- Ahogy tetszik… Ráhagyom. Ha bóknak szeretné, akkor legyen az. A puszi az arcomat éri, már csak egy újság kellene a kezembe, s tökéletes családi idillnek is elmenne ez a reggel. A gerincem mentén finoman már borzolódnak az idegszálak, jelezve, hogy a végén sok lesz a cukorból, de egyelőre még bírok magammal, és nem váltok pokróc stílusra. A kanapén kényelmesen helyezkedem el, a hamutál a kezem ügyébe kerül, a cigaretta füstöl a kezemben, a lábaimat kényelmesen kinyújtom, és hagyom, hogy Rachel párnának használjon. A lapogatásra még el is lazítom a combomat. Most hagyom bújni, a karomat is lazán nyugtatom a testén, két napja valószínűleg ideges és goromba lettem volna tőle. Azt, hogy ez miért ennyire vicces, nem egészen értem, bár valószínű, hogy őt kevésbé hozná lázba egy ilyen hely, mint mondjuk engem, aki emlékszik rá, mikor a múzeumban kiállított gépek még üzemeltek, mikor a hajók még a vizeken futottak… Egyiken- másikon talán még utaztam is… - Hát, végülis lehet, hogy neked annyira nem lenne izgalmas, de mindenképpen érdekes. Egyszer talán megérné elmenned… A simogatás a karomon enyhe nosztalgiát ébreszt bennem. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy a történet elejét meséljem inkább, a puszta ténynél kicsit bővebben, miszerint volt egy rakás testvérem… Talán a bátyám beharapását sem kellene kihagynom. Mindegy, inkább folytatom… - Véletlenül futottam bele egy falkába az egyik telihold alkalmával. Akkor úgy éreztem, hiányzik a magamfajta társaság, úgyhogy hozzájuk csapódtam. Egyáltalán nem hasonlított a korábbi falkámra. A szerkezete sokkal lazább volt, inkább érdekközösség, mint család. Együtt voltak, mert egyedül nem érezték jól magukat. Elég unalmas társaság voltak, de szerencsére nyolcszázhatvanegyben kitört a polgárháború, és nekem megint volt hol harcolnom, volt mivel levezetnem az energiáimat, és élvezni a csaták lendületét. Már ez sem volt olyan, mint régen, de élveztem. A falka tagjai vérmérsékletük szerint vettek részt a háborúban, vagy maradtak ki belőle. nem érdekelt… Szünetet tartok, míg egy leszívok egy adag füstöt, és közben visszaidézem, hogy is történt akkor pontosan. Elvégre már jó százötven éve volt… - Aztán megalapozottnak tűnő rémhírek röppentek fel a gőzhajókkal kapcsolatban. Az iparág teljes csődjéről suttogtak Ez önmagában még nem lett volna baj, de az alfa úgy érezte, meg kell védenie mindannyiunkat, és megparancsolta, hogy mindenki szabaduljon meg a gőzhajós érdekeltségeitől. Egyébként sem vettem szívesen, hogy ő parancsol, mert nem tartottam sokra, de ekkor tagadtam meg először mindenki előtt, határozottan és tiszteletlenül a parancsát. Meg akarta torolni az engedetlenséget, de nem hagytam magam, és kihívás, majd halálig tartó véres küzdelem lett belőle. Én győztem, de nem sok köszönet volt benne azon kívül, hogy megtarthattam a hajóimat. A nyakamba szakadt majdnem húsz szerencsétlen farkas, akik minden gond megoldását az alfától várták. Ebből is akkor lett igazán teher, mikor a háború véget ért, és a béke rezzenetlenül fojtogató, állott levegője dermedt az ország fölé. Ha megláttam őket, már attól is borzolódott a hátamon a szőr. Borzasztó kínos hat évet küzdöttünk végig együtt békeidőben. Azt hiszem még meg is könnyebbültek, mikor ott hagytam őket a bétámra. Mást, fontosabbat találtam náluk az életembe, és egy pillanatig sem bántam meg a döntést. Azt hiszem, egyelőre elég ennyi, egy újabb fejezetet rágtunk át, de ha kérdezni akar, nem zárkózom el tőle.
