A fogadótér tágas, kellemesen berendezett hely, innét nyílik - vagy ide szalad össze, nézőpont kérdése - minden további helyiséghez, illetve a külső részekhez vezető belső tér.
A hozzászólást Alignak összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 15, 2014 1:43 pm-kor.
Nem sok kedvem volt a ma estéhez, de bármennyire is próbáltam megúszni, egyszerűen esélytelen volt, pedig még dupla műszakot is vállaltam volna, de nem lehetett. Mivel olyan nincs, hogy az egész csapat szabad, így két csoportra osztottak minket és mind a kettőnek tartottak egy amolyan utólagos karácsonyi partit. Igen, eléggé megcsúszott, de a mentősök élete abban az időszakban eléggé zsúfolt szokott lenni, így esély se lett volna korábbi időpontot találni. Apró sóhaj szökött ki ajkaim között, amikor tükörbe pillantottam. Régebben se gyakran öltöztem ki, sokkal inkább szerettem a kényelmes ruhákat, de most nem volt választásom. A megszokott natúr és természetes megjelenés helyett ma estére kicsit erősebb sminkre esett a választásom. Vörös rúzs került ajkamra és tussal kihúztam a szemeimet, a hajamat laza kontyba fogtam. A választásom pedig egy hosszú, testhez simuló piros ruhára esett és egy hozzáillő magassarkúra, ami a kinti időjárást tekintve kicsit őrültségnek tűnhetett, de nem túlzottan érdekelt, mert szerencsére benti partit szerveztek és nem kintit. Még ennyi év alatt se sikerült teljesen megszoknom az itteni időjárást, pedig elég sokat voltam a szabadban. Arany nyaklánc családi örökség volt és kivételesen a dögcédulám az asztalon maradt. Mindig magamnál tartottam, nem felvágás céljából, sokkal inkább azért, mert sok olyan dologra emlékeztetett, amit soha nem akartam elfeledni és segített abban is, hogy a szürke hétköznapokban önmagam maradjak. Az utat csendben tettük meg, mintha egyikünk se tudná, hogy mit kellene mondani. Bár engem sokkal inkább érdekelt az, hogy miért is ment bele ennyire könnyedén a hím, hogy lesz a kamu pasim és vajon mit is fog kérni cserébe, mintsem az, hogy miről is kellene csevegni. Szükségem volt valakire, nem azért mert ciki lett volna egyedül megjelenni, hanem azért, mert már nem volt más ötletem, hogy miként is szerelhetném le az egyik kollégámat, aki képtelen felfogni azt, hogy nem érdekel. Fáradt sóhajnak adtam hangot, amikor megérkeztünk az épület elé, majd Ryderre pillantottam. Egyértelmű volt, hogy nem sok kedvem van az egészhez. – Még meggondolhatod magad. – én megadtam neki az utolsó esélyt arra, hogy még megszökjön, én meg majd kitalálok valamit, ha még is inkább meggondolta magát. Válaszát követően kiszálltam az autóból és megvártam őt, majd belekaroltam, hogy nehogy most mutassam be a 10 pontos fenékre esés számomat. – Basszus, egy dolgot totál elfelejtettünk. Egyeztetni a sztorit, hogy mi miként is találkoztunk. – ennyit arról, hogy mindenre gondoltam, de mielőtt még félrevonhattam volna egyeztetni a sztorit Jasmine hangja megütötte a fülemet. - Végre hogy ideértetek édesem. – soha nem zavart, ha így hívott, hiszen kinézetre édesanyám is lehetne és kicsit talán úgy is viselkedett a legtöbbünkkel. Mosollyal feleltem és integettem neki. Mielőtt viszont még besétáltam volna a mellettem álló farkasra mosolyogtam. - Ha úgy érzed elég volt, akkor nyugodtan eszedbe juthat valami, ami miatt sietve távoznunk kell, mert valószínűleg téged se fognak kímélni. Biztosan azt hiszik, hogy eddig a szekrénybe zárva rejtegettelek, hiszen nem sokat hallottak még rólad. – azzal a lendülettel be is léptem az épületbe és reméltem, hogy lehető leggördülékenyebb lesz ez az este. Miután leadtam a kabátomat újra belekaroltam, hogy minél hamarabb túlessünk legalább a bemutatkozáson.
