A gondosan nyírt és locsolt füves területet a tavaszi-nyári időszakban veheti birtokba a nagyközönség. Ekkor egy 9 lyukas, különböző nehézségi szintű pályasoron próbálhatja ki magát bármely bérlettel rendelkező.
Ütők, kocsik, hordozók és labdák felárért bérelhetőek! Ugyan így képzett oktatók is tartanak igény szerint kurzusokat az érdeklődőknek.
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 14, 2014 9:16 pm-kor.
• 2 Sikerült meglepnem. Még szép, hogy sikerült, miért ne pont nekem sikerülne? Nem szól egy szót se, de annyi baj legyen, ha nem él az utolsó szó jogával, az ő lelkén szárad. Ahogy hátrafelé kap a mancsával, csak szorítok a fogáson, egyre szűkösebb „utat” hagyva a tüdejébe áramló levegőnek. Igaz, az öngyújtót nem sikerült megszereznem – pedig milyen hangulatos lett volna, egy kis londoni tűz hangulatot idézni csak neki – helyette viszont ő is ellentámadásba kezd. Az, hogy a karomat marcangolja, nem hat meg különösebben, az, hogy a szöszi mihez kezd, vagy inkább mihez nem kezd vele, az meg még annyira sem érdekel. A karmai a húsba vájnak, a csontokig hatolva, tépve, marcangolva, én pedig egyre erősebben szorítok rá a nyakára, várva, hogy kezdje végre elhagyni az ereje. Tévedtem. Ahogy átszakítja a megfelelő izmokat az alkarban, fájdalmasan morranok fel, az ujjaim pedig egyik pillanatról a másikra lazulnak meg a nyakán, épp, amikor a rúgásra készül. Igaz, a térdkalácsok így megmenekülnek a fájdalmas találkozástól, azonban a lábszáraknak így is jut a lendületből. Attól függően, hogy hogy 2 lábra vagy négykézláb fog talajt, már teszek is egy lépést előre, hogy a karomat lendítve a könyökömmel a hátára, vagy ha úgy adódik, a nyakára mérjek egy erőteljes ütést. Nem mondom, hogy nem éreznék elégtételt, ha sikerülne ilyen hamar eltörnöm a nyakát, de amilyen egy minden lében kanál mitugrász, valószínűleg úgy sem fogja olcsón adni a bőrét. Ha sikerül az ütéssel földre kényszerítenem, akkor rávetődve karmolom, marom tovább, ahol érem, lehetőleg a legérzékenyebb testrészek felé próbálkozva – az arc, a szemek, a nyak, az oldal, ágyék… Ha azonban talpon maradt, és sikeresen hárította az eddigi próbálkozásaimat, akkor sem hezitálok sokat, elvégre sürget az idő, sietve rontok neki. Mit sem törődök a körülöttünk lévőkkel, ahogy vörös köd borul az agyamra, csak egy cél lebeg a szemem előtt, hogy mielőtt végezzek vele, hogy aztán a testvérein vehessek revansot.
Ahogy satufogásba kezd nem épp úgy kedveskedik a nyakamnak, miként szeretném.. ezt kifejezőn igyekszem gondoskodni a kézhasználatának mielőbb megszüntetéséről és szabad markommal feszegetni oldalt ujjait, hogy egy-egy relatíve nagyobb levegőfalathoz hozzájuthassak. Izmaim feszültek a fogás alatt, behúzom fejem amennyire tudom, kisebb felületet biztosítva, de már helyén van a kéz... Nem leánykézre emlékeztető határozottsággal, mígnem eredményt érek el és sikeresen kiszabadítom magam a nyakörvből egy mohó lélegzetvétellel egybekötve az érintetlenség pillanatát. Lendülő lábam hátrébb ér talajt, miután az a pár centiméter semmissé válik. Térdeim rugósan behajlítva, hogy lentebb víve a súlypontomat készülhessek a következő lépésemre, de a hátulról történő támadásokhoz ő is éppúgy ragaszkodik, mint egyesek, mikor megtehetik.. ő, pedig abban a helyzetben van jelenleg. Még. Szerencsétlenül érkezik a könyök keménysége, elrugaszkodó pillanatomban, hogy előre vethessem magam és növeljem ezáltal a távolságot, az időt, míg a normalizálódó légzéssel erőt veszek a testen. Gerinc mentére érkezik és csúszik fentebb a lapocka irányába, a lehetőségek így csökkentek le: vagy felszántom a földet vagy szószerint hányok egy bukfencet előre, mégha szerencsétlenebb is lesz, mint egy amire rákészültem. Egy fájdalmas grimaszt mindenképp megér, mellé egy morgást, ami egyértelmű minek is szól. Felér egy káromkodással. A továbbgördülés mellett teszem le a voksom, a lendület nem a legjobb, így a hátra érkezés sokkal jobb kifejezés lenne, mint az, amit kivitelezni próbáltam, de az izomba mért könyökölés nem tette könnyűvé. Bolond lennék, ha nem számítanék az utánam kapásra, a dolgom egy érzéketlen karral egyszerűbbé vált, de akad azon kívül még egy, plusz két láb és egy pofa. A földbe markolok, hogy egy adagot kimarva dobjam fel, a szemek irányába zavarási célzattal, míg átfordulva egyenest a lábára vethetném magam, mi vélhetően a legközelebb lesz hozzám. Ha sikerül nem kell a vele járó fájdalommal is törődnöm a közelebb eső lábának Achillesz-inának eltépésekor a karmommal, de ha a tervem kútba dőlt.. nagyban függ attól mire vetemedik, sikerült-e egyáltalán a hátas pozíción változtatnom, mert ha nem.. lehet a valamilyen úton módon seggbe harapás lesz a megoldás? Vagy a térd fejbe mélyesztése. Ch, kiderül.
• 3 Karmaim finoman fájnak puha nyakbőrébe, mígnem a karomnak esve akkora kárt tesz bennem, hogy többé már képtelen vagyok fél kézzel megtartani. Elejtem, talán épp idejében, hiszen is megúszok egy ocsmány lábsérülést, helyette pedig ismét földre kényszeríthetem. A könyököm fájdalmasan csattan a hátán, ő pedig a lendületet kihasználva gördül távolabb tőlem, mígnem végül a hátán köt ki. -Azt hittem, már sosem lesz bátorságod a szemembe nézni azok után, amit tettél. Gyávaságod már-már Kilaunéval vetekszik… -köptem felé a szavakat lesajnáló hangnemben a morgására- Szégyen, hogy ennyitől padlóra kerülsz. Biisaiyowak beteges, gyenge természete csak nem rád is átragadt? -néztem végig rajta, ahogy a piszokban hevert a lábaim előtt. Olyan kicsinek és törékenynek tűnt, sebezhetőnek, akár egy kisgyermek, akit elkallódik a szüleitől egy erdei séta során és kétségbeesett, mihez kezdjen – így, hogy megfosztottam a férfit a képességétől, hasonlóan kiszolgáltatottnak találtam. Már épp emelném a lábam, hogy minden erőmet beleadva tapossak a gyomrába, széttépve-szaggatva ezáltal a belső szerveit, ám ahogy a föld piszkát a szemembe vágja, megtörik a lendületem, támadás helyett örülök, ha nem esek el a hirtelen mozdulattól. -Te gyáva féreg! –tör fel a morgás a torkom mélyéből – Azt hiszed, hogy ilyen kicsinyes trükkökkel elkerülheted a végzeted? Hiába próbálsz menekülni, te is követni fogod a testvéreidet. –adtam neki ízelítőt a közelmúltból és –jelenből, amikor a lábam felé kapott. Én pedig, ahelyett, hogy elrántottam volna, hogy még neki segítsek, súlyosabb sérülést okozni, úgy döntöttem, hogy kivételesen segítőkész leszek – már lendítettem is a lábamat felé, hogy ha nem fogja vissza, akkor egész egyszerűen pofán rúgom. Amennyiben még mindig a földön henyél, nem vagyok rest rávetni magam. Nem mint ha a szöszi olyan nagy darab lenne, de amennyiben sikerül ráülnöm vagy fölébe kerekednem, olyan közelségbe kerülnék, ahonnan lehetetlen lenne minden támadásomat kivédenie. Igaz, ez valószínűleg visszafelé is igaz lenne, de mit érdekel engem, hogy mi lesz Unalaq leszármazottjával? Ha használhatatlanná válik a teste, van bőven más jelöltem is, akit megszállhatok, élmény lesz újból, lesből lecsapni az áruló fattyakra, pont, amikor és akitől a legkevésbé számítanának rá.
