A válaszát tudomásul veszem. Nekem tényleg mindegy, három óra alvással is tökéletesen fogok üzemelni, sőt alvás nélkül is jól bírom, mostanában úgyis sikerült kialudnom magam. Az egyetlen rizikófaktor, hogy minél fáradtabb leszek, annál kevésbé viselkedem úriemberként. A kurta köszönetre csak biccentek. Megkísértett a gondolat, hogy ne adjak neki ruhát, mert erős a gyanúm, hogy akkor meztelenül aludt volna, de egyelőre ezzel teszek szívességet magamnak. Az tuti, hogy nem fognak leesni róla a ruháim. Mondjuk a viccet valóban nem értékeltem volna. Mikor előkerül a fürdőből, lehet, ő hülyén érzi magát, én viszont pontosan tudom, hogy sárgán világítanak a szemeim, ahogy végigmérem. Hiába nem voltak rajtam soha ezek a ruhák, mégiscsak az enyémek, és ezekben látni… régen éreztem ilyet utoljára… Amíg közeledik, alaposan megnézem magamnak a bokája vonalát, a vádlija, a combja ívét, és Rachel nem tud leülni mellém… Gyorsan, figyelmeztetés nélkül és váratlanul mozdulok, nincs alkalma kitérni előlem. A derekát kapom el, és a háta a következő pillanatban durván a falnak koppan, én pedig nem adok rá lehetőséget, hogy bármerre kitérjen. A testemmel tartom egy helyben, halk morgás figyelmezteti, hogy nem tanácsos ellenkeznie velem. Az első érintés a nyakát éri, pontosan az ütőere fölött, félig csók, félig harapás, de sérülést nem, legfeljebb halvány vörös foltot hagy maga után. Ha nem tiltakozik elég hatékonyan, akkor az orrommal, a számmal simítok felfelé a nyakán, az állkapcsa ívén türelmetlenül, nem éppen finoman, aztán egy mozdulattal áthidalom a kis távolságot, és megcsókolom. Ebben sincs semmi finomság, követelő, és ha nem enged nekem, akkor még fájdalmas is, arról nem is beszélve, hogyha nem kapok észbe hamarosan, lehet, hogy a szuszt is kiszorítom belőle a fal és a saját testem közé préselve.
Mikor kijövök a fürdőszobából, észre se veszem, hogy változott valami. Pedig igen, méghozzá Nikolaiban. Alig, hogy rám pillant, szemei éhes, sárga tűzben szikráznak fel, és egyre hevesebb lángra kap ahogy tetőtől talpig (azaz talptól-tetőig) végigmér. Aztán minden annyira gyorsan történik, hogy csak egy meglepett, néma sikolyra futja tőlem, az is csak már amikor konkrétan a falhoz lök, aztán odaprésel a testével. Ha akarnék sem menekülhetnék előle. Nem hagy se időt se helyet rá. Csak odaszegez, figyelmeztető morgást hallat aztán lecsap rám. Ott és úgy tesz velem amit akar, ahol és ahogy akarja. Ez benne volt abban a morgásban is. Némi rejtett perverzióról azért árulkodik az, hogy én ezt máris mennyire élvezem. Az alsó ajkamba harapok, míg jobban kezd fájni a lapockámnál meg a fejemnél is, ami azért egész keményen csattant a fejemnél. Ekkor Nikolai már a torkomon, a nyakam, az állam vonalán halad fel. Még egyszer látom megvillanni sárga tekintetét, aztán én is elveszek a csókban. Ajka hideg, a lehelete forró, és a nyálának vodka íze van, amitől már önmagában is be tudnék rúgni, de nem az részegít meg. Bár úgy oda vagyok szegezve a falhoz, hogy levegőt sem kapok, a testem mégis életre kell. Ezer és ezer inger, késztetés, vágy és kémiai reakció indul be bennem, hogy még ha rossz előadást is csinál a nyelvével, a lábaim között elönt a forró nedvesség. Talán éppen ezért, már nem csak ó csókol engem, hanem én is visszacsókolom őt abban a durva, leigázó ritmusban. A kezeim szabadok, és átnyúlva a hónaljai alatt, valahol a hátán kalandoztak eddig. Innen nyúlok fel a zakó nyakához, hogy azt ráncigálva jelezzem "le kéne venni". Szemből esélytele próbálkozás lenne, mert egy hajszál se férne el közöttünk. Ha leveszi a zakót, kihasználom az ezzel nyert "szabadságot" lélegzésre. A torkom már duzzadt kissé a diótól, de komolyabban nem hívja magára a figyelmemet, csak meg-meg köszörülöm a torkom, köhögök, ( már ha van rá lehetőségem). Ha a zakó lekerült, az ingét kezdem kigombolni, mert látni akarom majd közben. A kezeim remegnek, de az ujjaim fürgék, és nincs bajom a koordinációval sem, annak ellenére, hogy közben lehunyt szemmel csókolom.
