A belső kávézó részhez hasonló berendezéssel és atmoszférával bír a kinti rész is, mely főképp a tavaszi-nyári időszakban szolgál pihenőül. Szabadtéri rendezvények lebonyolítására is alkalmas a helyszín, sőt, az ajtókat kitárva szinte majdhogynem egy helységgé alakítható a beltérrel.
A hozzászólást Alignak összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 15, 2014 1:54 pm-kor.
Reggel kilenckor sorozatos dörömbölések és "fél órád van elkészülni" parancsok kórusában ébresztettem a népes családom tagjait. Ugyanis fél tízkor már mindenképpen a kocsiban akartam ülni a teljes családdal, és ez akkor is bekövetkezett volna, ha valakit adott esetben fogkefével a szájában kellett levinnem a hónom alatt a fekete Audi A6-os belterébe. Nem mondom, kissé kényelmetlen lenne így mutatkozni, de ha már egyszer ilyen vérvonalat ajándékoztam a kölykeimnek, akkor elvárhatom, hogy hamar puccba vágják magukat Apuci kósza hóbortjainak eleget téve. Mert persze a ma reggelre tervezett eseményekről egy árva szót sem szóltam nekik. Végül is, miért is ne mehetnénk el együtt reggelizni kicsit, távol a falkától? Unalmas már a hotel, és az különben is úgy van rendjén, ha alkalmanként töltünk együtt némi időt, és nem csak magunkra zárjuk a szobát abban a hitben, hogy egységben és szeretetben élünk. Én szokás szerint öltönyben, a többiek pedig... Nos, ahogy estek, úgy puffantak a kocsiba. Mivel a lányok úgyis olyan jól elvannak, így ők kerültek hátra, Duncan pedig mellém az anyósülésre, amikor feszített tempóban megindultam a Northern Lights felé. Artemisnek már bejelentettem, hogy ma délelőttre szeretném zavartalanul igénybe venni a külső teraszt, illetőleg kissé szélesebb ételválaszték biztosításával is megbíztam. - Nori, te ide ülsz. - adtam ki az ukázt a szépen megterített, hat fős aszalnál és az asztalfő bal oldalára ültetem a szőkébbik kölyköt - Sienna, te a jobb oldalra, légy oly kedves. Te pedig... Fordultam sóhajtva Duncan felé, a tekintetem elkószált valahová Sienna mellé. - Te majd oda ülsz, amikor mi már elkezdtünk enni. Addig is, csak maradj mögöttem. - biccentettem kelletlenül, és már rá is tenyereltem a nyekkendőmre, hogy leüljek, a mozdulat azonban félbe maradt. Újra Duncanre néztem. - Még csak véletlenül se keverd ezt össze valami nosztalgikus badarsággal. Húztam össze kissé a szemhéjaimat, inkább magamat figyelmeztetve arra, hogy most nem azért kell mögöttem ácsorognia, mert testőri feladatokat lát el, mint a régi szép időkben. Pusztán azért, hogy az őt "megillető" időben, szépen, mindenki után, utolsóként jusson ülőhelyhez és ételhez egyaránt. Az órámra pillantok, mielőtt az étlap böngészésébe kezdek. Mindjárt tíz, remek. - Oh, majd elfelejtettem! Nem is mondtam, hogy vendégeket várunk, úgyhogy kérnék mindenkit, hogy adott esetben disztingváljon. Nyilvános helyen vagyunk, nem szeretnék kényelmetlen helyzetbe kerülni. A dolog ugyanis úgy áll, hogy már hetekkel ezelőtt megadtam a helyet és az időpontot a két delikvensnek. Michelle tudta, hogy élrhetem el Daniel Corvint, így hát a hősszerelmes meghívóját is az ő címére postáztam. Fekete, vastag és elegáns tapintású papír, cikornyás, arany betűkkel, természetesen névre szólóan. Valami elcseszett VIP meghívó is lehetne a Golden Wolfba, de az igazság az, hogy csupán tájékoztattam őket nagylelkű meghívásom tényéről, a dress-code-ról (ami természetesen nem a casuel-ban merül ki), a helyszínről és a pontos időpontról. Azt feleslegesnek véltem hozzátenni, hogy nem szeretem, ha túlságosan megvárakoztatnak, úgyhogy remélem, időben érkeznek. És persze a legnagyobb sumákban minden Testőrt és Felderítőt tájékoztattam arról, hogy a szabad prédának minősített hímek erre az alkalomra szabad bejárást kapnak a városba - de csakis az ide vezető útvonalon. - Nincs még túl korán a kaviárhoz, ugye? Kérdem a lányokat kissé kétségbeesetten és tanácstalanul, de bízom benne, hogy ennél hamarosan sokkal jobb kérdéseket kapok majd a vendégeinktől, akiknek remélhetőleg a leghaloványabb segédfogalmuk sincs sem a társaság pontos összetételéről, sem pedig arról, hogy Sienna is a családom része lett.
Amikor megérkeznek, csupán egy barátságosnak hazudott mosollyal köszöntöm őket. A Bestia jól emlékszik még az utolsó találkozás részleteire, csak fellengzősen nyugtázza a jelenlétüket, míg én teljes nyugalommal köszöntöm őket, és az üresen maradt helyek felé bökök. - Örülök, hogy elfogadtátok a meghívást. Remélem, könnyen idetaláltatok, bár az igazat megvallva a felújítás után felhelyeztünk néhány reklámtáblát a jobb megközelíthetőség érdekében. - feltételezem, hogy ez őket koránt sem érdekli annyira, mint amennyire engem szórakoztat - Foglaljatok helyet, aztán válasszatok valamit, mert őszintén szólva, már borzasztó éhes vagyok.
Szerencsére korán kelő vagyok. Vagy rossz alvó, nézőpont kérdése. A lényeg, hogy amikor Castor bedörömböl, hogy indulás fél óra múlva, nem akkor kell kikecmeregnem legszebb álmaim közül. Feltűrt ujjú, fekete ing, fekete nadrág, és cipő, úgy nézek ki, mint egy gyászhuszár, mondhatni gyászolok is, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy kurvára nem olyan felszereltségű a ruhatáram, mint az Alfáé. Messze nem! Szóval puccban vagyok, indulásnál rám biztosan nem kell várni. Eléggé meglep, hogy maga mellé ültet, még úgyis, hogy Norina és Sienna így nincs a társaságommal büntetve a hátsó ülésen. Mondjuk így Castornak sem kell fecsegni - oké, elismerem, logikus az ülésrend. Megérkezve körbepillantok, majd zsebre tett kézzel, sereghajtóként megyek velük a teraszra, ahol faarccal várom ki, hogy ezúttal ki hova lesz ültetve. Kétségem sincs afelől, hogy a lányok egy szóval sem fognak tiltakozni - hülyék lennének! -, és én sem teszem. Fanyarul elhúzom egy pillanatra a szám, ahogy egyszerű "te"-vé minősít vissza, hogy kiadja a helyem. - Sose tenném - mondtam színtelen hangon, elnyomva minden felkívánkozó keserűséget mind magamban, mind a farkasomban. Éreztem a helyem, azt, hogy milyen messze vagyok jelenleg tőle, hogy Norina és Sienna is fölöttem állnak, hogy ez a hármas, itt előttem jelenleg elérhetetlen távolságban van. Az éjfekete bestiának viszont esze ágában sem volt szűkölve helyet kuncsorogni magának, inkább dühödten rázta volna le magáról a falka súlyát, ami legalul tarja, hogy elfoglalja az őt megillető helyet. De elbasztam, pajtás, úgyhogy egyelőre ez van. Kurtán sóhajtottam egyet, végignéztem a három tarkón és tettem egy fél lépést hátra. Az volt a kényelmes távolság - nem nekem, nekik. Tudomásul vettem, hogy vendégeink lesznek, a plusz két szép híven mutatta és tekintve, hogy családosan voltunk itt, akadt egy tippem, ki lehet a két szerencsés. Biztos nem a Protektor meg a Tetoválómester, velük nélkülünk tárgyalna.
Félig van fent a pajzsom - ha erre vonatkozóan nem kaptam más instrukciót -, de így is érzem, kik érkeznek, ha nincsenek állig "begombolkozva". Tekintetemet egy darabig mereven Danielen tartom, de semminemű érzelmet nem olvashat le vonásaimról. "Tényleg ennyire érzéketlen vagy?" Igen. Volt valami perverz öröm és kíváncsiság abban, ahogy azt fürkésztem, miképp reagálnak a nyilvánvalóra: Sienna Castor Kölyke. Él, de teljesen az övé és ezt egyikük sem képes megmásítani. A farkas bennem kaján elégtételt érez. Nem kellett a segítség, nem szóltál az okosabbnak, tessék, itt az eredmény. Itt az eredmény számára és számomra is. Röhejes, hogy amíg az elején úgy szerettem volna közöttük ülni, addig most, hogy a vendégek megérkeztek, inkább választottam volna a reggeli végéig tartó szobrozást. Nem undorból, hanem mert kedvemre volt ez a néző-pozíció. Castor valószínűleg érezte, ám nem voltam olyan hülye, hogy erre kérjem, vagy erről kérdezzem. Megmondta, mit tegyek, ha megérkeztek, hogy akkor leülhetek, és eszembe se volt előttük vitatkozni vagy engedetlenkedni. Leültem Sienna mellé, nem fészkelődtem sokat. Rettenetesen érdeket, hogy ebből mi a szar fog kisülni. Abban biztos voltam, hogy ha ők elkezdenek pattogni, akkor számukra semmi jó. Talán annyi eszük maradt, hogy ezt tudják, és itt főleg Danielre gondoltam. Én se voltam a megfontoltság mintapéldánya, de... mindegy, mind tudunk mindent.
Kivételes alkalom, nem éjszaka jön a dörömbölés, hanem nappal, világosban, és ez szokatlan, legalábbis neki. Mi a fene történt, hogy az apja képes volt kivárni a reggelt? Most vagy nem eget rengetően fontos, és senkit nem kell gyepálni, senkit nem kell kihajítani az ablakon, vagy pedig Castor társaságra vágyik. Ez utóbbit nehezen elképzelhetőnek tartja az utóbbi időben történtek tükrében, azt viszont teljes mértékben kizártnak, hogy szülinapi buli van készülőben. Döbbenten mered az ajtóra, lógva a kötélen, végül leugrik és villámgyorsan leugrik, hogy eltűnjön a közös zuhanyzóban, majd visszaszáguldjon a szobába és felöltözzön. Nem, nem úgy, mint ahogyan a bálon megjelent, vagy ahogy Castorral ment bulizni, hanem kivételesen szolidan, már amennyire szolidnak lehet nevezni az ő ruhatárát. Ma egy fekete ruhát választ, sosem lehet tudni alapon, még a végén a temetésen kötnek ki, de mégis megfelelően kényelmes, laza, és nem sznob, illik a korához. Amióta az apjával van, előszeretettel hord olyan darabokat, amiben bátran megmutathatja, hogy igenis csinos, és ha kell be tudja vetni azt, amije van. Hamar leér a kocsihoz, előbb, mint ahogy az időpont szabná, de Duncan már ott áll... feketében... akkor tényleg temetés lesz, legalábbis így fest a dolog, de csak elvigyorodik rajta. -Szia! Köszön, elvégre családi kirándulásra indulnak, Sienna pedig nem tudja, hogy milyen a kettejük viszonya... bár az nem is igazán behatárolható és megfogalmazható. Hátra ül a kocsiban, de hogy ezt mennyire utálja... nem lehet jól látni, mint valami csomag, úgy érzi magát, mégsem szól egy szót sem, inkább lelkesen nézelődik és keresi az esetleges sírhelyet. Meglepődik, amikor egy hangulatos Clubban kötnek ki, bár ez semmit sem jelent, ezt már megtanulta. Az ültetési sorrenden sem akad fenn, mosolyogva bólint és le is csüccsen, alaposan körbenézve, és nyugtázva, vendégek is lesznek, hiszen 6 teríték van az asztalon. Sienna vele szembe kerül, és máris életbe lép a hierarchia... Duncan az utolsó. Ezt mennyire szar nézni... egy tehetséges testőr éppen omegaként funkcionál, ez egyszerűen tragikus, de nem az ő baja, az annál inkább, hogy sajnálja Castort. -Olyan nem lesz. Már okosan játszanak Corvinnal, Castor előtt nyugi van, ha nincs ott, vagy elvonultak, akkor megy az adok-kapok, de nyilvánosan sosem hoznák szégyenbe. Erre ügyelnek. A bálról hazafelé is megvárták, míg hazaérnek, az apjuk elvonul, és utána estek egymásnak. A kaviár kérdésére megrázza a fejét. -Nincsen, a reggelik tartozéka patinás helyeken. Azt már nem teszi hozzá, hogy pezsgőt nem szolgálnak fel mellé maximum, mert már felesleges. Kik jönnek még? Azt nem tudja, de majd kiderül, láthatóan senki nem siet.
