Akkor azt a varrónőt minden bizonnyal alkalmazhatná médiumnak is, mert ha így látatlanban meg tudja mondani hogy nézek ki, és mi áll jól nekem, akkor más nem is lehet, mint jós. De akár megy hozzám a szín, akár nem, én nem szeretem. Ééééés ennyi. Hogy a hajamnál fogva nem rángatna el az lehetne tulajdonképpen biztató jel is. Csakhogy az a kib*szott nagy DE ott lóg a mondatvégén a nélkül hogy kiejtené, és valami olyasmi következik utána, hogy "én megyek, az biztos". Bosszús, azt látom. Csalódott, mert készült erre. Látszik is, hisz ruhát is hozott. Nem csak nekem, magának is, hogy legalább ennyi kicsi választási lehetőséget adjon nekem. Mármint, hogy azt veszi majd fel, ami legjobban illik az én ruhámhoz. Lehetetlen alak... - Hé! Nyugodj már meg! Nem gondolom, hogy szörnyűségekre kényszerítesz, csak...- két kézzel beletúrok a hajamba. Nem tudom mit mondjak neki, amivel még nem árulok el túl sokat magamról, de azért visszaadja, hogy mennyire utálok társaságba menni.- ... mindegy, megyek. Csak azért nem foglalom el a fürdőt, mert ő megelőz. Így amikor ő eltűnik az ajtó mögött, én a szobában oldom a köntösöm pántját, majd öltöm magamra a ruhát. Melltartó nem való a ruhához, bugyit meg nem is veszek fel. A ruhát egyébként rám öntötték, és iszonyat kényelmes viselni. Az ékszerekre csak futó pillantást veszek, Egyedük úgyis csak a karkötőt meg a gyűrűt tudnám felvenni, előtte viszont még tataroznom kell a képemet. Szóval feldúrom rendesen a fekete táska/doboz tartalmát is. Egy szupermodell elsírná magát a gyönyörűségtől... Mire Nik kijön a fürdőből, én már az ajtó előtt vagyok, az ezüst ruhában, ami a legjobban tetszett. - Nem akarod előbb levezetni... a feszültségedet? - kérdezem olyan könnyedén, mintha csak egy pohár csapvízről beszélünk. Egyébként tény, hogy gyönyörű estének nézünk elébe, ha még nem nyugodott meg. Ha ő ideges, én is felhúzom magam, akkor pedig kő kövön nem marad. Nem azért, mert én olyan erős vagyok, hanem mert átkozottul irritáló, Niko meg egy ideggóc. Ez egy nagyon érdekes este lesz. Ha lehet vele beszélni még, akkor megkérem, hogy púderezze be a hátamat azon a részen, ahol a múltkor megnyúzott, és ami még kilátszik a nyitott hátú ruhától. Egyébként már csak nagyon vörös foltok emlékeztetnek arra az esetre. A sebeket már lekapartam, mert idegesítettek, szóval nem kell nagy sötétbarna dombokat kerülgetnie vagy megmásznia a púderszivaccsal. A hajamat így is ki fogom engedni, csak úgy "biztos ami biztos" alapon. Vacsora... milyen mocskosul nem vagyok éhes! Ha hajlandó volt bepúderezni a hátam, akkor dolga végeztével felé fordulok, és megkísérlek egy amolyan "ugye tudod, hogy részemről minden rendben van?!" csókot adni az ajkaira.
Az én drága varrónőm, Rachelen kívül az egyetlen, aki néha rám mer dörrenni, hogyha nem bírok nyugton maradni egyáltalán nem látnok. Senki nem mondta, hogy látatlanban dolgozott, ezt csak az én drága, naiv Rachelem feltételezi. Milyen kis bájos! Hogyne lennék bosszús? Ennek a nőnek nem lehet adni semmit, mert neki megvan a csodálatos kis élete, napi menetrenddel, és meg higgyem el, hogy így akar megöregedni és meghalni, három szar állásban keccsölve, elásva magát egy ilyen lepukkant lyukban. Jajj, ugyan már! Az oké, hogy alig ismerjük egymást, de nem kell megszakadnia abban, hogy elfogadja, amit adok neki. A rosseb essen bele, hogy fél perc alatt a plafonra csapja a vérnyomásom! Egy pillanatig azt hiszem, hogy végre képes ledobni kicsit azt a rohadt, pokol tüzében edzett, mesterkovácsok vérével készített acélpajzsot, amit visel, és végre mond egy kicsi indokot, hogy miért ne, de aztán a pillanat eltűnik, én pedig bevágom magam után az ajtót. Ő nem mond magáról semmit, én meséljek, meg egyébként is belelát a fejembe, de róla… róla nem lehet tudni semmit, ha meg a kedvében akarnék járni, akkor az nem jó, mert a franc sem tudja, hogy éppen mi kifogása van ellene. A mosdókagyló bánatos roppanással enged a bosszúságomnak, de mielőtt ripityára törném, észbe kapok, és elengedem. Azért bosszúság ide, vagy oda, alaposan megnézem magamnak ez ezüst színű ruhában. Egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, inkább lecibálom róla itt helyben, és… Megrázom a fejem. - Nem! Elkésünk, ha most nekiállok az erdőben rohangálni… Kurtán utasítom vissza a felajánlást. Azért a kérésre elég érdekes képet vágok. Én meg a púderezés? Kicsit megnyúlik a képem. Hiszen soha életemben nem fogtam a kezembe púderpamacsot. Azért nem ellenkezem, és komolyan megpróbálom rendesen csinálni. Mikor szembefordul velem, és csókért hajol hozzám, megpróbálom lenyomni a feszültséget a torkomból vissza a gyomromba, de a csókom még így is követelőre, éhesre sikerül. A végén elengedem, és végignézek rajta. - Felveszel még valamit? Keményen próbálok normális lenni...