Nem csak őrülten vonzó, de még gyanútlan is. Olyan könnyű dolgom van vele, hogy az már szinte szégyen. Alig érzem a súlyát, ahogy megfogom a derekát, és tudom, hogy keményen ütközött a falnak. Emberek! Olyan törékenynek! Élesen érzem minden rezzenését, ahogy megfeszülnek az izmai, ahogy megpróbál mozdulni a testem súlya alatt, de minden apró rezzenéssel csak azt éri el, hogy erősebben szorítom a falhoz. Még a részben elvesztett önkontrollom ellenére is feltűnik, hogy most sem fél igazán, sőt… Még partner is a dologban. Nem csak enged nekem, de vissza is csókol, majdnem olyan hevesen és szenvedéllyel, ahogy én csókolom őt. Érzem, ahogy a pezsgő és a saját íze keveredik a nyelvemen a vodka utóízével, de ennél sokkal szívesebben kóstolnám a vérét… Csak egy kicsit… A csípőjére szorítok két oldalt, az ujjaim nyoma ott fog maradni a bőrén még napokig. Talán magamhoz húznám, hogyha nem lenne így is olyan szorosan hozzám préselve, hogy közelebb nem is lehet. A testem csupa feszültség, a bőrömről sugárzik a természetellenes forróság, ami a vérfarkasok sajátja. Ha nem lennék felöltözve, akkor már rég elmerültem volna a testében. Szerencséje, hogy fel vagyok öltözve, de úgy tűnik feltett szándéka meghalni. Ahogy megrángatja a zakómat, elengedem a csípőjét, de egy cseppet sem távolodom el tőle, míg lerántom magamról, és hagyom, hogy a földre essen mögöttem. Nem volt begombolva, így könnyű volt levenni. Az ingem már nem ilyen egyszerű, kénytelen vagyok kicsit eltávolodni tőle; ahogy mélyen beszívom a levegőt, felmordulok, megremegnek az orrcimpáim. Tényleg kíván engem… Az ingemet nincs alkalma kigombolni, egyszerűen megrántom, és a gombok már repülnek is róla. Türelmetlenül rázom le magamról, és míg Rachel így levegőhöz jut, én beleharapok a nyakába. Irtózatos önuralomra van szükségem, hogy ne sértsem fel a bőrét, de meg tudom állni. Ahogy az ingemtől is megszabadultam, a következő mozdulattal leszakítom róla a pólót, amit csak az imént vett fel. Megmarkolom a nyakkivágást, és megrántom. Rachel bőrén biztosan marad pár vörös sáv, ahol az anyag nem engedett olyan könnyen. Nem érdekel. A kulcscsontjára csókolok, és újra durván a falhoz szorítom, de a bal kezem most kettőnk közé kerül. A térdétől simítok fel a combja belső oldalán, a boxer szára alá nyúlva, és abban a pillanatban, ahogy megérzem az ujjaimon a forró, selymes nedvességet, megrázkódom, a morgásomba beleremegnek a bordáim, a nyomás fokozódik Rachel testén, kiszorítom a tüdejéből a levegőt, a közelség már a bordái megroppantásával fenyeget, mikor a nyomás hirtelen megszűnik… Elengedem, ellököm magam a faltól…
Azzal, hogy a csípőmnél fogva emel fel, a fal durván ledörzsöli csigolyáimról a bőrt, a póló könnyű anyaga pedig beleragad, marja a friss sebeket. Meglehet, hogy vérzek is, de se időm, se elég figyelmem nincs nekem arra, hogy most járulékos veszteségeket számláljak. Abból ha jól sejtem, úgyis lesz még néhány, ha igazán belemelegedünk. Ha az ember lánya éveken át vérfarkasokról irkál, előbb-vagy utóbb meg fog fordulni a fejében az is, hogy milyen lehet szeretkezni velük úgy igazán, hevesen... durván. Titkon minden nő vágyik valami ilyesmire, de ha megkapja, azt már nem olyan biztos, hogy értékelni is fogja. Ó, én értékelem is annak ellenére, hogy már átléptünk egy határt, és egyre valószínűbb, hogy 8 napon túl gyógyuló sérüléseket fogok szerezni mire végzünk. Egyáltalán nem tartok ettől, mert tudom, hogy azt majd valami olyasmi fogja megelőzni amit korábban még megközelítőleg sem tapasztaltam, és amit valószínűleg nem is fogok már soha többé. Miután lekerül róla az ing is, se időt, se teret nem kapok, hogy bármit megnézzek, vagy megérintsek rajta, csak addig míg a pólót szaggatja le rólam. Hangosan felszisszenek, mert az anyag néhol a bőrömmel együtt akar szakadni, de végül csak felhorzsol itt-ott, a fájdalmat pedig máris enyhíti ajkaival a kulcscsontomon. Eddig csak ez, és a harapás ami semmiféle fájdalmat nem okoz nekem, mert az ajkai bár mohók, mégis puhák, a fogaival pedig nem sérti fel a bőrömet (erre szinte már kínosan ügyel is, bár abból ahogy meg-meg remeg teste az enyémen, érzem hogy nehezen állja meg). Abban sincs semmi gyengéd, szelíd vagy lágy, ahogy keze felsiklik ágyékomhoz a boxer alatt, de szinte már képtelenség, hogy sokkal inkább a vágytól rándul össze a testem, nem a fájdalomtól, és amikor azt a hátborzongató morgást hallatja magából, válaszul (a lehetőségeimhez mérten) felé tolom a csípőmet, remélve hogy végre becsúsztatja az ujjait. ~Csak karmok nélkül, könyörgök!~ A levegőt már rég szaggatottan veszem, ha tudok lélegezni egyáltalán. A tüdőm sípol és ég, a torkom megduzzadt (a dióallergiától) a szám kiszáradt, az ajkaim újabb csókért égnek. Azt hiszem, meg is kapom amikor enyhül a nyomás... de nem, az orosz ellöki magát a faltól, tőlem. A jó isten se tudja mi baja van, de azon kapom magam, hogy nem is igazán érdekel. Elkezdtünk valamit, hát fejezzük is be. Legfeljebb kirak majd utána, ha máris "érdektelenné" váltam, de most valahogy éppen az ellenkezője látszik a nadrágja elején. Kíván, akar, ahogy én is őt. Ennek bizonyítéka még ott fénylik a kezén. Az önuralomnak már késő teret engedni, azt megtarthatta volna még mielőtt a falhoz lökött. Most viszont már én is fel vagyok pörögve, így hacsak nem "helyszínt" kívánt váltani azzal, hogy elrugaszkodott tőlem, vagy teljesen levetkőzni, úgy azzal a szándékkal lököm el magam én is a faltól, hogy folytassuk amit elkezdtük. Hacsak nem tol el/töri el a kezeimet, úgy akárhol van, elé lépek, karjaimat a nyakára fonom, és én próbálom megcsókolni őt. Ha (valamilyen csoda folytán) sikerrel jár a csábítás, akkor megpróbálom a kanapé felé terelni, hisz ott mégis kevesebb eséllyel okoz kárt bennem majd...
