Azon kevés szerencsések közé tartozom, akik a félévi vizsgákat már letudták decemberben a két ünnep között. Tekintve, hogy Jezebell non-stop házi őrizetre kárhoztatott jó időre, volt alkalmam alaposan felkészülni rájuk az egész farkasos mizéria mellett. Na meg, azon túl, hogy látszatra remekül tudom adni a buta libát, semmi probléma a szürkeállományommal! Szóval teljes erővel azon lehetek immáron, hogy a gyakorlatomat is lefixáljam. Ezért sétálok most ezen a folyosón is az irodákra kitett névtáblákat fürkészve. Csak én vagyok, meg a magassarkúm kopogásának ütemes hangja. Kopp...kopp...kopp... A dolgozók nagy része már hazamehetett, azért ez a kietlenség. Nincs könnyű dolgom egyébként a polgármester lányaként, azt kell mondjam, hisz "érdekes mód" mindenütt szívesen látnak... Az én választásom mégis egy új csengésű névre esett: Peter Mansfield. Itt is az irodája!
Igazgatottan igazítok ruhám, majd kabátom alján is az iroda előtt megtorpanva, majd lassan veszek nagy levegőt ééés ki fújom... Ahogy bekopogok, menten kissé izgatott kíváncsiság lesz úrrá rajtam, holott lehet, nem ártana uralkodnom az indulataimon, mert hiába kezdek ráérezni a farkasommal való szimbiózisra, azért kettőnk közül mégiscsak ő "falkavezér" egyelőre. Elvileg mára beszéltük meg az időpontot Mr. Mansfielddel, szóval csak nem ment még el. Biztos hamarosan ajtót nyit, szóval nyugi kislány. A magassarkú csizma mellé egyébként, amit viselek, térdet bőven takaró szoknya, vastagabb ám elegáns anyagú harisnya és csinos blúz társul a kabát takarása alatt. Hajam kiengedve borítja vállaimat, hullámos tincseim alig győzik rezdüléseimet követni minden egyes mozdulatnál.
A délelőtti váratlan óralátogatás után eleve el van csúszva a napirendben, amit a lehető legjobban gyűlöl. Pontos kis tervezés nélkül ugyan nem szakad össze, de nem a szíve csücske az ilyen Prescott féle betoppanás. Hacsak nincs rendkívüli vérengzés a civilek soraiban, amit el kell simogatni, az ilyen kis meglepiket jobbszereti elkerülni. Ezért is lehet, hogy mostanáig eszébe sem jutott a leányzó, akivel sikerült lefixálni az alkalmat, mint valami jó kis vakrandit, távkommunikációval... szóval a tény a kopogás előtti másodpercben, meseszerűen jelenik meg a fejében, s az ajtóra körülbelül abban a pillanatban sikerül fókuszálnia, amikor a kip-kopp megzörgeti. Mert ma is rajta van ám a hatodik érzéke, ám reggel óta ezen kis momentumon kívül azonban nem volt sok érdemi hasza. Mondhatjuk, hogy szerencsére... Ahogy felnyomja magát a székből, hátrahagyva a támlán fekete zakóját, a hozzá tartozó öltönynadrágban, és a nap fáradalmaitól kissé gyűrött szürke ingben, nameg fényes, vékonyított orrú bőrcipőben teszi meg a távot az ajtóig. Közben megint emlékeztetnie kell magát, hogy nem ártana legalább egy részmunkaidős titkárnő, aki megteszi ezt helyette. Legközelebb. Mindegy, nem esik le a gyűrű az ujjáról, nyitja is az ajtót. Fél keze, amivel nem a kilincsre fog zsebre jár, és az udvariasan érdeklődő tekintet tart, még akkor is, amikor megérzi a zavart az erőben. Előbb csapja meg, és jobban leköti, minthogy lehetősége adódna a nőről befogadni a tetszetős, humán formájú összképet. - Miss Berger..? - kizárásos alapon névmemória remekel, legalábbis egy része biztosan, a helyzet tekintetében tökéletes. Lehet, hogy ezt más nem kérdezné meg a környéken, de ő van olyan helyzetben, hogy nem ismeri még a polgármester hozzátartozóit... eddig. El is áll az útból, hogy rövid, de egyértelmű mozdulattal beljebb tessékelje a hölgyet az irodába. - Fáradjon be. Fotel a kazamata túlfelén. A mondandójából inkább felfedezhető az irónia, mint a hangjából, amit fűszerez az angolsága, meg a mélyharapása. És természetesen a gyönyörűen használhatatlan, szűk alaprajzra utal. Köszönjük szépen közigazgatás, és a te lehetetlen elrendezésű irodáid: mintha egy külön tereptárgyakkal nehezített folyosón kellene végigcaplatni azért a szerencsétlen asztalért-két fotelért.
Nyílik az ajtó, pillantásom pedig leplezetten szalad végig a pasason. Kit mi fog meg elsőre, ugye. Bár egy a "megfog" azt hiszem, Mr. Mansfield esetében erős túlzás, maradjunk ennyiben. Azt a különös dolgot, amit Salemmel kapcsolatban is éreztem - hogy valami nem stimmel a pasassal - csak később szűröm le, de igyekszem meglepettségemet a dolog felett nem mutatni. Ő is őrző lenne? Van olyan ebben a városban, aki nem?! És vajon direkt csinálják, hogy lépten-nyomon beléjük botlok? Rosszabbak, mint a beharapóm, komolyan mondom! A saját mentális védelmemmel meg persze nem próbálkozom, hisz fene tudta, hogy ez a pasas is őrző lehet! Egyébként sem megy még tökéletesen a pajzs felvonása, csak nyugodt körülmények között sikerült teljesen, akkor sem túl biztosan. De dolgozom az ügyön... Aprót biccentek a kérdezésre és bizalmatlanságomban inkább nem nyújtok kezet a másiknak. - Dana Berger, igen. Ön pedig bizonyára Mr. Mansfield, örvendek! - Van azért valami bájos várakozással teliség a hangomban, bár így, hogy ott kattog elmémben, hogy ilyen őrzőféle lehet a másik, nem hangzik túl őszintén a lelkesedésem. - Köszönöm. - lépdelek is beljebb könnyed léptekkel és lopva körbepillantok az irodában, míg a számomra kijelölt fotelt el nem érem. Kecses mozdulattal "huppanok le", lábaimat finoman keresztbe teszem és úgy pillantok a másikra. - Én... tudom, hogy a telefonban nem mondott semmit biztosra, csak azt, hogy majd személyesen megbeszéljük, de bátorkodtam a megfelelő papirosokkal karöltve érkezni. - nyújtom neki a kezem ügyében levő gumis, vékony kis mappát. Csak formanyomtatványok a gyakorlati léttel kapcsolatban. De lehet, nem is akar majd gyakornoknak maga mellé. Bár Salem egész jófej, de rá mégse alapozhatunk egy egész világnézetet, szóval marad a bizalmatlanság és a kétely, hogy tényleg őrző e és ha igen, vajh tudja-e, miféle szerzettel ül most egy asztalnál?