Oké, ha nem hát akkor nem... Elkésünk? Tehát akkor asztalfoglalás is van. Nah jó, ezt nem kezdem el elemezni! - Én nem érem el... - adom a magyarázatot, mikor látom, mennyire megrökönyödik a púder dolgon. De aztán belemegy, segít és pedig még azt a néhány elszabadult hajtincset is félretolom az útból, hogy szabad legyen a pálya. A csók követelőző, és mély ahogy az esetek legtöbbjében, ugyanakkor érezni azt az elfojtott indulatot is benne, amit most hirtelen nagyon, de nagyon szeretném, ha kicsit rám szabadítaná. Kívánom, vágyom rá, ezen nincs mit ragozni. Lassan magamhoz kell nyúljak ha ő ezt így folytatja. Mármint, hogy felhúz aztán leállít. Most megint nem akaródzik engedni, hogy távolodjon. Kapaszkodok is belé amíg eléggé el nem távolodik... Aztán megint annyiban marad. Tetszik ahogy végigmér, még akkor is, ha leginkább egy kaktuszra emlékeztet a modora. Ellenben látom, hogy próbál jófej lenni, hát én sem bunkózok. Szándékosan semmiképpen. - Az ékszereket felveszem még, csak előtte vakolok... - Amit egyébként nagyon, de nagyon szolidra fogok, az időtartamot pedig rövidre. Tíz perc sem telik el, én már az ékszerekkel bíbelődök. Ha segít felcsatolni a nyakláncot, azt megköszönöm, aztán felveszem a ruhához szerintem legjobban illő cipőt, majd a megpakolom az egyik kis táskát (retikül, vagy mi a bánat ez, még nemigen volt ilyesmi. Egyébként egy világos színű kézben fogós kis micsoda, és alig fér bele valami.) - Mit szólsz? - állok meg előtte, mikor véleményem szerint teljesen elkészültem. Még meg is pördülök egyeszer a tengelyem körül, de csak mert élvezem a ruha anyagának finom esését.
Ha még csak az asztalfoglalást késnénk le, az zavarna a legkevésbé. Megfelelő mennyiségű pénzzel bárhol lehet asztalt kapni. Na jó, majdnem bárhol… Értem én, hogy miért kell segítenem, de ebből nem készültem fel délután… Azért nem borzasztóan rossz az eredmény, amit sikerül produkálnom… A ma estét másra terveztem, mint az eddigieket, csak éppen amolyan emlékezetes lezárásnak, és nem azért emlékezetesnek, mert estélyiben ugrunk egymás torkának… Tudom, hogy kíván, és mostmár én is egyre nehezebben fékezem magam, de mostmár akkor is elmegyünk itthonról, hogyha fene fenét eszik is… A vakolásra egy pillanatra értetlenül felvonom a szemöldököm, de aztán leesik, hogy a sminkre, és nem építészeti tevékenységre céloz. Megvárom, annyira nem sietünk. A nyakláncot feladom rá, félresimítom a haját a nyakából, becsatolom, aztán figyelem, hogy élvezi a ruhát. Ahogy körbeforog, először is nyelnem kell egyet, mert hirtelen mocskosul megkívántam a boldog mosolyra hajló ajkaival, a szikrázó szemével, a teste vonalait követő ezüst ruha hajlását figyelve, másrészt pedig a feszültségszintem érezhetően csökken, vagyis én érzem. Mint a vicsorgó, szőrét borzoló farkas, ha a párja az álla alá dörgöli az orrát, és incselkedve hozzátörleszkedik. Kicsit nekem is elsimulnak az idegeim. - Lenyűgöző vagy… Most is megvillan a szemem, csak kivételesen nagyon nem bosszúság miatt. - Kár lenne ha elveszíteném a fejem, és más nem láthatna ma este… A hangomból most kicseng, hogy kevés választ el tőle, hogy mégis megfosszam a várost ettől a látványtól. De azért még bírok magammal. - Van itt még valami, de ezt sem kötelező viselned… Tök nyugisra sikerült a hangom, és most nem is érzem, hogy egyetlen sóhajával teljesen elszabadíthatja az indulataimat, a rossz irányba. A zakóm zsebéből húzom elő az utolsó ékszert, csillogó, gyémántberakásos hajtű, és bár nincs kontyba fogva a haja, szükség szerint fel vagyok készülve ennek a helyzetnek a megoldására is, ha szeretné, hogy a selymes fényű sötét tincsei közül kivillanjon a fehérarany és a gyémánt. Hát igen, ezüstöt akkor sem vehettem volna neki, ha az ára szempont lett volna, elég nyilvánvaló okok miatt. Mindenesetre akár szeretné, akár nem, ez után már indulni fogunk, csak megigazítom majd a nyakkendőm, ha a hajtűn így vagy úgy, de túl vagyunk.