A hozzászólást Celaena McDonald összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 26, 2023 11:26 am-kor.
Nem fogok hazudni, őszintén meglepett, mikor Cel elém állt a kérésével. Volt pár éve egy kisebb félreértésünk, mikor rosszul olvastam a jeleket, és hát… kicsit rámozdultam. Ő akkor leállított, mi meg azóta is kerüljük a témát. Vagy legalábbis Cel, én nekem nincsenek kényelmetlen érzéseim az irányába. Elmondtam utána a gondolataimat, hogy értettem a célzást, és ha ő neki ez nem játszik, akkor felejtsük el, és térjünk vissza az azt megelőző jóbaráti kapcsolatunkhoz. Jóbaráti… ez is olyasmi, amit túl könnyen aggatok rá emberekre. Ha beszélek valakivel kétszer tíz percet, és jól érzem magam közben, már azzal képes bekerülni ebbe a kategóriába. A visszatérésem előtt muszáj volt lefixálnom magamban, hogy mit többet akarok én mégis Fairbankstől. Az elmúlt 6-7 év történései bőven elég stresszt és negatív gondolatot hoztak magukkal, hogy idejét érezzem újra visszatérni ahhoz a Ryderhez, aki az egész… aki az egész mizéria előtt volt. Egy gondtalan bohóc, aki semmit sem vesz túl komolyan, míg azt a helyzet meg nem kívánja. Aki ismer az tudhatja, hogy ha valamire szüksége van, segítségre, tanácsra, iránymutatásra, arra igyekszem a lehető legnagyobb komolysággal reagálni. Legalábbis ami a nagy vonalakat illeti, a feladatomat megcsinálom, még ha közben továbbra is egy bohóc maradok. De mindenhova kell egy ilyen ember, és én szívesen vállalom ezt a nemes feladatot. - Dehogy gondolom magam! Idejét sem tudom már, mikor voltam egy ilyesfajta partin! - felelem mosolyogva, igaz lelkesedéssel az arcomon, és hangomban. Az autóból kiszállva felkínálom neki a karomat, hogy a színjátékot még tovább erősíthessük ezáltal. Épp kész lennék válaszolni, és megoldást kínálni a problémára, mikor félbeszakítanak minket. Az ezerwattos mosolyomat villantva üdvözlöm, ha pedig kellően közel lenne hozzánk, akkor még be is mutatkoznék neki. De meghagyom ezt a privilégiumot Cel drágámnak, mégiscsak az ő ötlete volt, hogy ma estére a párját játsszam. - Hahaha! Te ennyire nem ismersz engem? A kényelmetlen szituációkban érzem csak leginkább otthon magamat! Azok éltetnek! - ha pedig a mosthoz hasonlóan egy szerepet kell eljátszanom, akkor pedig végképp próbálom a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. - A találkozásunk történetét pedig csak hagyd rám! - kacsintok rá, mintha már megfordultak volna a fejemben a fogaskerekek, amik azóta egy kész történetet legyártottak – pedig ez közel sincs így. Improvizálni viszont imádok! Közel hajolok Celhez, mikor láthatóan kiszúrnak minket… valakik. - Egyébként nem említettem, de ördögien festesz ebben a ruhában! A lehető legjobb értelemben. Több ilyet kellene hordanod! Azok a szeplők, amiket eddig rejtegettél, pedig kifejezetten aranyosak, illenek hozzád! - egyrészt komolyan mondom a szavaimat, másrészt nem titkolt célom, hogy ha tudom, akkor kicsit zavarba is hozzam a leányzót. Még egy apró puszit is nyomok az arcára a szavaimat követően, majd kiegyenesedve várom, hogy megtörténjenek a bemutatkozások. Hagyom, hadd vezesse Piroska a Nagy, Gonosz Farkast.