- Peter Mansfield. - Bólint helyeslőn, ismétlés a tudás anyja. A kézfogás hiányát nem neki a tiszte bepótolni, elvégre a hölgyeké a kezdeményezés lehetősége. Mindenesetre nem okoz megütközést ennek hiánya, inkább átsorol a másik mögött egészen az irodarészig. Egyébként valóban nem az a fajta pasas, akit a jótékonysági vásárokon túllicitálva akarnak megvenni, de nem lehet mindenkinek az a dolga, hogy címlapon mutogassák. Ő tökéletesen elvan az igényes szürke eminenciás szerepében. Egyébiránt ha más nem is, ez tökéletesen leszűrhető. Mert sajátos kisugárzása azért van, és nem is adja alább a laza minőségnél a megjelenésében. És tessék, ha lecsüccsen a másik, akkor ő az asztal felé eső szélének támaszkodik meg háttal, hogy aprón megemelt szemöldökkel, de nyúljon a mappáért. - Remek. Viszont szeretném, ha hivatalos papírokon túl mesélne egy-két szót. Teszem azt hanyadéves is pontosan, és hogy ez a kötelező közigazgatási gyakorlata volna, vagy valami egészen egyedi ízlésnek köszönhetem a megkeresést. - mert ugyebár ahány kis hallgató, annyiféle elképzelés. Ügyész, ügyvéd, magán, állami praxis, médiajog vagy büntető. Nem árt tudni, mit is akar a kedves hölgy - Csak, hogy kiderüljön, mennyire tudok itt magának releváns információkkal, és gyakorlattal szolgálni. Természetesen a mondandójával együtt maga mellé helyezi a mappát, hogy az asztallapon pillantson bele a tartalomba. Egyébként az egész iroda berendezéséből leszűrhető ugyanaz, mint a névtáblából, vagy a hangtalanul működő harapottalmás gépből: itt bizony tényleg minden harmatfriss. A bútorokon kívül a férfi maga lehet a legöregebb darab ezen a pár négyzetméteren... és ő sem matuzsálem. Ami pedig a szőrös kis barátunkat illeti, aki Dana bőre alatt bujkál, egyelőre ő tökéletesen megvan azzal a ténnyel, hogy tud a létezéséről. Előbb a munka... aztán a munka. Nem eszi olyan forrón a kását, főleg, hogy itt az éves átlaghőmérséklet nem is nagyon engedné neki. De azért két bekezdés között megnézi magának Danát is, főleg, ha nekifog a kis mesedélutánnak, hogyan is képzeli a szakmai életét.
Találkoztam már sokféle pasassal Bostonban, Boston óta így nem a képe az, amit megnézek először lopva rajta. A bostoni élet - haha - megtanított, hogy egy cipő, egy óra, egy öltöny mennyivel jobban árulkodik az emberről; az, hogy helyes-e az illető, csupán másodlagos volt. Nem mintha bármiféle illetlenségre gondolnék a leendő gyakorlatvezetőmmel, vagy minek szokás ezt nevezni. Azt már magam mögött hagytam, legalábbis igyekszem ehhez tartani magam. Ahogy elveszi a mappát, apró mosollyal és némileg megnyugodva pillantok felé. - Ez az utolsó évem, ha minden jól alakul. A Harvardon kezdtem, de aztán ott kellett hagynom apu hülyes... szóval apám miatt, - ő egyébként a polgármester. Csak úgy mondom, lényegtelen! - legyintek fejcsóválva és szusszanva túrok a hajamba, hogy megigazítsam azt a pár rakoncátlan tincset, ami a tekintetem elé szemtelenkedett. - Jobb szerette volna, ha itthon tanulok. És a kötelező lenne amúgy. Sajnos... - szusszanok hozzátéve, majd gyorsan próbálok szépíteni kicsit a csorbán. - Mármint, biztos nagyon érdekes és hasznos lesz a gyakorlat! - szélesedik ki bájosan a mosolyom. Hát lehet nekem ellenállni? Ami azt illeti, igen. Csak nem éri meg. Mondandóm közben persze lopva figyelem a férfi arcát, onnan próbálva leolvasni bármit a hallottakkal, mappában látottakkal kapcsolatos véleményéről.
A mappa tartalma még mindig egy halom papír, amit hivatalosan fogalmazott meg az egyetem... ergo nem sok érzelmet tud kiváltani egy efféle olvasmány belőle - szépen is néznénk ki, onnan már csak egy lépés volna, hogy elsírja magát a jogszabályok felett. Inkább csak átfutja a dolgokat egyébként, szóval közben könnyedén szakítja meg bizalmas viszonyát a papírtermékekkel, ahogy Dana belekezd a mondandójába. Ahha... érdekes, csak úgy mondja, csak úgy kicsusszan... Marad az enyhe érdeklődéssel fűszerezetten feljebb vándoroló szemöldök, amint pedig az a botor "sajnos" elhagyja a kisasszony száját, a maga részéről kénytelen rövid-szusszantósan felnevetni. A kezei könnyed gesztussal másznak be a zsebeibe, hegyes vállait megemeli kissé az ing alatt, tovább gyűrve az összképen, de valahogy mégis lazítva a helyzeten. Bár a leányzó mosolya sejteti, hogy nem áll azért a beszélgetéstől vigyázzban benne semmi, - főleg egy ilyen "véletlen" családfaköpés után - de azért na. - Érdekeset nem tudok garantálni, de a jogszabályokon kívül biztos, hogy nem fogja tudni egy állandó sémába beleültetni a gyakorlatot. Az a helyzet, hogy bármennyire is nem jótékonysági szervezet vagyunk, de emberekkel kell dolgozni... Magának akkor kell természetesen, ha úgy gondolja, itt akar lenni, és az én munkámba belekóstolni. Ami ugyebár a kirendelt védelem. - ám még mielőtt megadná ezzel a levegővételnyi szünettel a másiknak a lehetőséget, hogy nyilatkozzon, az egyik kezének mutatóját kihúzza kicsit a zsebből. Csak egy pillanat még. - Egyébiránt egyet áruljon el nekem, Dana. Miért pont engem keresett fel, ha az édesapja miatt rosszindulatú becsléssel is minimum a bejáratott hivatal fele aranyszékre ültetné? Csak úgy kérdezem. Hah, bosszantóan egyszerűen, csak semmi sallang nélkül teszi fel a kérdést. A tekintete is leginkább olyan, mintha az időjárásról csevegnének. Ha már a másik is csak ilyen egyszerűen pakolta rá az infót a kedves papáról, miért is ne. Nem, a félreértések elkerülése végett nem vár semmit a választól, a dramatikus "azt akarom, hogy magamért értékeljenek" nevetséges is volna.
