A belső kávézó részhez hasonló berendezéssel és atmoszférával bír a kinti rész is, mely főképp a tavaszi-nyári időszakban szolgál pihenőül. Szabadtéri rendezvények lebonyolítására is alkalmas a helyszín, sőt, az ajtókat kitárva szinte majdhogynem egy helységgé alakítható a beltérrel.
A hozzászólást Alignak összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 15, 2014 1:54 pm-kor.
A válasza hallatán csupán egy kényszeredett mosoly kúszott az arcomra, de mondani semmit nem tudtam neki. Mit lehetett volna? Szerintem magától is tudta, hogy én nem érzem ugyanezt maradéktalanul. Attól még, hogy találkoztam vele, nem lett a kedvenc személyem a Földön, de az anyám volt, és ezen az égvilágon semmi nem tudott változtatni. Így bármennyire nem akartam találkozni vele időnként, akkor is rávettem volna magam, ha már egy városban kötöttünk ki. - Rendben, csak... - megvontam a vállaimat. - Sohasem lehet tudni. - tudtam már akkor is, hogy ostoba gondolat, amikor kimondtam. De hát tényleg nem lehet tudni, lehet, hogy mégsem akar majd túl sűrűn összefutni. Eddig sem találkoztunk, amióta itt voltam, csak egyszer, vagy kétszer láttam őt a plázában futólag, meg ugye telefonon kommunikáltunk időnként. Mondjuk, ha nem lennék már Fairbanksben, valószínűleg akkor sem szakadna meg a kapcsolat közöttünk, hála a modern technikának. Ennek ő talán örült, én meg még nem döntöttem el, miként álljak ehhez az egészhez. Próbálkoztam, és szerintem már ez is valami. - Tudom, sokszor életmentő. - bólogattam, mert ebben aztán tényleg jó voltam. Nem tudhatott rólam túl sokat, vagy legalábbis én nem tudtam, hogy mennyire van tisztában azzal, hogy milyen életet éltem. Mivel én nem avattam be túlzottan az ügyeimbe, ezért azt sejtettem, hogy elég homályos lehet a rólam kialakított kép a fejében. Abban sem voltam biztos, hogy idővel ez nagyban fog változni, bár előbb-utóbb talán mégis fel kellene fendnem előtte, hogy miért is érkeztem ebbe a városba. Nyilván sejtette, hogy valami bajba keveredhettem. - Rendben, csak gondoltam nehogy gond legyen! - de azért a szám szegletében ezúttal megjelent egy halvány mosoly. Nem néztem kibelőle, hogy ilyen határozottan tud fellépni, ilyen védelmezően, de határozottan tetszett, hogy megtette volna értem. Valószínűleg én is bármikor megtenném érte, gondolkodnom sem kellene rajta. Még akkor is így volt, ha magamnak nem vallottam be, ő meg esetleg álmodni sem mert róla. Csak az anyám, és mutassak bármit, fontos volt számomra a hogyléte. Valahol még annak is örültem, hogy társat talált magának, bár elég furcsa volt ugyebár, hiszen az apámmal láttam utoljára, annak is már több évszázada. - Igen, bár nekem is akadnak... - tettem hozzá futólag. Most már tudtam, hogy van a falkának ékszerüzlete is, úgyhogy annyira azért nem ragaszkodtam ahhoz, hogy tőlem származzon. Legalább hozzátennék valamit a nagy naphoz a szervezésen túl is, de kicsit körülményes lenne megszerezni az ékszereimet, amik nagy része nem volt nálam. Épp csak amennyit összeszedtem gyorsan indulás előtt. - Egy kölyköd... - ismételtem el tagoltan, mint aki nem hallott jól. Még a pohár emelését is félbehagytam. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem ez az információ, de határozottan nem voltak pozitívak. Talán érzett is belőle valamit, még mielőtt fentebb emeltem a pajzsomat. - Értem. - nyugtáztam higgadtan, de ezzel természetesen még nem ért véget, a lelkemben máris olyan vihar kezdett dúlni, amit nem tudtam sem megmagyarázni, sem beazonosítani. Érthetetlen, de határozottan sértettséggel lehetett azonosítani a leginkább. - És gondolom, hogy teljes vállszélességgel mellette állsz... - jegyeztem meg epésen, nyitva hagyva a mondandóm végét. Szerintem kimondanom sem kellett, anélkül is tudta, hogy valami hasonlóval végződne: "ahogyan velem nem tetted". De annál jóval büszkébb voltam, minthogy ezt kimondjam, még az ajkaim is pengevékonyságúvá préselődtek össze. - Akkor lehet, hogy nincs is akkora szükséged a segítségemre. Van olyan lányod, aki eleget segít. - nem bírtam ki, hogy ne fűzzem hozzá. - Igen, rendben. - hagytam rá hanyagul, már annyira nem is volt kedvem beszélgetni. Viszont sértetten felállni, és elrohanni sem akartam, mert azzal még jobban elárultam volna az érzelmeimet. Már így is megfeledkeztem magamról, pedig úgy gondoltam, hogy előtte nem kell megjátszanom magam. Lehet, hogy tévedtem, és szerencsésebb lenne mégis. - Öten meghaltak, talán olvastál róla az újságban... - legyintettem, mert most már egyáltalán nem éreztem úgy, hogy be akarnám avatni a velem történtekbe. - Döntsd el te, hogy ez mennyire komoly. - tettem még hozzá, mintegy mellékesen. Ha nem kérdezett rá, én nem árultam el, hogy a sérüléseim mennyire voltak súlyosak, de sejthette, hogy nem két karcolás volt, ha Balthazarhoz fordultam segítségért, tekintve a sajátos kapcsolatunkat. Meg azt, hogy egyébként utáltam segítséget kérni másoktól. - Hát jöjjenek csak! Tudom, hogy nehéz elhinni, de tudok magamra vigyázni. - magamban még mindig azon gondolkoztam, mégis miként álljak hozzá ahhoz, hogy van egy kölyke. Egyelőre nem tudtam túllépni rajta csak úgy.
