A gondosan nyírt és locsolt füves területet a tavaszi-nyári időszakban veheti birtokba a nagyközönség. Ekkor egy 9 lyukas, különböző nehézségi szintű pályasoron próbálhatja ki magát bármely bérlettel rendelkező.
Ütők, kocsik, hordozók és labdák felárért bérelhetőek! Ugyan így képzett oktatók is tartanak igény szerint kurzusokat az érdeklődőknek.
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 14, 2014 9:16 pm-kor.
~ Nálad nem nagyobb! ~ vakkantam vissza pont olyan lelkesen és örömtelin, mint ahogy James beszólt. Marhára nem érdekelt az ütése, momentán az fájt a legkevésbé és ha sértett volna se tudok ellene mit tenni ebben az állapotban. Na jó, de, tudtam volna, ha nagyon-nagyon akarok. Hülyeség volt, amit kértem, ezt ésszel valahol fel is fogtam, a lelkem mélyén viszont még mindig egy dacos kölyök voltam, aki ha pofont kap, akkor már nagyot kér. Hiába, nekem is megvoltam a magam jellemhibái, amiket sem a farkasom, sem az évek nem tudtak elsöpörni, legfeljebb háttérbe szorították. Más szempontból viszont ez a konok mazochizmus illik egy Fakírhoz, nem? Kezdek sületlenségeken agyalni. Agyalásomat James bénázása - vagy direkt bosszúja - szakítva félbe minden könyörület nélkül, amikor a lapockám alá bevájja a kést. Ez volt az a pont, ahol felüvöltöttem, a penge pedig ismét kiesett a számból és megint térden kötöttem ki. Csodás! - Bazdmeg! - hörögtem teljes átéléssel, mialatt ziháltam és próbáltam összelapátolni magam. Halálosan ciki lenne egy eszméletvesztés. Lenyeltem a szám összekaristolásával járó vért, majd azt kívántam, bár inkább kiköptem volna. A gyomrom bukfencet vetett, s minden, ami az elmúlt pár órában belém került, azt visszaadtam a természetnek. Kevésbé finomkodva: a hóra hánytam. A szagok, a fájdalom és a hideg megtették a hatásukat, szinte éreztem, hogyan csorgott ki minden vér az arcomból, s váltam falfehérré. Reszkettem hidegtől, kíntól egyaránt, ez a rókázás pedig nem lendített előre, a kesernyés szag baromira nem hiányzott. Ha James eddig, vagy a térdelésemig nem szedte ki a hátamból a kést, akkor az nagy valószínűséggel még mindig ott volt, de a többi mellett ez már nem tudott különösebben meghatni. Fölállni viszont nem tudtam, a lábam megadta magát, s örülhettem, hogy még magamnál voltam. Remegett a kezem, ahogy visszatettem a pengét a számba, aztán vártam a "műsor" folytatását. Túl hamar folytatódott. Még gondolatban se tudtam felelni Jamesnek. Pedig ez a hátulról fülbe súgás méghozzá lihegve igen sok perverz lehetőséget felvet, de ezt akkor ott nem tudtam kellőképpen értékelni. Grátisznak kapok még egyet, csak most a jobb lapockám alá. ~ Kúrlak... seggbe... Stílusban sokkal gyatrábbra sikeredett, mint szerettem volna, de már az is igazi dicsőség volt, hogy ennyit ki tudtam nyögni fejben. A karjaimmal támasztottam magam, a róka-tócsa alattam, a hátamról patakokban csorgott a vér, a nadrágom derekát is átitatta. De legalább vége. Mármint ennek a részének csak azt nem tudtam, hogy ezek után mégis hogyan a bánatba fogok én kést ragadni és anélkül "írni", hogy ne öljem meg a Kangunartot. Nem haragból, vagy bosszúból, hanem mert precíz, koordinált, finom mozdulatokra képtelen voltam. Először fordult meg a fejemben, hogy oké, akkor hagyjuk a rangot a búsba, visszaavanzsálunk valami kisebbé. Hát azt tuti nem élném túl, Victor feldugná a piszkavasat a seggembe. - Majd... - nyögtem, ahogy előadta az igényeit és végérvényesen megszabadultam a pengétől a számban. Muszáj volt pár perc pihenőt tartanom, mert így még egyenes vonalat se tudtam volna húzni. Mili mindezt valószínűleg ecettel és sóval honorálta, én pedig azt üres öklendezéssel. Hanyag, minden különösebb erőt nélkülöző mozdulattal kotortam egy kupac havat az okádékomra - adjunk az esztétikumnak -, s kellett tíz perc, mire eljutottam addig, hogy oké, akkor most felállunk és jöhet a második menet. Már előre sajnálkozva néztem Jamesre, azt hiszem, ezt kettőnk közül ő szívta meg jobban. Bele se mertem gondolni, hányszor fogok hibázni és hány helyen lesz összekaszabolva, mire végzünk. Tiszta munkáról nem is álmodhatott, amiért legszívesebben egyből megöleltem volna, hogy bocsánatot kérjek. Mialatt ő lelkiekben meg ahogy még akart, felkészült, elvonszoltam magam a kemencéig, hogy kivegyem a forró munkaeszközt. Nos, azt lehet, hogy nem tanultam meg ezzel a büntetéssel, hogy embert nem eszünk. Se azt, hogy az alkohol rossz, vagy a gyilkosságnak ára van. Azt viszont igen, hogy Milivel nem érdemes szarozni.
Egy ideig az asztal mellett állva kortyolgattam a forró teámat, ami különösen jól esett ebben a nagy fagyban. A csésze kiürítése után, ami ezúttal kétszer annyi időbe telt, mint szokott, a teafőzőt visszatettem a kemencére, hogy a víz véletlenül se hűljön ki, majd elindultam a két büntetett felé, hiszen abból a pozícióból semmit nem láttam a folyamatból. Kimért léptekkel haladtam feléjük, és konkrétan lassan körbejártam őket. Olyan benyomást kelthettem akár egy keselyű, aki éppen arra vár, hogy haldokló áldozata kilehelje életét. Szerencsére ilyenre nem kerülhetett sor, azonban az előbb említett madár valószínűleg szívesen lenne a közelükben a jelenet láttán. Elég nagy távolságot tartottam ahhoz, hogy ne zavarjam meg őket, és főleg hogy a vér ne fröccsenjen a ruhámra, ami előbb utóbb úgy is meg fog történni. A harmadik kör közepénél tartottam, mikor Darren felordított. Szerencse, hogy az ilyen helyzeteket előre látva ezt a távoli helyszínt választottam, hiszen közel s távol senki nem jár ilyenkor errefelé, aki ennek a fájdalommal átitatott hangnak a fültanúja lehet. Megálltam, hogy megszemlélhessem, pontosan mi is történt. Mikor a hím földre rogyott a fájdalomtól, a hátában lévő kés, rögtön megmagyarázta a dolgot. Nem tudom, hogy James bosszúból vagy puszta véletlenségből tette ezt vele, mivel ott volt az a bizonyos áthatolhatatlan érzelmi gát, ami meggátolt az emocionális megnyilvánulásiak fogadásában. Felettébb kellemetlen lett volna most belelátni Darren gondolataiba. Mellesleg teljesen szükségtelen is, hiszen nem félt a választékosságot és a jó ízlést teljességgel mellőző stílusban kifejteni rövid, ámde annál világosabb véleményét jelen szituációról. Igazából már azon is csodálkoztam, hogy a szájában lévő penge még nem sértette fel annyira a nyelvét, hogy beszédképtelenné váljon. Pár másodperc múlva, az Ikkuma ebédjét és vele együtt némi vért is viszont láthattunk a havon. Mindössze egy pillantást vetettem a foltra, majd egy undorodó grimasz után elfordítottam a tekintetemet. A szaga azonban még így is megmaradt. Ez az incidens arra késztetett, hogy elhagyjam a megfigyelő pozíciómat, és a sétát befejezve, visszatérjek az asztal mellé. Újra töltöttem, majd az arcomhoz emeltem a meleg teát. Egy ideig bele se ittam, csak nagy levegővételekkel inhaláltam be a kellemes illatát, ami képes volt kicsit tompítani a kiöklendezett gyomortartalom szúrós aromáját. Egy kis időbe telt, míg James harmadik neve is felkerült a bűntársa hátára, de ennyi éppen elegendő volt ahhoz, hogy megszokjam a látványt és a hozzá társuló egyéb tényezőket. Mikor egyértelmű jelét adta, hogy végzett, a sótartót automatikusan megragadva mentem oda hozzájuk, hogy ellenőrizzek. Tüzetesen végigmértem a „James Lee Howard” felirat minden egyes betűjét. Az „o”-n egy pillanatra megakadt a szemem, és az egyelőre sótlan ujjaimmal le is tisztítottam róla a vért, hogy jobban lássam. Nem volt a legszebb, de egyértelműen az a szimbólum volt, így ezúttal nem húztam át javíttatás céljából. - Rendben. Ezzel az írói kötelességeidet mára felfüggesztem – Néztem egy kedves mosollyal Jamesre, majd az ujjaimat sóba mártottam, és elkezdtem szép lassan egyenként végigmenni az egész feliraton, akár az előbb. Közben Darren öklendezése kis aggodalomra adott okot, de őszintén hálás voltam neki, hogy ezeket a tüneteket nem akkor produkálta, mikor a mellkasán végeztem ugyanezt a tevékenységet. Amennyiben lehányt volna, nem hogy az Ikkuma rangot vettem volna el tőle, de egyből vissza is küldtem volna Naturalaknak dühömben. - A közös büntetésetek első szakasza lezárult. Remélem, felkészültetek, mert most jön a szerepcsere. A feladatot ismeritek. A szabályok változatlanok… Ha csak nem szeretnétek, hogy belevegyem az előbbi formai kérésedet – Pillantottam a Kangunartra, majd utána rögtön Darrenre. őszintén reméltem, hogy ezúttal elutasítják az ajánlatot, mert ha ezt akarják kivitelezni, akkor akár júliusig is itt lehetünk. - Köszönöm – Bólintottam az Ikkumának, mikor a hányást hóval terítette be. Így valóban sokkal szebb az összkép. Kész szerencse, hogy nem nyári időszakban támadt kedvük nyilvános helyen embert enni. Ki tudja, mit tett volna a hím gyomorsava a tökéletes gyeppel, ha nem lenne hó felette. Elindultam a szokásos őrhelyem felé, azonban ezúttal nem álltam meg, hanem csak letettem a sótartót, majd az eddig össze nem piszkolt, kesztyűvel borított kezemmel felemeltem a másik pengét, aztán átnyújtottam Jamesnek, hiszen ezúttal neki kell kellemetlen élményekben részesülnie vele. Mikor Darren kis idő után elindult a kemence felé, én lehajoltam egy kis hóért, majd azzal igyekeztem megtisztítani a véres-sós kezeimet.