Érzem a vére illatát, ahogy a hátát felsérti a fal. Az állkapcsom fájdalmasan feszül, érzem, ahogy az izmaim megrándulnak, az egész testemben ott tombol egyszerre két gyilkos erejű késztetés. Az egyik, hogy itt helyben megdugjam, a bőrén hagyott nyomokkal megjelöljem, hogy az enyém legye, a másik pedig hogy engedjem, hogy a farkas széttépje, a pofáját a forró vérébe fürdesse… Ijesztő erővel próbál maga alá gyűrni mindkét késztetés, de hajlok rá, hogy az első érezzem erősebbnek. Ettől még nem kevésbé veszélyes a játék. Akár egy apró, vért fakasztó karcolás is elég lehet, hogy mindent elrontsak. Vagy így, vagy úgy. Mégis… A bőre illata, a teste reakciói, a csókja hevessége, a tiszta, elemi szenvedélye jobban vonz, mint a vasat a legerősebb mágnes. A szisszenése is csak olaj a tűzre, ha még jobban hozzápréselődnék, valószínűleg már inkább tapétának tűnne a falon, és mégsem elég a bőre érintéséből a bőrömön. Még alig értem hozzá, még alig tettem bármit is, de tudom, hogy a szemem szinte világít, és bármelyik pillanatban elveszíthetem a kontrollt, akkor pedig karmokkal és agyarakkal kell számolnunk, és ha szerencséje van, az előbbiek nem egyből az oldalába szaladnak bele. Önmagamat még talán sosem veszítettem el ennyire… Ő is érzi, mennyire nehezen fékezem magam, és minden csókkal, minden kóstolóval a bőre ízéből csak még nehezebb lesz. Ha ki is bírnám, legkésőbb a végén elveszíteném az önuralmam utolsó morzsáját is, akkor pedig Rachel vagy farkasként tér magához, vagy soha többé nem nyitja ki a szemét… Ahogy a kezemhez dörgölőzik, kínálja magát, követel, abban a pillanatban veszítek. Megroppan az állkapcsom, érzem, ahogy a fogaim nyúlni kezdenek. Nem érhetek hozzá velük… Ellököm magam tőle, a szoba közepére tántorodom, és úgy rázom a lehajtott fejem, mint a kutyák, mikor bekapnak egy darazsat. Soha nem káromkodom, nem használok trágár szavakat… - Bassza meg, szét foglak tépni! Ez inkább hörgés és a tüdőm mélyéről felmorajló morgás keveréke, mint rendes beszéd. Ha eddig nem tudott megnézni, most megteheti. A nyakamon, a vállamon, az egész testemen pattanásig feszül, kidagad minden szíjas izom, és hullámzik, mint a háborgó tenger. Nem, nem a varázs tört meg, és nem a lovagiasságomat találtam meg. Önző ez is, mert még akarom őt, de így ahogy most van, és nem másképp… Nem vérbe fagyva, és nem bundában… A két kezemmel eddig a tarkómra markoltam, most végigkarmolom a nyakam két oldalát egészen a vállamig, igaz csak az ujjaim nyoma vöröslik a bőrömön, mert a körmöm mindig rövidre van vágva… Ha közel is jön hozzám, elkésik. Meg kell adnom magam, különben elvesztem. Ő elindul, én hagyom előrebillenni a testem, és már négy lábra érkezem. Az átalakulás most sima, és alig pár pillanat műve, így Rachel ismét a szürkebundás hatalmas farkassal áll szemben. A farkasüvöltésbe finoman belerezonálnak az ablaktáblák, ahogy kiengedem a hangom. A nadrágom cafatokra szakadt, a maradéktól a fogaimmal szabadítom meg magam, a szemem még mindig vad fénnyel izzik, a nyelvemet kilógatom, idegesen toporgok még egyhelyben, közben olyan fékezhetetlen éhséggel bámulom a száját, a mellei ívét, amitől bárki épelméjű embernek inába szállna a bátorsága.
Nem értem, hogy mit mond, csak összse mosódott hörgésnek hallik. Én komolyan azt hiszem, hogy vívódik, ami igaz is, csak közel sem olyan értelemben, ahogy azt én gondolom. Rázza a fejét, szinte tépi a tarkóját. Az izmai ritmikusan megfeszülnek, az agyarai hosszúra nyúltak, és bár nem látom, tudom, hogy a szemeiben már csak a vadállat van jelen, nem ő. Alig telik el pár másodperc, mire térdre rogy, és megkezdi az átalakulást. Most gyorsabb a folyamat, mert nem a műsor kedvéért teszi, hanem sajátjára... Mire befejezi az átalakulást, és eltűnik szemem elől az ember, úgy alakul át az én előbbi vágyam is... nem tudom, hogy mi lett belőle, de megközelítőleg olyan intenzív. Harag? Megvetés? Csalódottság? Vagy mindez együtt véve? Csak azért nem mondok semmit neki, mert fogalmam sincs róla, hogy megértené-e. Csupán végigmérem tetőtől talpi a medve forma farkast. Csak az üvöltése zavar meg, mert túl mély, és váratlanul ér, de így is remélem, hogy elég megvetéssel méregetem. Szánt szándékkal, mert bízok benne, hogy megérti. Isten lássa lelkem, akartam ezt. Sejtettem, hogy durva lesz vele a szex, és hogy utána még napokig szarul leszek. De belementem. Nem azért mert ő akarta, és nem hagyott más választást, én is akartam. Nőből vagyok!!! Csúnya, vagy nem az, nekem ő most azért tűnik szar embernek, mert inkább átváltozott a helyett, hogy... mindegy mi helyett. Egyszerűen hátat fordítok neki, mintha nem is egy teljes alakot öltött vérfarkassal álltam volna szemben az imént. Egy legyintés, és halott lehetnék... Ha tudnám, hogy így lesz, moccanni sem mernék. De annyira biztos vagyok magamban, hogy attól még az én gyomrom is felfordul... Tehát megkeresem az első arra alkalmas helyet (lehetőleg a vécékagylót) és hányok. Ha befejezem, felöltözök a saját ruhámba, és megmosom az arcomat hideg csapvízzel. Aha, oké... hogyan tovább?