Az érkezőkre viszont felpillant, Duncan testvére, Sienna apja, és egy idegen kóbor... csodás. Azt már csak remélni meri, hogy nem lesz balhé, sem veszekedés, viszont majdnem felröhög az apja megjegyzésén. Ennyire cinikus nem lehet valaki, komolyan nem, ő sem kispályás, de ez... majd eljut ide is, csak idő kérdése. Farkasa érdeklődve nézi a két hímet, de most nincs a részéről lelkes üdvözlés, sem egyéb, kifejezetten távolságtartó. Szótlanul várja a reggeli kezdetét, éhes, a szállodában nem evett semmit, hiszen rohanás volt, és alig várja, hogy megtehesse. Egyelőre semmi mást nem tesz, csak figyel, ahogyan szokott és raktároz.
Reggel kilenc… én általában már hétkor fenn vagyok, hajat is mostam, lévén tegnap sem úsztam meg a farkasosdit, bár félreértés ne essék, mostanra egészen megszoktam a dolgot, bár még mindig nagyon fáj, de már valahogy elviselhetőbb, talán csak mert elég sokszor történt ahhoz, hogy ne hasson minden alkalommal a kellemetlenül lehengerlő újdonság varázsával. Alig érkeztem meg a fürdőből, amikor bekopog Castor, és szól, hogy fél órám van elkészülni. Diszkréten kidugtam a kobakom az ajtómon, rámosolyogtam, mert mégiscsak szerettem, a véremben volt, a farkasomba, és mint Duncan esetében, nála is szerettem volna elérni, hogy időnként mosolyogjon, vagy kicsit kevésbé legyen morcos. Szóval, megérdeklődtem, hogy hogyan öltözködjek, mert amikor a Manech nevezetű kóborral találkozunk, akkor is azt mondta, hogy öltözködjek csinosan, de nem kirívóan. Úgy tűnik, most is ez a cél. Pár percig elgondolkodva állok a ruhásszekrényem előtt, egyikben egy szolídabb, Siennás darab, olyan, amit bármikor felvettem volna korábban, látom hozzá a cipőt, a feltűzött hajat, szolid sminket, egyszerű, kellemesen elegáns. A másik esélyes egy új darab, én nem akartam először felvenni, de Nora meggyőzött, hogy biztos jól állna, próbáljam fel. Nem nagyon ismertem magamra a tükörben, pedig tudom, mennyit számít egy ruha, és mennyire másnak láttam benne magam. Éreztem, ahogy a kis szeles mocorog bennem, tudom, ő melyiket választaná. Régi Sienna, új Sienna. A változást azt hiszem, mindenki elvárja tőlem, hogy ne ragaszkodjak görcsösen ahhoz, aki voltam, azokhoz, akiket ismertem. Legyen hát, apró jel csupán, talán senkinek sem fog számítani, mégis úgy döntök, az elegánsabb, szűk fazonú ruhát választom, a pompázatosan csinos szandállal, és kicsit erősebb sminket tervezek rakni a szemeimre, mint szoktam, a balett előadásaimon viszont mindig ennél sokkal vadabb volt, így számomra nem lesz idegen a látvány. Előtte azonban jöjjön a hajszárítás, és egyenesítés, szerencsére szuper cuccaim vannak mostanra ilyen szempontból is, még ha idegen is számomra, hogy tulajdonképpen tényleg bármire legyen szükségem, tárgyakban mérve persze, azt megkapom. Az időm nagy részét mégis a hajam veszi el, de a fél órából nem csúszom ki, csak épp tisztességesen kihasználom, elvégre Atyám annyit említett, se többet, se kevesebbet. A pontosság is nagy erény, és én mindig fegyelmezett teremtés voltam, ez most sem változott. Már a Northern Lightban ültünk, azt hiszem, az a kedves arcú szőke nőstény vezeti, hümm, miről is jegyeztem meg a nevét? Ja igen, a vadászat és a Hold görög istennője, Artemis. Szép név. Aprót biccentek Castor szavaira, és le is ülök, nem sietve, lassan lépkedek, ekkora sarkakat tudni kell viselni, és én tudom is, nem isten adta tehetség vagyok benne, ez is a balettnek köszönhető inkább. Mosolyt csal az ajkaimra, hogy milyen finoman navigál az adott helyre, olykor kifejezetten tudtam értékelni az ilyen semmiségeket, másnak talán az, nekem nem, én jóval érzékenyebb lélek vagyok, mint a testvéreim. Duncan helyzete minden egyes nap összefacsarja a szívemet, és tudom, nem kellene okolnom magam érte, de valahol nekem is közöm van hozzá, még akkor is, ha nem tehetem magam felelőssé mások cselekedetei miatt. A hat teríték elgondolkodtat, és valamiféle kellemetlen balsejtelem kúszik fel a gerincemen, bár talán nem kellene azt feltételeznem, hogy közöm lehet a maradék két személyhez, de nem tudok nem rájuk gondolni. Minden áldott nap eszembe jutnak. - Sosem ettem még kaviárt. Állapítom meg csendesen, nyilván nem kötelező azt ennem, ha nem akarok, illetve hát, még azt sem tudom, akarok-e, elvégre sosem éltem nagy lábon, szóba sem jöhetett ilyesmi. Egészen addig semmi bajom sincs, amíg csupán négyesben vagyunk, kellemes reggeli látszata van. Ám valamiért biztos vagyok benne, hogy hamarosan lehull a lepel, s amikor végre megtörténik, akkorát dobban a szívem, hogy szerintem a szomszéd városban is hallani, arcomat mosoly deríti fel, majd igyekszem legyűrni, azt hiszem, nem lenne szabad örülnöm nekik, ám hamarosan nem is megy, mert félsz költözik a lelkembe. Mi ez az egész? Miért vannak itt? Ugye nem lesz bajuk? Az asztala alatt muszáj megszorítanom az épp leülő Duncan kezét, tudom, utálja az ilyesmit, de szükségem van a mozdulatra, hogy erőt meríthessek belőle, hogy ne egy elesett, megtépázott lelkű kislány legyek, aki csak az ölelésükbe akar menekülni, hanem akinek lennem kellene, egy reményteljes, ifjú villám, aki azért küzd, hogy az Apja sose bánja meg, hogy Kölykévé fogadta. Nem tudok megszólalni sem, csak ülök némán, egyik arcról a másikra vándorolva, és próbálom kitalálni, mit gondolhatnak, már biztosan érzik… istenem…
Nem akartam hinni a szememnek, amikor kézbe kaptam a meghívókat. Többször is átolvastam, biztos jól látom-e, aztán persze csak bámultam a fekete papírra, amit nemes egyszerűséggel a dohányzó asztalra hajítottam. Több szálat is elszívtam egy ültő helyemben, végig csak arra a vacakra meredve, mintha attól félnék, bármelyik pillanatban lángra lobbanhat, vagy eltűnhet a szemem elől. Ostobaság, tudom jól és hiába számítottam idővel valami lépésre, információra, bármire, letaglózott kissé a dolog. Nem sokkal később aztán persze fordult a kocka és rá sem bírtam nézni a papírra, undorodtam a fekete színtől, az arany, cirádás betűktől, nem akartam ezzel a de Lucával ismét találkozni, ugyanakkora már rohantam is volna és iszonyat hosszúnak tűnt az a pár hét, mert basszus, mégiscsak a lányomról van szó. Inkább felhívtam Matt-et, hogy közöljem vele, villás reggelire vagyunk hivatalosak, úgyhogy szedje addigra puccba magát. Elérkezett aztán a nagy nap, én magam is egészen kicsíptem magam, nem volt újdonság, számomra legalábbis nem, ilyen uniformban szoktam dolgozni is járni, csak ezúttal a zakó elmaradt, nadrág és ing kombóval teljes mértékben kiegyeztem. Nem szeretek éjszaka, hajnalban vezetni, de most ez sem számított. Feltankoltam kávéval, aztán irány Fairbanks. Útközben felszedtem Matt-et, mégiscsak stílusosabb együtt érkezni, no meg párosan szép az élet. Haha. Nem, viccet félretéve azért örültem, hogy nem egyedül kell mindezzel szembe néznem, mert egyáltalán nem tudtam, mire számítsak. Találkozó magával az alfával. Frankó. Ki tudja, hány pincsije lesz ott, lehet egyenesen a vesztünkbe rohanunk, de.. igazat megvallva ennél a helyzetnél rosszabbat már elképzelni sem nagyon tudok. Ráadásul így, vagy úgy, történjék bármi, végre pontot tehetünk az ügy végére, aminek kifejezetten örültem, rettentő régen vártam már erre. Biztos voltam benne, hogy akárhogyan is végződik, olyan megoldás nem létezik, amelyikből mindannyian jól jönnénk ki, valaki úgyis bukik és minden bizonnyal én leszek az a személy. Nem számított, bármi jobb ennél az átkozott bizonytalanságnál, amiben a kitiltásunk óta fetrengtünk. A másik szar dolog, hogy már tisztában voltunk azzal, hogy Sienna farkas lett. Castor családjának tagja. Meglepődöttséget színlelni ostobaság volna, hiszen egyből kiszagolná és csak sokkal inkább felhívnánk nem csak magunkra a figyelmet, hanem arra is, aki információval szolgáltatott nekünk. Próbáltam nem parázni emiatt - sem -, de valamiért nagyon nehezen ment, főleg, ahogyan egyre közeledtünk ahhoz az átkozott helyhez. Az alfához. Kiszállva a kocsiból mindössze megigazítottam a galléromat, mély levegőt vettem és nyomás befelé. Amint megpillantottam a kis kompániát, megtorpantam. Egyrészt eszelős érzés volt újra látni a lányomat, no és persze a bátyámat is, de míg az első örömöt, addig az utóbbi csak dühöt váltott ki belőlem. Elnyílt kissé az ajkam, ahogyan gyorsan végigmértem Siennát. Megváltozott. Nem csak belül, kívül is. Csinos, elegáns, mondhatni igazi nő. Összepréseltem az ajkaimat és ismét megindultam az asztal felé, az asztalfőn trónoló koros hímet csak egy biccentéssel üdvözöltem, majd letelepedtem pontosan vele szemben, érzelemmentessé igyekezve tenni a vonásaimat. A pajzsomat már az autóban felhúztam annyira, hogy ne mutasson annál többet, mint ami kell, bár ha a drága de Luca úgy akarja, akkor szart sem ér az egész, de azért adjuk meg a módját. - Igazán köszönjük a meghívást - rándult meg szám sarka - Semmi probléma nem volt idefelé jövet - emeltem a tekintetem az idős hímre, energiáimban halovány fodorként rándult meg némi düh, de amilyen hirtelen jött, úgy is szállt tova. Bosszantott engem is, a bundásomat is, hogy ilyen cinizmussal áll ehhez az egészhez, minden bizonnyal roppant mód élvezi az egész helyzetet. Fordított esetben valószínűleg én is így tennék, tehát ezt a részét meg tudom érteni. Vagyis meg tudnám, ha nem ebben a felállásban találkoztunk volna. - Ó te jó ég, eszem ágába sem jutna megvárakoztatni a méltóságos családfőt - pimasz voltam, persze, hogy az voltam, de ha arra vár, hogy majd fülem farkam behúzva esdeklek bocsánatért, akkor arra várhat. Ahogyan a dühöm is kordában tartottam még, nem fogok egyből pattogni, hogy hagyjuk a felesleges időhúzást, mert hiába nem láttam a mi szemszögünkből értelmét, hozzátartozott ehhez az egész undorító színjátékhoz. Választottam azonban gyorsan valamit, teljesen mindegy volt, én a magam részéről nem a reggeli miatt érkeztem.