//Halvány fogalmam sincs róla Én a saját Telephopos konyhakéseinket vettem alapul, aminek valamilyen műanyag borítja a nyelét, de hogy alatta mi van... én úgy képzeltem, hogy valami fém //
Hogy készen vagyunk? Mi? Fantasztikus. De komolyan. Igazság szerint annál sokkal izgágább és türelmetlenebb vagyok, minthogy azért örüljek a dolognak, mert végre nem kell felhevített kést szorongatnom. És tudom, hogy a rám váró kínok talán csak most kezdődnek igazán, azzal, hogy passzív résztvevője leszek a dolognak, legalább kicsit megpihenhetek. Nekem aztán már végképp semmit nem kell csinálnom, csak megállnom a két szép hosszú lábamon és tűrnöm, hogy Darren feldíszítsen, mint egy mézeskalácsot karácsonykor, cukoröntettel. Vagy mi az... Mártás? Nem. Mindegy, a lényeg az, hogy nagy sóhajjal nyugtázom, hogy Milagros vizsgáján átment az aláírásom. Oda se nézek, és engem egyáltalán nem zavar sem a sebek, sem a hányás szaga. Vannak ennél rosszabbak is, ezt tapasztalatból mondom. - Ohh, már majdnem elfelejtettem. Veszem át az Atanerktől a pengét, majd még mindig kissé remegő kezekkel a számba teszem. Józanítóan hűvös érzéssel tölt e, hogy vége a penge acélos, kemény és cseppet sem forró. Még jól is esik pihentetni rajta a nyelvemet. Keményen süvít a levegő, ahogyan háromszor megtöltöm vele a tüdőmet és kifújom a számon át. Rákészülök, lecsendesítem a kissé elégedetlen és háborgó elmémet. Nem fáj. A fájdalom csak egy múló szeszély. Ha tudod milyen lesz, ha ismered magad és láncra tudod verni a saját érzelmeidet, remekül kontrollálhatod. Pusztán néhány apró, szabad szemmel láthatatlan idegpálya közvetíti az agyba az egészet. De az agyam... Kikapcsolom. Éppen ezért csak egy kissé rándul meg az orcám, amikor Darren elkezdi a munkálkodását. Talán nem könnyíti meg a dolgát, hogy eleinte a mély lélegzetvételektől a mellkasom fel-le emelkedik, de leszarom. Ez nekem most kell. Szükségem van rá, hogy pár perc múlva olyan lendülettel "dolgozzon" rajtam, mintha egy élettelen rajztábla lenne a testem. ~ Csak nyugodtan, én már jól vagyok. Miattam ne aggódj. ~ Üzenem Darrennek gondolatban. Tejfehér, sűrű masszán át szállnak a szavak, amik között valahol egy kecses és hófehér bundájú farkas pihen, és emlékezik vissza. Ő képes megvédeni attól a kíntól, aminek a részese vagyok. Tudja, mit tegye. Tudja, hogyan borítsa rám Eska ködét, amelytől holtnak tetsző bábúvá avanzsálhatok erre az időre. A szívverésem lelassul és valahol az ausztrál börtönszigeten vagyok egy dohos pincében, ahol csak a fáklyák fénye hoz világot a némaságba. Én vagyok Darren. Az áldozat szerepében pedig egy ismeretlen alak. Ahogy a mellkasomon érzem a pengét, úgy igyekszem a képzeletemben leképezni a mozdulatsort, és az engem érő fájdalmat átültetni az idegen alak testébe. Mert én vagyok a Hóhér, én végzem a piszkos munkát. A való élet esetleges zajai tompán szűrődnek be a hallójárataimba, de lélekben én bizony abban a pincében munkálkodom éppen. És ez a gondolat annyira erős és annyira szilárdan él előttem, hogy szinte meg tudnám fogni. Szóval már nem elég néhány tüzes penge ahhoz, hogy ki tudjon zökkenteni. Bár, ahogy Darrent ismerem, úgyis alakít majd valamit. Vagy... ha Milagros meglátja, hogy lényegében "itt se vagyok", akkor majd kitalál valamit, hogy visszarángasson a rút jelenbe. Hogy megérdemlem-e? Nem. Egyáltalán nem. Én csak tettem a dolgom. Nekem semmi közöm az ő "harcukhoz". Ez nem az én földem. Én tettem a dolgom. Megszabadítottam egy bűnös lelket a test fogságától és visszaküldtem oda, ahol nem vár rá már szenvedés és fájdalom És hogy ezzel a való életben kit sértek meg? Az másodlagos. De tűrök, elviselem mindazt, ami mások szerint teljesen jogos. És akkor mindenki boldog lesz. Én pedig majd felgyógyulok, mert mindig is ezt tettem. Az élet pedig megy tovább, és ettől függetlenül valahol hiszem, hogy akkor is jót cselekedtem, ha mások megpróbálják az ellenkezőjét ledugni a torkomon
Mikor James kész lett, megint jött Mili a sóval és már egy megszokott, morbid rutin részeként éltem meg, ahogy a sebeimet bedörzsölte vele. Hátamon és mellkasomon a vágások minden egyes lélegzetvételnél megfeszültek, szúrtak, égtek, s mintha tovább hasadtak volna, hogy azt hittem, itt fogok szétrepedni. A só pedig mindezt nem csillapította, sőt! A perzselő fájdalom szétáradt egész felsőtestemben, nem tudtam úgy mozdulni, hogy ne okozzon plusz fájdalmat. Szükségem volt pár perc pihenőre, és nem érdekelt, hogy Mili azonnal akarta a folytatást, James meg azt, hogy minél előbb túl legyen rajta, ha nem akarja, hogy tetőtől talpig szét legyen szabdalva, akkor kis pihi, különben nagyon csúnyán jár. Amúgy se vártam túl sokáig, elég volt annyi, hogy a bal kezem ne remegjen és nagyjából kitisztuljon a fejem is. A kemencéhez mentem és kivettem az átforrósodott nyelű kést, ami egyből közelebbi ismeretséget akart kötni a tenyeremmel, és szent kötelességének érezte, hogy leégesse róla a bőrt. Jól haladt. Annyi szerencsém volt, hogy a többi fájdalom mellett ennyi már nem osztott nem szorzott. James elé léptem, kényelmes távolságban álltam tőle, s rossz volt belegondolni, hogy hamarosan nem csak a keze, hanem a mellkasa és a háta is oda lesz jó időre. Ő jól van, ne aggódjak... tök jó, pajtás, az elején én is jól voltam! Fáradtan fújtam ki a levegőt, majd elkezdtem "írni". Kangunart. Most jöttem rá, milyen hosszú és nehéz szó, főleg amiatt nyomorult "G" miatt! És most rettentő perverz gondolatok cikáznának a fejemben más körülmények között, így viszont maradok a hideg valóságnál és... az elcseszett G-nél, ami a legnagyobb jóindulattal se volt annak mondható.
Mili jött, a "KANG" ét lett karmolva, ecet és só, aztán uccu neki megint. Kezdett a tököm tele lenni ezekkel a flancos, régi elnevezésekkel, és ha már hosszú volt, hát legalább ne metéljünk olyan mélyre. Igaz bal kézzel nem ment olyan jól a finom munka, de igyekeztem épp csak annyira megkarcolni, hogy vérezzen, nyoma legyen, de semmi több. A vágásmélység nem volt kikötés, és hála Tupileknek, meg az asztalosmelónak, kétkezi munkás voltam. Jobb-bal, nekem majdnem egyre ment. Bár így rozzantabban nyilván nem lesz díszkiállítás. A kés a tenyerembe égett, ha elengedtem volna, lehet akkor se esik ki a markomból, igazi cirkuszi mutatvány lehetnék! Következő nekifutásra az "R"-nél csesztem el. Bocsi James, eskü nem direkt van! Harmadikra már elfogadhatóra sikeredett a rangja, s végül a hasfalára került a rontások miatt. Biztos nagyon örült most nekem, bár ha sikerült teljesen kikapcsolnia, akkor talán még nem volt annyira gáz. A műveletet előtte térdelve fejeztem be, s hiába minden finomkodásom, nadrágjának széle átnedvesedett a vérétől.
A nevem következett. Magamban megmosolyogtam, hogy eddig ahány nevem volt, annyi határkő az életemben, s ha úgy tetszik, most a legutóbbi ilyet kapja meg James. "Darren Rhys Northlake", szép hosszan, így véletlenül se fért ki egy sorban. Ráadásul volt benne egy rakás buktató: "R"-ek, "O"... Sokkal lassabban ment, mint a rang, és élből a "D"-t elszúrtam, de utána már nem volt vele gond. Miután végeztem, letéptem a tenyeremről a kést és a földbe szúrtam, miközben szétégett tenyeremet a hóban hűtöttem, Mili pedig valószínűleg Jamest is megsózta. Hm, itt a kemence, már csak sütni kell minket. Átváltoztam. Nem fogok szétkaszaboltan beülni Jimbo kocsijába, és összekenni, meg a saját gyönyörűségemre még több szöszt és szövetet dörzsölni az amúgy is fájó sebekre. Különben is, igaz, hogy kerülővel, de észrevétlenül hazajuthattam... csak morzsák helyett vércseppeket hagyok magam után. Fájt a mancsom, de megálltam nyüsszögés nélkül. Fejet hajtottam Milinek, orromat James sérült kezéhez érintettem, majd amennyire a sérült mancsom engedte, ügetésbe kezdtem és Farkaslak felé vettem az irányt.