Méghogy nem a ruha teszi az embert! Annak ellenére, hogy még mindig nem minden vágyak kimozdulni itthonról, konkrétan hercegnőnek érzem magam ebben a ruhában, ebben a "remélem csak gyémántnak látszó" nyakláncban, karkötőben, meg gyűrűben. És az is csak fokozza az önelégültségemet, hogy Nikolainak is tetszik amit lát. Az a fajta szikra pattan tekintetében, amit tagadni sem tudna. A vadállaté. Nem vagyok én biztos abban, hogy akkora nagy kár lenne elveszíteni a fejét, de nem nyitok vitát. Egyrészt mert már megint kezdek rohadt szánalmas lenni, másfelől meg... Hát ő már döntött. Végül előkerül az a hajtű is. Elég bátran emeli ki a dobozból, tehát nem ezüst. Röviden felnevetek, és ha kérdő pillantást vet rám, akkor elmagyarázom, hogy túl biztosra megy. Persze, viselni akarom azt is, és ha van javaslata, akkor figyelembe veszem majd azt is mielőtt használatba veszem. Ha szabad kezet kapok, akkor hátrafésülök egy-egy hajtincset két oldalról, mintegy sötét, selymes fátyolként, és azokat tűzöm össze hátul a "csattal". Ha ő is elkészült akkor megemelem a ruhám szegélyét, hogy ne érjen le a földre, aztán leslisszolunk az autóhoz. Azért mielőtt indulnánk, még rágyújtok egy cigire, ha nem bánja, eztán megyek én vele a világ végére is.
Nem mondanám, hogy a ruha teszi az embert, de olykor kifejezetten sokat számíthat, mit viselünk. Rachel az első pillanattól ellenállhatatlanul vonz, és még a saját pólómban is őrülten megkívánom, de most egészen másképp fest. Mint egy valódi sztár, hercegnő, vagy díva, kinek melyik csábítóbb. Lenyűgöző, talán még a tarása is változott egy kicsit attól, hogy tudja, a szememből olvashatja ki, mennyire gyönyörű. Nem is idegesítem vele, hogy elárulom, valódi gyémántokat visel. Persze mikor elneveti magát, kíváncsian, érdeklődve mérem végig, aztán nem tudom megállni, inkább megkérdezem. - Hogy érted, hogy túl biztosra megyek? Javaslatom nincs a hajtűvel kapcsolatban, csupán megoldásom lett volna, hogyha nem tudta volna mihez kezdjen vele így, hogy nem kontyba van tűzve a haja. Délután két órán át gyakoroltam a megfelelő mozdulatot a kedves varrónőm felügyelete alatt, hogy hogyan lehet elegánsan beletűzni egy nő kiengedett hajába ezt a fajta ékszert. Szerencsém volt, hogy nem élő modellel kísérleteztem, mert a negyedik alkalommal biztosan durván pofon vágott volna. Mikor elkészült, és az ajtót is bezárta, a karomat nyújtom neki, csak hogy megadjuk a módját, és lekísérem a kocsihoz. A GMC mellett eszemben sincsen tiltakozni a dohányzás ellen, inkább én is rágyújtok az autó oldalának támaszkodva. - Nem kell aggódnod. Neked való vacsora lesz… Legalábbis nem kell majd sokat ennie… Ha elszívtuk a cigarettát, megvárom, míg beül, és elhelyezkedik, aztán indítok. Hogy hová megyünk, azt még mindig hiába kérdezi. Hamarosan úgyis látni fogja a saját szemével…
