A nézőtér nagyjából 5000 személyes, de koncert esetén a pályára is tehetnek székeket, vagy beengedhetik a nézőket csápolni, ilyenkor a befogadó kapacitás megnő, és akár 6000 ember is elfér.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 29, 2012 10:57 am-kor.
A második részben az együttes öt tagja egy emelvényen a közönség felé fordított hatalmas dobok elé ül, a lábukat beakasztják, aztán hátrahajolnak, mintha felüléseket akarnának végezni, és hasizomból tartják meg magukat. Valóban végeznek is pár felülést, a középen ülő vezető ellenőrzi az oldalán "dolgozókat". Viccesen eljátsszák, hogy az egyik tag elhenyéli az edzést, a vezető pedig azonnal rászól, amitől az kihúzza magát, és rendesen csinálja. Aztán elkezdik a számot, és jó hét percig ebben a pózban püfölik a nagy dobokat. Az együttes jól megdolgoztatja a közönséget is. Ráveszik a jelenlévőket, hogy ritmusképleteket tapsoljanak vissza. Az együttes vezetője viccesen eljátssza, hogy nem puhány tapsolást várnak, hanem erőteljeset. Aztán kombinálja a tapsolást lábdobogással, aztán karemelgetéssel. Az utóbbival szintén nincs megelégedve. Elmutatja, hogy nem csak tessék lássék kell felemelni a kart, hanem egyenesre kinyújtva, katonásan. Hatalmas a derültség a teremben, sokan igyekeznek teljesíteni a feladatokat, míg mások annyira nevetnek, hogy nem megy nekik. Mindenesetre a terem dübörög a doboktól, és a közönségtől. Néha olyan a hangerő, hogy ha nem lennének lecsavarozva a székek, azok is eltáncolnának tán a padlón.
A szünet utáni részben még rátesznek egy lapáttal, pedig nem hittem volna korábban, hogy ez még lehetséges. A hasizmos dobolás közben már nekem fáj az oldalam, ahogy nézem. Persze nem arról van szó, hogy én puhány lennék, csak még a sérülések miatt most biztos nem tudnék ilyesmit művelni. - Ó te jó ég! - nyögöm, és már szinte én fáradok el csak attól, hogy nézem őket. Aztán, csak hogy tényleg legyen okom a fáradtságra, jön a felelgetős rész. De akkora a lelkesedés bennem, hogy persze tapsolok és dobogok, ahogy kell. De a karemelésből az első már érzékeltei, hogy ezt kénytelen leszek kihagyni. - Au! - nyögök fel újra, mert a sebeim megfeszülnek, ahogy kinyújtózom. De ettől még roppant mód élvezem az előadást.
Bevallom, kicsit furcsálltam, hogy egy koncerten ülni kell, de a második részben rájövök a dolog miértjére is. Vérfarkas és emberi értelemben véve is elég szívós fajta vagyok, de még én is elfáradtam. Először a nevetéstől szúródott az oldalam és a mellkasom. A fickó ott középen úgy dirigált a másik négy dobosnak, mint egy főnök. Az "alkalmazottak", azaz a másik négy dobos, 4 embertípust alakított a színpadon. Az egyik elhenyélte az egésze, őt dorgálta leggyakrabban a "főnök". Ezen még egy filmben is szakadnék a röhögéstől, viszont így, zenével kombinálva... Áh, sírva röhögtem. Aztán elérkezett a koncert tetőpontja is, mikor a közönség is része lett a műsornak. Az együttes felhívására előbb tapsoltunk megadott ritmusokban, aztán doboltunk lábbal. A kettő együtt már nem ment mindenkinek, a legtöbbünk viszont kitartott. Már rég nem éreztem ilyen jól magam.
Mire az együttes egy ráadás szám és sok-sok meghajlás után elköszön, és félhulla vagyok a kimerültségtől, de ez most az a jó fajta kimerültség, amit nagyon szoktam szeretni. Persze még haza kell érni, és ez embert és farkast próbáló lesz most, de kellemes, mert jó a társaság hozzá. - Köszönöm, hogy eljöttél velem! - fordulok Tarához, amikor már kifelé araszolunk a nézőtérről. Egyedül is jó lett volna ez a koncert, de így, hogy valakivel együtt lehettem itt, akivel majd egy közös emlék lesz a további (remélem igen hosszú) évekre, így volt az igazi.
Még mindig fogom az oldalamat. Még akkor is, mikor kiérünk a csarnok parkolójához, ahová majd a taxi is érkezik értünk. Messze lenne gyalog a szálloda, és bár ki vagyok melegedve, Alaszka azért mégiscsak Alaszka... Szóval taxi lesz, amit már hívok is. Rásandítok a kölyökre, mikor az megköszöni, hogy eljöttem. - Nem, Liu, én köszönöm, hogy elhívtál! Ez valami.... eszméletlen volt! Az a lehervadhatatlanféle mosoly ül az arcomon. Még szúródik az oldalam, de összességében mocskosul jól vagyok! Utoljára úgy egy hónappal ez előtt szabadultam fel ennyire mikor Raymonddal rohangáltunk a hegyoldalban az első napon Fairbanksben. Erre már nagynagy szükségem volt. Vigyorgok is, mint a fakutya, és élvezem amíg tart, mert amint kiszállunk a szállodánál, a valóság megint fejbe ver és kirabol...
Játékosok: Jelaš 'JJ' Vaskovic & Darren Northlake Civilek: 7 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: Még úgy egy óra lehet addig, amíg a hokimeccs elkezdődik. Nincs túlságosan nagy érdeklődés a meccs iránt, így a szektorban jelenleg csak 7 civil tartózkodik. Ebből egy a fiatal jegyszedőlány, a másik pedig egy 50-es takarítónő. Az utolsó sorban két 25 év körüli srác röhögcsél, az első sorban pedig egy 40-es házaspár ül, kezeiben üdítő és Alaszka zászló. Egy harmincas, jól szituált férfi pedig éppen a helyét keresi.
Nem tudom, mit keresek itt... Szóltam Žé-nek és 'eM-nek, hogy eljövök, de ezeket a buzeránsokat marhára nem érdekelte a nyomorom. Törjem is össze őket... Na mindegy. Szóval, egyedül jöttem erre a marha nagyszabású hokimeccsre. A miért még mindig kérdőjel volt amúgy, és még akkor is az volt, mikor végre elfoglaltam a helyemet. Egyik kezembe öt lityós Fanta trónolt, a másikba meg egy ugyanekkora popcorn. Ha már képes voltam elvonszolni magam idáig, akkor adjuk meg a módját, nemde? Dehogynem... Noha, a lenti sorokban ülő házaspár, azzal az idétlen, elbarmolt zászlóval a kezükben már nekem is sok volt. Sok műarc... hányinger... Mindenesetre jelenleg még ez sem tudott érdekelni. Lábaimat szétdobtam, miután leültem, és félig lecsúszva terpeszkedtem el az egész ülésben. Mondjuk, annak az egynek örültem, hogy nem voltunk sokan... Nem hiányzott most a mellettem ülő, torokból felköhögött popcornnal vegyített kiabálás; a bűzlő, adrenalintól hevült izzadság. Annyira lehangoló tud lenni... Eee. Tekintetem ide-oda vándorolt, éreztem valami mást is a környezetemben a sok emberszabású között... Füleltem, erővel szimatoltam bele a levegőbe, hogy az már úgy áramolt át rajtam, mintha spontán beöntésként kapnám, miközben két pofára toltam a popcornt. Aztán sikerült kiszúrnom, röpke pillanat alatt... A nézőtér másik oldalán, majdhogynem velem szembe... Kutya... Csak magam elé morogtam egyet... Nem, azt hiszem ez hiányzott a legkevésbé... Utálok civilek között farkasokkal találkozni, még akkor is, ha ártalmatlanok. Nem szeretem az idegen szőrzsákokat na... Mindig csak a baj van velük... hősködnek, totál felbasszák az agyamat... Pudlik... Egyébként is, van belőlük kettő is otthon, az is épp elég... Habár ők sajnos, vagy még inkább: nem sajnos; nem ismeretlenek számomra. Na mindegy, mert nagyon elkanyarodtam, úgyhogy pont. Mindenesetre nem mozdultam, még csak figyelembe se vettem a másik hasonszőrűt, csupán egy villanó pillantással adóztam még a percnek, aztán már a sík, erezetes jégpáncélt pásztáztam. Kezdődhetne már ez a kicseszett meccs, mert lassan kezd kurvára idegesíteni ez a semmittevés... És még egy óra... agyhalál...