- Nem lesz. – Ha valamiből, hát ebből nem engedek. Túl sok mindent rendeltem már így is alá a falkának, ezzel senki sem fog szórakozni. Most az egyszer az életemben szeretném, mit szeretném, akarom, hogy ez az egész olyan legyen, amilyennek Emmett és én elképzeljük, és ebbe ne ugasson bele senki. Nem hiszem, hogy nagy elvárás egy eleve megtűrt tagot elviselni az esküvőmön. Egyébként meg a lányom, minden téren az én felelősségem, ha bármi történne, megoldanám. - Ohh, tényleg? Szívesen megnézem azokat is! – Magyarázom lelkesen, aztán kénytelen vagyok előjönni a kölyök kérdéssel, mert épp itt az ideje, hogy megtudja, Madisonnal szemben sem fair, hogy titkolom, holott közel sem azért teszem, mert nem lennék büszke rá, éppenséggel pontosan azért, mert nagyon fontos a számomra. Nem mondhatnám, hogy jól jön ki a dolog, sőt, határozottan olyan érzésem van, hogy nem tetszik neki a kölyköm ténye, pedig ellene tenni nagyon nem lehet, de ha lehetne, sem csinálnék semmit. Mindennél beszédesebb, hogy felhúzza a pajzsát, nem vagyok meglepve, bár némileg fáj a dolog, mert őszintén, ez a fajtánk természetes rendje. Ő sosem lehetett volna a kölyköm, hiszen túlságosan fiatal farkas voltam, mikor elérte a megfelelő kort, azt meg ő kérte, hogy várjon még az apja a beharapással… Nem fogom mentegetni magam, de ebbe az egészbe, ami vele történt, nekem egyáltalán nem volt beleszólásom. Tőlem elvették a lányomat, és esélyem sem volt megtalálni, túlságosan kicsi voltam, mikor megerősödtem, már kerestem, de nem igazán volt sikeres a dolog, nagyon sokáig nem. - Tekintettel arra, hogy egy szebb jövőt ígértem neki, igen, mellette állok, ahogy tettem volna veled is, ha nem lehetetlenítettek volna el a körülmények… – és az apád. Aki éveken keresztül, sőt, évtizedeken keresztül ringatott abba a hitbe, hogy keresi Gwent, csak nyoma veszett. Kezd nem jó irányba tartani a dolog, noha a nyugalmam még mindig teljes, a tollas álmom előtt is szinte lehetetlen volt kihozni a sodromból, most meg aztán… - És ahogy most is megtenném, hogyha hagynád és szükséged lenne rá. Ahogy azóta megtenném, hogy végre megtaláltalak. Ha egyszer beengednél… megmutatnám, hogyan éltem meg én, de nem engedsz be, igaz? Mert egyszerűbb haragudnod, és kikiáltani engem bűnösnek, meg a világ legrosszabb anyjának. Megteheted, szíved joga, Gwen, de ha egy pici részed is van, amelyiket érdeklem, márpedig ott kell legyen, különben nem háborodnál fel azon, mert akad más is, aki fontos nekem, akkor talán… megnyílhatnál. – Teljesen nyugodtan, higgadtan mondok mindent, szemernyi felháborodás sem színezi a hangomat, mert nem is érzek ilyesmit, csak szeretném, ha látná, hogy nem feltétlenül minden fekete vagy fehér. Fáradtan sóhajtottam, nem hiszem, hogy erre a harcra én képes vagyok, nem is tudom, talán… nem véletlenül történt úgy, ahogy, talán a sors sosem akarta, hogy részesei legyünk egymás életének, s így kellett lennie, és az sem biztos, hogy nekem küzdenem kell eme döntés ellen. Így nem. Így, hogy egy porcikája sem akarja, vagy csak nagyon jól elnyomja. - Azt hiszem, inkább majd megkérdezem Balthazart. – Említettem meg csendesen, majd a táskámba nyúlva kivettem a kávém ellenértékét, és azt asztalra helyeztem. Azt hiszem, ezt ebben a formában nem vagyok képes fojtatni. Nem tudok úgy a közelében lenni, hogy ennyire csöpög belőle a méreg és a sértettség. - Ha milliószor kérnék bocsánatot, az sem volna elég, igaz? Tudod, ha csak egyetlen apró pillanatra nem csak magaddal foglalkoznál, és érdekelne a körülötted lévő világ is, rájönnél, hogy nem csak te szenvedted meg a dolgot. – Nem akartam megtenni, de megteszem… mert úgy érzem, nincs más választásom, mert nem hajlandó látni azokkal a szép szemeivel, és mert… megtehetem. Vér a véremből. Én vagyok az anyja. Az energiáim vadul cikázva rontanak neki a pajzsának, mentálisan magasan felette állok, könnyedén rombolom le a védelmét, hogy villanásokat lökjek az elméjébe, érzelmekkel, illatokkal, szagokkal, a fájdalmas, gyilkos valósággal. A nap, amikor elvitték, a fojtogató tehetetlenség és tanácstalanság masszája ömlik szét a tagjaiban, a pillanat, amikor Guillaume megígéri, hogy visszahozza. Akkor nem láttam, de most már számomra is tiszta a szemeiben csillanó hazugság arcon köpő valósága. Az, amikor a folyosón le-fel járkálva várom újra meg újra, meg újra, hogy hazajöjjön a férjem, és hazahozza, s mindannyiszor összetörjön a lelkem, mert nincs vele. Az erdőben ordítva megtett kilométerek, az üvöltő némaság válaszul. A csendes beletörődés a szobám falát bámulva, a depresszió tökéletes jelei visszaköszöntek minden rezdülésemből. A hevesen verdeső szív, amikor a nyomára bukkantam, a visszafojtott vágy, hogy odarohanjak, és magamhoz öleljem, a keserű beismerés, hogy nem csak testileg, de lélekben is elvesztettem, mert azt hitte, lemondtam róla, s azóta sem hiszi, hogy ez nem így volt. Megremegnek az ajkaim, ahogy közben az arcát figyelem, de végeztem, az első könnyeim még nekem is beteszik a kaput, nem bírok itt maradni, mert már ráz az elfojtott zokogás, és fogalmam sincs, hogy miként leszek képes ezt az egészet kiheverni… Most úgy érzem, tehetek bármit, sosem fogom visszakapni. Kötve hiszem, hogy megállítana, hisz talán mindkettőnk jelenlegi helyzetét megkönnyítem azzal, hogy én menekülök be a terasztól, onnan pedig gondolkodás nélkül hagyom el az épületet.