- A nevelőintézet igazából olyan fiatalkorúak börtöne féleség volt, onnan nem vittek ki minket múzeumokba. - adom a rövid magyarázatot arra a nevetésre, mert látom, hogy nem egészen érti. Egyébként nem jó kedvemben nevetgéltem, inkább kínomban, zavaromban, mert ilyen apróságok is kimaradtak az életemből. A simogatást abbahagyom valamikor a történet közben. Nem érzem ideillőnek, és amúgy is inkább arra figyelnék amit mond, nem a bőrére, meg az érintésre, bár mindkettő működne egyszerre is... Mindegy, leállok és kész. Bár csak egy ember vagyok, érzem mekkora súlya van annak, ha a farkas szembe száll az alfájával. Olyasmi ez, mint a maffia. Ha nemet mondasz, megölnek, ha hatalomra törsz, megölnek. Csak míg a maffiában a pénz adja a hatalmat, addig a farkasoknál az erő. Szerintem nekem nem lenne elég vér a pucámban szembeszegülni egy alfával. Bár nagy valószínűséggel nekem nem is kell majd megtennem, és egyébként is két külön fogalom vagyunk Nikolaial. Éppen ezért vonatkoztatok el minden "én nem tettem volna" baromságtól, és eredményül azt kapom, hogy tulajdonképpen értem, hogy miért tette meg. Viszont amikor ahhoz a részhez ér, hogy a bétára hagyta a falkát, felülök, és és elképedve nézek rá. Nem ítélkezem, nekem ehhez semmi jogom, és nem is hiszem, hogy érdekelné.... csak felmerült egy kérdés. - Mi volt fontosabb a falkádnál?
- Micsoda dolgokat hoz ez a fejlődés… nevelőintézetek… És használ valamit egy ilyen börtön? Hitetlenkedve megcsóválom a fejem. Ha úgy próbálják megnevelni őket, hogy nem oktatnak semmit, és kivonják őket a társadalomból, akkor csak egy újabb rakás beilleszkedési problémás fiatalbűnözőt adnak az emberiségnek. - Egyszer talán mutatok neked egy múzeumot is, hátha találsz benne valami érdekességet. A témát megválaszthatja ő, bár azt hiszem a modern művészetekről nem sokat tudnék neki mesélni, hogy érdekesebbé tegyem a tárlatot. Lehet, hogy ő nálam is jobban átérzi, mekkora súlya van annak, ha egy farkas szembefordul az alfájával. Bár tulajdonképpen bennem is él az ösztön, és az ösztönöm miatt még én is átérzem a cselekedeteim súlyát, ahogy értem azt is, miért számítok Infamniának a farkasok között, még ha nem is értek egyet a titulussal, vagy nem érzem magaménak a szégyent, amiért elhagytam a falkát. Hagyom, hogy lecsússzon akarom a testéről, ahogy felül, és figyelem a vonásaira kiülő döbbenetet. Persze ez merőben szokatlan dolog, elvégre aki egyszer alfa lett, annak normálisan csak a hullamerev ujjai közül lehet kicsavarni a hatalmat, és bár nekem nyűg volt az egész, és szívesen szabadultam volna a falkától, ha nem jön Lacey, akkor talán sosem hagyom magukra őket. Még én sem, és az nagy szó. - A szerelem. Lacey jött, én pedig eszeveszetten belé szerettem… Minden és bármi is kevés volt, amit feladhattam érte…