A Medvék. Nagyok, szőrösek, brummognak... és most marhára nem a vadonélő Micimackók miatt vagyok itt. Az újság a napokban érdekes kis csemegével szolgált, ami - úgy gondoltam - megér némi körbeszimatolást, vagy csak szimpla nézelődést. De Luca támogatja a hokicsapatot. Juhé és fanfárok, mondhatnánk, csakhogy eddig valahogy nem az jött le az alfáról, hogy csak úgy önkéntesen szponzorálna és mintegy jótékonykodna. Tartsanak előítéletesnek, ez... túl szép ahhoz, hogy passzoljon hozzá. Szerintem. Bár lehet, hogy idő közben Teréz apuvá avanzsált, ki tudja - én nem -, úgyhogy próbáltam jóhiszemű is lenni. Nem nagyon ment. Summázva: arra voltam kíváncsi, hogy vajon mi bűzölöghetett Dániában. Nem számítottam igazság szerint semmi nagy durranásra vagy élből leleplezésre, az a Kanguyakok és Kangunartok feladata. De egy körséta nem fog megártani.
Nos... ha az érdeklődők "seregéből" indulunk ki, itt nem sok minden fog történni. Ennyi erőből maradhattam volna otthon, vagy a műhelyben tákolhatnám össze a bútorokat, intézhetném az esti versenyt, vehetnék egy nyulat Yettának, hátha utána nem akarja kinyomni a szemem, esetleg kiruccanhatnék Ash-sel. Hm, úgyis kéne majd neki egy pár napos túlélőtúra... A gondolataimból a hátsó sor röhögő-kórusa szakított ki. Egy oldalpillantást vetettem csak rájuk, különösebben nem izgattam magam. A legfelső sor szélén, a falnak vetett háttal álltam, mellkasom előtt összefűzött karral. Ez nem hogy a farkasomat, de még engem is hidegen hagyott, még ha lenne valami pom-pomos műsor, vagy valami... de nem... Ehelyett csak egy másik farkas érzékelésével lettem gazdagabb, ami megint nem tudott hanyatt vágni. Annyi kóbor mászkál a városban, mint égen a csillag. Bár az tény, hogy azok, akik ekkora energiával rendelkeznek azért kicsit nyugtalanítóak. Báh... ennek semmi értelme. Ellöktem magam a faltól, zsebre tettem a kezem és elindultam a kijárat felé. Semmi kedvem nem volt egy marék ember és egy farkas társaságát, meg valószínűleg egy csapnivaló meccset "élvezni". Ennél jobb dolgokkal is el tudom cseszni az időm.
Egy sötét félpillantás... Ennyivel jutalmaztam a másik farkast, ahogy éppen a kijárat felé indult. Még mindig a popcornt majszoltam, simán a dobozba túrva a képemet érte, majd újabbat és újabbat kortyoltam a Fantából. A szívószálat is már elrágtam félig-meddig, amit halkan megjegyeznék, rohadtul nem tudtam értékelni, de ha már volt, miért is ne használnám?
De aztán hirtelen... ...Valami furcsa, meghatározhatatlan dolog kezdett körbe járni. Éreztem az energiák forrongását, szinte égették láthatatlan lángjai a bőrömet. Mi a bánatos faszom... Épp csak, hogy le tudtam reagálni agyban a történést, aztán se kép, se hang... Totálisan elsötétedett a világ. Az elmémbe éles fájdalom csapódott, mintha elektrosokkolnának, ez pedig tovább vonaglott... minden egyes porcikámat felperzselve. A testem megcsuklott, az ujjaim között szorongatott popcorn, és Fanta együtt bukfencetek ki a kezemből, rá a padlóra, mintha csak odahányták volna. Térdre esetem. A belém nyilalló kín átrázott, egyszeriben úgy éreztem, a gerincem hatvanhét darabra roppant a hátamban, hogy a húsom, és inaim gyötrő szakadásnak indultak. Elborultam, mindkét kezemet a mellkasom elé kaptam, és felvettem a jól ismert magzati pózt, mialatt már-már keserves szenvedésbe kezdtem. A hőmérsékletem iramosan megugrott, több ezer helyen sajgott a bőröm, mikor hirtelen megrándultak az izmaim, kifeszítettek... Aztán újabb - vagy szimplán el nem múló - éles fájdalom hasított belém... Nem voltam már magamnál... Egyszerre véltem felismerni a csontjaim ismerős ámbár ezúttal idegen reccsenéseit, miként a testem azonnali változásba kezdett. A lábaimat kirúgtam magam alól, ahogy mellkasból kapott lendülettel rántódtam fel térdre, belekapaszkodva az ülésekbe. Torkomból irdatlan ordításba vegyített vonyítás keveredett, és szakadt fel belőlem, miként gerincemben is roppanásnak indultak a porcok, majd nyúlni kezdtem... egyre magasabbra és magasabbra. A ruháim pedig fájdalmasan sírtak fel, ahogy kettészakadtak rajtam, majd hulltak alá a padlónak. Bőrömet sötét szőr kezdte behálózni, végtagjaim is változásba kezdtek. Utolsó mozzanatként nyakam is "megtört", előre bukott a fejem, hogy a következő lélegzetvételnyi percben pofám elnyúljon előre, ezzel együtt karmaim is elővillantak, ahogy agyaraim vérmesen előtűntek szám lebenyei alól. Hörögtem, fújtattam, mígnem íriszeim felpattantak a sötét szemhéj alól. Vérvörös, sátáni tekintettel bámultam a világra, nyálaztam, mint aki megveszett... Vér kell... húst akarok... Dobolt bennem szüntelen az érzés. Egész három méteres szörnyként fürkésztem a hokipályát, az elenyésző embereket, akik riadtan kezdtek volna elrohanni előlem. A zászlós pár egymásnak ütközött, homloktájon lefejelve egymást... Ösztönösen mozdultam, akadályt nem ismerve rugaszkodtam el a helyemről, hogy a következő pillanatban már a páros előtt teremjek. Mellső lábaimra támaszkodtam le, miként hátam íve kidomborodott. Fülembe édes sikítás, rémületből fakadó, könnyben ázó kiáltás szűrődött... Féltek... de még hogy féltek... Egyszeriben kaptam utánuk, ahogy botladozva menekülni kívántak volna. Hatalmas mancsaimba majdhogynem az életet is kiszorítottam belőlük, ahogy először a nőt emeltem képemhez, majd egyszerűen, mintha csak nyárson pirított szalonnát zabálnék haraptam le mellkasból. Agyaraim között törtek, recsegtek a csontok, hasadt szét a koponya. Vére pedig az egész pofámat belepte. Ezt követte a férfi, akit gyomorból roppantottam ketté. A teste megvonaglott még tenyerem között, miközben a belsőségei édes laktatómként gördültek végig torkomon. Még mindig tartottam a két holt tetemet, mikor fejemet hátra szegve, kissé megtolva magam térdből feljebb emelkedtem, és vonyítani kezdtem, fel a Holdra, fel a farkasok ősei felé. Végül egyszerűen még belerágtam a két megcsonkított hullába, újabb húst szaggatva le róluk, mikor íriszeim fényébe felvillant a riadt takarítónő arca, ahogy apró kezeit arcához emelve küzd a sokkal, a félelemmel... Sikolyok, hőzöngő zajok... És egy mozdulat, amivel a reszkető asszony elé dobbantak talpaim...