Túl nyilvánvaló véletlen, ezt én is tudom. Nem ma kezdtem az ilyesféle beszúrogatásokat és akármilyen gyerekesnek is tűnik: bizony, sokszor bejön, ha meg nem is, de legalább a másik fél tudja, hogy mire számíthat. Sok jóra nem, ha ellenkezne bármiért is, ami azt illeti. A "lényegtelen" jelző is csupán bocsánatkérő formaság, mondhatni, enyhítő körülmény, mely kószának próbálja beállítani a megjegyzést. Már épp nyitnám szóra ajkaimat, ahogy leviszi a hangját ám türelemre int, én pedig szusszanva pillantok rá, kérdő érdeklődéssel, hogy vajon mi jöhet még. - Pontosan ezért. - jelenik meg apró, szinte már gyermeteg mosoly a képemen, mely magán hordozza még a lázadók ravasz, ellenkező dacát. - Mi kihívás van abban, ha az ember lányát tárt karokkal fogadják, nem igaz? Ráadásul abból nem sokat tanulnék, ha odaültetnének egy asztalhoz délután négyig, aztán mindent alám tennének, elég egyetlen szó hozzá. - Láthatóan tisztában vagyok vele, milyen hatással van apám személyének ténye a köröttem levőkre és nem ég a képem attól, hogy ezt ki is használjam. De ezúttal muszáj kicsit ellenkeznem apámmal, mert még a végén elfelejti, hogy mennyire ingatag is a mi "remek kapcsolatunk". Egyébként meg tényleg izgalmasabbnak tartom fejest ugrani az ismeretlenbe, tehát a választásnak semmi köze ahhoz, hogy őrző lenne a pasas. - Egyébként a büntetőjog mindig is érdekelt, de hogy érti az embereket? Mint emberek, vagy... emberek? - A második verziónál fel is vonom kicsit szemöldökömet nyomatékosítón, ha a hangsúlyból nem vágná le, hogy mire is gondolok. Vajon a fajtánkra is kitaláltak már ezek az őrzők mindenféle jogszabályt? Salem csak érintőlegesen említette, hogy ők a rendfenntartók, de mi alapján? Mi jogosítja fel őket erre egyáltalán? Biztos megegyezéses, adott szó alapján mehetnek a dolgok, esetleg hatalmi alapon, ha tippelnem kellene. Farkastörvények - haha - közt is van valami rendszer. Kell lennie, de amíg csak Jez és én vagyunk, a falka rendszere elképzelhetetlennek tűnik számomra.
Akármilyennek is tűnhet kívülről, csúnyábbak is ültek már vele szemben, nem csak holmi fakasbelsős, hatalomlengető kisasszonyok, nagy névvel. És lám, mégis valahogy itt van, túlélte. A mosolya épp annyira könnyed, mint amennyire diplomatikus, a simulékonyságához nem férhet kétség. - Abból is lehet tanulni, talán pont azt, hogyan kell saját arccal profitálni, mások munkájából. Pici mosoly, nahát. Ám a hamarosan érkező kis sóhaj erőssége tökéletesen sejteti, hogy nem szándékozik se kommentárt várni a bölcsességre, se a hölgy mélylélektanába belemászni - legalábbis így elsőre semmiképpen. A kérdésére a kielégítő választ megkapta, igazából most jönne az a csodálatos pillanat, amikor az apróbetűs részeket is elolvasná a gyakorlati szerződésben. És körülbelül ekkor érkezik a megjegyzésnek is beillő kérdés. Minimum kétnapos agyhalott kellene, hogy legyen, hogy ne vegye észre a rejtett tartalmat, főleg, mivel pantomimmesterként is sokat sejtet a másik az arckifejezésével. Összességében remekbe szabottan csudálatos, legalább ezt is letudják rögtön. - Jó tudni, hogy nem nekem kell felhoznom a témát, nem szeretek én lenni a munkamániás őrző. - hanem a másik a kíváncsi farkas. Kicsit kiegyenesíti a hátát, ami fene tudja, mi miatt görbült egy kissé előre a paretnere székhelye felé. - De azt kell mondanom, magának nem sok gondja lesz ezzel a kiemelt témával, érthető okokból. Enélkül sem fog unatkozni, majd kompenzálom, szóval ne vegye a szívére. Rasszista, vagy óvatos, ki honnan nézi. A kérdő tekintete természetesen még mindig arra utal, hogy innen is áll az alku pozícióban van a másik. Visszatáncolhat, ha nem tetszik a képlet.
Széles mosoly terül el arcomon a megjegyzésre, s bár kedvem lenne rákontrázni, hogy egyesek ezzel az isten adta tehetséggel születnek, nem kell tanulniuk se, mégsem teszem kivételesen. - Talán pont az miatt a lemondó kis sóhaj végett, amit a férfi hallat. Nem ma kezdtem a gesztusokból való olvasást, bár első ránézésre azt mondanám, kemény dióval van dolgom Peterrel... ám elég pár perc egy légtérben és rájöhet az ember, hogy nem az a feltörhetetlen fajta csonthéjas. - Miért, egyébként az? - Úgy értem, munkamániás. Azt nem volt nehéz levennem, hogy ő is őrző, miután hasonlóan csillogott "kisugárzott", mint Salem. Hangom egyébként őszinte érdeklődéssel csendül, a kölyök farkasok minden kíváncsiságával vegyítve. Azt hiszem, kezdek kijönni a kis hölggyel ott benn. Mindenki legnagyobb örömére (és szerencséjére). Mikor Peter közli, hogy köszöni, de inkább kihagyna a farkasos-őrzős-természetfelettiekvagyunkóje mindenből, azzal pont az ellentétét éri el, mint amit szerintem vár. Nem kezdek ugyanis hisztibe, hogy "Na, de na... lécci!", mert egyszerűen szólva megvett ezzel a megjegyzésével. Minél kevesebb ebből az őrületből és boldogan hozok még talán kávét is neki. Na jó, azt nem... de megengedem, hogy meghívjon ebéd szünetben! - Benne vagyok. - Állom tekintetét és talán kezem is nyújtanám, hogy ezzel pecsételjük meg a dolgot, hanem azért ez a gyakornok dolog mégiscsak két oldalú (még ha nem is fogadok el egy könnyen elutasító választ). - És ön? Elfogad egy magamfajta gyakornokot? - itt természetesen a farkasságra gondolok. Hogy esetleg a természetemet is erőfeszítésekbe telik egyeseknek kiállni, az már csak hab a tortán.
- Egyébként? Egyébként úgyis ki fog derülni, ha együtt dolgozunk. Itt iktat be egy kisebbfajta mosolyt. Mert aki kíváncsi, hamar megöregszik... mondja ezt ő. Bár éppen tökéletesen takarózhatna a másik szakmai ártalommal, ami az alkalmatlan kérdéseket illeti. Egyelőre azonban jók ezek a bébilépések, Róma sem egy nap alatt épült fel. Egyébként nincs semmi elvárása, amit szeretne visszatükröződni látni a másik reakcióiban. Tökéletesen megfelel neki az engedelmes kislány is, ugyanannyira, mintha kicsit nyüstölődne. Mivelhogy annyira szerencsés szerepben van most, hogy mindenképpen az övé az utolsó szó. A kávét meg sajnos nem szereti, nem is kínoz másokat vele. - El, ez a dolgom. - ezzel együtt különben ő maga kezdeményezi azt a szerződéskötő kézfogást, kiemelve vékony ujjakkal tarkított kezét a zsebéből. - Igazából még örülök is magának. - na tessék! Érzelmi alapú véleménynyilvánítás! Bár láthatóan nem fog welcome partit rendezni a kisasszonynak, de a kijelentését egy bólintással is alátámasztja. És ezen felül azzal, hogy mozdul. Pár otthonos lépés után telepedik vissza az asztal mögötti székébe, hogy itt húzza maga elé azokat a papírokat. Ő tudja a legjobban, hogy az ördög a csillagozott, apróbetűs részekben lakik, nem írunk alá még egy gyakornoki szerződést se alapos olvasás nélkül. S azon kevesek közé tartozik a nemében, aki még képes a mérsékelt kommunikációra is eközben. Az meg, hogy így főleg érdektelennek tess, leszűrhette Dana - nem direkt. Egyszerűen ilyen a feje-stílusa. - Kilenckor nyit a hivatal. A megadott dátum szerinti napon - amit most meg is néz - ... legkésőbb fél kilencre örülnék, ha itt lenne, így egy kis szakmai intermezzóra is jut majd időnk... szereti a feketeteát? - lényegi kérdések. Komolyan. Mert erre fel is kell pillantania a sorok közül. Ha erre nemet mond Dana még lehet jobban piszkálná, mint a tény, hogy belül van egy farkaskája... (Najó, ez nem igaz.)