Ő nem ért engem, de én sem értem magamat. Ennyi idősen meg sem szabadna, hogy legyintsen az önuralmam elvesztésének lehetősége. Lihegek, és az éhes tűz ott lobog a szememben, de ez az őrült lány még mindig csak azt látja, hogy megraboltam. Ő akart engem, én is akartam őt, és mégis felültettem, és most itt hagyom kipirulva, feltüzelve, tele foltokkal és horzsolásokkal, és még a kielégülést sem kapta meg. Ígértem neki valamit szavak nélkül, aztán visszatáncoltam. A megvetés egyértelműen süt a szeméből… Ostoba, ostoba lány. Napokig szarul lesz utána? Halott lett volna, nem kicsit megviselt. Laceyt szerettem forró szerelemmel, de ennyire nem vette el soha az eszem, mégis volt éjszaka amiért néhány törött csonttal, és megszámolni sem mertük, mennyi zúzódással és horzsolással fizetett. Ahogy mozdul, elrugaszkodom, és gyakorlatilag ajtóstul távozom a házból az erdő irányába. Hosszú éjszakának nézek elébe az biztos, és reggelig semmi szín alatt nem kerülök elő.
Hallom, hogy kitör a házból, de az én dolgom a vécével sürgetőbb annál, hogy egy vérfarkas után rohangáljak, az egyébként is veszett ügy. Jesszusom, mikor lettem ilyen nagy képű? A hányás után valahogy már tisztábban látok. Nem üvölt, nem szuszog farkas a képembe, tökéletes csend van. A hidegvíz kifejezetten kellemetlen, de kedvem lenne aládugni a fejemet. Komolyan azon húztam fel magam, hogy nem kefélt meg? Most, hogy csaknem maradéktalanul eltűnt belőlem a vágy, már nem is tűnik ez akkora dolognak. Inkább az érdekel, hogy ő min pöccent be ennyire... Nagyjából száz év felett nem ciki ez már? És akkor felmerül bennem a kérdés, hogy akkor én mit csináltam? Visszamegyek a nappaliba, de némi észre azért utal az is, hogy ezúttal előbb kidugom a fejemet, csak aztán lépek ki a helységből. Vérfarkasok márpedig vannak... Ma már kétszer találtam magam szemtől szemben egy példánnyal, de csak most tudatosult bennem igazán... Mármint az, hogy: nekem teljesen elment az eszem! Az már nem vitás, hogy nem maradok itt. Bámuljam a plafont amíg ő odakint tombol? Ugyan már. Előveszek egy papírt, majd egy... azaz némi hezitálás után felvésem rá a telefonszámomat, aztán mint aki otthon van, kinyitom a garázst,előveszem a bicilklimet, a kulcsot visszarakom oda ahonnan elővettem... aztán ennyi. Haza megyek.
A hét eddig kisebb-nagyobb zökkenőkkel telt, de egész jól kibírtuk, ha a végső mérleget nézem, így a hatodik nap reggelén. Főleg ha figyelembe veszem, hogy micsoda antiszociális, és lehetetlen alak tudok lenni, Rachel meg elképesztően makacs és harcias nő, aki távolról sem fél tőlem eléggé. De tulajdonképpen az első komoly összezördülésünk után csak egyszer kellett lelépnem éjjelre, hogy levezessem a fölösleges energiáimat.
A reggelek egész jól kialakultak. Hamar kiderült, hogy nem szeret futni, de ha jöhet mellettem biciklivel, akkor még ő is élvezi a reggeli futást. Pláne, hogy elég gyorsan és kitartóan futok hozzá, hogy neki ne kelljen a lassú tempó miatt billegni a biciklivel. A futáshoz még én is tréninget veszek, bár abból is szigorúan összeillőt, és drága anyagból varratott fajtát. Most is jólesően kimelegszem, mire visszaérünk a házhoz, és míg Rachel beviszi a biciklijét a garázsba, addig nagyjából kifújom magam, és kisöpröm a homlokomból az odatapadt hajtincseket. Miután a garázsajtó becsukódik, együtt mehetünk vissza a házba, és elindulhat a reggel… Ahogy kell, kávéval, teával, kakaóval, nekem mindegy, ő mit szeretne, én kivételesen kávézom. Ezen kívül a takarítónő hozott friss reggelit, az asztalon még meleg a pékárú és elképesztően finom illata van… Mindenesetre én először lezuhanyozom, és felöltözöm. Ha Rachel is szeretne zuhanyozni, akkor megvárom, míg ő megfürdik.
Sosem voltam az a sportoló típus. Persze álló munka mellett nem is éreztem szükségét annak, hogy ezen felül is mozogjak még, de a héten nem dolgoztam, szóval az a reggeli biciklizés igazán belefért Nikolaial. Igazából már csak az emlékeztet arra, hogy ő tulajdonképpen nem ember, hanem egy ereje teljében lévő vérfarkas, hogy iszonyat sokáig bír sprintelni, és féltávon még éppen csak kicsit szedi gyorsabban a levegőt. Én mondjuk nem bánom, mert biciklizni szeretek, azt meg csak úgy érdemes tekerni, hogy érezzek valami menetszélszerűséget is közben. Tehát ez így nekem tökéletesen megfelel. Úgy rakom be a garázsba a bringát, mintha otthon lennék, majd ugyanígy megyek be Nikolai után a házba, dobom le a cipőt, majd nyúlok el hosszában a kanapén. Igazából nem vagyok fáradt, csak jól esik megtenni... iszonyatosan ellustultam a héten, pedig először attól tartottam, hogy nem fogok tudni mit kezdeni majd a szabad idővel. Most meg azon agonizálok, hogy mi lesz ha vissza kell mennem majd dolgozni. Kényelmesebb itt feküdni meló helyett, és még a kajára sincs gond, mert van egy tündér lelkű bejárónő aki például ma is hozott péksüteményt. Én még heverészek egy kicsit, szóval előre engedem Nikolait a fürdőben, de mire elzárja a vizet, én már túl vagyok egy kávén, és miután én is végzek, ugrok neki a másodiknak. Ha reggelizünk, akkor csak egy fél fűszervajas bagettet eszek, én ennyivel már jól is lakok (egyébként sem vagyok szinte soha éhes). Ha már látom rajta, hogy megpróbálkozhatok a kommunikációval, akkor arról érdeklődök, hogy mit tervez később, mert én még kábé egy órát maradok, aztán hazamegyek befejezni a képet. Arra még nem kérem meg, hogy folytassa a "hol járt eddig, és mit csinált" történetet onnan, ahol éjjel bealudtam, mert még reggel van, de később szeretném, ha tovább mesélne.