//Hacsak nem írsz valami olyat, ez részemről záróra sikeredett, de nagyon imádtam! :hug. //
- Hát persze… - szűrtem összeszorított ajkaim között a szavakat. Határozottan úgy gondoltam, hogy azért volt olyan a kölykével, mert pótolni akarta a múltban elkövetett mulasztását. A probléma számomra az volt, hogy nem velem igyekezett mindezt megoldani, hanem lett egy pótlék, vagy legalábbis nekem tényleg ilyen érzésem volt. Az sem érdekelt, hogy nem pont ez a típus, és ezt én is nagyon jól tudtam. Ezzel azonban semmit nem tehetett jóvá, és még sértette is az önérzetem, hogy míg más megérdemelte, hogy mellette legyen, addig én mindezt nem kaphattam meg. Teljesen mindegy, hogy a körülmények alakították, vagy ő nem keresett engem. Számomra a végkifejlet volt a lényeg, nem más. - És attól mi változna meg? – kérdeztem vissza továbbra is sértetten, noha volt igazság a szavaiban. Számomra tényleg sokkal könnyebb volt az, hogy őt hibáztattam, és így nem kellett mással foglalkoznom, mint a saját sérelmemmel. Éppen elég mélyen gyökerezett már bennem ahhoz, hogy ne legyen egyszerű túllépni rajta csak úgy. Egyik pillanatról a másikra nem megy az ilyesmi, különösen nem nálam. Ahhoz túl makacs és fafejű nőszemély tudok lenni, ráadásul annyira belém ivódott már a múlt, hogy azt is nagy dolognak éreztem, hogy egyáltalán adtam neki esélyt. Azt, hogy találkoztam vele, pedig annak idején elhatároztam, hogy nem fogok. - Ha megnyílok, ha nem, a múltat már egyikünk sem tudja semmissé tenni. Ezt te is tudod! – vontam meg a vállaimat, mert ez volt az igazság. Azt sem tudtam pontosan, hogy képes lennék-e megtenni. Tudnék-e vele úgy viselkedni, mintha az egész meg sem történt volna, mintha nem nehezítette volna meg annyi évre az életem a hiánya. Mert hiányzott, ez tény, még ha mélyen el is temettem magamban. Örökre olyan nyomot hagyott bennem, amin maradéktalanul képtelen voltam túltenni magam. Ráadásul, megnyílni sem szerettem senki előtt, teljesen mindegy volt, hogy ki az illető. Két olyan személy van a világon, akivel kivételt tettem. Az egyik már régen meghalt valószínűleg, a másik pedig ki tudja, hogy hol van most. - Ahogy akarod! – hagytam rá, mert ha ennyire érdekelte, hogy mi történt velem, ám mégsem tőlem akarta hallani, akkor kérdezze csak meg a hímet. Nekem teljesen mindegy volt, hiszen mostanra már sikerült teljesen regenerálódnom a sérüléseimből, és nem volt semmi komolyabb bajom. – Talán így van, talán nem. – pillantottam rá komolyan. – De ez engem semmiben sem vigasztal azért, amin keresztül kellett mennem annak idején. Ha Nina nem talál rám, már rég nem élnék, ti pedig éltétek tovább nyugodtan az életeteket. Pedig nem voltam messze a várostól, nem lett volna nehéz megtalálni… - árultam el neki, mintegy mellékesen. Tényleg nem voltam túl messze, csak az nem találhatott rám, aki nem akart. Márpedig ezek szerint nem kerestek annyira alaposan, mint azt előadták nekem. Pajzsom egy egészen kis ideig kitart még az ostroma ellen, de nem olyan sok idő kell ahhoz, hogy elmémbe hatolhasson. Határozottan nem tetszett, utáltam, ha valaki ilyesmit tett, hogy engedély nélkül beférkőzött a fejembe, márpedig ő most pontosan ezt tette. Szemeim még egy pillanatra dühösen villantak rá, mielőtt az a sok emlék, érzés, benyomás megrohamozta volna az elmémet. Talán időnként még fintorogtam is egy kicsit, túl sok volt ez most nekem, túl tömény így egyszerre, ráadásul azt sem tudtam eldönteni, hogy mindezzel az információ halommal nekem mit kellene most kezdenem. Mire felocsúdtam valamelyest, már csak a szemei sarkában megcsillanó könnyeket láttam, és a hirtelen elsuhanó alakját. Néztem, ahogy bevonult, gondolkoztam is, hogy mit kellene tennem, de egyelőre nem bírtam megmozdulni. - Ó, a pokolba is! – szitkozódtam az orrom alatt morgolódva, aztán az én részemet az asztalra dobtam a fizetségből, és gyors léptekkel iramodtam meg utána. Nem volt egyszerű, már csak az épületen kívül értem utol, ám amint ezt sikerült, már kaptam is a keze után, amire kicsit talán erősebben szorítottam rá a bennem lévő lendület miatt, mint szerettem volna. – Várj! – szóltam is rá végül, és ha nem akart megállni, akkor nemes egyszerűséggel cövekeltem le én magam is, hogy teljes testsúlyommal kényszerítsem őt hasonlóra. - Nem zúdíthatod rám mindezt csak így, hogy aztán szó nélkül itt hagyj a fenébe! – mivel siettem, kapkodtam a levegő után. Oké, talán mégsem volt még olyan tökéletes állapotban a tüdőm, de azért nem volt vészes sem. Komolyan néztem rá, ha találkozott a tekintetünk, akkor keményen álltam a pillantását, mielőtt némi szünet után megszólaltam volna. – Hogy nem láttad rajta, hogy hazudik? – kérdeztem meg végül csendesen, mert a visszaemlékezés képeiből én egyértelműen láttam apám arcán, talán azért, mert én is annyiszor vertem már át másokat. Ezúttal minden dühöm, minden indulatom és gyűlöletem neki szólt, nem az előttem álló nőnek.
Ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni, éreztem a szavaiból áradó dölyfösséget, hiába csak egy odavetett hát persze voltam. Mit számít, hogy én ott akartam lenni? Vagy éppen az, hogy nem Madi az első, akit azóta lányomként szerettem? Ő nem engedett közel, én próbálkozom gyakorlatilag azóta, hogy megtaláltam. Más kérdés, hogy előbb-utóbb mindenki megunja, hogy zárt kapukat döngessen, én is. S jelen pillanatomban is úgy érzem, egyszerűen nem megy másként, nem maradtak eszközeim, és erre a jogtalan sértődésre, amit levág, holott igazából sosem volt rám igénye, vagy legalábbis ezt a látszatot keltette, nem vagyok kíváncsi. Fogalmam sincs, mit képzel egyáltalán magáról, de még a toll jótékony hatásaival egyetemben is tökéletesen közel jár ahhoz, hogy dühöt csalogasson elő belőlem. - Csak azt nem tudod elfelejteni, amit nem akarsz. Azt nem tudod megbocsájtani, amit nem akarsz. A haragod dédelgetni a szíved mélyén sokkalta pusztítóbb és fájdalmasabb, mint egyszer atomjaidra hullva tiszta szívedből megbocsájtani, és hagyni, hogy kisüssön rád a nap. – Azonban, ha képes rám haragudni azóta, őszintén kételkedem abban, hogy valaha képes lenne ezen életfelfogás szerint élni, így tovább ragozni nem is fogom a dolgot, mert sok értelmét nem látom. Épp elég szomorú, hogy magától nem jutott el odáig, hogy a megbocsájtás útjára lépjen. - Ebből most lett elég. Tudod, drágám, csak azt felejted el a nagy vádaskodás közepette, hogy esetleg megkérhetted volna a te Ninádat, hogy hozzon haza. Vagy csak más lehet a hibás? Miért is feltételezted az anyádról, aki mindenét odaadta volna érted és a testvéreidért, aki rajongásig szeretett, hogy nem törte össze az elvesztésed? Hogy nem keresett? Minden éremnek két oldala van, ideje, hogy lásd a másikat is, ha már magadtól nem sikerült, és mindent elfelejtettél, amire egykor tanítottalak a megbocsátásról és szeretetről. – Nem tehetek róla, de tökéletesen kiakaszt a szűklátókörűsége, és sejtem én, hogy a hiányomból fakad, de amíg nem hagyja, hogy lássam, nem alapozhatok találgatásokra és sejtelmekre. Amíg nem tudom, hogy tényleg, minden kétséget kizárólag hiányoztam neki, és akar az életében esetlegesen újra, addig én befejeztem ezt a játékot, mert túl sokat szenvedtem már ebben az életben ahhoz, hogy még ezt is lenyeljem. Különösképpen akkor, amikor Alignak minden évben terrorizál bennünket, és egyszerre vett el falkatagot, illetőleg a vőlegényem testvérét. Átpasszírozom magam rajta, ritkán vetem be minden csepp energiáim, de most megkapja az egészet, érezze csak, és lássa is, mindent megkap, értse meg végre, miként éreztem én, mi zajlott le bennem akkor, s azóta is szinte minden egyes alkalommal, amikor látom, és ezt kapom, amit most is. Amint végeztem, felálltam, és elmentem, jelen pillanatban abszolút nem voltam kíváncsi az újabb epés megjegyzéseire, esetlegesen arra, hogy még ez sem segít, úgyhogy inkább kimenekültem a helyzetből, se nem láttam, se nem hallottam, amíg ki nem értem az ajtó elé, és megálltam szusszanni egyet. Mély levegőt vettem, próbáltam lenyugtatni zakatoló, sebzett szívemet. Mindig vérzett érte, és mindennél jobban fáj, hogy soha nem jutott eszébe, hogy ezt az egész helyzetet én is megsínylettem. Épp tovább indultam volna, mikor elkapta a karomat, és bár megpróbáltam kirántani a kezéből, valami eszement módon jól esett, hogy talán most először ebben a rohadt életben nem akar elengedni. Eltekintve azokat az időket, amikor még kiskacsaként tipegett a sarkamban állandóan, és a világ közepe voltam. - Nem maradt más eszközöm, majdnem belefulladtam a tehetetlenségbe. – Éppen elég ideig közeledtem hozzá finoman, a drasztikus lépést ő és a hozzáállása sajtolta ki végül belőlem. - Kölyök voltam. Az ő kölyke. Mindenkinél jobban megbíztam benne. – S neki, aki bizonyára ugyanúgy szoros kapcsolatban áll a Teremtőjével, emlékeznie kell rá, milyen az. Másrészt, a gyermekeim apja volt, az, akit az emberi felem szerelemmel szeretett, az, aki megmentette az életemet, és megszöktetett, mielőtt kiélte volna magát rajtam egy gazdag pojáca. - Túl későn ismertem meg a valódi arcát. – Ha valamiben, ebben hibás vagyok, de szinte gyermek voltam, mikor megismertem, az életemet adtam a kezébe, nagyon sokáig semmiféle kétségem nem merült fel vele kapcsolatban. Akkor kezdtem el visszanézni a közös életünket, amikor megkísérelt átharaptatni, hogy visszakapjon. Akkor hullt le a hályog a szememről őt illetően.