Már közel voltam a kijárathoz, amikor váratlanul hatalmas energia csapódott a hátamnak, szinte fizikailag fájt, s hátra se kellett pillantanom ahhoz, hogy tudjam, mi történt. Ez megveszett! Három méter magas szörnyeteg formájában üvöltött az az esztelen farkas, a csekély számú nézők pedig holtra válva álltak/ültek, s bámulták. Én meg nem értettem, hogy ez most mégis mire, minek, hogyan? A kérdéssor végére se értem, amikor már elrugaszkodott és a házaspár felé lendült. Sikolyok, rémült kiáltások, aztán a mindent belengő friss vér szaga. A hátsó sorban a fiúk felpattantak egymást lökdösve,taposva igyekeztek elmenekülni, a bestiának azonban a takarítónő tetszett meg. Nem tudtam eldönteni, hogy éhes, megőrült vagy... nem volt több alternatívám. ~ Teljesen elment az... ~ Kezdtem volna gondolatban lecsillapítani a tajtékzó fenevadat, csakhogy valami nem stimmelt. Mintha körém vontak volna egy burkot - nem, ez egyáltalán nem emlékeztetett a ritkán használt pajzsomra -, ami meggátolt az ilyesféle kommunikációban. Hát ez gáz! Igazság szerint túlzottan nem érdekeltek az emberek, ha nekik bajuk esik, meghalnak, az se az én ügyem lesz, nem engem vesznek érte elő, aki miatt egyszer bűntudatot éreztem, az meg már a Kölyköm. Szóval... felőlem azt hiszem nyugodtan lakmározhatott volna, de lássuk be: mágiahasználó tesóink nagy valószínűséggel jó pontként könyvelnék el, ha pár halandó életét megmenteném. Íme Darren, a gáncstalan lovag... Hm, már csak egy fehér paripa kéne meg csilli-villi páncél. Ledobtam a dzsekim, felpiszkáltam kicsit a farkasom, majd nekiiramodtam. Ha elég gyors voltam, még a bestia előtt a takarítónőhöz értem és arrébb ugrottam vele, ha nem, akkor a szőrmókra ugrottam és vele együtt gurultam le a lelátó aljába. Mindkét esetben használtam a farkasom erejét és sebességét, karomat pedig félig átváltoztattam. A leérkezést követően már talpon is voltam és tisztes távolságba szöktem a bundástól a szemem sárgán villant, szemfogaim agyarakká nyúltak. Halkan, nem túl fenyegetően morogtam, momentán nem érdekelt, hogy az emberek még ezt is látják, örüljenek, ha élve megússzák. Azt hiszem én is örülhetek, ha élve kijutok. - Tűnjenek már el innen! - üvöltöttem azokra, akik még esetleg bent gyökeret eresztettek a félelemtől. Egy pillanatra se tévesztettem szem elől a másikat, a legkevésbé arra vágytam, hogy figyelmetlenségemet kihasználva meglephessen. Csak tudnám, mi az ördög ütött belé.
Nem bírtam magammal, nem voltam már az eszemnél... Minden áron vért akartam, ölni... gyilkolni vágytam, érezni a akartam az emberi hús roppanó ízét szájpadlásomon. Ám hiába téptem darabjaira a nem rég előttem ülő házaspárt... nem volt elég... Az ereimben dübörgött a vér, minden izmom feszesen lüktetett vaskos bőröm alatt... Valami hajtott... kegyetlenül űzött. Ahogy a takarítónő elé dobbantam már nem is volt kérdés, hogy darabjaira kívánom őt is szaggatni, belekóstolni, érezni a fájdalmát, a félelmét, és a húsát, aminek illata már most belecsavarodott az orromba. Elkaptam, hatalmas mancsaim derekánál fogták át. Kapálózott, sikoltozott, az életéért nyelt el néhány néma imát. Pofámból nyálfolyam csöppent alá, ahogy szám lebenyei remegni kezdtek, agyaraim vér ittasan villantak elő. Le akartam tépni a lábait, karjait, hogy mint valami ropit elrágcsáljam... így két lábra próbáltam egyenesedni, ám a mozdulatom felénél valami hatalmas erővel, még inkább: lendülettel száguldott belém. Nem volt meg az egyensúlyom, hiszen már emelkedtem felfelé... Megdőltem, és az érkező hímmel együtt borultam el, és sodródtam pár métert. A takarítónőt eközben elengedtem, aki célirányosan bevágódott az egyik padsor alá, talán eszméletet vesztve. Miként megálltunk, szinte azonnal löktem fel magam - akár csak a másik -, eltörve a lelátón vergődő, számos-számtalan széket, melyek hangosan reccsentek fel talpam alatt. Szemeim szikrákat szórtak, vicsorogtam, hörögtem, ahogy egyet dobbantottam a másik farkas felé. A pillanat tört része alatt teremtem előtte, majd egyetlen mozdulattal markoltam vállába, karmaimmal fájdalmasan roncsolva meg a csontokat. Az arcába üvöltöttem mély, rezonáló, állati hangon. Agyaraimon ruganyos nyákok meredtek előre felé hanghatásom nyomán, majd már hajítottam is arrébb a kutyát, több méterre. Csupán a hangos puffanást hallottam, ahogy földet ért, de már rég nem ezzel foglalkoztam. Még mindig a vér vágyának bűvkörében voltam, így egyenesen megindultam a padok alatt szenvedő, több ízben vérző takarítónő felé, hogy bevégezzem rajta az iménti terveimet. A felette pihenő padokat egyszerűen felkaptam és morzsoltam össze mancsaim között, hogy végre hozzá férjek a nőhöz. Úgy "ástam" utána, mintha egyetlen éltetőm lenne, pofámból még mindig csorgó nyállal, mely szinte egész testét beterítette, ahogy aláhullt egy-egy cseppje. Olyan erővel szorítottam rá az esendő teste, hogy csoda volt, ha nem roppant el jó pár csontja karmaim között, majd emeltem pofám elé, hogy végre letépjem a fejét, és koponyája agyaraim között reccsenjen szilánkos darabokra... hogy vére átáztassa nyelvemet, szám minden szegletét... Ám a hátam mögül hirtelen érkező zajok döngették meg dobhártyámat, és a kezemben szorongatott nővel együtt fordultam a hangforrás irányába. Ha a hím támadt, úgy szabadon lévő karommal ismét arrébb löktem, taszítottam, erővel hárítottam lendületét, hogy ismét felsöpörje a lelátó egy részét...
Az emberek futottak. Hurrá, legalább ennyi életösztön még szorult a satnya testükbe. Jobban belegondolva: sokkal izgalmasabb és nagyobb kihívás tulokra meg medvére vadászni, mint rájuk, nem is értem, miért ők a tabu. Ráadásul egy másikat próbáltam megmenteni, de hogy minek? Ja, plusz pont az őrzőknél... Valljuk be, több, jobb motivációm momentán nincs, a farkasomat is csak annyi zaklatja fel, hogy a kiömlő vér kedvére van, ám alantasnak tartaná a dögből lakmározni, nekem pedig az egész helyzet nincs ínyemre. Mindezek okán, vagyis inkább azért, hogy véget vessek neki, a másik a hím felé lódultam, bár tény és való, hogy a teljes erőbedobástól messze álltam. Egy halandóért képtelen voltam úgy felpörgetni magam, mintha az egyik testvéremről vagy jó barátomról lett volna szó, esetleg én magam lettem volna halálos veszélyben. Eddig ugyanis a szörnyeteget sokkal jobban lekötötte a vacsora, mint én. Lehet nem kéne ezen változtatni, de már késő, neki ugrottam. A bal vállamra markolt, bűzös lehelete megcsapott, agyarairól, pofájáról csöpögött a vér, a vörös szempárban pedig semminemű értelmet nem láttam. Tajték, vérszomj és gyilkolási vágy, egész lénye ezt tükrözte. Egy végtelenül hosszúnak tetsző pillanatig bámultam a szemébe a farkasom borostyánszín íriszén át, s nem tudtam eldönteni, hogy amit látok az elborzaszt és menekülésre int, vagy... felcsigáz és harcra invitál. A vállam - nekem úgy tűnt - fülsértően hangosat reccsent,ahogy erősödött a szorítás, majd hirtelen eltűnt a talaj a talpam alól, ahogy arrébb hajított. A becsapódás nem volt kellemes, újabb székek lettek totálkárosak, néhányat magammal is sodortam, stílusosan betakaróztam velük. Finomkodás nélkül: arrébb vágott mint macskát szarni. - Te kis szarzsák! - hörögtem a bestiám sértett büszkeségét teljes egészében átvéve, ez a módi ugyanis mindkettőnk csőrét bökte. A vállam sajgott, a csont még nem tört el, de egyértelműen közel állt hozzá, ez viszont másod vagy inkább csak harmadsorban érdekelt. A farkasom berágott, a tököm kivolt, az meg csak rátett egy lapáttal, hogy eszembe jutottak Mili szavai: mostanában vonzom a veszélyt... Egy indulatos morranás kíséretében átváltoztam, a ruhám cafatjaira szakadt, a testem meggörnyedt, hófehér bunda lepte el, arcom vicsorgó farkaspofává lett. Hideg, a szülőföldemet idéző jeges energia örvénylett körülöttem. Leráztam magamról a székeket, és újból a másik ellen indultam, ám ezúttal eszem ágába se volt elsodorni, már az emberrel se foglalkoztam, a saját is kérelmemet akartam valamilyen módon megtorolni. A háta volt a cél, arra ugrottam, ha tudtam és martam a tarkójába, hogy csak úgy tudjon magáról leszedni, hogy azzal egy jó adag bőr-szőr-hús is járjon.