Szent szatíra! Ajvé! Meg minden, amit képes volt Hercules kecskelábú, szarvacskás mestere kinyögni. Végigpörgött agyamon az egész repertoár, s akkor még csak egy mesét emlegettem, s nem egy egész DVD-kölcsönzőnyi filmművészeti klasszikust. A telefont még akkor is a fülemen tartottam, amikor már vagy egy órája nem beszéltünk Daniellel. Ha nem tudtam volna, hogy lélegzem, egészen azt hihettem volna, hogy a rigormortisz költözött mellső végtagomba, s amiatt nem vagyok képes arcom intim szférájából kivenni a készüléket. - Azt a rohadt élet! - szaladt ki belőlem végül a feszültség, ahogy realizáltam a görcsöt karomban. Az időérzékem pedig teljesen elhagyott. Honnan a nyavalyából szerezzek magamnak ruhát, hogyha a furgonom a városban van, én pedig be sem tehetem oda a lábamat? Elgondolkodtam rajta, hogy a bokrok között megkeresem a tündérkeresztanyámat, de féltem tőle, hogy a végén valami habos-babos kékséget küld rám és tökhintóval mehetek a reggelire, így inkább elvetettem az ötletet. Azt tárcsáztam, akinek Danielen és Siennán kívül tudtam a számát. Hozott már nekem egyet s mást, úgy gondoltam, hogy egy öltönyt is össze tud vadászni nekem. Ha mást nem, hát hozhatna az övéi közül. Nincs olyan pasi, akinek nincs egy sem. Vagy mégis? A nyavalya tudja, a lényeg, hogy akasztott nekem egy tweedzakós darabot, melyben úgy néztem ki, mintha saját magam egy pár évtizeddel ezelőtt, s akármennyire is nem illik ajándék lónak a fogát nézni, én kértem egy másikat. A mellényt túlzásnak éreztem, úgyhogy azt kihagytam a szórásból, de az anyagában diszkréten nyomott, csíkos-kockás szürkéskék zakó-öltönynadrág fehér inggel teljesen megfelelőnek tűnt. A nyakkendőt begyűrtem a zakó zsebébe, hogyha kell azt is elő tudjam venni, majd pedig bepattantam Danny mellé a kocsiba. - Azt'szem túlöltöztem az eseményt! - néztem végig rajta és az öltözékén, mint ahogy a nők vizsgálják egymás ruházatát egy kellemes, puccos estélyen. Nem, mintha nem lenne pont mindegy. - De a fehérből könnyű kiszedni a vért. Praktikus és elegáns. - engedtem meg magamnak egy humort, mert talán itt még nem lesz érte fejemen dudor. Meg amúgy is jó lenne, ha visszafognám magam, ha már odaértünk, mert a tőlem elvárható Jó reggelt Vietnám! kurjantás kicsit rossz irányba alapozná meg a hangulatot, ezzel még én is vastagon tisztában vagyok. Bár ettől még az idült vigyor ott trónol a képemen, amint kiszállunk a kocsiból, akkor se lohad. Eldöntöttem, hogy Danielre hagyom a beszédet, s ez nagyjából megy is addig, amíg Siennában gyönyörködöm a pajzsom mögül. Nem mintha szégyellném, hogy lenyűgöz a szépsége. Épp csak nem kívánom már rögtön mindenkinek betamponálni az orrát azzal a bizsergéssel, ami a mindenttudok egyesületéből, azaz Corvin-Leroy kettősünkből árad a Szépszemű farkasságát illetőn. - Igazán pofás táblák, bár a lengetnivalómat otthon felejtettem, de azért jár a képzeletbeli kalapozás a kivitelezőjüknek. - szállok be az udvarias fejbiccentéssel és konszolidált stílusban kivitelezett, átlagos "Szép reggelt!" kívánásom után. Nem biztos, hogy ez a legjobb mondat, de annál még mindig kevésbé érzem irritálónak, mint amit Daniel előad. Ha lennénk olyan nexusban, akkor most királylányosan bokán rúgnám az asztal alatt, de így csak csendesen elnyomom a bennem dúló adrenalint. Jobb mindenkinek, ha nem hagyom magamon eluralkodni, mert a disznó viccek nem szolgálnák az ügyünket. Bár őszintén kétlem, hogy bármi képes lenne rá. Nem véletlenül emlegettem kalapokat. Ha van rajtunk, az a baj, ha nincsen, akkor meg az. - Azt hallottam, hogy reggelire nagyon egészséges a tojás. - vágok Daniel szavai után rögtön bele az étkezési szokások emlegetésébe, hátha ezt jegyzik meg, s nem a gúnyt, ami áradt Corvin megjegyzéséből. Mélységesen egyet tudok érteni és érezni is vele, de mint ahogy eddig is kiderült, mindketten máshogy viselkedünk konfliktushelyzetben. - Értékes fehérjéket, a szervezet számára nélkülözhetetlen zsírokat, vitaminokat és lecitint tartalmaz. Kiváló reggeli, bármilyen formában fogyasztjuk is. Szóval azt hiszem én egy rántottát kérnék és mivel ezt ilyen gyorsan sikerült eldöntenem, senkit nem tartottam fel a rendelésben. - hadarom el egy szuszra. A spájzban valahogy jobban éreztem magam és ez az egész a katedrán is könnyebben szokott menni. Legszívesebben megigazítanám az inggalléromat, de nem akarom felhívni a kelleténél jobban a figyelmet arra, hogy ideges vagyok. Nem azért, mert féltem magamat. Hanem mert Siennát féltem. Nem is kicsit. Ha mi itt rosszat lépünk, ki tudja mit kell megélnie, vagy látnia. Nem lépek semerre, sakkfigura vagyok a játszmában, s nem enyém az irányító kéz. Ülök az asztalnál, mint valami öltönyös, vigyori jógyerek, s olyan mélyre nyelem le egyéniségem morgósabb oldalát, amilyen mélyre csak tudom. A farkas sem meggondolatlan. Ilyen szempontból egész összeszokott páros vagyunk. Bár ő egy fokkal jobban lázong, mint amennyire azt emberként mutatom. De ebben nem tudom korlátozni. Csak ráborítom a vérvonalból kapott álcát őmindenségére, amennyire csak tudom. És várom a csodát.
Mert nem bírtam kihagyni.:
A reggeli kalciumban dús, szintén fontos részének zenei margójára.
Néhány, mosoly mögé rejtett pillanatig azt hiszem, hogy örülök annak, hogy a szerepek ilyen módon lettek kiosztva és még véletlenül sem fordítva. Mert valljuk be őszintén, eléggé fájna, ha mondjuk Daniel személyében kellene valami vőfélét elviselnem magam körül egy életen át, és ez a Matthieu lenne Sienna vér szerinti apja. Az apákat úgyis ejtik idővel, a szerelem tud borzasztóan levakarhatatlan lenni, főleg akkor, ha az elsőről van szó. Nincsenek illúzióim, pontosan tudom, hogy ezek ketten legszívesebb karóba húzva látnának, de az alkalmazkodást tudom értékelni. Már persze ha más eszköz nem áll rendelkezésre a cél eléréséhez. Igazán kár lenne elrontani egy ilyen jónak ígérkező reggelit, azonban már most több dolog akad, ami szemet szúr. Az elsőről és legfontosabbról úgy döntök, hogy nem veszek tudomást - egyelőre, és mivel feltételezem, hogy nem kívánnak teljességgel ostobának tekinteni, ez az elhallgató gesztus csak fokozza majd kissé a rossz előérzetüket. A pincérnek intek. A magam részéről maradok a kaviárnál és a pezsgőnél, ki-ki meg a maga tojásánál. Csak egy apró figyelmeztetés Nori felé, hogy értem én a tréfát, csak nem mindig szeretem, tessék rendesen viselkedni. A pincér távozásával azonban nem áll meg az ugráltatásom. - Duncan, lennél szíves... - köszörülöm meg a torkom, és egy csettintő mozdulattal hajolok előre az asztalon. Gyorsan nyalom meg a szám szélét, mielőtt megszólalnék. - Lennél szíves jelzésértékűen belenyomni az öcséd fejét az asztalba, amikor úgy ítéled meg, hogy tiszteletlen az Alfával? Nem szívesen ugrálnék állandóan miatta. mosolyodom el, aztán visszadőlve a székre egy darabig Siennát fürkészem. Finoman simítom meg az arcát, ami abszolút nem része a színjátéknak. Érdekel, hogy min megy keresztül, de bármi is az, azt akarom, hogy a történet végére büszkén és erősen lépjen át az érzései felett. - Mondd csak, Sienna. - kezdem halkan - Hazudtál nekem? Te tehetsz róla, hogy tudják, mi lett belőled? Érdeklődöm, s a kérdés formája sem véletlenül olyan amilyen. A kérdés befejeztével mégis Danielre pillantok, röpke fenyegetésként tudatva vele, hogy amennyiben ő nem lesz őszinte hozzám, úgy meglehet, hogy különös összeesküvésre fogok gyanakodni, és meggondolatlanságomban csúnyán ki kell faggassam a kölykömet. - Mert ha igen, nincs semmi baj. Feltéve, ha azt is tudják, hogy Te választottál engem, szabad akaratodból. A zajokból ítélve úgy gondolom, hogy a reggeli italaink hamarosan megérkeznek, és ugyebár nem szeretne egyikünk sem a felszolgálók előtt nagyjelenetet rendezni.
Egyetlen alig észlelhető szusszanás, ennyi pusztán a reakcióm arra, hogy Sienna a jövevények láttán-éreztén megfogta a kezem, amikor leültem. Meg annyi, hogy nem húztam el, bár ebben az is közrejátszott, hogy jelenleg nem vagyok olyan státuszban, amiben ellenkezhetek. ~ Ha nem lesz hülye, nem lesz baj ~ üzenem neki lopva, bár igazán nem tudom, miért, amikor egy perc elég, hogy Daniel egy isteneset szarjon ebbe. Anyám. Mindenki udvarias, mindenki mosolyog, a pincér jön, kikérik a reggelit, én is kirék abból a kibaszott tojásból és mellé narancslevet. Meg egy pohár whiskyt, csak a biztonság kedvéért. Én teljes nyugalomban üldögélek amúgy, mert rohadtul nem az én nyakamon a hurok, de attól még az én seggembe is zabszem került, hála ennek a félbolondnak! Cseszné meg! Norina persze remekül szórakozik, nem is vártam mást, neki ez tényleg egy műsor, amolyan oktatófilm. A helyében biztosan én is így lennék, de nem vagyok, helyette itt ülök és remélem, hogy Sienna nem fogja esetlegesen a karmait is használni és a reggeli végére lehántani minden húst és bőrt a kezemről. Zokszó nélkül tűrném mondjuk. Castor felszószalására enyhén felvonom a szemöldököm és szolgálatkészen felé fordulok, kissé oda hajolva, ahogy látom, hogy előrébb dől. Játszik, tiszta sor. A "kérést" hallva pedig enyhén érdeklődő és udvarias arckifejezésem egy pillanat alatt változik meg. Nem nagy az eltérés modjuk látszatra, de aki ismer, az pontosan le tudja olvasni. Szám sarka megrándul, szememben halváyn fény gyúl és érzek valami feszítő elégtételt. - Ezer örömmel. - Még csak nem is hazudok. A következő pillanatban pedig már ott a kezem Daniel tarkóján, kihasználva a vérvonal adta előnyt, és megismertetem a homlokát az asztallal. - Szerintem ne készíts ki magad elé tányért meg evőeszközt - adom a roppant hasznos tippet és ezúttal árnyalatnyi él érződik a hangomban. Vele szemben minden jogom megvan hozzá. Kóbor. A falka szemében egy senki. És bármennyire is rühellje a tényt, de örök életre az öcsém. Kényelmesen dőlök vissza, a tekintetemet le nem véve róla, már csak azért sem, mert ismerem annyira, hogy tudjam, nem ez volt az utolsó figyelmeztetés. A többi pedig? A többi Castor játéka. Semmit sem tehetek ellene és akkor sem tennék, ha hatalmamban állna, vagy nem lennék ott a ranglétrán, ahol. Így aztán csak némán szuggerálom Danielt, hogy legyen képes néha hallgatni és hálásnak lenni Rómeónak, amiért helyette is gondolkodik.