Ismételten elkezdtem a kezemről letörölni a vér és a só kellemetlen elegyét, amit Darren hátáról volt szerencsém beszerezni. A sors fintora, hogy mikor ezzel a pepecseléssel kész lettem, az Ikkuma pont akkor rontotta el James rangját. Legszívesebben egy nagyot sóhajtottam volna, de tartottam magamat ettől az illetlen megnyilvánulástól. Ha már a nevelőnő éveken át foglalkozott velem, annyi öröme legyen ott, ahol most van, hogy látja, az élete nem volt hiábavaló. Így nem maradt más választásom, mint felemelni az ecetes üveget, amivel először leöntöttem az irományt, hogy jobban látszódjon, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy az a bizonyos szimbólum nem tekinthető g-nek, és meg se közelíti egyik latin betűt formáját sem, egy határozott mozdulattal áthúztam. Ez után, ha már lúd legyen kövér, bekarikáztam az amorf ábrát és felé írtam egy tisztességes g-t. Ezzel végezve, egy kis sóval bedörzsöltem a sebet mielőtt visszatértem volna az előbbi pozíciómhoz. Nem telt bele sok időbe, míg újabb hibát vétett. Ezúttal tovább eljutott, egészen az r-ig, ami szintén nem volt elfogadható még a legnagyobb jóindulattal se. A forgató könyv teljesen ugyanaz volt. A javított r betűt már nagyon nehéz volt beszúrni az előző hibás próbálkozás és az új közé, de megoldottam. Természetesen nekem sokkal könnyebb dolgom volt jobb kézzel, és perzselő kés nélkül. Még egy csésze teát szép lassan elkortyolgattam mire Darren végzett a ranggal. Eztán nyilván tisztítás következett, később pedig az aláírás, amit Darren rögtön az elején elrontott, így esélyt se adott rá, hogy visszasétáljak a megfigyelő helyemre. Ezek után az autogrammal nem akadt több gondja a hímnek, én egyszer mégis közelebb léptem hozzájuk ismét. Ezúttal az újramelegített kancsót vittem magammal, ami még félig teli volt. A maradék vizet pedig James kapta egyenesen az arcába. Ez egyfajta ébresztő volt számára. Úgy láttam, túlságosan is sikerült kikapcsolnia, ami nem tetszett. Ha már büntetésen van, a minimum, amit elvárok, hogy érezze magát rosszul. A békés lelkiállapot pedig nem illett bele a képbe. Ezek után, ha még kedve támadt volna elmerengni, egy-egy karmos pofonnal próbáltam visszahozni a valóságba. - A büntetés második részét is teljesítettétek. Gratulálok Kangunart és Ikkuma. A tisztségeiteket ezentúl is büszkén viselhetitek – Mondtam zárásul, mikor végre véglegesen letisztíthattam a kezeimet. Remélem, hogy nem óhajtanak még egyszer ilyen helyzetet teremteni. Így is nagy szerencsénk, hogy William ennyire elnéző volt velünk. - Darren, te elmehetsz – Néztem a hímre, aki ezek után farkas alakot öltött, és hamarosan el is tűnt a fák mögött. Pár másodpercig még utána néztem, majd tekintetem James felé fordult. - Gondolom tisztában vagy vele, hogy nem az ember nő halála az egyetlen bűn, ami a számládra írható – Kezdtem bele ismét csevegő hangnemben. Ez végső soron már csak pihenő neki azok után, amit az elmúlt órában át kellett élnie. - Mit mondjak, nem repestem az örömtől, mikor megtudtam, hogy hirtelen új tagja lett a falkának a beleegyezésem nélkül. A frissen beharapottak amúgy is mindig sok figyelmet és munkát igényelnek, ezért egy ilyen időszakban különösen nem szerencsés csak úgy jó szándékból naturalakokkal gazdagítani a családunkat – Közben visszavettem mindkét fekete kesztyűmet, és elkezdtem rendezgetni az asztalon lévő dolgokat. - Erről a hibáról azonban ő nem tehet, ezért úgy döntöttem, életben maradhat. Azonban mostantól teljese felelősséggel tartozol érte. Értem ezalatt azt, hogy ha bármilyen bajt okoz a falkának, azért elsősorban téged vonlak majd felelősségre – Biccentettem a kemence felé. Nyilván legközelebb nem ilyen büntetést találnék ki neki, ha ez megtörténne, hanem ennél sokkal fájdalmasabbat, ami nem csak a bőrét illetve a mell és hátizmait érinti majd. - Arra is felhívnám a figyelmedet, hogy ha a képzés alatt kiderül, alkalmatlan a farkas létre, te magad fogod őt megölni a Naturalakok völgyében – Néztem komolyan a szemébe. Szerintem ennél szörnyűbb büntetést nem is kaphatna. A testi sebek begyógyulhatnak, de a saját beharapottjának az elvesztése, ráadásul az ő keze által a lelket sebzi meg, amit semmilyen különleges képesség nem képes teljesen gyógyítani. Mindenesetre reménykedjünk benne, hogy ez nem fog bekövetkezni. - Én is hibáztam. Mulasztás volt a részemről, hogy a beiktatásom után nem tisztáztam a beharapásokkal kapcsolatos elvárásaimat, ezért most csupán annyi a feladatod, hogy minden nyomát eltüntesd az elmúlt óra eseményeinek – Mutattam az asztalra és a kemencére, és egy kis hatásszünetet tartottam, hogy felmérje, milyen jól járt ezzel az alternatívával. - Jó munkát kívánok! – Mosolyogtam rá, majd szép lassan elindultam a country klub irányába. Mielőtt viszont eltűntem volna a láthatáron, megtorpantam és visszafordultam. - Gondoltam szólok, hogy ha legközelebb a megkérdezésem nélkül szeretnél egy új kölyköt beharapni, akkor attól tartok egy ezüst kés segítségével kell megfosztanom téged a biológiai nemzőképességedtől – Kiabáltam utána, aztán folytattam utamat.
Felvezetés: A belső helyiségek country zenétől és whiskyszagtól terhesek, odakint, a pályákra nyíló dohányzó részlegben szivarok füstje és jó kedvű társalgások váltják a hangulatot. Hiába, az ittasabbak és a szerelmesek a pályákon lézengenek, a két díszvendég pedig a nyugalom reményében menekülne ki a szabad levegőre. Időpont: 21:50 Civilek száma: 8 civil
Egy. Nem értem. Kettő. Nem tudom akarom-e. Csak oldódjon meg magától. Azonnal. Csettintésre. Három. Kurrrvára hasogat a fejem. Négy. Továbbra sem ízlik a bourbon. (Tudnám miért iszom...) Öt. A pultos jó bőr. Nem tudom hanyadik ital csúszik le a torkomon, a hatodik után nem számoltam, épp ahogyan a körülöttem tartózkodó, idegesítő két lábon járókat sem akartam számadatokká tenni. Legfeljebb a halottak rovatában, ha nem veszik halkabbra az alaphangot és nem jönnek nekem, mint magát meghúzó, pultnál ücsörgő, magányos farkasnak. Ha tudnák, hogy a morgást egy szempillantás alatt testközelibbé, acsargóbbá tehetném, hogy majd` összehugyozzák magukat.. ! Az üres pohár talpát a pultlaphoz taszajtom, koppan, ugrik is egyet a másik oldalt álló felé, ki morcos tekintettel néz rám; Alignakom, még nem is törtem el semmit... Örülhetne a szemmel verés helyett, hogy kedvem hiába van, nem mentem neki senkinek egyelőre. Lecsúszok a székről, hogy a zakóm belső zsebéből elővegyem a pénzcsipeszem és odadobjam borravalóval együtt a zöldhasúakat. Levegőre lesz szükségem, fullasztó a benti közeg, se gondolkodni nem tudok tőle, se higgadt maradni, ha így folytatódik. Nem elég, hogy buszra kellett szállnom.. nekem, aki az elmúlt négy évben kétszer tette fel a lábát tömegközlekedésre, mert az lassabb nála.. egy bringás elől nem tudtam időben kilépni, egyáltalán ki a fenének jut eszébe ilyenkor rápattanni? Kifele menet, pusztán a saját lelki jólétem érdekében, kitartom a lábam az egyik meláknak, hogy elterülése szemernyi elégedettséget lopjom szívembe, de megállva, hátra tekintve; nem tapasztalom az emelkedettebb hangulatot, csak a halántékom lüktetését érzem. A füsttel az orromban. Az a pár perc óráknak tűnik, míg kijutok egy nulla-fő-per-egy-négyzetmétert számláló szabad helyre. Utolsót fújtatok, mielőtt letáboroznék és előkaparnám a cigis dobozt, hogy a káros szenvedélynek adózzak, reménykedve naivan egy enyhülő fejfájásban, amit nem tudok hová tenni. Egyik pillanatról a másikra hatványozódott meg, amint emberközelbe kerültem. Újabb jel, mi szerint nem javasolt egy légtérben tartózkodnom velük. Pattan az öngyűjtő, láng gyúl és parázs világít a kivett szál végén. - Rohadnál meg odafenn.. - sandítok az égre és finoman megrázom a fejem, ami hamar eszembe juttatja mennyire rossz ötlet is volt ezt kivitelezni. Nagyot szippantok és lassan fújom ki magam elé a dohányfüstöt, várva a megkönnyebbülés ábrándjának ízére, hogy vegyüljön a számban érződő whiskyével.
• 1 Én ezt nem hiszem el. Először Adam ver meg céllövészetben, de olyan kegyetlenül, hogy utána nekem hála Unalaq napokig csuklott utána, ha már épp nem a sírjában forog, aztán karácsonykor egy időre búcsút mondhattam a vérvonal-képességemnek. Biztos meghallhatta az öreglány a jókívánságaimat… bár… akkor nem fuccsolt volna be mindenki másnál is a dolog. De hogy megint elhagyott!!! Hát komolyan, eszem eldobom. Így is elég ciki volt, hogy egy rakás lurkó előtt zakóztam le a lóról, akik csak úgy szakadtak a röhögéstől, de hogy délután szalmapakolás közben is sikerült a nyakamba borítani egy köteggel… Azóta is szedegetem a hajamból a maradványait, a 3 eltört tányér és 2 törött poháron meg már fenn sem akadok. Nem is kell nekem pohár, iszok én üvegből, ha két kézzel szorítom, csak nem leszek olyan lúzer, hogy elejtem, nem igaz? Nem, annyira tényleg nem, viszont én hülye, a múltkori iszogatás után elfelejtettem pótolni a készleteket, így most bár gondolatban vertem a fejem a falba, nem volt mit tenni, kocsiba pattantam. Masakót beadtam a gyerekmegőrzőbe – értsd: Farkaslak – hogy addig se legyen felügyelet nélkül egyedül, én pedig majdnemhogy padlógázzal indultam meg a város felé, hogy csak úgy remegett belé a kis kispolski cabriom. Miközben átszáguldottam a városon, már éreztem, hogy valami nem stimmel, olyan irritálóan sok farkast éreztem a közelben… Oké, tudom én, hogy majdnem annyian vagyunk Fairbanksben mint homokszem a Szaharában, de ez azért mégiscsak túlzás. Putain… hogy senki sem képes fent hordani azt a nyomorult pajzsát! Épp hogy megláttam a Clubot, már fékeztem is le előtte, hogy aztán 280-as vérnyomással vágódjak le az egyik üres bárszékre a pultnál. Aztán egy whiskey, majd még egy, és egy következő is… Franc emlékszik rá, hogy pontosan mennyit ittam, de nem hogy javult volna a kedvem, csak még elcseszettebb lett… Tömegnyomor, zaj, és hogy itt sincs nyugtom a vérfarkasoktól, hát mindjárt eldobom az agyam. Kiittam a poharam, lecsaptam a pultra némi borravalóval, felmarkolom a maradék üveg whiskeyt, aztán meg is indultam kifelé, hogy valami csendesebb hely után nézzek. Vagy mást nem beugorjak valamelyik sarki kisközértbe venni valami itókát, aztán addig nem nyugszom amíg nem kerítek egy ivócimbit a Farkaslakban. Vagy találok egy újat. Kifelé menet vagy két vendéget sikerül is fellöknöm, hallom a szitkozódásukat, de érdekel is engem! Csak ki akarok jutni innen, pláne, hogy hirtelen olyan rosszullét tört rám… Pedig nem is ittam olyan sokat. Mi a fene?! Még épp sikerül megkapaszkodnom az ajtófélfában, mielőtt átzakóznék a lengőajtón, de esküszöm, ez csak egyre rosszabb lesz.