Nem éreztem semmit, csak a vérszomjat, amivel a takarítónőt akartam egyesíteni a halállal. Ízlelni őt, darabjaira cincálni, mikor a nem rég "leamortizált" hím energiái hátba csaptak. Nem tudtam gondolni, nem voltam emberi tudatomnál így ösztönösen cselekedtem. Miként rám vetődött összeroppant karmaim között a jajveszékelő nő, csontjai fájdalmasan sikítottak fel, ahogy az élet elszállt belőle. Dühödten vágtam a padlóhoz, ahol bíborszín vére átfestette a földet. Próbáltam lerántani magamról a hátamba maró farkast, és bár fájdalmat nem éreztem, a belőle áradó agresszív megnyilvánulás még feljebb pumpálta a bennem száguldó adrenalint. Mellkasom előtt nyúltam át, hogy megmarkoljam a nyakamba lihegő hímet, ám csak a rajtam támaszkodó mancsokat értem el. Karmaim belé vájtak, csontig érve, és rántottam rajta egyet, amivel együtt a tarkómon elindult a szőr, megreccsent a bőr egysége, és saját vérem kezdte átszínezni sötétbarna bundámat. Megálltam a mozdulatban, mielőtt még a fél tarkómon az eleven húsom virítana, és nem szórakozva tovább a másikkal, és annak próbálkozásával, hátra vágtam magamat, bele a padokba, a betonba, hogy az ezúttal alám kerülő farkas fájdalmasan csattanjon a talajra. Felüvöltöttem, ám még mindig nem a fájdalomtól, ami a tarkómat sújtotta érezhetetlenül - legalábbis számomra... jelenleg -, hanem dühöm, és erőszakosságom jelképeként szakadtak fel belőlem a sakálszerű hangok. Egyre durvábban taszítottam magam alá a hímet, ráfordulva marva bele, szorítva rá az előbb megroncsolt vállába, hogy tovább repedjen. Agyaraimat mellkasába, kulcscsontjába mélyesztettem, sajgó kínt, elvált bőrfelületet hagyva magam után. Pofámba maradt húsát egyben lenyeltem, mialatt lendületesen rántottam magunkon egyet - tovább zúzva vállában a csontokat -, mely során sodródni kezdtünk lefelé a lelátón át. Ekkor véltem felismerni a távolban remegő szív hangját, az utolsó bennmaradt emberi lelket, mely beszorult néhány súlyos pad közé. A dulakodást, támadást, és egyben védekezést abbahagytam, és a pillanat tört része alatt taszítottam egyet a farkason, újra neki vágva őt a talajnak, majd rugaszkodtam is el róla, egyenesen célba véve a remegő testet a nézőtér végében. Gyors voltam, hirtelen, és könyörtelen, ahogy saját testem erejével vágódtam a pusztított székek és padok közé, megragadva az azok között sínylődő fiatal srácot...
Elemezhetném, a vére ízét, ám momentán jobban lefoglalt, hogy ne tudjon magáról csak úgy lekapni, azt azonban nem akadályozhattam meg, hogy az eddig ép mellső lábam fel ne sértse karmaival. Ettől csak erősebben haraptam rá, akkor engedtem el, amikor hátravágódott velem, és a durva becsapódástól, a rám nehezedő súlyos testtől kiszökött tüdőmből a levegő, kénytelen voltam oxigén után kapni. Mire szusszantam egyet, már szemből magasodott fölém, következő marása túl jól célba talált, a vállamban a csont hangos reccsenéssel adta meg magát, égető fájdalmat indítva útjára. Nyüsszögésre azonban nem volt idő, a bestia nem nem elégedett meg ennyivel, a kulcscsontomat terrorizálta. Cserébe letépem a számhoz közelebb eső fülét, vele ellentétben viszont nem nyeltem le, félreköptem úgy, hogy később megtaláljam. Vele ellentétben én a fájdalomtól üvöltöttem, amikor kitépett egy darab húst a mellkasomból, az első gondolatom az volt, hogy élve felfal, a második meg, hogy kezdhetné akkor már a szétlyuggatott füleimmel. Székek törtek, csontok repedtek - zömében az enyéim -, ahogy bucskáztunk lefelé, morogva martam nyaka oldalába, de korántsem sikerült akkora sérülést okoznom, mint akartam, mert mielőtt rendesen elkaphattam volna, a figyelme másra terelődött, keményen a földnek lökött és az utolsó bent maradt ember felé nyargalt. Zihálva álltam négy lábra, kicsit megráztam magam és egy pillantást vetettem a mellkasom alatt másodperceken belül összegyűlő vértócsára. A rettegő fiú felé néztem, majd nagyot sóhajtottam és leültem. A bal mellső lábam használhatatlan volt, a jobb is megsérült, kenguruba pedig nem fogok átcsapni, hogy a hátsó lábaimon szökdécselve, elcseszett hőst játszva emberéletet mentsek. Visszaváltoztam, mert így állni se tudtam rendesen, s míg a megvadult farkas folytatta a lakomát, a letépett füléért mentem, majd a korábban ledobott dzsekimhez. Félelmetesen hamar felülírja a harci kedvem a belátás. Hiába, nem vagyok domináns, ennyi. A fület belecsavartam a kabátomba, majd felkaptam és az egyetlen helyre mentem, ami még talán biztonságosnak volt mondható a stadionban: a jégre. Kíváncsi voltam, mitől kergült meg a másik, arra pedig csak úgy deríthetek fényt, ha megvárom, míg visszaváltozik. Arról, hogy ne szökjön ki, és kezdjen tombolásba a városban, az energiámmal gondoskodtam. Kihívó volt, nyers és igyekeztem agresszívnek mutatkozni, erre úgy tűnt fogékony. Mikor befejezte a zabát, füttyentettem neki. Nem tudtam, mennyi maradhatott az eszéből - éltem a gyanúval, hogy semennyi... vagy nem is volt neki -, de reméltem, hogy a cseppet sem udvarias gesztus hat rá annyira, hogy a rajta kívül egyedüli élőt érdekesebbnek találja, mint az épületen kívül bóklászókat.
