A fogadótér tágas, kellemesen berendezett hely, innét nyílik - vagy ide szalad össze, nézőpont kérdése - minden további helyiséghez, illetve a külső részekhez vezető belső tér.

Nem sok kedvem volt a ma estéhez, de bármennyire is próbáltam megúszni, egyszerűen esélytelen volt, pedig még dupla műszakot is vállaltam volna, de nem lehetett. Mivel olyan nincs, hogy az egész csapat szabad, így két csoportra osztottak minket és mind a kettőnek tartottak egy amolyan utólagos karácsonyi partit. Igen, eléggé megcsúszott, de a mentősök élete abban az időszakban eléggé zsúfolt szokott lenni, így esély se lett volna korábbi időpontot találni.
Apró sóhaj szökött ki ajkaim között, amikor tükörbe pillantottam. Régebben se gyakran öltöztem ki, sokkal inkább szerettem a kényelmes ruhákat, de most nem volt választásom. A megszokott natúr és természetes megjelenés helyett ma estére kicsit erősebb sminkre esett a választásom. Vörös rúzs került ajkamra és tussal kihúztam a szemeimet, a hajamat laza kontyba fogtam. A választásom pedig egy hosszú, testhez simuló piros ruhára esett és egy hozzáillő magassarkúra, ami a kinti időjárást tekintve kicsit őrültségnek tűnhetett, de nem túlzottan érdekelt, mert szerencsére benti partit szerveztek és nem kintit. Még ennyi év alatt se sikerült teljesen megszoknom az itteni időjárást, pedig elég sokat voltam a szabadban. Arany nyaklánc családi örökség volt és kivételesen a dögcédulám az asztalon maradt. Mindig magamnál tartottam, nem felvágás céljából, sokkal inkább azért, mert sok olyan dologra emlékeztetett, amit soha nem akartam elfeledni és segített abban is, hogy a szürke hétköznapokban önmagam maradjak.
Az utat csendben tettük meg, mintha egyikünk se tudná, hogy mit kellene mondani. Bár engem sokkal inkább érdekelt az, hogy miért is ment bele ennyire könnyedén a hím, hogy lesz a kamu pasim és vajon mit is fog kérni cserébe, mintsem az, hogy miről is kellene csevegni. Szükségem volt valakire, nem azért mert ciki lett volna egyedül megjelenni, hanem azért, mert már nem volt más ötletem, hogy miként is szerelhetném le az egyik kollégámat, aki képtelen felfogni azt, hogy nem érdekel.
Fáradt sóhajnak adtam hangot, amikor megérkeztünk az épület elé, majd Ryderre pillantottam. Egyértelmű volt, hogy nem sok kedvem van az egészhez. – Még meggondolhatod magad. – én megadtam neki az utolsó esélyt arra, hogy még megszökjön, én meg majd kitalálok valamit, ha még is inkább meggondolta magát.  Válaszát követően kiszálltam az autóból és megvártam őt, majd belekaroltam, hogy nehogy most mutassam be a 10 pontos fenékre esés számomat. – Basszus, egy dolgot totál elfelejtettünk. Egyeztetni a sztorit, hogy mi miként is találkoztunk. – ennyit arról, hogy mindenre gondoltam, de mielőtt még félrevonhattam volna egyeztetni a sztorit Jasmine hangja megütötte a fülemet.
- Végre hogy ideértetek édesem. – soha nem zavart, ha így hívott, hiszen kinézetre édesanyám is lehetne és kicsit talán úgy is viselkedett a legtöbbünkkel. Mosollyal feleltem és integettem neki. Mielőtt viszont még besétáltam volna a mellettem álló farkasra mosolyogtam.
- Ha úgy érzed elég volt, akkor nyugodtan eszedbe juthat valami, ami miatt sietve távoznunk kell, mert valószínűleg téged se fognak kímélni. Biztosan azt hiszik, hogy eddig a szekrénybe zárva rejtegettelek, hiszen nem sokat hallottak még rólad. – azzal a lendülettel be is léptem az épületbe és reméltem, hogy lehető leggördülékenyebb lesz ez az este. Miután leadtam a kabátomat újra belekaroltam, hogy minél hamarabb túlessünk legalább a bemutatkozáson.

Nem fogok hazudni, őszintén meglepett, mikor Cel elém állt a kérésével. Volt pár éve egy kisebb félreértésünk, mikor rosszul olvastam a jeleket, és hát… kicsit rámozdultam. Ő akkor leállított, mi meg azóta is kerüljük a témát. Vagy legalábbis Cel, én nekem nincsenek kényelmetlen érzéseim az irányába. Elmondtam utána a gondolataimat, hogy értettem a célzást, és ha ő neki ez nem játszik, akkor felejtsük el, és térjünk vissza az azt megelőző jóbaráti kapcsolatunkhoz. Jóbaráti… ez is olyasmi, amit túl könnyen aggatok rá emberekre. Ha beszélek valakivel kétszer tíz percet, és jól érzem magam közben, már azzal képes bekerülni ebbe a kategóriába. A visszatérésem előtt muszáj volt lefixálnom magamban, hogy mit többet akarok én mégis Fairbankstől. Az elmúlt 6-7 év történései bőven elég stresszt és negatív gondolatot hoztak magukkal, hogy idejét érezzem újra visszatérni ahhoz a Ryderhez, aki az egész… aki az egész mizéria előtt volt. Egy gondtalan bohóc, aki semmit sem vesz túl komolyan, míg azt a helyzet meg nem kívánja. Aki ismer az tudhatja, hogy ha valamire szüksége van, segítségre, tanácsra, iránymutatásra, arra igyekszem a lehető legnagyobb komolysággal reagálni. Legalábbis ami a nagy vonalakat illeti, a feladatomat megcsinálom, még ha közben továbbra is egy bohóc maradok. De mindenhova kell egy ilyen ember, és én szívesen vállalom ezt a nemes feladatot.
- Dehogy gondolom magam! Idejét sem tudom már, mikor voltam egy ilyesfajta partin! - felelem mosolyogva, igaz lelkesedéssel az arcomon, és hangomban. Az autóból kiszállva felkínálom neki a karomat, hogy a színjátékot még tovább erősíthessük ezáltal. Épp kész lennék válaszolni, és megoldást kínálni a problémára, mikor félbeszakítanak minket. Az ezerwattos mosolyomat villantva üdvözlöm, ha pedig kellően közel lenne hozzánk, akkor még be is mutatkoznék neki. De meghagyom ezt a privilégiumot Cel drágámnak, mégiscsak az ő ötlete volt, hogy ma estére a párját játsszam.
- Hahaha! Te ennyire nem ismersz engem? A kényelmetlen szituációkban érzem csak leginkább otthon magamat! Azok éltetnek! - ha pedig a mosthoz hasonlóan egy szerepet kell eljátszanom, akkor pedig végképp próbálom a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. - A találkozásunk történetét pedig csak hagyd rám! - kacsintok rá, mintha már megfordultak volna a fejemben a fogaskerekek, amik azóta egy kész történetet legyártottak – pedig ez közel sincs így. Improvizálni viszont imádok!
Közel hajolok Celhez, mikor láthatóan kiszúrnak minket… valakik. - Egyébként nem említettem, de ördögien festesz ebben a ruhában! A lehető legjobb értelemben. Több ilyet kellene hordanod! Azok a szeplők, amiket eddig rejtegettél, pedig kifejezetten aranyosak, illenek hozzád! - egyrészt komolyan mondom a szavaimat, másrészt nem titkolt célom, hogy ha tudom, akkor kicsit zavarba is hozzam a leányzót. Még egy apró puszit is nyomok az arcára a szavaimat követően, majd kiegyenesedve várom, hogy megtörténjenek a bemutatkozások. Hagyom, hadd vezesse Piroska a Nagy, Gonosz Farkast.

Talán kicsit túlzottan gyorsan is rávágta azt, hogy nem gondolta meg magát. A szavai meg csöppet se nyugtattak meg, sőt, inkább kicsit még kíváncsibb lettem arra, hogy miért is ment bele, vagy miért nem gondolta meg magát. Nem sok hím ment volna csak úgy bele, ugyanakkor talán pontosan amiatt esett rá a választásom, mert tudtam, hogy ő érti a nem fogalmát is, bármikor is mondja ki az ember. A múltban már volt szerencsém megtapasztalni, amikor még az utolsó pillanatban inkább kihátráltam a kalandból. Mindennek megvan a helye és valahogy akkor még se éreztem igazán helyesnek a tetteimet. Valakiknek ez könnyedén megy, főleg farkasok körében gyakori, de én nem tartoztam ezek közé, vagyis már jó ideje nem. Mindegy is, csak pár órát kell túlélni és aztán minden visszaáll a normális kerékvágásba.
- Ilyen gyakran keveredtél kényelmetlen szituációkba? – pillantottam rá kicsit meglepettem és érdeklődve. Majd a többiek felé pillantva elmosolyodtam, miközben elindultunk leadni a kabátunkat. Az újabb megnyilvánulásának köszönhetően kicsit megtorpantam. Mintha csak a cipő kényelmetlensége nem lett volna elegendő, akkor még jött ez is és egy pillanatra úgy éreztem, hogy kivételesen saját magamnak teremtettem meg a lehető legfurcsább szituációt. Általában én szoktam másokat zavarba hozni a pörgésemmel, vagy a különféle őrültségekkel, de azt hiszem, hogy most emberemre akadtam. Igaz, mostanában azért próbáltam ügyelni arra, hogy ne csináljak túlzottan nagy őrültséget se, mert nem akartam Mike-nak se bajt hozni a fejére. Ő olyan volt számomra, mint egy báty.  Próbáltam meglelni a határokat ilyen téren is és kicsit visszavenni a korábbi őrültségekből. Például senkit se ébresztettem hóban való fürdetéssel, mint hajdanán Darimmal tettem. Az emléktől kicsit kiráz a hideg, hiszen tisztán emlékszem, akkor én jártam rosszabbul, mert sokkal több havat kaptam és rohadt hideg volt. – Kezdjek aggódni? Netalán ez lesz a bosszú a legutóbbi találkozásunk miatt? – utóbbi kérdést persze csak viccnek szántam, bár már akadtam össze olyan hímmel, aki nehezen bírta elviselni azt, ha egy nő végül ejtette és nem ment bele a dolgokba. Az pedig, hogy ő kihallotta-e a játékosságat a hanglejtésemből… ki tudja, hiszen annyira nem ismertük még egymást.
Miután leadtam a kabátomat végig simítok a ruhámon, majd Ryder felé pillantok. Türelmesen várakozom, míg ő is leadja a sajátját, majd pedig a kollégákra siklik a pillantásom. Elmosolyodom, majd amikor újra megérzem a közelségét, már majdnem felé fordulnék, de aztán  a lehelete a fülemet és a nyakam cirogatja. Fogalmam sincs, hogy mi is ér váratlanabbul, a szavai vagy az, hogy máris ennyire közel jött hozzám. Kell pár másodperc mire észhez térek a szavait követően. – Kedves vagy, de ezt tartogasd inkább nekik. Engem nem kell meggyőznöd semmiről se, vagy ez olyan, mint a színészeknél, hogy kell egy kis bemelegítés? – barátságosan pillantok rá, a pajzsom pedig elrejti a pillanatnyi zavaromat, még ha arcomra pár pillanatig halovány pír is szökött. Nem szoktam hozzá a hasonló bókokhoz, már ha ezt egyáltalán tényleg komolyan gondolta. Pár másodpercig "talán" elhittem, hogy esetleg komolyan gondolta, de hamar el is hessegettem eme téves gondolatot. Pontosan tudtam, hogy miért vagyunk itt és biztos voltam abban is, hogy csak a szerepét hozza. Miután rendeztem a gondolataimat hagytam egy kis rést a pajzsomon, hiszen ha bármi van, akkor legalább tudunk így is kommunikálni. – Menjünk, már várnak minket. – azzal a lendülettel a kezemet a kezébe csúztattam, mintha tényleg egy pár lennénk és mosolyogva indultam el az ismerős arcok felé. Szép sorjában mindenkinek köszöntem és bemutattam őt, de egyelőre sehol nem időztem túl sok időt, mert láttam, hogy Jasmine sokszor tekinget felénk, ezért is hagytam utoljára, mert biztos voltam abban, hogy egy darabig nem fogunk tőle szabadulni. Amint odaértünk hozzá, elengedtem Ryder kezét és megöleltem a „pótanyámat” és puszit is nyomtam az arcára.
- Azt hittem már felém se kanyarodtok, életem. – érezhető volt, hogy izgatott és nagyon kíváncsi. A rosszallás a hangjában inkább tűnt játékosnak, mintsem komolynak.
- Enged meg, hogy bemutassam a csontvázat a szekrényemből. – feleltem mosolyogva, majd Ryderre pillantottam a lehető leghihetőbb szerelmes pillantásommal. – Jasmine, ő Ryder. A barátom. – Fura volt kiejteni az utolsó szót, hiszen régóta nem neveztem így már senkit se ilyen értelemben. A csontvázas megjegyzés meg nem volt véletlen, hiszen megannyiszor ugratott ő is már ezzel, hogy biztosan a szekrényben van már az illető csontváza, ezért se rohanok annyira haza soha munka után. Meg ott volt az is, ha csak a munkának élek, akkor vénlány fogok maradni és mennyire kár lenne értem…
- Örülök, hogy végre megismerhetem. – a mosolya még szélesebb lett és a kezét nyújtotta a hím felé. Én pedig ott álltam mosolyogva mellette, miközben lopva máris az órát kerestem a teremben. – Nem is értem, ha Ön ilyen jóképű, akkor miként is nem rohan soha haza állandóan ez a munkamániás leányzó. Sőt, így még inkább érthetetlen számomra, hogy olykor miért is viszi vásárra a bőrét, vagy miként is úszta meg ősztincsek nélkül.  –kicsit rosszallóan megingatta a fejét, én pedig egyszerűen csak édesen megfogtam újra Ryder kezét, ha lehetőségem volt rá és gyengéden neki is dőltem, mint aki csak bújni szeretne.
- Nem is tudtam, hogy szülőire jöttünk, ahol én leszek a téma és a rossz szokásaim. – kicsit durcásan csendült a hangom. Ha a felét tudná annak a sok veszélyes dolognak, amiben már részem volt, akkor valószínűleg már elvitte volna őt a szívroham. Plusz a hím se ismerte a múltam minden darabkáját. Arról nem is beszélve, hogy valójában mindig ott lebeg születésem óta a fejem fölött bizonyos emberek bárdja a származásom miatt. Persze Jas, csak legyintett és újra végigmérte a mellettem álló férfit, miközben arra várt, hogy ő vajon mit fog erre mondani.

- Keveredtem? Honnan ez a múlt idő, Celaena? Azokban élek! - nevetem el magamat. Tudhatta volna jól, hogy mire vállalkozik, mikor felkért a kísérőjének. Nyilván csak költői túlzásokban beszélek, mert ennyire azért nem vészes a helyzet, hogy mindig kellemetlen szituációkban találom magamat. Inkább arról van szó, hogy engem sokakkal ellentétben nem rémítenek, vagy dermesztenek meg az ilyenek, hanem ugyanolyan könnyedén tudom kezelni őket, mint bármi mást az élet egyéb területein. Kivételek persze mindig akadnak, de kétlem, hogy ez az átlagosnak és mindennapinak mondható esemény közéjük tartozna. Meglepetések bármikor érhetnek, de aligha fog beletörni a bicskám.
- Bosszú? Én? Én és a bosszú? Ezt komolyan gondoltad? - újra elkacagom magamat, bár ezzel a reakcióval valószínűleg csak még jobban erősítem a gyanakvását és kétkedését afelől, hogy mennyire volt jó ötlet engem meghívnia. Rendezem a soraimat, és csak utána válaszolok. - Nincs mitől félned, Cel. Nem vagyok egy bosszúszomjas ember, és ami történt, megtörtént. A nem az számomra is nem - az legalábbis biztos, hogy nem tervezem még egyszer úgy letámadni, mint akkor. Máshogy mértem fel a helyzetet, mint ahogy valójában történt, és kész. Nincs ezen mit továbbgondolni. Még akkor sem, ha esetleg jól reagáltam mindenre, és csupán Cel volt az, aki az utolsó pillanatban fújt valami oknál fogva visszavonulót. Ez a lehetőség sem zárható ki addig, míg nem beszélünk róla őszintén. De mivel egyikünk sem igényli, ezért inkább csak békésen söpörjük a szőnyeg alá.
- Nem, egyáltalán nem olyan. És akár elhiszed, akár nem, komolyan gondoltam, amit mondtam. Ilyesmivel nem illik viccelődni, én pedig nem is szoktam - látom, hogy a szavaim és tettem valamilyen szinten célt értek nála, az viszont lelombozó, hogy azt feltételezi, ezt csak a mai szerepem kedvéért mondom neki. De talán úgy már képes lesz elfogadni, hogy a szavaim idejére a hanghordozásom komolyabbá válik, a mosolyom pedig enyhébbé, ezzel is próbálva tovább jelezni felé, hogy nem viccelődök, vagy csúfolódok. Tényleg egy szép nő Celaena. Nem véletlen, hogy akkor és ott ennyire nem bírtam magammal.
- Vezess, hölgyem! - újra felhúzom az őszinte mosolyt az arcomra, és hagyom, hogy körbevezessen a szükséges körökön. Szívesen mondanám, hogy megjegyeztem mindenkinek a nevét, de a legtöbbnek csak inkább egy-egy attribútumát fogadta be az agyam. Az egyiknek a szemhéján lévő anyajegyet, a másiknak a kapafogát, és így tovább. Aki átlagos volt, annak pedig a nevét jegyeztem meg. Jól vagyok összerakva, mi?
- Nagyon örülök a találkozásnak! - nyújtom a nő felé a kezemet, amint bemutatásra kerülök a nőstény által. - Méghogy csontváz! Ha még többet ennék, akkor gurítva kellene jönnöm! - szórakozok a korábbi kijelentésen, még annak ellenére is, hogy tudom, pont jó formában vagyok a magasságomhoz képest. Ennél vékonyabb csak a hippi korszakom idején voltam, ami bőven elégnek bizonyult egy életre. Szeretek enni, na, miért hazudjak?
- Ó, ne aggódjon, Jasmine, megvannak az én drága Celemnek a maga trükkjei, hogyan kompenzáljon a túlóráival! - pajkos, játékos vigyort villantok mindkét nőre, mielőtt tovább fűzném a gondolatmenetet. - Az őszhajszálak rám, vagy inkább őrá vonatkoznak? Előbbi esetében már megválaszoltam a kérdést, utóbbi esetében pedig én is tudok egy-két trükköt, hogyan felejtessek vele egy hosszú és nehéz napot! - szándékosan fogalmazok így, és mielőtt Piroska elmenekülhetne, vagy kárt tehetne bennem, félig-meddig mögé állok, és átkarolom őt, kezeimet összefűzve a hasánál, és egy újabb puszit nyomok az orcájára. Majd mint a világ legártatlanabb embere hozzáteszem. - Természetesen a főzésről és egy nyugtató masszázsról beszélek, mielőtt a hölgyek másra gondolnának, mint az illő! - kacagok tovább, majd még egy apró puszival megörvendeztetem a nőstényt.
- Jasmine, legyen kedves, és ne csak én hangoztassam, mert nekem úgy fest, képtelen elhinni bármit is ez a leányzó: ugye, hogy gyönyörűen fest ebben a szerelésben? - pillantok kedvesen hol az egyikre, hol a másikra, lágyan cirógatva Cel alkarját.