Talán egy fél perc sem volt az egész, mire átvettem az uralmat a nő elméje felett, az alkohol bódító hatása is csak nekem kedvezett. Tekintetem a még mindig a kezemben szorongatott üvegre téved, majd gúnyos mosolyra húzódik a szám. Érzem, hogy az egyik árulóm még mindig odakint van, azonban nem vagyok rászorulva Kaskae képességére ahhoz, hogy átlássak az álcáján – nagyon is jól ismerem. Magabiztos léptekkel indulok meg felé, hogy amint kellő távolságba érek mögé, figyelemelterelésként úgy dobjam az üveget, hogy nem sokkal mellette, úgy egy méterrel a lábai előtt törjön apró szilánkokra, mint egykoron a beléjük vetett bizalmam. Mire pedig megfordulna, már mögé is érek, hogy karmos mancsommal torkon ragadjam – akár előröl vagy hátulról, rajta függ – és néhány centire meg is emeljem a földtől. -Most fuss az életedért, ha tudsz. –suttogtam egy vészjósló mosoly kíséretében. Kíváncsi vagyok, vajon milyen gyorsan jut el a csöpp agyáig, hogy kivel is került szembe. Hogy odafent? Ó, dehogy, te szerencsétlen, itt vagyok, és nemsokára te leszel az, aki rohadni fog… Én viszont, ha tudom, megszerzem az öngyújtóját, hogy kissé alágyújtsak. Ha emlékeim nem csalnak úgy is szereti a tüzet, ha pedig néhány áruló testvére kipróbálhatta élete során a máglyahalált, miért pont Tipvigut maradna ki a buliból?
A levegő jótékony hatásának közelébe sincs a parázsvégről született füstköpet. Bosszús kedvemen enyhítene, ha nem szűrődnének el egészen a pálya széléig a zsibongók zaja vagy zúgna lábam elé egy kéretlen ajándék egy hívatlan vendégtől, kinek baljós jelenlétével pár pillanattal később vagyok képes egyáltalán foglalkozni. A levegőben érezni a bőrén át kipárálló gyűlölet sós szagát, épp felém fújja a hátulról jövő szél, de hamar fel is váltja a szesz markáns aromája. Épp fordítottam volna hátra a fejem, hogy felvont szemöldökkel nézhessem meg kit bőszítettek fel, de előbb ütközik meg tekintetem a repülő üvegen, ami kitakarja a benti fényeket egy szemvillanásnyi időre. Ösztönösen moccannék, de utólag eszembe jut, hogy mekkora fejfájással is küszködök.. nem csak szószerint. Legfeljebb pár üvegszilánk, belefér. Utána levezethetem a feszültséget, gyorsabban, mintha az odébb ugrással bajlódnék; minden esetre figyelem elterelőnek jó volt, hogy megkövült gyorsaságomat kihasználva lopózhasson mögém a szuka. Nem eszik, olyan forrón a kását. Alapesetben nem cselekednék, így, de legnagyobb hiányosságomnak és a homloklebeny tájéki sajgásnak köszönhetően nem marad más választás, mint intimközelségbe kerülni a felém csörtetővel. A szándék a levegőben izzik, kellemetlenül nyomja rá bélyegét a kis karmincákkal az érzékeny bőrömre.. de vele ellentétben nem szánok időt csevegésre, mégha szívesen buzdítana is erre, hogy kitapasztalja milyen érzés a gigám fel s alá lemozgása próbálkozás közben. Mondandója sem érdekel, de honnan az ereje.. ? Kezemből eldobom az öngyújtót és a másikkal akarom ugyanolyan kedves cirógatásban részesíteni, mint most ő engem, a különbség csak az, hogy nem szeretek adós lenni s hálás fajta vagyok. Hátulról meglepni.. igazán az én szokásom. Hátranyúló jobbom nem a béklyóként megfeszülő ujjakra kerül (ellentétben a másikkal), hogy lefejthessem magamról, sokkal inkább a csuklót ragadja meg és kampóként vájjam bele, tépjem ki a csinos ereket, idegekkel együtt. Nekem nem a kivéreztetése a célom, mint az önvagdosó tinédzsereknek. Persze, hogy is feledkezhetnék meg egy biztosítékról, mi választás elé állítja támadómat, kinek arcát még mindig nem láttam, mi több, nem is ismerem. Lábam behajlítom, hogy erőteljesen nyomhassam lefelé, véletlen se a vak tyúk is talál szemet elvre építve a mozdulatot; vagy sikerül hozzáérnem, vagy nem. Jó esetben térdkalácsra megy, rosszabban is kellően kizökkentő. Világért nem siettetném döntésében mit féltsen jobban, de a képességem elillanásának ellenére nem tűnik el nyomtalanul az életformám. Eltörhet egy testépítő lába, attól még erőset üt.. csak épp a Szellemek döntöttek úgy, hogy megfosztanak a száguldástól és vérfarkas-robogóra tesznek helyette... A maga módján kapóra jön az intermezzo, a bennem lévő alkohol csak a gőz kieresztésére ösztökél. Messziről úgyse láthatnak többet a muglik, mint egy egy egymásba gabalyodó párt.. ahol az egyik fél épp pipiskedik.
• 2 Sikerült meglepnem. Még szép, hogy sikerült, miért ne pont nekem sikerülne? Nem szól egy szót se, de annyi baj legyen, ha nem él az utolsó szó jogával, az ő lelkén szárad. Ahogy hátrafelé kap a mancsával, csak szorítok a fogáson, egyre szűkösebb „utat” hagyva a tüdejébe áramló levegőnek. Igaz, az öngyújtót nem sikerült megszereznem – pedig milyen hangulatos lett volna, egy kis londoni tűz hangulatot idézni csak neki – helyette viszont ő is ellentámadásba kezd. Az, hogy a karomat marcangolja, nem hat meg különösebben, az, hogy a szöszi mihez kezd, vagy inkább mihez nem kezd vele, az meg még annyira sem érdekel. A karmai a húsba vájnak, a csontokig hatolva, tépve, marcangolva, én pedig egyre erősebben szorítok rá a nyakára, várva, hogy kezdje végre elhagyni az ereje. Tévedtem. Ahogy átszakítja a megfelelő izmokat az alkarban, fájdalmasan morranok fel, az ujjaim pedig egyik pillanatról a másikra lazulnak meg a nyakán, épp, amikor a rúgásra készül. Igaz, a térdkalácsok így megmenekülnek a fájdalmas találkozástól, azonban a lábszáraknak így is jut a lendületből. Attól függően, hogy hogy 2 lábra vagy négykézláb fog talajt, már teszek is egy lépést előre, hogy a karomat lendítve a könyökömmel a hátára, vagy ha úgy adódik, a nyakára mérjek egy erőteljes ütést. Nem mondom, hogy nem éreznék elégtételt, ha sikerülne ilyen hamar eltörnöm a nyakát, de amilyen egy minden lében kanál mitugrász, valószínűleg úgy sem fogja olcsón adni a bőrét. Ha sikerül az ütéssel földre kényszerítenem, akkor rávetődve karmolom, marom tovább, ahol érem, lehetőleg a legérzékenyebb testrészek felé próbálkozva – az arc, a szemek, a nyak, az oldal, ágyék… Ha azonban talpon maradt, és sikeresen hárította az eddigi próbálkozásaimat, akkor sem hezitálok sokat, elvégre sürget az idő, sietve rontok neki. Mit sem törődök a körülöttünk lévőkkel, ahogy vörös köd borul az agyamra, csak egy cél lebeg a szemem előtt, hogy mielőtt végezzek vele, hogy aztán a testvérein vehessek revansot.
Ahogy satufogásba kezd nem épp úgy kedveskedik a nyakamnak, miként szeretném.. ezt kifejezőn igyekszem gondoskodni a kézhasználatának mielőbb megszüntetéséről és szabad markommal feszegetni oldalt ujjait, hogy egy-egy relatíve nagyobb levegőfalathoz hozzájuthassak. Izmaim feszültek a fogás alatt, behúzom fejem amennyire tudom, kisebb felületet biztosítva, de már helyén van a kéz... Nem leánykézre emlékeztető határozottsággal, mígnem eredményt érek el és sikeresen kiszabadítom magam a nyakörvből egy mohó lélegzetvétellel egybekötve az érintetlenség pillanatát. Lendülő lábam hátrébb ér talajt, miután az a pár centiméter semmissé válik. Térdeim rugósan behajlítva, hogy lentebb víve a súlypontomat készülhessek a következő lépésemre, de a hátulról történő támadásokhoz ő is éppúgy ragaszkodik, mint egyesek, mikor megtehetik.. ő, pedig abban a helyzetben van jelenleg. Még. Szerencsétlenül érkezik a könyök keménysége, elrugaszkodó pillanatomban, hogy előre vethessem magam és növeljem ezáltal a távolságot, az időt, míg a normalizálódó légzéssel erőt veszek a testen. Gerinc mentére érkezik és csúszik fentebb a lapocka irányába, a lehetőségek így csökkentek le: vagy felszántom a földet vagy szószerint hányok egy bukfencet előre, mégha szerencsétlenebb is lesz, mint egy amire rákészültem. Egy fájdalmas grimaszt mindenképp megér, mellé egy morgást, ami egyértelmű minek is szól. Felér egy káromkodással. A továbbgördülés mellett teszem le a voksom, a lendület nem a legjobb, így a hátra érkezés sokkal jobb kifejezés lenne, mint az, amit kivitelezni próbáltam, de az izomba mért könyökölés nem tette könnyűvé. Bolond lennék, ha nem számítanék az utánam kapásra, a dolgom egy érzéketlen karral egyszerűbbé vált, de akad azon kívül még egy, plusz két láb és egy pofa. A földbe markolok, hogy egy adagot kimarva dobjam fel, a szemek irányába zavarási célzattal, míg átfordulva egyenest a lábára vethetném magam, mi vélhetően a legközelebb lesz hozzám. Ha sikerül nem kell a vele járó fájdalommal is törődnöm a közelebb eső lábának Achillesz-inának eltépésekor a karmommal, de ha a tervem kútba dőlt.. nagyban függ attól mire vetemedik, sikerült-e egyáltalán a hátas pozíción változtatnom, mert ha nem.. lehet a valamilyen úton módon seggbe harapás lesz a megoldás? Vagy a térd fejbe mélyesztése. Ch, kiderül.