Berozsdásodtam... Fordul meg a fejemben a gondolat, miközben a világ is ezzel a manőverrel operál, hát még a szituáció, mikor kiesik a némber száján Kilaun neve. Őt követi Biisa, megrökönyödésem hatványozódik, aminek jele egy elfojtott nyögésben materializálódik. Gondolhattam volna, hogy nem bír a koporsójában maradni az öntelt kisherceg.. az ereje, az erőm, az egész nyavalyás orosz rulett! Eddig nem kívántam szót szólni, de kínvigyorral kaffantom neki, dühtől remegő kedélllyel. - A csipa annyira szúrta a szemed, hogy nem bírtál halott maradni? - érzékelem a felettem lendülni készülő lábat, mélyre vájom ujjaimat, hogy fúcsomóstul kapja a pofájába a földet. Legyen tele azzal is szembogara. Nem szívesen gondolok bele, hogy visszatérése a Szellemvilágból éppannyira hangzik reálisan, mint az enyém.. de miért ne volna lehetséges? Félre kell dobjam a morfondírozást. Fogamat megszívva tartom magam az elhatározáshoz és a maroknyi muníció elhajítását követően a lábát veszem célba, pocskondiázó szavairól tudomást sem véve. Komolyan muszáj volt ekkora szófosással visszatérnie? Morgom magamban, mert némán valahogy jobban szimpatizálok vele ezzel a külsővel, de az időmbe már nem fér bele a feleselés. Automatikusan nyúlok a lába után, a gyors tálalástól függetlenül, ha jól kapom el tudok enyhíteni a bevitel erősségén, majd járóképtelenné tenni, de valamiféle bajsejtelem lopja oda magát és illegeti magát szajhaként előttem. A vádlihoz érés pillanatában nem csak az orrom betöréséhez kerülünk egy lépéssel közelebb. Lassan hömpölyög át a csuklót ér sértelem fájdalma az enyémbe. A hús kettéválik, az izmok, az inak, az idegek mind elszakadnak, amelyek Alignaknál is meg tették és míg én vérzőn ordítanék fel, ő felgyógyul; számat majd` betömi cipőjének orra. Reccsenéstől kong koponyám. Fémes íz lopja magát a nyelvem alá, összecsikorognak a fogaim és egy pillanatra elmosódik a világ. Bevérzett a szemem is.. ? Meghanyatlik kezemnek tartása, most már kristálytisztán látom mi történt.. én meg az önzetlen Yee hagyatéka.. mint tejszínhabban a denevér. Vért köpök szűkölés közben, amit a szaggató fájdalom okoz, de a lélekjelenlétem nem veszítem el ennyitől. Az lenne a vereség, nem a női testbe hálni járó által feltételezett halál. Strammul megtartom, rákulcsolom időben a karjaimat, hogy rántva egyet rajta vehessem le a lábáról.. mondhatni jobbkor nem is jöhetett volna a helyre rázó pofon. Hogyan is működik ez.. ? Ha többet nyelek be, több jut a másiknak? Csak tudnám mivel indítom be, indulataim eleddig működésbe hozták a képességet. - Te komolyan.. olyan.. - veszek szájon át levegőt. - ..hülye vagy.. hogy büntetésnek szánod a halált? Tudod, mi visszatértünk. Te. Nem. - mosolyodom el vérrel festett fogakat villantva, ahogy feltekintek a szemébe. Kárörvendéstől fényes íriszekkel. Kilogikázhatja seperc alatt mire célzok; mi megtesszük újból, de ő? Dühítsük fel a bosszúállót, nem nehéz feladat... Még egy rúgás, karmolás, harapás és belőlem is kiszakad a bosszúvágy. Tűzzel tűz ellen.
• 4 -Te talán sokáig bírtad a Szellemek között? –kérdezek vissza a szavaira, hisz mint minden testvére, akinek már volt ideje odaát időzni, visszatért az életbe. Ha úgy nézzük, az én időmnek csupán töredékét kellett elviselniük… És még neki áll feljebb pimaszkodni velem?! Már épp emelem a lábam, hogy megtapossam, mint bolond medve a ribizlit amikor egy marék föld csapódik az arcomba, én pedig megtántorodok, hogy aztán vakon vigyem be a következő találatomat, lábbal. Ha nem épp az Achillesemre fájt volna a foga, talán nagyobb kárt tudok tenni benne, így viszont a kezével sikerül felfognia valamennyit az ütés erejéből – sajnos. Szerencsére nem eléggé. A csont jellegzetes roppanó hangja zene füleimnek, a vérének fémes illata pedig édesebb a méznél is számomra. Mire sikerül kidörzsölnöm a maradék földet is a szememből, veszem csak észre, hogy alábbhagy a karomban a fájdalom. Először csak az adrenalin áldásos hatására gondolok, de aztán ahogy a seb is látványosan csökkenni kezd, gúnyos mosolyra húzódik a szám. Ó, kedves kis Yee… Legalább ennyi hasznod legyen az életben. Elégedetten tekintek le véráztatta képére, várva, hogy mikor döbben rá végre – hiába minden próbálkozás, ezt a meccset nem nyerheti meg. Tényleg ilyen sok időbe telik? Pont neki? -Csalódban benned, Tipvigut. –felelem szánalommal teli hangon, miközben nézem, ahogy a lábaim felé nyúl. Átkulcsolja őket, egy hirtelen rántás, én pedig megadóan rogyok össze mellette. Mint ha olvasna a gondolataimban, ezáltal is csak közelebb kerülhettem hozzá. Élvezettel figyeltem, ahogy a szétmarcangolt csuklóm hátrányaival most ő küszködik, ahogy a korábban okozott sérüléseimmel is. -Van ami rosszabb a halálnál is. –hajolok közelebb hozzá, miközben két kezemmel az ő kezeire támaszkodok, nehezkedek, ne legyen képes támadni velük. Ha pedig csak egy apró moccanást is érzek, hogy azért erőlködik, hogy kiszabadítsa őket, minden erőmet beleadva szorítok rá, hogy újabb csontjait törjem. -Milyen érzés volt több mint száz év kihagyás után visszatérni az életbe? Bepótolni, újra megtanulni mindent, ami azóta kimaradt? Lehet, hogy visszatértek, de én is itt vagyok. Milyen érzés lesz úgy élned, hogy épp, hogy visszatért az élők sorába, bármikor újra visszaránthatlak magammal, míg újabb évszázadtól megfosztva téged? –suttogok a fülébe csendes, vészjósló hangon. Lehet, hogy nem tudok huzamosabb időre elszakadni a Szellemek világából, de ettől függetlenül még így is pokollá tehetem az életét. Az idők végezetéig, újra és újra, míg csak bele nem roppan, s még utána is.
Kihagyott kosár lesz kérdéséből, nem rohanok a lepattanóért. Miért is tenném.. ? Szépen kifejteni csomóról csomóra milyen, mikor az ítéletbe rég beletörődve előkapnak a Szellemek maguknak, mint földi marionett-bábut.. ? Nem értené, meg se érthetné a makacs fejével, mire éppúgy vörös köd szállt, mint a holdra és udvarára. .. érzem a melegen folydogáló véremet az arcomon, az erős, permanens lüktetést, amit magával von a bevitt rúgás. A tompításnak köszönhetően 'csak az orrom sínylette meg komolyabban és a lendület irányába tartózkodó szemembe lopta magát vérér, valamint a járomcsontom zúzódott. Felfogtam, törhetett volna ott is, de a felmért helyzet könnyelműségéért cserébe beindul az önfeláldozás bosszantó képessége és ha már helyzeti előnyre nem tettem szert, gondoskodik róla, hogy elvágja a lehetőségem annak megszerzésétől is. Az orron át nemlégzés képessége vagy egy kéz s láb használhatatlansága; az előbbi kettőt magaménak tudhatom. Mindent vagy semmit, erről szól a játszma és ha továbbra is minden sérülését átveszem nincs más választásom, mint tettetni a próbálkozásokat az ő sebzésére, hogy magam alatt ne vágjam a fát.. és a szánakozásánál, a fölényességénél lehet jelen pillanatban semmi nem bosszant jobban, de kapóra jön a fenébe. Ezer örömmel rántom le az aljnövényzet általam már ismert, pázsit szintjére. A huppanás érzete azonnal átfut ízeimen, újból 'elszenvedem helyette. Szám sarkában erőltetett mosoly rángatózik, szakadozottan tör elő a levegő a visszafogott nevetéskor, amikor felém hajol. - ..és én még.. azt hittem.. Kilaun.. a nagy.. mesemondó. - nyalom le a számról a vért, miközben üstököm csóválom és szélesbedik a pimasz ív. Komolyan azt hiszi rosszabbá teheti szavaival azt, amit már egyszer átéltem? Melléköpöm a fémes karmazsint és mozdulnék, hogy kiszabadítsam kezeimet, újra támadási pontot adhassak, de az erőteljes rátámaszkodás a vártnál hamarabb jön el. Fogaimat szorosan összeszorítom, homlokomat az ő lábának feszítem, hogy felszíne elnyomja az egyre hangosodó morgásomat. A kitörő fájdalom lávaként lep el. Ég a csont és a hús, amit felsért belülről. Legszívesebben megfejelném. A vállam beleremeg az erőfeszítésbe ne tegyem vagy feledkezzek meg szájzáramról, ami eltereli a figyelmem olyannyira a csonttörésről, hogy eszembe se jusson felüvölteni. Kristálytisztán hallom mit mond. Lélegzetvételeimet szaporaság jellemzi, koránt sem egyenletes, ami több tényezőnek is köszönhető. Mi lesz már Yee?! Hogyan működik nálad ez.. ? Kiszakad a levegőm a tüdőmből és mélyebb adagokat magamhoz véve sandítok fel Alignak porhüvelyére, a szemébe nézve. - Minden évben.. egyszer.. mint.. a.. Mikulás? Ne. Röhögtess. Fáj. - makacsolom meg magam és amennyiben nem dől hajol félre homlokom az övének támasztom. - Ránts vissza.. ahányszor akarsz.. hidd el.. gondoskodom.. róla, kellően.. kifárasszalak a többiek előtt. - köpök le újból, a szemkontaktust nem szakítom meg egy másodpercre sem és ekkor jön el az a bizonyos pont. Engem valóban nem érdekel élek-e vagy halok, megkaptam a leckét, de a többiek... A reszketés egyre csökken, élet áramlik a tagjaimba és először erőtlenül, alig hiszem el, de moccan az egyik ujjam. Érdekes érzés, de azért jobban hiányolom a második bőrömként leszakított gyorsaságom. A létfontosságú matériát üdítően szívom be az orromon, hagyom, hadd sürgesse a regenerálódó folyamatot, mi igazából távol áll a valóságtól. Nem gyógyul be, áthelyeződik az okozójára, ilyképp a csuklómban elvágott idegek nálam maradnak, de szép lassan minden a szőkeséget fogja sújtani. - Ahh, imádom. - sóhajtok megkönnyebbülten miként lekerül rólam a kínok terhének legjava. - Gondolom feléd nem volt lehetőség orosz rulettezni.. kár. - búgom negédes hangon, az utolsó szót sajnálkozón ejtve ki, mint egy utolsó szajhának, kit fizetség nélkül hagyok. A csontok összeforrása megtörtént, mindent ő birtokol, mit nekem adott. Az utolsó cseppjéig. Ideje, hogy félrelökjem magamtól.. senyvedjen magában, tekergő féregként. Game over.