Nevetése váratlanul ér és sietve pillantok rá, mert ha eddig nem vettek volna észre minket, akkor most már tuti jó páran felénk tekingetnek. Talán még azt is próbálják kitalálni, hogy mi lehet ennyire vicces. Szavait kíváncsian hallgatom, még ha utóbbi dologgal tisztában is voltam, mert tapasztaltam, hogy tényleg érti a nem szó jelentését. – Tudod, azt mondják, hogy a férfiak később érnek, talán nektek tényleg jót tesz a hosszú élet, hiszen így bőven van időtök arra, hogy elég érettek legyetek. – persze, hogy szívtam a vérét, mert tény és való, hogy tudnak egészen gyerekesek lenni, ugyanakkor akadnak olyanok is, akiknek egészen hamar benő a fejük lágya. Mind a kettőhöz volt már szerencsém, pedig nem élek olyan régóta. Erről pedig eszembe jutott az is, hogy hamarosan még egy évet kipipálhatok, mert sikerült életben maradnom.
Vannak olyan nők, akik élnek halnak a bókokért és szinte bármit megtennének érte, én viszont nem ilyen voltam. Sőt, inkább kicsit zavarba jöttem attól, amit felelt. Hanglejtése egyértelművé tette, hogy tényleg komolyan mondta, de fogalmam sem volt arról, hogy mit is kellene mondanom rá, így csak egy béna köszönöm bukott ki ajkaim között.
Jasmine csak legyintett Ryder szavaira, miután el is nevette magát. – Látom, nem csak jóképű, de van humora is. Kész főnyeremény. – a nő szemei csillogtak, mintha csak egy büszke anya lenne, aki örül annak, hogy a lánya kifogott egy rendes férfit. Én pedig csendesen álltam közöttük, mert míg ők jól elvoltak, addig én kicsit kivételesen feszélyezve éreztem magam. – Cel még alig mesélt magáról. Amikor azt mondta, hogy nem egyedül jön, akkor hinni se akartam a fülemnek, annyira meglepett, de olyan jó látni, hogy van valaki aki képes boldoggá tenni őt. Talán így kicsit kevésbé lesz már vakmerő is és engem se fog idő előtt elvinni a szívroham. – csilingelő hangja könnyedén rántott ki a gondolataimból, mire kicsit szégyenlősen elmosolyodtam. Tény, hogy fogalmam sem volt akkor még arról, hogy kit is fogok elrángatni. Valószínűleg, ha Ry nemet mondott volna, akkor egyszerűen csak kitaláltam volna a legáltalánosabb kifogást, hogy miért egyedül jöttem, ami nem más, mint az, hogy a páromnak dolgoznia kell és nem tudott elszabadulni. Az pedig, hogy mennyire voltam vakmerő, ha úgy hozta az élet, akkor eléggé.
- Még annyira friss, csak pár hónapja vagyunk együtt, ezért nem beszéltem róla. Lehet még ez is korai volt. – könnyedén ejtettem ki a hazugságot. Az meg nem is volt kérdés, hogy fogalmam sem volt arról, hogy ez az egész hova fog vezetni. – Gondolj csak bele, hogy mi lesz akkor, ha túlzottan megszeretitek őt, de a végén még se alakulnak jól a dolgok. – kisebb sóhajt is elejtettem beszéd közben, mint aki roppant mód sajnálná, ha nem jól alakulnának a dolgok. Kollégák szoktak kalandokról beszélni, de bemutatni csak azokat szoktuk, akik jelentenek is számunkra valamit.
Jas pár pillanatig jobban is végigmérte a hímet, mint ahogy egy nagymama dorgálná meg a lánya kérőjét, mígnem sóhajtott egyet. – Igazán kár lenne érte… mivel is foglalkozik?- mosolyogva ejtette ki a szavakat és rám kacsintott, mert pontosan tudtam, hogy mire értette. Nem tenné zsebre, ha összetörné a szívemet. Én csak jót kuncogtam az egész jeleneten, amit meg se próbáltam véka alá rejteni. Aztán csak legyintett egyet, mintha már el is vetette volna ennek az eshetőségét.
Ryder szavaira felkaptam a fejemet és kikerekedett a szemem. Nem akartam hinni a fülemnek, sietve pillantottam felé és az arcomról könnyedén leolvashatta, hogy a kijelentése nem túlzottan nyerte el a tetszésemet. Jasmine pillantása meg pontosan az ellenkezőjéről árulkodott. Kíváncsian felhúzta a szemöldökét és úgy figyelt minket. Már éppen rávágtam volna, hogy viccel és nem kell őt se félteni, imád a munkába temetkezni, amikor újra megelőzött a hím. Az újabb megnyilvánulása se nyugtatott meg teljesen, amikor pedig mögém lépett és az ölelésébe zárt, akkor még inkább lefagytam. Abban a pillanatban nem teljesen simultam bele az ölelésébe. Azért vicces, hogy ez a parti és a hím szavai, tettei jobban „kiakasztottak”, mint az, ha mondjuk egy magas szikláról kellene vízbe ugrani, vagy a front gondolata, esetleg az, hogy őrült módjára szánkázzak le a legmagasabb hegyről.  Egy szerencséje volt a hímnek, hogy gyorsan megszólalt és javított kicsit a helyzeten. A kezeimet a kezére tettem, majd kicsit megszeretgettem őt a körmeimmel, miközben zavaromban elnevettem magam.
- Igazi humorzsák, bár azért szereti az emberre hozni a szívbajt is. – feleltem lehető legédesebben, majd kicsit oldalra hajolva puszit nyomtam az arcára és meg is simogattam az arcát. És ez volt az első alkalom, amikor én közeledtem felé, majd ahogyan visszafordultam volna a nő felé megakadt a pillantásom valakin. Figyeltem a férfit és egyértelmű volt, hogy ő csöppet se örül annak, amit lát. Szinte már farkasszemet néztem vele, és fogalmam sem volt arról, hogy éppen mi is a csevegés tárgya.
Nem tudtam, hogy Ryder mit mondott, a cirógatásra is alig észrevehetően összerezdültem, mint akit teljesen váratlanul ért, mert így is volt. Ez pedig segített abban, hogy a lehető legjobb pillanatban térjek vissza beszélgetésbe. Testem kicsit elernyed és úgy simultam bele az ölelésébe, mintha ez teljesen megszokott lenne közöttünk. Míg Jas figyelmét elkerülte, addig valószínűleg a hímét nem, hogy valami nem stimmelt.
- Igaza van, de hiába mondja neki, akkor se fogja elhinni. Tudja mennyiszer mondtam már én is neki, hogy igazán hagyhatná azokat a bő pulcsikat is, amikben szeret úgy elrejtőzni. – újra megingatta a fejét. Én pedig aprót sóhajtottam.
- Szeretem azokat a pulcsikat. Melegek és puhák. – inkább az ilyen ruhákat kellene betiltani – tettem hozzá magamban, miközben durcás kisgyerek fejet vágtam, mint akinek éppen a legjobb játékát szeretnék elvenni. Alig észrevehetően a korábban megpillantott férfi felé sandítottam, majd Ryder kezét kezdtem el cirógatni, miközben még inkább belesimultam az ölelésébe.
- Persze ez a titkolódzó leányzó még azt se mesélte, hogy miként ismerkedtetek meg.  – én csak mosolyogva a „páromra” pillantottam amint meghallottam ezt a kérdést. – Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett könnyű dolga, hogy elcsavarja a fejét, mert néha még a fától se látja az erdőt.  – volt benne valami, de inkább csak közelebb hajoltam Ryderhez, mert újabb puszit akartam nyomni az arcára, viszont ha éppen pont, akkor fordult felém ő is, akkor esélyesen a szájára sikerült kiviteleznem a dolgot.
- Imádja elmesélni, így meghagynám neki. Kértek esetleg valamit inni? – türelmesen vártam a válaszukat, ha pedig mindenki megmondta mit kér, akkor rövidke időre eltűntem. Persze nem volt kérdés, hogy azért füleltem, mert érdekelt, hogy mivel akar még szívrohamot okozni.

A kis kirándulásunk után szégyen vagy sem, hazasétáltam, elpakoltam a kosár tartalmát, hogy semmi ne romoljon meg, és már aludtam is mint a bunda, majdnem hajnalig a kanapén. Utána riadtam fel arra, hogy teljesen elgémberedett már a nyakam, és másztam fel az ágyamig. Úgy terveztem, hogy korán kelek, délelőtt még elintézek ezt-azt a városban, de amikor megszólalt az ébresztő, csak a fejemre húztam a takarót, és aludtam legalább délig. Utána azért már besűrűsödött a nap, ebédelni rendesen, hogy éjjel ne dőljek ki túl hamar (tavaly például csapnivaló volt a vacsora), aztán elmentem fodrászhoz, elhoztam a ruhuhám a varrónőtől mert fel kellett kicsit varrni a szoknyáját és rám igazította oldalt is mert picit bő volt eredetileg. Villantani meg kinek van kedve, így is épp elég sokat mutat mármint az átlagos ruháimhoz képest.
Otthon még szöszmötöltem kicsit, és agyaltam, hogy biztos jó ötlet-e, nem teszem-e magam nevetség tárgyává, elvégre sosem volt még rajtam ilyen ruha, a cipőről nem is beszélve. Már két hete amikor csak tehetem akkor ebben mászkálok, egészen kényelmes, de néha azért még furcsa érzés, magas sarkakon billegni. Meg hát a nagy készülődésben és szépítkezésben a tegnapi élmények sem sokat segítenek.
Akaratlanul is mindig oda kalandoztak a gondolataim Bruno és T’kope felé, hogy milyen érzelmi hullámvasút volt a nap, és akarok-e egyáltalán elmenni erre az estre. Akárhogy is, tegnap nagyon nyugodtnak, békésnek éreztem magam, eltöltött a tehetetlenség áldásos elengedős mentalitása. De új nap, új problémák, vagy inkább a korábbiak azért csak elém kúsztak. Nem is értem hogyan tudtam egész nap beszélgetni Brunoval, meg úgy tenni mintha mi sem történt volna, hiszen kerek perec kiteregettem minden létező kis titkomat, a lelkem legféltettebb érzéseit, és cserébe annyit kaptam, hogy gondolkodnia kell. Megértem, de nem vagyok szent. Ma már ugyanúgy rossz érzés ez a viszonzatlanság, ennél még az is jobb lenne ha elküldött volna a fenébe, hogy maradjunk inkább barátok. Bevallom szipogva vettem fel először a tavalyi egyszerű, csónaknyakú fekete ruhámat. Minek így cicomáskodni, kinek akarok én tetszeni?! Aztán eszembe jutott, hogy meg a francokat. Nem azért vettem ezt a drága ruhát, hogy a szekrényben porosodjon mert nyuszi voltam felvenni! Dora is ezt választotta, a zöldet, amikor a héten küldtem neki fotót a feketéről és a zöldről. Kíváncsiskodott, hogy mit veszek majd fel, de megeskettem, hogy nem szól egy szót sem Brunonak. Szóval bátorságot gyűjtöttem, kihámoztam magam a feketéből, és felvettem szépen a zöldet a szandállal ahogy eredetileg terveztem, és már indulnom is kellett, mert megjött a taxi is, még a végén elkések, nem maradt idő tovább variálni. Csak felkaptam a stólát és a táskámat meg az adományt, és indulhattunk is.
Amikor megállt a taxi a Country Club előtt, a szívem is megérkezett a torkomba, hogy ott kalapáljon percekig. Nyugalom. Csak leadom a csomagot, és elvegyülök, majd meghúzom magam egy sarokban mint máskor is. A csomag leadásig ment is minden rendben, de utána valahogy minden ismerős megtalált. Sosem álltak még így körbe, hogy beszélgessenek velem, az introvertált lelkemnek egy kicsit sok is ez, mindenkire mosolyogni, mindenkivel csacsogni aki csak megállít. Ismerős arcokat kerestem, de még Abiet sem fedeztem fel a tömegben, talán késett a bébicsősz vagy ilyesmi, mert úgy volt, hogy talán itt majd találkozunk. Nyakam nyújtogatva néztem néha el a bejárat felé, hátha megpillantom Brunot, de vagy elnyelte őt is a tömeg, vagy még itt sincs. A nyolcvankettedik érzékem azt súgja, hogy valahol a közelben lehet, de látni nem látom, így írok neki egy SMS-t, hogy kimegyek kicsit a teraszra, ott megtalál ha már megérkezett ő is.
A korlátnak támaszkodva nézek el a golfpályák irányába. Mennyivel mesterségesebb látvány, mint a kis tisztás volt tegnap. Gyönyörű, szó se róla, de az a szabályosan, vonalzóval nyírt gyep nem olyan kedves a szemeimnek, mint a vadvirágos rét volt. Kellemes az esti szellő is, így miután körbe pillantottam, és megállapítottam, hogy nem jár erre épp senki sem, a terasz félreesőbb szélére sétáltam, hogy egy kicsit élvezzem az este frissítő levegőjét, még a stólát is levettem. Most úgysem lát senki, nem kell aggódnom amiatt, hogy mit szólnának a hátamat, bordáimat díszítő tetoválások láttán. Ez is én vagyok, és bár mutogatni így kifejezetten nem akarom senkinek sem, de jól esik, ahogy a bőrömet simogatja a szellő. Jó most így nézelődni kicsit, hogy nem mászkál senki a nyakamra, és nem akar beszélgetni udvarias semmiségekről.
Amikor lépteket hallok, előbb vissza húzom a vállamra a stólát, ha mégis valami idegen járna erre, de ahogy megfordulok, már látom, hogy Brunonak is sikerült elszabadulnia.
- Már azt hittem, hogy egész estére elraboltak a rajongóid. - mosolygok rá, miközben a kezemet nyújtom felé. Gondolom ugyanabban a faggatózó tömegjelenetben lehetett része mint nekem, a sok “hogyhogy itt vagy?” és “mi újság veled?” közül bizony nehéz elszabadulni.

A jótékonysági est reggelén bár nem keltem olyan korán, mint szoktam – értelme se igazán lett volna, meg egyébként is szabadságon vagyok, éljen a pihenés – azért nyolc óra után nem sokkal már lent sétáltam az utcán, valami szimpatikus kávézó után kutatva, ahová beülhetek reggelizni. Utána nagy volt a kísértés, hogy ellátogassak a helyi kórházba, köszönve néhány régi ismerősnek, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg úgy is fogok elég ismerőssel találkozni az esten, az is bőven elég lesz. Így végül a folyópartra esett a választásom, ha már amúgy is egészen közel volt a hotelhez, kézenfekvő megoldásnak tűnt sétálni egy nagyot a partján. Az este még úgy is odébb van, időm mint a tenger, és a készülődés sem olyan sok idő részemről. Az a fennmaradó, jó fél napnyi idő meg tökéletes alkalmat kínált kicsit rendezni a gondolataimat, vagy dűlőre jutni minden kapcsán, amire tegnap nem sikerült. Csendes, békés, vízparti környezetben, egyedül valahogy mindig könnyebben megy a koncentrálás – és valahogy most is egészen hamar segített tisztán látni a lényeget, még ha a számtalan, kisebb-nagyobb, kevésbé lényeges kérdés vagy tény mellett eleinte szinte láthatatlannak tűnt. Néhány órányi séta, és vízparton ücsörgés után már én csodálkoztam, hogyhogy eddig nem állt össze a kép, ha most annyira nyilvánvalónak tűnik? Sokszor mondják, hogy a legegyszerűbb megoldás a legjobb, kár bonyolítani, és valóban. Míg tegnap szinte az órámra sem néztem egész nap, mégis egészen gyorsan elszaladt az egész nap, most többször is azon kaptam magam, az órámra pillantok, mennyi idő, mire újra találkozunk? Így egyedül valahogy sokkal lassabbnak tűnt az idő múlása. Ahogy dűlőre jutottam magamban, magammal, nagy volt a kísértés, hogy írjak neki, de végül csak sikerült megálljt parancsolni, ilyesmit úgy sem telefonon közöl az ember, még ha egyszerűbb is lenne a láthatatlanság mögé bújni, de már úgy is csak egy pár óra addig, kibírom. Inkább beültem ebédelni egy szimpatikus étterembe, utána ledőltem aludni egy kicsit, ha már éjszakába nyúló programként lett beharangozva az estély, ne nyomjon el az álmosság félidőben. Utána azonban, ahogy Biának is ígértem, kezdés után nem sokkal meg is érkeztem gond nélkül, elegánsan, kipihenten.
Csak épp azzal nem számoltam, hogy már most egészen sokan leszünk, és csak az majdnem fél órámba telt, hogy egyáltalán bejussak az épületbe, mert nem csak a parkolóban, de még a bajárat előtt is elcsípett egy-egy rég nem látott kolléga, hogy rég láttuk egymást, mi újság… újság? Az nem sok, ennek ellenére mégis alig bírtam szabadulni, hiába próbáltam utalni rá, hogy mennem kéne, mert várnak. Csöbörből vödörbe. Amikor végre bejutottam az épületbe, akaratlanul is Biát kerestem a tekintetemmel, és bár egészen hamar sikerült a nyomára bukkannom az energiái alapján, hiába próbáltam elcsípni a tekintetét, úgy tűnik, hiába, őt is úgy megrohamozták a – gondolom – ismerősei, hogy valahogy sosem sikerült. Aztán valahogy az energiái is távoliabbnak tűntek, és hiába kerestem, nem is láttam a tömegben, nem kellett sokat várnom, hogy a belső zsebemben megrezzenjen a telefon, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Ó, vagy úgy! Cseles!
Amint tudom, ki is mentem magam az aktuális újdonsült ismerősömnél, akivel bár sohasem dolgoztam együtt, ő mégis ismert, mert az unokaöccsét pont én műtöttem még évekkel ezelőtt, legalább mesélt róla, hogy mi újság azóta velük. Ilyenkor azért elgondolkozok egy pillanatra, hogy milyen kicsi is a világ! Vagy csak én élek régóta, és találkoztam rengeteg emberrel ez idő alatt. Akárhogy is, amint lehetőség kínálkozik, ismét kimentem magam, a bárpult felé véve az irányt, hogy kerítsek valami frissítőt, mielőtt a terasz felé venném az irányt. Ahogy kilépek az ajtóm, egyből azt kutatom, merre lehet a másik, és mivel egyedül várakozik a korlátnak dőlve, nincs is nehéz dolgom, hogy a nyomára bukkanjak. A tekintetem néhány pillanatig akaratlanul is elidőzik a hátát díszítő tetováláson, a ruháját látva pedig elismerem, igaza volt előző nap. Ha nem lennének a farkas érzékeim, hanem egyszerű halandó lennék, lehet, hogy elsőre tényleg nem ismertem volna fel azok után, amilyen öltözékekben eddig láttam. De eszem ágában sincs ráijeszteni, így ahogy tovább indulok felé, az energiáimmal, mintegy futárként előre jelzem, hogy itt vagyok, a hűvös, masírozó hangyákhoz hasonló bizsergés valószínűleg elég árulkodó lesz.
- Huhh, ne is mondd… és én naivan mindig azt hiszem, hogy alig akad majd ismerősöm egy ilyen rendezvényen. De látom, téged sem hagytak unatkozni. - valahogy mindig sikerül rácáfolni, szinte minden egyes alkalommal – Nem tudom, te hogy vagy vele, de olyan fülledt odabent a levegő, tényleg megváltás kicsit itt kint. Vizet? - gondoltam rá, hogy pezsgőt hozok, de egyrészt még ott a licit, a vacsora, meg egész este csupa alkoholos italokat osztogatnak, másrészt azok kevésbé oltják az ember szomját. Bia válaszától függően vagy neki nyújtom az egyik talpas poharat, vagy a közeli asztalkára teszem le, de legalább felszabadul az egyik kezem, meg tudom fogni a felém nyújtottját, miközben egy puszival köszöntöm, majd én is megállok a korlátnak dőlve.
- Fogadni mernék, hogy már többektől megkaptad ma este, de csodásal nézel ki. Jól áll ez a zöld szín. -biccentek elismerően, mielőtt még innék egy kis vizet. Igaz, az én öltözékem meglehetősen egyszerűnek vagy unalmasnak tűnhet az övé mellett, de ha elég szemfüles, akár kiszúrhatja a kis jádeköves ajándékát, amit tegnap kaptam tőle, a karórám mellett, az övéhez hasonló karkötő formában.
- Sikerült kipihenned a tegnapi napot? - érdeklődök kíváncsian, miközben én is körbenézek kicsit, kívűlről hogyan is fest a hely, ha már korábban sosem jártam még itt.