- Úgy értem, hogy... hogy mondjam? A ruha, a cipő, a sminkfelszerelés és most ez a hajtű... Ha le akarsz venni a lábamról, nekem az is elég ha nem pöccensz be azonnal, ha nem értek egyet valamivel... mármint kezdetnek elég. - mosolygok tátogás közben, mert nem a kedvét akarom elvenni ettől. Ha hagyja akkor még egy könnyed csókot is kap a szája sarkába. Mellesleg nem is értem miért húzta fel annyira magát, ha már egyébként is tudta, hogy nem rajongok a kimozdulásért. Hogy is fogalmazott? Hogy ki fogom kaparni a szemét? Ahhoz képest szerintem elég jól fogadtam... Persze, elfogadom a karját, így már teljes is a "luxus" randi feeling. Azért azt még megkérdezem tőle majd visszafelé, hogy tulajdonképpen mennyibe fájt neki ez az este, és hogy megkapott e mindent amit ettől remélt. Fogalmam sincs milyen elvárásai lehetnek velem szemben. Mármint úgy a magatartásilag. Késsel-villával tudok enni, belénk verték az intézetben azt is, hogy a tányér melyik oldalára kerülnek az evőeszközök, de ha mondjuk táncolni akar, azzal már komoly bajban lennék. - Hogy érted, hogy nekem való vacsora lesz? - az előbbi gondolatmenetemből szakít ki Nikolai a megjegyzéssel, ami után nem tudom hova tenni a hallottakat, szóval támadásnak veszem. Mondjuk hülyeség, mert estélyiben biztos nem a sarki hamburgereshez megyünk, hogy "olyan" értelemben legyen nekem való a vacsora, mint amire én értelmezem így hirtelen. A cigit elszívjuk, beülünk az autóba. - Elvetélt próbálkozás megkérdezni, hogy pontosan hová megyünk? - ha jól sejtem, a kérdésben ott lapul a válasza is, de meg kellett próbálnom. Nem kaffogok, nem pattogok, még csak hiszti sincs, egyszerűen csak elfogadom a nemlegest választ, és kíváncsian várom hová megyünk. Ha rám néz, akkor azért annyit kérek tőle, hogy a kikötő éttermébe ne menjünk, mert az a hely el van átkozva, de ezt is csak egy afféle "komolyan ne vegyél" mosollyal az arcomon intézem. Már eldöntöttem, hogy eljövök vele, így felőlem a világ végére is vihet, én vele tartok. Azért szórakozottan elgondolkozok még azon, hogy tulajdonképpen volt-e jogom a választáshoz?
A magyarázatára legyintek egy aprót. - Egyrészt túl kevéssel beéred ezek szerint, másrészt pedig nem egészen azért kaptad, hogy a karomba omolj. Más célom van vele… A könnyű kis csókot engedem, és mielőtt elhajolhatna tőlem, egészen finoman beleharapok az alsó ajkába. Nem hagynak még vöröslő nyomot sem a fogaim, fájdalmat sem igazán okozhatok vele. A luxusrandi természeténél fogva drága dolog, és ha megkérdezi, kiszámolom neki, hogy mennyibe került, de szerintem nem akarja igazán tudni. Az elvárások pedig még igencsak a jövő zenéje. A visszakérdezésén már érzem, hogy itt az újabb vita lehetősége, látom az arcán, a szeme villanásán, de csakazértsem hagyom magam felhúzni. - Úgy, hogy én nyugodtan éhen halhatok mellette, de neked nem kell kellemetlenül érezned magad, amiért alig eszel… A már a kocsiban elhangzó kérdésre bólintok. - Eléggé… Egyszóval nem válaszolok neki. Az autó kigördül a garázsból, a fényezésén tisztán siklanak végig a lámpák fényei, pár órája mosattam le, és most száraz az idő. A kérésére elővillan a fogam, ahogy elvigyorodom. - Nem oda megyünk, nem kell aggódnod… Erről az átokról azért később még beszélgetünk… hamar kiderül, hogy akárhová is megyünk, az nem két sarokkal odább van, és nem a kikötő irányában. Legalább tíz perc autózást kíván mire megérkezünk
// Köszönöm, hamarosan jön a folytatás, majd linkelem, hová (ha még szeretnél valamit hozzáfűzni, írhatsz zárót XD) //
Kezdőlap
(ha még szeretnél valamit hozzáfűzni, írhatsz zárót XD) //