// ne maradj most se derű nélkül; {képmelléklet} kecske klub, csatlakozz te is... //
• 5 -Örülök, hogy jól szórakozol. –felelem gúnyosan, ahogy megláttam a szája sarkában bujkáló, mosolynak tettetett grimaszt. Ahogy újabb és újabb sebet, sérülést okozok neki, jót mulatok azon, ahogy próbál keménynek mutatni, visszafojtani a kiáltásait. -Nyugodtan ordíts… had tudják meg mások is, milyen gyenge is vagy valójában. –vetem oda a szavakat, amikor pedig az enyémnek támasztja a homlokát, egészen közelről nézek farkasszemet vele. Mire a mondat végére ér, már újra gúnyos mosollyal figyelem a szenvedését. -Azt hiszed, érdekel? Számít? Használ…? A város bármelyik lakóját megszállhatom, nem egy ilyen kifárasztott nőstény testében fogok tovább állni? Ugyan, kérlek… -csóválom a fejem, ahogy felkelek róla, s már épp hajolnék le, hogy magam mellé felrántva vessek véget a szenvedéseinek, ám alig, hogy megragadnám, ismét fordul a sors… Ahogy a kezemen újra megjelenik a korábbi sérülés, képtelen vagyok megtartani a hímet, így az talpon maradva vagy a földre visszazuhanva, de megmenekült a karmaim közül. S ez még nem minden… szép sorban az összes, korábban neki ajándékozott sebem visszaszáll rám, sőt… mellé még azok is, amiket én okoztam neki. Sérült csukló, törött kar, a forró, vörös vér sebes patakként indul útjára a törött orromból… Az a negédes hang… hányingerem van tőle! Eeyeekalduk, hogy döglenél bele a saját képességedbe és önzetlenségedbe! Tipvigut, hogy járnál örömtáncot életed végéig, spanyolcsizmában… Érzem, hogy fogyatkozik az időm. Ahogy félrelök, hátratántorodok, s csak nem sokon múlik, hogy nem vágódok el a földön, de valahogy mégiscsak sikerül talpon maradni. Nincs vesztegetni való időm… tik tak, tik tak... Humanoid alakomat veszem fel, s még egy darabig álltamban dülöngélni kezdek, s azt hiheti, hogy mindjárt összeesek a sérüléseimnek köszönhetően, de nem… amikor vészesen előredőlök, azzal a lendülettel felé indulok el – mindent vagy bele. Engem nem érdekel, ha Unalaqnak egy leszármazottal kevesebbje lesz, ha már megölni nem tudtam, akkor egy gyermekét ragadom el tőle, ha pedig még Tipvigutot is sikerülne magammal rántanom… Mindent beleadva rohanok egyből neki, a még ép karomat használva, hogy karmaimmal végigszántsam a mellkasát, s ha esélyt ad rá, akkor hegyes agyaraimmal egyből a torkának esek, ha pedig nem, ott ütöm-harapom-karmolom, ahol érem. // Kecském sajnos nincs, de csatlakozhatok…? Hol jártál, báránykám? Mást nem cserélhetünk uzsonnát O.O //
Ha jobbik orcámat fordíthatnám felé valószínűleg felciccegnék az alábecsülésre feleletként.. Noha rövid idő múltán jönne az isteni szikraként fejembe csapó változás, mi szerint felesleges erre energiát pazarolni, egészségesen kell leszarni egy halott szavait. Ilyetén könnyed stílusban köpöm vissza flegmán az egoizmustól szirupossá váló kijelentés reflekcióját. Véres a mosoly, véres a komolyság. - Majd` elfelejtettem, önerőből sose vitted sokra. - másodpercre rá siklik gondolataim közé az ördögi körben tengődő huszonnégyórás késleltetettségű jobb poén, mi szerint egy szikláról is sikerült lepottyannia.. Legjobb védekezés a támadás, ez közös bennünk. A porcikáimban lappangó sajgás egy láthatatlan hídon áramlik át a szőke testébe, aki sajnálatom legkisebb részét sem tudhatja magáénak, ami cselekedeteimben nyilvánul meg. A test roncsolódik, ha rajtam múlik fog még, mutassa meg mennyire erős is Alignak akarata, meddig bír két lábon maradni, büszkeségét évszázadok óta elvesztetten. E porhüvely szilárdan ért talajt, stabilan tapossa az egy fűcsomóval szegényebb gyepet az eleresztést követőn is, de nem hezitálok vagy adok esélyt kiélveznie esetleges szánakozásomat arra az időre, hogy megállni legyen lehetősége. Ép kezem ökölbe szorítva feszül, szintén zenészként dőlök előre, az én szándékom a gyomorszájat érő meglepetés, csinos masni nélkül sajnos. Súlypontom leviszem. A hátam szabad préda, karom szánthat végig rajta és az összeakaszkodás pillanatában érzem is, ahogy felszakad a bőr, tépődik a hús, karcolódik a csont, ha elég mélyre váj a karmaival, míg előkészítem a belezéshez. Puha, előmelegített.. élőkesztyűként húztam ujjaimra és kapaszkodtam belé kampó módjára. Nem csavarom, elég tartanom, belülről csiklandoznom, ha nagyon izeg és mozog. - Nincs kedved.. megdögleni, végleg? - nyögöm, miközben próbálok egyet dobni rajta, amivel kizökkenthetem pozíciójából és lekerül a kezemről is. Ne marcangoljon soká, akaszkodjon bőröm alá, mint valami parazita. Messziről majd` egymást keblére ölelő alakok sziluettje mozog, dehogy figyelnek-e a muglik.. Az nem érdekel, míg távol maradva teszik ezt.
// végülis, a haszonállat tartó klub is kellően érdekesen hangzik //
• 6 A szavai hallatán dühös morgás hagyja el a számat, ami néhány pillanaton belül fájdalmas kiáltássá növi ki magát, ahogy a férfi egyik sérülése a másik után költözik át az én testemre. Amilyen egészségesen és stabilan áll most előttem, én annyira összetörten és ingatagon, de számít ez valamit? Néhány pillanat, maximum néhány perc, és úgy is tovább kell állnom – új testbe költözve újabb leszármazottamon próbálhatok bosszút állni. Megindulunk egymás felé, a végső nagy rohamra készülve, beleadva mindent, hogy pontot tegyünk rendhagyó találkánk végére. Test testnek feszül, s egy pillanat múlva már érzem is a gyomortájékról érkező fájdalmat… Ha a már meglévő számos sérülésem és az áldott adrenalin nem tompítaná, zsibbasztaná már amúgy is a tagokat, azt hiszem, mozdulni sem tudnék a kínoktól, így viszont, ha fáj is, de van még annyi lélekjelenlétem, hogy cserébe véres árkokat szántsak a másik hátára – mint valami zsenge kis vadmalac hátára. Ahogy a karmos mancs mélyebbre furakszik a belső szerveim között, úgy feszülök meg én is, egy nem annyira szófogadó marionett-bábu módjára , mint akit madzagon rángatnának, de küzd ellene, nem adja magát olyan könnyen… Cserébe, ha már ilyen nagylelkűen ajánlotta fel a hátát számomra, hogy kapaszkodót találjak, a bordái között próbálok meg utat törni magamnak, egyenesen a szíve felé… -Egy halottat nem tudsz többé megölni. –egy nyughatatlan szellem viszont addig jár vissza kísérteni, amíg megnyugvást nem talál a lelke. Ahogy helyezkedik és dob rajtam egyet, már esélyem sincs védekezni ellene, ahhoz túlságosan is rossz állapotban van a gazdatest, amit megszálltam, azt viszont nem tudom, sikerül-e időben eljutnom a szívéig, hogy a szívével együtt őt is visszainvitáljam magam mellé a szellemvilágba. Tompa puffanással érek földet, s az anyafölddel való találkozásnak köszönhetően szinte egyszerre nyilall bele minden sérülésembe a fájdalom… Én pedig csak fordulnék oldalra, hogy ha talpra állni nem is bírok, esetleg a lábát elkaphatnám-e még, de… Letelt az időm. Néhány szívdobbanásnyi idő, s én már több száz méterrel arrébb járok, magam mögött hagyva a sérült nőstényt, hogy egy következő árulón állhassak bosszút. Ne aggódj, Tipvigut, ígérem, jövőre újra találkozunk, és akkor nem lesz olyan szerencséd, hogy Eeyeekalduk ereje megmentsen!