Némileg megfeszülök, amikor hallom apa szavait, azt hiszem, most egyáltalán nem fog segíteni a pimaszsága, és ha tehetném, megkérném, az én kedvemért adja alább, ám nem parancsolok én senkinek, maximum Duncannek jelenlegi betöltött pozíciója nyomán, de azt sem tenném soha. Én csak… szeretném, ha innen mindenki egy darabban mehetne el, még akkor is, hogyha a lelkem darabokra szakad közben, hogy esetleg megint el kell engednem őket. Mindenesetre simogató tekintetem egy idő után tovarebben. Matt tekintetét magamon érezni egészen perzselő, finoman beharapom az ajkaimat, olyan sok mindent szeretnék mondani neki, de nem mondhatok, nem hogy itt és most, de talán sohasem. Csak egy apró mosolyt kap, szolidat, alig érzékelhetőt, csak neki szólót. Más esetben valószínűleg kacaj szaladna ki az ajkaimon a szavai hallatán, de most ezt nem engedhetem meg magamnak. - Én palacsintát szeretnék kérni, juharsziruppal és tejszínhabbal, meg egy latte macchiatot. Köszönöm szépen! Egyáltalán nem a reggeli a lényeg, de vagy az étlapot sorolom fel széltében-hosszában, vagy elkezdek fecsegni, ami valószínűleg nagyon nem venné jól ki magát. Abban is meglehetősen biztos vagyok, hogy nem sokat fogok enni belőle, de ha már itt vagyunk, hát rendeljek olyat, amit meg is ennék, a palacsinta amúgy is tilos volt, amíg balettoztam, most meg fogytam is pár kilót, kicsit megvisel ez az átváltozósdi, és sokkal többet mozgok, mióta másra nem is kell figyelnem gyakorlatilag, csak a fejlődésemre. Apu, Castor, szavainak hallatán már esélyesnek is gondolom, hogy Apa, Daniel feje hamarosan az asztal lapján landol, mert szerintem tiszteletlen volt, de lehet, csak túlbuzgok. Azt persze nem akarom, hogy bárki is bántsa, egyáltalán nem, épp ezért tüntetőleg másfelé is nézek, ha esetleg Duncan mozdulna, de nem is baj, mert megérzem Castor tekintetét magamon, és az ártatlanok tökéletes gyanútlanságával pillantok rá. A simítása jól esik, mint mindig, minden érintése, nem tehetek róla, hogy mozdul a kezem, és megérintem a kézfejét, mintha nem akarnám elengedi, mert bármennyire is ő az Alfám, a Teremtőm is ő, és így olykor talán megengedett, hogy erőt meríthessek a puszta jelenlétéből is. Nem akarok belegondolni, hogy ez az egész mit eredményez Apában és Mattben, jobb úgy a lelkemnek, így is eléggé megtépázott már. A kérdésére meglepetten rázom meg a fejem, még azelőtt, hogy a második kérdését feltenné, mert ha valamit, azt biztosan tudom, hogy soha nem hazudtam neki. Én nem szoktam, egyetlen egyszer hazudtam, azt azóta is bánom, de annak semmi köze sincs a jelenlegi helyzethez. - Nem hazudtam. Azóta nem beszéltem egyikükkel sem, hogy veled felhívtuk Matt-et. Nekem is meglepetés, hogy tudják, mi lett belőlem, csak épp a kellemetlenebbik fajtából, mert azt jelenti, hogy valaki elmondta nekik, akinek nem lett volna szabad, következésképp valaki feltehetőleg bajban van, mivel ők ketten kitiltott személyek, és nem is szabadna információhoz jutniuk a Falka ügyeiről. - Fogalmam sincs, hogy tudják-e, de szívesen elmondom... Ám egyelőre nem szólok, mert a szavai számomra nem jelentik azt, hogy meg is tehetem, hisz Mattnek is többet mondtam jó múltkor, mint kellett volna, épp ezért most nem beszélek előre, csak megvárom, hogy esetleg rábólintson, és akkor szívesen kifejtem kicsit bővebben, hogy mi történt, és miért döntöttem úgy, ahogy, mert ezt mindenképpen tudniuk kellene, mert csak Castor szavait hallva merőben nem úgy hangzik szerintem, ahogy a valóságban zajlott.
Azt hiszem én magam is egyetértően bólogathatok arra, hogy ezt igenis megérdemeltem. Duncan sajnos gyorsabb, mint én, ráadásul senkinek sem lenne kifizetődő, ha fogócskázni kezdenénk, úgyhogy tessék, verje csak bele a fejem az asztalba, talán helyrerázódnak nekem is odabent a dolgok. Annyira van még időm, hogy legalább oldalra fordítsam a fejem, így csupán a halántékom vágódik az asztal lapjának, kellemetlen lett volna még egy szaros orrtöréssel is megkoronázni a műsort élvező alfa és szőkébbik kölyke élményét. Halántékom dörzsölve egyenesedem újra fel, Duncan megjegyzésére legszívesebben rámorrannék, hogy csupán az alfával való szemtelenkedéseimkor kell megreguláznia, arról nem szólt a fáma, hogy neki nem szólhatok be, de végül csak egy kedvesnek egyáltalán nem mondható mosollyal reagálom le a szavait. Senkinek sem hiányzik most egy kis testvéri csetepaté, sem nekem, sem Siennának. A többiek nem igazán érdekelnek, bocs. Azonban ami tovább szaggatja tűréshatárom falait és bundásom láncait, hogy látom, amint megsimítja Sienna arcát. Kénytelen leszek túllendülni a dolgon és elfogadni, hogy most már megteheti. Bármit megtehet, hiszen Sienna sokkal inkább tartozik őhozzá, mint énhozzám. Ez pedig az a keserű igazság, ami megüli a gyomromat, amitől egész egyszerűen rosszul leszek. Ám ez még mindig semmi, sokkal inkább mellbe vág a kérdés, melyet a lányomhoz intéz, az asztallapra támasztva alkarjaimat hajolok kissé előrébb, szemeimet elkapva Siennáról, hogy az alfa arcát fürkészhessem és álljam a tekintetét, amikor rám néz. Értem én a fenyegetést, nagyon is jól értem, ám Sienna elmondja az igazat, így nekem nincs hozzáfűzni valóm. Amíg nem nekem szól a kérdés, inkább nem szólalok meg, egyrészt mert az Istenért sem szeretném, hogy kitudódjon, ki volt az, aki elköpte nekem az információt. Már csak az kellene, hogy még valaki miattam kerüljön veszélybe. "Te választottál engem, szabad akaratodból." Mindig van egy olyan pillanat, amikor az ember azt hiszi, nem érheti nagyobb ütés, nem kaphat nagyobb pofont, ám ezúttal is bebizonyosodott, hogy de, igenis érhetik még meglepetések. Ez a mondat is teljes mértékben ilyen. Szinte a szám is tátva marad, elkerekedett szemekkel pillantok Siennára, megadóan dőlve hátra a nyavalyás székben. Mint akit most zúztak porrá. - Igaz ez? - fakó a hangom, nem engedem, hogy a bánat és a fájdalom felszínre bukjon a kérdésben. Igencsak morbidul hangzott ez így Castor kijelentésében és nagyon remélem, hogy ha Sienna lehetőséget kap a válaszolásra, akkor oszlani kezd az az üresség bennem, melyet a kijelentés hozott létre. És azt hiszem, a reakcióm kellőképpen tükrözi a valóságot; a dolog ezen részéről semmiféle tudomásunk nem volt.
Megkapom a tojásaimat, s szerencsére nem az én tojásomból lett vacsora, akarom mondani reggeli, így Kukori és Kotkoda dala is békében nyugodhat. Ennék én nyugodtan, vagy legalábbis majdnem úgy, de mivel mások nem képesek befogni a szájukat a tápláló reggeli mindenféle állatból kikeveredő golyós jellegével - haltojás, tyúktojás, teljesen mindegy ebben a felállásban - nekem sem könnyen mennek le a falatok a torkomon. A farkas alig hallhatóan morran fel bennem. Szinte erővel tapasztom pofájára lélekhúrjaimat. Nem nézek Duncanre, mert lenne a tekintetemben némi "letöröm a kezed" jelleg, ami pláne nem szükséges most. Inkább Sienna felé pillantok, belőle próbálok töltekezni, s szentimentális erkélyrebámulóként igyekszem elhinni, hogy ő pedig épülhet belőlem lelkileg. A koppanásra csak azért nem szisszenek fel, mert tele van a szám. Életemben ilyen rosszul rántotta még nem esett, de a tányérom valahogy kezd egészen érdekes lenni. Főleg, amikor látom, hogy az Alfa milyen bensőséges gesztussal illeti Sisit. Forog bennem a farkas, s vele együtt a világa is. Ha lennének kölykeim, nyilvánvalóan én is így dédelgetném őket, vagy ha gyermeket sikerült volna nemzenem. De elvették tőlem a lehetőséget, most utoljára éppen az, akinek a keze olyan tájakon kalandozik, ahol nem kellene. Magamba nyelem a véleményt a rántottám következő falatjával együtt, s csak csendesen fordítom érdeklődő, mosolyvesztett arcomat megint a Szépszemű felé. Én vagyok a legkisebb dominó ebben a képletben, nem miattam fog bedőlni, hiszen én nem tudom, hogy Danny kitől hallotta, amit elmondott nekem. Talán meg kellett volna tartania magának? Nem, egy pillanatig sem gondolom így. S őszintén szólva inkább lennék én az, akit fenyeget a testi épségének elvesztése, minthogy Sienna apja legyen az. Mert teljesen mindegy, hogy miképpen simítja meg az arcát, ha Sisi nem (de) viszonozza a gesztusát. Akkor még van remény. Hangos csörrenéssel landol a villám a tányéron, s erre még Hádész poklából is kihopp-análnának a hullák, azt hiszem. Én is megrettenek, mert egy pillanatra azt hiszem, hogy a lelkem darabokra esését lehetett így hallani. S csak pár pillanattal később nyúlok a villám után, hogy visszahelyezzem a tányérra. Elment az étvágyam, nem is kicsit. Én nem kérdezek, csak hallgatok. Akarom tudni, amit mondani fog nekünk, mert ahogy említettem már neki, minden érdekel, amit valaha mondana nekem, de mégis valahogy irtózom a gondolattól is, hogy tudomásul kelljen vegyem: önként mondott le Sienna arról a létről, amiben őt is legalább annyira meg akartam volna óvni, mint régen Jacquelinet. Nem véletlenül esik ilyen rosszul ezt magamévá tenni. Hiszen tudom - ahogy akkor is tudtam - hogy lányom lehetett volna, ha valaha beavatom. De helyette meghalt, mert sokáig tartottam a szám. Sienna pedig azért szűnt meg embernek lenni, mert túl kevés ideig tudtam ülni a pofaszerkezetemen. Kalap, nincs kalap. Bele kell túrjak hajamba fél kézzel, mintha csak a fejfedőt keresném ott. És lehengerlő önuralmamról teszek tanúbizonyságot azzal, hogy amikor újra az asztalra támaszkodom, ujjaim között bizarr békaúszóhártyaként nem fityegnek vörös hajszálaim.
Felsóhajtok, keserűen kissé, amikor felhangzik Apa kérdése, és fáj így látnom a vonásait, sejtettem, hogy ez lesz, ha csak Apu szavait veszi alapul. Istenem, milyen eszementül fura, hogy két apám van. Eddig nem volt egy sem, tizennyolc évig egy édesanyám volt csupán, most meg itt ülök kettő között, és csak azon fohászkodom magamban, hogy az egyik ne ölje meg a másikat. Nem bírnám elviselni, de azt is tudom, hogy ezt itt most senkit sem érdekel. - Igen, ez igaz. Lovagolhatnék azon a kérdéskörön, hogy két alternatíva közül választani nem teljesen szabad akarat, de őszintén nincs kedvem vitatkozni Castorral, nem hiszem, hogy túl jól venné ki magát, főleg akkor, amikor a helyzet lehetőség szerinti nyugodtabb mederben való tartásához ragaszkodnék. Nem segít, hogy Matt döbbenetében megszabadul a villájától, és hirtelen nem is tudom, hogy melyiküknek mondjam, mert vélhetőleg egyikük sem rajong a gondolatért, hogy én ezt elméletileg akartam. Ez ebben a formában azért nem kerek, de nem fogok mélyenszántó elmélkedésbe bonyolódni. Elmondom nekik a történetemet az én oldalamról, s onnantól kezdve rájuk kell bíznom, hogy megértenek-e, avagy inkább harag üli meg a lelküket. Végül úgy döntök, hogy amíg beszélek, felváltva pihentetem tekintetem rajtuk, elvégre, még ha Matt nem is kérdezett, neki is szólnak a szavaim, hogy tudom, hogy éppen annyira számítok neki is. - Megkérdezte, hogy emléktörlés vagy vérfarkas lét. Az egyértelmű, hogy mi volt a válaszom, azt viszont mindkettőknek tudnia kell, még ha ez fájni is fog, hogy miattatok döntöttem így. Nem voltam hajlandó elfelejteni azt, akik vagytok, a létezéseteket, az igazságot, nem láttam járható útnak a másik lehetőséget. Talán könnyebb lett volna, nekem, ám én sosem voltam önző, és sosem lennék képes magamat megszabadítani a fájdalomtól úgy, hogy mások szenvednek. Bélyegezzenek nyugodtan ostobának, igen, ezt akartam, és nem bánom, mert legalább vannak, még ha fájnak is, tudok róluk, ismerem a titkaikat, emlékszem a beszélgetéseinkre, az érintésekre, a mosolyokra, és erőt merítek belőlük, bármennyire is érezzem magam olykor gyengének, amiért ki kellett zárnom őket az életükből. - De bárki bármit is gondoljon, nem vagyok áldozat. Nem kell sajnálni, vagy éppen keseregni azon, hogy én ezt nem akartam, hogy ti sem akartátok, hogy mindenki meg akart védeni, de senkinek sem sikerült. Szeretem, őt, ott benn, a részem, és csak több lettem általa. A szavaim súlyával ellentétben tökéletesen higgadtan beszélek, mellőzve az indulatokat, egyszerűen csak felvázolom, amit érzek, és remélem, megértik belőle, hogy nem tesznek jót senkinek azzal, ha bármi olyat tesznek, ami miatt Castornak lépnie kellene. Csak ártanának vele, maguknak is, és nekem is.