Bár hetek óta készülök erre a mai estére, azért azt el kell ismernem, hogy a fejemben teljesen más volt, mint ami megvalósult végül. Amilyen nagy gonddal választottam ruhát, csináltattam cipőt, meg szerveztem meg az egész napomat, mire ide jutottam egy kicsit alábbhagyott a lelkesedés. Nem is csak a tegnapi miatt, hanem alaphelyzetben is. Belegondoltam, hogy mennyire más mint amikkel tele a szekrény, és akaratlanul is eszembe jutott, hogy ott lesz az a rengeteg ember, és milyen kínosan fogom majd érezni magam. Mert mi lesz, ha megbámulnak majd, vagy nevetség tárgyává teszem magam ezzel? Nem vagyok egy topmodell, a lábam meg minden… készülődés, öltözködés közben is eszembe jut, hogy talán mégis a másikat kellett volna felvenni, az egyszerű feketét. Abban sokkal egyszerűbb elvegyülni a tömegben. Aztán végül is eszembe jut Kimmie, és Dora is, mindketten erre szavaztak, és tudom, hogy nem akarnának nekem rosszat. Miért ne hinnék nekik? Különben is, egyszer az életben, meg kell próbálnom bátornak lenni. Nem törődni semmivel, csak egy kicsit élvezni az estét mint a többi fiatal nő az esten. Mert ott azért fiatalnak számítok, a sok doki közt, maximum a kis oldalbordáik lehetnek fiatalabbak nálam, de az más. Nem csak kísérő vagyok, saját meghívóm is van, mert bár nem használom, de a dr. ott van az én nevem előtt is.
A kétségeket legyűrve érkeztem meg az épület elé, és egyből be is kísértek a szervezőkhöz, megbeszéltem velük, hogy igen, segítek majd a licitáláskor, amikor az én felajánlásomat vonják kalapács alá, odaállok majd, igazolva a tárgyak eredetiségét. Bár kétlem, hogy a sok doki mesékkel múlatná a ráérő idejét, de ezen ne múljon. A jó célért ez is belefér talán. Aztán ahogy próbálok elbújni, meghúzódni, mindig szembe jön valaki, régi ismerősök, újak is, mert rengeteg embernek mutatnak be, már tele a kistáskám névjegyekkel. Az egyre növekvő tömegben is kellemetlenül érzem magam, de a bálterembe nem akarok bemenni Bruno nélkül, mégis csak azt beszéltük még meg hónapokkal ezelőtt, hogy ide majd együtt jövünk. Szóval várok türelmesen, de a tágas fogadótér is megtelik emberekkel, hogy lépni is alig lehet. Beszélgetés közben már ittam egy pohár bort, valaki a kezembe nyomta, én meg idegességemben meg is ittam az egészet. Talán oldja a feszültséget is kicsit. Érzem, hogy Bruno a közelben lehet, ha nem is a farkasa energiáit, de valahogy nem is tudom, a jelenlétét. Már vagy fél órája elmúlt az az időpont amit megbeszéltünk.
Kimegyek inkább a teraszra levegőzni, mielőtt egy újabb pohár bort kapnék a kezembe, és idő előtt becsiccsentenék ma este. Mert amilyen rosszul viselem az alkoholt, nem lenne meglepő ha ez történne. Ahogy a teraszon várakozok, és a rendezett tájat nézem, megérzem az esti szellő mellett a hűvös energiát is, az ismerős bizsergéssel együtt. Mosolyra késztet, épp úgy mint tegnap. Felborzolja a tarkómon a hajszálakat is. Amikor a közelbe ér, és a kezem nyújtom felé, én is “üdvözlöm” a magam mágiájával. Jól esik, hogy vele ezt megtehetem, nem veszi sértésnek vagy kóstolgatásnak, ennyire szabadon talán még sosem használtam az érzéseim kifejezésére.
- Nem számítottam ilyesmire, tavaly gyakorlatilag csak két vagy három emberrel beszélgettem egész este. - vallom be egy kicsit elpirulva, majd megcsóválom a fejem, jelezve, hogy most nem kérek vizet, elvagyok a friss levegővel is egyelőre. Én is adok neki egy puszit, majd elengedem a kezét, és csatlakozom a korlát melletti támaszkodáshoz. Innen jól belátni mindent, igazán pazar ez a hely. Nem annyira meglepő, hogy nem szoktam ide járni, nekem ez túl elegáns a kikapcsolódáshoz.
- Köszönöm. - mosolyodok el, és akaratlanul is kihúzom magam egy kicsit, nem támaszkodok annyira kényelmesen a korlátnak. - Mondták mások is, de az nem érdekelt különösebben. - billentem oldalra a fejem játékosan, majd alaposabban is megnézem az öltönyét. Passzol a cipő, az öv, a nyakkendő, átgondolt, elegáns, nem valami divatos és hivalkodó, hanem klasszikus. Az a fajta amiben bálba, színházba, temetésre, esküvőre, tulajdonképpen bárhová mehetne. Tetszik, mindent egybevéve. Ahogy iszik a vízből, észreveszem a kis lóherét is, és csak még szélesebb lesz a mosolyom. Az enyém is itt van, úgy gondoltam a maga egyszerűségével nem sok vizet zavar majd, és mint mondtam, egy kis extra szerencse sosem árthat.
- Igen. Szinte egész nap lustálkodtam, csak délután vetettem bele magam a készülődésbe. - elgondolkodva pillantok rá, mert én már túl vagyok a nehezén, de nem tudom, neki milyen volt az este vagy a mai nap. Lehet, hogy volt mit kipihennie, és csak úgy semmittevésben létezett a nap folyamán, ezen sem lennék meglepve. - Tudtál pihenni te is, kicsit kikapcsoltál a szabid alatt? Én valahogy sosem alszok jól szállodákban. - teszem hozzá még magyarázatként. Nem komfortos, előfordult már, hogy féltem egy-egy szállodai szobában éjszaka, egyedül. Mondjuk ő valószínűleg nem fél a sötétben sem egyedül, nem nagyon lenne mitől, gondolom jobban meg tudja védeni magát mint én. Csak nézem, ahogy mellettem állva a tájat fürkészi, és magam sem tudom megmagyarázni miért, de úgy érzem valami megváltozott.
- Minden rendben? - bár nekem nincsenek vérfarkas képességeim, de azóta is érzem a hangyák zizgő kis mászkálását, pedig gondolom nem ez a célja, korábban sokkal jobban elrejtette az energiáit, ami teljesen természetes, nem lehet tudni ki járhat a közelben. Talán a bennem szunnyadó pszichológus szúrt ki valamit a mozdulataiban, nem tudom, de ahogy tegnap ő nem hagyott békén, most én pillantok rá érdeklődve, egy kicsit aggodalmasan. Ha valami baj lenne, vagy veszélyt érezne a közelben, már csak szólna róla, nem? Vagy az otthoni dolgok miatt aggódik? Dorával biztos minden rendben van, főleg ha ott a barátja is, bizonyára ő is meg tudja védeni egy hétvége erejéig. Ha megosztja velem mi miatt rezegnek ilyen furcsán az energiái, talán segíthet, ha beszélünk róla.

Hiába beszéltük meg korábban, hogy mikor találkozunk, ember tervez, ugyebár… annak ellenére, hogy néhány perccel előbb érkeztem, valahogy az istenért sem sikerül a másik közelébe férkőzni azon egyszerű okból kifolyólag, hogy hol őt veszik körbe annyian, hogy nem akarom félbeszakítani a társalgásukat, hol engem talál meg valami újabb ismerős a jelenlévők közül. De legalább már mindketten itt vagyunk, az csak félsiker, nem? Előbb vagy utóbb csak sikerül valahogy odakeverednünk egymás mellé, annyira talán mégsem vészes a helyzet. Igaz, amikor a telefonom megrezdül a zsebemben, egy pillanatra akaratlanul elfagyok, hogy ugye, nem a klinikáról hívnak, hogy valami gond van, de aztán látva, hogy kitől érkezett üzenet, egyből meg is nyugszom, s mellé apránként elkezdek a terasz felé orientálódni. Legalábbis remélem, hogy csak egy terasz van, mert ha még Biát is úgy kell keresgélni az épület körül, az szép lesz. Nos, ha van is több terasz, akkor is sikerült megtalálni a megfelelőt, kilépve egyből észreveszem a korlátnak dőlve.
- Itt Fairbanksben most vagyok először. Tavaly Anchorage-ban voltam hasonlón, előtte meg annyira új voltam még a klinikán, hogy a régebbiek közül küldtek embert. Meg őszintén szólva, volt bőven elég újdonság költözés után enélkül is, annyira nem is hiányzott. - még csak ismerkedtem a várossal, a kollégákkal, a környékkel, a helyi farkasokkal, szokásokkal… Aki költözött már valaha életében, valószínűleg tudja, hogy miről beszélek. Ha nem is maga a pakolás jelentette a nehézséget, hanem minden más elintézni, felfedezni való.
- Miért nem? - kérdezek vissza kíváncsian, és ha már pszichológusként végzett, pláne érdekel a véleménye, már csak azért is, mert – Nem különös? Hogy az emberek mennyire a szívükre tudnak venni minden kritikát meg rossz szót, amit idegenektől kapnak, ugyanakkor a bókokat meg valahogy nem akarják elhinni, elfogadni? - ha nem szeretne, vagy nem tud, akkor igazából választ sem várok, inkább csak apró emlékeztetőnek szánom. Nincs semmi baj azzal, ha örül neki az ember, vagy érdekli, néha fel tudja dobni az ember napját egy kis kedvesség, ráadásul semmibe nem kerül.
- Néha ilyenek is kellenek. Pláne a mai rohanó világban. - értek egyet vele, mert bár alapból elég nyugodnak, békésnek mondanám a munkán kívüli szabadidőmet általában, de tény, amint az erdő békességét maga mögött hagyja az ember, és visszamerészkedik a városba, akaratlanul is magával ragadja ez az állandó pörgés, rohanás. Mindenki siet mindenhová, mint ha nem lenne elég idő, vagy összedőlne a világ, ha kicsit jobban beosztanánk az időnket.
- Nem mondom, hogy olyan, mint ha otthon aludtam volna, de egész jól aludtam. - vagy mondhatnám azt is, hogy aludtam már sokszor rosszabb körülmények között is. Azokhoz képest egy kényelmes ágy, tetővel az ember feje felett már nem is olyan rossz – De egész nyugodt, sétálós, pihenős napom volt. Volt időm átgondolni sok mindent. - fűzöm még hozzá, miközben a saját, üres poharamat is a másik mellé rakom az asztalra, és kicsit jobban szemügyre venném a tájat meg a golfpályákat. Azt eddig is éreztem, hogy elég fülledt odabent a levegő, sokan is lettünk egészen rövid idő alatt, és bár szó se róla, kibírom ha azt kell, de így, hogy lényegében a vérvonalam lényege is az, hogy fogékonyabb vagyok a másokat körbelengő érzésekre, jelekre, rezzenésekre, valahogy fárasztó tud lenni ez a rengeteg inger. Jól esik kicsit ez a szótlan békesség kint, a friss levegőn.
- Hm? Persze, minden. Miért? - nézek felé kérdő tekintettel, majd néhány pillanattal később kapcsolok, hogy oké… igaz, a pajzsomról teljesen megfeledkeztem, mondania sem kell már vissza is zárom az energiafoszlányokat a jól megszokott helyére – Bocsánat. - felelem, majd már fordulnék vissza a golfpályák felé, de a szemem sarkából látom, hogy Bia továbbra is ugyanolyan aggódó tekintettel néz, ez pedig egy kicsit engem is elbizonytalanít.
- Nálad is minden rendben? - kérdezek vissza, felé fordulva,  mert sok egyéb mellett némi bizonytalanságot felőle is érzek, és ki tudja… nem-e csak azért kérdezte, mert valójában ő akarja valami aggodalmát megosztani velem, csak nem tudja, hogy kezdjen bele? Akárhogy is, a válaszát azért még megvárom, mielőtt még új témába kezdenék bele, kihasználva az időt, amíg nem akad társaságunk itt, a teraszon.
- Hallottad már a mondást, hogy a farkasok egy életre választanak párt? - költői kérdés, biztosra veszem, hogy hallotta, elég köztudott információ a hétköznapi farkasok kapcsán – Tudod, valahogy világ életemben abban a hitben éltem, hogy vérfarkasok között is érvényes, valahogy nem is igazán kérdőjeleztem meg a dolgot. - elvégre olyan nagy különbség nincs köztünk, inkább úgymondanám, egyfajta ember-farkas szimbiózis, ami mindkét felet segíti a túlélésben.
- De a tegnap történtek fényében igazából semmi értelme az egésznek. Vagyis, eleinte nem igazán értettem, de ahogy tegnap ezen gondolkoztam, egyszer csak összeállt a kép. Legalábbis azt hiszem. - sóhajtok egy nagyot, mert mindentől függetlenül lehet, hogy teljesen félreértelmeztem valamit, vagy egyáltalán nem is létezik ilyesmi, csak egy „babona” miatt aggodalmaskodtam eddig is, ki tudja? Nem olyan egyértelmű, tudományos dolog, amiről a könyvekben írnának, csak a tapasztalatokra támaszkodhat az ember, abből is főleg a sajátjaira.
- Akármennyit is töprengtem rajta, valahogy mindig ugyanarra jutottam, annak alapján, ahogy a farkas felem reagált rád, hogy vagy csak vérfarkasok között lehetséges, vagy valami csodával határos módon rácáfoltunk erre az egészre, és csak egy felesleges tévhit. - magyaráztam, immár érezhetően pár fokkal lelkesebben-izgatottabban megosztva vele a lényeget, ne egyedül kelljen kihámoznia ebből az egész katyvaszból, amivel felvezettem.

Csak amikor kijöttem a teraszra, és visszapillantottam a zsúfolt fogadótérbe, akkor láttam igazán, hogy egyébként mennyire szép ez a hely, és milyen elegáns mindenki, meg mennyire sok az érdeklődő. Tavaly mintha kevesebben lettek volna. Jó egy kicsit nyugiban a teraszon, egy hozzám hasonló, alapvetően magának való embernek már ez a kicsit több mint fél óra mosolygás és csacsogás is sok volt. Kell egy kis pihenő a semleges sarokban a következő menet előtt.
Örülök viszont amikor Bruno is csatlakozik, és annak is, hogy előbb éreztem meg a jelenlétét mint, hogy megpillantottam volna. A tegnapi nap után már ismerősek ezek az energiák, valahogy egy kis nyugalommal tölt el ebben a színes forgatagban már pusztán az is, hogy egyáltalán a közelben jár.
- Akkor tulajdonképpen szerencse, hogy most el tudtál jönni. Örülök neki, legalább van itt egy ismerős arc is. - jó, arcok azok vannak rajta kívül is ismerősek, de nem úgy. Nem tudnék akárkivel is egész este beszélgetni meg jól érezni magam. Amúgy is, minden tegnapi tortúra ellenére örülök annak, hogy láthatom. Olyan ritkán találkozunk, hogy minden percet megbecsülök, nem pazarlom szomorkodásra, az ráér akkor is, ha már hazament.
- Nem erről van szó. - rázom meg kicsit a fejem. - Elhiszem nekik, mármint ne úgy értsd, tudod mennyire nem szoktam hozzá az ilyesmihez. - teszem hozzá sietve, egy kissé zavarban - De az ő véleményük nem igazán számít nekem, akár tetszik nekik a ruhám, akár nem, nem érdekes. A te véleményed viszont fontos nekem. - felelem őszintén. Szokták mondani, hogy kaphatsz ezer jó szót is, ha attól nem érkezik egy sem, akitől hallani szeretnéd. Azoknak az embereknek nem akartam tetszeni, nem miattuk fordítottam most először bármennyi figyelmet is a megjelenésemre. Neki akartam tetszeni.
- Rám is fért egy kicsit. Sokat gondolkodtam. - bólintok, mert azért a szundikálás mellett én is szakítottam időt erre is. Egy nappal korábban még minden más volt, azt hittem lesz időnk vagy lehetőségünk személyesen is kicsit közelebb kerülni, ismerkedni, hagyni, hogy ezek a tapasztalatok eldöntsék mely érzelmek igazak és mit kell elengedni. Ehhez képest a tegnap kész inkvizíció volt a szempontomból, és ez elgondolkodtatott. Az alatt a találkozás alatt megkedveltem a farkasát is, olyan volt mintha egy régi családtag köszöntött volna. Éreztem még a piknik előtt, hogy milyen hevesen vert Bruno szíve, és mégis magamra maradtam a hídnak ezen az oldalán. Pedig olyan… nyilvánvalónak tűnt az egész. Az ilyesmin elgondolkodik az ember, hogy meddig marad türelmes, meddig vár egy olyan szekérre ami talán meg sem áll, hogy felvegye. Még bírom, és ha azt mondtam nem fogom sürgetni, nem is sürgetem a döntésében, de felvet azért kérdéseket, hogy ha ennyire egyszerű lenne a válasz, ugyan minek is ennyire bonyolítani. Mi az ami még mindig itt lebeg köztünk mint egy fal?
- Az jó. Gondolom otthon kevesebb rá a lehetőség, mióta nem egyedül élsz. Az embernek átalakulnak ezek a szokásai is. - lehet, hogy ez a “kis” változás érintette a mindennapjait is, és tényleg jól jönnek ezek a talált énidők, amikor feltöltődhet anélkül, hogy bárki is megakasztaná a gondolatait. Nekem is vannak ilyen napok, amikor csak kivonulok a kertbe, és nem is szólok egész nap senkihez. Érzem viszont még mindig ezeket az élénken rezgő energiákat felőle, és a merengő arcát látva az a benyomásom, hogy valami gond van, azért tűnik ilyen nyugtalannak.
- Csak nyugtalannak éreztelek. - teszem hozzá magyarázatként, majd érzem ahogy elvágja tőlem a kis hangyákat. Talán tényleg csak nem figyelt oda, és emiatt történt, mert elmerült a gondolatokban. Talán nem, így ha nem szűnik majd ez a furcsa érzésem a hangulatával kapcsolatban, nem kell aggódnia, addig piszkálom míg el nem mondja.
- Mondjuk. Egy kicsit… furcsán érzem magam. - vonok vállat tanácstalanul. Miért hazudjam, hogy minden rendben, ha nem érzem úgy? Talán majd segít, ha megint a világ nagy dolgairól beszélgetünk, vagy épp semmiségekről. Talán majd a licitálás meg a bál segít ezt is elfelejteni egy estére, hogy közben meg semmi sincs rendben köztünk. Eddig barátok voltunk, most már azt sem tudom, hogy mi van köztünk.
- Értem. - de közben olyan arcot vágok, hogy nyilvánvaló: nem értem. Tudom, hogy vérfarkas, és hallottam már ezt a mondást, de eddig eszembe sem jutott, hogy rájuk is érvényes. Amikor viszont folytatja a mondandóját, összeáll a kép. Szóval erről van szó. Már túl van ezen, a párválasztáson, megvolt az az egy ami egy maga fajta farkasnak jár.
- Bruno, erre igazán… semmi szükség. Ezen a dolgon a világ összes ideje sem segít, ezt akarod mondani, ugye? - sóhajtok fáradtan, miközben megcsóválom a fejem. Lehet, hogy benne összeállt a kép, de nem kell ezt ennyire finoman felvezetni. Értem én is most már, hogy ha náluk egyszer jön el a szerelem, akkor egyszer, és ennek úgy tűnik tényleg semmi köze térhez és időhöz. Kétszáz év sincs elég távol ahhoz, hogy valaki megpróbálja kigazolni a kertet, és újra felvirágoztatni. Nem tudok viszont elvonatkoztatni attól, hogy én viszont még sosem éreztem így senki iránt, ennyire őszintén, tisztán a személyiségébe beleszeretni. Az biztos, hogy idő kell majd ahhoz, hogy kiheverjem. Idő, és valószínűleg elég sok alkohol, de ezt is meg lehet oldani. Csak azt nem lehet átlépni, hogy itt állunk, egy rakás szerencsétlenség tetején, egy megoldhatatlannak tűnő problémával. Igazságtalannak érzem, hogy ebbe a helyzetbe kerültem, kerültünk. Ki gondolta volna, hogy az ami egyáltalán lehetővé tette, hogy találkozzunk, pont az a dolog áll közénk? Meg sem fordult a fejemben. Úgy érzem mindent megtettem, és tegnap este még úgy is tűnt, hogy nem volt hiába, maradt még remény.
- Annyira szerettem volna, hogy sikerüljön. - vallom be csendesen, majd így, hogy már úgyis mindegy, végre kimondom, ami eddig kimondatlan maradt tegnap - Olyan nagyon beléd szerettem. - suttogom el a szavakat, amiket már tegnap el kellett volna mondanom neki, kerek perec. Akkor megkíméltük volna magunkat ettől a rengeteg gondolkodástól. Volt egy halvány reménysugár, ott az erdőben amikor összebújva pihentünk a farkasával, de ahogy jött, úgy el is múlt, mert azon nem tudok segíteni, hogy egyszerűen nem én vagyok az igazi, de még az sem, aki pótolhatná.