Arra azért kiszélesedik mosolyom, hogy nincs ellenvetése a dologgal szemben, mi szerint egy kezdő farkas legyen a gyakornoka. Ellenben a megjegyzése ezernyi gondolatot szabadít fel elmémben. Oké, lehet, kicsit tényleg kezdek paranoid lenni... lehet, tényleg rám férne egy pszichológus, bár Jez szerint teljesen normális ez a reakció, tekintve, hogy elraboltak, majdnem megöltek és aztán mindezt túléltem, de úgy, hogy cserébe egy veszett kis farkaskölyökkel kell osztoznom a "bőrömön". A kézfogásom persze a kételyek ellenére mit sem veszít szelíd határozottságából. Tekintetem követi a másikat, ahogy helyet foglal és maga elé pakolja a papirosokat. Elégedettséggel tölt el a mozdulat, meg kell valljam, az apró betűs részek miatt pedig nem aggódok, tekintve, hogy nem tettem hozzá semmi sajátosat az egyetem által meghatározott nyavalyákon túl. Lehet, beteg leszek, hogy ennyire jó lánya vagyok az apámnak mostanság... - A fél kilenc tökéletes. - Biccentek is rá aprót, a kérdést meg hirtelen nem tudom levágni, úgy... fél másodpercig. Angolok és a tea. Haha, ez tényleg így működik? - A gyümölcsöseket jobban kedvelem. - felelem, miközben persze azt lesem, hogy aláírja e a papírokat. Nem mintha sietnék, időm, akár a tenger. Oké, annyi nincs, de inkább húzom itt, minthogy örömködve rohanjak a "hogyan legyünk jó kisfarkasok" órájára Jeznek.
Hmmm ez is az ő formája, hogy befélemléti egy egyszerű kinyilatkoztatással a másikat. Ám, ha nem kér kifejtést, nem kap kifejtést a hölgyemény. A kézfogás is csak a gesztus jellege miatt lényeges, egyébiránt nem is tart egy szívdobbanásnál hosszabb ideig. Az aláírásra pedig várni kell egy keveset, ugyanis a maga részéről a hallgatói titoktartással kapcsolatos papírt veszi górcső alá. Persze ismerhetné már az egyetemi formanyomtatványokat, de ennyi elcsúszás belefér. Hiszen alig érkezett még meg, a minap például még dobozból kellett még előszednie a palancsintasütőt, hát bocsássák meg a szellemek meg a bürokrácia nagyistene, hogy most jutott csak el odáig hogy ilyesmit olvasson. Ó és a tea, a tea nagyon is fontos tényező, legalább ennyire. A gyümölcsöst pedig megfelelő kompromisszumnak látja, így kis mosollyal bólint is. Jóban lesznek - vagy legalábbis nem lesznek rosszban. És lám, ez elég oknak tess, hogy nyugalomban tartsa egy darabig a kommunikációs kényszerét is. Nemsokára az áhított toll is belekerül a kezébe, hogy dátumozás, meg a hivatali pecsét rányomása után teljes szignóval illesse a kedves hallgató gyakorlati papírjait. Azonban, mielőtt még visszakaphatná a lány ezeket, lesz egy köre a fénymásolónál. Tesz is érte, hogy ez minél hamarabb meglegyen. A szék kereke surran, ő pedig az olvasóra pakolja a lapokat. Pikk-pakk. - Nos, kedves Dana, akkor hétfőn hozzon saját bögrét is, és meglesz a munkahely illúziója is a dolognak... készen is vagyunk. - a nő felé nyújtja a mappába hajtott papírosokat.
Magamhoz mérten szinte már meglepően türelmesen várok, csak a bennem lakozó fenevad, az zizeg folyton, fészkelődve és türelmet nem ismerve. Menne már, szaladna, hisz most jön az ő ideje! Az erdőszélre beszéltük meg a "randit" Jezebell-lel, de valahogy nem várom. Ki tudja, ma mi lesz terítéken... Elnézem, ahogy a férfias betűket odakanyarítja Mansfield a papírok megfelelő szegletére, s csak most gondolok bele igazán, mennyire zseniálisan jó választás volt a fószer. Legalábbis, így elsőre. Nem tűnik túl szigorúnak vagy legalábbis, meggyőzhető az eddig szerzett benyomások alapján és még csak nem is akarja rám erőltetni ezt az egész misztikus blablát. Szinte már gyanúsan megfelelő a dolog. Nem árt odafigyelnem majd, mit mondok előtte, azt hiszem. - Úgy lesz. - szusszanok és amint átveszem a mappát a szignózott papírokkal, kabátomba bújva indulok meg kifelé - nyilván Peter kíséretében - az irodából. Az ajtóban megtorpanok, miután egy laza, ritunos mozdulattal kósza tincseimet kiszabadítottam a kabát nyakának fogságából, és a férfira pillantok. - Kösz a lehetőséget! További szép napot Mr. Mansfield! - na tessék, még egy köszit is kiérdemelt, pedig nem szoktam csak úgy hivatali személyeknek osztogatni belőle. Halvány mosoly és már itt sem vagyok; csak a Lancome parfüm illata marad utánam...