Talán kicsit túlzottan gyorsan is rávágta azt, hogy nem gondolta meg magát. A szavai meg csöppet se nyugtattak meg, sőt, inkább kicsit még kíváncsibb lettem arra, hogy miért is ment bele, vagy miért nem gondolta meg magát. Nem sok hím ment volna csak úgy bele, ugyanakkor talán pontosan amiatt esett rá a választásom, mert tudtam, hogy ő érti a nem fogalmát is, bármikor is mondja ki az ember. A múltban már volt szerencsém megtapasztalni, amikor még az utolsó pillanatban inkább kihátráltam a kalandból. Mindennek megvan a helye és valahogy akkor még se éreztem igazán helyesnek a tetteimet. Valakiknek ez könnyedén megy, főleg farkasok körében gyakori, de én nem tartoztam ezek közé, vagyis már jó ideje nem. Mindegy is, csak pár órát kell túlélni és aztán minden visszaáll a normális kerékvágásba. - Ilyen gyakran keveredtél kényelmetlen szituációkba? – pillantottam rá kicsit meglepettem és érdeklődve. Majd a többiek felé pillantva elmosolyodtam, miközben elindultunk leadni a kabátunkat. Az újabb megnyilvánulásának köszönhetően kicsit megtorpantam. Mintha csak a cipő kényelmetlensége nem lett volna elegendő, akkor még jött ez is és egy pillanatra úgy éreztem, hogy kivételesen saját magamnak teremtettem meg a lehető legfurcsább szituációt. Általában én szoktam másokat zavarba hozni a pörgésemmel, vagy a különféle őrültségekkel, de azt hiszem, hogy most emberemre akadtam. Igaz, mostanában azért próbáltam ügyelni arra, hogy ne csináljak túlzottan nagy őrültséget se, mert nem akartam Mike-nak se bajt hozni a fejére. Ő olyan volt számomra, mint egy báty. Próbáltam meglelni a határokat ilyen téren is és kicsit visszavenni a korábbi őrültségekből. Például senkit se ébresztettem hóban való fürdetéssel, mint hajdanán Darimmal tettem. Az emléktől kicsit kiráz a hideg, hiszen tisztán emlékszem, akkor én jártam rosszabbul, mert sokkal több havat kaptam és rohadt hideg volt. – Kezdjek aggódni? Netalán ez lesz a bosszú a legutóbbi találkozásunk miatt? – utóbbi kérdést persze csak viccnek szántam, bár már akadtam össze olyan hímmel, aki nehezen bírta elviselni azt, ha egy nő végül ejtette és nem ment bele a dolgokba. Az pedig, hogy ő kihallotta-e a játékosságat a hanglejtésemből… ki tudja, hiszen annyira nem ismertük még egymást. Miután leadtam a kabátomat végig simítok a ruhámon, majd Ryder felé pillantok. Türelmesen várakozom, míg ő is leadja a sajátját, majd pedig a kollégákra siklik a pillantásom. Elmosolyodom, majd amikor újra megérzem a közelségét, már majdnem felé fordulnék, de aztán a lehelete a fülemet és a nyakam cirogatja. Fogalmam sincs, hogy mi is ér váratlanabbul, a szavai vagy az, hogy máris ennyire közel jött hozzám. Kell pár másodperc mire észhez térek a szavait követően. – Kedves vagy, de ezt tartogasd inkább nekik. Engem nem kell meggyőznöd semmiről se, vagy ez olyan, mint a színészeknél, hogy kell egy kis bemelegítés? – barátságosan pillantok rá, a pajzsom pedig elrejti a pillanatnyi