Keményebben és hangosabban koppan az első három szó, mint Matt leejtett villája. Nem kérdezek azonban többet, nem faggatózom, csak csendes beletörődéssel várom a történetet, az igazat, hogy valójában mi történt és miért is hallottuk az előbb azt, hogy Sienna önként választotta mindezt. Francba az egésszel! Szeretnék dühöngeni és odalépni a lányom mellé, hogy megrázzam a vállánál fogva és a szemébe mondjam, hogy ostobaságot művelt. Hogy miattunk dobni el azt, amiért küzdött, az álmait... Eddig is volt családja, eddig is boldog volt, azt hiszem, miben lett más, hogy beléptünk az életébe? Mit tettem vele? Hát nem látod, hogy én löktelek ebbe bele? Tudom jól, milyen az, amikor az ember a saját apjában csalódik, velem is megtörtént már, pontosan ezért nem értem, hogy tarthatott ki mellettem, azok után, amit akkor mondtam neki. Miért, Sienna... Miért? Úgy érzem, minden levegő kipréselődött a tüdőmből, szeretnék levegőért kapni, de képtelen vagyok, mintha valami hatalmas gombóc gyűlt volna a torkomban. Szívesen leereszteném a pajzsom, hogy megfürösszem drága bátyám mindabban, amit most én érzek, de van egy olyan érzésem, hogy magasról tenne az egészre... Próbálok erre nem gondolni, legalább erre nem, van elég szar ebben a palacsintában, amit megenni kényszerülünk, akkor legalább ezt hagyjam későbbre. A saját bátyám... Nem dühöngök, nem őrjöngök, még az asztalt sem borítom fel, pedig nagyon szívesen megtenném, de.. semmit nem érnék el vele. Marad hát a csendes beletörődés, az üresség, melyet hiába reméltem, hogy Sienna magyarázata befoldoz majd.. nem így történt. Szeretném megérteni és elfogadni, de képtelen vagyok. Túl jó, túl kedves, túl sok benne a szeretet ahhoz, hogy megérthessem, miért tette azt, amit. - Menj a picsába! - szűröm a fogaim között, íriszeimben megjelent a borostyán örvény, egyenesen Castor szemeibe nézve velük, csakis neki szóltak a szavaim. Verje Duncan megint a fejem az asztalba, szarok rá! Még oda is tartom a nyakam, tegye csak meg, kurvára nem érdekel! Hogy kényszeríthet valaki ilyesmire egy ártatlan lányt? Hibáztam, hatalmasat hibáztam, elismerem, de miért őt kell büntetni mindezért? Dühösen fújtatva támaszkodtam meg az asztalon, akár ismét fejeltem az asztalt, akár nem, nem érdekelt. - Mit akarsz? - cseppet sem voltam barátságos, de szerintem érthető a helyzet. Magasról tettem a reggelimre, nem is érdekelt, már akkor sem volt étvágyam, amikor beléptünk ide. Térjünk inkább a lényegre, nyilván nem azért hívott minket, hogy rajtunk szórakozzon - vagy legalábbis nem csak ezért -, aztán meg kidobjon minket a városból. Halljuk hát az alkut, kezdjünk bele a "tárgyalásba", mert ha így haladunk, lehet hamarosan képtelen leszek féken tartani magamat és a bestiát is és csak felborítom azt a kibaszott asztalt...
Csendes szemlélő vagyok, ami azért olyan nagyon nem egyszerű, de boldogulok.Csak hallgatok, figyelek és hiába van fent Daniel pajzsa, mindent le lehet olvasni az arcáról, a gesztusairól, ahogy Rómeó is nyitott könyv. Valaki elárulta nekik, hogy Sienna farkas lett. Remek. Cas provokálja őket, főleg az öcsémet, amit minden további nélkül megtehet, totális fölényben van, ráadásul őt nem is nehéz felhúzni és meggondolatlanságba vinni. Szinte látom, ahogy megy fel benne a kétségbeesés és a harag. Megfeszül az állkapcsom, szeme borostyánjára az enyém egyből vérvörösre vált és a bestai morgása tör fel belőlem. Ezzel együtt érkezik az asztalba verés, amire valószínűleg számított. - Tudd, kivel beszélsz - morogtam rá, ahogy odahajoltam hozzá és ezúttal helyben is tartottam. Egészen közelről néztem a szemébe, amiből valószínűleg semmi más nem áradt felém, csak gyűlölet. Az én tekintetem sem szeretettől tobzódott, de annál figyelmeztetés volt benne. - És hogy ki előtt! - mordultam még egyszer és nem, kurvára nem magamra értettem. Ahogy az ő idegie pattanásig feszültek, úgy most már az enyéim is, készen arra, hogy ha olyan megmozdulást indít, akkor megállítsam. Nem érted? Ez a büntetésed. Nem Siennáé, hanem a tiéd. Eddig sem ettem egy falatot sem, eztán sem terveztem. Ne sértegge Castort előttem, mert még ha én nem is esnék neki - lévén bármennyire is gondoljon rólam rosszat, attól még a testvérem -, a farkasom habozás nélkül. És amennyire dühös vagyok rá az ostoba viselkedése miatt, meg se próbálnám szépíteni a helyzetet. Szeretném kiosztani, de úgy istenesen úgy is, hogy nekem is van elég rovás a számlámom, de kurvára nem izgat. És nem azért papolnék neki, mert jól esik tépni a szám egy nagyra nőtt kölyöknek. - Higgadj le - szűrtem a szavakat fogaim közül és egy utolsó, taszító-nyomással eresztettem el. Vissza viszont már nem dőltem. Tisztában vagyok vele, hogy ha eddig nem sikerült hideg fejjel gondolkodni, az én intésemre se fog összejönni, de egy próbát megért. És inkább engem küldjön el a picsába, abból kismilliószor kevesebb baja származik.
Megmondom őszintén én abszolút nem kívánok részese lenni ennek az egésznek a maga mélylélektani szintjén. Csak begyújtottam a kanócot, a dolgom itt egyelőre véget ért, és nem maradt más, mint hogy élvezve a kaviárt hátradőljek, és figyeljem a robbanást. Éppen ezért sem kutakodom egyik hím érzelmeiben sem túlzottan. Tudom, mire számítsak, nem terhelem magam azzal, hogy át is éljem a haragot és a keserűséget. Nem gondolom azt, hogy Sienna elbeszélése bárhol is hibás lenne. Vagy hogy éppenséggel azért cicomázná szépre a mondandóját, hogy menteni próbálja magát - vagy engem, nézőpont kérdése. Hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy nem tölt el büszkeséggel az, ami utoljára elhagyja a száját. Nosztalgikus örömömben végignézek rajta, Norinán, és még Duncanen is, mert tudom, hogy ez közös bennük. Hogy szeretik, amit kaptak és büszkék arra, ami ezáltal egy napon lehet belőlük. - Duncan... ereszd el. Bármennyire is jól esik a gesztus, mégsem érzem azt, hogy az Omegának kellene megvédenie... nos, bármitől. Örülnék neki, ha fiamként, testőrömként tenné meg mindezt, de így csak a saját büszkeségem marcangolja minden, amit a szeretetnek kellene eltöltenie. - Mit akar mindenki a világon, Daniel? - kérdezem jeges nyugalommal, egy korty pezsgővel később - Tudod, évszázadokig tökéletesítettem magam azért, hogy helyén tudjam kezelni az olyan balfaszokat, mint te. Éppen ezért adtam neked lehetőséget arra, hogy okosabb legyél. Hogy tudd, kivel van dolgod. Mit hittél? Hogy csak úgy visszaeresztek egy tinédzsert a világba mindazzal a tudással, amit birtokolt? Nem szabadott volna tudnia, neked pedig nem lett volna szabad a küszöbömre hugyoznod. Egy kis szünetet hagyva billentem kissé oldalra a fejem, várva arra, hogy megeméssze a hallottakat. Hiába nincs közöm a gyerekhez, mégis több felelősséget éreztem a sorsa iránt, mint ő. - Hálásnak kellene lenned. Olyan életet adtam neki, amit te sosem lennél képes. Mellettem biztonságban van, megkaphat bármit, amit akar, és nem kell a bajkeverő apja miatt fenyegetésnek kitéve leélnie az életét. És amikor azt mondtam, hogy megkaphat mindent, akkor az akár még őt is jelentheti úgy, ahogyan Mattet is, attól függően, hogy mennyire hajlandók velem együttműködni. Ám erre igen kevés esélyt látok Daniellel kapcsolatban. - Arról már nem is beszélve, hogy majdnem elvesztettem miattad a fiamat. Öt emeletet repült, mert te elvetted tőlem, úgyhogy joggal szereztem magamnak helyette egy másik Corvint. Szeretnél csatlakozni esetleg? Arról mondjuk elképzelésem sincs, hogy át tudnám-e harapni, de szerintem elég nyilvánvaló, hogy mindez csupán olaj a tűzre. Igazítok kissé az öltönyömön. - Hát nem látod, Daniel? A bátyád boldog mellettem. A lányod boldog mellettem. Megkínozhattam volna. Elküldhettem volna darabokban hozzád, de nem tettem. És akkor te, te... senki fia ideülsz az asztalomhoz, az én ételemet eszed és még van merszed elküldeni a picsába? Az utolsó mondat szavaival egyre rohamosabban zúdul a jelenlévők nyakába a három és fél évszázados szörnyeteg habzó fröcsögése, ahogy magam is felkelek, és asztalrogyasztó lendülettel az asztalra csapok. - Ostoba kölyök! Az összes Corvinnal tele van a faszom. Mi az isten van veletek? Miért akartok állandóan megdögleni? - csattanok fel - Sokakat láttam már pusztulni, és ebben a fene nagy büszkeségben semmi méltóságteljes nincs. Senki sem fog rátok emlékezni, és mindenki csak röhögni fog a tetemetek felett. Hogy mit akarok? Hálát. Tiszteletet. És azt, hogy legalább a lányod érdekében hódolj be előttem, mert ha nem teszed meg itt és most, soha többé nem látod majd, mert nem lesz már szem, amit rányithatnál. Tessék, gyerünk... Fürkésző vadként kezdek az asztal körül sétálni, s míg nem beszélek, vörös szemeim felvillanását mély torokhang teszi fenyegetőbbé. - Érezd a súlyát annak a tehernek, amit a lányod nyakába varrtál. Legyél okosabb, hiszen csak egy gyerek, nem igaz? - szavaimból csöpög a gúny - Hozd meg a jó döntést, amíg még lehetőséged van rá. Túl messzire ment. Túl sokadjára provokált. Kurvára mindegy, mennyire voltam nyitott az elején, de van egy határ, és ezen a határon már túlságosan régóta toporgunk ahhoz, hogy ne lépje most át ezzel a megszólalással. Nem is kéne magyaráznom. Pusztán azért is felkoncolhatnám, mert zavar. De vajon képes ezt meglátni a saját szemellenzőjén keresztül?