• 3 Karmaim finoman fájnak puha nyakbőrébe, mígnem a karomnak esve akkora kárt tesz bennem, hogy többé már képtelen vagyok fél kézzel megtartani. Elejtem, talán épp idejében, hiszen is megúszok egy ocsmány lábsérülést, helyette pedig ismét földre kényszeríthetem. A könyököm fájdalmasan csattan a hátán, ő pedig a lendületet kihasználva gördül távolabb tőlem, mígnem végül a hátán köt ki. -Azt hittem, már sosem lesz bátorságod a szemembe nézni azok után, amit tettél. Gyávaságod már-már Kilaunéval vetekszik… -köptem felé a szavakat lesajnáló hangnemben a morgására- Szégyen, hogy ennyitől padlóra kerülsz. Biisaiyowak beteges, gyenge természete csak nem rád is átragadt? -néztem végig rajta, ahogy a piszokban hevert a lábaim előtt. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt, sebezhetőnek, akár egy kisgyermek, akit elkallódik a szüleitől egy erdei séta során és kétségbeesett, mihez kezdjen – így, hogy megfosztottam a férfit a képességétől, hasonlóan kiszolgáltatottnak találtam. Már épp emelném a lábam, hogy minden erőmet beleadva tapossak a gyomrába, széttépve-szaggatva ezáltal a belső szerveit, ám ahogy a föld piszkát a szemembe vágja, megtörik a lendületem, támadás helyett örülök, ha nem esek el a hirtelen mozdulattól. -Te gyáva féreg! –tör fel a morgás a torkom mélyéből – Azt hiszed, hogy ilyen kicsinyes trükkökkel elkerülheted a végzeted? Hiába próbálsz menekülni, te is követni fogod a testvéreidet. –adtam neki ízelítőt a közelmúltból és –jelenből, amikor a lábam felé kapott. Én pedig, ahelyett, hogy elrántottam volna, hogy még neki segítsek, súlyosabb sérülést okozni, úgy döntöttem, hogy kivételesen segítőkész leszek – már lendítettem is a lábamat felé, hogy ha nem fogja vissza, akkor egész egyszerűen pofán rúgom. Amennyiben még mindig a földön henyél, nem vagyok rest rávetni magam. Nem mint ha a szöszi olyan nagy darab lenne, de amennyiben sikerül ráülnöm vagy fölébe kerekednem, olyan közelségbe kerülnék, ahonnan lehetetlen lenne minden támadásomat kivédenie. Igaz, ez valószínűleg visszafelé is igaz lenne, de mit érdekel engem, hogy mi lesz Unalaq leszármazottjával? Ha használhatatlanná válik a teste, van bőven más jelöltem is, akit megszállhatok, élmény lesz újból, lesből lecsapni az áruló fattyakra, pont, amikor és akitől a legkevésbé számítanának rá.
Berozsdásodtam... Fordul meg a fejemben a gondolat, miközben a világ is ezzel a manőverrel operál, hát még a szituáció, mikor kiesik a némber száján Kilaun neve. Őt követi Biisa, megrökönyödésem hatványozódik, aminek jele egy elfojtott nyögésben materializálódik. Gondolhattam volna, hogy nem bír a koporsójában maradni az öntelt kisherceg.. az ereje, az erőm, az egész nyavalyás orosz rulett! Eddig nem kívántam szót szólni, de kínvigyorral kaffantom neki, dühtől remegő kedélllyel. - A csipa annyira szúrta a szemed, hogy nem bírtál halott maradni? - érzékelem a felettem lendülni készülő lábat, mélyre vájom ujjaimat, hogy fúcsomóstul kapja a pofájába a földet. Legyen tele azzal is szembogara. Nem szívesen gondolok bele, hogy visszatérése a Szellemvilágból éppannyira hangzik reálisan, mint az enyém.. de miért ne volna lehetséges? Félre kell dobjam a morfondírozást. Fogamat megszívva tartom magam az elhatározáshoz és a maroknyi muníció elhajítását követően a lábát veszem célba, pocskondiázó szavairól tudomást sem véve. Komolyan muszáj volt ekkora szófosással visszatérnie? Morgom magamban, mert némán valahogy jobban szimpatizálok vele ezzel a külsővel, de az időmbe már nem fér bele a feleselés. Automatikusan nyúlok a lába után, a gyors tálalástól függetlenül, ha jól kapom el tudok enyhíteni a bevitel erősségén, majd járóképtelenné tenni, de valamiféle bajsejtelem lopja oda magát és illegeti magát szajhaként előttem. A vádlihoz érés pillanatában nem csak az orrom betöréséhez kerülünk egy lépéssel közelebb. Lassan hömpölyög át a csuklót ér sértelem fájdalma az enyémbe. A hús kettéválik, az izmok, az inak, az idegek mind elszakadnak, amelyek Alignaknál is meg tették és míg én vérzőn ordítanék fel, ő felgyógyul; számat majd` betömi cipőjének orra. Reccsenéstől kong koponyám. Fémes íz lopja magát a nyelvem alá, összecsikorognak a fogaim és egy pillanatra elmosódik a világ. Bevérzett a szemem is.. ? Meghanyatlik kezemnek tartása, most már kristálytisztán látom mi történt.. én meg az önzetlen Yee hagyatéka.. mint tejszínhabban a denevér. Vért köpök szűkölés közben, amit a szaggató fájdalom okoz, de a lélekjelenlétem nem veszítem el ennyitől. Az lenne a vereség, nem a női testbe hálni járó által feltételezett halál. Strammul megtartom, rákulcsolom időben a karjaimat, hogy rántva egyet rajta vehessem le a lábáról.. mondhatni jobbkor nem is jöhetett volna a helyre rázó pofon. Hogyan is működik ez.. ? Ha többet nyelek be, több jut a másiknak? Csak tudnám mivel indítom be, indulataim eleddig működésbe hozták a képességet. - Te komolyan.. olyan.. - veszek szájon át levegőt. - ..hülye vagy.. hogy büntetésnek szánod a halált? Tudod, mi visszatértünk. Te. Nem. - mosolyodom el vérrel festett fogakat villantva, ahogy feltekintek a szemébe. Kárörvendéstől fényes íriszekkel. Kilogikázhatja seperc alatt mire célzok; mi megtesszük újból, de ő? Dühítsük fel a bosszúállót, nem nehéz feladat... Még egy rúgás, karmolás, harapás és belőlem is kiszakad a bosszúvágy. Tűzzel tűz ellen.
• 4 -Te talán sokáig bírtad a Szellemek között? –kérdezek vissza a szavaira, hisz mint minden testvére, akinek már volt ideje odaát időzni, visszatért az életbe. Ha úgy nézzük, az én időmnek csupán töredékét kellett elviselniük… És még neki áll feljebb pimaszkodni velem?! Már épp emelem a lábam, hogy megtapossam, mint bolond medve a ribizlit amikor egy marék föld csapódik az arcomba, én pedig megtántorodok, hogy aztán vakon vigyem be a következő találatomat, lábbal. Ha nem épp az Achillesemre fájt volna a foga, talán nagyobb kárt tudok tenni benne, így viszont a kezével sikerül felfognia valamennyit az ütés erejéből – sajnos. Szerencsére nem eléggé. A csont jellegzetes roppanó hangja zene füleimnek, a vérének fémes illata pedig édesebb a méznél is számomra. Mire sikerül kidörzsölnöm a maradék földet is a szememből, veszem csak észre, hogy alábbhagy a karomban a fájdalom. Először csak az adrenalin áldásos hatására gondolok, de aztán ahogy a seb is látványosan csökkenni kezd, gúnyos mosolyra húzódik a szám. Ó, kedves kis Yee… Legalább ennyi hasznod legyen az életben. Elégedetten tekintek le véráztatta képére, várva, hogy mikor döbben rá végre – hiába minden próbálkozás, ezt a meccset nem nyerheti meg. Tényleg ilyen sok időbe telik? Pont neki? -Csalódban benned, Tipvigut. –felelem szánalommal teli hangon, miközben nézem, ahogy a lábaim felé nyúl. Átkulcsolja őket, egy hirtelen rántás, én pedig megadóan rogyok össze mellette. Mint ha olvasna a gondolataimban, ezáltal is csak közelebb kerülhettem hozzá. Élvezettel figyeltem, ahogy a szétmarcangolt csuklóm hátrányaival most ő küszködik, ahogy a korábban okozott sérüléseimmel is. -Van ami rosszabb a halálnál is. –hajolok közelebb hozzá, miközben két kezemmel az ő kezeire támaszkodok, nehezkedek, ne legyen képes támadni velük. Ha pedig csak egy apró moccanást is érzek, hogy azért erőlködik, hogy kiszabadítsa őket, minden erőmet beleadva szorítok rá, hogy újabb csontjait törjem. -Milyen érzés volt több mint száz év kihagyás után visszatérni az életbe? Bepótolni, újra megtanulni mindent, ami azóta kimaradt? Lehet, hogy visszatértek, de én is itt vagyok. Milyen érzés lesz úgy élned, hogy épp, hogy visszatért az élők sorába, bármikor újra visszaránthatlak magammal, míg újabb évszázadtól megfosztva téged? –suttogok a fülébe csendes, vészjósló hangon. Lehet, hogy nem tudok huzamosabb időre elszakadni a Szellemek világából, de ettől függetlenül még így is pokollá tehetem az életét. Az idők végezetéig, újra és újra, míg csak bele nem roppan, s még utána is.