Válaszul az intézetes kérdésre csak megrázom a fejemet. Magában a hangszínében is benne van a véleménye, és én sem gondolok rá másképpen. Csak az elemi iskola elvégzése volt kötelező, és bár volt a társadalomba visszarehabilitáló program a nagykorúság előtt, én már nem vettem részt rajta a tanúvédelmi program miatt. De túl sok az agyalás, és Nikolai e közben már egyesszám helyett kimondatlan többest említ mikor megint szóba kerül a múzeum. Ez tetszik. - Rendben.- egyezek bele egy halvány mosollyal. Szívesen mennék vele múzeumba. Persze magamtól fel sem merülne bennem átlépni egy ilyen hely küszöbét. Kell valaki mellém, aki ha véletlen leverek valamit, hát elkapja. Erre azt hiszem egy ereje teljében lévő vérfarkas a legjobb partner. Mérföldekkel jobb reflexei vannak. A döbben tekintetem semmivé foszlik mikor elmondja miért hagyta el a falkát, és egy amolyan "áhhhhá, már érte" váltja fel. Ez az a téma, amibe nem akarok belefolyni, pedig most ő hozta fel, nem én kotnyeleskedtem bele, mint a múltkor. Bár akkor én feleltem a kérdésre, most pedig fordítva. A reakció is körülbelül ugyanaz... Zavartan pislogok magam elé párat, mert hirtelen rohadt kellemetlenül kezdem érezni magam a bőrömben. A tenyerem izzad, a tarkóm bizsereg... Olyan ez, mintha egy nagyon felesleges harmadik személy lennék. - öööööööö. Most megyek. Befejezem a képet. - felpattanok a kanapéhoz, nyúlok az oldaltáskámért, és úgy általában minden cuccomat magamhoz veszem. - Akkoooooor negyed öt. - intek egyet felé.- Szép napot!
Ami azt illeti, elég sok mindenről megvan a véleményem ebben a modern társadalomban, de egyrészt senkit nem érdekel, másrészt meg engem nem érdekel, hogy vágják haza az embereket. Nem vagyok, és nem is leszek szeretetszolgálat, hogy küzdjek a jobb életért számukra. Nem csak látom rajta, de érzem, is hogy a múzeum kedvére való időtöltés. Vagy csak annak örül, hogy én is megyek. Ebben még nem vagyok biztos. Kimozdulni nem szeret, azt tudom, de talán egy múzeum nem olyan félelmetes hely. Ahogy az arcáról eltűnik a döbbenet, és helyette megértés ragyog fel rajta, az egy kicsit meglep. Azt hittem, nem is tudja rólam elképzelni ezt a mindent beáldozó szerelmet. Bár lehet, hogy már tudott róla. Mindegy, nem is érdekes miért, de látom, és érzem, hogy kezd zavarba jönni. Ahogy mozdulna, utána nyúlok, és visszahúzom, ezúttal az ölembe. - Állj! Ne csináld ezt! Több, mint száz éve halott. Szép emlék, kedves emlék, de a kettőnk szempontjából nem jelent semmit. Neked sem kell, hogy jelentsen bármit is. Ha nem muszáj nem beszélek róla, mert nem tartozik másra, de ha válaszolok, az azért van, mert így döntöttem… A végén a derekánál fogva magamhoz húzom fél kézzel, a szabad kezem ujjai a hajába túrnak, megszorulnak határozottan, de csak éppen fájdalmasan a tincsein, és megcsókolom. Most megint durva és határozott vagyok, de ez most csak egy hosszan elnyújtott, forró csók idejére szóló birtokló gesztus. Mikor a csóknak vége, elengedem a haját is, finoman csúsztatom ki az ujjaimat a sötét tincsei közül, és a szemébe nézek. - Ne foglalkozz Lacey-vel! Most elengedem teljesen, már nem tartom vissza. Tudom, hogy még dolgozni akar, és az este tele lesz lehetőségekkel. - Akarod, hogy elvigyelek, vagy biciklizel?