zavaromat, még ha arcomra pár pillanatig halovány pír is szökött. Nem szoktam hozzá a hasonló bókokhoz, már ha ezt egyáltalán tényleg komolyan gondolta. Pár másodpercig "talán" elhittem, hogy esetleg komolyan gondolta, de hamar el is hessegettem eme téves gondolatot. Pontosan tudtam, hogy miért vagyunk itt és biztos voltam abban is, hogy csak a szerepét hozza. Miután rendeztem a gondolataimat hagytam egy kis rést a pajzsomon, hiszen ha bármi van, akkor legalább tudunk így is kommunikálni. – Menjünk, már várnak minket. – azzal a lendülettel a kezemet a kezébe csúztattam, mintha tényleg egy pár lennénk és mosolyogva indultam el az ismerős arcok felé. Szép sorjában mindenkinek köszöntem és bemutattam őt, de egyelőre sehol nem időztem túl sok időt, mert láttam, hogy Jasmine sokszor tekinget felénk, ezért is hagytam utoljára, mert biztos voltam abban, hogy egy darabig nem fogunk tőle szabadulni. Amint odaértünk hozzá, elengedtem Ryder kezét és megöleltem a „pótanyámat” és puszit is nyomtam az arcára. - Azt hittem már felém se kanyarodtok, életem. – érezhető volt, hogy izgatott és nagyon kíváncsi. A rosszallás a hangjában inkább tűnt játékosnak, mintsem komolynak. - Enged meg, hogy bemutassam a csontvázat a szekrényemből. – feleltem mosolyogva, majd Ryderre pillantottam a lehető leghihetőbb szerelmes pillantásommal. – Jasmine, ő Ryder. A barátom. – Fura volt kiejteni az utolsó szót, hiszen régóta nem neveztem így már senkit se ilyen értelemben. A csontvázas megjegyzés meg nem volt véletlen, hiszen megannyiszor ugratott ő is már ezzel, hogy biztosan a szekrényben van már az illető csontváza, ezért se rohanok annyira haza soha munka után. Meg ott volt az is, ha csak a munkának élek, akkor vénlány fogok maradni és mennyire kár lenne értem… - Örülök, hogy végre megismerhetem. – a mosolya még szélesebb lett és a kezét nyújtotta a hím felé. Én pedig ott álltam mosolyogva mellette, miközben lopva máris az órát kerestem a teremben. – Nem is értem, ha Ön ilyen jóképű, akkor miként is nem rohan soha haza állandóan ez a munkamániás leányzó. Sőt, így még inkább érthetetlen számomra, hogy olykor miért is viszi vásárra a bőrét, vagy miként is úszta meg ősztincsek nélkül. –kicsit rosszallóan megingatta a fejét, én pedig egyszerűen csak édesen megfogtam újra Ryder kezét, ha lehetőségem volt rá és gyengéden neki is dőltem, mint aki csak bújni szeretne. - Nem is tudtam, hogy szülőire jöttünk, ahol én leszek a téma és a rossz szokásaim. – kicsit durcásan csendült a hangom. Ha a felét tudná annak a sok veszélyes dolognak, amiben már részem volt, akkor valószínűleg már elvitte volna őt a szívroham. Plusz a hím se ismerte a múltam minden darabkáját. Arról nem is beszélve, hogy valójában mindig ott lebeg születésem óta a fejem fölött bizonyos emberek bárdja a származásom miatt. Persze Jas, csak legyintett és újra végigmérte a mellettem álló férfit, miközben arra várt, hogy ő vajon mit fog erre mondani.