Kihagyott kosár lesz kérdéséből, nem rohanok a lepattanóért. Miért is tenném.. ? Szépen kifejteni csomóról csomóra milyen, mikor az ítéletbe rég beletörődve előkapnak a Szellemek maguknak, mint földi marionett-bábut.. ? Nem értené, meg se érthetné a makacs fejével, mire éppúgy vörös köd szállt, mint a holdra és udvarára. .. érzem a melegen folydogáló véremet az arcomon, az erős, permanens lüktetést, amit magával von a bevitt rúgás. A tompításnak köszönhetően 'csak az orrom sínylette meg komolyabban és a lendület irányába tartózkodó szemembe lopta magát vérér, valamint a járomcsontom zúzódott. Felfogtam, törhetett volna ott is, de a felmért helyzet könnyelműségéért cserébe beindul az önfeláldozás bosszantó képessége és ha már helyzeti előnyre nem tettem szert, gondoskodik róla, hogy elvágja a lehetőségem annak megszerzésétől is. Az orron át nemlégzés képessége vagy egy kéz s láb használhatatlansága; az előbbi kettőt magaménak tudhatom. Mindent vagy semmit, erről szól a játszma és ha továbbra is minden sérülését átveszem nincs más választásom, mint tettetni a próbálkozásokat az ő sebzésére, hogy magam alatt ne vágjam a fát.. és a szánakozásánál, a fölényességénél lehet jelen pillanatban semmi nem bosszant jobban, de kapóra jön a fenébe. Ezer örömmel rántom le az aljnövényzet általam már ismert, pázsit szintjére. A huppanás érzete azonnal átfut ízeimen, újból 'elszenvedem helyette. Szám sarkában erőltetett mosoly rángatózik, szakadozottan tör elő a levegő a visszafogott nevetéskor, amikor felém hajol. - ..és én még.. azt hittem.. Kilaun.. a nagy.. mesemondó. - nyalom le a számról a vért, miközben üstököm csóválom és szélesbedik a pimasz ív. Komolyan azt hiszi rosszabbá teheti szavaival azt, amit már egyszer átéltem? Melléköpöm a fémes karmazsint és mozdulnék, hogy kiszabadítsam kezeimet, újra támadási pontot adhassak, de az erőteljes rátámaszkodás a vártnál hamarabb jön el. Fogaimat szorosan összeszorítom, homlokomat az ő lábának feszítem, hogy felszíne elnyomja az egyre hangosodó morgásomat. A kitörő fájdalom lávaként lep el. Ég a csont és a hús, amit felsért belülről. Legszívesebben megfejelném. A vállam beleremeg az erőfeszítésbe ne tegyem vagy feledkezzek meg szájzáramról, ami eltereli a figyelmem olyannyira a csonttörésről, hogy eszembe se jusson felüvölteni. Kristálytisztán hallom mit mond. Lélegzetvételeimet szaporaság jellemzi, koránt sem egyenletes, ami több tényezőnek is köszönhető. Mi lesz már Yee?! Hogyan működik nálad ez.. ? Kiszakad a levegőm a tüdőmből és mélyebb adagokat magamhoz véve sandítok fel Alignak porhüvelyére, a szemébe nézve. - Minden évben.. egyszer.. mint.. a.. Mikulás? Ne. Röhögtess. Fáj. - makacsolom meg magam és amennyiben nem dől hajol félre homlokom az övének támasztom. - Ránts vissza.. ahányszor akarsz.. hidd el.. gondoskodom.. róla, kellően.. kifárasszalak a többiek előtt. - köpök le újból, a szemkontaktust nem szakítom meg egy másodpercre sem és ekkor jön el az a bizonyos pont. Engem valóban nem érdekel élek-e vagy halok, megkaptam a leckét, de a többiek... A reszketés egyre csökken, élet áramlik a tagjaimba és először erőtlenül, alig hiszem el, de moccan az egyik ujjam. Érdekes érzés, de azért jobban hiányolom a második bőrömként leszakított gyorsaságom. A létfontosságú matériát üdítően szívom be az orromon, hagyom, hadd sürgesse a regenerálódó folyamatot, mi igazából távol áll a valóságtól. Nem gyógyul be, áthelyeződik az okozójára, ilyképp a csuklómban elvágott idegek nálam maradnak, de szép lassan minden a szőkeséget fogja sújtani. - Ahh, imádom. - sóhajtok megkönnyebbülten miként lekerül rólam a kínok terhének legjava. - Gondolom feléd nem volt lehetőség orosz rulettezni.. kár. - búgom negédes hangon, az utolsó szót sajnálkozón ejtve ki, mint egy utolsó szajhának, kit fizetség nélkül hagyok. A csontok összeforrása megtörtént, mindent ő birtokol, mit nekem adott. Az utolsó cseppjéig. Ideje, hogy félrelökjem magamtól.. senyvedjen magában, tekergő féregként. Game over.
// ne maradj most se derű nélkül; {képmelléklet} kecske klub, csatlakozz te is... //
• 5 -Örülök, hogy jól szórakozol. –felelem gúnyosan, ahogy megláttam a szája sarkában bujkáló, mosolynak tettetett grimaszt. Ahogy újabb és újabb sebet, sérülést okozok neki, jót mulatok azon, ahogy próbál keménynek mutatni, visszafojtani a kiáltásait. -Nyugodtan ordíts… had tudják meg mások is, milyen gyenge is vagy valójában. –vetem oda a szavakat, amikor pedig az enyémnek támasztja a homlokát, egészen közelről nézek farkasszemet vele. Mire a mondat végére ér, már újra gúnyos mosollyal figyelem a szenvedését. -Azt hiszed, érdekel? Számít? Használ…? A város bármelyik lakóját megszállhatom, nem egy ilyen kifárasztott nőstény testében fogok tovább állni? Ugyan, kérlek… -csóválom a fejem, ahogy felkelek róla, s már épp hajolnék le, hogy magam mellé felrántva vessek véget a szenvedéseinek, ám alig, hogy megragadnám, ismét fordul a sors… Ahogy a kezemen újra megjelenik a korábbi sérülés, képtelen vagyok megtartani a hímet, így az talpon maradva vagy a földre visszazuhanva, de megmenekült a karmaim közül. S ez még nem minden… szép sorban az összes, korábban neki ajándékozott sebem visszaszáll rám, sőt… mellé még azok is, amiket én okoztam neki. Sérült csukló, törött kar, a forró, vörös vér sebes patakként indul útjára a törött orromból… Az a negédes hang… hányingerem van tőle! Eeyeekalduk, hogy döglenél bele a saját képességedbe és önzetlenségedbe! Tipvigut, hogy járnál örömtáncot életed végéig, spanyolcsizmában… Érzem, hogy fogyatkozik az időm. Ahogy félrelök, hátratántorodok, s csak nem sokon múlik, hogy nem vágódok el a földön, de valahogy mégiscsak sikerül talpon maradni. Nincs vesztegetni való időm… tik tak, tik tak... Humanoid alakomat veszem fel, s még egy darabig álltamban dülöngélni kezdek, s azt hiheti, hogy mindjárt összeesek a sérüléseimnek köszönhetően, de nem… amikor vészesen előredőlök, azzal a lendülettel felé indulok el – mindent vagy bele. Engem nem érdekel, ha Unalaqnak egy leszármazottal kevesebbje lesz, ha már megölni nem tudtam, akkor egy gyermekét ragadom el tőle, ha pedig még Tipvigutot is sikerülne magammal rántanom… Mindent beleadva rohanok egyből neki, a még ép karomat használva, hogy karmaimmal végigszántsam a mellkasát, s ha esélyt ad rá, akkor hegyes agyaraimmal egyből a torkának esek, ha pedig nem, ott ütöm-harapom-karmolom, ahol érem. // Kecském sajnos nincs, de csatlakozhatok…? Hol jártál, báránykám? Mást nem cserélhetünk uzsonnát O.O //
Ha jobbik orcámat fordíthatnám felé valószínűleg felciccegnék az alábecsülésre feleletként.. Noha rövid idő múltán jönne az isteni szikraként fejembe csapó változás, mi szerint felesleges erre energiát pazarolni, egészségesen kell leszarni egy halott szavait. Ilyetén könnyed stílusban köpöm vissza flegmán az egoizmustól szirupossá váló kijelentés reflekcióját. Véres a mosoly, véres a komolyság. - Majd` elfelejtettem, önerőből sose vitted sokra. - másodpercre rá siklik gondolataim közé az ördögi körben tengődő huszonnégyórás késleltetettségű jobb poén, mi szerint egy szikláról is sikerült lepottyannia.. Legjobb védekezés a támadás, ez közös bennünk. A porcikáimban lappangó sajgás egy láthatatlan hídon áramlik át a szőke testébe, aki sajnálatom legkisebb részét sem tudhatja magáénak, ami cselekedeteimben nyilvánul meg. A test roncsolódik, ha rajtam múlik fog még, mutassa meg mennyire erős is Alignak akarata, meddig bír két lábon maradni, büszkeségét évszázadok óta elvesztetten. E porhüvely szilárdan ért talajt, stabilan tapossa az egy fűcsomóval szegényebb gyepet az eleresztést követőn is, de nem hezitálok vagy adok esélyt kiélveznie esetleges szánakozásomat arra az időre, hogy megállni legyen lehetősége. Ép kezem ökölbe szorítva feszül, szintén zenészként dőlök előre, az én szándékom a gyomorszájat érő meglepetés, csinos masni nélkül sajnos. Súlypontom leviszem. A hátam szabad préda, karom szánthat végig rajta és az összeakaszkodás pillanatában érzem is, ahogy felszakad a bőr, tépődik a hús, karcolódik a csont, ha elég mélyre váj a karmaival, míg előkészítem a belezéshez. Puha, előmelegített.. élőkesztyűként húztam ujjaimra és kapaszkodtam belé kampó módjára. Nem csavarom, elég tartanom, belülről csiklandoznom, ha nagyon izeg és mozog. - Nincs kedved.. megdögleni, végleg? - nyögöm, miközben próbálok egyet dobni rajta, amivel kizökkenthetem pozíciójából és lekerül a kezemről is. Ne marcangoljon soká, akaszkodjon bőröm alá, mint valami parazita. Messziről majd` egymást keblére ölelő alakok sziluettje mozog, dehogy figyelnek-e a muglik.. Az nem érdekel, míg távol maradva teszik ezt.