Kicsit meglep az a hirtelenség amivel utánam kap, és az ölébe ránt. Esélytelennek bizonyul az a kevés ellenállás is amit tanúsítok, mert játszi könnyedséggel ültet a lábaira. Ekkora már elszáll a meglepetés ereje, szóval nincs is miért tiltakozzak. Tulajdonképpen... aranyos ?! az ahogy biztosítani próbál arról, hogy a felesége iránt érzett szerelme, nincs semmilyen hatással a mi dolgunkra. Egyértelműen azért, mert ez ami közöttünk van, még megközelítően sem szerelem, részemről legalábbis nem az, így egy lapon se lehet említeni azt amit a felesége mellett élt át, és amit most velem csinál. Kicsit mégis megnyugszom, pedig nem is volt jogom felzaklatni magam ezen, még ha egy egészen kicsit is, és nem is nyílt tudatossággal... Talán belém csapott a ménkű, és fontos lett nekem ez alatt a néhány nap alatt. A maga szeszélyes természetével, olykor sima, olykor nyers modorával. Azzal, hogy figyel rám, és hogy egy kicsit talán én is rá. Nah jó, ahhoz képest, hogy én, ÉN vagyok, tényleg igyekeztem az ő életritmusát is figyelembe venni, mielőtt óra hosszákra ledöglöttem volna a kanapéra, őt meg halálra untatom, de szerelmes nem vagyok. Ahhoz nem elég 6 nap, igaz? IGAZ?! A csókot viszonzom, csaknem ugyanazzal a hévvel. Kicsit még az előbbi hatása alatt vagyok, ezért nem tudom úgy felvenni a ritmust. Ellenben lehunyom a szemeimet, és igenis élvezem ezt az éles átmenetet vágy és fájdalom között, amit azzal okoz. hogy húzza a hajamat közben. Már túl vagyok azon, hogy szinte már automatikusan vetkőztetni kezdjem egy-egy ilyen alkalommal, vagy hogy annyira beinduljak, hogy erővel kelljen levakarnia magáról. Kívánom most is, szó se róla, de már annyiszor el lett odázva, hogy egy kicsi részem már feladta. Pláne, hogy a képességemen át nem látom magunkat máris az ágyban hemperegni izzadtan, pihegve, de az orgazmustól ívben megfeszülő testtel. A múltkor elég közel jártunk hozzá, akkor flesseltem ilyesmit. Ettől függetlenül levegőért kapkodok, mikor a csók végén felkelek az öléből. Szívinfarktusban fogok meghalni, én már most tudom. Hogy ne foglalkozzak a nejével? - Igyekszem. - nem hazudok.- Maradj, inkább biciklizek. Oda hajolok még egy pusziért, aztán tényleg távozok. Akkor hát majd este...
//köszönöm és várom a folytatást nálam Szólj ha írjak kezdőt ^^ //
Nem számít, hogy meglepődik, az ellenállása haszontalan. Az ölemben akarom tudni, és pillanatok múlva már ott is van. Nem érdekel, ha megmagyarázza magának, hogy mit miért mondok, hogy ez nem szerelem, vagy hogy pontosan miért is nem számít itt és most a feleségem, aki mellesleg már egy évszázada halott. Azt hiszem, ez a féltékenység egy eddig ismeretlen formája, amit most rajta felfedezni vélek. Nekem nem számít, hogy a kapcsolatunkat pontosan milyen szóval lehetne felcímkézni, mert szerintem nem érdekes, és nem számít, hogy hány napja ismerem. A csókjában érzem, hogy még egy kicsit le van maradva tőlem, de nem számít, mert ahogy a hajába markolok, a teste önkéntelenül is válaszol. Azért is szeretem megérinteni, megcsókolni, magamhoz húzni, mert nem nyafog, ha durva vagyok, és nem is csak elviseli, de még élvezi is. Hagyom, hogy felkeljen. Kezdem megszokni, hogy mostmár elég jól működik ez az újfajta védekező mechanizmusa, amivel a visszautasításnak veszi elejét. Egyelőre megelégszem a válaszával, és azzal a vigyorral figyelem, amit olyan hátborzongatóan jóképűnek titulált. - Rendben negyed ötre ott vagyok nálad… Szép napot! Elbúcsúzom tőle, és hagyom, hogy menjen. Tekerjen, ha biciklizni szeretne.
Kezdőlap
és várom a folytatást nálam 
Szólj ha írjak kezdőt ^^ //