***
Sötétség… Arra sincs erőm, hogy visszaemlékezzek az elmúlt néhány percre, hogy mi történt egyáltalán? Lassan, erőtlenül nyitom ki a szemem, de szinte még ez is fáj… Ahogy szinte minden porcikám, a legapróbb mozdulatra is, miközben próbálok levegőt venni… -Mi… mi… történt…? Hol… va… vagyok? –suttogom erőtlenül, ahogy tekintetem az égen büszkén világító, vörös Hold felé pillantok. Vér… érzem a vér jellegzetes, fémes szagát, a gyomromban, a végtagjaimban dolgozó fájdalmat… ha már felülni nem tudok, a kezem emelném, hogy kitapogassam a sérülésem, de amikor rájövök, hogy az sem mozdul, egyre inkább úrrá lesz rajtam a félelem, szép lassan pánikká nőve ki magát. Mi történt?!
// ha már haszonállat tartó klub… meg mellesleg húsvét van… mondd csak, neked van nyuszid? //
Viszlát zakó és ing! Tintaként issza fel a felszakadt anyag a felszínre törő karmazsint, melyekkel karmok pennája operál kénye s kedve szerint, holmi szeszélyes macska módjára, ami elől most vették el a langyos tejecskéjét. Grimaszhasználatra szorítkozom és nagyobb szántáskor nemes egyszerűséggel hagyom összezáródni ujjaimat, vájva szépen utamat a túloldalra, ha nem marad nyugton és távozik tisztességes gyorsasággal mást boldogítani. A szellemvilágban. Fájdalma nem lassítja, nem tántorítja el, mint érzem az imént áttört bordacsontomnál, mire ösztönösebben aligha reagálhatnék, teljesen kizárva a feleslegesen elmondott szavakat. A kómába még visszakísérhetem, ha a porhüvely leamortizálása nem segít a tőle való megszabadulástól.. A képességem nincs velem, erről megfeledkezve cselekszem egyből. Dobok rajta és taszítom előre, hogy a hátára érkezzen, mielőbb növeljem a távolságot közte s a nagyot dobbanó izomkötegtől, ami a vért pumpálja a testemben. A levegő belém reked, fájdalmasan nagyot ugrik és találja el a kín nyila, miként a csont megnyomja. Elmondhatom, hogy már egyszer megcsikizték a szívemet.. Kedvenc történetem lesz, ha gyereket akarok elüldözni a közelemből. Az elől lévő lábammal támasztom ki magam, hogy az esésem megakadályozzam. Hasznavehetetlen kézfejjel nyúlok automatikusan a mellkasom bemeneti nyílásához, de időben kapcsolok tán kezet kellene cserélnem és kijebb egyenesedve lépni hátra, messzebb a testbe hálni járótól. A földön fekvő szuka mozdulata, erőlködése azonban abba marad, mi nem jelenthet mást a belébújt szellem távozásán kívül. A permanens kín, amit a felsérült hátamat cirógató szél okoz most mellékessé válik, ahogyan a tudatát elvesztő jelenléte is ugyanis nem a gerincoszlop halk roppanása, ahogy a levegőbuborék szétrobban a porcnál az, ami eltántorít.. Csontigazításra szorulok, különben felsérti azt a fizikailag érzékeny cafatot.
***
Visszanéztem a klub irányába, miközben a saját véremtől vöröslő, ép jobbommal támaszkodom a térdemre és mély levegőket veszek. Igazítottam egy keveset, de nem sokáig lesz jó, ha a nyakamon maradt koncra is kell ügyelnem. A kevéssel odébb lévő bokor takarásába húztam, az emberek ne fogjanak nagyobb gyanút a kelleténél. Mellé térdelve kotortam elő a telefonját, aminek a képernyője betört, de szerencsésen nem érte csapás. Használható maradt. - Jobb, ha nem jártatod feleslegesen a szád. - oldom fel a képernyőzárat, hacsak nem kódolt.. A névjegyzéket akarnám megnyitni. - Mondj egy nevet. - lendítem a készüléket: kit hívjak? Morogva gondolok rá a tényre, mi szerint segítségre lesz szükség. Ha itt hagynám nem hinném, ne lenne tanú a hátunk megett valahol, aki ne hozna össze bennünket a rendőrségi pletykarovatba.. Nem kell új test, hiába a mostani kár és a friss fémes íz a számban. Csak nyögje ki időben kit tárcsázzak.
// nyuff helyett si-cu játszik.. ? a méret majdnem ugyanakkora, bár tudom.. rendes farmer ilyen döggel nem lehetek. t.t [link]
Tudom, hogy… francokat! Csak remélni merem, hogy jót akar, és nem azért húz be a bokorba, hogy ne nagyközönség előtt véreztessen ki, mint valami elejtett vadat… Ha lenne erőm, szerintem még ellenkeznék is ellene, így viszont van annyi törött csontom és szakadt ízületem, hogy önerőből mozdulni se nagyon bírjak, nem hogy a nemtetszésemet kifejezni. Vagyis… némi erőtlen nyöszörgésre még így is futja, mert nem én lennék, ha 3 tappanccsal a sírban nyugton bírnék maradni. Mire lehuppan mellém, már összekaparok annyi erőt magamban, hogy hunyorogva megpróbáljak ráfókuszálni, ám az, hogy a telefonomat keresi… őszintén? Teljesen kiesett ez a pár másodperc… épp ezért elsőre fel sem fogom, hogy milyen nevet akar, én pedig kibököm az elsőt, ami eszembe jut: -Théo… -motyogom alig érthetően ezt a rövidke nevet, és csak amikor észreveszem, hogy a telefonommal babrál, kapcsolok, hogy miért is kérdezte. Egyből össze is szorul a szívem és már kapnám fel a karom, hogy megállítsam – Várj, ne… -de csak egy erőtlen rándulásra futja belőle, de ennek is meglesz a böjtje, rögtön utána már jön is egy köhögőroham, aminek a végére már a szám sarkából is apró patakként indul meg a vér, köszönhetően a gyomorsérülésemnek. Kit…? Théo… ki tudja, merre jár? Él-e még egyáltalán? Théo… vajon mit szólnál hozzá, ha most így látnál? De nem… Hetek óta nem reagál egy üzenetemre sem… Benji szintén felszívódott, Faye… Faye! Faye, miért is nem ő jutott eszembe először? Hisz ő orvos is… Hátha még tud kezdeni valamit... -F… Faye. –nyögöm ki végül, amikor alább hagy a köhögés, és újra meg bírok szólalni. Gondolom, ezek után nem tart sokból előtúrnia a telefonszámot a kőkorszaki csodakészülékemből, amíg pedig telefonál, épebb állapotban maradt mancsom megkísérlem felé nyújtani… mást nem, csak legalább hozzáérhessek egy kicsit. Hogy miért? Hogy megnyugtasson… hogy érezzem, hogy amikor ennyire közel a vég, legalább egy sorstársam itt van mellettem, hogy… nem is tudom… Mert vérfarkas vagyok, és ez van a vérünkben? -Mi… -történt, kezdenék bele makacs módon a korábbi kérdésem ismétlésébe, de ekkor jön az újabb köhögőroham, az alattam egyre terebélyesedő vértócsáról nem is beszélve. A kérdés annyiban maradt… csak fáradtan lehunytam a szemem, és próbáltam nem tudomást venni a sajgó tompaságról, kevés sikerrel… igaz, ahogy múltak az örökkévalóságnak tűnő másodpercek, idővel mint ha alább hagytak volna a fájdalmak – biztos az agyam űz velem gonosz tréfát… Hát ilyen lenne? -Miért… -segítesz nekem, kezdenék bele az újabb kérdésbe, de ismét nincs erőm befejezni azt- Ki… vagy? –teszek még egy erőtlen kísérletet arra, hogy megtudjam a nevét, ha már nem hagyott itt, amint tehette volna, hanem maradt, és segíteni próbál.