Tapasztalatból tudom, hogy számtalan módja lehet annak, hogy egy új helyen hogyan is érdemes elkezdeni az életet. Annak idején tapétázással kezdtem, később a gyereknek néztem iskolát, elintéztem a papírokat... még később pedig a laktanya megismerésével nyitottam. Jelen helyzetemben azonban úgy érzem a helyi ügyvéd megismerése élvez elsődleges fontosságot. Vannak ugyanis olyan kisebb-nagyobb jogi ügyeim, amik elrendezetlenek maradtak, némelyikük személyazonossági probléma, szóval nem is baj, hogy ilyen őrzőfajtát sikerül lelni az ügyvédek között is. A mások által megszokott ügyintézési rendszerre általában nekem nincs időm. Tehát telefonálni, időpontot kérni és még akkor is várni. Egy bizonyos kor után az ember egyébként is határozottan türelmetlenebb lesz, legalább is nekem nem vállt az előnyömre ez a sok-sok év. Így a telefonálás elmarad, időpontom sincs, épp csak erre járok. Nagyjából eszerint intézem a legtöbb hivatalos ügyemet, talán ezért sem örvendek osztatlan sikernek és vannak jogi problémáim. Vastag, sötétzöld, pufi kabátomat viselem, hozzá farmert és bakancsot. Lehet, hogy nem vagyok divatos, de legalább nem fagyok meg. Egyébként sem gondoltam volna, hogy Svédországnál egyszer hidegebb országba fogok költözni. Eddig olyan szépen óvakodtam közelebb az Egyenlítő felé, de hát mégsem Afrikában kötöttem ki. Sőt, még sapkát is húztam a fejembe, feketét. Ehhez persze ki van engedve a hajam, máshogy nehezen tudtam volna felvenni. Leparkolok hát az ügyvédi iroda mellett jeep-emmel, fogom a hátizsákomat, amit egyszerűen csak fél vállra veszek és megindulok telefonkönyvből is kinézhető címre. Ha van előtér és titkárnő, gyorsan és magabiztosan közlöm vele, hogy én bizony az ügyvéd úrhoz jöttem és mire egyáltalán felfogná, hogy berobbantam, én már a férfi ajtajánál vagyok. Ha nincs ilyen személyzet, akkor ez elmarad és marad a kopogás, majd válasz megvárása nélküli benyitás. Mondtam, a hivatalos ügyeket szeretem megsürgetni.
Egészen hétköznapszaga volt az elmúlt óráknak, Danát is fogta és -igaz, egy áttanulmányozandó iratpakkal karöltve, de - hazaengedte. Egyébként sem áll hóhér hírében, annak ellenére, hogy nem követel kevesebbet, mint kéne és elvárt, de tény, hogy nem olyan vén még, hogy ne tudja átérezni, ha a fiataloknak mehetnékje van... igazából neki is csak az a nagy munkamániája tesz minden ilyen késztetés ellen. A közérzete is kellemes, mert ma még nem jöttek kétes telefonhívások semmiféle ideszakadt szőkeségektől vagy rejtjelezett üzenetek (szinte megfájdul a feje a gondolatra) túlbuzgó kollégáktól, szóval ideálisnak is tekinthető minden. Rendben a napirend, talán még ebédhez is le fog tudni ülni kulturáltan. Csodás. Egyébként a fénymásoló és az asztala között álldogál, zakója a masszív és kényelmes irodai szék támláján, és bár a fekete nyakkendő a szintúgy sötét ing fölött nincs meglazítva, de az ujjak a szabadabb mozgást elősegítendő feljebb vándoroltak alkarján. Mert minden karnyújtásnyira fekvő felületen rendezett papírhalmok sorakoznak, ő pedig egy összetűzött vallomást olvasgat a közepén, csak kicsit meghajlott háttal. A bejutás ennek fejében valóban nem túl bonyolult, hiszen titkárnő még nincs, a kinti asztal egyelőre a gyakornok hatásköre, aki ugyebár nincs itt, így itt nem fogja senki tartóztatni Gabriellet. Belépés után nincs, csak egy nyitott ajtó, ami térben valamennyire elválasztja a várakozóhelyiséget az irodától. Értelemszerűen épp azért van nyitva, mert egyedül van, és szeretne minden jelenséget észlelni a túlfelen. ... És igazából nincs nehéz dolga, ha Gabriellet kell észrevenni. Kicsit billen is a sarkain, hogy kiegyenesedve pillantson el a megzörgetett folyosóajtó irányába. Tökéletesen meg tudja figyelni a nő nem túl előnyös ruhaösszeállítását ugyanúgy, mint ahogy a lendünletét, amivel átvágja a bürokrácia útvesztőjét, nameg sejthetően az ő szépen kicentizett napirendjét is. Arcán ennek ellenére nem sok rosszallás látszik, sőt. az érdeklődése kétségtelen, az pedig teljesen más dolog, hogy mindemögött már a másik megszólalása előtt is kritikus. Legutoljára sem származott kedves ismeretség abból a hivatalos találkozásból, ami nem volt lebeszélve. - Segíthetek? - tökéletes udvariassági formula, tökéletes angolsággal, amint megfelelő közelségben vannak. Az artikulációt a mélyharapás szándékolt elnyomása lendíti még határozottabbra. A vékony ujjai között tartott papírosokat kicsit lejjebb engedi, amúgy marad a hanyagul elegáns tartása.
- Jó napot. - Köszönök lendületesen, ahogy belépek a résnyire nyitott ajtót kissé jobban kitárva, miután sikerül realizálnom, hogy van bent valaki. Igazából meg sem kell kérdeznem, hogy a férfi-e az a bizonyos Peter Mansfield, tekintve, hogy már láttam egyszer az egyetemen és jó diákként először a kollégákkal kerültem tisztába. Így mindenkit ismerek névről, arcról, foglalkozásról, elérhetőségről... Alig egy-két napja vagyok itt, de már belevetettem magam a munkába. A legkevésbé sem zavar a beszédhibája, még ha pedáns mindenre odafigyelésemnek köszönhetően ki is hallottam. Az én angolom sem tiszta, vagyis... inkább túl tiszta és nem pörög annyira, inkább csak átbillen egyik szótagról a másikra. Érezhetően nem anyanyelvem, inkább eltanult, de eddig még nagyon kevesen tippelték meg jól, hogy melyik európai akcentust is tudom a sajátomnak. Sokan inkább a németre tippeltek. Lépteim lendületesek, ahogy oda is lépek elé, megtartva azt a bizonyos tisztes távolságot, amivel még könnyedén tudok egy kézfogást is kezdeményezni. Ha pedig elfogadja, akkor bizony része lehet egy kimondottan nem nőies kézfogásban. Markom szorítása meglepően erős lehet és a férfiak testbeszédével élek, tehát úgy alakítom, hogy némileg az én kezem legyen felül. Ez teljesen ösztönös, évekig férfiak között éltem a seregben. - Gabrielle Nilsson. Kollégák vagyunk. Remélem tud egy kis időt szakítani a jogi ügyeim megtárgyalására, úgy hallottam, hogy ön jó. - Elengedem a kezét egyébként pedig teljesen tárgyilagosan beszélek. Beszédemmel szemben stílusom pedig annyira természetesen magabiztos, hogy már-már úgy is érezheti a férfi, hogy nem is hagyok neki egyéb választást, mint hogy időt szakítson rám. Azzal csak rá is erősítek, hogy nekiállok vetkőzni. Legalább is sapkámtól megválok és ahogy távolabb lépek Peter-től, bele is túrok kusza, hullámos sörényembe, hogy legalább valamelyest elrendezzem és normálisan nézzek ki. Majd sapkámat kabátom zsebébe süllyesztem és a cipzárt is lehúzom. Ha csak nem gátol meg benne, akkor a kabátomtól is megválok, így láthatóvá válik immár jóval hivatalosabb, fekete kosztüm felsőm, alatta pedig egy fehér póló. Kérdőn tekintek a másikra, hogy hova is tehetem a kabátomat, elég nyilvánvaló, hiszen a kezemben tartom.