- Keveredtem? Honnan ez a múlt idő, Celaena? Azokban élek! - nevetem el magamat. Tudhatta volna jól, hogy mire vállalkozik, mikor felkért a kísérőjének. Nyilván csak költői túlzásokban beszélek, mert ennyire azért nem vészes a helyzet, hogy mindig kellemetlen szituációkban találom magamat. Inkább arról van szó, hogy engem sokakkal ellentétben nem rémítenek, vagy dermesztenek meg az ilyenek, hanem ugyanolyan könnyedén tudom kezelni őket, mint bármi mást az élet egyéb területein. Kivételek persze mindig akadnak, de kétlem, hogy ez az átlagosnak és mindennapinak mondható esemény közéjük tartozna. Meglepetések bármikor érhetnek, de aligha fog beletörni a bicskám. - Bosszú? Én? Én és a bosszú? Ezt komolyan gondoltad? - újra elkacagom magamat, bár ezzel a reakcióval valószínűleg csak még jobban erősítem a gyanakvását és kétkedését afelől, hogy mennyire volt jó ötlet engem meghívnia. Rendezem a soraimat, és csak utána válaszolok. - Nincs mitől félned, Cel. Nem vagyok egy bosszúszomjas ember, és ami történt, megtörtént. A nem az számomra is nem - az legalábbis biztos, hogy nem tervezem még egyszer úgy letámadni, mint akkor. Máshogy mértem fel a helyzetet, mint ahogy valójában történt, és kész. Nincs ezen mit továbbgondolni. Még akkor sem, ha esetleg jól reagáltam mindenre, és csupán Cel volt az, aki az utolsó pillanatban fújt valami oknál fogva visszavonulót. Ez a lehetőség sem zárható ki addig, míg nem beszélünk róla őszintén. De mivel egyikünk sem igényli, ezért inkább csak békésen söpörjük a szőnyeg alá. - Nem, egyáltalán nem olyan. És akár elhiszed, akár nem, komolyan gondoltam, amit mondtam. Ilyesmivel nem illik viccelődni, én pedig nem is szoktam - látom, hogy a szavaim és tettem valamilyen szinten célt értek nála, az viszont lelombozó, hogy azt feltételezi, ezt csak a mai szerepem kedvéért mondom neki. De talán úgy már képes lesz elfogadni, hogy a szavaim idejére a hanghordozásom komolyabbá válik, a mosolyom pedig enyhébbé, ezzel is próbálva tovább jelezni felé, hogy nem viccelődök, vagy csúfolódok. Tényleg egy szép nő Celaena. Nem véletlen, hogy akkor és ott ennyire nem bírtam magammal. - Vezess, hölgyem! - újra felhúzom az őszinte mosolyt az arcomra, és hagyom, hogy körbevezessen a szükséges körökön. Szívesen mondanám, hogy megjegyeztem mindenkinek a nevét, de a legtöbbnek csak inkább egy-egy attribútumát fogadta be az agyam. Az egyiknek a szemhéján lévő anyajegyet, a másiknak a kapafogát, és így tovább. Aki átlagos volt, annak pedig a nevét jegyeztem meg. Jól vagyok összerakva, mi? - Nagyon örülök a találkozásnak! - nyújtom a nő felé a kezemet, amint bemutatásra kerülök a nőstény által. - Méghogy csontváz! Ha még többet ennék, akkor gurítva kellene jönnöm! - szórakozok a korábbi kijelentésen, még annak ellenére is, hogy tudom, pont jó formában vagyok a magasságomhoz képest. Ennél vékonyabb csak a hippi korszakom idején voltam, ami bőven elégnek bizonyult egy életre. Szeretek enni, na, miért hazudjak? - Ó, ne aggódjon, Jasmine, megvannak az én drága Celemnek a maga trükkjei, hogyan kompenzáljon a túlóráival! - pajkos, játékos vigyort villantok mindkét nőre, mielőtt tovább fűzném a gondolatmenetet. - Az őszhajszálak rám, vagy inkább őrá vonatkoznak? Előbbi esetében már megválaszoltam a kérdést, utóbbi esetében pedig én is tudok egy-két trükköt, hogyan felejtessek vele egy hosszú és nehéz napot! - szándékosan fogalmazok így, és mielőtt Piroska elmenekülhetne, vagy kárt tehetne bennem, félig-meddig mögé állok, és átkarolom őt, kezeimet összefűzve a hasánál, és egy újabb puszit nyomok az orcájára. Majd mint a világ legártatlanabb embere hozzáteszem. - Természetesen a főzésről és egy nyugtató masszázsról beszélek, mielőtt a hölgyek másra gondolnának, mint az illő! - kacagok tovább, majd még egy apró puszival megörvendeztetem a nőstényt. - Jasmine, legyen kedves, és ne csak én hangoztassam, mert nekem úgy fest, képtelen elhinni bármit is ez a leányzó: ugye, hogy gyönyörűen fest ebben a szerelésben? - pillantok kedvesen hol az egyikre, hol a másikra, lágyan cirógatva Cel alkarját.