- breath - „you left a hole where my heart should be”
2014-et írunk, jelenleg 831 éves vagyok, de ezt az ősrégi telefont még nálam is öregebbnek érzem ahogy a kezemben tartom a billentyűzár feloldása közben.. A sajátommal ellentétben legalább jobb állapotban van. A kapott név alapján keresném ki a listáról az említett személyt, remélve nincs belőle kettő és nem avatatlant nyöszörgött. Épp rányomnék a hívás gombra, miután hamar megleltem a keresettet, mikor meggondolja magát és ostoba módon mocorogni kezd. Legjobb lenne, ha elveszítené az eszméletét, míg olyan helyre nem kerül, ahol kezelésbe vehetik - mindkettőnk érdekében. - Faye. - keresek újból és jelen pillanatban nem körvonalazódik a fejemben gondolatfoszlány sem, hátulról közelítő sejtelem, mi szerint hallottam már máshol, mástól e négy betűt. Felbukkan a hívás jelzés a barnás színárnyalatú képernyőn, fekete pixelekkel. Fülemhez emelem, mire aprót rándul a szájszélem, torkot köszörülök. Nem szegem tekintetem a nőre, szembogaram mozdul az újbóli felszólalásra. - Nyugton maradsz és túléled vagy kérdezgetsz még és meghalsz. - kicsöng a vonal, lábfejemmel dobolva szuggerálom a túloldalon lévőt, hogy telefonközelbe legyen és ne értetlenkedjen, tűnjön bármennyire rossz ízű tréfának a mese. Füstkarcos hangom fogja ezt a lehetőséget elfeledtetni, csepp móka sem szűrödik ki belőle. Nyers, mint az előbb felgöngyölt mondat tényközlése. - Meg ne szólalj feleslegesen.. - nézek le a vérben ázóra, mielőtt fogadnák a beérkező hívást. - A szőke barátnőd a halálán van, jobb, ha most indulsz. A helyszín a golf & country club, az első pálya jobb széle középtájt, a bokroknál. Komoly harcba keveredett, igyekezz. - nem köszönöm, nem hagyok időt további faggatózásra sem. Ledaráltam a fontos információkat, aminél többre nem lehet szüksége Fayének. Ha köszönt is, netán értetlenkedett.. Nem törődtem vele, csak a mondandómra koncentráltam. Ledobom a fűbe az oldschool kövületet, ha annyira nehéz volt felfogni a tartalmat úgyis visszahív - ha nem, akkor nem morgok nagyobb lángon. Kezem az oldalamhoz tartom, aprót fújok, miközben megpróbálom kiszegedetni a szövetet a húsomból.. A hátamon húzódik a bőr, zavaróan érzem az anyagot, ahogy hozzáér, de nem érem el anélkül, hogy ne nyomódna ismét a csont a szívemnek nyújtózás közben. - Ha a fájdalom múlni kezd, mozdítsd meg a bal kezed mutatóujját vagy pislogj kettőt. Kettő igen, három nem. Rendben? - jobb tudni, ha már maradnom sem érdemes..
Igen, Faye. Ahogy megismétli a nevet, bólogatás helyett csak csendben lehunyom egy pillanatra a szemem, majd újra rá nézek, megerősítve, hogy őt hívja. Faye, hisz nem csak a falkatársam, ő már akkor is a családhoz tartozott, amikor még fel sem merült ez az egész csatlakozás téma… És ő az egyetlen, aki itt maradt… akiről tudom, hogy számíthatok rá, ha baj van… ugye? Hol vagytok, többiek? A férfi nyers szavaira egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni, de aztán eleget téve a kérésének, befogom a szám. Legalábbis megpróbálom. Csak figyelem némán, és amikor már ismét szóra nyitnám a szám, megelőz, én meg a meglepettségtől még azt is elfelejtem, hogy mit akartam kérdezni… Mondjuk túl extra úgy sem lehetett, a már elhangzott hol vagyok, mi történt, ki vagy, tömör-velős tőmondatokon kívül úgy se futja most többre a kreativitásomból. Hallom, ahogy kicseng a telefon, ahogy azt is, hogy mit beszél Faye-jel… és nem tagadom, eddig is tudtam, hogy szar passzban vagyok, de mástól hallani, hogy épp haldoklok… mit ne mondjak, nem egy felemelő érzés. Csak hallgattam, közben pedig próbáltam a helyükre illeszteni a kirakós darabjait, de sehogy sem akartak passzolni, a fene a fajtájukat! A club… igen, arról dereng valami… Unalaq ereje ismét elhagyott, de csúnyán… Masako… a Farkaslakba vittem, utána meg ide jöttem, de nem maradtam sokáig… Harc? Dereng valami, mint ha rátámadtam volna… de miért? És hogyhogy szinte sértetlenül megúszta? Ki ő, hogy ilyen erős? És miért segít most mégis nekem? Az utasítására csak oldalra billentem a fejem. Ez mégis milyen kérdés…? Igen, múlik a fájdalom, vagy… igen, rendben van? Csak bámulok magam elé, néha-néha nagy ritkán pislogva egyet, vagy összerándulva a fájdalomtól, de már magam sem tudom pontosan, hogy mit érzek… Minden porcikám sajog, már magam sem tudok különbséget tenni, hogy melyik a valós sérülés, és melyik az, amelyiket csak a sokktól képzelem… Múlni… múlni… el fog ez valaha múlni? ~Nem vagyok… biztos benne. Hogy… hogy mi fáj… pontosan… vagy mi… nem… ~ váltok át mentális kommunikációra, hacsak nincs teljesen felhúzva a férfi pajzsa, ez lényegesen kevesebb erőt igényel, mint megannyi apró izmot munkába állítani, hogy néhány értelmes hang hagyja el a torkomat ~Itt… fogsz hagyni?~ bátorkodok egy újabb kérdést feltenni, ahogy a fájdalomtól könnyáztatta tekintetemet felé fordítom. Már így is segített azzal, hogy értesítette Faye-t, ettől függetlenül azonban féltem… Eddig az volt a legnagyobb félelmem, hogy mindenki elhagy? Azt hiszem, most frissíthetem a listát… egyedül meghalni még rosszabb.
Az elégedett kifejezés erős túlzásnak nevezhető részemről, amiért mindkét nő nemű teszi a dolgát. Nincs nyikkanás, ami a szituáció körülményeit firtatja vagy a kilétem, nincs telefoncsörgés, ami az egyértelmű utasítást kérdőjelezi meg. Nincs más teendőm, mint várni, eltávolítani az öltözékem cafatjait oda nem illő helyükről. Csendben, egyáltalán nem kezdeményezve beszélgetést a fájdalmakkal küszködővel, akire rá sem kell néznem, hogy tudjam mi a helyzet.. A szívverése árulkodó. Csak egyetlen egyszer fordítom rá szembogaraimat: miért pont most, ennyi idő után tör életünkre az az átkozott kutya? Talán a megszállás alatt eggyé vált a két tudat csak a sokk akadályozza az emlékező képességet.. Elgondolkodtató a feltételezés, de nem ebben a részletben fog megbújni az ördög, csak ezért nem éri meg az időmet pazarolni, nem tudhatom nem-e tér vissza másik testben Alignak. Nem bölcs döntés egy helyben maradni, legyen szó bármekkora méretű, bárhányakat érintő háborúról, azaz bosszúhadjáratról. Laposan sandítok magam elé és benedvesítem a számat, végül folytatom a szöszölést, kis szeletnyi figyelmet ajánlva jelzés nélkül a nő számára. Mindössze azért, mert belekeveredett önhibáján kívül a mi világunkba.. Ezáltal jut el a rezignált gondolatfoszlány is hozzám. ~ Ha érzed, hogy fáj annyit jelent, hogy még élsz. ~ közlök tárgyilagosan egy tényt ahelyett, hogy a hamis remény mézes madzagját húznám el az orra előtt. Egyszer reflektálásnál nem több, ha elmúlna az érzés ugyanúgy kaffantanám a rossz hírt is. A kérdésre azonban enyhén emelkedik szemöldököm sötét vonala és ujjbegyemen morzsolgatom tovább a kipiszkált szövetdarabkát, majd félretekintek. A szellemek kegyetlen játéka jut az eszembe, amit velünk űznek.. 1914. Hosszan fújom ki az elhasználódott levegőmet és emelem meg a roncsolt idegekkel rendelkező kezem. A regenerációs folyamatok szorgosan munkálkodnak benne, jobban örülnék neki, ha azért gyorsabban történne. ~ Maradok, amíg szükséges. ~ az igazság mellett döntök. Nem én vagyok a jótét lélek. Ha megjön a hívott nőszemély valószínűleg odébb állok a sebeimet nyalogatni, bár a törött bordával most kellene bíbelődnöm - újból korrigálok rajta.. Elhúzom a számat. ~ ..addig is. Próbáld meg összeszedni hol fáj. Rendben? ~ eszméleténél marad, szemernyit tán éber is. A kérés lényege egyszerű. A gyerekeket is beszéltetik, miközben beadják az injekciót nekik. Megfeledkeznek a beszúrásról. A nő esetében ennél bonyolultabb, de az alap nem változik semmit se. A helyzettel tisztában lenni, pedig nem válik hátrányává.