- Én is örülök, így azért teljesen más. Elég sokáig vacilláltam rajta, hogy jöjjek-e, vagy se, de örülök, hogy végül így döntöttem. - osztom meg vele, és igazából az indok pont ez, amiről beszéltünk – teljesen más úgy érkezni, hogy van egy közelebbi ismerős, vagy abból áll az egész este, hogy volt kollégákkal, távoli ismerősökkel, idegenekkel kell cseverészni. Nem mondom, néha az is jól tud jönni, kis kikapcsolódás, új ismeretségek, meg minden, de ha az ember majd’ kétszáz éve diplomázott az orvosin, ennyi idő alatt bőven rá lehet unni. Nincs benne semmi meglepő, ha olyan szívesen engedtem át az elmúlt években a lehetőséget a lelkesebb kollégáknak, akik esetleg jönni akartak.
- Tudom. Vagyis, sejtem. - pontosítok, mert bár konkrétan ilyesmiről nem beszélgettünk korábban, és annyit személyesen sem találkoztunk, hogy egyértelmű legyen, de amilyennek eddig megismertem, valahogy sejtem, mire szeretne utalni. Arra viszont, hogy fontosnak tartja a véleményemet, hálásan elmosolyodok, akárcsak a bókok, ez is meg tudja melengetni az ember szívét.
- Úgy tűnik, ez egy ilyen hosszú hétvége lett. - fűzöm hozzá, mert annak fényében, hogy mennyi program szóba került korábban, csupa könnyed, laza, pihentető kikapcsolódás, és tessék! Néhány szó, vagy érzés váratlanul hogy a feje tetejére tudja állítani az egészet!
- Egy kissé, mondhatni. - nem mint ha Dora folyamatosan pörögne, de azért ahhoz képest, hogy előtte hány éven keresztül éltem együtt, igen, eléggé más. Mert lehet, hogy a másik szótlanul olvas a szoba másik felében, de valahogy mégsem tud úgy kikapcsolni, elengedni magát az ember, mint ha teljesen egyedül lenne, nekem legalábbis nehezen megy, régi beidegződés. Azért is sétálok mostanában olyan különösen sokat az erdőben. Azok fényében, a klinikán milyen pörgés tud lenni jobb napokon, kell a nyugalom, hogy meglegyen az egyensúly.
- Hm, talán egy kicsit. - elsőre élből tagadnám, hogy nem vagyok az, de aztán jobban belegondolva… ha nem is kimondottan szó szerint, negatív értelemben vett nyugtalanság, azért valami mégis motoszkál bennem. Mégis hogyan kéne megosztanom vele, amire sikerült a mai nap során rájönnöm, vajon hogyan fog reagálni rá… vagy éppen milyen irányba fogja megváltoztatni a jövőnket? Mert amilyen útelágazáshoz érkeztünk a tegnapi nap során, abban az egyben biztos vagyok, hogy akárhogy is alakulnak a dolgok, olyan biztosan nem lesz, mint eddig. Vagy ilyen, vagy olyan okból. Sejtem, az ő „furcsa” közérzetének is ez lehet az okozója, legalábbis azok alapján, amit tudok, meg amit farkasként érzek felőle. Nem is akarom feleslegesen húzni az időt, néhány óra végképp nem oszt vagy szoroz semmit, és amúgy is, mire várjak, ha már amúgy is sikerült döntésre jutnom?
Azt mondja, érti, de lerí róla, hogy mégsem teljesen. Kivételesen nem akadok fenn rajta, inkább tovább magyarázok, igyekezve a lényegre koncentrálni, hátha akkor előtte is összeáll az egész egy szép, kerek történetté. Mert mondjon bárki bármit, de a tegnap történtek után valahogy nincs képem két tőmondattal közölni vele, hogy mire jutottam, másrészt meg meg ismerve, milyen könnyen képes elbizonytalanodni sokszor, így talán tisztább, őszintébb, biztosabb. Legalábbis lenne, ha talán pont az előbb emlegetett önbizalomhiány miatt, de ne próbálná megint a létező legrosszabb oldalról megközelíteni az egész mondandómat. Nem hiába mondtam tegnap, hogy túl kézzel fogható téma lévén nem olyan egyszerű beszélni róla, és tessék, igazam is lett.
- Nem. És de, Bia, szükséges, szeretném végigmondani. Legalább még most az egyszer hallgass végig, kérlek. - sóhajtok türelmesen, mert a benne kavargó érzések alapján érzem, hogy nem feltétlenül jó irányba indult el a történet, de azért bízok benne, hogy sikerült visszaterelni a megfelelő mederbe, és nem valami katasztrófába torkollik. Szomorkodik itt nekem pont, amikor jó híreket akarok megosztani vele?
- Nézd, pont azt próbálom elmondani, hogy ahogy tegnap hozzád viszonyult, viselkedett veled a farkas felem, semmiben sem volt más, mint ahogy annak idején Zitkával tette. Ha ő is vérfarkas lett volna, akkor lehet, hogy T’Kope, a mai napig gyászolná, vagy téged is élből elutasított volna, de Zitkala is őrző volt, tegnap pedig… ott voltál, ugyanúgy elfogadott téged is. - lendülök bele a mesélésbe, Bia arckifejezéséből ítélve nem vagyok biztos benne, hogy túlságosan követhetőre sikeredett, ahogy az időben, személyek között ugrálva próbálok rávilágítani a lényegre, így meg is állok néhány pillanatra, hogy megdörgöljem a halántékomat kissé, időt nyerve, hogyan öntsem szavakba a gondolataimat, hogy előrébb vigyen minket, ne hátra? Nagyjából itt hallom meg Bia csendes vallomását is, és néhány pillanatig csak szótlanul figyelem, mozdulatlanul, mielőtt vennék egy nagy levegőt.
- Csak azt akartam mondani, hogy miután a farkas felem az „áldását adta” rád, innentől kezdve csak rajtunk múlik minden. De mielőtt valami csoda folytán még ezt is képes lennél félreérteni, mondom egyszerűbben… - csóválom meg a fejem nevetve – Szeretlek. - ebben az egy szóban már csak nincs semmi kétértelmű, ugye? Akárhogy is fogadta az eddigieket, hagyok neki egy kis időt, amíg ülepednek kicsit az elhangzottak, mert megint sikerült nem kevés információt a nyakába zúdítanom egészen rövid idő alatt – ha látom, hogy jól fogadja a hallottakat, akkor kicsit közelebb is lépek hozzá, óvatosan az arcára simítva a kezem, de egyrelőre nem mozdulok többet.
- Sikerült. - utalok az előbbi szavaira, legalábbis az, amitől leginkább tartottam, hogy keresztbe téve leküzdhetetlen akadálynak fog bizonyulni, pont arról kiderült ki, hogy teljesen alaptalan félelem volt – Az első, a legnehezebb lépés. Mit gondolsz, a többivel is megbirkózunk? - nincsenek nagy illúzióim, hogy lesz még bőven mivel, olyanok is, amikre most talán nem is gondolnánk, de az eddigiek alapján nem tudom, van-e olyasmi, amin ne tudnánk közös erővel túljutni.

- Dehogy sejted. Még a felét sem. Tetszik a nyakkendőd, azt hiszem ez passzol leginkább a szemedhez, én sem választottam volna mást. - mosolyodok el szélesen. Szó ami szó, elég lelkesen válogattam össze mindent amit ma viselek, azzal a szándékkal, hogy tetszeni szerettem volna neki. Tini koromban csináltam ilyet utoljára, mondjuk ott elég nagy kapufa lett belőle, de változnak az idők, ahogy mondani szokás. Játékosan még körbe is perdülök kicsit, hogy megmutassam teljes terjedelmében a csini ruhámat. Nem mintha ne látta volna idefelé jövet a terasz ajtajából, de van ennek egy kis feszültségoldó hatása is.
- Még csak most kezdődik a hétvége, és holnap egész napos programot szervezek. Mármint ébredéstől függően. - teszem hozzá, mert csak azért nem robbantanám ki az ágyból egy esetlegesen átmulatott éjszaka után, hogy együtt főzőcskézzünk ebédre. Délután viszont csendes pihenőt terveztem, és ahogy ígértem, megnéznénk a Shreket is, mert nem felejtettem el. Vannak terveink, vagyis voltak, de szerintem jót tenne nekünk egy kis csendes ismerkedés, talán őt is közelebb vinné a válaszhoz amit keres.
- Majd elmúlik. - próbálom ezzel magamat is nyugtatni, mert ha csak ráfeszülünk, még rosszabb lesz. Itt ez a gyönyörű hely, mindenütt elegáns emberek, egészen elfogadható zene és meglepően jó italok… már csak sikerül jól érezni magunkat, hacsak nem teszünk szándékosan ellene!
Aztán ahogy belekezd a mondandójába, a nagy nehezen megszerzett pillanatnyi és felszínt kapargató jókedvemnek is annyi. Szóval így állunk, ez van. Tényleg úgy érzem, hogy kár már itt minden szóért, mert csak egyre rosszabbul érzem magam tőle. Elviselem az elutasítást, ha arról van szó, de nem szükséges a körítés, hogy még fájjon is jobban mint amennyire muszáj. Mindent jól csináltam, mármint tegnap nem éreztem, hogy hibáztam volna, sőt, amikor a farkasa egyszer csak leült mellém, és bevett a minifalkába, azt gondoltam sínen vagyunk. Nem gondoltam, hogy a sínpár nem vezet sehová.
Nyelek egy nagyot, hogy ne vágjam rá, hogy nem akarom meghallgatni. Inkább csak egy másodpercre elfordítom a fejem, hogy aztán újra állni tudjam a tekintetét. Fáradtan emelem a homlokomhoz a tenyerem, esküszöm ha egy bárbultnál állnék már csak a cigaretta meg a bourbon hiányozna a teljes reménytelenség képéhez. Úgy érzem magam mintha parázson kellene átsétálnom és félúton még nyomni néhány fekvőtámaszt is. Most meg úgy hangzik ez az egész, mintha ő nem akarna elfogadni, annak ellenére, hogy a farkasának nincs velem gondja. Akkor tulajdonképpen most mit szeretne? Már semmit sem értek.
Utánam a vízözön, akkor már elmondom neki, hogy mit érzek, ennél rosszabb ugyanis nem igazán tud lenni a helyzetem. Nem felel rá semmit, legalábbis elsőre nem, így én sem folytatom, mert nem is tudnám mivel. Ha azt mondaná, hogy még több idő vagy még több nem tudom mi kellene ahhoz, hogy döntésre jusson, akkor lehet, hogy ezen a ponton dobnám be a törölközőt, mert nem azt szeretném ha meggyőzné magát, hogy velem legyen. Azt szerettem volna, ha magától jut el erre a következtetésre, bárkinek az érvei nélkül, mert ennek belülről kell jönnie, racionális érvek nélkül is. Azért mert csak, azért mert ezt akarja.
Kell egy kis idő, amíg felfogom a szavai értelmét. Túl sok ez, hirtelen nem is áll össze ez a mozaik amit eddig módszeresen törtünk még apróbb darabkákra. Eddig én robogtam a mozdonyommal a szakadék felé mit sem törődve azzal, hogy lesz-e holnap, de most nekem is kell vagy egy perc, míg feldolgozom a hallottakat. Az ugyanis, amikor már elfogadod a sorsod, jelentősen egyszerűbb állapot, mint amikor az érzéseid viszonzásra találnak, és valaki mégis felhúz egy hidat a szakadék fölé. Mivel a szavak jelenleg magamra hagytak, kicsit szabadon engedem a mágiámat, és finoman puhatolózok vele, hogy szabad-e elhinnem ezt az egészet. Amikor a tenyerét az arcomra simítja, behunyom a szemem. Még mindig alig merem elhinni, csak amikor azt mondja, hogy sikerült, akkor tér vissza egy halvány mosoly az arcomra.
- Az összes harkály, kígyó, druida és nem érdekel még mi szerelmére… csókolj meg! - nevetem el magam felszabadultan, és most rajtam a sor, hogy a maradék köztünk lévő távolságot is megszüntessem, így sietve lépek közel hozzá. Kedvem volna a nyakába ugrani, de az talán túlzás lenne, így beérem annyival, hogy finoman a nyaka köré fonom a karjaimat, hogy utána (végre) megcsókoljam. Eszemben sincs elkapkodni, minden pillanatot az agyamba vések, ujjaimmal finoman simogatom a tarkóját, szó szerint élvezem azt is, hogy megérinthetem. Ennyi várakozás után talán ez nem is csoda. Csak nagy sokára engedem el, majd utána egy puszival is megtoldom a csókot.
- Bármivel. - felelem a kérdésére, és most úgy is érzem, hogy ha ezt az őrületesen magas hegycsúcsot együtt legyőztük, akkor már nem tud olyasmi jönni, amivel ne birkóznánk meg közösen.

- Ó, hogy úgy! Hogy ilyen szintű volt a készülődés? - kérdezek vissza a kis utalása után, és hátrébb is lépek egyet, hogy így egészében is újra szemügyre vehessem az összhatást, ezúttal sokkal tudatosabb szemmel. A ruha szabása, mintája, a színválasztás, ahogy a sötét smaragdzöld színe visszaköszön a fülbevalóján is, vagy ahogyan egészen finom, lehelletnyi zöldes árnyalatot ad az íriszeinek is, pedig tegnap a vízparton sétálva még inkább tűnt egészen világos kéknek. A tetoválásait rejtő stóla, amit csak néhány pillanatra sikerült elcsípnem… Bár a divat valahogy sosem a kényelmet tartotta elsődleges szempontnak, ha női alkalmi ruhákról van szó, és van egy olyan érzésem, hogy Bia sincs hozzászokva, hogy órák hosszat egy stólával sétálgasson a hétköznapokban, pláne, ha más „rejtegetni valója” is van. Sejtem, valószínűleg akadt volna kényelmesebb, vagy praktikusabb öltözéke is ma estére, mégis emellett döntött, úgyhogy az a legkevesebb, hogy értékelem az erőfeszítéseit. Már csak azért is, mert tényleg nagyszerű lett az összhatás, amikor pedig megpördül előttem, elismerően biccentek is.
- Tudom, de mindketten szabin vagyunk. A vasárnap meg amúgy sem számít egész napnak, így, hogy még egy hosszú hazaút is vár rám. - hogy hosszú hétvége, vagy előrébb hozott, részletkérdés, a lényeg, hogy végre sikerült összehozni, és nem csak telefonon halljuk a másik hangját, hanem látjuk, érezzük minden apró rezdülését, hangulatváltozását, a beszédet kísérő mimika és gesztika… igyekszem minél többet elraktározni belőle.
-Az biztos. Semmi sem tart örökké. - lehet, hogy sokat hangoztatott klisé, de ennyi évvel a hátam mögött biztosan állíthatom, hogy valóban így van. Sem a jó, sem a rossz időszakok, ahogy a bizonytalanság sem, akkor sem, ha semmi befolyásunk nincs rá – nem úgy jelen esetben, mert a jelenlegi hangulatom pont erről árulkodik, magamban azon tanakodok, hogyan is kezdjek bele, hogy ezt a bizonytalan állapotot kettőnk között végre letisztázzuk.
Sokszor a legegyszerűbb a legjobb megoldás. Most is ebben bízok, de amint belekezdek a mondandómba, a másik érzései, hangulatai valahogy nagyon nem ezt tükrözik, sőt, még rosszabbul is fogadja, mint arra számítottam. De ha már ezen az úton indultam el, nem igazán látom értelmét félúton megállni, visszafordulni meg úgy sem opció, az életben sajnos nem létezik visszavonás gomb. Az egyetlen út az előre, és egyébként is, a tegnap történtek után szeretném vele is megosztani röviden, hogyan sikerült döntésre jutnom, mielőtt még arra gyanakodna, hogy a hasamra ütöttem és úgy döntöttem.
El is mondom, amit szerettem volna, de látom rajta, hogy valahol nagyon elcsúszott ez a történet, tévútra keveredett… hogy félreértelmezés miatt, vagy rossz következtetéseket vont le az elhangzottak alapján, azt magam sem tudom, de a vallomásából kihallatszó lemondást hallva, érezve belátom, hogy pont ellentétes hatást sikerült elérni a szavaimmal, mint amit szerettem volna. Holott a fenébe is, csak szerettem volna megosztani vele az örömömet, hogyan sikerült tegnap egy régesrégi tévhitet lerombolni a segítségével! Meg sem fordult a fejemben, hogy ez talán csak nekem ilyen hihetetlen felfedezés, ő, akit nem érintett a probléma, talán nem is tudott róla, valószínűleg közel sem annyira eget rengető. El is engedem, hogy inkább az övéhez hasonló, egyszerű őszinteséggel megosszam vele, mire jutottam, hátha az előbbi információlavina még nem temette saját maga alá.
Nem mondom, hogy az azt követő perc életem leghosszabbnak tűnő perce volt, de szerintem gond nélkül odaállhatna a dobogóra, miközben csak némán pislogunk egymásra, szépen türelmesen várva. Már épp azt fontolgatom magamban, hogy óvatosan megbököm, vagy elhúzom a kezem az arca előtt, reagál-e rá bármit is, vagy teljesen lefagyott a rendszer, de akkor megérzem ahogy óvatosan szabadjára engedi a mágiáját – válasz gyanánt én is lentebb eresztem a pajzsomat, egy kicsit többet láttatva a mögötte kavargó energiáimból. Ahogy elmosolyodik, én is megnyugszok egy kissé, ám amikor végre meghallom a mondandóját, akaratlanul is jóízűen elnevetem magam a túlontúl őszinte reakciója hallatán. Nagy a kísértés, hogy visszakérdezzek, ugyan mégis mi baja az összes, előbb felsorolt szerencsétlennel, akik csak segíteni próbáltak volna, de majd, egyszer… máskor. Most nem kell kétszer kérnie, már hajolok is közelebb hozzá, eltüntetve a maradék távolságot közöttünk. A szabad karomat a stólája alá csúsztatva fonom a dereka köré, a másik kezem pedig épp annyit vándorol előrébb, hogy az ujjaim hegyét elrejtsem a tincsei között, ahogy végre megcsókolom. Ha még maradtak benne kétségek, akkor remélem, most már végképp sikerül elűzni az összeset annak kapcsán, hogy hogy érzek iránta. Hozzá hasonlóan különösebben én sem sietek, a jó dolgokat kár elkapkodni, pláne, hogy a farkas érzékeim egy apró részével továbbra is azt figyelem, közeledik-e valaki – azért valahol vicces, hogy odabent amennyire képtelenek voltunk egymás közelébe férkőzni, mert mindig feltartottak, úgy itt, a teraszon, kettesben, egyszerre senkinek sem hiányzunk… használjuk ki, esélyesen nem sokszor lesz ilyen szerencsénk az este során. A puszi után újra elmosolyodok, az egyik rakoncátlankodó hajtincsét visszaigazítva a helyére, a válaszra pedig egy aprót bólintással reagálok.
- Én is úgy hiszem. Bemelegítésnek mondjuk egyből itt ez az egész. - intek a tekintetemmel az épület felé komolytalanul, annyira talán nem lesz vészes annak ellenére, hogy egyikünk sem jár túl gyakran ilyesmikre – Lehet, hogy illene lassan visszamenni, nemsokára kezdődnek a programok, de őszintén szólva, nem sok kedvet érzek hozzá. - jegyzem meg, miközben elengedem a derekát, és helyette inkább a keze után nyúlok, ujjaimat az övéi közé fűzve, a hüvelykujjammal mindenféle véletlenszerű mintákat rajzolva a tenyerébe – Kerítsünk egy pezsgőt magunknak, hogy tudjunk koccintani, vagy inkább bújkáljunk még kicsit a kíváncsi tekintetek meg kérdések elől? - szólalok meg valamivel később, miután egy darabig csak szótlanul élveztem egy a nyugodt, szeretetteljes békességet. Hihetetlenül üdítő érzés a korábbi bizonytalanság után, olyasmi, mint amikor az ember egy végtelennek tűnő kóborlás, bolyongás után végre hazatalál.