Nevetése váratlanul ér és sietve pillantok rá, mert ha eddig nem vettek volna észre minket, akkor most már tuti jó páran felénk tekingetnek. Talán még azt is próbálják kitalálni, hogy mi lehet ennyire vicces. Szavait kíváncsian hallgatom, még ha utóbbi dologgal tisztában is voltam, mert tapasztaltam, hogy tényleg érti a nem szó jelentését. – Tudod, azt mondják, hogy a férfiak később érnek, talán nektek tényleg jót tesz a hosszú élet, hiszen így bőven van időtök arra, hogy elég érettek legyetek. – persze, hogy szívtam a vérét, mert tény és való, hogy tudnak egészen gyerekesek lenni, ugyanakkor akadnak olyanok is, akiknek egészen hamar benő a fejük lágya. Mind a kettőhöz volt már szerencsém, pedig nem élek olyan régóta. Erről pedig eszembe jutott az is, hogy hamarosan még egy évet kipipálhatok, mert sikerült életben maradnom. Vannak olyan nők, akik élnek halnak a bókokért és szinte bármit megtennének érte, én viszont nem ilyen voltam. Sőt, inkább kicsit zavarba jöttem attól, amit felelt. Hanglejtése egyértelművé tette, hogy tényleg komolyan mondta, de fogalmam sem volt arról, hogy mit is kellene mondanom rá, így csak egy béna köszönöm bukott ki ajkaim között. Jasmine csak legyintett Ryder szavaira, miután el is nevette magát. – Látom, nem csak jóképű, de van humora is. Kész főnyeremény. – a nő szemei csillogtak, mintha csak egy büszke anya lenne, aki örül annak, hogy a lánya kifogott egy rendes férfit. Én pedig csendesen álltam közöttük, mert míg ők jól elvoltak, addig én kicsit kivételesen feszélyezve éreztem magam. – Cel még alig mesélt magáról. Amikor azt mondta, hogy nem egyedül jön, akkor hinni se akartam a fülemnek, annyira meglepett, de olyan jó látni, hogy van valaki aki képes boldoggá tenni őt. Talán így kicsit kevésbé lesz már vakmerő is és engem se fog idő előtt elvinni a szívroham. – csilingelő hangja könnyedén rántott ki a gondolataimból, mire kicsit szégyenlősen elmosolyodtam. Tény, hogy fogalmam sem volt akkor még arról, hogy kit is fogok elrángatni. Valószínűleg, ha Ry nemet mondott volna, akkor egyszerűen csak kitaláltam volna a legáltalánosabb kifogást, hogy miért egyedül jöttem, ami nem más, mint az, hogy a páromnak dolgoznia kell és nem tudott elszabadulni. Az pedig, hogy mennyire voltam vakmerő, ha úgy hozta az élet, akkor eléggé. - Még annyira friss, csak pár hónapja vagyunk együtt, ezért nem beszéltem róla. Lehet még ez is korai volt. – könnyedén ejtettem ki a hazugságot. Az meg nem is volt kérdés, hogy fogalmam sem volt arról, hogy ez az egész hova fog vezetni. – Gondolj csak bele, hogy mi lesz akkor, ha túlzottan megszeretitek őt, de a végén még se alakulnak jól a dolgok. – kisebb sóhajt is elejtettem beszéd közben, mint aki roppant mód sajnálná, ha nem jól alakulnának a dolgok. Kollégák szoktak kalandokról beszélni, de bemutatni csak azokat szoktuk, akik jelentenek is számunkra valamit. Jas pár pillanatig jobban is végigmérte a hímet, mint ahogy egy nagymama dorgálná meg a lánya kérőjét, mígnem sóhajtott egyet. – Igazán kár lenne érte… mivel is foglalkozik?