~Még…~ ismételem utána azt az egy kis szót, közben pedig kisebb csodával határos módon, de sikerül az egyik kezemet a gyomromon lévő sebre rakni. Az, hogy szorítanám, erős túlzás lenne. Nem tudom, hogy mi a búbánatot csináltam az elmúlt akármennyi időben, ami kiesett, de szerintem még egy kisgyerek is erősebben szorítaná bárki ujját, mint arra én most képes lennék. A hasam meg… Az orromba szökik a vér fémes illata, érzem, ahogy apró forrásként átszökött az ujjaim között, hogy lassan végigcsorogjon a kezemen, majd az alattam lévő tócsába érkezzen… Mit ne mondjak, dicséretre méltó, hogy ilyen diplomatikusan válaszolt a kérdésemre, de basszus… ha valamikor, most aztán végképp nem haragudtam volna egy kis „jól van, nem lesz semmi baj, meglátod, hamar rendbe jössz”, stílusú sablonos tucatdumának, még ha amúgy a falat tudnám kaparni tőle. Nem legalább nem hagy egyedül. Valahol ez is értékelendő, nem igaz? Aki haldoklik, annak ne legyenek nagy igényei. Ha nem lennének ilyen sérüléseim, valószínűleg keserűen felnevetnék a kérése hallatán… Hol fáj? ~Ne röhögtess… Inkább… hol nem? ~ üzentem vissza neki, de miután pár pillanatra elhallgattam, végül lassan mégiscsak elkezdtem válaszolgatni neki ~ A hasam… A karom… Az… arcom… Nem… a lábam… nem… nem érzem. Nem érzem a lábaim… Ugye még megvannak? Nem látom odáig… ~ kérdeztem vissza kissé riadtan, és hirtelen az a gyomorsérülés se tűnt olyan vészesnek, mert… basszus, nem akarok belegondolni, hogy milyen lenne lábak nélkül élnem. Te jó ég… mire azok visszanőnének! Hát basszus, nem akarok úgy kúszni-mászni hónapokon át, mint valami elcseszett csiga… ~A kezem se nagyon… bírom… mozdítani. Faye… mondta… mikor ér ide… ? Más is… jön? Vele? Mi lesz, ha… őrzők… ~ Úgy tűnik, a beszéltetés bevált a férfi részéről, legalább addig se arra koncentráltam, hogy vajon elvérzek-e, mielőtt ideér a sógornőjelöltem. Azért tipikus, hogy még ilyenkor se nagyon tudom befogni a szám…
Szemem éles villanása és arcvonásaim komorsága egy kimondatlan óvvá intésre emlékeztethetik a nőstényt. A helyzet magában hordozza a háború éveinek hangulatát, nem vagyok vicces kedvemben, hogy értékeljem a költői kérdését vagy egyáltalán meghalljam.. Kiroppantom a vállamat, azt követően a nyakamat, egyetlen szó nélkül hagyva az összegzéssel foglalatoskodót, végül guggoló pózba helyezkedek, hogy az ép kezemmel könnyen elérhessem. A szóban forgó lábak felé nézek és mozdulok is felé sótlan lassúsággal, amihez egyszerűen képtelen vagyok hozzászokni a legkisebb mértékben is. A bokájára kulcsolom az ujjaimat. ~ Biztos nem érzed.. ? ~ szorítom meg figyelmeztetés nélkül az elkapott testrészt, hátha a hirtelen okozott fájdalom elnyomja egy másodpercre az egész testében buzgón munkálkodó zsibbadást. Nem célom komoly fájdalom okozása, de addig fogom növelni az erőkifejtést, míg nem cáfolja meg az előbbi kijelentését. Ugyanakkor újabb zúzódást, csonttörést elkerülve hagyom abba és fektetem az alkaromat a térdemre. Enyhén emelkedik a szemöldököm és ráncok vésődnek a homlokomra. ~ Siet. Ennyit tudok.. ~ nem azért, mert mondta volna, de ezt nem érzem szükségesnek hozzátenni. ~ ..te viszont többet. Ismered, bízol benne, ezért említetted őt. Mondd el mit tesz meg érted, kihez fordul, piperészkedik-e.. Ha a helyében lennél mik lennének a lépések. ~ állítok elé nehezebb feladatot a történet körbebarangolására kényszerítve, hogy gondolkodás közben a lüktető fájdalommal se kelljen törődnie. Fejtse ki a részleteket, meséljen okokról, míg nem közeledik a Messiás eljövetelének perce, kinek kiléte bevillant mindeközben s éppen emiatt, amint megérzem később a jelenlétét első dolgom lesz a távozás mezejére lépni.. Számon kérne? Ez nem az az idő, hely, szitu. Egy ideig még a városban leszek, szag alapján könnyen rám bukkanhat, ha összefércelte a barátnőjét, kit mintha a szellemek fanyar humora rakott volna Alignak svédasztalára. Sajnálom. Szánom érte.
Ahány csillagot látok magam körül, fel sem tűnik a férfi jelzés értékű szemvillanása, csak arra kezdek el mocorogni egy kissé, hogy jobban láthassam, amikor a lábam mellé ereszkedik. A kérdése hallatán csak alig láthatóan megrázom a fejem, de… semmi, így aztán várok. És várok, hátha történik valami, fájdalomérzet, sikerül megmozdítanom, vagy valami, de semmi… lehet, hogy a férfi sem tett semmit, csak hozzám hasonlóan várt? Vagy a dobás-esés következtében sikerült olyan szerencsétlenül érkeznem, hogy a gerincem sínylette meg a dolgot… nem tartom kizártnak. azt sem. ~Értem…~ sóhajtok a szavaira, de újfent össze is rezzenek a fájdalomtól… Hogy milyen fene fájdalmas a legkisebb lélegzetvétel is, amikor valakinek épp átrendezték a belső szerveit! Eddigi szűkszavúsága után nem is számítok rá, hogy tovább fog beszélni, sőt, még utasít is… ~Ha azt mondta, hogy siet, akkor biztos, hogy úgy is lesz.~ felelem végül. Tény, hogy Faye mindig ad a megjelenésére, de azt biztosra veszem, hogy nem a frizurája lesz a legnagyobb gondja, ha megtudja, hogy mi történt velem. ~Nem tudom, hogy szól-e másnak… Valószínű, hogy a többieknek igen… de… szerintem egyedül jön. ~ Pláne, ha épp otthon van, és nem a farkas lakban, akkor elképzelhetőnek tartom, hogy magával hozzon valaki mást is, tekintve, hogy mi történt… Csak nem kockáztatná meg, hogy ő is hasonlóan járjon, ha nem tudja, mire számíthat. ~Ha a helyében lennék… ~ nyögök fel fájdalmasan ~ De… nem vagyok. Nem… vagyok olyan, mint ő… sem pedig gyógyító… Talán… nem, biztos, hogy rosszabb lenne a helyzet… ha épp ő feküdne itt… és engem hívnának hozzá. ~ játszok el a gondolattal, mert tényleg a szellemek óvják azt, akit nekem kéne ellátnom orvosilag. ~Te nagyon megsérültél? ~ váltok hirtelen témát, ahogy a tekintetem ismét felé vándorol, mert szemmel láthatóan sokkal jobb passzban van mint én… Ennyivel erősebb lenne tőlem?
Csend szolgál válaszul a kérdésre és permanens mozdulatlanság... ahogy kilehelte lelkét Alignak, magára hagyta minden fájdalmával, de gyógyult addig is - teste nem kapott sokkot. Még? Egyedül a tüdőbe mélyed tőrként az egyre gyarapodó számú lélegzetvételek hada. Eleresztem a lábát, lélekjelentése a gondolkodáshoz megvan, idővel jobban lesz, főleg, ha iparkodni fog a szőke doktornő. Elmondása szerint, pedig fog. ~ Nem a vagy, hanem lennél... ~ az ő fejével gondolkodva. Vérének tömény illata elnyomja az enyémet, a szeszkazánokból áradó szagot egyaránt, mi intenzíven érezhető volt idekinn is a hadakozás kezdete előtt. Alig-vonom vállamat. Mi számít nagyonnak? Az ő vagy az én mértékemmel? Kisebbet fújtatok, ami továbbra sem kellemes érzés a húsomat nyomó csont miatt, de nem nevezném kifejezetten fájdalmasnak... jobban illik rá a bosszantó jelző. Shh, ha ez fájna. ~ Én jobban jártam nálad, a szerencsén múlott. ~ piha, a féligazság is igazság, nem lehet mogyorópálcát törni a válaszom felett. Kezemmel támaszkodom meg a földön, míg feljebb tolom magam a guggoló pozícióból, hogy felállva nézhessek körbe. Zavartalanul telt a klubban tartózkodók estje és ismét majd` megfeledkezve a képességem elsikkadásáról moccannék el a helyemről, a megbizonyosodás érdekében, de halk pisszenésbe fojtom csalódottságom. Egyszerű lépt lesz a próbálkozásból, át a nőstény túloldalára, honnan jobban fogom látni mikor érkezik meg a felmentője. Kényelmetlen érzéssel tekintek a roncsolódott kezemre. A rostok, az inak, a sejtek... máshova sem vágyom, mint négyfal közé és másra sem, mint kiszakadni a gondolkodás ördögi köréből az ágyra heveredve. Lassan körözve körülötte fogom megvárni Faye elérkezésének pillanatát és egyszer sem fogok szólni a rövid, egyben gyors búcsúig. ~ Gyorsan épülj majd fel. ~ helyezem mutató- és középső ujjamat a halántékomhoz, hogy egy íves mozdulattal intsek neki viszontlátást. Egy ideig a városban leszek még és naiv lennék, ha azt merném hinni ez volt az utolsó találkozásunk egy ilyen kicsiny településen, hol ki tudja ki-kinek a farkasa...