Nagyon régen nem éltem így együtt senkivel még hat napig sem. Mindenképpen érdekes tapasztalat volt. És még érdekesebb volt Rachelt figyelni. Az egy dolog, hogy hamar rájöttem, hogy nem szereti, mikor tüskés vagyok, és úgy beszélgetek, mint aki pokrócot reggelizett, vagy éppen sehogyan sem, de az nincs ellenére, ha például durva vagyok vele. Szeret beszélgetni, de kimozdulni nagyon nem. Még egy étterembe sem jutottunk el a héten… De a biciklizést kifejezetten élvezi, ahogy végülis jól érzi magát úgy is, hogy semmit nem kell csinálnia. De hát ki ne szeretné a kényelmet? Egy félmosollyal figyelem, ahogy elnyúlik a kanapén, és ha már ő eldobta magát, akkor elmegyek zuhanyozni. Míg ő fürdik, én nyugtázom, hogy míg mi futottunk, addig megérkezett a csomagom. Elképzelem, hogy utált szegény bejárónő, mikor be kellett cipelnie. Mikor Rachel előkerül a fürdőből, megvárom, míg elér az asztalhoz, csak akkor lépek mögé, és a haját félresöpörve a nyakába csókolok. Szeretem a frissen mosott bőre illatát, ami már nem az én tusfürdőm illatát árasztja zuhany után. Én jó étvággyal reggelizem, és megpróbálkozok még egyszer belediktálni valamivel több reggelit. A héten mindent megpróbáltam, úgy gondoltam, ha sikerül megtalálnom a kedvenc ételét, akkor majd többet eszik. Természetellenes, amit csinál, és a többiek étvágyát is elveszi ez a csipegetés… Reggeli után a kávé mellé rágyújtok, és a kérdésre pontos választ nem kap, de a vigyorom nem sok jót ígér. - Mára sok tervem van… legkésőbb negyed ötre érted megyek, ha lehet, akkor ne nagyon fáraszd le magad, és ne maszatold össze semmidet eltávolíthatatlan festékfoltokkal…
Abból, hogy a nyakamba csókol, már tudom, hogy elég tűrhető napja van, ezzel ellentétben az enyém megint iszonyat frusztrált lesz, amiért ezt teszi, de félre ezzel. Hogy az együtt alvás teszi ezt (éjjel az ágyában aludtam el mese közben), vagy a tegnap előtt éjszakai farkasos szaladgálás teszi, azt nem tudom. De ha az utóbbi miatt ilyen "vidám", úgy minimum 3 naponta fogom böködni az oldalát, hogy "tessék menni széttépni Bambi anyukáját". Persze tudom, hogy nem olyan biztos az, hogy a holnap után még lesz folytatása a mi ismeretségünknek, és egyébként sem így működnek a dolgok, viszont ez a gondolatmenet máris elterelte egy kicsit a figyelmemet arról, amit előbb a nyakamnál művelt. Hogy a kedvemben akart járni az ételekkel, azt nem tudhatom, de tényleg minden nagyon finom volt, és ha tudnék enni, akkor be is falnám az összeset. De ha nem megy, akkor nem megy. Az orosz elvigyorodik, én pedig résnyire húzom össze a szemeimet, amikor a terveket emlegeti. - Miért érzem úgy, hogy most fenyegetsz meg először, mióta találkoztunk? - nem megy ez nekem, a végét némán elröhögöm.- Mit találtál ki? Hogy nem fogja elmondani, abban majdnem száz százalékig biztos vagyok, de talán gondolni fog rá, a képességem pedig aktiválódni... Sunyi vagyok, tudom, de ha megtehetem, akkor miért ne? Ő mondta, hogy gyakoroljak. Na ez így nem egészen igaz, mert csak azt mondta, hogy próbáljam meg "irányítani", ami egyébként nem működik... - Már csak utolsó simítások vannak, meg javítgatok az árnyékoláson, az már nem jár annyi mocsokkal. - Első "munkanap" után nagyon összekentem magma. Kezdő festő vagyok, de már most biztosra veszem, hogy maradok is az... Nem vagyok ép elméjű, ha még egyszer ecset közelébe megyek. Maradok a ceruzánál meg a papírnál, és szigorúan időtöltés szinten. Amiért látszólag jobb napja van Nikolainak, mégis megkérem rá, hogy folytassa a mesét, ahol abba hagyta. Már ha van hozzá kedve. Nem azért aludtam el, mert nem érdekelt.
Nagyjából háromnaponta valószínűleg szükségem is van rá, hogy valahol és valahogy levezessem a bennem felgyűlt feszültséget, hogyha továbbra is ilyen közel maradunk egymáshoz, de bambi anyukája azért nem elég izgalmas egy-egy ilyen kiruccanáshoz. A kérdésére elnevetem magma. - Talán mert fura nő vagy… De nem rosszak a megérzéseid… Nem árulom el neki, hogy mi a terv, és nem is gondolok rá. Ha működik is a képessége, csak a hálószobában a takaró alól kilógó dobozcsücsök képét csípheti el, semmi mást. Én már mindent elintéztem, most még nem foglalkoztat annyira az este. A képpel kapcsolatos magyarázat érdekel, oda is figyelek rá. Eddig nem leselkedtem, mikor dolgozott, meghagytam meglepetésnek az egészet, de kifejezetten örülök, hogy lassan már láthatom is. - Remélem… Ha foltos leszel, lesikálom rólad… Ha kell, akkor a bőrével együtt, ez benne van a fenyegetésben, bár kivételesen nem gondolom teljesen komolyan. Mikor megkér, hogy folytassam a mesét, felkelek az asztaltól, nagyjából elpakolom a reggeli maradékát, aztán a cigarettámmal, a hamutállal és az öngyújtómmal áttelepszem a kanapéra. - Nem tudom pontosan megtippelni, hogy mikor aludtál el, úgyhogy elkezdem valahonnan, és szólj, ha valami kimaradt, vagy már hallottad… Itt csak egy-két bekezdésnyi csúszásról lehet szó, mert azért hamar feltűnt, hogy már biztosan alszik. - Ezerhétszázkilencvennyolcban érkeztem meg Amerikába. Gazdag voltam, és mindenkitől azt hallottam, hogy ez a lehetőségek hazája. Nagyon sokat vártam ettől az országtól. Az ipari forradalomnak hatalmas szerepe volt benne, hogy nem csalódtam. Nem is tudom pontosan mikor, vagy melyik folyón láttam meg életem első gőzhajóját, de meghatározó élmény volt. Nem tudom megmagyarázni miért, de szenvedélyemmé vált a gőzhajózás… Érdekelt a technika, a fejlesztési lehetőségek. Saját hajót vettem, megtanultam mindent, amit lehetett, mérnököt alkalmaztam, aki a lehetséges újításokkal foglalkozott. Az összes maradék pénzemet ebbe fektettem, és jó döntésnek bizonyult. Az ágazat fejlődött, volt pénzem, hogy a vidéket járjam. Jártál már hajómúzeumban? Csak eszembe jutott a kérdés. Valószínűleg neki a gőzhajó csupán egy fogalom, amihez semmiféle kép, vagy élmény nem társul, de hát nehéz is lenne sok közös érdeklődést találnunk, ha egyszer háromszáz év van közöttünk…