Kis híján elnevettem magam azon, amit mondott. Végül azonban sikerült ellenállnom a kísértésnek, és nemes egyszerűséggel csupán a fejemet ráztam meg, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem értek egyet vele. - Ez mind szép, és jó, de egyáltalán nem így működnek a dolgok! – legalábbis nálam semmiképpen sem. Ha akartam volna, talán akkor sem tudok teljes szívből megbocsájtani, maximum csak úgy tennék. Annak meg szerintem az égvilágon semmi értelme nem lenne, és elég gyorsan át is láthatna a szitán. Nem tudtam biztosan most sem, hogy idővel mennyit leszek képes enyhülni, de annyi biztos, hogy nem egyetlen csettintésre ment, vagy úgy, hogy én eldöntöm, hogy megbocsájtok, és akkor hirtelen minden újra a régi lesz. Sajnos én ennél jóval nehezebben tudtam túllépni a sérelmeimen, legyenek azok bármilyen régiek is. Sőt, talán pont ezért volt még nehezebb, mert már annyira mélyen gyökerezett bennem. - Nem sokáig maradtunk az országban. – fűztem hozzá, mintegy mellékesen, hogy miért nem kértem Ninát. Bár nyilván előtte is mondhattam volna neki, de annyira csalódott voltam a szüleim miatt, hogy eszembe sem jutott utána már hazatérni. Úgy voltam vele, hogy minek, ha nem is kerestek? Egyébként semmit nem felejtettem el azokból az időkből, amikor még az ő tanítása volt számomra a legfontosabb, de könnyebb volt túllépni rajta, és nem foglalkozni vele, mint állandóan ezen törni a fejem. Szerintem akkor egyrészt nem olyan lennék ma, amilyen, másrészt még nehezebb lett volna az egész helyzetünk. Azt azonban nem volt nehéz észrevennem, hogy sikerült őt teljesen kiakasztanom. Nem emlékeztem, hogy mikor láttam őt utoljára ilyennek, de magamra erőszakoltam, hogy még véletlenül se érezzem magam emiatt sem rosszul, sem bűntudattal telinek. Nem volt okom rá, még ha ugyanúgy megszenvedte is tényleg. Az, hogy most átléptem egy határt, már igazán csak a hab volt a tortán, semmi több. Ő is átlépte az én határaimat azzal, hogy beférkőzött a pajzsom mögé. Pedig nem volt sokkal idősebb nálam, maximum a mentális képességei voltak jóval fejlettebbek az enyémeknél. Mielőtt még jobban átgondolhattam volna, már rég a nyomában voltam. Ha csak egy kicsit is belegondolt, akkor bizonyára ő is rájött, hogy ez nekem egyáltalán nem volt sem egyszerű, sem könnyű döntés. Le kellett adnom az összes fenntartásomat, az elveimet, az önérzetes jellememről már nem is beszélve. Még mindig nem voltam teljesen megenyhülve, de a dühöm már nem neki szólt, hiába volt ez másként századokon át. Igyekeztem nyitottabban hozzáállni ezen, és valahogy túllépni a sérelmeimen. Azt nem mondom, hogy máris megbocsátottam, csak próbáltam másképp nézni rá is, meg a történtekre is. Talán mégsem kellene ennyire elutasítónak lennem vele szemben, de hát Nina sem biztatott másra soha. Csak éppenséggel ezt nem dörgöltem az anyám orra alá. - Attól még egyáltalán nem rajongok azért, ha babrálnak a fejemmel… - dünnyögtem magam elé, mint egy durcás kisgyerek. Tényleg nem szerettem soha, és még tőle sem viseltem könnyebben, pedig tisztában voltam vele, hogy nem élne vissza egy ilyen helyzettel sem. – És fontosabb volt az ő szava, mint az, hogy valóban meggyőződj az igazságtartalmáról? Vagy, hogy te is megpróbálj tenni valamit? – kivételesen sem számon kérő, sem undok nem voltam most vele. Egyszerűen csak rákérdeztem, mert tisztán akartam látni, ha már eljutottunk eddig a pontig a kettőnk ügyében. - Igen, túl későn… - egyetértően bólintottam, aztán hosszasan sóhajtottam egyet. – Soha nem is keresett igazán, ugye? – kérdeztem lemondóan, fejemet pedig oldalra billentettem, úgy néztem rá. – A férfiak örökké megbízhatatlanok lesznek, soha nem képesek a változásra. – vontam le a végső következtetésemet, noha tudtam, hogy ez nem igaz. Az én életemben is volt olyan, akit nem lehetett ezzel vádolni, de alapvetően akkor is legtöbbjükre ez volt a jellemző. - Bocs, te pont most készülsz hozzámenni egyhez... - kaptam észbe, remegő ujjaim közben a hajamba túrtak.