// Köszöntem szépen a birkatürelmet és a játékot! O_O //
A férfi szavaira csak értetlenül pislogok, próbálom értelmezni, felfogni, de… már a gondolkozás is fárasztó. S ekkor eszembe jut egy ugyancsak fárasztó vicc… Én se vagyok normális, hogy ilyenkor poénokon jár az agyam. ~Érted jöttem… ~ hallhatja a fejében a hangomat, ahogy vele is megosztom, ha már ő is ilyen hősiesen-lovagiasan kitart mellettem, amíg szenvedek ~Értem…? Érted… Nem értem…~ Kac-kac. Más esetben talán zavarna, hogy így fölém magasodva pillant le rám valaki, most azonban a legkisebb bajom is nagyobb annál, mint hogy ezen problémázzak, örülök, hogy egyáltalán még nem lépett le a másik… Mert semmi sem köti hozzám, amiért kötelessége lenne maradnia, ennek ellenére még mindig itt van, és tartja bennem a lelket. Aprót biccentek a szavaira, bár valami azt súgja, erősebb lehet, mint hiszem, ha kettőnk számára ennyire eltérően végződött a rendez-vous. Nem tagadom, ahogy lassú körözésbe kezd, önkéntelenül a haldoklók körül gyülekező keselyűket juttatja eszembe… Basszuskulcs, ugye nem akar megenni…? Vagy nem a társaira vár, hogy ne egyedül kelljen elfogyasztania vacsorára? Inkább le is hunyom a szemem, csak néha-néha pillantok fel rá, itt van-e még, vagy már tovaröppent az éjszakába? Ahogy meghallom a búcsúszavait, egy pillanatra elfog a félelem, amiért elérkezett az idő, amiért mégis úgy döntött végül, hogy magamra hagy, azt azonban mégsem várom meg, hogy kikerüljön a „hatótávolságomból”… ~Mint… a villám! ~ mosolyodok el halványan, és bár tudom, nem örülne neki, mégis megpróbálok úgy mozdulni, hogy lássam, ahogy távozik… Mint ha számítana, milyen irány! De ki tudja, talán sikerül eléggé megőriznem emlékeimben ahhoz, hogy később felismerhessem, s ne csupán lázas álomkép formájában emlékezzek rá. Ismét behunyom a szemeimet, lassan fújva ki a tüdőmben lévő levegőt, hogy aztán a következő fájdalmas lélegzetvétellel ismerős illatra ismerjek rá a hűvös tavaszi éjszakában – Faye.
// Én is köszöntem! Még ha kicsit „darabosan” is haladtunk, de örülök, hogy sikerült végigvinni és befejezni, élmény volt ^^//
Szezonja van a kedvenc sportomnak és kicsit gyakrabban is járok le mostanában ütögetni szabadidőmben, ami nem túl sok, mivel a munkában is a nyár a főszezon. Sokan jönnek nyaralni Alaszkába, főleg azok, akiknek a kánikula mellékes és inkább szép tájakat, hűvös méltóság vidékét akarják nézni. Vagy épp a nagy meleg elől menekülnek. A lényeg, hogy sokat kell túlórázni és utána vannak falkaügyek is, de azért jut idő a sportra. Sajnos. A páromat már hosszú hetek óta nem láttam. Nem jelentkezik, nem válaszol, mikor én keresem. Fogalmam sincs, miért. Családi balhét sejtek, de semmit nem árultak el, csak azt, hogy jól van és hogy nem akar engem látni. Fájdalmas lenne elhinni és sajnos muszáj. Kiszagoltam volna a hazugságot, de nem volt mit kiszagolni. Úgyhogy itt esz a fene a golfpályán heti 3 alkalommal és talán ezért fedeztem fel azt a fura jelenséget bő 1 héttel ezelőtt. Épp meccs közepén voltunk, számítgattam az irányzékokat, a fenyőkre néztem, vissza a labdára, aztán megint a fenyőkre és egy nő állt ott. Megálltam ütővel a kezemben, aztán pedig az ütő állt meg bennem, mikor kiderült, hogy senki más nem látja, csak én. Pedig tényleg ott volt! Kezdtem kimerültségre gyanakodni, bár a hallucináció elég érdekes tünet lenne. Aztán a gyanú másfelé terelődött, megfoghatatlan dolgok felé. A nő sose beszélt, de a legkülönbözőbb helyeken tűnt fel. Mozgás nélkül váltott helyet, nincs az a villám, aki így lenne képes rohanni. Szaga sem volt vagy ha mégis, akkor romlott húsé terjengett. És mindig lehűtötte az időjárást, ha odamentem, ahol ő volt. Semmit nem csinált, csak állt és nézett. Mintha jelezne. Artemis-t megkérdeztem, mert az ő pályája és tudnia kell ilyen jelenségekről még akkor is, ha csak engem tisztel meg az illető. Megegyeztünk, hogy nyitvatartási idő után vasárnap este biztosít lehetőséget megvizsgálni az ügyet. Ő is érzett valamit és megmondta, hogy régebben a telek indián törzs területe volt. Úgyhogy komolyan vette és megengedte, hogy Lilivel eljöjjünk körülnézni, mikor már senki nincs itt, legfeljebb a klubrészben iszik pár vendég vagy táncol. Itt állok az egyik fenyő mellett laza nyári, mármint alaszkai nyárhoz illő öltözékben. Derékig érő bőrkabát kinyitva, alatta, fehér-világoskék hosszanti csíkos ing, ami alól kilóg egy fehér póló. A fejemre dobtam egy fekete baseballsapit, tiszta sportember látszatát keltem, pedig most nem sportolni jöttem. Az órámra nézek. Korábban ideértem, még van 5 perc. Ha Lili mégis elkésne, nem fogok örülni, de nagy tragédia sem történik. A szellem sehol sincs, nem hűti le a levegőt, nem suhan, nem áll. Lehet, hogy elő se jön ma. A mosógép is akkor működik jól, mikor kijön a szerelő és amint átlépi a küszöböt, megint bedöglik. Remélem azért, hogy rájövünk valamire és még jobb lenne meg is oldani a dolgot. Aztán pedig beszélni más témákról, amik miatt meg is akartam már keresni a suttogót, csak nem volt rá érkezésem.
Nem kicsit álltam értetlenül ama tény előtt, hogy Rocky látott valamit, ami a leírása alapján elég egyértelműen egy szellemre hajazott. márpedig neki azt nem lenne szabad látnia. Nyilván nem a védőszelleme, máskülönben nem panaszkodna miatta, és ha az akarna lenni számára, akkor sem így zajlana le a megközelítése. Úgyhogy határozottan fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet ez az egész, helyhez kötött szellem lehet esetleg, de akkor sem kellett volna látnia. Valami nem kerek nekem ebben az egész történetben. Meglátjuk, mi lesz, talán ki tudok deríteni ezt-azt, bízom benne, mert furcsa számomra minden, ami mostanság zajlik, túl nagy a csönd, fura álmaim vannak, biztos vagyok benne, hogy valami borzalmas dolog készül. Természetesen igent mondtam, hisz nagyban érintett a dolog, és egyébként sem vagyok képes arra, hogy nemet mondjak, de most meg sem fordult a fejemben, ha nem vele, hát egyedül jöttem volna el, így meg működhettünk több szem, többet lát alapon. Késni nem szoktam, most sincsen erről szó, időre befutok, ráérősen, nem lihegve, következésképp nem loholtam lóhalálában, hogy ideérjek, mert egyébként is jól lőttem be az indulás-érkezés közti rést. - Szép estét, Rocky! Köszöntöm mosolyogva, aztán intek, hogy induljunk is el, mert nem szeretem pazarolni az időt, bármennyire is sok van nekünk belőle egyesek szerint. Attól, hogy évszázadokig elélünk, nem kell elpocsékolnunk a napjainkat. Ezzel azt hiszem, sok fajtársam nem értene egyet. Rajtam laza, nyári szandál, lapos talpú darab, szoknya, és egy csinos blúz van, a virágboltból jöttem, hétvégére muszáj voltam rendben ott hagyni a boltot, hogy kívülről ne lássa senki. Valószínűleg majd felveszek magam mellé egy eladót, és akkor többet lehetek nyitva, egyelőre csak én vagyok, elég rapszodikus nyitva tartással, amin mindenképpen változtatnom kell majd. - Szóval, hol is történt pontosan? Illetve, ugye nem fedeztél fel semmi olyasmit, hogy konkrétan neked akarna jelezni valamit? A két helyzet ugyanis merőben különböző, az egyik a védőszellemes verzió, amit röhögve tudok kezelni, a másik már bonyolultabb, hisz mitől lesz olyan erős egy szellem, hogy azok szeme is lássa őket, akiknek nincsen meg ehhez a tehetségük? Ki tudja, talán Rocky pályát tévesztett, de őszintén, nem hiszem, úgy tudom, nagyon jó abban, amit csinál.
A suttogó időben érkezik, nem okoz csalódást. Igazából sok rosszat még nem hallottam róla, legfeljebb annyit, hogy kissé frigid vagy valami ilyesmi. Sok mindent beszélnek a Falkában, én aztán tudom, úgyhogy majd szépen megnézem magamnak. Még nem voltunk együtt ilyen akcióban, sőt arról sincs tudomásom, hogy hasonló eset történt volna. Kérdések sora következik majd és remélem, kapunk válaszokat. - Helló, Lil! Én is rámosolygok, aztán bólintok, hogy mehetünk. Ne pocsékoljuk az időt, az értékes dolog úgy is, hogy nekünk több adatott belőle. Kicsit túlöltözöttnek érzem magam, de az nem baj. Legyen ez is egy álca, amire nekem mindig szükségem van. El kell merülnöm a szerepek és megfigyelések tengerében. A gondolataimat összegzem, hogy minden részlet a helyén legyen. Mikor elhívtam, csak nagyjából mondtam el, hisz mutatva minden többet ér. - Mindjárt odaérünk, de a fákat már innen is látni. Ott, azok a fenyők. Ahová mutatok, ott 4 fenyő tornyosul, 2 a háttérben, 2 kicsit előrébb ültetve. - A két középső előtt jelent meg, mikor épp ütni készültem. Nem jelzett semmit, csak állt. Biztos ez is egy jelzés, de többet nem tudtam kivenni belőle. Azt én se értem, hogy mágiaérzékenység nélkül miért látok szellemeket. Vagy legalább egyet. A megszállás mellékhatása lenne? Akkor másnál is elő kell jönnie. Elmesélem részletesen, hátha Lili valamit megérez. - Mindig ugyanabban a ruhában láttam. Mint a telepesek, fejkötő, hosszú barna szoknya és blúz. A szoknyán volt egy folt, nem tudom, hogy milyen. Nem vér, valami világosabb. Megjelent és eltűnt, aztán arrébb láttam, a másik facsoportnál. Megmutatom a 200 méterre jobbra lévő bokros-fás részt, ami egy kis lejtő oldalán áll. Hátborzongató érzés volt és nem csak az, hogy látom. Hanem az is, hogy én is juthattam volna ilyen sorsra. Megkíméltek. De kik és miért? - Lil, szerinted lehet ennek köze ahhoz, amit átéltem? Amit átéltünk? Sose láttam szellemeket előtte. A pályán otthonosan mozgok és nagyon szeretem is. Egy falatnyi tiszta természet a város közepén. Nem csak sportolni járok ide, hanem az egésznek a hangulatát, az auráját is kedvelem. Ha már rátértünk, természetesen nem hagyom ki azt sem, hogy Lil hogy élte meg a tavaszi hadjáratot. - Te emlékszel bármire is a Vörös Hold éjjeléről? Vagy a szellemektől megtudtál valami hasznosat azóta? Alignak jól belehúzott az idén... Közben figyelek, hátha szerencsénk lesz és meglátjuk a nőt. Lil vajon szóra tudja bírni? Megérzi rajta a kísértet, hogy ez a nő több, mint akiket eddig megtisztelt a jelenéssel? Örülnék, ha el is tudná zavarni, mert a golfpályán útban van egy szellem. Lil igen jólelkű, ő biztos a lélek megnyugvását akarja és ha ez azzal jár, hogy innen elmegy, akkor mindketten nyerünk. Én kissé önösebb érdekeket nézek, a Falkáét és a sajátomat.