Nem vagyok még az érzelmek mestere, bár emberként is empatikusabb voltam mindig, és könnyen olvastam a jelekből, vagy nem is tudom, éreztem őket, de farkasként még ez is nehezebbnek tűnik. Arra viszonylag korán rájöttem, hogy egyes érzelmek jobban megmozgatják a kajla feketét, mint mások. Ezen egyébként nem csodálkoztam, hisz a paletta széles, a felszínes, jelentéktelennek ható benyomások eltörpülnek az intenzív, mély érzések mellett, mint mondjuk a túlcsorduló öröm, vagy éppen a harag, amit eddig nem is nagyon ismertem, maximum mások részéről. - Nem értesz. Állapítom meg, beleszőve ezt a két szót a csendbe, mert látom rajta, nehezemre esik megbirkózni a csalódottságával, és haragszom rá, igen, haragszom, mert az nem lehet, hogy az ő reakciói miatt most először bánni akarjam a döntésemet. Szó sem lehet róla. Tőlem idegen a dacos, büszke mozdulat, ahogy megemelem a fejem, talán inkább csak magamnak jelezve, hogy uralkodjak magamon. Tehetetlenül túrok bele a palacsintámba, mert még az is értelmesebbnek tűnik, értelmesebbnek, mint az, hogy megkíséreltem elmagyarázni, hogyan éreztem és mi mozgatott. Azt hiszem, kár volt, már csak abban van minden reményem, hogy Matt megért, és nem haraggal fog gondolni rám emiatt. Ám, ha szerintük inkább el kellett volna felednem őket, akkor talán valóban rosszul döntöttem, akkor kevésbé kellett volna önmagamnak lennem, és most sem kellene ragaszkodnom hozzá, nem igaz? Érzem, ahogy a növekvő dühöm és kétségbeesésem felemeli a farkasom, a vörös szemeim hirtelen villannak fel, de nem bánom, lássák csak. Igen, Castor gyermeke vagyok, és akár tetszik, akár nem, közük van hozzá, Mattnek kevesebb, ő inkább szerencsétlen résztvevő volt, és fogalma sincs, mekkora a bűntudatom, amiért már sosem tudom megadni neki azt, amit szeretne. Ám valamit valamiért, ha nem ismerem, vagy nem úgy, ahogy most, az hazugság volna, én pedig még tudatlanul sem szerettem volna abban élni. Egyszer majd, bízom benne, megértik, de ahogy a beálló csöndbe oson Apa sziszegése, lemondóan hajtom le a fejem, és ismét a palacsintához menekülök. Bele még nem haraptam ugyan, de már határozottan nem ínycsiklandozó a látvány. Próbálom csillapítani magam, szép dolgokra gondolni, csitítani a dühösen mocorgót odabenn, aki haragosan szemléli azt, aki ilyen gyűlölettel reagál a puszta létére. Kiráz a hideg attól, ahogy hozzám simul belülről, édesen kérve, hogy eresszem ki, hagy mutassa meg ő, mennyire nem vagyunk elesettek, szánni valóak, hogy mennyire csodálatosak, szépek vagyunk, és mindenki elképzelései ellenére ott tobzódik bennük a potenciál, mert egyet akar farkas és ember. Ember és farkas. Kávé, szinte úgy kapok utána, mintha az utolsó reményem lenne arra, hogy megőrzöm az értelmemet, tudom, hogy könnyebb lenne elereszteni, és biztos vagyok benne, hogy könnyebb lenne, ha ezt az egészet nem kellene végigasszisztálnom. Apu szavai vadul marják a fülem, tovább szítják bennem a tüzet, és észre sem veszem, hogy a Duncant szorító ujjaim már nem egészen azok, amiknek lenniük kellene. A felfokozott érzelmek gondoskodtak arról, hogy fel se tűnjön igazából a fájdalom. Előbb látom meg a bögrére fonódva őket, hogy aztán rögtön az ölembe kapjam döbbenetemben. Senki más nincs a teraszon ugyan, de attól még nem akarnám ezt itt és most. Már a szavak is összefolynak, csupa méhzümmögés minden, mégis, meglepően higgadt a mozdulat, ahogy felállok, megszakítva az édesen romantikus beszélgetést, és próbálok a korláthoz vánszorogni, ott talán nem ennyire mérgezett a levegő, nem zsizsegnek a bőrömön a pengeéles szavak tüskéi. Nagyon nehéz eszemnél maradnom, és őszintén, szeretném átadni magam neki, jöjjön, tomboljon, élje meg a haragos csalódottságunkat, mert én nem fogom. Meg fogja ölni… megöli, ha Apa nem adja alább, érzem a zsigereimben, égetik a könnyek a szemeim, és a farkasnak csak ez az utolsó lángra kapó szalmaszál kell, hogy fájdalomtól görnyedjen meg a testem, és ha valaki nem akadályozza meg, az én fájdalmas, percekig tartó vergődésem fogja szolgáltatni a szimfóniát eme csodálatos „tárgyalás” alá.
Hasznos, hogy letettem a lant helyett a villát, Tindói Hangszeres Sebestyén zengedezési szintjére ugyanis nem tudtam volna emelkedni, s nem is hiszem, hogy valaki alkalmazott volna rajtam bármilyen mű- vagy igazi fogást annak érdekében, hogy meg ne fúljak Sienna szavainak hallatán. - Értünk - hangsúlyozom ki a szót, hátha bekúszik a mellettem ülő Munkácsy női ruhájának színét viselő köd alatt tekergő agyába a kifejezés értelme - tette. A lányod emlékezni akar rád. Nem tudom, hogy mennyi időt akart volna átölelni az emléktörlés, de mivel sajnos - vagy nem sajnos, attól függ kinek a térfeléről nézzük - engem régebben ismer már Sienna, mint Dannyt - pláne Danny ajakba nemiélt vallomását, melyet az enyém követett - így feltételezem, hogy az én lényem emberi fele nem lett volna kiemelve tudatából. Így igazából - bármennyire is örömmel tölt el ebben a bizarr helyzetben is a tény - nem a rólam szóló emlékeit dédelgette - bár ezt ő nem tudja, s ezen hitében nem szeretném megingatni, mert önző módon számomra azt jelenti, hogy fontos vagyok Siennának, s talán valami halvány remény is feléled bennem azt illetőn, hogy nem csak, mint egyszerű barát (hogy nem az az extrája a brátságunknak, ami a kanos filmsztereotípiákban megjelenik, hanem sokkal inkább testen belüli lélekoldala van ennek) - hanem Danielről nem óhajtott megfeledkezni. Hiszen az apja. S minden kislány szereti z édesapját. Mondjuk Danny és az édes legalább olyan messze tudnak lenni egymástól, mint a mandula és a cián élettani hatásai. Persze, a további helyzet is érthető. Senki nem olyan ostoba, mint a félszemű kígyó, akinek a fején szalagál vagy épp nem szaladgál a bőr. Ám ettől még Danielnek is lehetne egy csöpp, magához való esze. Mégis mit várt? Nem hinném, hogy királylányosan naiv, rózsaszín babydollos álmokat kergetett azzal kapcsolatosan, hogy a jótékony fekete farkas csóválni fogja magát és nem próbál beletapicskolni az idegrenszerünkbe. Majdnem félrenyelem a nyelvemet a menj kezetű mondat hallatán. Ennél már csak egy hajszálnyival lett volna erősebb, hogyha mélyen tisztelt alfát szexuális tevékenységre szólítja fel. De Luca ugorjon hej de lukba, hinnye ám, izibe'. Vagy valmi hasonló, verses formátumban. Meg kéne csapkoni egy keserű mandulás szelettel, vagy a máját péklapáttal kenegetni. Mindkettőnek. Felváltva. - Úgy értette, hogy Pulába menjetek el. Nagyon szép horvát város, de sokan azt hiszik, hogy az L helyett N van benne, pedig az egy egészen másik dimbes-dombos táj, s nem csak a horvátok specilizációja. Amúgy meg ha nem mondtam volna még, akkor barátomnak lateralitási problémái vannak, épp csak annak is egy különleges válfaja, így nem a jobbot keveri a ballal, hanem az elölt a hátullal. Pu meg pi. Gondolom nem kell magyarázzam. - veszek fel igen könnyed hangnemet és közben kitartón meresztgetem Dannyre az energiaszemeimet, jelezve ezzel neki, hogy legyen már esze a vén kaporszakállú szerelmére - jó, arra talán ne, hiszen a fartúrás a tojás után pláne nem hiányzik ebbe a kontextusba - és gondolkozzon el azon, hogy mivel árt többet Siennának. Ha megöleti magát vagy ha kétéltűt szopogat hosszú, tömött sorokban? Szívesen fellebbenteném a másik Corvin penészes mézeskalácsvilága elől is a fátylat, mint egyszeri szűzlány a szoknyáját a szőke herceg cukorbugyit karamellizáló szóhevességének következtében, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy kinyissam örömódára számítva a pofám. Pedig Beethoven igazán szépet alkotott, ha nem vesszük figyelembe az elcsépelt és lapos utóéletét a szimfóniájának, mi manapság inkább dohánytermékekről beugrós szóvirág. Azzal viszont egyet tudok érteni, hogy a higgadás fontos lépcsőfoka lenne ennek a nyugalomról leszoktató kúrának, szigorúan S-telen véggel. És az elengedés ellen sem lenne semmi kifogásom, de valamiért nem látok sok derűt az eljövendő percekben. És bár nem vagyok egy delfi jósnő, de még pályát is módosíthatnék ezek után. Nem vágytam ilyen kéretlen szakspecilizációs tanácsadásra, de hát ez van, ebből kell kihozni azt, amit lehet. Sok sebből vérzik az, amit az Alfa állít, de nyilván csak azért gondolom így, mert nem tudom a hátsómat talajszintre csapdosni afölött érzett örömömben, hogy kényszerítette - bármire úgy egyáltalán - a legtisztább lényt, akit Jacqueline óta megismerni volt szerencsém. Ettől függetlenül viszont az ő oldaláról nézve sajnos igaza van. És jobb lenne, hogyha nem kellene elmenjünk abba az irányba, amerre tartunk. - Ha szabadna egy pillanatra! - akasztok közbe egy mondatot ott, ahol alkalmasnak érzem rá az időt. - Attól tartok, hogy valamit kint felejtettünk az autóban, elnézést kérek ezért heves barátom nevében. Az önuralma az. Megleszünk nélküle, vagy kioldaloghatunk érte? Ketten kellenénk hozzá, ugyanis túl nehéz. Nem annyira az ülőgumóimat szeretném megmozgatni, mintsem inkább célozni Dannynek (is) ezzel arra, hogy jó lenne, ha nyughatna már egy kicsit, mert így soha ebben a nyavalyás életben nem kerülhet többé az ibolyák gyökérzeténél közelebbi kapcsolatba semmivel, pláne nem a lányával. ~ Ne kelljen látnia! - próbálkozom a fiatalabbik Corvin pajzsa mögé tolni a gondolatot, de igazából ha nem fogja, akkor is a part szakadási pontjánál vagyunk. Sienna érzelmi viharát nem tudom csillapítani, de vetek rá egy futó pillantást, s ebben benne foglaltatik mindazon lexikonnyi információáradat, melyet akkor sem tudnék elhadarni, ha innentől kezdve egy évig szellőztetném beszéddel a gyomromat. Ha akarná, vállalnám a büntetést az apja helyett. Megvédeném esztelenül annak tudatában is, hogy valószínűleg akkor Danny is és én is meghalunk. Vagy eltakarnám Sienna elől a világot, hogy ne kelljen látnia semmit abból a mocsokból, ami itt történhet, abban az esetben, ha Daniel nem ülteti vissza a fejét a nyakára, kiemelve altesti mélységeinek kürtőiből amazt. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem orrolok Castorra. Épp csak ha össze kellene hasonlítanom az Alfa és kukába hajítandó holmik összefoglaló nevével aposztrofálható ~ségeit azzal, hogy mennyire akarok jót Siennának, akkor a köröm alatti piszokmennyiséget tenném képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjébe, s a Földünk golyóbisát a másikba. Vajon Daniel meg fogja érteni, hogy mivel árt és mivel használ? Eleget élt már ahhoz, hogy tudja, miről is szól ez a lét. Ha árnyas, ha nem.
Némán figyel, bár az idegen kóbor tojásról tartott egészséges és élettani hatásai címmel illetett felszólalására óhatatlanul is a hím ágyékára pillant, és elképzeli a tojásait rántottaként vagy akár lágyan, és tükörtojás formájában is, mert a feszültség ami árad a társaságból... hát kb. erre enged következtetni. Valakinek a tojglijaiból tényleg reggeli lesz, és erős a gyanúja, hogy nem az apjáé köszön vissza majd a tányérról. A vigyorgást elnyomja, és a tekintete is feljebb vándorol, már nem az ágyékot pásztázza, hanem a kóbort. Eunuchnak sem lenne utolsó, olyanjuk még amúgy sincs. Viszont a tiszteletlen hangnemre már a bundása is morgással felel, ahogyan ő is felmordul, mert azt azért nem szereti ő sem, ha a saját vérét ilyen szavakkal illetik, pláne ha még az apja is. Elküldik a picsába Castort? Merész húzás, szóval az öltözéke kitűnő, tényleg temetés lesz, nem egyéb, csak megspékelik kajával is. Megfeszülnek az izmai, simán ugrana, de Duncan már bele is veri az öccse fejét az asztalba. Eddig kimaradt a kavarodásból, de végül is nincs miért meglepődni, néha Duncan is marha, akkor milyen legyen a fivére és annak kebelbarátja? Sienna választhatott, ahogy hallja, ahogyan ő is annak idején, és azért ez egyáltalán nem mindegy. -Tükörtojást kérnék, de most nem mindkét oldalán sütve. Köszönöm. Türelmesen vár, és amint megérkezik a reggelije, úgy állítja bele a villát, hogy szétterüljön a tányérján. Kölyökként, csendben és disztingválva ez a válasza a két vendég reakciójára. Pontosan így képzeli el, mosolyogva, kíméletlenül. Az apja szavaira is figyel, arra az önuralomra, arra az ironikus, mégis diplomatikus helyzetkezelésére, ami szerinte óriási. Ahogy összerakja a kis mozaikdarabkákat, nincs kérdés, nyert helyzetben van, és ha a két kóbornak esze van, akkor tényleg örülnek annak, hogy Sienna él, és esetleg ők is úgy távoznak. A kérdésre, hogy mi van a Corvinokkal, majdnem megszólal és nevet, de idejében fojtja el, és inkább foglalkozik a tojás felitatásával. Zseniális húzás... hogyan büntessünk valakit? Ott, ahol a legjobban fáj neki. Logikus lépés, Sienna pedig nyert az egészen, akárki akármit mond. A magyarázkodásra fúj egyet, gyenge próbálkozás, senki nem süket, az pedig, hogy a horvát város milyen, nagy valószínűséggel senkit nem érdekel. Persze őt nem kérdezték, így hallgat, és Siennára pillantva nyugtázza, hogy talán a másik hímnek van annyi esze, hogy leállítja Corvint, mielőtt steak-ként végzi a konyhában.