A dulakodást a fülem bánta, míg én csontjait törtem, mellkasát szabtam fel. Semmit sem éreztem. A fájdalom úgy került ki, mintha sosem látott vendég lett volna. Olyan voltam, mint egy felajzott dúvad, egy élő energia bomba, amit semmi se volt képes leállítani. Totálisan megvesztem, egyszerűen az emberi énem olyan mélyen szunnyadt bennem, hogy felfogni se tudtam mit miért, és hogyan csinálok. Csak tettem, amit akartam, ahogyan akartam... És talán, ha a mocorgó emberre nem lettem volna figyelmes, most a hímet tépném apró darabjaira, cafatokra, ameddig ki nem szökik belőle az élet. Most mégis, úgy nyargaltam át a kínban szenvedő sráchoz, mintha évek óta nem ettem volna embert, holott... az imént kettőt is belapátoltam. A harmadik kimaradt... mily' sajnálatos... Szóval a fiatal fiú előtt teremtem... mit teremtem? Belé vágódtam, hogy már az ütközés során is több száz csontját megzúztam. Üvöltött, hisztérikus vonaglásba kezdett, sokkban és verejtékben kapálódzott. Nem érdekelt... Egyébként sem szokott... Egyszerűen felkaptam, kitéptem a padok közül, és egyetlen mozdulattal haraptam le a fejét, majd köptem arrébb a koponyát, amiről agyaraim már lemarták az elven húst. Ezt követően törzsét kezdtem elszaggatni, tépkedni, mintha csak egy darab csirkecombot tolnék a pocaknak. A csontjai újra és újra roppantak a számban, majd inastul, bőröstül, vérestül és húsostul a gyomromba végezte... Aztán végeztem vele, ám a vérszomjam nem hagyott alább... egyszerűen megfékezhetetlenül dobolt az ereimbe, együtt lüktetett a szívemmel, versenyt futott a bennem száguldó adrenalinnal... Csak a füttyentésre lettem figyelmes... Pofám egyik oldalát emberi vér lepte el, karöltve a fülem helyéről csorduló, önön véremmel. Őrült tekintetem a jégen üldögélő farkasra siklott, majd megrogyasztott térdeimet kijjebb egyenesítettem, és törzsből a hím felé hajoltam, földöntúli állati üvöltést hallatva. Ezzel egyidejűleg meglódultam, egyenesen célba véve a jégtáblát, és a kispados helységről elrugaszkodva vetődtem rá másikra, egész testemmel magammal sodortam. Mindez csupán egy szívdobbanásnyi pillanat volt, míg leértem, és felé ugrottam. Tenyerem, karmaim a jéghez passzírozták a hímet, miután alább maradt a sodrás, ám sebet egyelőre nem ejtettem rajta, egyszerűen csak leszorítottam őt, mázsás súlyommal... Mindeközben próbáltam végül négy lábra állni, de a jég - mint tudjuk - csúszós volt, így újra és újra megcsuklottam rajta. Vörös, veszett tekintetem a másikéba futott, pofámon felredőzött a bőr, ahogy rávicsorogtam. Dühös voltam, és ezúttal már ideges is, hogy egymást ismételve csúsznak meg talpaim. Végül karmokkal próbáltam fogást találni a jégen, és nagy nehezen sikerült is, mikor megemelve karomat, a farkassal együtt hajítottam újfent arrébb, hogy nem csak a pálya szélét, de még az az előtt vergődő kaput is benyalja...
Ültem és vártam. Nekem tényleg nem volt sürgős, bár tényé s való, a jég továbbra sem egy popsimelegítő dolog, ettől függetlenül nyugodtan ültem, és érdektelenül hallgattam a roppanó csontok, vad csámcsogások, morgások koncertjét. Jól elmalmoztam magamban, amíg végzett, s mikor láttam, hogy már rám figyelt, megfeszültem. Abban a pillanatban, ahogy elrugaszkodott a kispadoktól, viszonylag ép karomat átváltoztattam, karmaimat a jégbe vájtam és húzva-lökve magam félregurultam a támadó hím útjából. A karma így is elért, mélyen felhasította combom külső oldalát, az oldalam is kapott némi cirógatást, a jég pedig egy merő vér lett körülöttünk. Még mindig túl közel voltam hozzá, amit ki is használt, így megint alatta végeztem, ám ez azonnal megváltozott, amint megtalálta tapadókorongjait egyensúlyát. Csodálatos ívet írtam le repülés közben, kár, hogy nem önerőből, hanem a farkas rásegítésével szálltam a pálya túlsó végébe, és csapódtam a palánknak, miután elsodortam a kaput, méghozzá gerinccel. Nem volt kellemes. A kapu ripityára törött, darabjai ott hevertek körülöttem, a palánk behorpadt én pedig vért köhögtem fel, amint a visszahuppantam a jégre. Tekintetem egyből a másikat kereste. A pillantásom a dzsekimbe csavart fülön is átsiklott, ami ott hevert méterekre tőlem, repülés közben az is elszállt, de legalább nem félúton volt köztünk. A palánkba kapaszkodva tápászkodtam fel, elég cefetül éreztem magam, de amíg tudok mozogni, nincs gáz! Bár a vállam fájhatott volna kevésbé és a mellkasom is gyógyulhatott volna gyorsabban, akárcsak a lábamon a karmolás. De a végkimerüléstől azért még odébb voltam, ráadásul a jég növelte a túlélési esélyeimet. Megpróbálkoztam még egyszer a gondolati kommunikációval, hátha helyre jött a "csatorna", csakhogy még mindig semmi. Mi az isten folyik itt? Szál farokban álltam és vártam, mást nagyon nem tehettem, ha megint támadásba lendült, akkor igyekeztem kitérni, csúszkálva-bicegve, és a dzsekim felé haladtam. Igen, kell, meg a tartalma is!
Mérhetetlenül dühített a csúszós jég, egyre jobban fokozta bennem az indulatot, így miként mancsaim közé tudtam fogni a hímet, ahelyett, hogy menten ketté téptem volna, egyszerűen csak arrébb hajítottam, mint egy egyszerű rongybabát. Forrongtam, talpam többször is dobbantott a feszes jégtáblán, mely során több ízben is rianni, repedni kezdett a páncélos felület. Orromba gyűlt a felserkenő vér szaga, mely a farkasból áradt, mellkasából, karjából, combjából csordult alá az elmét zsongató, édes ízű bíbor folyam. Karmaim a talajba vágódtak, ezzel próbáltam hozzá közelebb menni, megtartva a stabilitásomat. Pofámból fröcsögött a véres nyál, vicsorra villanó agyaraim pedig vérmesen csattogni kezdtek a másik felé. Hátam így is görbe íve még jobban kidomborodott, ahogy erővel vonszoltam magam a jégen, újabb és újabb hegeket vájva abba karmaimmal. Aztán elöntötte a vörös köd az agyamat, a sok csúszkálás, az impulzív lüktetések, amik körül jártak lassacskán túlnőttek rajtam, szinte felrobbantam, ahogy még inkább elvadulni látszottam. Talpaim elrugaszkodtak, célba véve a hímet, aki szerencsésen kitért támadásom elől. Ám már hiába... Kihasználtam a pilléreket, és azokról kapva lendületet vetődtem utána, hogy elkapjam, hogy karmaim között szaggassam apró darabokra. Nem számított semmi, az se ha hosszú köröket róttunk le a kergetőzés közben. Én nem fáradtam... Többször is neki ugrottam, egészen addig, míg végül sikerült elérnem őt. Erővel, durva becsapódással kaptam el felvágódva vele a pálya szélére. De ezúttal nem hagytam egér utat. Karmaim lábába vájtak, végig nyúzva azon a bőrt, mialatt rá is szorítottam, hogy térdkalácsa reccsent a mozdulattal együtt. Hörögtem, ziháltam, újra és újra mélyről feljövő morranást hallattam, ahogy feltett vágyam és szándékom volt, agyaraimmal átdöföm a gyomrát. Ám amint majdnem elértem ismét megcsúsztak erős talpaim, a jégpálya pedig kisasszézott alólam, hogy állammal megkóstolhassam a jégpáncélt. Mancsom, karom eközben elengedte a hímet, hiszen éppen azon voltam, hogy felállni próbáljak, folytonosan figyelve a másikat, hogyha támadni, avagy menekülni próbálna. Az én prédám...
Megkaparintottam a széttört kapu egy darabját, s mikor elrugaszkodott a pillérektől, teljes erőmből képen töröltem vele. Ezt persze a fadarab sínylette meg jobban, de kis szerencsével nyertem annyi időt - egy pillanatnyit talán -, hogy némi távolságot lopjak magunk közé. A jég összekarmoltan, véresen húzódott alattunk, több helyen felrepedezett, s mindezt úgy, hogy tulajdonképpen csak egyikünk pusztított rajta, nekem legfeljebb jégcsákány szerep jutott. Ettől függetlenül nem kezdtem el sikonyálva rohangálni, pedig ha kicsavarjuk a helyzetet, ebből komédiát lehetne forgatni. Azt hiszem, túl sok vért veszítettem, már nem működik megfelelően az agyam. A menekülésem nem tarthatott sokáig, mert a jég, ami őt lelassította és sutává tette, úgy engem is gátolt. Némi herce-hurcát követően természetesen beért és annak rendje-módja szerint döntött le a lábamról. Sajnos mást is tett a lábammal, ami belőlem kéjes nyögést fájdalmas ordítást váltott ki. Ha ez így folytatódik, nem marad ép végtagom! A térdem még bírta a strapát, de emberként már szétmorzsolódott volna a szorításban, bár igaz, így is fájt eléggé. A nem-szadizott lábammal megkínáltam a gyomorszáját, remélem ízlett neki, mert nekem marhára nem, hogy rajtam tespedt és vacsorája desszertjének nézett. Nők nézhettek annak, bár teljesen más közegben és értelemben. Milyen meglepő: nem akartam elpatkolni! Amint megint jeget fogott, habozás nélkül cselekedtem, olyan gyorsan,a hogy tudtam. Kitéptem az egyik fülbevalóm és míg nem tápászkodott fel, a tarkóján ejtett sebbe próbáltam juttatni a kis ezüst ékszert. Hát na, nekem ez jutott vérvonal terén. Ha sikerült, elmásztam a közeléből, ha nem, akkor is megkíséreltem újdonsült "barátomtól" megszabadulni, ez a fajta ragaszkodás már nekem is sok volt, pláne, hogy a hím szó szerint vette "az úgy szeretlek, majd megeszlek" mondást. Véres voltam itt-ott-amott, ennek a tetejében még a nemrég nyílt törésből felépült lábam térdkalácsa se volt a legjobban. Még egy komolyabb támadás a részéről, és lehet, hogy hívhatják a gyászrovatot. Na de ne szaladjunk előre, egyelőre még nagyon is élek.