- Fura nő... - ismétlem elgondolkozva.-Ezt bóknak veszem. - én is nevetek, közben felé hajolok, és egy röpke csókot lehelek az arcára, vagy a szájára, attól függ hol érem el. Ha gondolt is valamire, az én radarom semmi jelet nem fog abból. Úgy tűnik, mégis titok marad a titok... Fenébe. - Oké-oké, majd odafigyelek. - vigyorgom, mert megjelent előttem a kép, amikor beváltja az ígéretét, mondjuk egy körömkefével. Persze nem gondolja komolyan, és én sem akarom aláásni a tervét egy ehhez hasonló akcióval. Ha eddig nem ölt meg, akkor eztán se fog, szóval nem hiszem, hogy van okom félni bármitől is. Negyed ötig meg csak kibírom valahogy, majd lekötöm magam. Most például a mesével, Nikolai ugyanis már költözik a kanapéra, én pedig követem és megint elnyúlok, a fejemet viszont díszpárnák helyett a farkas ölére hajtom. Még el is lapogatom az egyik izmot a combján, mintha egy párnát igazítanék, aztán betakarózok a szabad bal karjával, és innen hallgatom a történetet. Sosem voltam az a bújós típus, de most valahogy jól esik. Szeretek Nikolai közelében lenni, szeretem megérinteni, szeretem csókolni, és szeretem hogy mesél a múltjáról. Ez a pasas egy élő történelem könyv! Egyébként az évszám még feldereng az elalvás előtti pillanatokból, a többi már nem. Gőzhajó fétis... Hmmmm. A kérdésre elnevetem magam, és nemlegesen rázom a fejemet. Nem voltam még hajómúzeumban, és még semmilyen másban sem. Talán egyszer az iskolával megnéztük a bostoni múzeum középkori tárlatát, de olyan rég volt már, hogy nem is emlékszem a részletekre. Az alkarját kezdem simogatni fel-le, de figyelmem az övé, várom a folytatást.
- Ahogy tetszik… Ráhagyom. Ha bóknak szeretné, akkor legyen az. A puszi az arcomat éri, már csak egy újság kellene a kezembe, s tökéletes családi idillnek is elmenne ez a reggel. A gerincem mentén finoman már borzolódnak az idegszálak, jelezve, hogy a végén sok lesz a cukorból, de egyelőre még bírok magammal, és nem váltok pokróc stílusra. A kanapén kényelmesen helyezkedem el, a hamutál a kezem ügyébe kerül, a cigaretta füstöl a kezemben, a lábaimat kényelmesen kinyújtom, és hagyom, hogy Rachel párnának használjon. A lapogatásra még el is lazítom a combomat. Most hagyom bújni, a karomat is lazán nyugtatom a testén, két napja valószínűleg ideges és goromba lettem volna tőle. Azt, hogy ez miért ennyire vicces, nem egészen értem, bár valószínű, hogy őt kevésbé hozná lázba egy ilyen hely, mint mondjuk engem, aki emlékszik rá, mikor a múzeumban kiállított gépek még üzemeltek, mikor a hajók még a vizeken futottak… Egyiken- másikon talán még utaztam is… - Hát, végülis lehet, hogy neked annyira nem lenne izgalmas, de mindenképpen érdekes. Egyszer talán megérné elmenned… A simogatás a karomon enyhe nosztalgiát ébreszt bennem. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy a történet elejét meséljem inkább, a puszta ténynél kicsit bővebben, miszerint volt egy rakás testvérem… Talán a bátyám beharapását sem kellene kihagynom. Mindegy, inkább folytatom… - Véletlenül futottam bele egy falkába az egyik telihold alkalmával. Akkor úgy éreztem, hiányzik a magamfajta társaság, úgyhogy hozzájuk csapódtam. Egyáltalán nem hasonlított a korábbi falkámra. A szerkezete sokkal lazább volt, inkább érdekközösség, mint család. Együtt voltak, mert egyedül nem érezték jól magukat. Elég unalmas társaság voltak, de szerencsére nyolcszázhatvanegyben kitört a polgárháború, és nekem megint volt hol harcolnom, volt mivel levezetnem az energiáimat, és élvezni a csaták lendületét. Már ez sem volt olyan, mint régen, de élveztem. A falka tagjai vérmérsékletük szerint vettek részt a háborúban, vagy maradtak ki belőle. nem érdekelt… Szünetet tartok, míg egy leszívok egy adag füstöt, és közben visszaidézem, hogy is történt akkor pontosan. Elvégre már jó százötven éve volt… - Aztán megalapozottnak tűnő rémhírek röppentek fel a gőzhajókkal kapcsolatban. Az iparág teljes csődjéről suttogtak Ez önmagában még nem lett volna baj, de az alfa úgy érezte, meg kell védenie mindannyiunkat, és megparancsolta, hogy mindenki szabaduljon meg a gőzhajós érdekeltségeitől. Egyébként sem vettem szívesen, hogy ő parancsol, mert nem tartottam sokra, de ekkor tagadtam meg először mindenki előtt, határozottan és tiszteletlenül a parancsát. Meg akarta torolni az engedetlenséget, de nem hagytam magam, és kihívás, majd halálig tartó véres küzdelem lett belőle. Én győztem, de nem sok köszönet volt benne azon kívül, hogy megtarthattam a hajóimat. A nyakamba szakadt majdnem húsz szerencsétlen farkas, akik minden gond megoldását az alfától várták. Ebből is akkor lett igazán teher, mikor a háború véget ért, és a béke rezzenetlenül fojtogató, állott levegője dermedt az ország fölé. Ha megláttam őket, már attól is borzolódott a hátamon a szőr. Borzasztó kínos hat évet küzdöttünk végig együtt békeidőben. Azt hiszem még meg is könnyebbültek, mikor ott hagytam őket a bétámra. Mást, fontosabbat találtam náluk az életembe, és egy pillanatig sem bántam meg a döntést. Azt hiszem, egyelőre elég ennyi, egy újabb fejezetet rágtunk át, de ha kérdezni akar, nem zárkózom el tőle.