Egy cseppet sem haragszom Siennára a döntése miatt és azt is sikerült felfognom, hogy értünk tette. Értem. Csak egyszerűen nem tudom megérteni, hogyan volt képes engem választani azok után, amit mondtam neki. Két szó volt csupán, de én örömmel elfelejtkeztem volna egy életre az apámról, ha nekem ilyet mer mondani. De Sienna más, ő nem olyan, mint én. Mint már az előbb is mondtam, ő túl jó, túl kedves, pedig egészen biztosan egyszerűbb lenne az élete, ha nem kapnék szerepet benne. Szeretem, azt hiszem mindennél jobban, de a történtek fényében nem talán nem túlzás azt állítani, hogy csak jobb lenne neki nélkülem. Belepusztulnék, persze, hogy belepusztulnék, de ettől még az igazság igazság marad. A szavainkat már nem tudjuk visszaszívni, nem igaz? Túlságosan is forró fejű vagyok, ezen sincsen mit tagadni, ahogyan azon sem, hogy ostobaságot halmozok ostobaságra, a "többet ésszel, mint erővel" jelmondat lehetne a kötelező betartani való.. De már utólag okoskodhatok, nem számít, tűröm hát, ahogyan Duncan ismételten az asztalba nyomja a képemet, állom a tekintetét és bármennyire szeretnék behúzni neki egy isteneset, most valóban gondolkodnom kell, mielőtt cselekednék. Akkor sincsen ez másként, amikor Castor utasítására elereszt és hallgatni kezdem mindazt, amit az alfa közöl velem. Beleszólhatnék ugyan, ahol nem igazán értek egyet a dologgal, különösen ott, mikor a kedves bátyámat emlegeti. Elvettem, mi? Az persze nem játszik, hogy Duncan mit akart, ugye? Mégsem szólalok meg, nem kell, felesleges volna, csak magam alatt vágnám azzal is a fát, így inkább marad a kuss és az egyre feljebb tornázódó düh bennem. Nagyjából az alfával egy időben állok én magam is fel, végig követve őt a tekintetemmel és a keserű igazság bizony az, hogy kurvára igaza van. Teljesen találó az ostoba kölyök megnevezés, mert semmivel sem voltam több, vagy jobb. A farkasom mocorgott odabent, bármennyire is dühítette az alfa körülöttünk hömpölygő energiája, kénytelen volt elfogadni, hogy egy senki az idős hímhez képest. Neki itt most rohadtul nem osztottak lapot, úgyhogy ha életben akar maradni, akkor bizony kushadni kell és egy szót sem szólni. Éreztem, mi történik Siennával, de egyetlen pillantásra futotta csupán, tekintetem Castoron időzött. Bíztam abban, hogy a bátyám megakadályozza azt, hogy Sienna itt helyben váltson alakot, Matt megszólalását pedig nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagytam. Nem fogok parádézni és leállni vitázni a saját igazam mellett, sem pedig nekiesni az alfának, tudtam, hogy mit kell tennem és bármennyire nem repestem a gondolattól, sajnos muszáj volt. - Boldog vagy, Sienna? - tettem fel csendesen a kérdést, eszem ágában sem volt Castor szavait megkérdőjelezni, de szerettem volna a lányomtól hallani mindezt. Ha még mindig az átváltozás miatt vergődött, abban az esetben persze későbbre halasztottam a kérdést, de.. tudni szerettem volna. A valóságon azonban ez nem sokat változtatott és a lehetőségeim számát sem növelte. A választ azonban még megvártam, mielőtt cselekedtem volna. Ledobtam a pajzsom és önként kínáltam a nyakam, velem egyidőben pedig a farkasom is hasonlóképpen tett. Képes leszek behódolni a hímnek, bármennyire is ódzkodtam mindig az ilyesmiktől, jelen esetben nem látok más kiutat. Tegyen velem, amit csak akar. Azt is elfogadnám, ha kidobna a városból, valószínűleg soha nem jönnék vissza. Ahogyan az ellen sem tiltakoznék, ha úgy döntene, inkább végez velem. Bármennyire is fáj beismerni, de mindenkinek csak jobb lenne. A lányomnak, a bátyámnak, Castornak, talán még nekem is. A lányomnak nem kellene többet csalódnia bennem és élhetné azt a boldog életet, amiről Castor beszélt. Egy idő után minden bizonnyal úgyis kikopnék az emlékeiből... A bátyámnak nem kellene többé amiatt szégyenkeznie, hogy ilyen ostoba öccse van. Castornak nem fájna egy ilyen balfasz miatt is a feje, merthogy az vagyok. Én meg.. azt hiszem az én véleményem jelen helyzetben egy cseppet sem számít.
Matthieu közbeszólását egyetlen, határozott mordulással próbálom meg tökéletesen belé fojtani. Értem én a száraz logikát, hiszen minden bizonnyal a kelletlen feszültséget szerette volna némiképp oldani ezzel a megnyilvánulással. Más körülmények közt talán még meg is dicsérném a választékosságáért és azért, mert gyorsan forognak a fogaskerekek az agyában - de itt és most túl sok, túl egyértelmű és csak olaj a tűzre. Az eddigi megnyilvánulásai alapján bízom abban, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy többet ne nyissa ki a száját. Ebben a helyzetben már nincs játékközi szünet, amit bármivel fel lehetne oldani, semmiféle tipp nem számít. A nyers igazságot akarom tudni és érezni. Megtudni, hogy mennyire szereti ez a... biológiai forrás itt a Kölykömet. Mert onnantól kezdve, hogy az enyém és hozzám tartozik, a legjobbat érdemli. Mindenből. És ha Daniel ennek nem fog tudni megfelelni, akkor nem fogom hagyni, hogy évszázadokig béklyóként tartsa őt vissza. Hogy ingázni kényszerüljön esetleg kettőnk elvárásai között. Sienna válaszának kettősségében szinte teljességgel biztos vagyok, mégsem válaszolok helyette. Van szája, tud beszélni - és Duncan tudni fogja a dolgát, hiszen már korábban is meghagytam neki azt, hogy felelősséggel tartozik Siennáért. A Bestia recsegve tátja el a száját a mellkasomnak feszülve, amint Daniel pajzsa egyre szélesebbre tárul. Felfalja és bekebelezi a belőle áradó megadást és maradék dühöt, elégedetlenséget. Végtelen gyomrának mélyébe zárja, ahogy rátelepedik, miközben én nemes egyszerűséggel a hím torkához nyúlok. Egyetlen, villámgyors mozdulat lenne csupán, hogy kitépjem a gégéjét és elvérezzen az abroszon. Ezt tudja. Tudnia kell, és meg kell engednie, hogy én döntsek az élete felett anélkül, hogy a legkisebb ellenállást is mutatná. Elégedett vagyok az eredménnyel. Azzal, hogy legalább egy pillanatnyi józanságot képes volt magára erőltetni. Lassan engedem el, ha minden rendben ment, aztán egy szalvétáért nyúlva megtörlöm a kezem, amivel érintettem, hogy aztán egyenesen a mellkasának dobjam a puha anyagot. - Jó. Biccentettem, még néhány pillanatig fürkésztem az arcát, mielőtt visszasétáltam volna a helyemre, és újabb falat kaviárral nem fogtam volna be a saját pofámat. Ha rajtam múlik, akkor a következő két-három perc néma eszegetéssel telik, amit én teljességgel zavartalanul szeretnék eltölteni. Aztán hirtelen, fel se nézve a következő falat összeválogatásából, felveszem a fonalat ott, ahol elejtettem. - Akkor itt maradsz velünk, és apja leszel a lányodnak, amíg fel nem nő. Legyen huszonegy éves kora, az a hivatalos. Ez a minimum. - számítok némi ellenkezésre, hiszen ismerem a hírét és a viszonyát a falkával. Hát nem édes? Az a büntetése, hogy a lányával kell lennie úgy, hogy közben talán semmire sem vágyik jobban ennél. Rosszkor, rossz időben. - Ami pedig Matthieu-t illeti. Szeretnél maradni? Csak mert Sienna nem megy el ebből a városból egy darabig, és gondoltam, szeretnéd legalább egy moziba meghívni, vagy valami. - legyintek egyet a kanállal, miközben egy teli szájas, féloldalas mosolyra húzom a szám - Ha fizetnél nekem az itt tartózkodásért, megsértenél. Még azt hinném, hogy meg akarod vásárolni a kölykömet. Mondhatjuk úgy is, hogy nekem sem ártana jobban megismerni, adni neki egy esélyt - és persze rajta tartani a szemem, hogy legalább halovány fogalmam legyen arról, hogy kiféle-miféle farkas szülötte az eddigi legesélyesebb személy a vő szerepére. Még sosem volt vőm.
A hangok már nem igazán formálódnak betűkké, fogalmam sincs róla, hogy ki beszél, vagy éppen mit mond. Olykor kirí a szavak rengetegéből Matt terjengős mondandója, vagy éppen Castor szavai, de a rövid foszlányokat már képtelen vagyok elkapni, legalábbis addig határozottan nem sikerül, amíg a farkasomat próbálom benn maradásra bírni. Nem meglepő talán, hogy sikertelen a próbálkozásom, jelen parázsló légkörben képtelen vagyok megőrizni a rám mindig olyannyira jellemző higgadtságomat. Csak Duncannek köszönhetem, és a környezetem is, - bár ebben a közegben maximum Norinában tudnék kárt tenni, esetleg a közelben lézengő emberekben, - hogy nem változom át, hisz visszafogja a farkasomat. Még ezzel együtt is percekbe telik érdemben reagálnom, még ha hallom is, hogy közben mit beszélnek, illetve kérdeznek esetlegesen tőlem. Végül sikerült annyira uralnom önmagamat, hogy először Duncan kapjon egy hálás pillantást, majd pedig Matt, amiért sejtéseim szerint megkísérelte a saját módján elsimítani a dolgokat, ámde a jelek szerint ez még határozottan nem valósult meg. Már legalább két perce a fülemben cseng Daniel kérdése, mire végre van erőm elé sétálni, megállni előtte, belenézni a szemeibe, és válasz helyett első körben kérdezni. - Boldognak látszom? Nem, távolról sem külsőleg értem, bár mostanra már kellőképp ziláltak a vonásaim, a sminkem is elmaszatolódott kissé. Arra értem, ami odabenn tombol, az eszemet vevő kettősségre, a hiányukra, ami felőröl, hiába nem szabadna éreznem, hiába figyelmeztettek többen, nekem ez nem megy. Túlságosan sok vagyok, túl érző, nagyon gyermek, és nagyon-nagyon sokáig vágyakoztam utána, aztán megkaptam, hogy még egy év se jusson nekünk. Mit gondol? Boldog lehetek, ha nem az életem része? Akkor tényleg nem lát tovább az orránál. Szeretném megérinteni, de visszafogom a kikívánkozni készülő mozdulatot. - Amikor mellette vagyok, boldog vagyok. Amikor a falkatársaim mellett vagyok, boldog vagyok. De tudod, amikor egyedül vagyok, újra és újra csak azt kérdezem, miért ismertelek meg titeket, ha most elvettek tőlem benneteket? Nem mondhatom hát, hogy a boldogságom teljes, mert nélkületek nem is lehet az. Lépek hátrébb, mert eszemben sincs Castor és közé állni, van valami, amit azon felül kell lerendezniük, amit én szeretnék. Hisz még mindig úgy érzem, hogy tulajdonképpen én itt nem számítok. Egészen addig ez nem is változik, amíg nem látom meg, hogy felkínálja a nyakát. Nagyot dobbant a szívem, és éreztem, hogy már képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet. Egy részem, egy, amelyikben nincs szemernyi önzőség sem, felsikolt, ne tegye, értem ne adja fel a szabadságát, amihez olyannyira ragaszkodik, a másik, az apja iránt egész életében sóvárgó lány örömében lesz zajos, mert meghozza érte ezt az áldozatot. Csak azt remélem, hogy nem fog meggyűlölni miatta, de talán erre épp annyira nincs esély, minthogy én sem voltam képes ezt megtenni két érzéketlenül kimondott szó nyomán. Visszaülök, nem akarom látni, túl mély ez az egész számomra, inkább lecsippentek egy darabot a palacsintámból, olykor felpillantva Mattre, annyira, de annyira szeretnék odamenni hozzá, és a karjaiban zokogva kiadni magamból mindent, és ezerszer bocsánatot kérni, amiért miattam belekeveredett ebbe… Mivel mindeközben Castor is a kaviárja mellett dönt, egyelőre én is maradok a palacsintánál, mintha legalábbis abba próbálnék menekülni a helyzet súlyossága elől. Én összességében még sok mindent nem értek, és talán ostobaság azt hinnem, hogy most valami pozitív történt, én így érzem. Még mindenki él, eltekintve pár asztal lecsókolástól semmi komoly nem történt. Fizikailag. Mikor megint meghallom Apu szavait, beharapom ajkaimat, és csak őrjítően lassan vagyok képes lenyelni az épp bekapott falatot, de szerencsére nem akad a torkomon. Én tudom, hogy valahol ez rendkívül szomorú, és nem kellene örülnöm neki, de… de én szeretném, ha a közelemben lehetne, ha akármikor, amikor eszembe jut, átmehetnék hozzá, megölelhetném, és elmondhatnám neki, bármi is történt, én nagyon-nagyon szeretem. A szívemből nem szorult ki senki, csupán még nagyobb lett. Nem tehetek róla, de kénytelen vagyok halkan, s röviden felnevetni azon, hogy Matt talán szeretne meghívni valahová, igazság szerint ennél sokkal, de sokkal komolyabb tervei voltak velem, de ezek nagy részére már keresztet vethetünk. Azt nem tudom még, hogy hová sarjadna a köztünk éledő dolog, de majd most kiderül, hogy egyáltalán lesz-e ennek lehetőségünk utánajárni. Épp ezért kíváncsian pillantok rá, vajon miként dönt? Érdekes, de ha tippelnem kellett volna, kétségkívül Matt részéről vártam volna, hogy biztosan marad. Viszont, neki van választása, míg Danielnek nincsen. Annyira nem fair, hogy talán két megrögzött kóbor is falkába kényszerül miattam, bármennyire is van halovány mosoly arcomon, ezért most valahol nagyon tudom utálni önmagam.