// végülis, a haszonállat tartó klub is kellően érdekesen hangzik //
• 6 A szavai hallatán dühös morgás hagyja el a számat, ami néhány pillanaton belül fájdalmas kiáltássá növi ki magát, ahogy a férfi egyik sérülése a másik után költözik át az én testemre. Amilyen egészségesen és stabilan áll most előttem, én annyira összetörten és ingatagon, de számít ez valamit? Néhány pillanat, maximum néhány perc, és úgy is tovább kell állnom – új testbe költözve újabb leszármazottamon próbálhatok bosszút állni. Megindulunk egymás felé, a végső nagy rohamra készülve, beleadva mindent, hogy pontot tegyünk rendhagyó találkánk végére. Test testnek feszül, s egy pillanat múlva már érzem is a gyomortájékról érkező fájdalmat… Ha a már meglévő számos sérülésem és az áldott adrenalin nem tompítaná, zsibbasztaná már amúgy is a tagokat, azt hiszem, mozdulni sem tudnék a kínoktól, így viszont, ha fáj is, de van még annyi lélekjelenlétem, hogy cserébe véres árkokat szántsak a másik hátára – mint valami zsenge kis vadmalac hátára. Ahogy a karmos mancs mélyebbre furakszik a belső szerveim között, úgy feszülök meg én is, egy nem annyira szófogadó marionett-bábu módjára , mint akit madzagon rángatnának, de küzd ellene, nem adja magát olyan könnyen… Cserébe, ha már ilyen nagylelkűen ajánlotta fel a hátát számomra, hogy kapaszkodót találjak, a bordái között próbálok meg utat törni magamnak, egyenesen a szíve felé… -Egy halottat nem tudsz többé megölni. –egy nyughatatlan szellem viszont addig jár vissza kísérteni, amíg megnyugvást nem talál a lelke. Ahogy helyezkedik és dob rajtam egyet, már esélyem sincs védekezni ellene, ahhoz túlságosan is rossz állapotban van a gazdatest, amit megszálltam, azt viszont nem tudom, sikerül-e időben eljutnom a szívéig, hogy a szívével együtt őt is visszainvitáljam magam mellé a szellemvilágba. Tompa puffanással érek földet, s az anyafölddel való találkozásnak köszönhetően szinte egyszerre nyilall bele minden sérülésembe a fájdalom… Én pedig csak fordulnék oldalra, hogy ha talpra állni nem is bírok, esetleg a lábát elkaphatnám-e még, de… Letelt az időm. Néhány szívdobbanásnyi idő, s én már több száz méterrel arrébb járok, magam mögött hagyva a sérült nőstényt, hogy egy következő árulón állhassak bosszút. Ne aggódj, Tipvigut, ígérem, jövőre újra találkozunk, és akkor nem lesz olyan szerencséd, hogy Eeyeekalduk ereje megmentsen!
***
Sötétség… Arra sincs erőm, hogy visszaemlékezzek az elmúlt néhány percre, hogy mi történt egyáltalán? Lassan, erőtlenül nyitom ki a szemem, de szinte még ez is fáj… Ahogy szinte minden porcikám, a legapróbb mozdulatra is, miközben próbálok levegőt venni… -Mi… mi… történt…? Hol… va… vagyok? –suttogom erőtlenül, ahogy tekintetem az égen büszkén világító, vörös Hold felé pillantok. Vér… érzem a vér jellegzetes, fémes szagát, a gyomromban, a végtagjaimban dolgozó fájdalmat… ha már felülni nem tudok, a kezem emelném, hogy kitapogassam a sérülésem, de amikor rájövök, hogy az sem mozdul, egyre inkább úrrá lesz rajtam a félelem, szép lassan pánikká nőve ki magát. Mi történt?!
// ha már haszonállat tartó klub… meg mellesleg húsvét van… mondd csak, neked van nyuszid? //
Viszlát zakó és ing! Tintaként issza fel a felszakadt anyag a felszínre törő karmazsint, melyekkel karmok pennája operál kénye s kedve szerint, holmi szeszélyes macska módjára, ami elől most vették el a langyos tejecskéjét. Grimaszhasználatra szorítkozom és nagyobb szántáskor nemes egyszerűséggel hagyom összezáródni ujjaimat, vájva szépen utamat a túloldalra, ha nem marad nyugton és távozik tisztességes gyorsasággal mást boldogítani. A szellemvilágban. Fájdalma nem lassítja, nem tántorítja el, mint érzem az imént áttört bordacsontomnál, mire ösztönösebben aligha reagálhatnék, teljesen kizárva a feleslegesen elmondott szavakat. A kómába még visszakísérhetem, ha a porhüvely leamortizálása nem segít a tőle való megszabadulástól.. A képességem nincs velem, erről megfeledkezve cselekszem egyből. Dobok rajta és taszítom előre, hogy a hátára érkezzen, mielőbb növeljem a távolságot közte s a nagyot dobbanó izomkötegtől, ami a vért pumpálja a testemben. A levegő belém reked, fájdalmasan nagyot ugrik és találja el a kín nyila, miként a csont megnyomja. Elmondhatom, hogy már egyszer megcsikizték a szívemet.. Kedvenc történetem lesz, ha gyereket akarok elüldözni a közelemből. Az elől lévő lábammal támasztom ki magam, hogy az esésem megakadályozzam. Hasznavehetetlen kézfejjel nyúlok automatikusan a mellkasom bemeneti nyílásához, de időben kapcsolok tán kezet kellene cserélnem és kijebb egyenesedve lépni hátra, messzebb a testbe hálni járótól. A földön fekvő szuka mozdulata, erőlködése azonban abba marad, mi nem jelenthet mást a belébújt szellem távozásán kívül. A permanens kín, amit a felsérült hátamat cirógató szél okoz most mellékessé válik, ahogyan a tudatát elvesztő jelenléte is ugyanis nem a gerincoszlop halk roppanása, ahogy a levegőbuborék szétrobban a porcnál az, ami eltántorít.. Csontigazításra szorulok, különben felsérti azt a fizikailag érzékeny cafatot.
***
Visszanéztem a klub irányába, miközben a saját véremtől vöröslő, ép jobbommal támaszkodom a térdemre és mély levegőket veszek. Igazítottam egy keveset, de nem sokáig lesz jó, ha a nyakamon maradt koncra is kell ügyelnem. A kevéssel odébb lévő bokor takarásába húztam, az emberek ne fogjanak nagyobb gyanút a kelleténél. Mellé térdelve kotortam elő a telefonját, aminek a képernyője betört, de szerencsésen nem érte csapás. Használható maradt. - Jobb, ha nem jártatod feleslegesen a szád. - oldom fel a képernyőzárat, hacsak nem kódolt.. A névjegyzéket akarnám megnyitni. - Mondj egy nevet. - lendítem a készüléket: kit hívjak? Morogva gondolok rá a tényre, mi szerint segítségre lesz szükség. Ha itt hagynám nem hinném, ne lenne tanú a hátunk megett valahol, aki ne hozna össze bennünket a rendőrségi pletykarovatba.. Nem kell új test, hiába a mostani kár és a friss fémes íz a számban. Csak nyögje ki időben kit tárcsázzak.
// nyuff helyett si-cu játszik.. ? a méret majdnem ugyanakkora, bár tudom.. rendes farmer ilyen döggel nem lehetek. t.t [link]
Tudom, hogy… francokat! Csak remélni merem, hogy jót akar, és nem azért húz be a bokorba, hogy ne nagyközönség előtt véreztessen ki, mint valami elejtett vadat… Ha lenne erőm, szerintem még ellenkeznék is ellene, így viszont van annyi törött csontom és szakadt ízületem, hogy önerőből mozdulni se nagyon bírjak, nem hogy a nemtetszésemet kifejezni. Vagyis… némi erőtlen nyöszörgésre még így is futja, mert nem én lennék, ha 3 tappanccsal a sírban nyugton bírnék maradni. Mire lehuppan mellém, már összekaparok annyi erőt magamban, hogy hunyorogva megpróbáljak ráfókuszálni, ám az, hogy a telefonomat keresi… őszintén? Teljesen kiesett ez a pár másodperc… épp ezért elsőre fel sem fogom, hogy milyen nevet akar, én pedig kibököm az elsőt, ami eszembe jut: -Théo… -motyogom alig érthetően ezt a rövidke nevet, és csak amikor észreveszem, hogy a telefonommal babrál, kapcsolok, hogy miért is kérdezte. Egyből össze is szorul a szívem és már kapnám fel a karom, hogy megállítsam – Várj, ne… -de csak egy erőtlen rándulásra futja belőle, de ennek is meglesz a böjtje, rögtön utána már jön is egy köhögőroham, aminek a végére már a szám sarkából is apró patakként indul meg a vér, köszönhetően a gyomorsérülésemnek. Kit…? Théo… ki tudja, merre jár? Él-e még egyáltalán? Théo… vajon mit szólnál hozzá, ha most így látnál? De nem… Hetek óta nem reagál egy üzenetemre sem… Benji szintén felszívódott, Faye… Faye! Faye, miért is nem ő jutott eszembe először? Hisz ő orvos is… Hátha még tud kezdeni valamit... -F… Faye. –nyögöm ki végül, amikor alább hagy a köhögés, és újra meg bírok szólalni. Gondolom, ezek után nem tart sokból előtúrnia a telefonszámot a kőkorszaki csodakészülékemből, amíg pedig telefonál, épebb állapotban maradt mancsom megkísérlem felé nyújtani… mást nem, csak legalább hozzáérhessek egy kicsit. Hogy miért? Hogy megnyugtasson… hogy érezzem, hogy amikor ennyire közel a vég, legalább egy sorstársam itt van mellettem, hogy… nem is tudom… Mert vérfarkas vagyok, és ez van a vérünkben? -Mi… -történt, kezdenék bele makacs módon a korábbi kérdésem ismétlésébe, de ekkor jön az újabb köhögőroham, az alattam egyre terebélyesedő vértócsáról nem is beszélve. A kérdés annyiban maradt… csak fáradtan lehunytam a szemem, és próbáltam nem tudomást venni a sajgó tompaságról, kevés sikerrel… igaz, ahogy múltak az örökkévalóságnak tűnő másodpercek, idővel mint ha alább hagytak volna a fájdalmak – biztos az agyam űz velem gonosz tréfát… Hát ilyen lenne? -Miért… -segítesz nekem, kezdenék bele az újabb kérdésbe, de ismét nincs erőm befejezni azt- Ki… vagy? –teszek még egy erőtlen kísérletet arra, hogy megtudjam a nevét, ha már nem hagyott itt, amint tehette volna, hanem maradt, és segíteni próbál.