Éles fájdalom törhetett volna rám, ahogy képen talált a kapu egy darabja, ám az csak csattanását jelezte pofám ívén, felszaggatva itt-ott a bőrömet némileg, hogy vérem csordult alá. De képtelen voltam leállni, képtelen voltam felfogni a dolgokat... Csak űzni kezdtem őt, szét akartam tépni. A kevésbé sem hosszú hajsza után végre sikerült magammal sodornom, ezzel együtt pedig a fájdalom ékes jelét is érzékelhettem, mely torkán át tört fel, karmaim nyúzó, roncsoló súlya alatt. Éreztem, ahogy gyomron rúg, és már kaptam is volna lába felé, hogy tőből kitépjem azt a helyéből, mikor a jég megindult alattam, én pedig csúszkálni kezdtem újfent. Stabilitásomra sietősen próbáltam rátalálni, miként karmaimat ismét belevájtam a vérben úszó, szilánkosra repedt jégpáncélba. Azt is érzékeltem, hogy a hím megmozdult, láttam, ahogy a fülbevalóját kitépi, majd próbálja belém építeni. Hátráltam előle, védekezőn kapva felé karmaimmal, hogy míg ő az ezüstöt igyekezett húsomhoz "égetni", addig én átszabtam hasfalát, négy-öt mély kráteres sebcsíkot rajzolva rá. A fülbevaló elért a feltépett bőröm szélét, és talán az elmúlt ködös percekben először kezdtem csípő fájdalmat érezni. Ellöktem magam a másiktól, és hátra vágtam magam, hogy a lendülettől és erőtől legördüljön rólam az ékszer, hiszen a kínzó perzselése erre adott okot. Az pedig némi vergődést követően megadva magát hömpölygött alá a jégre, elcsúszva tőlünk néhány méterre. Felrántottam magam, és már indultam is volna a farkas felé, mikor éles, kínzó sajgás járta át a bőrömet, az elmémet, mint akin a villám cikázik át. Felüvöltöttem, ahogy mázsás súlyom megdöngette az épület falait, miként újra és újra dobbantottam egyet. Lassú, becserkésző léptekkel haladtam előre, újra és újra megrogyva a fájdalom alatt, ami belém hasított.
A kép tisztulni látszott, de lassan... Miként emberi elmém is próbált visszaszökni a helyére. Tekintetem fodrozódni kezdett, a vörös fény párologni kezdett, hogy eredeti mély borostyán szín íriszeim vegyék át felette az uralmat... Hörögtem, meg-megcsuklottam, ám ezúttal nem a jég miatt, hanem a rám gyakorolt energiák által... Tisztult pillantásom az előttem lévő hímre siklott... egészen homályosnak tűnt, noha pontosan láttam őt. - Hgrrragrr... - üvöltöttem fel, valami egészen torz hangon, állatin, mialatt épp azt igyekeztem kérdezni, hogy mi a faszomat van itt? Ekkor kezdett véglegesen is helyre állni a kép, és, hogy hiába próbálok pofázni, bizony három méteres harci alakban tündöklöm. Mi a picsa... Ezzel együtt pedig végre minden a helyére került, és iramos tempóban vágódtam a földre, ahogy a visszaalakulás kezdetét vette. Megvonaglottam, miként egyre kisebbé váltam, miként szőröm és karmaim visszahúzódtak... Aztán már csak egy szál faszban találtam magam, négykézláb, fújtatva magam elé, felpillantva a hímre. - Mi... Mi a pöcsöm van?! - köpködtem magam elé a szavakat, ahogy két lábra egyenesedtem, körbe pillantva a pályán, a lelátókon. - Na meg... ki a retek vagy te? - kérdeztem éles hangsúllyal, kicsit még felé is hajolva törzzsel. - És... - kaptam fülem helyére, amibe égető, sajgó bizsergés húzódott végig. - ...hol a halálba van a kibaszott fülem...? - na jó, itt már kicsit dühös voltam, a kezdeti értetlenséget követően, míg végül kezdett visszarémleni, hogy ez a fickót már láttam nem rég... még mikor bejöttem ide... de azóta se kép se hang. Ahogy végignéztem rajta, a sebein, véres foltjain, felszegtem fejem, majd újra felnéztem a nézőtér irányába. Semmi sem rémlett, olyan kicseszett homály volt az elmémben e téren, hogy az valami "fájdalom". - Elég ratyin nézel ki... - állapítottam meg újra végigpillantva a másikon. - Avass már be, hogy... Várjál leülök... - ziháltam még mindig, ahogy egyetlen mozdulattal levágtam magam a jégre. Nem volt fincsi... Egyik tenyeremre letámaszkodtam, de még mindig értetlenül álltam az egész helyzet előtt. - Sz'al... Mi ez az egész?! - kérdeztem ezúttal már egészen érthetően, és talán higgadtabban is.
Az akcióm félig-meddig sikeresnek volt mondható, csakhogy megfizettem az árát, a mellkasom után a hasfalam is kapott egyet... pontosabban ötöt, bár korántsem volt olyan mély egyik seb sem, mint a kitépett hús helye. Amíg a fülbevalómmal játszott, arrébb vonszoltam magam tőle és fújtatva igyekeztem összekaparni megmaradt erőm. Nem volt olyan testrészem - a fél lábamat leszámítva -, ami ne sajgott vagy fájt volna ilyen-olyan okból, sebből kifolyólag. Egy merő vér voltam, nagyobb baj, hogy mindez zömében az én vérem volt, Megcsúsztam, megtántorodtam és csupán annyi volt bennem, hogy nem vágódtam el teljesen, hanem rendkívül előkelőn seggre estem. A jeget érésem után kicsivel a bestia megszabadult az ezüsttől, őszinte bánatomra. Lassan már tényleg csak annyi bosszúlehetőségem marad, hogy jól megfekszem a gyomrát. Kár, hogy nem a folyón vagyunk, akkor még a jégfeltörés adhatna némi túlélési sanszot. Utálom ezt a csarnokot, miért nem épült mondjuk tóra?