- A nevelőintézet igazából olyan fiatalkorúak börtöne féleség volt, onnan nem vittek ki minket múzeumokba. - adom a rövid magyarázatot arra a nevetésre, mert látom, hogy nem egészen érti. Egyébként nem jó kedvemben nevetgéltem, inkább kínomban, zavaromban, mert ilyen apróságok is kimaradtak az életemből. A simogatást abbahagyom valamikor a történet közben. Nem érzem ideillőnek, és amúgy is inkább arra figyelnék amit mond, nem a bőrére, meg az érintésre, bár mindkettő működne egyszerre is... Mindegy, leállok és kész. Bár csak egy ember vagyok, érzem mekkora súlya van annak, ha a farkas szembe száll az alfájával. Olyasmi ez, mint a maffia. Ha nemet mondasz, megölnek, ha hatalomra törsz, megölnek. Csak míg a maffiában a pénz adja a hatalmat, addig a farkasoknál az erő. Szerintem nekem nem lenne elég vér a pucámban szembeszegülni egy alfával. Bár nagy valószínűséggel nekem nem is kell majd megtennem, és egyébként is két külön fogalom vagyunk Nikolaial. Éppen ezért vonatkoztatok el minden "én nem tettem volna" baromságtól, és eredményül azt kapom, hogy tulajdonképpen értem, hogy miért tette meg. Viszont amikor ahhoz a részhez ér, hogy a bétára hagyta a falkát, felülök, és és elképedve nézek rá. Nem ítélkezem, nekem ehhez semmi jogom, és nem is hiszem, hogy érdekelné.... csak felmerült egy kérdés. - Mi volt fontosabb a falkádnál?
- Micsoda dolgokat hoz ez a fejlődés… nevelőintézetek… És használ valamit egy ilyen börtön? Hitetlenkedve megcsóválom a fejem. Ha úgy próbálják megnevelni őket, hogy nem oktatnak semmit, és kivonják őket a társadalomból, akkor csak egy újabb rakás beilleszkedési problémás fiatalbűnözőt adnak az emberiségnek. - Egyszer talán mutatok neked egy múzeumot is, hátha találsz benne valami érdekességet. A témát megválaszthatja ő, bár azt hiszem a modern művészetekről nem sokat tudnék neki mesélni, hogy érdekesebbé tegyem a tárlatot. Lehet, hogy ő nálam is jobban átérzi, mekkora súlya van annak, ha egy farkas szembefordul az alfájával. Bár tulajdonképpen bennem is él az ösztön, és az ösztönöm miatt még én is átérzem a cselekedeteim súlyát, ahogy értem azt is, miért számítok Infamniának a farkasok között, még ha nem is értek egyet a titulussal, vagy nem érzem magaménak a szégyent, amiért elhagytam a falkát. Hagyom, hogy lecsússzon akarom a testéről, ahogy felül, és figyelem a vonásaira kiülő döbbenetet. Persze ez merőben szokatlan dolog, elvégre aki egyszer alfa lett, annak normálisan csak a hullamerev ujjai közül lehet kicsavarni a hatalmat, és bár nekem nyűg volt az egész, és szívesen szabadultam volna a falkától, ha nem jön Lacey, akkor talán sosem hagyom magukra őket. Még én sem, és az nagy szó. - A szerelem. Lacey jött, én pedig eszeveszetten belé szerettem… Minden és bármi is kevés volt, amit feladhattam érte…
Válaszul az intézetes kérdésre csak megrázom a fejemet. Magában a hangszínében is benne van a véleménye, és én sem gondolok rá másképpen. Csak az elemi iskola elvégzése volt kötelező, és bár volt a társadalomba visszarehabilitáló program a nagykorúság előtt, én már nem vettem részt rajta a tanúvédelmi program miatt. De túl sok az agyalás, és Nikolai e közben már egyesszám helyett kimondatlan többest említ mikor megint szóba kerül a múzeum. Ez tetszik. - Rendben.- egyezek bele egy halvány mosollyal. Szívesen mennék vele múzeumba. Persze magamtól fel sem merülne bennem átlépni egy ilyen hely küszöbét. Kell valaki mellém, aki ha véletlen leverek valamit, hát elkapja. Erre azt hiszem egy ereje teljében lévő vérfarkas a legjobb partner. Mérföldekkel jobb reflexei vannak. A döbben tekintetem semmivé foszlik mikor elmondja miért hagyta el a falkát, és egy amolyan "áhhhhá, már érte" váltja fel. Ez az a téma, amibe nem akarok belefolyni, pedig most ő hozta fel, nem én kotnyeleskedtem bele, mint a múltkor. Bár akkor én feleltem a kérdésre, most pedig fordítva. A reakció is körülbelül ugyanaz... Zavartan pislogok magam elé párat, mert hirtelen rohadt kellemetlenül kezdem érezni magam a bőrömben. A tenyerem izzad, a tarkóm bizsereg... Olyan ez, mintha egy nagyon felesleges harmadik személy lennék. - öööööööö. Most megyek. Befejezem a képet. - felpattanok a kanapéhoz, nyúlok az oldaltáskámért, és úgy általában minden cuccomat magamhoz veszem. - Akkoooooor negyed öt. - intek egyet felé.- Szép napot!