- Látatlanban egyelőre annyi tippem van, hogy itt halt meg, ha csak ezen a részen jelenik meg. Ilyenkor néha segít, hogyha megbékítjük, tudod, a szellemek furák, sokszor azt sem fogják fel sokáig, hogy már halottak. Istenem, mennyi ilyennel volt dolgom, a többségükkel elég kicsit beszélgetni, a dühös szellemekkel szokott gond lenni, de az elmondottak alapján erről itt nincsen szó. - Ha csak állnak, akkor általában zavarodottak. Egyébként, azon se csodálkoznék kifejezetten, hogyha a közelmúltban történtek hatalmas túlvilági energiavonzata felzavart volna pár békésen nyugvó szellemet. Sóhajtok fel, nagyon is elképzelhető, én ilyen körülmények között biztosan nem tudnék nyugodtan „pihenni”. - Továbbra sem értem, hogy miért látod. Nem lenne szabad, még akkor sem, amikor védőszellemeddé akar szegődni valaki, sokáig tart, és hozzád kell kötni, hogy érzékelhesd a szemeiddel is. Fel kell hívnom az Öreget, meg még pár Anernerkt, hogy mit gondolnak erről az egészről, mert engem kezd határozottan nyugtalanítani a dolog. Ez egyszerűen nem normális, s bár mondhatjuk, hogy ebben a városban semmi nem az, de ha lassan már az örökérvényű törvények sem állnak, ott valami nagy baj van. Egybeesik az egész az álmaimmal, mindenképpen beszélnem kellene az Őrzőkkel is, egyre sürgetőbb a dolog. - Ennél logikusabb magyarázatot nem tudnék rá. Elvégre, a természet törvényei szerint halottnak kellene lennünk, akkor pedig látnánk a holtakat. Odaát. Szóval igen, ha valaminek, ennek biztos köze van hozzá. Más kérdés, hogy ettől még nagyon nyugtalanító a helyzet, és jó lenne, ha végre szóba állnának velem, és nem kerülnék mindenáron a kommunikációt, mert ez így nem állapot. - Addig mindenre emlékszem, amíg meg nem haltam. Onnantól kezdve csupán homályos derengés minden, és van valami… – Ezen a ponton megkocogtatom a fejemet is. - Amiről tudom, hogy emlékeznem kellene rá, de nem emlékszem, és ez rendkívüli módon frusztrál. A szellemek pedig egyelőre hallgatnak. Húzom el a számat kelletlenül, nem vagyok én türelmetlen személyiség, de azért mostanra értékelnék már egy-két cseppnyi információt legalább. Közben az először mutatott facsoport mellé sétálok, körbejárom a területet, az se mindegy, hogy fel lett-e túrva esetleg a hely, és ezzel megbolygathatták a sírokat, az is okozhat gondot. Mindenesetre egyelőre minden csöndes, nem látok, és nem is érzek szellemet, ettől függetlenül próbálom rájuk nyitni a belső szemem, mert én vonzom őket, miként ők is engem. Csak idő kérdése, remélem, és felbukkan…
//Dobás arra, hogy mikor érkezik meg a szellemünk.//
Erre én is gondoltam, vagy arra, hogy valami ideköti. A laikusnak is lehetnek jó ötletei. Békítéshez viszont Lilit kell bevetni, mert az emberek nyelvén értek, de a szellemekén nem. Szólítgattam én, de egyszer se válaszolt. - Halloween Alignak módra? De remélem, máshol nem hallottál ilyesmiről. Egy zavarodott szellemmel biztos nehezebb lehet. Ha ő se tudja, mit akar, Lilinek is jobban fel kell kötnie a felkötnivalót. Arra inkább nem is gondolok, hogy kinyílt a szellemvilág ajtaja és tömegével idejárnak. Szerintem tudnánk róla, ha így lenne. Pedig van benne logika. Minden anyira ésszerűnek hangzik, ahogy Lili elmeséli. Semmi misztika. Teljesen érthető. Mindent tud a szellemekről, ezért is hívtam őt. Voltam halott és az is lennék, ha nem avatkozik közbe valami rejtélyes entitás. Ezért láttam talán azt a nőt és ezért környékezhetett meg. - Hm. Most hogy mondod, annak is lehet jelentősége, hogy senki más nem látta, csak én. Akkor se jött elő, mikor Artemis megnézte a helyet. Most viszont duplán elő kell jönnie, ha ebből indulunk ki. Lili is ki volt fektetve egy deszkára és nagy megdöbbenés volt, mikor visszatért. Ketten a halálból már csak előhívjuk azt a kísértetet. Addig pedig megbeszélhetjük a történteket. Érdekel a nőstény beszámolója, hogy vele mi történt. A másik pedig, hogy ő sokkal többet ért mindebből. - És mi ez a minden? Nekem kiesett az egész. Arról már hallottam, hogy sokan saját magukkal néztek szembe és hogy aki emlékszik, az meg volt fenyegetve, hogy öl vagy meghal. Ezek szerint én a fenyegető szerepét játszottam. Ahogy a koponyáját kopogtatja, tudom, miről beszél. Nekem is van valami megmagyarázhatatlan. Egy kis batyu, amit Alignak vagy nem tudom ki a nyakamba kötött. Fogalmam sincs, miért érzem úgy, hogy nem lehet kölyköm soha és hogy kerülnöm kellene a harcot, meg a feltűnést. Eddig szerettem őket. A rivaldafényt nem annyira, de a többit igen és fura ez a váltás. - Hát nekem is van valami berögződés, mintha kicsit megbabrálták volna az agyamat. Vagy a szívemet, átvitt értelemben. Mert fizikailag jól meg lett babrálva... Te most már teljesen jól vagy, ugye? Semmi tartós fájás, ilyesmi? Én hamar rendbe jöttem a korom miatt. Egy kis hiba becsúszott, rosszul forrt össze egy csont, de Ems elrendezte. Úriasszonyként megkérdezte, eltörheti-e a mancsom, én meg mondtam, hogy persze, ne végezzünk félmunkát. Utána már besínezett és klappolt minden. Én is járkálok, hátha valamit nem vettem észre eddig. Kétszer bejártam a területet és harmadszor Artemis is itt volt. Az volt a legalaposabb körülnézés, mert meccs közben mégse lehet mindenkit feltartani azzal, hogy "Bocs, szellemet láttam, most fél óráig nézegetni fogom a fákat". Itt minden tiszta, semmi gyanúsat nem veszek észre. A fű olyan szépen növöget, olyan szabályosan, mintha csak parancsolnák neki. Nem szimplán ápolt gyep, hanem jól fejlődik. A fák szintén egészségesek. Aztán meglátok egy kis karcolást. Ahogy közelebb megyek és megkerülöm a fát, látom, hogy ez egy felirat része. Itt nem jellemző a rongálás, de valaki mégis jelet tett a kéregbe. Elég csúnyán és rusztikusan. Mint valami horrorfilm ijesztő főcíme, amit egy őrült, egy pszichopata karcolt ide. Vagy csak nem tud bánni azzal, amivel idealkotott. - Lili! Belekarcolták, hogy "Annie" - mutogatok a fa kérgére és feltolom kicsit a baseball sapkámat. Vakarom a halántékomat. Egy szerelmes ifjú bevéste ide a kedvese nevét. Ennyi elég lenne, hogy előhívjon valakit a múltból? Vagy az se mindegy, ki karcolta. A Suttogónk megmondja majd, ha ez fontos. - Egyébként volt már ilyen, hogy hallgattak a szellemek? Tudod valamihez hasonlítani ezt a poszt-Vörös Hold állapotot? Remélem, most valami változik. Talán pont ez a látogatás lesz a forduló. Bár eddig sehol semmi. Se kép, se hang.
Kezdőlap
//
//