Valami hirtelen megváltozott. A vörös szempár izzó tekintete más lett, az energiadömping is mintha átalakult volna, s egy pillanattal később megindult az átváltozás. Az ereje már nem marta úgy a bőröm, nem ingerelt tovább, csillapodni látszott, emberi formában pedig értetlenség ült ki az arcára. Nekem pedig elég volt ennyi. Hatalmas sóhajjal dőltem hanyatt a jégen, az se érdekelt, milyen hideg volt, jelenleg átjárt a túlélés öröme és nyugalma, aminek semmi más módon nem adtam jelét, minthogy elkezdtem magamban felmérni a károkat és hagytam, hogy az a fájdalom,a mit esetleg sikerült elnyomnom a menekülésre, hárításokra és taktikázásokra koncentrálva, az is beköszönhessen. A szemem sarkából láttam, hogy a másik két lábra állt. Pf, de jól megy egyeseknek! - Én is szeretném tudni... - dörmögtem kelletlenül, továbbra is a távoli plafonnal szemezve. A következő kérdésre felszaladt a szemöldököm. Nem azért, mert a nevem érdekelte, hanem mert olyan hangsúllyal kérdezte, mintha legalábbis fordított helyzetből cseverésznénk. Hát basszus! Úgy feküdtem kiterülve, mint egy béka, vagy mint az a Leonardo da Vinci tanulmányrajz. Hajrá, rajzoljanak kört körém! - Darren - nyögtem ki végül és felé fordítottam fektemben a fejem. - Na, ettől most okosabb lettél? - kérdeztem színtelen hangon, kissé fáradtan és fásultan. Semmi relevanciát nem láttam ebben, de nekem aztán édes mindegy. Törökülésbe tornáztam magam, majd óvatosan megtapogattam a mellkasom. Még mindig erősen vérzett ott, ahonnan kitépett belőlem egy darabot. Orvos kéne, vagy inkább szabó. Mindenesetre valaki, aki jól bánik tűvel-cérnával. - Neee morogj már! Visszanő... - morogtam, majd nagy nehezen talpra vergődtem. Elég volt a pihenőből, először is az elszabadult fülbevalómért mentem. - Semmi sem dereng, mi? - pillantottam rá az ezüstért csoszogva. Így, hogy ráértem teknősbéka sebességgel haladni, egész csúszásmenetesen ment. Na meg azért, mert a pálya jelentős részét felszántotta a másik a karmaival. A kinézetemre tett megjegyzésén felröhögtem, ami nem volt jó ötlet, mert a hasamon a vágások csak még jobban fájtak és véreztek. Felszisszentem és nem röhögtem inkább tovább. - A te érdemed - ingattam a fejem, majd letérdeltem, felvettem a fülbevalót, aztán úgy is maradtam. Erőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy a dzsekimhez jussak. Annak a belső zsebében volt a mobilom, kis szerencsével nem törött még ripityára. - Ha te se tudod, akkor én végképp nem - ráztam meg a fejem. - Azt reméltem, meg tudod magyarázni, ha visszaváltoztál. Átalakultál minden előzetes nélkül, széttéptél egy idős házaspárt, egy takarítónőt meg egy egyetemista srácot - soroltam a csinos listát -, plusz engem is megpróbáltál. Próbaképp meglengettem a pajzsom. Rendben volt. Most már tényleg érdekelt, hogy mi a frász történt. - Valami tipp. hogy mi volt ez az egész? - tettem egyszéles gesztust viszonylag ép karommal.
Totál nem értettem mi van... Semmi se rémlett... Se a sok vér, se az, hogy miért voltam kifejlett harci alakba, se az, hogy ez a fickó mit keres itt, velem szemben, véresen... Csak sejtéseim voltak, de ezekkel nem igazán tudtam azonosulni, tekintve, hogy bármi is történt, én kurvára nem voltam magamnál. Látszólag pedig a hím se tudta pontosan mi történt, ami még jobban összezavart. Elnéztem, ahogy elfeküdt, és saját nyavalyáimmal küszködve álltam két lábra. Nem volt finom... A tarkóm, és a fülem helye iszonyatosan égett, a testemet elgyengültnek éreztem... Bár, ahogy elnéztem, kevésbé sem annyira, mint a másik. A neve hallatán csak bólintottam egyet, noha a kérdésem igazából csak feltételes volt, értetlen... Nem konkrétan ez érdekel. Sokkal inkább, hogy mi a bánatos fasz van, és hogy nem csak ő mit keres itt, hanem, hogy én mit keresek itt... így, ahogy vagyok... ilyen körülmények között... - Jarred. - vágtam rá, szimplán, ha már ő is bemutatkozott. - De elég lesz simán a Jay is. - ezt már magam sem tudom minek tettem hozzá... Jelenleg annyi minden kavargott a fejembe, hogy fel se tűnt, hogy feleslegesen pofáznék. Az, hogy ettől most okosabb lennék-e, hülye kérdés volt. Noha csak egy szemforgatással, és némi vállrántással reagáltam rá. Dehogy lettem okosabb... Még mindig nem vágom mi ez az egész, csak annyi rémlik, hogy Darren volt a másik farkas a lelátón, amikor megérkeztem. Aztán hulla-csönd és síri-szag... Az, hogy a fülem visszanő... nos, ha nem lennék ennyire kába, biztos, hogy ráförmedek, vagy leoltom a picsába, ahogy az illik... de jelenleg csak levágtam magam a földre inkább, két tenyeremmel támaszkodva magam mellett... - Semmi. Csessze meg... Annyira emlékszem, hogy leültem popcornt zabálni... aztán szeva, ennyi. - morrantam fel kicsit ingerülten, noha nem a hímre, hanem szimplán a szituáció végett. Az, hogy az én érdemem a rajta fennálló ezernyi sérülés azért az egy halovány, elégedett vigyort tolt a képemre, de hamar tovaszállt. Elnéztem ahogy megpróbált felállni, összekaparni a fülbevalóját, meg a dzsekijét. Elég szarul nézett ki, tény és való... ha pedig az én érdeme, akkor nagyon gáz, hogy kimaradtam belőle... Viszont, ahogy hallgattam a mesét, többször is hátrább hajtottam a fejemet, értetlenül ráncolva a homlokomat. Beszarás... komolyan totál köd volt az egész, amit elém vetített, sőt... Pedig úgy tűnik, elég szép munkát végeztem, a hallottak alapján. Mondanám, hogy bocs, de annyira nem sajnálom a dolgot, inkább csak idegesít, hogy nem emlékszem, és nem szabad akaratból tettem azt, amit... - Lövésem sincs, haver... Nekem semmi sem rémlik. Semmi, amit elmondtál itt az előbb... - löktem végül fel magam én is, kicsit meg-meginogva. Csak fáradt voltam, a túlzó fájdalom pedig, ami belém hasított, elenyésző volt, ahhoz képest amilyen agyblokkom volt. Lefoglaltak a találgatások... Fel kéne hívnom Žé-t és 'eM-t, hogy ők hogy vannak... vagy... akármi... De sanszos, hogy nem hogy a ruháim, de a mobilom sincs épségben. - Figyelj... valójába kurvára leszarom az állapotodat, de mivel... jó fej vagyok... néha... és mivel nem direktbe kaptad ezt a sok krikszkraksz-ot, ezért ha gondolod, elviszlek... - mert hát, ránézésre tényleg szar állapotban volt, és bár nem jellemző rám, hogy ez érdekeljen - mert nem is -, annyi azért csak van bennem, hogy ne itt hagyjam elvérezni. Bár... nyilván a fülem hiányát neki köszönhetem... - Csak kéne legalább egy gatya... - pillantottam körbe, majd lassan, csúszkálva, elindultam a lelátók felé... Odaérve, ezernyi tetemet találtam, megtépázva, szaggatva, darabokban... Cafatok mindenhol... Hát igazán büszke vagyok magamra! Na de... Mintha látnék egy félig megtépázott nadrágot... még arról a srácról lehet, akit ez a Darren gyerek emlegetett... Mindenesetre önkényesen elmásztam a rakatnyi vér, és egyéb hús- és csontdarabok között, felkapva a szaggatott nadrágot, és egyszerűen felhúztam magamra. Kicsit szűk volt, de nem látványosan, most pedig kurvára nem is tudott ez a része érdekelni. Visszafordultam, majd lesétáltam a sebesült, vérző farkashoz. - Szóval... itt döglesz meg, vagy kezdjek veled valamit? - tettem fel a kérdést, fülem helyére szorítva a félúton felkapott ingrészt, amit isten tudja kiről szaggattam le...