- Igen… - pirulok el egy kicsit. - Még Dora és Kimmie is segített. Ha nem lett volna elég, hogy eredetileg úgy volt talán itt találkozunk majd, még a licitálásnál is lesz egy kis feladatom. - teszem hozzá kissé magyarázva a dolgot. Legnagyobb részt persze miatta öltöztem így ki, de az is igaz, hogy mivel a színpadra is fel kell majd állnom az árverésre hozott tárgyakkal, így célszerű volt valami különleges ruhát választanom. Bár általában feszélyez az ilyesmi, de örülök, hogy tetszik neki is.
- Igaz. Akkor még jó is, hogy holnap pihenhetünk, hátha kicsit felkészít majd a vasárnapi útra. - bólintok egyetértve. Nem tölt el örömmel, hogy ilyen hamar vissza kell mennie, de ezzel is számoltam, és számolni kell mindig. Más-más városokban élünk, és itt ez öt-hat órás autóutat jelent nyáron. Télen meg ki tudja, vannak olyan utak amik átvezetnek a hegyen, amiken napokig nem lehet járni egy-egy hevesebb havazás után, és kerülő úton kell menni, ami még több idő. Épp ezért is örülök különösen annak, hogy most itt van, és van alkalmunk egy kis időt eltölteni kettesben. Vagy most épp társaságban, de ez nem számít, hiszen itt is megtaláltuk azt a nyugodt zugot, ahol pár percre magunk lehetünk.
- Filozofikus vagy ma is. - billentem oldalra a fejem. Általában ilyenek a beszélgetéseink, a világ legegyszerűbb dolgából is nagyon komoly témához tudunk kilyukadni, és fordítva. Élvezem ezt, a legtöbb ismerősöm néha olyan számomra, mintha más bolygóról jönnénk. Talán a személyiségem egy kissé koravén, nem tudom, de egyformán szeretek semmiségekről is beszélgetni, és fontosabb dolgokról is.
A mostani is úgy tűnik ilyen komoly beszélgetés lesz, pedig nem erre készültem a mai napon. Azt hittem több időre lesz szüksége, vagy még keresi a választ, de úgy tűnik legalább a bizonytalanság véget ér ma. Még ha nem is olyan eredménnyel, mint amit reméltem.
Próbálom megérteni amit mond, hogy a mondás ellenére T’Kope engem is elfogadott. Ha ez számít bármit is, én is elfogadtam őt, igazából nagyon rég nem éreztem magam olyan nyugodtnak és annyira biztonságban, mint mikor a farkasa feje az ölemben pihent és csak úgy léteztünk egymás mellett. Azt sejtettem, hogy az élmény csak nekem volt újdonság, de eddig is szándékosan nem kérdeztem a múltjának erről a részéről. Amit eddig megosztott velem, magától tette, és én általában örülök is neki, de úgy érzem ez olyasmi amihez nincs jogom, hogy kérdezősködjek. Most viszont csak elszomorít vele, mert még mindig úgy érzem, hogy én nem vagyok elég jó. Mivel nem vagyok farkas, nem tudom, hogy ez az egész mit jelent, mármint mi a mögöttes jelentése, az ami miatt sikerült mégis elhatározásra jutnia. Utólag belegondolva, kár volt tegnap felhozni az egészet, nem kellett volna ennyire óvatlannak lennem, jobban kellett volna uralkodnom az érzéseimen. Akkor legalább ezen a hétvégén még melengethette volna a lelkem az az ártatlan remény, amit hetek óta őrzök magamban.
Szerencsés fordulatot vesz viszont minden, amikor félreérthetetlenül mondja el, hogy mire jutott. Úgy tűnik ilyen nagyon sokat számít az, hogy én nem vagyok olyan mint ő, nem vagyok vérfarkas, így nem értem a gondolatait, kétségeit, de biztos, hogy az sem segített, hogy hajlamos vagyok a lehető legrosszabbat feltételezni. Különösen, ha arról van szó, hogy ki miként érez irántam. Valószínűleg túl sok a rossz tapasztalatom ahhoz, hogy őszintén bízzak magamban, és másokban. Kell egy kis idő, amíg átgondolok mindent, és szépen a helyére kerülnek a kirakós részletei.
Örömmel tölt el, amikor megérzem ismét az energiáit. Tudom, hogy most túl sokan mászkálnak itt, így nem maradhat ez az állapot egész este, de mégis megnyugtat a dolog. Egészen kipirul az arcom is, a korábbi szinte sápatag szomorkodás után. Megértem, hogy most nem mozdul ennél többet, de annyira izgatott lettem ettől az egésztől, hogy nevetve, csillogó szemekkel kérem, hogy csókoljon meg. Szerencsém, hogy nem kell kétszer kérni, de a szívem csak pár pillanatig dobog a torkomban. Utána már, mintha egy tó tükörsima felülete lenne, minden elcsendesedik bennem, megszűnik a külvilág is, én pedig csak úgy lubickolok a pillanatban. Ismerkedve simogatom a tarkóját, és a füle mögötti fürtöket is. Már jóideje kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lenne így összebújni, de a valóság most is, mint olyan gyakran felülmúl minden képzeletet. A puszi után kicsit elengedem, mert bár eleinte elcsendesedett a szívverésem, mostanra újra veszettül kalapál, kell egy kis idő míg újra rendeződik.
- Igen. Vissza kellene menni. - bólintok egy kis sóhaj mellett, bármennyire is jobb lenne, ha maradhatnánk itt egész este, távol a többiektől. Amikor megfogja a kezem, vissza lépek elé, és megigazítom a szabad kezemmel az inge gallérját. Már akkor is láttam, hogy ki akarna szabadulni a zakó fogságából, amikor először pillantottam meg a teraszon, de csak rontottam a helyzeten, és mostanra rá is fért ez a kis igazgatás. - Most már tökéletes. - megsimogatom a nyakkendőt is, bár az megúszta az ölelést, de szeretem a selyem tapintását, lehetetlen neki ellenállnom.
- Ne reménykedj benne, úgyse tart már sokáig, egyszer csak a többiek is megjelennének itt. - felelem elgondolkodva, majd támad egy ötletem, ami újra megmosolyogtat. - De ígértél nekem egy táncot ezen a bálon. - tulajdonképpen fordítva történt, de hagyjuk most a részleteket. - Én szerzek pezsgőt, te pedig megpróbálod megvesztegetni a zenekart, vagy várjunk vele a vacsora utánig? - bár jó most így, és szívesen maradnék egy kicsit, de attól tartok, hogy már így is feltűnő lesz az arckifejezésem, ha visszatérünk a tömegbe. Szeretném hinni, hogy nem lenne nyilvánvaló ez a csillogó szemű rajongás amivel Brunora pillantok újra meg újra, de nincsenek illúzióim.
Csak emlegetni kellett őket, már meg is jelent egy másik gerlepár az ajtóban, így csak megszorítom kicsit a kezét, jelezve, hogy ez már így marad, bujkálni meg végképp nem fogok vele, meg se forduljon a fejében, hogy elengedné a kezem. Lehet, hogy számtalan kérdést kell majd megválaszolnom a mai este után, de egyáltalán nem érdekel. Ha már idáig eljutottunk, semmit nem számít, hogy ki mit gondol rólunk. A nagy békességet aztán az egyik szervező töri meg, először azt hittem, hogy ő is csak körülnéz, de határozottan felénk indult el.
- Mmmh még neee! - nyöszörgök csalódottan és halkan, amikor leesik a tantusz, hogy valószínűleg túl sokáig voltunk már kint, és elérkezett az este következő programja. - Attól tartok, hogy tényleg vissza kell térnünk a valóságba. - még akkor is, ha semmi kedvem hozzá, legszívesebben itt maradnék, és várnék egy hullócsillagra, amik mostanság amúgy is gyakran jelennek meg az égbolton. Bár nem lenne mit kívánnom, ha véletlenül látnék egyet, hiszen most úgy érzem mindenem megvan ami csak a boldogsághoz kellhet.

- Dora nekem is segített egy kicsit. - igaz, esetemben sokkal egyszerűbb volt a helyzet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az évek alatt lett néhány jól bevált szettem, amiket a különféle hivatalosabb eseményekre szoktam felvenni, és bár egyedül sem okoz gondot dönteni, mikor melyikre essen a választás, így, hogy most már Dora is ott lakik nálam és tudom, mennyire szereti a ruhákat, vagy ha kikérem a véleményét valamiről… Szóval erre esett a választása, meg a tisztítóba is ő vitte el, én csak elhoztam, különben másképp nem fért volna bele az időbe a műtétek miatt. Hogy előtte, vagy utána segített Biának a ruhaválasztásban, vagy volt-e a kettőnek köze egymáshoz, az meg szintén jó kérdés.
- Igazából a tegnapi kirándulás is egész jó kis pihenés volt. - vallom be, mert oké, voltak könnyűnek nem mondható beszélgetéseink, de amúgy a békés piknikezés, gombagyűjtés, az evezés, a természetben bandukolás valahogy mindig egészen jó kikapcsolódás. Pláne így, hogy egyikből sem 10-20 mérföldeket akartunk kipipálni a nap végére. Semmi kifogásom a holnapi közös főzéssel, vagy filmnézéssel sem, sőt… inkább csak megosztom vele, hogy a munkához meg az időnként ember nyakába zuhanó túlórákhoz képest minden kikapcsolódás, amit eddig a bakancslistánk kapcsán szóba kerültek.
- Ez az átka, ha az embernek túl sok a szabadideje. - vagy elég sokáig él, bőven van ideje gondolkozni, nagyjából bármin és mindenen, ami csak eszébe jut és foglalkoztatja. Pedig többnyire igyekszem odafigyelni, hogy ne ugráljak annyira össze-vissza a különféle témák meg gondolatok között, általában sikerül, néha meg nem. Most például eszem ágában sincs az élet nagy kérdéseit fejtegetni, mert bár végtelenül érdekesek, de ha a filozófusok sem találtak rájuk választ a mai napig, kétlem, hogy ma este váltanánk meg a világot, és amúgy is, vannak más, fontosabb kérdéseink is napirenden.
Ahogy magyarázás közben szép lassan elsiklunk egymás mellett, teljesen elkerülve egymást a mondandónkkal, akaratlanul is eszembe jut, hogy vajon mi lehet az oka. Az, hogy Bianca eddig egészen rövid őrző pályafutása alatt nem igazán szerzett tapasztalatot vérfarkasokkal, vagy ennyire megváltozott volna a világ? Már manapság már ennyire külön utakon járnak őrzők és vérfarkasok, annak ellenére, hogy mindketten mágiát használnak, csak egészen más módon? Emlékszem, fiatalabb éveimben még sokkal szorosabb volt az együttműködés a két oldal között. Az alapanyag, mondhatni, ugyanaz, a végeredmény mégis teljesen más, és mindezek ellenére mégis egyensúlyban van a kettő, tökéletesen kiegészítik egymást. Kikopott volna az évszázadok során ez a megközelítés? Akármi is a válasz valójában, sejtem, nem lesz a jövőben az egyetlen félreértés, ami ebből származik, de legalább lesz min dolgozni, csiszolni a későbbiekben.
Szerencsére hamar sikerül tisztázni, hogy valójában mindketten ugyanabba az irányba evezünk, csak külön csónakban, sodródva egymás mellett, küzdve az áramlatokkal, miközben az elmúlt két napban hol egyikünk, hol másikunk próbálta elérni a másikat – most végre sikerült, és egy csónakban folytatjuk az utunkat. Lehet, hogy vele ellentétben én nem vagyok annyi ideje tisztában az érzéseimmel, de miközben magamhoz ölelve megcsókolom, elengedve minden korábbi gátat és kétséget, egyértelművé válik, hogy a felszín alatt bizony nekem is ott lapultak. Csak egyedül esélyük sem volt megmutatkozni, áttörni azokon a vastag falakon, olyan erővel igyekeztem elnyomni magamban minden hasonló érzést, már hosszú ideje.
Egy szótlan, hálás mosollyal köszönöm meg a gallér-igazgatást, és szívesen viszonoznám a gesztust, de az ő megjelenése úgy tökéletes, ahogy van. Ha valami gond lenne vele, úgy sem hagynám annyiban.
- Tudom. Csak amíg itt kint voltunk, addig is egész sok új vendég érkezett. - vetek egy pillantást az ajtó irányába, igazából még csodálkozok is, hogy ilyen sokáig magunk lehettünk, tekintve, hogy már akkor kezdett szűkös és levegőtlen lenni odabent a fogadótérben, amikor én kiszöktem.
- Emlékszem, és addig biztosan nem megyünk haza innen, amíg be nem hajtom. - mosolyodok el, hogyne emlékeznék, sőt, ha úgy van, azt se bánom, ha többször is visszatérünk a parkettre az est folyamán! Pont azért is vetettem fel, meg kérdeztem rá már jóval korábban, hogy legyen ideje barátkoznia a gondolattal, ha esetleg idegenkedne tőle. Amennyire eddig megismertem, valószínűleg lelkesebben áll hozzá így, mint ha itt közölném vele váratlanul lecsapva, hogy de bizony, táncolni fogunk!
- Az attól függ, sikerült valami számot választanod hozzá? Vagy eltekintesz tőle, rábízzuk magunkat a zenekarra? - kérdezek vissza – De ettől függetlenül egy pezsgőt ihatunk. Sőt, igyunk, ünnepelni támadt kedvem! - igaz, olyan nagy úgy sem lesz, de attól még koccinthatunk magunkra, a zenekar úgy sem megy addig sem sehová.
Ahogy felbukkan egy másik pár is a teraszon, már akaratlanul húznám el a kezemet, mert bár örülök neki, hogy végre sikerült tisztáznunk az egymás iránt érzett érzéseinket, de azt nem tudom, Bia mennyire szeretné így első pillanattól felvállalni. Mégis csak ő él itt, biztosra veszem, hogy akadnak bőven ismerősei a meghívottak között, vagy mégis hogy képzelte el, ha már felkészültebb mint én. De ahogy rászorít a kezemre, azt hiszem, el is dőlt. Csak némán felé pillantok, szinte leolvashatja az arcomról a kérdést, hogy mennyire gondolta komolyan, de igazából válaszolnia sem kell, a tekintete, arckifejezése kellően beszédes. Válasz gyanánt én is kicsit szorosabban fogom a kezét, miközben elmosolyodok, ezt is „megbeszéltük”.
- Hm? Rég nem látott, kellemetlen ismerős? Kimentselek, hogy nem érsz rá? - ajánlom fel nagylelkűen, amikor meglátok egy felénk közeledő alakot, ám ahogy közelebb ér és meglátom a névtábláját, rájövök, hogy nem ismerős, hanem szervező. Az bizony már egészen más téma.
- Sebaj, értékeljük, hogy legalább ennyi időt kaptunk, holnap úgy is lehetünk kettesben egész nap. Meg a zenekar sem szökik sehová, a tánc is megvár. - próbálok egy kis lelket önteni belé, útravaló gyanánt még egy gyors puszival illetem a homlokát, mielőtt intenék, hogy menjünk, miért keresik? Már a licitálás kezdődne, vagy valami más gond adódott? Ó igen, a pezsgőt meg nehogy elfelejtsük!

- Szóval neki kell megköszönnöm, hogy ilyen jól választott mindkettőnk esetében? - bár alapvetően a hétköznapokban nem igazán egyezik a ruhák terén az ízlésem a lánnyal, de el kell ismernem, hogy Brunonak is és nekem is tökéletes az a szett, amire esett a választása. Mindkettőnk előnyösebb tulajdonságait emeli ki, például eddig fel sem tűnt, hogy Brunonak milyen széles válla van, a zakó fazonja viszont szépen kiemeli.
- Igen. Nem utolsó sorban pedig több dolgot is kihúzhatunk így a bakancslistáról. Megvolt a csónakázás, piknik, és az erdőben gyűjtögetés is, egyetlen nap alatt. Szépen haladunk. - felelem mosolyogva. Vannak ennél összetettebb dolgok is, amik felkerültek arra a bizonyos listára, mint például elmenni a közeli csillagvizsgálóba, és az eget fürkészni a klassz távcsöveikkel. Jelenleg beérném azzal is, ha a kertben leterítenénk egy pokrócot, és úgy nézegetnénk a csillagokat.
- Ugye nem magadra célzol a sok szabadidővel? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Nem is egyszer fordult elő, hogy napokig kergettem, mire tudtunk beszélni telefonon, szóval az a vád igazán nem érheti, hogy tétlenül telnek a napjai. Persze sejtem, hogy inkább arról van szó, hogy ha az ember az életét évszázadokban tudja mérni, bizonyára több a lehetősége és nagyobb távlatokból tudja szemlélni a világ nagy kérdéseit is. Ki tudja, talán még arra is van valami alaposan átgondolt válasza, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás.
A bizonytalanságom egyfelől abból fakad, hogy bár sokat beszélgettünk már, de olyankor akaratlanul is úgy fogalmaz az ember, hogy minél egyértelműbb legyen. Szakadozó vonal, rossz vétel, satöbbi. Ott nincsenek mellé non-verbális jelek sem, amik megint csak be tudják vinni az embert az erdőbe. Meg aztán, és ezt már igazán tudhattam volna magamról, hajlamos vagyok mindig a legrosszabbat feltételezni. Ha valamit lehet úgy is érteni, hogy nekem jó legyen, meg úgy is, hogy rossz, akkor egészen biztos, hogy az utóbbit választom, mint most is.
Minden korábbi kétségem elszáll viszont, amikor átölel, és megszűnnek a köztünk lévő láthatatlan vizesárkok és várfalak. Megkönnyebbülve engedem át magam az érzéseknek, bele simulva a csókba, és ebbe a megnyugtató, vidáman cirógató energia kavalkádba, amit az ő farkasának és az én mágiám alkot. Bármeddig el tudnám nyújtani a csókot, élvezettel maradnék így, kettesben akár egész este is, de annak ellenére, hogy mennyire kellemes érzés, azért van még mit megbeszélnünk, meg nem is ezért jöttünk ide. Nem csak ezért.
Örülök neki, hogy már most annyira természetesnek tűnik minden érintés, mintha eddig nem lépkedtünk volna kifújt tojásokon. Persze még van mit tanulni és megszokni egymás közelségéről, de alapvetően kellemes érzés, ami némi bizakodásra és egy csipetnyi magabiztosságra ad okot.
- Valószínűleg már lassan mindenki megérkezik, aki jönni akart. - bólintok, bár az egy rejtély marad számomra, hogy miért zsúfolódik mindenki a fogadótérbe, amikor ott a hatalmas bálterem ami kong az ürességtől, csak néhányan lézengenek befelé.
- Attól tartok, hogy a cipőd látja majd a kárát, de nem vonom vissza a szavam. - bólintok. Pocsék táncos vagyok, erre számos tanum is van, így meglehet, hogy néhányszor letaposom majd a lábát. Előre is bocsánat érte, de nem tehetek róla. - Választottam, igen. De még te sem tudhatod, hogy mit. - mosolygok rá, és majd amikor itt lesz az ideje, meg is kapja azt az apró borítékot a táskámból, amibe leírtam a szám címét, hogy adja a zenekarnak. Szeretem a meglepetéseket, akkor is ha én készítem elő gondosan, és akkor is, ha engem lep meg valaki. Majd ha már ott tartunk, remélem neki is tetszeni fog a választásom.
- Akkor befelé menet szerzünk is két pohárral, rajtam ne múljon! Ünnepeljünk! - mosolygok, és egyben egy kicsit meg is lepett vele, hogy egyenesen ünnepelni van kedve. Van is mit, szó se róla, de eddig nem is gondoltam, hogy amint alagutat vágunk a minket körülvevő falakba, máris így ránk szakad a jókedv. Pedig mennyire érthető, és igazából nekem is jól esne, ha koccintanánk, egy kis buborék remekül passzolna a nagy örömhöz. Tetszik, hogy ilyen könnyedén csúsztunk bele a boldogságba.
Amikor megjelenik a másik pár, egyáltalán nem habozok határozottan megszorítani a kezét. Bár nem terveztem el ezt így kifejezetten, de titkolni sem tudnám. Képtelen lennék rá, hiszen elég csak rám nézni, azt hiszem még sosem éreztem ilyen állandó késztetést a mosolygásra. Ráadásul komolyan gondolom a dolgot köztünk, így pedig butaság lenne egyből titkokkal mérgezni. Többet ér számomra az, hogy most itt van, és fogja a kezem, mint az, hogy esetleg néhány kínos beszélgetésen kell majd keresztül mennem a napokban. Remélem ezzel egyetért, mert nem csak én futhatok itt ismerősökbe. A titkoknak amúgy sincs sosem jó vége, többnyire csak rontanak a helyzeten.
- Nem, sajnos nem erről van szó. - sóhajtok röviden, és egy kicsit megsimogatom a karját. Értékelem a gesztust, hogy kimentene, de ez alól úgysem lehet, gondolom mindenkit vissza invitálnak, hogy meg tudják kezdeni a hivatalos programot.
- Még kitaláljuk, hogy mihez lesz kedvünk. - értek egyet, mert még előttünk van ez az este is, és valóban, az egész holnapi nap is. Ujjaim végével épp, csak megérintem a nyakát, amikor megpuszilja a homlokom, majd egy kis mosollyal el is indulok befelé. A másik pár is követ minket, a lány olyan hangosan kuncog, hogy a csilingelő hangja egészen messzire terjed. Jó kis hely ez a terasz, úgy tűnik ez egy boldog hely.
Befelé sétálva valahogy belekerülünk egy áramlatba, kicsit olyan mint amikor az antilopok futnak a szavannán csoportokban. Megpróbálnék elvenni két pohár pezsgőt az egyik pincér tálcájáról, de valahogy elsodornak tőle. Sebaj, odabent is bizonyára lesz még bőven.
- Te még emlékszel, hogy hol van az asztalunk? - pillantok Bruno felé, mert bár amikor érkeztem, megmutatták egy rajzon, de ebben a forgatagban nem igazán tudom összerakni, hogy melyik lehet a 9/B asztal… szerencsére vannak kis kártyák, amik segítenek eligazodni, miközben a házigazda egy mikrofon segítségével kéri a vendégeket, hogy foglaljanak helyet az asztaluknál. Úgy tűnik véget is ér a szabad foglalkozás egy időre, legalábbis a vacsora végéig majdnem biztosan.