Részéről a köszöntés szinte egyenértékű az előzékeny, eddig elsütött kérdéssel, de a másik megszólalására természetesen jár egy viszonzó gesztus egy fejbiccentés keretében. Restellendő, főleg az informátorok között, hogy nem kapcsol azonnal... vagy még az azonnal előtt. Ami azt illeti, Charlie már elérte azt, amit a távoltartásával szeretett volna elkerülni - már megint az ő ügyes-bajos és zavaró dolgai miatt sikerül kicsit hézagosra a saját alapossága. Nem véletlen nem vállalt és nem is szándékozik családot vállalni. Elég egy nagyra nőtt lánygyerek is, hogy kicsit kibillentse a végtelen és örök betontalpából. Azért a javára szóljon, hogy amint a keresztnév elhangzik, már helyre kerülnek a fejében a dolgok. Igen, Will határozottan betöltésre kínálta Anya megüresedett helyét. Mivel neki nem volt szerencséje pár percnél többet eltölteni a megboldogulttal, nem sok érzelmi kötelék fűzi az egész ügyhöz, az ösztrogéntermeléses őrzőseregre hagyta inkább a bejelentéskor azt, hogy akármit is kifejezzenek a szavaikkal vagy a jelenlétükkel. A maga részéről rövid úton Jake nyomdokaiba slisszanva hagyta el a terepet. De lám, itt az utánpótlás, mint holmi kócos buldózer gyalogol bele a dolgaiba. Bár azért tény, hogy a nő - bizonyára nem szándékolt, csupán őszinte -kinyilatkoztatása a bemutatkozás végén enyhít valamicskét az ő nemtetszésén is. Egy röpke pillanatra rebben meg a szemöldöke, ahogy figyeli a nagy természetességgel rendezkedőt. A saját tartása, pozitúrája marad ugyanaz mint eddig, egy mozdulattal szakítja csupán meg a formátumot, ahogy a bal csuklójára csatolt karórájára pillant. Közben szólal meg. - Maga jött Anya helyére. Peter Mansfiled, nagyon örülök... és annak különösképpen, hogy még van húsz percem a következő ügyfelemig. - nem zabos, egészen színtelen. Az, hogy komolyan kiakasztotta valaki, talán csak egyszer volt életében és jóval nagyobb inger kell ahhoz, hogy megkavarja a nyugalmas halvérét... Ám azért valahol jogosan vetődik fel a költői kérdés, hogy talán mindenki, akit nem Miamiból helyeztek át, ilyen időpontellenes? A kézfogás kezdeményezése is a női fél reszortja, így ő maga nem buzgólkodik. A kabát ügyén kérdő tekintetre int csak állával pontosan a Gabrielle háta mögött lévő fém állvány felé. Talán, ha egy cseppet hölgyebb lenne, fel is akasztaná neki, így viszont csak a (megkésetten) udvarias megjegyzés marad: - Kérem, foglaljon helyet, a fogas a háta mögött. - Ő maga is kicsit megzizegteti a kezei közt lévő iratokat a mozdulatban, ahogy kisimítva visszahelyezi az egész pakkot egy mappába. Diszkréten be is hajtja a tetejét. Míg a másik nem foglal helyet, marad a helyén, az elemi gentleman habitus jegyében, ezek után zár egy ajtót (nem hiányzik senki füle ide), és ül le a zakóját már birtokló irodai székre. Tárgyilagos, mérsékelten érdeklődő tekintete a másikon, s apró gesztulációval támogatja meg a saját megszólalását. - Vázolná nekem kérem, milyen jogi ügyekről lenne szó? Teszemazt, van-e olyasmi, ami nem egy rutinszerű áthelyezéssel jár együtt? - van elég rutin elvégre. Iratok, személyazonosság, hasonló finomságok, amiket el kell indítani a bürokrácia útvesztőjében.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok annyira alulszocializált, hogy ne legyek tisztában a bürokrácia időpont-mániájával, de épp eleget álltam már sorba és várakoztam, hogy most már inkább elébe menjek annak, hogy meghallgassanak. Végül is Peter még elküldhet, valószínűleg még erősködni se állnék le vele, nyilván nem lenne semmi értelme, tekintve, hogy ez az ő irodája és az ő ügyvédi praxisa. De az ő döntése, ha azt mondja ráér és mellesleg még nekem is jó. Leplezetlen érdeklődéssel vonom fel a szemöldökeimet, ahogy az órájára tekint. Amikor pedig kijelenti, hogy pont van rám húsz perce, halvány mosollyal billentem oldalra a fejem. Nagyon kedves ember ez a Peter... vagy csak én vagyok épp elég rámenős, igazából ez teljesen részletkérdés. Amint látható, nem nagyon zavartatom magam, olyan természetesen mozgok itt, mintha már sokadjára tennék itt látogatást. Leszámítva persze, hogy fogalmam sincs hova tehetem a kabátom, amire ugyancsak hamar kapok választ és egy bólintással nyugtázom. Majd fordulok és fel is akasztom a ruhadarabot. - Elnézést egyébként, hogy így magára török, de így kétségkívül egyszerűbb volt, mint telefonon egyeztetni időpontot. - Fordulok végül vissza felé. Nem szeretném, ha tényleg úgy könyvelne el, mint egy tahót, ki tudja mikor lesz szükségem még egy ügyvédre, inkább ápoljunk csak jó viszonyt. Nekem egyébként se derogál bocsánatot kérni, ha esetleg nem megfelelően járok el egy-egy szituációban. Amúgy hangvételem teljesen tárgyilagos, leginkább mentes mindenféle sajnálkozástól. Csak amolyan... rutin-engesztelés. Oda is lépek az íróasztallal szemben lévő székhez és leülök. Csendben várom meg, amíg becsukja az ajtót, majd ő maga is leül, addig legalább elhelyezkedek. Megint csak egy olyan mozdulat, ami miatt a legkevésbé sem szoktak finom hölgynek elkönyvelni, ugyanis a lábszáramat vetem át a térdemen, ahogy leginkább a férfiakra jellemző. Beidegződés, évekig szívattak azzal a srácok a seregben, hogy ne üljek már úgy, mint egy lány... miután egyszer közöltem, hogy engem is kezeljenek csak úgy, mint bármelyik férfit. Kellemetlen, magamat húztam csőbe. Egyébként kényelmesen hátradőlök, nem annyira lazán hogy hanyagnak tűnjek, de egyáltalán nem tűnik tartásom karót nyeltnek sem. Mielőtt még belekezdenék a válaszadásba, kisöprök egy tincset az arcom elől. Ezért nem szeretem, ha ki van engedve a hajam. - Az áthelyezésemmel kapcsolatban a protektorátus intézkedik, egyelőre új személyazonosságra pedig nincs szükségem. Inkább a személyes, jogi ügyeimet szeretném, ha átvenné. Tudja, Washingtonban egy biztonsági cég egyik feje voltam, és néhány rendszer beépítését követően, az érintettek úgy gondolták, hogy nem azt kapták, ami a szerződésben szerepelt. Ezügyben tart jelenleg is két polgári peres ügyem. Plusz egy adás-vételi szerződést is el kellene intéznem, anélkül, hogy meg kelljen jelennem a másik fél előtt. - Szögletes kiejtésemmel, szépen informálom is a férfit az ügyekről, egyelőre csak nagy vonalakban, továbbra is határozott és tárgyilagos vagyok. Majd kicsit előre dőlve hajolok le a táskámhoz, kihúzom a cipzárt és elő is kerül két, sötétkék mappa szépen felcímkézve, hogy melyik-melyik ügyem hivatalos papírjait tartalmazza.