Jarred közlékenyebb volt, mint elsőre gondoltam, bár az is lehet, hogy csak a korábbiak zavarták össze és azért ilyen "cserfes". Nekem tökéletes, amíg nem akar megint felzabálni, annyit jár a szája, amennyit akar. - Hát ez tényleg nem sok - hagytam helyben, mert az érdemi rész valóban a popcornozása után kezdődött. Lehet, hogy abban volt valami? - Te se tudsz olyan allergiáról ugye, ami popcornevésre előhozza a szörnyeteget. - Igen, ez gyér humor akart lenni, ennyi futotta, és ennek is örültem, mert azt jelentette, hogy kezdem magam összeszedni. Még ha ez fizikálisan egyelőre nem is látszott. Ja, regenerálódhatnék gyorsabban... Ahogy a szemem sarkából elnéztem, elégedett volt a művével. De jó neki! Én kurvára nem tudtam díjazni az ügyességét meg az erejét, később esetleg adózom némi csodálattal, most legszívesebb seggbe rúgnám, hogy lehervadjon a képe. Helyette inkább csak nagyot sóhajtottam. Azt hiszem bérletet válthatnék a kórházba, vagy a gyengélkedőnkbe, egyre szarabb a statisztikám, már ami az épen és sebesülten töltött idő arányát jelenti az elmúlt négy hétben. Ezeknek is kelleni fog egy hét, mire nyom nélkül eltűnnek. - Tök jó... - dünnyögtem arra, hogy tényleg halvány gőze sincs róla, mi történhetett, vagyis egy milliméterrel se lettünk előrébb. Épp összeszedtem a cuccaimat, amikor ismét megszólalt, mire lassan felé fordultam - eléggé hadilábon álltam a hirtelen mozdulatokkal -, a szemöldököm pedig magasra szaladt szavai hallatán. Erre számítottam a legkevésbé. Bár ki tudja, lehet ukrán szervkereskedő és kihasználja, hogy leszedált. Kezdtem túlságosan is megkönnyebbült lenni. - Ha már ilyen jó fej vagy néha és pont most, egye kánya, élek vele - húztam a szám satnya vigyorra. - Úgyse jutnék messzire - tettem hozzá, de ezt már csak inkább magamnak mondtam, majd előkerestem a dzsekimből a mobilomat. Áldottam az eszem, hogy a buli előtt levetettem, így csak pár karcolás volt rajta, ami engem baromira nem zavart. Hívni tudjak vele és engem is érjenek el, azt' csókolom. Amíg Jay gatyára vadászott, én odacsörögtem Willimanek, hogy kéne némi takarítás és memóriatörlés. Illetve előbb le kéne szedni az elmenekült embereket... mármint megtalálni. Kissé zavarosra sikeredett a beszédem, de a lényeg átment, s miután végeztem a cseverészéssel, a vállamra terítettem a dzsekim. Bár inkább nekem is naci kellett volna, csakhogy a lábam aligha örült volna bárminemű szövet dörzsölődésének, szóval akár tetszik Jarrednek, akár nem, maradtam a farokmutogatásnál. Csak magának köszönhette! - Egy fuvarért kifejezetten hálás lennék - néztem az immár csak félmeztelen farkasra.
A popcornos kérdését hallva kicsit elképedtem. Értem én a tréfát, persze, hogy értem, de hogy ez a pali sült bolond, az is holt biztos. Az is lehet, hogy totál zokni, vagy az agyából is kiszedtem egy darabot. Mindenesetre vágtam egy idétlen vigyort, és megráztam a fejemet, jelezvén, hogy halvány lövésem sincs miről beszél, de nem hiszem, hogy létezne ilyen, vagy akármiféle, ehhez hasonló allergia. A továbbiakban pedig, miután leelemeztük, hogy egyikőnk se tud többet a másiknál - leszámítva, hogy ő emlékszik az elmúlt, körülbelül tíz percre, velem ellentétben -, inkább elmentem gatyát keresni. Hallottam, ahogy beszél valakivel (az áldott farkas fülek), de különösebb jelentőséget nem nyilvánítottam neki. Nagy ívből leszarnám azt is, ha hátba vágna egy adag kommandós kutyával, vagy őrzővel. Visszaérve, megálltam előtte pár méterre. A jég változatlanul csúszkált alattam, de már jóval egyszerűbben, és stabilabban meg tudtam rajta állni. - Jól van. És hova akarod azt a fene nagy fuvart? - tettem meg felé még pár lépést, nem foglalkozva vele, hogy éppenséggel talpig csupasz. Majd pont én leszek ilyen helyzetben feszült emiatt nem? Esélytelen... Annyira ha meg, hogy semennyire. - Kell támasz is, vagy ki tudsz mászni a lábaidon? - néztem rá érdeklődőn, és amennyiben támaszt óhajtott, úgy felajánlva az egyik vállamat kapaszkodónak, elindultam vele kifelé. Felemelni biztos, hogy nem fogom, szóval elégedjen meg a feka karommal, aztán jól van az úgy. Mindegy, mert idővel így is úgy is kijutottunk a kocsiig. Ilyenkor áldom magam, hogy vagyok annyira balfasz, hogy szarok rá, hogy ki törné fel a nyitott verdát és kötné el. Žé ezért már sokszor leugatott, de hát istenem... imádom a rizikót. Na szóval, mivel a járgány nyitva volt, a kulcs pedig nyilván még mindig az ülés alatt fityegett, így nagyon nem is várakoztam sokáig. Egyszerűen felrántottam az anyósülés ajtaját, majd levakartam magamról Darrent, megeshet még kicsit rá is löktem, pusztán "figyelmességből". Aztán átcsattogtam a vezetőüléshez, bevágódtam a kormány elé, majd izomból "magam alá hajoltam". Némi kotorászást követően még a kulcsot is megtaláltam, és ha a hím is elhelyezkedett, beindítottam a motort. A tarkómba hirtelen csípő fájdalom kezdett eluralkodni, ahogy elfelejtkezvén róla, hogy bizony hiányos bőr és hús felülettel rendelkezem e téren, hátra dőltem az ülésben. Szisszentem egyet, halk morranás kíséretében, szám sarkát megrántva. Végül csak ráharapva fogaimra kihúztam magam és átpillantottam Darrenre. - Daráljad merre menjek... - kezdtem el tolatni lefelé a padkáról, majd egy hirtelen rántó mozdulattal egyenesbe vágtam magunkat a főúton, és már égtek is a kerekek, erős löketet adva a járgány iramának. - Egyébként melyik falkát boldogítod? - kérdeztem meg pár percet követően, egyszerűen, szinte már váll vonva. A bolhások szagát már méterekről is éreztem rajta, úgyhogy kár volna azt állítania, hogy kóbor kutya volna, mert még képen is röhögöm...
- Az egyetem mögött ha kiteszel, nekem az tökéletesen megfelel. - A segítségnyújtására erőtlenül elmosolyodtam. - Menni fog egyedül is - biccentettem, mert igaz, hogy nem olyan fene sok, de belém is szorult büszkeség. Úgy voltam vele, hogy amíg nem életveszélyes, addig engedem, hogy legyen, ha még rosszabb állapotban lettem volna, akkor persze kérem, hogy segítsen, azonban meg tudtam állni és elbotorkálni a saját lábaimon, szóval nincs vész. Akkora. Talán... Bár szó mi szó, az enyhe szédülés nem volt kellemes. Jóval lassabban, mint egészségesen, de kijutottam a kocsiig, s némi rásegítéssel behuppantam. Egy biztos: Jay nem finomkodó fajta, micsoda mázli, hogy én meg nem egy nyafka, nyápic nősténynek születtem! Felszisszentem, ahogy az üléshuzat a bőrömhöz ért, mindenem fájt és sajgott, különösen a sebek környékén. Indított, én pedig mondtam és mutogattam neki, hogy hol merre forduljon, mint egy élő GPS - csak én jobban nézek ki azoknál a vackoknál és megbízhatóbb vagyok. A falkás kérdésre elhúztam a szám. Nem azért, mert rákérdezett, hanem mert először azt akartam mondani, hogy a "hazait". Csakhogy... a chicagóiak már több mint egy éve itt vannak, akár tetszik, akár nem, betelepültek, és bizony ők is hazainak számítanak. A mi szemünkben mindig is betolakodók maradnak, de... Megálltam, hogy ne sóhajtsak egy nagyot. - A hegyit - feleltem végül. - De mit számít ez? Itt balra! - mondtam a javarészt költői kérdés után. Igazság szerint... nem is tudom, mennyire van még jogunk felháborodni de Luca falkáján. Az az Alfa nyilvánvalóan jobban csinál valamit, mint mi. - Új vagy a városban, igaz? Miért jöttél? Gondolom nem azért, hogy egy csarnokban embereket öljön, aztán engem szállítgasson. Oké, hogy Fairbanks mostanában felkapottabb lett - főleg farkasszemmel -, de akkor is itt van az isten háta mögött, relatíve egy kisváros - az olyan kolosszusokhoz képest, mint New York, Chicago meg akár Anchorage -, szóval, ha csak nincs konkrét terve valakinek ezzel a településsel, nem látom értelmét ide jönni. Én nyugiért jöttem anno. Másfél évvel ezelőttig meg is kaptam.
Kezdőlap