- mosolyogva ejtette ki a szavakat és rám kacsintott, mert pontosan tudtam, hogy mire értette. Nem tenné zsebre, ha összetörné a szívemet. Én csak jót kuncogtam az egész jeleneten, amit meg se próbáltam véka alá rejteni. Aztán csak legyintett egyet, mintha már el is vetette volna ennek az eshetőségét. Ryder szavaira felkaptam a fejemet és kikerekedett a szemem. Nem akartam hinni a fülemnek, sietve pillantottam felé és az arcomról könnyedén leolvashatta, hogy a kijelentése nem túlzottan nyerte el a tetszésemet. Jasmine pillantása meg pontosan az ellenkezőjéről árulkodott. Kíváncsian felhúzta a szemöldökét és úgy figyelt minket. Már éppen rávágtam volna, hogy viccel és nem kell őt se félteni, imád a munkába temetkezni, amikor újra megelőzött a hím. Az újabb megnyilvánulása se nyugtatott meg teljesen, amikor pedig mögém lépett és az ölelésébe zárt, akkor még inkább lefagytam. Abban a pillanatban nem teljesen simultam bele az ölelésébe. Azért vicces, hogy ez a parti és a hím szavai, tettei jobban „kiakasztottak”, mint az, ha mondjuk egy magas szikláról kellene vízbe ugrani, vagy a front gondolata, esetleg az, hogy őrült módjára szánkázzak le a legmagasabb hegyről. Egy szerencséje volt a hímnek, hogy gyorsan megszólalt és javított kicsit a helyzeten. A kezeimet a kezére tettem, majd kicsit megszeretgettem őt a körmeimmel, miközben zavaromban elnevettem magam. - Igazi humorzsák, bár azért szereti az emberre hozni a szívbajt is. – feleltem lehető legédesebben, majd kicsit oldalra hajolva puszit nyomtam az arcára és meg is simogattam az arcát. És ez volt az első alkalom, amikor én közeledtem felé, majd ahogyan visszafordultam volna a nő felé megakadt a pillantásom valakin. Figyeltem a férfit és egyértelmű volt, hogy ő csöppet se örül annak, amit lát. Szinte már farkasszemet néztem vele, és fogalmam sem volt arról, hogy éppen mi is a csevegés tárgya. Nem tudtam, hogy Ryder mit mondott, a cirógatásra is alig észrevehetően összerezdültem, mint akit teljesen váratlanul ért, mert így is volt. Ez pedig segített abban, hogy a lehető legjobb pillanatban térjek vissza beszélgetésbe. Testem kicsit elernyed és úgy simultam bele az ölelésébe, mintha ez teljesen megszokott lenne közöttünk. Míg Jas figyelmét elkerülte, addig valószínűleg a hímét nem, hogy valami nem stimmelt. - Igaza van, de hiába mondja neki, akkor se fogja elhinni. Tudja mennyiszer mondtam már én is neki, hogy igazán hagyhatná azokat a bő pulcsikat is, amikben szeret úgy elrejtőzni. – újra megingatta a fejét. Én pedig aprót sóhajtottam. - Szeretem azokat a pulcsikat. Melegek és puhák. – inkább az ilyen ruhákat kellene betiltani – tettem hozzá magamban, miközben durcás kisgyerek fejet vágtam, mint akinek éppen a legjobb játékát szeretnék elvenni. Alig észrevehetően a korábban megpillantott férfi felé sandítottam, majd Ryder kezét kezdtem el cirógatni, miközben még inkább belesimultam az ölelésébe. - Persze ez a titkolódzó leányzó még azt se mesélte, hogy miként ismerkedtetek meg. – én csak mosolyogva a „páromra” pillantottam amint meghallottam ezt a kérdést. – Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett könnyű dolga, hogy elcsavarja a fejét, mert néha még a fától se látja az erdőt. – volt benne valami, de inkább csak közelebb hajoltam Ryderhez, mert újabb puszit akartam nyomni az arcára, viszont ha éppen pont, akkor fordult felém ő is, akkor esélyesen a szájára sikerült kiviteleznem a dolgot. - Imádja elmesélni, így meghagynám neki. Kértek esetleg valamit inni? – türelmesen vártam a válaszukat, ha pedig mindenki megmondta mit kér, akkor rövidke időre eltűntem. Persze nem volt kérdés, hogy azért füleltem, mert érdekelt, hogy mivel akar még szívrohamot okozni.
Kezdőlap