Lehet, hogy tisztában van vele Gabrielle, hogyan dívik a rutin az ilyen közintézmények falain belül, de hogy ezt átvágja... Az az ő saját, harminc évével és a merev brit ügyvédségével pont egy olyan zökkenő, amit megjegyez magának ilyen körülmények között. Épp azért, mert neki pont, hogy a génjeiben van a sorbanállás... ahogy az is, hogy ha már tényleg van húsz perce a nőre, akkor nem fogja itt játszani a napóleon-komplexusos hivatalnokot, elvégre profi és mellesleg nem is aljasan alacsony. - Legközelebb megoldjunk mindkettőnk számára kényelmesen. - ha lesz olyan, persze... Amúgy pedig megint az a hülye angol logika, amivel közvetíti a vaskosan kontrollált érzéseit: örülök, hogy jól vagy, de menj a francba, nekem ez annyira mégsem kényelmes. Viszont az előző kijelentése nyomán érkező apró mosolyból sajnos nem tudja kiolvasni, hogy most vette-e az enyhén bújtatott élt a másik, és hidegen hagyja, avagy épp ellenkezőleg. Ez egy olyan nyitott kérdés a fejében, ami miatt még nem tudja még teljesen szépen elrendezgetni a bent sorakozó, megfelelő méretű dobozkákat, amibe előszeretettel pakolgatja az ismerőseit. Sekélyesnek vélhető habitus persze, de megtanulta már, hogy igencsak hasznos ez a kis skatulyázás - elvégre minden ember sztereotipizál, bármennyire is tagadják legtöbben. És hogy miért... mert megkönnyíti az életet, szóval miért is ne használhatjuk belőle azt, ami valóban az előnyünkre válik? Ez esetben pedig azt, hogy leszűrje a megfelelő következtetéseket a másik magabiztosságából, fizimiskájából és bizony a testbeszédéből is, amit sikeresen kiegészít a mögé kapott információkkal. - Természetesen elméletben tudnám vállalni a jogi képviseletét mindkét ügyben, bár azt szeretném a tisztánlátás miatt elmondani, hogy elsősorban a büntetőjogra épül a praxisom, abban vagyok leginkább...- épp csak regisztrálható, ahogy kis szünetet tart, s leheletfinoman görbül a szájszéle, ahogy korrigál - abban vagyok a legjobb. Ennek ellenére a többi területre is kiterjednek természetesen az ismereteim, viszont kevesebb a rutinom. Magán áll, hogy ebben megelőlegez nekem egy kevés bizalmat vagy át is irányíthatom valakihez. A kijelentés határozottan inkább tess korrektségnek, mint szakmai önbizalomhiánynak. Hah, szépen is lennénk, ha így volna. Ennek ellenére nem hajtja el a másikat ez utóbbi választás esetében sem. Kíváncsian pillant a pózváltásra, és az előkerülő kékségekre. Sőt, a karót nyeltségben ő lehetne közel s távol ebben a jegesedő államban a sztár, most mégsem kíván a végletekig élni ezzel a tehetségével, hanem inkább előzékeny mozdulattal dől előre, és irányozza a tenyerét a mappák felé. Persze, csak ha látja a gesztust, hogy át lennének adva.
Néha elég nagy szerencsének érzem, hogy európai vagyok. Megvan az a különleges képességem, hogy megérezzem, ha burkoltan elküldenek melegebb éghajlatra. Az elbutult amerikaiak azért nem biztos, hogy megéreznék ezeket a kis árnyalatokat, de még az is lehet, hogy én képzelem csak Peter szavai mögé a rosszindulatot. Mindenesetre a mosolyom egy fej oldalra billentéssel párosul és még kicsit össze is húzom szemeimet, ahogy ránézek. Pár másodpercig nem mondok semmit, viszont tekintetemből leszűrheti, hogy érzékelem, hogy valami nem stimmel a kijelentéssel. - Az remek lesz. - Jegyzem meg puhán és ezzel kicsit hagyom is kiszélesedni a mosolyom. Nem mondom mondjuk, hogy ezzel sokat rontott volna a megítélésemen, egyébként sem vagyok különösebben oda az ügyvédekért. Mivel viszont nincs bizonyítékom, hogy tényleg nem csak egy szerencsétlen megfogalmazásról van szó, így marad az udvarias mosolyom mellett lévő lesújtó pillantás, amit vagy zsebre tesz, ha tudja minek szól, vagy figyelmen kívül hagyja. Egyébként teljesen jogos lenne, nem lepődnék meg a szándékosságon és még csak fel se venném, ha nyíltan közölné... de nem úgy teszi ugyebár. Érdeklődőn és komoly tekintettel figyelek arra, hogy mit is mond az általam felvázolt ügyekre. Addig természetesen végig magamnál tartom azt a két mappát, hiszen nem igazán tudom, hogy mire is akar kilyukadni. Egyébként ez a szájmenés némiképp bosszant is, de ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy szemöldökeim egy leheletnyit közelebb kerülnek egymáshoz. - Szeretném, ha ön lenne az ügyvédem, tekintve, hogy más téren is tartanunk kell a kapcsolatot. Ezek csak rutinügyek, a feljelentésekből például éves szinten volt néhány és a nagy részéről ki is derült, hogy jogtalan. Egyszerűen azért van szükségem önre, mert én nem értek a latinul. - Én annyira nem vagyok burkolt, mint ő, de mivel nincs a hangsúlyomban semmi támadó és nem tűnök még csak fölényesnek sem, így akár még ugyancsak szerencsétlen megfogalmazásnak is el lehet könyvelni. Mindenesetre átcsúsztatom elé a mappákat kicsit előredőlve, majd szépen vissza is dőlök a székben összefonva felül lévő térdem körül az ujjaimat. Figyelem, hogy most megnézi-e őket, vagy hogy egyáltalán milyen folytatása is lesz a beszélgetésnek. Egyébként a mappákban a papírok katonás rendben vannak, időrendi és minden egyéb szükségszerű sorrendben és kategorizálás szerint. AZ OCD-sek büszkék lennének rám, de nem tehetek róla... ha nem is betegesen, de a lakásomban és a hivatalos ügyeimben elvárom magamtól, hogy rendet tartsak.