- Úgy tűnik. - szólalok meg, mert valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy Dora neki is segített választani, egy szóval sem említette, ami pedig azt a bizonyos bakancslistát illeti, nos – Nézd, ha túl hamar a végére érnénk, bármikor újra lehet kezdeni. - ha nem is feltétlenül ragaszkodva az előbb említett hármas kombinációhoz, de bármi más program mellé oda lehet szúrni akár egy pikniket, vagy egy csónakázást, ha épp úgy adódik, ahogy az erdő, mező is egészen más arcát mutatja az évszakok váltakozásával. Oké, aláírom, télen a legnagyobb fagyokban talán nem olyan érdekes-izgalmas, de ha nagyon akar az ember, olyankor is találhat ezt azt.
- Oké, jogos, mostanában tényleg nem volt olyan sok belőle. A betörés meg Dora költözése óta valahogy képtelen vagyok utolérni magam. - ismerem be, mert az úgy tényleg rendesen betett munka téren, ha nem is minden nap, de érzékelhetően több a túlóránk mostanában, mint korábban. De lassan csak rendeződik már a helyzet, annyira már talán most se vészes, akkor most se tudtam volna felszabadítani magam erre a pár napra. De ehhez képest egy évvel ezelőtt tényleg látványosan több szabadidőm volt.
Naivan azt hittem, hogy a tegnapihoz képest sokkal nyugodtabb napnak nézünk előbe, már ami az érzelmi hullámvasutakat illeti, de úgy tűnik, csak sikerült ma is felülnünk egy hasonlóra. Valahol különös annak fényében, hogy telefonon milyen régóta beszélgetünk, és nem igazán volt hasonló, valahol meg teljesen érthető, úgy beszélgetni, hogy közben nem kell a másik szemébe nézned, nem látod az arcára kiülő gondolatokat, teljesen más, mint személyesen, ráadásul ha nagyon kellemetlen irányt venne a beszélgetés, gyorsan pontot lehet tenni bármikor a végére. Annak viszont mindenképp örülök, hogy a tegnapi bizonytalan állapot után sikerült egy sokkal biztosabb, egyértelműbb, no meg kellemesebb, felszabadultabb végeredménnyel zárnunk. Mondjuk affelől nincsenek kétségeim, hogy lesznek még bőven hasonló félreértések, valahogy ilyen téren is meg kell még ismernünk egymást, de az legyen a jövő problémája. Ahelyett, hogy azon morfondíroznék, vajon miből lesz a következő félreértés, inkább igyekszem minél jobban elraktározni az első csókunk emlékét, a másik bőrének tapintását, illatát, az energiái rezdülését, ezt az egész, boldog érzelemkavalkádot - legyen miből erőt meríteni, ha épp több száz mérföldnyire leszünk egymástól, és még napokat, heteket kell várni a következő találkozásunkig,
- Valószínű. Már akkor sem voltak kevesen, amikor sikerült kiszabadulni ide a teraszra, gondolom, kevesebben azóta sem lettek. - állapítom meg a nyilvánvalót, mielőtt még a tánc kerülne szóba, amikor azonban meghallom Bia aggodalmát, csak jókedvűen vállat vonok – Ez csak egy cipő. Egyébként meg ki tudja, az is lehet, hogy a végén még megszereted. - persze, hallottam már szabadkozni korábban is, hogy nem valami jó táncos, de gondolom a lába miatt eleve hátrányból indult a kedvencek listáján, meg azóta sem törte magát, hogy jobb legyen belőle. Úgy meg nem csoda, ha nem megy. Az este folyamán túl sokat még nem sétálgattunk, viszont nem tűnt fel, hogy olyan látványosan bicegne, mint az első találkozásunk során a stúdióban, szóval gondolom, külön készült valami speciális lábbelivel a ruha mellé, nagy gond nem lehet. Amúgy is, amilyen szemkápráztatóan néz ki, kétlem, hogy bárki is a lábát nézné, mialatt táncolunk.
- Hm, ez kezd érdekes lenni. Kíváncsi vagyok, mivel készültél. - azt biztosra veszem, hogy alaposabban átgondolt döntész lesz, mint részemről a születésnapi zeneválasztás, bár mentségemre szóljon, jóval kevésbé vagyok járatos a témában, mint ő. Ellenben, mivel még tegnap is úgy búcsúztunk el egymástól, hogy semmi sem biztos, és kétlem, hogy utána lett volna ereje a zeneválasztással foglalkozni… azelőtt meg még azt sem tudtam, milyen érzéseket táplál irántam… egy szó mint száz, kíváncsi vagyok, mire esett a választása, és mikor döntött úgy, hogy ez lesz az a szám, amire táncolni fogunk.
- Jól van, ezt megbeszéltük. - ha meg nem befelé menet, a vacsora mellé biztosan, ezen aztán végképp ne múljon, valamikor csak sikerül koccintanunk az este folyamán! Kicsit már sajnálom, hogy víz helyett nem eleve azt hoztam, de most már késő bánat. Bár amilyen hamar felbukkan egy másik páros rajtunk kívül, lehet nagy koccintásra itt sem lett volna idő, pláne, hogy abban sem voltam egészen biztos eddig, hogy Bia mennyire akarja titkolni, vagy sem mások előtt a nagy hírt. S bár nem beszéltünk róla, most mégis egy szempillantás alatt eldől a dolog, így én sem zavartatom magam különösebben, olyan természetességgel fogom a kezét, vagy hajolok közelebb, hogy egy puszit adjak neki, mint ha már hosszú évek óta ismernénk egymást. Bár több ismerőst is láttam a klinikáról, ahogy több fényképész is lelkesen kattog a tömegben itt-ott felbukkanva, így nincsenek nagy kétségeim, hogy ha nem is a hétfői nap, de a hétvégére biztosan mi leszünk az aktuális pletykatéma a klinikán. Még jó, hogy egy rakás műtétem lesz. Nem mint ha különösebben titkolni akarnám a dolgot, ha Bia sem teszi, akkor meg pláne semmi okom rá, de magamtól mindenféle „idegennek” áradozni róla sem épp az én műfajom.
- Persze. Néha az a legjobb, sodródni az árral, aztán csak azt csinálni, amihez az ember kedvet érez. - különösen jól fel tudja tölteni az embert, ha kicsit képes, és megteheti, hogy elengedje magát, pláne a mai, kötöttségekkel teli világban. Jó dolog legalább egy kis időre megszabadulni a felelősségtől, és félretolni az aktuális gondokat. És igaz, a holnapi napra is vannak már terveink, de igazából akkor sem dől össze a világ, ha valami teljesen más lenne helyette, mert épp ahhoz lenne kedvünk. Most viszont illene tartanunk magunk valamennyire a programhoz, pláne, miután egy szervező is felbukkan, hogy szóljon, lassan ideje lenne bemenni, mert kezdődik az estély.
Hallva a másik páros hölgy tagjának a jókedvét, akaratlanul is elmosolyodok, egy kis jókedv, mielőtt visszatérnénk a tömegbe, amihez – legyünk őszinték – azért kell némi kitartás meg lelki erő, bizonyos szempontból sokkal fárasztóbb, pláne ha vérfarkas az ember. De semmi vész, ha több napos rendezvény lenne, akkor is gond nélkül ellennék, maximum többször vonulnék félre levegőzni, vagy sétálni kicsit, amerre kevesebb ember van éppen. De végre már a bálterem felé halad a tömeg, valószínűleg a vacsora terítéssel akadhatott némi gond, hogy eddig nem engedték be az embereket. Most viszont tipikus, hogy mindenki egyszerre akar!
- Igen. A középső résztől kicsit balra, nem egészen a sarokban, bentebb. De csak kövess! Egyszerűbb odatalálni, mint elmagyarázni. - felelem magától érthető módot, hála égnek a tájékozódással nincs problémám, és szemügyre vettem magamnak annyira az érkezésnél megmutatott rajzot, hogy most, miután betájolom magam, szinte homlok egyenest indulok el az említett asztal felé, utat törve a tömegben, meglepően hamar sikerül is megérkeznünk és helyet foglalni, az elsők között. Igaz, Biának is volt saját meghívója, így végül nem kínlódtam azzal, hogy részemről is kerítsek neki egyet, de már előre jeleztem a szervezőknek, hogy ha lehet, egy asztalnál szeretnénk ülni a vacsoránál. Úgy tűnik, figyelembe is vették a kérést, mert ott virít egymás mellett a két kis névtábla, ki is húzom Bia székét, hogy helyet foglaljon, mielőtt én is hasonlóan tennék, aztán várnánk, hogy az asztaltársaságunk is megérkezzen. Vetek egy kíváncsi pillantást a többi névkártyára, de nem ismerősem, így inkább a pincéreket kezdem fürkészni a tekintetemmel, ahogy az egyik elhalad az asztalunk mellett, le is intem, megkérve, hogy legyen szíves, hozzon két pohár pezsgőt nekünk, ha akad egy kis ideje.
- Te ismersz valakit közülük? - fordulok Bia felé, a kis névkártyák felé intve, hátha ő okosabb a témában.

- De el tudtál jönni pár napra most is. Rendeződik majd minden. - próbálom biztatni egy kicsit, miközben újra megfogom a kezét, hogy egy kis lelket öntsek belé. Sokat beszéltünk a betörésről, és azt is tudom, hogy ha nem is minden nap, de nyugtalanítja a dolog. Én se tudnék nyugodtan aludni, ha betörnének az otthonomba. Oké, nála a rendelőbe, és Dora lakásába, de az is épp eléggé aggasztó, főleg így, hogy a rendőrség sem tud semmit felmutatni egyelőre.
Örülök neki, hogy mégsem kell hetekig várni, hogy rendeződjenek a dolgaink, és tiszta víz kerüljön abba a bizonyos pohárba. Persze lehetett volna az egész sokkal zökkenőmentesebb, de a lényeg az, hogy végül is megérkeztünk, pontosan oda ahol lennünk kell. Voltak már köztünk kisebb félreértések, de tény, hogy ez a mostani minden eddigin túltesz. Meglehet, hogy az, hogy mik vagyunk, ez is közrejátszik, vagy a korkülönbség, ami igazán nem elhanyagolható. Meg aztán én is elég pesszimista tudok lenni. Furcsa, de számoltam ilyesmivel, mármint, hogy néha lesznek félreértések, de fene se gondolta volna, hogy épp egy ilyen fontos dolognál. Lényeg, hogy sikerült tisztázni. Így, hogy ennyire békés érzés az ahogyan összebújunk, és amilyen boldoggá tesz a csók, kivételesen úgy érzem, hogy minden nehézség megérte. Tudva azt, hogy milyen nagy jutalom vár, bármikor újra végigmennék mindenen, mert ez vezetett ide. Most úgy érzem, hogy pontosan itt van a helyem a világban, és aligha lenne olyan földi halandó, aki ebben a hitben meg tudna ingatni.
- Olyan furcsa, hogy még nem ment be senki. - értek egyet, mert valóban, szinte már zavaró a tömeg az előtérben, és csak idő kérdése, hogy más is felfedezze a kis rejtekhelyünket. Annak azért örülök, hogy legalább addig magunk lehettünk amíg sikerült megbeszélnünk a dolgainkat. Minden más már nem olyan “titok”, amit mások ne hallhatnának. Valószínűleg olyan általános semmiségek, amikről minden kezdő páros beszélget: mit csináljunk holnap, ki mit szeret, na meg persze ez a csodás est is talán tartogat még meglepetéseket.
- Nem tartom valószínűnek, de nem tiltakozom. Nem ez lenne az első dolog, amiben megváltoztatod a véleményem. - még a múltkor mondta a telefonos beszélgetésünk során, hogy tud táncolni, velem ellentétben. Szóval teljes nyugalommal bízom magam rá ezen a téren, és ahogy azt megcáfolta, hogy kis képzavarral élve magányos farkas típus lennék, talán még a táncot is meg tudja szerettetni velem.
- Meglepetéssel. De ha akarod, választhatsz mást is, nincs lezárva a boríték. Sőt, ha ilyen strapabíró cipőd van, még az is lehet, hogy nem csak egy táncot kapsz. - mosolygok vidáman. Már réges rég kiválasztottam a dalt. Nagyjából aznap, amikor felmerült, hogy együtt jöjjünk el ide, és majd táncolni fogunk. Pedig az még jóval azelőtt volt, hogy én magam tisztáztam volna az érzéseimet magamban. Talán tudat alatt motoszkált bennem, hogy ha eddig nem is hoznám tudomására a dolgot, a dalválasztást mindenképp vehette volna egyfajta vallomásnak. Sőt, még abban is szinte biztos vagyok, hogy ismeri.
- Megy ez mint a karikacsapás. - ahhoz képest, hogy pár perce még úgy tűnt, hogy a kereszteződésnél egyikünk jobbra, másik balra indult, most visszatért a korábbi összhang, és azt hiszem már többet láttam Brunot mosolyogni ebben a néhány percben, mint tegnap egész nap. Pedig akkor sem volt rossz a kedvünk, de ez most más. Olyan, mintha egy felhőn állnánk, annyival könnyebbnek érzek most mindent.
Lenne egy pillanat, amikor még kicsit lassíthatnék, időt adva arra, hogy kibontakozzon ami köztünk van, még az előtt, hogy megszámlálhatatlan kérdésre kellene válaszolnom majd később. De úgy érzem helytelen lenne, ha az ember ennyire boldog, azt lehetetlen, és nem is szabad magában tartania. Mégis mi olyan történhet, ami azok után amilyen nehéz volt idáig az utunk, elbizonytalaníthatna? Na ugye, hogy semmi. Még az a több száz mérföld sem, ami elválaszt majd minket néha hetekre, de ki tudja, lehet, hogy lesz amikor hónapokra. Ki lehet bírni, ha amikor találkozunk, akkor így lelassul az idő, és megszűnik a külvilág.
- Ha kitaláltál valamit, én benne vagyok. - mosolyodok el újra. Nem tudom, hogy volt-e bármilyen terve, de az enyémeken bőven lehet módosítani. Bár gyanítom, ha voltak is tervek, egy kicsit átrajzolta őket a ma este. Kezdetnek itt lesznek a ma esti programok, meg a tánc, a vacsora, és az ünneplés. Mert pezsgőzést például mára nem terveztem, de egyáltalán nem bánom, hogy bekerült a terveink közé.
Befelé menet egészen elsodor a befelé tülekedő tömeg, csak azért nem veszítjük el egymást ismét, mert még mindig fogjuk egymás kezét. Ebben a helyzetben nem igazán lenne okos gondolat még a pezsgővel is bénázni, szóval inkább nem is veszek el a felénk nyújtott tálcáról egyet sem. Okosabb, és jobb érzés is, hogy foghatom Bruno kezét ebben a forgatagban.
- Ebben az esetben, csak utánad. - átengedem a vezetést teljesen, én csak követem, ahogy meglepően hatékonyan vág át a nézelődő emberek között. Hamar meglett az asztalunk, és körbe pillantva a termen, most látom csak igazán, hogy milyen nagyszabású lett az idei rendezvény. Egyedül lehet, hogy ide se találtam volna, és még mindig az ajtóban toporognék. Megköszönöm, amikor kihúzza a széket, és óvatosan megigazítom a szoknyámat is mielőtt leülnék. Kicsit körbe pillantok én is az asztalon sorakozó kártyák közt, amíg ő a pezsgőt intézi, majd megrázom a fejem egy kicsit. Nem, tőlünk balra nem ismerek senkit, de aztán kitisztul kicsit az agyam a rózsaszín ködből, és beugrik, hogy bizony a mellettem ülőt speciel ismerjük mindketten.
- Sőt, te is. - mutatok a kártyára az asztalon. Dr. Lance Wallbrick, teljes életnagyságban, és csak idő kérdése, hogy ő is megtalálja az asztalunkat. Aztán, bár nem szokásom az ilyesmi, de mivel megígértem, nem igazán tehetek mást. Előveszem a táskából a telefont, hogy lefotózzam az asztalt, és az ültetőkártyákat. - Dora megígértette velem, hogy küldök majd neki képeket. Tőled nem kért ilyesmit? - teszem hozzá magyarázatként, majd el is teszem a telefont. Ahhoz talán elegendő lesz, hogy a szavam betartsam, de ahhoz biztos, hogy kevés, hogy kielégítse majd a lány kíváncsiságát. Furcsa ez, kicsit tényleg még én is úgy tekintek rá, mintha a lánya lenne, talán amiatt, mert apunak szólítja, vagy ez a furcsa szituáció, ami őket is egymás mellé sodorta. Ki tudja, de az biztos, hogy vele is számoltam, számolok mindig, hiszen a mindennapokban ő van szívem választottjával egy fedél alatt. Jobb is így, hogy van egy kis szövetségesem a közelében.
Közben megérkezik a pezsgő is, és az asztal túloldalán is kezdik elfoglalni a helyeket. Köszönök nekik, majd koccintásra nyújtom a poharat egy széles mosollyal az arcomon.
- Mire szeretnél inni? - ha már az ő ötlete volt az ünneplés, kíváncsian várom, de ha nem mond semmi különöset, beérem a szokásossal is, mielőtt egymásnak koccintanánk a poharakat. Mielőtt azonban a pohár fenekére néznék, mutatóujjammal közelebb intem, hogy egy puszit adhassak neki, még mielőtt megkezdenék a nyitóbeszédet, és a többi hivatalos programot.