- Nyilván, ez mindent megmagyaráz. – Ironizáltam, mert pont nem ez volt a mondandóm lényege, de ezzel szerintem ő maga is tökéletesen tisztában volt, fölöslegesnek véltem firtatni. Azt viszont itt és most befejeztem, hogy minden szar az én nyakamba legyen varrva, ez az egész közel sem csak az én vétkem, hiába is gondolja ő úgy. Nem bírom tovább a hátamon cipelni ezt a batyut, elég tragédia van az életünkben jelenleg, gyakorlatilag folyamatosan, és eszemben sincs még Gwen miatt is folyamatosan rágni magamat. Mindent, vagy semmit elven működöm most, és nagyon bízom benne, hogy rá fog jönni, nem minden csak az ő szemszögéből létezik, és nem én vagyok a rossz anya, aki sosem szerette, aki örömmel engedte el, és aki sosem kereste. Akkor évszázadok után sem loholtam volna utána, ezt elhiheti. Darren bizonyára vállon veregetné, hogy az ő heves próbálkozásainak dacára Gwennek még megerőltetnie sem nagyon kell magát – a jelek szerint természetéből fakad a viselkedése -, és még a toll áldásával a lelkemben is nemes egyszerűséggel le tudnám kaparni az arcomat. Olyat teszek, amit sosem, vagy csak nagyon nyomós indokkal, mert nem tartom fairnek a képességeimet felhasználni mások ellen, ha használom, akkor inkább mások épülése érdekében, de ezt most a tehetetlenség és végső elkeseredés kettőse szüli. Nem bírom tovább tartani magam, s talán saját szégyenem okán is menekülök, amint mindent megmutattam, amit akartam. - Ebben biztos voltam, de nem nagyon volt más lehetőségem, a türelem, a megértés, a kivárás nem bizonyultak elegendőnek, és most, hogy a városban vagy, már nem is érzem úgy, hogy várni akarok, mert lehet, hogy haragszol, de tudom, hogy a lelked mélyén van az irányomba pozitív érzés is. Az az, amit táplálni kellene, és most itt vagyok, neked is, ha úgy akarod, nem megyek sehová. Szélmalomharcot azonban már nem fogok vívni, előbb-utóbb még a magamfajta birkatürelmű személyeknél is betelik a pohár. – Tulajdonképpen minden egyes reakciója kikövezte idáig az utat. A magam részéről rendkívül jogtalannak érzem, hogy kiakadt azon, van egy kölyköm, ha már ő szemlátomást problémának éli meg a puszta lényemet. S tekintettel arra, hogy már azelőtt beharaptam, hogy ő idekerült, közel sem nevezném pótléknak. Madison a farkasom gyermeke, az ő esélye arra, hogy valamit jól csináljon, amit nekem Gwennel nem sikerült, de soha nem volt, és soha nem is lesz hiánypótlék, neki is helye van a szívemben, akár tetszik, akár nem. - Vakon bíztam benne, és igen, ittam minden szavát, az emberi felem szerelemmel szerette, a farkasnak pedig a teremtője volt. Tettem, kerestelek, sokszor, sokáig, és fogalmam sincs, miért nem találtalak meg, de élek a gyanúval, hogy jó felé csak ő „keresett”, elvileg tűvé tettük az egész várost és a környező erdőségeket, csak épp nem együtt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy hazudik. – Sokszor csodálkozom, hogy ennek dacára miért vagyok még képes bízni bárkiben is, de nem adtam fel a másokba vetett hitem egyetlen gyarló lélek hazug léte miatt. - Attól tartok nem, szerintem pontosan tudta, hogy hol vagy, elég idős volt hozzá… apád sok aljasságot tett élete során, és ez, amit veled és ezáltal velem, a kapcsolatunkkal művelt, a kezdet volt, de… a többi most nem tartozik a tárgyhoz. – Feszültem meg, mert ha valamit, hát azt nem akarom most felhozni, hogy milyen szinten eldurvultak közöttünk a dolgok, nem szükséges ahhoz, hogy megértse, és elfogadja, tehetetlen voltam, és összetörtem. - Férfija válogatja, de a kivétel erősíti a szabályt. – Nem egy férfit ismerek, aki nem ilyen, de ezen végképp nem fogok összeveszni vele, hisz semmi értelme nem volna. - Valóban, de most már nem tudnának úgy átverni, ahogy apád tette. – Emmett sosem bántana, de nem fogok elkezdeni ömlengeni róla, a vele való kapcsolatom pláne nem tartozik a tárgyhoz.
Sejtettem, hogy nagyon kiakadhatott, ha ilyen drasztikus lépésre szánta el magát, de emiatt igyekeztem még véletlenül sem rosszul érezni magam. Miért tettem volna? Hiszen az elmúlt századok alatt ő is élte világát, méghozzá nélkülem. Megvolt az oka annak, hogy ilyen a hozzáállásom, még ha kicsit merev is voltam ilyen tekintetben, ami egyébként nem jellemző rám. Vagy sokkal inkább önfejű és makacs, mert képtelen voltam engedni az elveimből, amikhez olyannyira ragaszkodtam, a berögződéseimről már nem is beszélve. - Valóban? - kérdeztem vissza olyan hangsúllyal, mintha nem lenne igaz, amit mondott. Pedig úgy volt, nyilván szerettem őt a magam módján, annak idején ő állt hozzám a legközelebb a családomból. Maradjunk annyiban, hogy anyás lány voltam, és ezt sohasem szégyelltem, de azok az idők nagyon régen elmúltak, jobban mondva kiszakítottak a közegből, amiben otthonosan mozogtam. Aztán megtanultam élni nélküle, más dolgokat kezdtem csinálni, és most nem tudtam még mindig, hogyan kezeljem az újbóli jelenlétét az életemben. - Gondolom ez történt most... - nyugtáztam szavait, egy könnyed vállrándítással megtoldva. - Képes lennél itt lenni nekem, mikor már van más, akit támogass? - kérdeztem, újra visszatérve a kölyke témájához. - Képes lennél úgy mellettem állni ennyi idő után úgy, ahogy régen kellett volna? - tettem fel az újabb kérdésemet. Nem piszkálni akartam, őszintén kérdeztem tőle. Valószínűleg nem csak nekem volt szokatlan, hogy itt van bármikor, találkozhatunk akár egy órán belül is. Része lettem ismét az életének, és ugyan azt állította, hogy régóta erre vágyott, de talán azóta, hogy most megvalósult, meggondolta magát. Nem tudhattam, ezért kérdeztem. - Ezek szerint mégis hazudott. - gyűlt bennem az indulat valaki olyan iránt, akin már valószínűleg sohasem élhetem majd ki a haragomat. Sajnáltam, hogy így van. - Szerintem nagyon is tudta, hogy merre vagyok, amennyire tudom, Nina valamelyik közeli erdőben talált meg. - tájékoztattam őt nemes egyszerűséggel. - Azt, aki megtámadott, megölték, és a falkája befogadott. Már az előtt, hogy átharapott volna. - eddig sosem meséltem neki arról, hogy mi volt akkoriban, miután nyomomat veszítette. - Nem tudom, hogy mi lett volna akkor, ha megtaláltok. Már sohasem tudjuk meg, de jó helyre kerültem. Talán így kellett lennie... - bár nem teljesen hittem az ilyesmiben, de biztosan nem volt véletlen, hogy éppen ez és így történt. - Remélem, hogy majd elmeséled egyszer. - mondtam őszintén, mert most már sokkal jobban érdekelt az, hogy miket tett, mint az, hogy haragudjak a velem szemben állóra. - Nem tudom, hogy képes leszek-e teljesen túllépni ezen az egészen, vagy megbocsájtani azt, hogy vakon bíztál benne, és ezt művelte velünk. De megpróbálok nyitottabb lenni. - ígértem meg, mert mást nem igazán tudtam most tenni. - Még ha nem is mi tehetünk arról, hogy ez lett velünk, akkor is megtörtént. Egy ostoba férfi miatt... - ingattam a fejemet szomorkásan. - Már meghalt, igaz? - kérdeztem kíváncsian, nyíltan nézve a szemeibe, ha tartotta velem a szemkontaktust.