A rosszindulat pedig bizonyára téves sejtés, túl erős ilyesmire gondolni esetében, egyszerűen csak az így kimondott megoldások szervesen hozzátartoznak a stílusához. Ráadásként így is csak finoman tért el a tökéletesen unalmas hivatalosságától, a lesújtó pillantást épp ezért nem érzi jogosnak, és ezon felül természetesen ignorálja is. De legalább kiderült megint, hogy nem két hülye amerikai ül egymással szemben, mert sikerült láthatóan így is lekommunikálni, ki, mit és hogyan várna el már ettől a kezdődő kapcsolattól. Ha pedig Gabrielle szócséplésnek véli ezt az egyszerű bevezetőt, akkor még lesz mit szoknia. Az érkező válaszra ő maga akkor kissé megemeli egyik tenyerét, jelezve, érti, a burkolatlanságával, mindennel, szőröstül-bőröstül. A körítést viszont a saját védelmében volt szükséges közölnie. Ő tudja a legjobban, hogy az ilyen szóbeli megállapodásokkal mennyi kellemetlen későbbi bosszúságtól tudja megkímélni magát. Ha nem Gabrielle ülne itt, hanem akárki más, ugyanennyire ismeretlen, ez az óvatos leszögezés hatványozottan is érvényes lenne. Sokat jelent az efféle bebiztosítás. Azt, hogy mennyire nem hajlandó lereagálni a hallottakat a gesztusán kívül, mi sem mutatja jobban, minthogy inkább átveszi azokat az aktákat, és természetesen ha nem is kezd az alapos áttanulmányozásukhoz, de mindenképpen belepillant, miről is van szó az elmondottakon túl. Egyébiránt a láthatóan ez a rendszer amit a nő alkalmaz a papírok esetében már kedvesebb a szívének, mint az eddigiek. Öröm az ilyen szépen vezetett ügyekkel dolgozni. - Igazán alapos. -jegyzi meg mintegy mellékesen, ami érthető az előző ügyvédre, vagy magára Gabriellre is. - Mesélne kicsit bővebben az adásvételről is? Természetesen közben gondolja, ugyanis nem kíván felhagyni jelen tevékenységével. Nemének sztereotípiái alól mintaértékűen bújik ki, hogy ilyen multifunkcionális. Csupán kék szemének a másik felé emelt egyetlen pillantásával jelzi, hogy figyel, nagyon is. Közben ültében kicsit visszadőlt már, hogy keskeny hátát a támlának támassza, úgy szalad a pillantása a lapokon.
Nem is azért mondtam, vagy tettem bármit is, hogy ezzel reakciót váltsak ki a másikból. Nem különösebben célom ellenségesen viselkedni, csak a benyomásaimnak engedtem, és azok alapján levontam a konzekvenciákat. Elég ésszerűtlen lenne, ha pont azzal akarnék keménykedni, akitől segítséget várok. Így minden további nélkül át is adom a mappákat és figyelek. Nem is feltétlen végig őt nézem, inkább körbejáratom a tekintetem az irodában. Semmi felesleges vacak, mindennek megvan a funkciója, ezt igazán jó látni. A rendezett élettér - még ha ez egy iroda is - nagyon sokat képes elárulni egy emberről. Akárcsak a kaotikus rendetlenség, amiből ugyancsak sokféle van. Emlékszem még a családunk ügyvédjére az ötvenes években. Aggasztóan gyűjtögető alak volt, a magánlakása, ahol az irodája is volt, úgy festett, mint egy kirakodó vásár és gyakran maga sem tudta, mit hol talál. Emiatt persze mindig nyomasztóan sok időt kellett nála tölteni. Márpedig még egyszer nincs szükségem olyan emberre, aki az én életemet rendszerezi, de a sajátja is egy katasztrófa. A rend, vagy éppen a rendetlenség, ennek az első jele. Némileg a távolból feleszmélve tekintek ismét rá a megjegyzés hallatán. Csak kérdőn nézek rá, de csak azért nem kérdezek vissza csuklóból, hogy mit is mondott, mert ilyenkor előbb gondolkozok és rájövök, hogy valójában hallottam. - Minden feljegyzésre igényt tartottam az elődjétől. - Bólintok is mellé. Hogy ezzel most magamra akarnám vonni az "alapos" jelzőt? Nem, csak egyszerűen tényt közlök. Már az előző ügyvédemet is jól választottam meg, a mappákat például ő adta, én csak re-organizáltam a tartalmát, hogy átláthatóbb legyen, meg persze kikértem azokat az iratokat is, amiknek valószínűleg nincs semmi hasznuk, de az ügyhöz hozzátartoznak. A kérdésre ismét csak bólintok egyet, egyáltalán nincs ellenemre, tekintve, hogy pont ezeknek az ügyeknek a megvitatása miatt jöttem. - Ez némileg személyes. Van egy eladó ingatlan Svédországban, amire igényt tartok. Sok emlék fűz hozzá. Az eladó fél a húgom, aki úgy tudja, hogy már meghaltam és örülnék neki, ha ez így is maradna. Csak egy olyan személyre lenne szükségem, aki intézkedik a nevemben, hogy nekem ne kelljen érintkeznem sem vele, sem az ügyvédjével. - Tényleg nem nagy szám, szemmel láthatólag én sem kerítek túl nagy feneket az ügynek. Csak némileg tekintek a férfire fürkészőn, hogy mit is szól ehhez a történethez, vajon mennyire derogál a büntetőjogi irányultsága ellenére, ilyen piti ügyet is elvállalni. - Persze mást is megbízhatok, ez utóbbival. - Teszem még hozzá, csak az én fixa ideám, hogy minden hivatalos ügyhöz ügyvédre van szükség, bármennyire is nem pénztárcakímélő egy hozzáállás.
Az enyhe OCD véleménye szerint mindenki hasznára válhat. Persze van, aki nem osztja a véleményét, de annyi baj legyen. Ő valóban jobban kedveli a rendet és a rendszert. Ez a nagy előnye, és bizonyára az ilyen rugalmatlansága a hátránya is adott esetben. Épp csak felpillant a falon lógó órára, hogy a szűkös időkeretüket is figyelemmel tartsa, miközben halad a dolgok rapid áttanulmányozásával is. - Jól tette, mindkettőnk dolga egyszerűbb is. - nahát, még valami dicséret-félének is beillik a dolog, bár, ahogy Gabriellet megismerte bizonyára enélkül is ugyanannyira jól meglett volna. Végül csak behajtja mindkét mappa tetejét, de ha már abban megegyeztek szóban, hogy nála maradnak az ügyek, akkor az írásos formájuk is megpihenhet az asztalán. Közben persze a nő már nagyban benne van az ingatlanügy magyarázatában, ami igazából megérne egy apró szemöldökfelvonást. Most kivételesen a cinikusság bárminemű jele nélkül. Az az igazság, hogy míg a másik előnyben van, mert láthatja a munkaterét, amiből valóban egésze szépen ki lehet silabizálni, durva vonásokkal ugyan, de milyen is ő maga, ő ugyanúgy belemászik jelen esetben a nő életterébe. Egy egészen más aspektusból. Egyrészt kicsit bomlik már az a doboz, amibe eddig belepakolta, mert kicsit mellé gyömöszköli a szentimentalitást is - Nem látom akadályát a dolognak. Kibővítem az alapszerződést erre a jogi képviseletre is és még a papírmunkával is spóroltunk. Viszont egyelőre akkor meg kell elégednie a szóbeli megállapodással, míg össze nem állítom a dokumentumot. A piszkos anyagiakkal együtt. - enyhe gesztussal tárja szét a kezeit, fölötte figyeli a másik arcát, hátha akad valami más is, amivel kiegészítené az alapszituációt. Természetesen, mint minden ilyen helyzetben állandó lesz majd a kapcsolattartás, mert mindig akad valami részlet, a legpitibb ügyekben is, ami valahogy elsikkad, és később mégis fontossá fog válni. A sikamlós közügyek, ugyebár.
//Bocs a késésért, és hogy nyomi lett, kicsit kiestem ^ ^'//
Kezdőlap
// 