Ami azt illeti, elég sok mindenről megvan a véleményem ebben a modern társadalomban, de egyrészt senkit nem érdekel, másrészt meg engem nem érdekel, hogy vágják haza az embereket. Nem vagyok, és nem is leszek szeretetszolgálat, hogy küzdjek a jobb életért számukra. Nem csak látom rajta, de érzem, is hogy a múzeum kedvére való időtöltés. Vagy csak annak örül, hogy én is megyek. Ebben még nem vagyok biztos. Kimozdulni nem szeret, azt tudom, de talán egy múzeum nem olyan félelmetes hely. Ahogy az arcáról eltűnik a döbbenet, és helyette megértés ragyog fel rajta, az egy kicsit meglep. Azt hittem, nem is tudja rólam elképzelni ezt a mindent beáldozó szerelmet. Bár lehet, hogy már tudott róla. Mindegy, nem is érdekes miért, de látom, és érzem, hogy kezd zavarba jönni. Ahogy mozdulna, utána nyúlok, és visszahúzom, ezúttal az ölembe. - Állj! Ne csináld ezt! Több, mint száz éve halott. Szép emlék, kedves emlék, de a kettőnk szempontjából nem jelent semmit. Neked sem kell, hogy jelentsen bármit is. Ha nem muszáj nem beszélek róla, mert nem tartozik másra, de ha válaszolok, az azért van, mert így döntöttem… A végén a derekánál fogva magamhoz húzom fél kézzel, a szabad kezem ujjai a hajába túrnak, megszorulnak határozottan, de csak éppen fájdalmasan a tincsein, és megcsókolom. Most megint durva és határozott vagyok, de ez most csak egy hosszan elnyújtott, forró csók idejére szóló birtokló gesztus. Mikor a csóknak vége, elengedem a haját is, finoman csúsztatom ki az ujjaimat a sötét tincsei közül, és a szemébe nézek. - Ne foglalkozz Lacey-vel! Most elengedem teljesen, már nem tartom vissza. Tudom, hogy még dolgozni akar, és az este tele lesz lehetőségekkel. - Akarod, hogy elvigyelek, vagy biciklizel?
Kicsit meglep az a hirtelenség amivel utánam kap, és az ölébe ránt. Esélytelennek bizonyul az a kevés ellenállás is amit tanúsítok, mert játszi könnyedséggel ültet a lábaira. Ekkora már elszáll a meglepetés ereje, szóval nincs is miért tiltakozzak. Tulajdonképpen... aranyos ?! az ahogy biztosítani próbál arról, hogy a felesége iránt érzett szerelme, nincs semmilyen hatással a mi dolgunkra. Egyértelműen azért, mert ez ami közöttünk van, még megközelítően sem szerelem, részemről legalábbis nem az, így egy lapon se lehet említeni azt amit a felesége mellett élt át, és amit most velem csinál. Kicsit mégis megnyugszom, pedig nem is volt jogom felzaklatni magam ezen, még ha egy egészen kicsit is, és nem is nyílt tudatossággal... Talán belém csapott a ménkű, és fontos lett nekem ez alatt a néhány nap alatt. A maga szeszélyes természetével, olykor sima, olykor nyers modorával. Azzal, hogy figyel rám, és hogy egy kicsit talán én is rá. Nah jó, ahhoz képest, hogy én, ÉN vagyok, tényleg igyekeztem az ő életritmusát is figyelembe venni, mielőtt óra hosszákra ledöglöttem volna a kanapéra, őt meg halálra untatom, de szerelmes nem vagyok. Ahhoz nem elég 6 nap, igaz? IGAZ?! A csókot viszonzom, csaknem ugyanazzal a hévvel. Kicsit még az előbbi hatása alatt vagyok, ezért nem tudom úgy felvenni a ritmust. Ellenben lehunyom a szemeimet, és igenis élvezem ezt az éles átmenetet vágy és fájdalom között, amit azzal okoz. hogy húzza a hajamat közben. Már túl vagyok azon, hogy szinte már automatikusan vetkőztetni kezdjem egy-egy ilyen alkalommal, vagy hogy annyira beinduljak, hogy erővel kelljen levakarnia magáról. Kívánom most is, szó se róla, de már annyiszor el lett odázva, hogy egy kicsi részem már feladta. Pláne, hogy a képességemen át nem látom magunkat máris az ágyban hemperegni izzadtan, pihegve, de az orgazmustól ívben megfeszülő testtel. A múltkor elég közel jártunk hozzá, akkor flesseltem ilyesmit. Ettől függetlenül levegőért kapkodok, mikor a csók végén felkelek az öléből. Szívinfarktusban fogok meghalni, én már most tudom. Hogy ne foglalkozzak a nejével? - Igyekszem. - nem hazudok.- Maradj, inkább biciklizek. Oda hajolok még egy pusziért, aztán tényleg távozok. Akkor hát majd este...
//köszönöm és várom a folytatást nálam Szólj ha írjak kezdőt ^^ //
Nem számít, hogy meglepődik, az ellenállása haszontalan. Az ölemben akarom tudni, és pillanatok múlva már ott is van. Nem érdekel, ha megmagyarázza magának, hogy mit miért mondok, hogy ez nem szerelem, vagy hogy pontosan miért is nem számít itt és most a feleségem, aki mellesleg már egy évszázada halott. Azt hiszem, ez a féltékenység egy eddig ismeretlen formája, amit most rajta felfedezni vélek. Nekem nem számít, hogy a kapcsolatunkat pontosan milyen szóval lehetne felcímkézni, mert szerintem nem érdekes, és nem számít, hogy hány napja ismerem. A csókjában érzem, hogy még egy kicsit le van maradva tőlem, de nem számít, mert ahogy a hajába markolok, a teste önkéntelenül is válaszol. Azért is szeretem megérinteni, megcsókolni, magamhoz húzni, mert nem nyafog, ha durva vagyok, és nem is csak elviseli, de még élvezi is. Hagyom, hogy felkeljen. Kezdem megszokni, hogy mostmár elég jól működik ez az újfajta védekező mechanizmusa, amivel a visszautasításnak veszi elejét. Egyelőre megelégszem a válaszával, és azzal a vigyorral figyelem, amit olyan hátborzongatóan jóképűnek titulált. - Rendben negyed ötre ott vagyok nálad… Szép napot! Elbúcsúzom tőle, és hagyom, hogy menjen. Tekerjen, ha biciklizni szeretne.
Kezdőlap
//
//
és várom a folytatást nálam 