- Valószínűleg megcsúsztak az idővel, ami az előkészületeket illeti. - jegyzem meg találgatva. Hogy dekor, hangosítás, zene, vacsora előkészületek, vagy épp mi lehet a gond, azt magam sem tudom, de gondolom megvan az oka, hogy eddig a fogadótérben heringezett mindenki.
- Egy próbát megér, aztán ha nagyon nem jön be, akkor a későbbiekben sem erőltetem. - nem életcélom, hogy mindenáron megtérítsem ilyen téren, ha akarja, ha nem, ilyen téren sosem voltam különösebben erőszakos fajta, tudom, hogy nem szerethet mindenki mindent. Biztosra veszem, hogy Bia dolgai között is akad olyan, amit imád, de valószínűleg egyáltalán nem az én világom. Mondjuk nehezen tudom elképzelni, hogy ennyi idősen olyan lelkesedéssel nézném a rajzfilmeket, amennyire ő szereti őket, de egy próbát megér mindenesetre, ahogy abba se halok bele, ha néha esetleg megnézünk együtt valamit.
- Én és a zeneválasztás… Szerintem inkább hagyjuk. Inkább mondanék valami műfajt vagy irányt a zenészeknek, aztán bízok a tudásukban. - az sem kizárt, hogy is igazán tudnak olyan számokat, amikre gondolnék, vagy egyszerűen a szervezőktől más utasításokat kaptak a zene terén. Akárhogy is, mire a parketten leszünk, úgy is kiderítem, mit tehetek ez ügyben.
- Ebcsont beforr. - vonok vállat, ha meg hozzáteszi a vérfarkas regenerációmat pláne. Nem azt mondom, hogy ettől függetlenül kellemes, ha letapossák a lábamat, de valószínűleg pár perc múlva emlékezni sem fogok rá – Erről jut eszembe, olyan hosszú a ruhád, hogy azt nem is nagyon láttam, milyen lábbelit választottál hozzá, de annyira vészes csak nem lehet a helyzet. - egyébként is, ha túl sokszor sikerülne a lábamra lépni, van arra is megoldás, annyira nem aggódok emiatt.
- Igen… így, hogy végre sínre kerültek a dolgok, egészen meglepően gördülékenyen. - értek egyet vele, így, hogy ennek a nagy bizonytalanságnak a ködéből végre kikeveredtünk, egyszerre minden olyan egyszerűnek és tökéletesnek tűnt, mint ha tényleg nem léteznének lehetetlenek. Persze sejtem, hogy ez az állapot sem fog örökké tartani, így igyekszem minél inkább kiélvezni, amíg lehet.
- Egyelőre nincs semmi konkrét ötletem, de ha mégis eszembe jutna valami, úgy is tudni fogsz róla. - teszem hozzá, mert szégyen vagy sem, tényleg nem agyaltam túl, hogy mivel teljen ez a néhány nap, ahogy a példa mutatja, szinte csak ez a mai este volt a fix. Megvan annak is a szépsége, ha nincs semmi kötöttség, kényszer, hogy mindenképp kerítsünk sort erre-arra, aztán csak stresszeljük magunkat, ha mégsem jön össze. Meg ahogy eddig tapasztaltam, nagy, komoly programokra sincs igazán szükségünk, akár egy bögre tea mellett, a kertben ücsörögve is ellennénk órákon át, vagy este egy pokrócra kifeküdve a kertbe a hullócsillagokat várva nézegetni a csillagos eget, úgy, hogy akár meg is lehet mutatni a másiknak, merre keresgéljen az égbolton, nem úgy, mint telefonon keresztül. Pláne egyre szimpatikusabbak ezek az egyszerű, békés programok annak fényében, milyen sok ember gyűlt össze milyen kis helyen ma este.
Igyekszem a tömegen keresztül utat törve elnavigálni minket a helyünkre, szerencsére egészen könnyen megy, lévén, a többség még bőszen keresgéli az asztalát. Mondjuk nem bánom, hogy nem a tömegben lökdösődve kell toporogva várnunk, hogy valaki segítsen, legalább kényelmesen helyet tudunk foglalni, mire elkezdődik a műsor. Mert mire mindenki megtalálja a helyét, sejtem, kell ahhoz is némi idő.
- Igen? Kit? - kérdezek vissza csodálkozva, majd közelebb hajolva eszembe jut, hogy áhh… azt az oldalt nem is igazán néztem. Elég azonban egyetlen pillantást vetnem a névre, hogy megvilágosodjak, az arcomra is van írva, hogy igen, valóban ismerős. Ha annyira nem is, mint a mellettem ülőnek, de a személyes találkozáson túl is hallottam már hírét korábban is – Cseréld meg gyorsan a kártyákat, most vagy soha! - súgom oda Biának félig-meddig komolytalanul, közelebb hajolva. Ha őt nem zavarja a leendő szomszédja az asztalnál, akkor semmi gond, de ha inkább belenyúlna az ülésrendbe, nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne. Tőlem legalábbis nem fogják megtudni, az biztos – Vagy ha gondolod, helyet is cserélhetünk. - ajánlom fel még B opció gyanánt, bár nem feltételezem a kollégáról, hogy ismét kedve kapna, hogy Bia lábát tanulmányozgassa az asztal alatt, de na, fárasztó alak tud lenni, ha belelendül.
- Kérni kért, de mondtam neki, hogy nem ígérek semmit. Amúgy meg ismer már ennyire. - én és a mobiltelefon… oké, persze, tudok vele fényképezni, de csak ritkán szoktam, használni is, csak azért van nálam szinte folyamatosan, mert muszáj. Mert hiába vagyok szabadságon, attól még szerződés szerint elérhetőnek kell lennem, ha bármi gond vagy komplikáció adódna valamelyik betegemnél. Másfelől, attól, mert van nálam telefon, szinte rá sem szoktam nézni, ahogy tegnap se vettem elő egyszer sem a kosár mélyéből.
- De ha fotót nem is kap, a faggatózást úgy sem fogom megúszni. - teszem hozzá, mert van egy sejtésem, hogy úgy sem fog nyugton hagyni, amíg nem mesélem el, milyen volt a hétvége, vagy miket csináltunk – Egyébként meg van egy rakás fotós, úgy is átküldik a klinikának is a képek elérhetőségét, úgy is jobb képeket készítenek, mint amilyeket én tudnék. Egyébként meg, neked sem lehet okod panaszra, cseles húzás. - utalok arra, hogy csak az asztalról és ültetőkártyáról küld fotót a lánynak, képzelem, hogy Dora is pont erre kíváncsi a leginkább. Bár talán még mindig jobb, mint ha én küldenék neki képet, valószínűleg hasonlót, csak még az ujjam is belelógna a fotóba. Másfelől meg szép dolog megörökíteni az élet nagy pillanatait, de valahogy jobb szeretem megélni őket, mintsem azon stresszelni, hogy tökéletes képet készítsek róla.
Ahogy az első asztaltársaink megérkeznek, magam is köszöntöm őket, mielőtt a pezsgőt elvéve Bia felé fordulnék, hogy koccintsunk, ám amikor rákérdez, pontosan mire is, egy pillanatra elgondolkozok, mert hirtelen túl sok ötletem lenne. Ránk? A közös jövőre? A műsorára, mert végül is csak annak köszönhetjük a találkozásunkat? Vagy a kitartására, hogy nem adta fel akkor sem, amikor a 10. e-mailre sem érkezett válasz annak idején?
- A harkályokra. - felelem végül nemes egyszerűséggel, végtelen komolysággal, igyekszem nem elnevetni magam közben, de nem ígérek semmit… mindenesetre azt hiszem, a dekoratív kis madárkák már amíg ismerjük, megmarad ilyen közös titoknak, amíg csak élünk… akár a karkötőkön díszelgő kis jáde négylevelűek, csak mi ismerjük a hozzájuk kötődő plusz történetet.
Ahogy int, kíváncsi tekintettel hajolok közelebb, a puszira viszont önkéntelenül is elmosolyodok, és még az sem képes jókedvemet szedni, hogy műkoskezdés előtt nagyjából az utolsó pillanatban esik be mellénk az utolsó pillanatban Dr. Wallbrick is, a kelleténél egy kicsit hangosabb „hűűűha!” megjegyzéssel, ami sejtem, nem a dekorációnak szólt.

- Vagy talán csak mindenki ráment a falatkákra, elég jól néztek ki. - a fogadótérben voltak mindenféle csini falatkák, halas, sajtos, húsos, zöldséges, meg néhány féle édes teasütemény. Nem azt mondom, hogy csak emiatt lennének ott, de az is tény, hogy tavaly elég vacak volt a vacsora, nem csodálnám ha mindenki addig tömné a bendőt ameddig csak lehet. Nekem egy falat se ment le a torkomon, amíg Brunoval nem találkoztunk, és így, hogy a hasam tele van pillangókkal, meg vattacukorral, meg szívecskékkel és mindenféle giccses érzelemmel, így meg pláne nem kívánom az ételt, pedig ebéd óta egy falatot sem ettem. Ha most erre rá pezsgőzünk, lehet, hogy még gond lesz belőle.
- Menni fog. Majd rád bízom magam. - mást úgyse nagyon tudok tenni. Valószínűleg jobb lesz, mint amikor Dorával billegtem a kertben a magam kis béna módján. Most teljesen másként érzem magam, tényleg az után amin ebben a két napban átmentünk, egy kis tánc meg se fog kottyanni. Még az is lehet, hogy élvezni fogom, elvégre most én választok hozzá dalt is.
- Nekem tetszett amit múltkor választottál. - kuncogok egy kicsit, és közben huncutul csillognak a szemeim. Innen ahol most vagyunk, már teljesen más az egész szituáció. Így már vicces. - Nem tudod elképzelni, hogy mennyire örültem amikor meghallottam. - úgy tíz másodpercig. Aztán nyilván rájöttem, hogy ezt biztosan nem ő választotta, így azért már kevésbé volt szívet melengető, de a lényeg a szándék és a gesztus. Gondolt rám a szülinapomon, ez már önmagában is elegendő, sőt, több mint amire számítottam.
- A cipőm? - lepődök meg a kérdésen, majd egy kicsit megemelem a szoknyám, és kidugom alóla az elegáns, fekete magassarkú szandálba bujtatott lábam. Nem tűsarkú, természetesen, de azért nem egy sportcipő. - Nagy kárt nem tesz benned, azt hiszem. - teszem hozzá egy kissé zavarban. Valójában bennem nagyobb kárt tud tenni a saját cipellőm, ha nem figyelek oda, és kitöröm itt a bokám miatta.
- Nem olyan meglepő, ha jobban belegondolsz. - persze, most még körbevon ez a kis lila köd, ami mindent is megszépít, elsimít. De azt hiszem, az csak rajtunk múlik, hogy meddig marad meg, és mikor kell visszatérnünk a valóságba. Most minden könnyen megy, és azért én bízom benne, hogy később is így fog maradni.
- Akkor ússzunk az árral. - bólintok egyetértésben. Még azt sem tudom, hogy ez az este hogyan fog végződni, annyi fordulat történt már velünk. A holnap más tészta, azért valamit enni csak kell, és tele a hűtőm egy kosárnyi gombával, meg báránycombbal. Legalább egy biztos pont van, a vacsora.
Csak követem, ahogy a bámészkodók közt utat tör nekünk, elég hamar ki is lyukadunk az asztalunknál. Amíg ideértünk, addig is gondolkodtam egy kicsit, hogy mennyire szerencsés vagyok, és milyen kevésen múlt az egész. Simán lehetett volna, hogy T’kope elutasít, vagy bármi más, amin elcsúszhattunk volna, akár az utolsó pillanatban is a cél előtt. akaratlanul is szorosabban fogom a kezét, magamban hálát adva mindennek és mindenkinek, aki segített minket, hogy most itt lehetünk, ebben a különleges valamiben. Kapcsolatnak még nem nevezném, ahhoz nagyon korai, de határozottan a jó irányba haladunk, amióta tisztáztuk az érzéseinket, roham léptekkel. De meddig tart ki ez a lendület? Remélem jó sokáig.
Amikor megnézzük, hogy kikkel ülünk majd egy asztalnál, azért van egy arc, akinek annyira nem örülök. Hogy a fenébe került mellénk?
- Nem, ennyire azért nem a szívem csücske, valahogy majd kibírom. - rázom meg röviden a fejem, mert egy vacsorát már csak kibírok így is, és bár értékelem a kártya cserés ötletét, amúgy sem tudnám megcsinálni, szemlátomást nem érném el a túlsó kártyát, hogy meg tudjam cserélni őket. - Tanácsot szeretnél kérni tőle egy pár szépészeti beavatkozáshoz? - kérdezem incselkedve, de értékelem a gesztust. Tényleg nem lesz semmi gond, Lance meg én az halott dolog volt már akkor amikor először hozzám szólt. Egyetlen adás erejéig emberelte meg magát, amikor Bruno is ott volt, és így kénytelen volt némi szakmaiságot magára rángatni. Minden más szereplése a műsorban kész katasztrófa, de Kimmie valamiért kedveli.
- Akkor velem ezért ígértette meg. - azért csak elkészítem a fotót az asztalról meg az ültetőkártyákról, de még nem küldöm el. Ennyire már ismerem a fiatalokat, azonnal még többet kérne, én meg egész este csak fotózhatnék ahelyett, hogy megélném a különleges pillanatokat. Ennyi egyelőre épp elég lesz.
- Nem féltelek a faggatózástól, mert majdnem biztos, hogy egy mukkot sem tud kihúzni belőled ha nem akarod megosztani vele. - ennyire már kiismertem. Van amikor csak úgy dől belőle a szó, és annyira sokat mesél, hogy rendesen koncentrálnom kell, hogy tudjam követni a gondolatai fonalát. Máskor viszont a hallgatása felér egymillió szóval is, és olyankor tudom, hogy vékony jégre tévedtünk, és hiába kérdezném, kérlelném, semmit sem fog mondani. - Még cselesebb, hogy még nem küldtem el neki. - teszem hozzá mosolyogva, mert hát na. Nem ma kezdtem én sem, a “hoztam is meg nem is” az egyik kedvenc játékom.
Hamar megérkeznek a többiek is az asztalhoz, és közben ideér a pezsgő is, így még mielőtt teljesen kipukkadna a buborékunk, gyorsan koccintani szeretnék. Meglep, hogy mire, méghozzá annyira, hogy kibuggyan belőlem a nevetés.
- Rendben, megfogtál. A harkályokra. -érintem a poharam az övéhez vidáman. Annyi minden mást választhatott volna, de, hogy épp azt a kis tollast…! Végül is csak nem vert át a madárkám, csak én lettem volna türelmetlen? Sosem tudom meg, hogy mi az igazság, vagy mire próbált még rámutatni. Talán a teraszt szegélyező rózsabokrokra? Vagy az asztaldíszre? Vagy semmire sem, hiába is próbálnék olyan jelekben olvasni, amiket egyáltalán nem értek?
A puszi mellé akaratlanul is megsimogatom az arcát, és magam is mosolygok mint a tejbetök, még akkor is, amikor az asztalunk utolsó vendége is megérkezik. Nem sietek túlságosan köszönteni, alig akarom ereszteni Bruno pillantását. Legszívesebben haza mennék, de legalábbis ki a zsúfolt teremből, és el a kíváncsi tekintetek elől. Egy udvarias mosollyal köszöntöm a szomszédomat, majd kíváncsian nézelődve kortyolgatom a jól megérdemelt pezsgőt. Alig hallom meg, amikor kérdezi, hogy hogy vagyok, mi újság… mint aki édes álmából ébredt, olyan nehezen szedem össze a gondolataim, hogy a szokásos semmitmondó válasszal jutalmazzam az amúgy kedves érdeklődését.
Több beszélgetésre viszont nincs idő, vagy lehetőség, megkezdődik az üdvözlő beszéd, amit még három hasonló, egyre unalmasabb követ. Aztán elkezdődik a licit is, párszor én is a magasba emelem a kezem, amikor valami olyasmi kerül kalapács alá, amit hasznosnak tartok. Főként adománynak szánnám a különböző vitamin csomagokat és ilyesmit, a helyi árvaházban például biztosan örülnének neki. Az is simán ment, amikor engem is kihívtak, csak egy kicsit voltam zavarban amíg a rajz és a könyv meg a többi holmi is gazdára talált. Nézelődés közben kiszúrom nem messze Abiet is, de csak mosolygok felé, és valahogy érzem, hogy bőven lesz miről beszélnünk, ha legközelebb találkozunk, de az arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni. Azért remélem nem haragszik túlságosan a választottam miatt, vagy, mert eddig titkolóztam róla. Nem akartam beavatni senkit sem, amíg ki nem derült, hogy mennyire komoly ez az egész.

- Az sem kizárt. Nem csak jól néztek ki, finomak is. - biztosítom róla, mert ha mindet nem is, egy-kettőt azért megkóstoltam, miközben a rég nem látott kollégákkal cseverésztünk, meg róttuk az udvariassági köröket. Mint ha a vacsorát meg a licitet leszámítva ne lenne egész este lehetőség beszélgetni bárkivel is.
- Szerintem sem lesz semmi gond. - nyugtatom meg, elvégre nem agysebészet, csak egy egyszerű tánc, ha nem lesz tökéletes, akkor sem dől össze a világ. Mást nem majd otthon gyakorolgatunk közönség nélkül néha, ha van rá fogékonyság.
- Választottam… kicsit erős túlzás, pláne, hogy én akkor hallottam először. De örülök, ha tetszett. - nézzük a jó oldalát, legalább a kollégái ismerik már annyira az ízlését ezek szerint, hogy nem kapásból olyanra esett a választásuk, amit Bia élből utál – Mindenesetre, most már kíváncsi vagyok arra a filmre, aminek a zenéje. - vallom be, pláne, hogy ő is annyi jót mondott már róla. Egy próbát adunk annak is, mint a táncnak, aztán majd meglátjuk, hogy lesz-e folytatás, vagy sem.
- Nem hiszem én sem, csinos, de egyáltalán nem az a gyilkos fajta. - vetek egy pillantást a lábbelijére, mondjuk volt egy erős gyanúm, hogy nem valami versenytáncos cipellőben fog érkezni, bár azt sosem értettem, hogyan képes olyanban bárki normálisan lépkedni, táncolni. Már ránézésre is roppant kényelmetlennek tűnik.
- Jó, utólag már könnyű okosnak lenni. - teszem hozzá minden negatív felhant nélkül, egyszerűen tényleg így van. Amíg nem látjuk, hogy mi rejtőzik előttünk, a kanyar után, természetes, ha kétségek vannak bennünk, vagy félünk. Visszatekintve meg csak csodálkozunk, hogy miért is tartottunk annyira tőle? Sőt, ha előbb tudjuk… Sebaj, a lényeg, hogy most itt vagyunk, ahol.
Annak örülök, hogy ő sem aggódja túl a programszervezést, tetszik, hogy van benne ennyi rugalmasság. Persze, a tegnap gyűjtött gombákról én sem feledkezek meg, kár lenne veszni hagyni őket, de legalább nem stresszel azon, hogy reggeltől estig programokkal töltsük ki a napot. Majd alakul, ahogy alakul, meg ahogy a kedvünk tartja, kötöttebb programnak úgy is itt van a ma este, elég ezen végigevickélni, igyekszem is könnyíteni a helyzetünkön, ahol tudok – jelen esetben úgy, hogy a tétován totyorgó tömegen keresztüljutva egészen hamar odanavigálok az asztalunkhoz. Mégis csak kényelmesebb ülve várakozni, mint lökdösődve, a helyünket keresgélve.
- Persze, csakis. Így túl a negyvenen, meg lassan az ötvenen is… - legalábbis az aktuális személyigazolványom szerint, amúgy meg a négyszáz is túl van rajta, nem igaz? - Nem mondom, hogy ne akadna „javítani való” plasztikai sebész szemmel, de az sem ez a szilikonos irány, az amúgy sem túl szimpatikus. - persze, nyilván vannak olyan esetek amikor nincs más megoldás, de ha lehet, jobb szereteke „hozott anyaggal” dolgozni. Ami meg a szépészeti beavatkozásokat illeti, tényleg megfordult már a fejemben korábban is, hogy búcsút intek néhány kisebb-nagyobb, régi sebhelyemnek a hátamról, oldalamról. Amik elérhető helyen voltak, azokat többnyire eltüntettem magamnak, de nyilván, a hátam közepét én se érem el. Viszont sok vizet nem zavarnak, a hétköznapokban meg pláne nem akadályoznak semmiben, szóval annyira azért nem stresszelek miattuk akkor se, ha még ötven, vagy száz évig ott maradnak. Egyébként meg, ha egyszer rászánnám magam, hogy eltüntessem őket, esélyesen akkor sem Dr. Wallbrickre esne a választásom.
- Valószínű. Gondolom még nem ismer annyira, aztán reménykedett benne, hogy gyengébb láncszemnek bizonyulsz. - legalábbis ilyen téren, amúgy amúgy meg őt sem kell ám félteni, ennyire azért már ismerem.
- Ebben viszont igazad van. - bizonyos határok között mozogva gond nélkülök mesélek akár a múltamról, vagy bármiről, de átlépve a határt, ha egyszer elhatározom magam, tényleg egy árva szót sem lehet kihúzni belőlem egy adott témáról. Lehet, hogy bosszantó tulajdonság, de ez van, elég hamar meg szokták tanulni azok, akik ismernek valamennyire, hogy felesleges ilyenkor a faggatással vesződni. Orvosi titoktartás, magánügyek, meg miegymás.
- Cseles. Roppant cseles. - felelem elismerően, jobb nem elfelejtenem, hogy ilyen ügyesen tud játszani azokkal a bizonyos kiskapukkal. Közben köszönök a többi vendégnek is, akik az asztalunknál foglalnak helyet, és talán a sors fintora, hogy a kedves kollégával milyen hasonlóan jön ki a lépés. Amikor először jártam a stúdióban, némi késés után épp arra léptem be, hogy Bia lábát vizsgálgatja a másik, most neki sikerül késve, pont a puszit elcsípve megérkezni az asztalhoz. Nem mint ha bármi szándékosság lett volna a mostani időzítésben, mint ha mi sem történt volna, köszönök én is neki, utána azonban, miután a pezsgőm maradékát is eltüntetem a pohárból, inkább a megnyitónak szentelem a figyelmem, még ha túl sok újdonságot vagy érdekességet nem is tartogat. A licitálás már egy fokkal izgalmasabb, néhányszor én is beszállok a „versenybe”, de végül csak az egyik Miss Tapsis mesekönyvért küzdök a végletekig, amíg végül nálam köt ki. Egyébként azt sem saját célra gondoltam, de ha már a rendelőben a pihenőben van egy külön kis játéksarok berendezve a kollégák gyerekeinek, remélhetőleg örülni fognak neki. Mást nem Biával aláíratom, ha nem felejtem el, ha már ilyen „protekciós” helyzetben vagyok. Csak a lurkók meg ne tudják, utána képletesen biztos addig fogják rágni a fülem, amíg be nem mutatom őket egymásnak.
A licitálás végeztével aztán újabb rövid szünet következik, egy kis időre ki is mentem magam még így vacsora előtt, de gondoltam, inkább most beszélek a zenészekkel, amíg relatív nyugi van. Legalább én is tudom, hogy számoljak velük, meg őket se éri olyan váratlanul, ha a vacsora után egyszer csak ott termek előttük, kezemben egy borítékkal, hogy ugyan mit szeretnék?
- Minden elrendezve. Megy ez, mint a karikacsapás. Azt mondták, hacsak nem valami nagyon extravagáns zenéről van szó, akkor jó eséllyel nem lesz gond vele, majd beillesztik valahová. - foglaltam újra helyet Bia mellett a helyemen, beszámolva a fejleményekről – Egy kicsit talán sikerült meglepni őket, azt mondták, részükről nem gond. - egyszerűen csak manapság már nem annyira divat a tánc, hacsak nem kimondottan ilyen rendezvényről van szó, meg annyira társaságfüggő az egész, hogy volt már pár kínos alkalom, amikor lehetőséget biztosítottak rá, aztán szinte egész este üres maradt a parkett. Sok helyen épp ezért már nem erőltetik a dolgot, de ki tudja? Soha, senki nem akar első lenni, de talán minket látva mások is felbátorodnak annyira, hogy kövessenek. Úgy is az az est lényege, hogy az emberek jól érezzék magukat, valószínűleg a szervezőknek sem okoz különösebb gondot.
- Hát a kolléga? Azt hittem, végig téged fog boldogítani, amíg a zenészekkel beszélek. - nézek kérdő tekintettel Dr. Wallbrick üresen hagyott helye felé, na nem mint ha annyira hiányozna.