Akárminek is nézzek ki, nem vagyok hülye. Már Daniel sem akarta felfogni, hogy a viccek álcáját éppen azért vettem fel, mert túl sokat tudok az élet árnyoldaláról, s nem akarok megkeseredni belé és megkeseríteni másokat se. Ha sok vagyok? Legyen. De inkább legyek sok, idegesítő légy a szobában, mint hagyma az orr alatt. Nem büdös, hanem szemkönnyeztető. Azt a követ szerintem nem csak hallják a föld átellenes oldalán, ami a szívemről leesik, hanem meg is érzik, meg mi is megláthatnánk a kráterén keresztül a golyóbis túlfelét. Nem mintha olyan konnyű lenne feladni a magányos létet egy Falkáért, de az, hogy Dannynek a jussa nem halál, hanem Sisivel maradhat engem - legalább, hiszen beléjük nem láthatok - boldoggá tud tenni. Persze nem ringatom magam el a raftingolós előszelű boldogságcsónakban, mert abban biztos vagyok, hogy ki fog minket még vetni ez a hullám, ami addig jó, amíg nem az én hullám. Egyelőre viszont képes vagyok megragadni a derűt, s visszakeverni ajkaimra a mosolyt. Diszkrét vigyort. Lényegtelen. Nevezze mindenki olyan néven, amilyet az önkényesen alkotott keresztlevélbe írt. - Sose kérném tőle, hogy olyan helyre menjen, ahová nem akar, tehát amúgy sem citálnám el innen. - fűzöm a bólintásom után mindezt, egyértelműsítve, hogy nem vagyok talán olyan rossz vőalapanyag. Nyilván van nálam jobb is, de ahogy a citromra szokás mondani, kicsi is, savanyú is, de legalább a miénk. És én Siennáé vagyok, ahogy ő meg a miénk. A farkasomé és az enyém. Szerelmünk. Az is birtokos, nem igaz? És ez még önmagában nem feltételez kötelességeket és elvárt érzelmeket tőle. Ahogy említettem, semmire sem kényszeríteném, soha. És még azt sem mondtam - és nem is gondoltam - hogy "nem úgy, mint egyesek". A farkas kushad bennem, meghajol, mert igen, a kérdése mellé a behódolás is jár és igen, megkapja. Ez nem volt kérdés eddig sem, amivel Sisi közelében maradhatok, azt hajlandó vagyok megtenni. Mert egyszer már elrontottam Jacquelinenél, nem akarok hibázni megint. - A világért sem vásárolnám ki az alfa koronájából a legszebb ékkövet. - mondom még ezt, mert értékelem a humort, ami van ebben az adrenalinlöketes reggeli mostani részében. Nyilván nem vicc, hogy most akkor mi itt mikké válunk. De attól még csak úgy tudom kezelni a dolgot, amilyen vagyok. És az már megmutatkozott. A többi meg a pajzs mögül kiengedett farkas viselkedésében van benne. Az pedig túl erős lenne, ha most röpke engedélykérés után felállnék az asztaltól, s az ágyékomat a reggeli kezdetekor vizslató szőkét kikerülve átpenderednék a túlfélre, Sienna mellé. Mert ahogy ő elbújt volna az ölelésemben, úgy én magam elrejtettem volna minden fájdalma elől. Sem az idő, sem a hely, sem semmi nem alkalmas rá. De nem taszítanám el, semmiért. Soha. Ahogy ígértem, amíg élek, addig fogom védelmezni és őszintén szólva örülök, hogy nem a mai nappal kellett befejezzem ezen cselekedeteimet.
Állom a lányom tekintetét, a kérdése azonban nem válaszolok, hiszen jobban megfogalmazni magam sem tudnám, mint ahogyan később ő teszi. Mégis, ugyanannak a falnak ütközöm, mint ma már elég sokszor, mert nem tudom elhinni, hogyan létezhet benne annyi szeretet irányomban azok után, ahogyan bántam vele. Szeretném azt mondani, hogy sajnálom, szeretnék tőle bocsánatot kérni, de úgy vélem lesz még erre lehetőségünk. Lehet, hogy ő megbocsát nekem, de én képtelen leszek önmagamnak. Borostyán szín költözik a tekintetembe, ahogyan érzem a hímet az enyémre telepedni, szinte kiszipolyozza belőle mindazokat az érzéseket, melyek eddig fűtötték, melyek tiltakozásra kényszerítették. Meg sem moccanok, ahogyan a torkomra fog, tudom, hogy elég lenne egyetlen mozdulat, hogy mindennek vége szakadjon, teljes mértékben tisztában vagyok vele. De önként adtam a kezébe az életem, innentől kezdve azt tesz, ami neki kényelmes és amit csak szeretne. Ha azt akarja, akkor kitépi a torkomat, minden joga megvan hozzá. Megkönnyebbülök és az én szívemről is elég nagy kő esik le abban a pillanatban, amikor elereszti a nyakamat. A borostyán örvény szépen lassan kikopik a kék tekintetemből és azt is mindenféle ellenkezés és megszólalás nélkül tűröm, ahogyan az arcomat szemléli. A mellkasomnak ütődő szalvéta a földre hullik és próbálok nem fennakadni azon, hogy tulajdonképpen megtörölte a kezét utánam. Elfogadás, megadás, tisztelet. Ez a három szó lesz a mottóm az elkövetkezendő időszakban, bár minden bizonnyal bővülni fog még a paletta úgyis, de a jövő eldönti majd. Csak akkor ülök vissza az asztalhoz, amikor már az alfa is helyet foglalt. Csendben szemlélem a tányéromat, ujjaim az almaleves poharamon nyugszanak. Ürességet érzek, mérhetetlen ürességet. Nincs már harag, nincs már düh, kétségbeesés és fájdalom sem. Csak a nagy semmi. Feláldoztam a szabadságom a lányomért, ahogyan ő is feláldozta az álmait értem. Mondhatnám, hogy ezzel egyenlítettünk, de úgy érzem még ennyi is iszonyatosan kevés, hogy egyensúlyra billentsem a mérlegünket. Akkor emelem fel a tekintetem a hímre, amikor ismét megszólal. Szeretnék tiltakozni és lázadni az elhangzottak ellen, de jobban belegondolva ezért (is) hálásnak kellene lennem Castornak. Még minimum három év a lányommal és mivel megígértem neki, hogyha rajtam múlik, nem fogom magára hagyni... Nem szaladok még előre, mert tudom, hogy amellett, hogy vele lehetek, nehéz lesz megszoknom azt az életformát, amit még jó néhány évtizeddel ezelőtt kizártam az életemből. - Megértettem - kísérem biccentéssel is a szavaim, ezúttal mindenféle ellenkezés elmarad. Eleget demonstráltam ma az ostobaságomból, ideje, hogy végre higgadtan álljak a dolgokhoz. A Matt-et érintő kérdéskört figyelmesen hallgatom, tekintetem a hímre siklik, egészen egyértelmű számomra, miként fog dönteni, ugyanolyan cifra szavakba burkolja a válaszát, mint eddig mindig. Valahol azért ez is némi elégedettséggel tölt el, mert habár nem lett a szívem csücske a hím, Siennának rá is szüksége van.
Azt a szóváltásokból megállapítja, hogy a másik Corvin is hasonló adottságokkal van megáldva mint a bátyja, és ugyancsak forrófejű, előbb beszél, aztán gondolkodik. Rendben, legyen, testvérek, nem meglepő. Ki boldog és ki nem, ki mit akar és mit nem... felesleges körök, hiszen az ábra azt mutatja, itt senkinek nincs választása. Azaz van. Csatlakozik, vagy meghal, és akkor már átöltözni sem kell... mosoly suhan át az arcán, hiszen összeöltöztek, megbeszélés nélkül is azt tették. Azon azért kicsit fennakad, hogy Sienna nem boldog, azaz nem teljesen. Ő választotta a farkaslétet, az apja él és ugyancsak farkas, ráadásul itt a pasija is. Kell ennél több? Neki tutira nem, és ha jól sejti, ugyan a temetés is benne volt a pakliban, de két új taggal bővül a falka. Már a szeme sem rebben arra, hogy Corvin felkínálja a nyakát, az apja meg hirtelen mozdul és megragadja azt, látott már hasonlót, csak az csúnyább véget ért. Finoman fogalmazva. Kicsit hátrébb tolja a széket a tányért a kezébe fogja, az asztal felőle mehet, de a kaja az szent és sérthetetlen, azt hagyja békén mindenki. Az energiák viszont erősödnek, és minden erejére szüksége van, hogy ne történjen baj, bár az apja nyugodtsága sokat számít, arra támaszkodik, abba kapaszkodik. Szerencsére nincs ellenállás, nincs vita, nincs semmi, így felsóhajt, befejezi szépen a reggelit. Most kellene pezsgőt kérni, és már nyitná is a száját, hogy rendeljen, de be is csukja, marad a kaviárnál, így szépen visszamászik az asztalhoz, és szed a tányérra. Tojássárgával biztosan finom lesz, bár próbálta felitatni némi kenyérrel, lopva, de ismerve a sárga elterülési képességét, biztos maradt néhány folt. A megbeszélés többi részét ugyanúgy csendben hallgatja végig, ez már őt nem érdekli, megjegyezte amit kellett, és már most kezdi sajnálni Castort. Ha mindkét Corvin forrófejű, akkor leamortizálják a várost, ketten, együtt, simán. Inkább nem találgat, csak bekanalazza a kaviárt, és még egy mosolyt is megereszt a két hím felé. Rá ne mondja senki, hogy ünneprontó és nem örül az újaknak. Néha azon gondolkodik, hogy ő a kölyök, akinek az önuralom és a diplomatikus fogalmazás az alap, amit el kell sajátítania, és akkor a felnőtt, kifejlett egyedek pont az ellenkezőjét teszik. Nem baj, majd ezt is elkönyveli magának, mint tapasztalatot, és végül felsóhajt. Ma nem lesz műsor, vérontás sem egyéb, csak családi reggeli, tényleg... viszonylag teljesen nyugodt körben. Ünnepnap.
Kezdőlap