- Jól látod. – Igen, határozottan ez történt most, bármennyire akartam visszafogni magam, nem sikerült, esélytelennek tűnik nemes egyszerűséggel minden törekvésem hiábavaló volt, hogy meggyőzzem arról, nem én okoztam ezt az egészet, hogy igenis kerestem, hogy szenvedtem, hogy hiányzott. Ha másként nem fért a fejébe, hát megkapta a saját valóságomat, mert akármit hitt eddig rólam, az az időszak nekem is maga volt a pokol. - Suttogó vagyok, az egész falka sebeit nyalogatnám, ha mindenki hagyná. Képes vagyok itt lenni, egész életemben képes lettem volna, ha a része vagy. Az, hogy most van egy kölyköm, nem jelenti azt, hogy nincsenek, vagy épp nem voltak korábban is hasonlóan fontos részei az életemnek. Nem azért haraptam be, hogy pótoljalak, akkor már sokkal hamarabb megtehettem volna. Azért haraptam be, mert rohadt egy élete volt, és segítségre volt szüksége. – A következő kérdésére felsóhajtok. Bármit mondok, úgyis azt fogja hinni az egészről, amit ő maga elgondol, de attól még nem fogom zárva tartani a szám, kezdjen vele, amit akar. - Képes lennék, hisz pontosan ezt szeretném tenni, de ez nem csak rajtam múlik. Ha neked nincs igényed rám, ha nem bízol bennem, akkor ez sosem fog működni. Én itt vagyok, nem megyek sehová. – Eltekintve majd a nászutamtól, de az egészen adja magát egy friss házasság esetében. - Gyanítom, hogy igen, de ebben én sem lehetek biztos, amíg az életem része volt, nem láttam át mindent, sokkal tisztább az egész két évszázad táblatából. Amiket velem képes volt művelni, azok alapján bármit kinézek belőle. – Ezt azonban már nem kell tudnia, fölösleges sokk lenne az, miként is tartott maga mellett a Teremtőm, az egykori férjem és szerelmem, az ő apja. Már mindegy, már nem fáj, a lelkem már régesrég kiheverte Guillaume kínzatásait, de megbocsájtani holtában sem leszek képes neki soha. - Ha engem kérdezel, ő szervezte le, mert akkor már a testvéreid kirepültek, úgymond csak te álltál az útjában, hogy újra a régi legyen a „szerelmünk”. Az sosem jutott el a fejébe, hogy tulajdonképpen ő szúrta el az egészet azzal, hogy beharapott, és a farkasom apjaként szereti, én sem vagyok már képes úgy nézni rá, mint régen. Talán már akkor is őrült volt, csak senki sem vette észre. – Gyötrelmes időszak volt, szerettem, a megmentőm volt, az életem értelme, és iszonyatosan rondán tönkretett mindent, máig sem értem, miként fordulhatott minden ennyire visszájára. Az csak most jut eszembe, hogyha a terveinkhez hűen ő harapta volna be Gwent, akkor a kölykeként ő is mellette kellett volna, hogy maradjon még nagyon hosszú ideig. Egyre logikusabbnak tűnik ez az elképzelés. - Talán így, igen. – Hiszek abban, hogy soha semmi nem történik véletlenül, de nagyon haragszom emiatt a sorsra, mert undorító lépés volt elvenni tőlem a lányomat. Ha Émeric nem lett volna ott mellettem amennyit őrzőként módjában állt a kötelességei mellett, szerintem én is megőrülök. - Ha szeretnéd, elmesélem, de nagyon ronda történet. – Ami talán szintén hihetetlen annak fényében, hogy ő is pontosan tudja, milyen szinten a tenyerén hordozta az egész családját, tulajdonképpen egészen addig. Máig nem tudom, mi ütött belé, mikor fordult át az egész, de kétségtelenül megtörtént, gyűlöletes, hogy így kellett lennie. - Nem tudom, voltál-e igazán, a szíved minden erejével szerelmes, de ha igen, akkor talán kapizsgálod, hogy milyen szinten képes elvakítani az embert. Nekem az életemet mentette meg, mert anyám eladott egy gazdag pacáknak, de ezt úgyis hallottad már. – Igaz, az is esélyes, hogy már rég elfelejtette, de most nem is ez az, ami számít. - Ez is sokat jelent. – Meglátjuk, hová jutunk vele, remélem, lesz esélyünk arra, hogy valóban megoldjuk a dolgainkat, több, mint a semmi. Nagyon bízom benne legalábbis. A további szavaira csak bólintani tudok, hisz tulajdonképpen így történt, noha akkoriban én még vele együtt sirattam, mert nem láttam át a manipulációján. - 2005-ben, igen. Hála az égnek, még szellemként sem képes zaklatni, bár nem tagadom, előre tartok attól, mi lesz a halálának ötvenedik évfordulóján. – Sóhajtok fel, megcsóválom a fejem, nem szabad erre gondolnom, majd akkor aggódom miatta, ha eljön az a nap. - Ha nem haragszol, én most mennék, ez egyszerre szerintem neked is túl sok volt. Majd… hívj fel, hogyha úgy érzed, készen állsz megint találkozni. Ki fogom várni. Illetve, ha esetleg közbe jönne az esküvőm, és eljönnél, akkor persze arról értesítelek majd. – Magyaráztam, megölelni nem mertem, a puszi is túl közvetlennek tűnt volna egyelőre, úgyhogy csak intettem, mielőtt elindultam, nincs autóm, de most jól fog esni a séta, ki kell szellőztetnem a fejemet.