- breath - „you left a hole where my heart should be”
2014-et írunk, jelenleg 831 éves vagyok, de ezt az ősrégi telefont még nálam is öregebbnek érzem ahogy a kezemben tartom a billentyűzár feloldása közben.. A sajátommal ellentétben legalább jobb állapotban van. A kapott név alapján keresném ki a listáról az említett személyt, remélve nincs belőle kettő és nem avatatlant nyöszörgött. Épp rányomnék a hívás gombra, miután hamar megleltem a keresettet, mikor meggondolja magát és ostoba módon mocorogni kezd. Legjobb lenne, ha elveszítené az eszméletét, míg olyan helyre nem kerül, ahol kezelésbe vehetik - mindkettőnk érdekében. - Faye. - keresek újból és jelen pillanatban nem körvonalazódik a fejemben gondolatfoszlány sem, hátulról közelítő sejtelem, mi szerint hallottam már máshol, mástól e négy betűt. Felbukkan a hívás jelzés a barnás színárnyalatú képernyőn, fekete pixelekkel. Fülemhez emelem, mire aprót rándul a szájszélem, torkot köszörülök. Nem szegem tekintetem a nőre, szembogaram mozdul az újbóli felszólalásra. - Nyugton maradsz és túléled vagy kérdezgetsz még és meghalsz. - kicsöng a vonal, lábfejemmel dobolva szuggerálom a túloldalon lévőt, hogy telefonközelbe legyen és ne értetlenkedjen, tűnjön bármennyire rossz ízű tréfának a mese. Füstkarcos hangom fogja ezt a lehetőséget elfeledtetni, csepp móka sem szűrödik ki belőle. Nyers, mint az előbb felgöngyölt mondat tényközlése. - Meg ne szólalj feleslegesen.. - nézek le a vérben ázóra, mielőtt fogadnák a beérkező hívást. - A szőke barátnőd a halálán van, jobb, ha most indulsz. A helyszín a golf & country club, az első pálya jobb széle középtájt, a bokroknál. Komoly harcba keveredett, igyekezz. - nem köszönöm, nem hagyok időt további faggatózásra sem. Ledaráltam a fontos információkat, aminél többre nem lehet szüksége Fayének. Ha köszönt is, netán értetlenkedett.. Nem törődtem vele, csak a mondandómra koncentráltam. Ledobom a fűbe az oldschool kövületet, ha annyira nehéz volt felfogni a tartalmat úgyis visszahív - ha nem, akkor nem morgok nagyobb lángon. Kezem az oldalamhoz tartom, aprót fújok, miközben megpróbálom kiszegedetni a szövetet a húsomból.. A hátamon húzódik a bőr, zavaróan érzem az anyagot, ahogy hozzáér, de nem érem el anélkül, hogy ne nyomódna ismét a csont a szívemnek nyújtózás közben. - Ha a fájdalom múlni kezd, mozdítsd meg a bal kezed mutatóujját vagy pislogj kettőt. Kettő igen, három nem. Rendben? - jobb tudni, ha már maradnom sem érdemes..
Igen, Faye. Ahogy megismétli a nevet, bólogatás helyett csak csendben lehunyom egy pillanatra a szemem, majd újra rá nézek, megerősítve, hogy őt hívja. Faye, hisz nem csak a falkatársam, ő már akkor is a családhoz tartozott, amikor még fel sem merült ez az egész csatlakozás téma… És ő az egyetlen, aki itt maradt… akiről tudom, hogy számíthatok rá, ha baj van… ugye? Hol vagytok, többiek? A férfi nyers szavaira egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, de aztán eleget téve a kérésének, befogom a szám. Legalábbis megpróbálom. Csak figyelem némán, és amikor már ismét szóra nyitnám a szám, megelőz, én meg a meglepettségtől még azt is elfelejtem, hogy mit akartam kérdezni… Mondjuk túl extra úgy sem lehetett, a már elhangzott hol vagyok, mi történt, ki vagy, tömör-velős tőmondatokon kívül úgy se futja most többre a kreativitásomból. Hallom, ahogy kicseng a telefon, ahogy azt is, hogy mit beszél Faye-jel… és nem tagadom, eddig is tudtam, hogy szar passzban vagyok, de mástól hallani, hogy épp haldoklok… mit ne mondjak, nem egy felemelő érzés. Csak hallgattam, közben pedig próbáltam a helyükre illeszteni a kirakós darabjait, de sehogy sem akartak passzolni, a fene a fajtájukat! A club… igen, arról dereng valami… Unalaq ereje ismét elhagyott, de csúnyán… Masako… a Farkaslakba vittem, utána meg ide jöttem, de nem maradtam sokáig… Harc? Dereng valami, mint ha rátámadtam volna… de miért? És hogyhogy szinte sértetlenül megúszta? Ki ő, hogy ilyen erős? És miért segít most mégis nekem? Az utasítására csak oldalra billentem a fejem. Ez mégis milyen kérdés…? Igen, múlik a fájdalom, vagy… igen, rendben van? Csak bámulok magam elé, néha-néha nagy ritkán pislogva egyet, vagy összerándulva a fájdalomtól, de már magam sem tudom pontosan, hogy mit érzek… Minden porcikám sajog, már magam sem tudok különbséget tenni, hogy melyik a valós sérülés, és melyik az, amelyiket csak a sokktól képzelem… Múlni… múlni… el fog ez valaha múlni? ~Nem vagyok… biztos benne. Hogy… hogy mi fáj… pontosan… vagy mi… nem… ~ váltok át mentális kommunikációra, hacsak nincs teljesen felhúzva a férfi pajzsa, ez lényegesen kevesebb erőt igényel, mint megannyi apró izmot munkába állítani, hogy néhány értelmes hang hagyja el a torkomat ~Itt… fogsz hagyni?~ bátorkodok egy újabb kérdést feltenni, ahogy a fájdalomtól könnyáztatta tekintetemet felé fordítom. Már így is segített azzal, hogy értesítette Faye-t, ettől függetlenül azonban féltem… Eddig az volt a legnagyobb félelmem, hogy mindenki elhagy? Azt hiszem, most frissíthetem a listát… egyedül meghalni még rosszabb.
Az elégedett kifejezés erős túlzásnak nevezhető részemről, amiért mindkét nő nemű teszi a dolgát. Nincs nyikkanás, ami a szituáció körülményeit firtatja vagy a kilétem, nincs telefoncsörgés, ami az egyértelmű utasítást kérdőjelezi meg. Nincs más teendőm, mint várni, eltávolítani az öltözékem cafatjait oda nem illő helyükről. Csendben, egyáltalán nem kezdeményezve beszélgetést a fájdalmakkal küszködővel, akire rá sem kell néznem, hogy tudjam mi a helyzet.. A szívverése árulkodó. Csak egyetlen egyszer fordítom rá szembogaraimat: miért pont most, ennyi idő után tör életünkre az az átkozott kutya? Talán a megszállás alatt eggyé vált a két tudat csak a sokk akadályozza az emlékező képességet.. Elgondolkodtató a feltételezés, de nem ebben a részletben fog megbújni az ördög, csak ezért nem éri meg az időmet pazarolni, nem tudhatom nem-e tér vissza másik testben Alignak. Nem bölcs döntés egy helyben maradni, legyen szó bármekkora méretű, bárhányakat érintő háborúról, azaz bosszúhadjáratról. Laposan sandítok magam elé és benedvesítem a számat, végül folytatom a szöszölést, kis szeletnyi figyelmet ajánlva jelzés nélkül a nő számára. Mindössze azért, mert belekeveredett önhibáján kívül a mi világunkba.. Ezáltal jut el a rezignált gondolatfoszlány is hozzám. ~ Ha érzed, hogy fáj annyit jelent, hogy még élsz. ~ közlök tárgyilagosan egy tényt ahelyett, hogy a hamis remény mézes madzagját húznám el az orra előtt. Egyszer reflektálásnál nem több, ha elmúlna az érzés ugyanúgy kaffantanám a rossz hírt is. A kérdésre azonban enyhén emelkedik szemöldököm sötét vonala és ujjbegyemen morzsolgatom tovább a kipiszkált szövetdarabkát, majd félretekintek. A szellemek kegyetlen játéka jut az eszembe, amit velünk űznek.. 1914. Hosszan fújom ki az elhasználódott levegőmet és emelem meg a roncsolt idegekkel rendelkező kezem. A regenerációs folyamatok szorgosan munkálkodnak benne, jobban örülnék neki, ha azért gyorsabban történne. ~ Maradok, amíg szükséges. ~ az igazság mellett döntök. Nem én vagyok a jótét lélek. Ha megjön a hívott nőszemély valószínűleg odébb állok a sebeimet nyalogatni, bár a törött bordával most kellene bíbelődnöm - újból korrigálok rajta.. Elhúzom a számat. ~ ..addig is. Próbáld meg összeszedni hol fáj. Rendben? ~ eszméleténél marad, szemernyit tán éber is. A kérés lényege egyszerű. A gyerekeket is beszéltetik, miközben beadják az injekciót nekik. Megfeledkeznek a beszúrásról. A nő esetében ennél bonyolultabb, de az alap nem változik semmit se. A helyzettel tisztában lenni, pedig nem válik hátrányává.
~Még…~ ismételem utána azt az egy kis szót, közben pedig kisebb csodával határos módon, de sikerül az egyik kezemet a gyomromon lévő sebre rakni. Az, hogy szorítanám, erős túlzás lenne. Nem tudom, hogy mi a búbánatot csináltam az elmúlt akármennyi időben, ami kiesett, de szerintem még egy kisgyerek is erősebben szorítaná bárki ujját, mint arra én most képes lennék. A hasam meg… Az orromba szökik a vér fémes illata, érzem, ahogy apró forrásként átszökött az ujjaim között, hogy lassan végigcsorogjon a kezemen, majd az alattam lévő tócsába érkezzen… Mit ne mondjak, dicséretre méltó, hogy ilyen diplomatikusan válaszolt a kérdésemre, de basszus… ha valamikor, most aztán végképp nem haragudtam volna egy kis „jól van, nem lesz semmi baj, meglátod, hamar rendbe jössz”, stílusú sablonos tucatdumának, még ha amúgy a falat tudnám kaparni tőle. Nem legalább nem hagy egyedül. Valahol ez is értékelendő, nem igaz? Aki haldoklik, annak ne legyenek nagy igényei. Ha nem lennének ilyen sérüléseim, valószínűleg keserűen felnevetnék a kérése hallatán… Hol fáj? ~Ne röhögtess… Inkább… hol nem? ~ üzentem vissza neki, de miután pár pillanatra elhallgattam, végül lassan mégiscsak elkezdtem válaszolgatni neki ~ A hasam… A karom… Az… arcom… Nem… a lábam… nem… nem érzem. Nem érzem a lábaim… Ugye még megvannak? Nem látom odáig… ~ kérdeztem vissza kissé riadtan, és hirtelen az a gyomorsérülés se tűnt olyan vészesnek, mert… basszus, nem akarok belegondolni, hogy milyen lenne lábak nélkül élnem. Te jó ég… mire azok visszanőnének! Hát basszus, nem akarok úgy kúszni-mászni hónapokon át, mint valami elcseszett csiga… ~A kezem se nagyon… bírom… mozdítani. Faye… mondta… mikor ér ide… ? Más is… jön? Vele? Mi lesz, ha… őrzők… ~ Úgy tűnik, a beszéltetés bevált a férfi részéről, legalább addig se arra koncentráltam, hogy vajon elvérzek-e, mielőtt ideér a sógornőjelöltem. Azért tipikus, hogy még ilyenkor se nagyon tudom befogni a szám…
Kezdőlap
Én a saját Telephopos konyhakéseinket vettem alapul, aminek valamilyen műanyag borítja a nyelét, de hogy alatta mi van... én úgy képzeltem, hogy valami fém 
//