- Most egy kicsit bánom, hogy nem kóstoltam meg őket. - vallom be így, hogy tudom, hogy amúgy finomak lettek volna. De nem tudnék még most sem enni egy falatot sem, azért meg igazán kár is lenne, ha csak szenvednék a finom falatkákkal. Még azt sem tudom, hogy a vacsorából mennyit tudok majd enni, lehet, hogy ott is csak nyammogás lesz.
- Jó, nem te választottad, de ettől még örültem neki. - hessegetem el a fülem mellett ezt az apró részletet. Tudom én, hogy nem választott volna magától ilyesmit még akkor sem, ha járatosabb a zenében. Pláne annak fényében, hogy mennyi mindent kellett kiállnunk mire képbe került ő is az érzéseivel, hát az tuti, hogy nem pont a rádióban akarta volna közszemlére tenni őket. - Holnap ebéd után megnézzük. - nyúlok a kezéért, és játékosan egy kicsit lóbálom, ahogy elkezdem sorolni a terveimet. - Lesz popcorn, és áfonyás süti, ÉS, de ezt már tényleg nem akartam előre elkotyogni - teszem még hozzá úgy, mintha a világ leghatalmasabb szenzációját készülnék épp megosztani vele - lesz szívószál is. De nem ám akármilyen, ez igazi csokistejhez való, ami, és most nem azért mondom, szerintem a legjobb délutáni nasi. - a végére alig tudom magamban tartani a kuncogást. Attól függően, hogy mennyire ütközik meg az uzsonna menün, azért igyekszem megnyugtatni. - Csak vicceltem. Kivéve a sütiről, tudod, hogy azzal nem tréfálnék. - annak fényében, hogy tegnap a pikniken is ez volt az első amit megkóstolt, az csak természetes, hogy van otthon egy egész bödönnel. Ha akarja, az összeset megeheti, rajta kívül csak Aida az, akit kenyérre tudok vele kenni ilyen könnyedén.
- Nem az, bár egy kicsit tartottam tőle. - inkább vissza is bujtatom a szoknya alá, más se hiányzik, mint, hogy itt hasraessek bénázás miatt. Mindig van egy első alkalom, igazából a barátságunknak már eddig is rengeteg ilyet köszönhetek. Bátorságot nyertem egy csomó dologhoz, amit eddig nem mertem megtenni, például ez a cipő, a lovaglás, de a múltkor még egy kalandparkba is elmentem pár régi egyetemi ismerőssel, ahol fáramásztam, szaladgáltam, kötélen lógtam… az életem izgalmasabb lett pusztán attól, hogy erőt merítek a beszélgetéseinkből.
Ezen is elmélkedek, amíg az asztalunkhoz érünk, és újra meg újra elöntenek ezek a boldog hullámok. Biztosan el fog múlni, ez az első néhány óra eufóriája lehet, bár sosem éltem még meg hasonlót. Ha nem lenne itt ez a rengeteg ember, egészen biztosan el se engedném, csak bámulnám tágra nyílt szemekkel, hogy mikor lettem én ennyire szerencsés?
Ami az asztalnál a szomszédságot illeti, máris alább hagy a szerencse. Dr. Wallbrick nem éppen az, akivel egész este csacsognék, de még az a szerencse, hogy nem is kötelező, hiszen pont a másik oldalamon ott van Bruno, akivel milliószor több a közös témánk.
- Én nem látok semmi javítanivalót. - csóválom meg a fejem tiltakozva - Legalábbis olyat nem, amin épp ez a kolléga segíthetne. - bár nem tudom mire gondolt, hogy mit kellene kijavítani, de ha olyasmi, amin én is tudnék segíteni, akkor remélem, hogy egyszer megosztja velem. Gyógyítani én is tudok, igaz nem úgy mint ő, de már nem egyszer láttam el az őrző társaimat, egyszer még egy vérfarkast is, igaz ott csak segítettem és tanultam, de nem sokban különbözik a többitől.
- Annak is bizonyultam. - jegyzem meg egy apró mosoly-fintor kíséretében. Rá tudott venni viszonylag könnyedén, hogy küldjek képeket. Fogok is küldeni, de arra se én nem vágyok, hogy szelfizzek, meg gondolom Bruno se.
- Vannak dolgok amire magamtól is rájöttem veled kapcsolatban. - például erre, hogy megvannak a maga titkai. Nekem is vannak, azért én sem kötök mindent az orrára, de máskor meg van ami olyan könnyedén jön, hogy észre sem veszem mennyi mindent meséltem már neki. Apróságokról, emlékekről amik valahogy mégis a részévé váltak az egész életemnek. Bizonyára neki is vannak ilyen emlékei, és ezek közül van amit megoszt velem, és van amit nem. Nem piszkálom ezzel.
- Mondjuk majdnem biztos, hogy nem fogjuk megúszni a szelfit. - hiába a profi fotók, meg az, hogy én sem rajongok érte. Azt már tudom, hogy Dora szereti így megörökíteni a pillanatokat, és ennél kevesebbel tőlem sem érné be. Majd valamikor amikor olyan kedvünk lesz, készítünk egy fotót (vagy nem), amit elküldhetek.
Mindent egybe véve egészen jól alakul az este, még Lance sem tudja kedvemet szegni, meg a szokásos frázisokkal teli beszédek sem. Egészen vidám a hangulatom már annyitól is, hogy nem motoszkál bennem semmiféle kétség. A licitálást élvezem, bár nem jártam szerencsével. Értem én, hogy ez a jótékonyságról szól, de butaság lenne… nos, olyasmit csinálni mint amit Bruno. Erős a kísértés, hogy megosszam vele, hogy ha kéri, adtam volna neki egy ilyen könyvet, nálam van belőle egy egész kupac, én is úgy kaptam. Nem láttam, hogy ki verte fel így a mesekönyv árát, de nem volt szép tőle, talán láthatta Bruno elszántságát ezügyben és megpróbálta heccelni? Nem lenne újdonság ebben a helyzetben, láttam majd ilyesmit. Majd otthon teszek még hozzá pár plüsst, vagy nem is tudom. Egyszerre örülök neki, és hoz zavarba a dolog, hogy így ragaszkodott a könyvhöz.
A licit végeztével én is elmegyek egy kicsit az asztaltól, lecserélem a stólát valami kényelmesebbre, állandóan olyan érzésem van, hogy le fog csúszni a vállamról, és akkor majd mindenki a hátamat nézegetheti. Nem szégyellem, de tudom, hogy nem tűnök annak a tipikus “tetkós csajnak”. Gyorsan ment a dolog, a ruhatárnál nincs sor, és hamar fel tudtam venni a kis bolerót, ami jóval praktikusabb viselet, még ha kevésbé is elegáns. Az asztalhoz visszaérve úgy látom Bruno még beszélget valakivel, így leülök a helyemre, és örömmel tapasztalom, hogy dr. Wallbrick is mással foglalja el magát éppen. Szerencsére.
- Máris megbeszélted velük? - csodálkozok el egy kicsit, hogy ilyen hatékony volt. Igaz, hogy odaadtam már neki a borítékot, de nem hittem, hogy emiatt ment el. - Hát, akkor remélem, hogy alapműnek számít. - mondjuk erre eddig nem gondoltam. Elég klasszikusnak tűnik ahhoz, hogy még Bruno is ismerje, akkor már csak ismeri a zenekar is. Bár nem rajongok a táncért, de ezt most furcsamód várom, remélem a vacsora után lesz rá alkalmunk.
- Elment, azt hiszem a klinikáról akart köszönni annak a vörös hajú szemész doktornőnek. - intek a fejemmel az irányukba. Megúsztam a dolgot, meg a hülye kérdéseket is egy időre. Pont eddig, mert megérkeznek a pincérek az előétellel. - Te találkoztál valami érdekes ismerőssel? - érdeklődök jókedvűen. Az nem lenne túl nagy újdonság, ha csak a szokásos, azonos területen tevékenykedő dokikkal futna össze, hátha volt mondjuk egy allergológus, akinek jó sztorijai vannak, vagy ki tudja? Én nem találkoztam érdekesebb figurával, többnyire unalmas beszélgetéseim voltak még a fogadótérben. Vacsora közben persze beszélgetünk a többiekkel is, a többi asztalhoz képest talán jobb még a hangulat is. tőlem kettővel odébb ül a kerek asztalnál egy Letty nevű hölgy, akinek fantasztikusan mókás történetei vannak a férje golfozásairól, és arról, hogy miként hiúsulnak meg. Hol az egyik gyerek töri el a kezét, hol a kórházból hívják egy szüléshez (mivel ezen a területen tevékenykedik). Mikor felismernek a rádióból, persze kérik a Miss Tapsi hangot, így néhány mondat erejéig elő is rángatom a kalapból a cserfes nyuszilány hangom, ami egy újabb hullám vidámságot hoz közénk. Meglepően jól érzem magam, mindenki inkább kedves, mulatságos történeteket mesél, nem a szakmáról értekeznek, amiért pszichológusként igazán hálás vagyok. Én azt sem tudom melyik eszköz mire való egy műtőben. Már a desszertnél járunk, és a történetben a nyolcadik lyuknál, amikor két falat sütemény és némi kuncogás közt lopva csúsztatom a kezem végig a terítőn, pár centire az asztal lapja alatt, mert jól esne egy lopott kézfogás, még ha csak pár pillanatra is.

Egy bólintással nyugtázom a holnapi filmnézést, amikor pedig sorolni kezdi, mennyi mindennel készült, kíváncsian hallgatom. Igaz, ahogy a felkonferálás elér a túlontúl lelkes csokis tejhez, igyekszem megőrizni a pókerarcomat, mielőtt még letörném a lelkesedését azzal, hogy köszi, de valahogy jobb nasit is el tudnék képzelni, meg amúgy sem igazán tartozik a kedvenc italaim közé. Azért amikor közli, hogy nem gondolta komolyan, egy megkönnyebbült sóhajt azért megengedek magamnak, mielőtt a mosoly újra visszaköltözne az arcomra.
-Már épp mondani akartam, hogy miattam végképp nem szükséges ennyit fáradni. - azért a sütit mindenesetre értékelem, hogy ilyen nagy adaggal készült, bár ha így folytatjuk, akkor nem lesz miből vinnem Dorának.
- Azért, mert hétköznapokban nem ilyenekben szoktál lenni? - kérdezek rá, mert valahogy az tűnik a legésszerűbb oknak, aztán ki tudja, lehet valami más is, ami fel sem merülne bennem. Hiába volt a magas sarkú cipő egykoron a férfi divat része, hála az égnek ez az időszak teljesen kimaradt az életemből. Tudom, hogy az amerikaiak között teljesen hétköznapi egész nap, még a házon, lakáson belül is cipőt húzni, de valahogy ha tehetem és a körülmények is engedik, jobb szeretek mezítláb mászkálni. Oké, nyilván nem itt Alaszkában, -40 fokban, de otthon, vagy a ház körül egészen sokszor.
- Semmi vészes igazából, néhány sebhely, ilyen öltözékben amúgy sem látszódik belőle semmi. - tisztázom a dolgot, mielőtt még beindulna a fantáziája aztán megint rossz irányba indulna el, igazából nincs benne semmi titok, sőt – Egyszer már említettem, hogy nemrégiben Palesztinában voltam kiküldetésen, emlékszel? -kérdezek rá. Igaz, az a nemrégiben valójában már jó pár éve, de ennyi évvel a hátam mögött tényleg egy szempillantásnak tűnik néha – Nos… maradjunk annyiban, hogy nem sokon múlt, hogy nem jöttem haza, annak máig őrzőm az emlékét. - vérfarkas regeneráció ide vagy oda, ha nincs a csapatunkban olyan őrző, aki egész jól ért a gyógyításhoz is, akkor valószínűleg most én sem ülnék itt, annyira egy hajszálon múlt a helyzetem miután bomba robbant mellettünk. Aztán miután túl voltam az életveszélyen, már mondhatni, gond nélkül tette a dolgát a vérfarkas regeneráció, ennyi év után pedig csak annyi szemmel látható eredménye van az egésznek, hogy az oldalamon van egy nagyobb heg, ami nem a legszebben forrt össze, mert épp volt nagyobb gondunk is az esztétikán túl, mint ezen aggódni.
- Ebben legalábbis, azért erősen téma-függő. - biztosan akadna olyan dolog amit én végeznék el szemrebbenés nélkül más kedvéért, ő meg akkor se, ha fizetnének érte. A telefon és média világa úgy is közelebb áll a mai fiatalokhoz, annyira talán nincs semmi meglepő benne… mondhatni, már ebben nőttek fel.
- Azért ha megnézzük, beszélgettünk már annyit, meg ismersz annyira, hogy sok mindent anélkül is ki tudsz következtetni, hogy külön említeném. - például a pontos korom. Sosem kérdezett rá direktben, nekem sem szokásom senkinek sem dicsekedni vele, de meséltem már annyit a múltamról, hogy esélyesen már be tudja határolni, legalább nagyjából. És ez csak egy példa a sok közül, amit ha pontosan talán nem is, de egészen jól kikövetkeztethet az eddigi beszélgetéseink alapján. Valószínűleg, ha kicsit több időt töltünk élőben is egymás társaságában, csak még jobban megismerjük egymást, még pontosabb lesz.
- Akár valamelyik fotóst is megkérhetjük, hogy készítsen egy-két képet rólunk. Úgy sem mi lennénk az egyedüliek. - vonok vállat. Ha nagyon szelfizni szeretne, egye fene, túlélem, szó se róla, bár magamtól biztos, hogy nem jutna eszembe. A Dorával „közös” képeink többsége is olyan, hogy ő szelfizik, én meg a háttérben teszek-veszek, foglalatoskodok épp valamivel. Mondjuk, így jobban belegondolva, annyira talán nem is ördögtől való gondolat, ha van egy-két közös fényképünk, amit elő lehet venni, vagy rá-rápillantani, ha épp nem tudunk találkozni. Kétszáz évvel ezelőtt még lehetőség sem volt ilyesmire az akkori életkörülményeim között, nem is tudtam róla, meg ebből kifolyólag nem is hiányzott, és bár azóta igyekeztem kerülni, hogy fényképek készüljenek róla, csak növelné a lebukás veszélyét vérfarkasként, de… meg kell hagyni, ebből a merőből új szemszögből figyelve talán tényleg nem olyan rossz dolog.
De sok idő nincs ilyesmiken agyalni, hisz érkezik a pezsgőnk, a többi, asztalunknál ülő vendég, és hamarosan a licitálás is kezdetét veszi, mire pedig véget ér, egy új mesekönyvvel is gazdagabb leszek. Meg nem kevés pénzzel szegényebb, bár igazából csak nézőpont kérdése ez is, mint megannyi más dolog. Alapból biztos, hogy töredékét sem fizettem volna egy ilyen könyvért, úgy, hogy magamnak is ritkán veszek, többnyire csak a helyi könyvtárból szoktam kölcsönözni. De tekintve, hogy az egész licitálás a mai jótékonysági est adománygyűjtésének egy fontos része, az egészségügyben dolgozókat, meg gyerekekkel foglalkozó alapítványokat támogatni már egyből nem tűnik pénzkidobásnak. Pláne, ha hozzátesszük, hogy világ életemben orvosként tevékenykedtem, van bőven megtakarításom, kiadásaim ehhez képest alig – ha egyszer eljut Bia Anchorage-ba, ő is láthatja, mennyivel minimálabb életet folytatok, mint manapság az orvosok többsége. És egyébként is rendszeresen szoktam különböző szervezeteket támogatni, ez sem más, csak egy mesekönyvet is kaptam mellé, ami remélhetőleg szintén mosolyt csalogat néhány kisgyerek arcára. Duplán is megérte.
Licit után még gyorsan a zenészekkel is üzletelek egy sort, szerencsére gond nélkül sikerült velük megbeszélni a vacsora utánra időzített zenés-táncos kérésünket, így miután átadom nekik a borítékot, vissza is térek a helyemre az asztalhoz.
- Persze. Minél előbb, annál jobb. - vonok vállat, mert bár nem hajt a tatár, csak egyszerűbb mindenkinek előre terveni, mintsem a semmiből letámadni őket. Nem mondom, vannak szituációk, amikor az sem rossz stratégia, de… inkább meg sem szólalok.
- Ó, vagy úgy! Azt hiszem sejtem, kire gondol. - bár az itteni klinikáról csak néhány orvost ismerek, de ahol dolgozom, ott egészen véletlenül akad olyan, akire ráillik a személyleírás – Néhány korábbi kolléga, pár szakmabeli, találkoztam korábbi páciensem rokonával, ismerősével is… Csak a szokásos. - legalábbis egyik sem érdekesebb annál, hogy inkább folytassuk a korábbi beszélgetést ahelyett, hogy visszatértem volna Bia mellé az asztalunkhoz – Na és neked? - kérdezek vissza, majd egy privátabb beszélgetési csatornára váltva folytatom ~ Azt észrevettem, hogy más őrzők is vannak rajtad kívül, a szőke hajú hölgy egész kíváncsian követett a tekintetével, amikor a licitálás után visszatértél az asztalhoz. ~ - nem tudom, mennyire figyelte, vagy észrevette-e egyáltalán, nálam valahogy szakmai ártalom, akaratlanul is felfigyelek az ilyesmikre. Más vérfarkast is érzékelek a közelben rajtam kívül, de távolabb, a „színfalak” mögött, és egyáltalán nem tűnik fenyegetésnek, valószínűleg csak egy helyi dolgozó lehet.
Mivel azonban egy ilyen est nem csak arra nyújt kiváló lehetőséget, hogy régi ismerősökkel találkozzon az ember, hanem arra is, hogy új ismeretségeket kössön, inkább a közelünkben lévőkkel való beszélgetésbe kapcsolódok be én is - már amennyire néhány lelkesebb vendég mellett szóhoz lehet jutni. Még úgy is, hogy közben egyik fogás a másikat követi. Azért a Letty nevű hölgy, és férje, Dr. Wallbrick, meg Bia rögtönzött előadása mellett nekem is futja egy-két mókásabb vagy érdekesebb történetre, ami az utazásaim során esett meg, de többnyire inkább a másikat hallgatom, néha-néha cinkosul összenézve a mellettem ülő őrzővel. Amikor megérzem a kezemhez érő kezét, finoman végigsimítok az ujjain, van egy kellemes, egyedülálló varázsa a kapcsolatok elején ezeknek a „lopott” érintéseknek.
- Majd figyelj, vacsora után nagyjából bármikor felcsendülhet a dalunk. - emlékeztetem, hisz ő tudja, hogy milyen zeneszám címe lapult a borítékban, és bár a zenekar megnyugtatott arról, hogy majd valahogy jeleznek előtte, legyen időnk felkészülni rá, de Bia lesz az, aki tudni fogja, ha elérkezett az idő. Hogy néhány akkorddal melegítenek be rá, vagy csak eljátszanak egy rövid, akusztikus részletet belőle, mielőtt táncba kezdenénk, azt még nekem sem mondták, de bízom benne, hogy értik a dolgukat.