//Köszönöm szépen, és bocsi, hogy megint sokat várattalak! Imádtam! *.* <3 //
- Értem. - szűrtem kimérten a fogaim között arra, hogy nem engem akart pótolni. Azért valamilyen szinten valahol talán jól esett volna, az számomra csak azt bizonyította volna, hogy mennyire hiányoztam neki. Így viszont, hogy még pótolni sem szeretett volna, csak elfogadta, hogy nem vagyok... nos, még nem tudtam, hogy miként állok ehhez. Addig legalább már eljutottam, hogy nem vágtam hozzá az első reakciót, ami eszembe jutott, pedig legszívesebben megkapta volna, hogy mennyire nem érdekel a falka, én a lánya vagyok. - Te pedig mindenki megmentője vagy... - bólogattam, amikor folytatta azzal, hogy milyen szar élete volt a leányzónak. Mindjárt el is sírom magam. - Nekem is rohadt életem volt, nekem is sokszor lett volna szükségem segítségre, talán az anyámra is. De ne aggódj, én is megkaptam máshonnan! - nem akartam megbántani, de attól még ez volt az igazság. Talán kicsit kemény voltam, talán kicsit érzéketlen, de ez nálam csak afféle védekező mechanizmus volt, semmi több. Én úgy védtem ki a támadásokat, hogy én támadtam előbb, és nem hagytam magam elérzékenyülni. Még most sem, vele szemben sem. Talán majd egyszer sikerül leküzdenem az efféle korlátaim legalább az anyámmal szemben, de ez még nem az a pillanat volt. Egyelőre. - Ne vedd magadra, de senkiben sem bízok saját magamon kívül. - mondtam nemes egyszerűséggel. - Ha most azt kéred, hogy bízzak benned, az nem fog megtörténni pár hét alatt, mikor századok óta ugyanúgy élek, ugyanezzel a felfogással, mint most. - tehát úgy, hogy nem bízok senkiben sem. Oké, Ninában azért megbíztam, de ő most nem volt itt, abszolút magamra voltam utalva. Tudom, hogy titkon talán akarta, hogy rendezzük a viszonyt a velem szemben álló nősténnyel, de bizonyára sejtette ő is, hogy ez nem egy csettintéssel fog megoldódni. - Meg sem lepődök. Én hiszem, hogy bárki képes lehet bármire, akár ezernyi maszkot viselve közben. - bólogattam az apámmal kapcsolatos fejtegetéseit hallva, azt meg csak magamban jegyeztem meg, hogy pontosan leírtam saját magam is ezzel. Úgy látszik, hogy mégiscsak jutott belőle is valamennyi a személyiségembe, és ezt jelenleg nem értékeltem annyira, hiába boldogultam el remekül az életben eme remek képességemnek hála. - Jézusom... - ingattam a fejemet, leplezetlen undorral az arcomon. Nem akartam hasonlítani rá, nem akartam arra gondolni, hogy valóban köze lehetett a beharapásomhoz, pedig igazából ezek után nagyon is logikusnak tűnt. - Remélem, hogy már meghalt, különben én akarnám megölni! - dünnyögtem ellenségesen az orrom alatt, az sem érdekelt, ha emiatt majd leszid. - Igen, szeretném. - válaszoltam, mert most már tudnom kellett az egész történetet, elejétől a végéig. Akármilyen legyen is. - Igen, voltam... - feleltem csendesen, de jelenleg nem szerettem volna beszélni arról, aki miatt nem voltam hajlandó soha többé közel kerülni egyetlen férfihoz sem. - Rendben, akkor majd meglátjuk. - nyugtáztam végül, hogy neki már a próbálkozásom is sokat jelent. Tudtam én is, hogy ez egy lépés volt felőlem, ám egyelőre még nem tudtam, miként értékeljem mindezt. - Az még úgyis odébb van... - legyintettem, de nem irigyeltem amiatt, hogy esetleg felbukkanhatott kísérteni. - Rendben! Mindenképpen elmegyek, ha még itt leszek. - ígértem őszintén, és még valamiféle mosoly is megjelent a szám sarkában. Láttam, hogy sehogyan sem tudja, hogyan köszönjön el, így végül úgy döntöttem, akkor ígéretemhez híven nyitottabb leszek felé. Mielőtt elment volna, én fogtam meg a karját, és húztam oda, hogy búcsúzásképpen megöleljem.
// Én is köszönöm, szintén imádtam nagyon!!! <3333 //
Kezdőlap
//
