A fogadótér tágas, kellemesen berendezett hely, innét nyílik - vagy ide szalad össze, nézőpont kérdése - minden további helyiséghez, illetve a külső részekhez vezető belső tér.
A hozzászólást Alignak összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 15, 2014 1:43 pm-kor.
- Erre mondják azt, hogy vén kecske is megnyalja a sót. Vagyis nyalná, ha a só hagyná magát! - jegyzem meg, amint távolabb vitorláztunk az idős fazontól. Jenny dicsérete egész felvillanyoz, elmúlik a zavarom is. Lám, nem haragszik, szóval nincs miért félnem többé a reakcióitól. - Áh, nincs baj! Csak nem próbáltam még senkit így lerázni, s előre nem tudtam, hogy miként fogod értékelni az akcióm. - vallom be. Elvégre mit szégyelljek a tényeken? Sikerünkön felbuzdulva – hogyha Jenny letette a megfelelő helyre az áthelyezett névkártyát -, ajkaimon mosollyal indulok vissza helyünkhöz. Feltéve persze, ha nem akadunk le megint valaki mellett. Egyelőre nem akadok fenn azon, hogy az öreg felismerni vélte Jennyt, ráfogom a korra és a szenilitásra, de azért csak rákérdezek arra, ami a csőrömet böki: - Amúgy tényleg hasonlítasz édesanyádra? Nem, mintha szagot fogtam volna, bár ki tudja, hogy Jenny miképp értelmezi majd a kérdést. Én a magam részéről tiszta apám vagyok, aminek rettentően tudok örülni, mert sosem kedveltem a szőke-vonulatot, amit anyám képvisel. Nem annyira a hajszíne, mint inkább a tökéletesen Barnie-baba kinézete miatt. Egy pszichológus erre azt mondaná, hogy féltékeny vagyok anyámra, amiért ő gyönyörű, én pedig pulykatojás – így hívtak a suliban, de sosem sértődtem meg rajta – vagyok. Valójában szó sincs ilyesmiről, egyszerűen nem ápolok szoros, kellemes kapcsolatot az anyámmal, így nem is vagyok oda sem a bensejéért, sem a külsejéért. Bezzeg apám vörös üstökét mindig meleg szívvel idézem fel magamban. Ő hiányzik néha. Leginkább akkor, amikor nagyon elhagyom magam. Minden egyéb alkalommal rá is haragszom, elvégre ő is elhagyott, s a nyakamba akasztott mindent, ami Prudence-szel járt. Kihúzom a székemet, s finom, nőies mozdulatokkal letelepszem helyemre. Az asztalnál már gyűltek össze páran, így megfelelő illendőséggel köszöntöm asztaltársaimat, s közben hálás vagyok mindennek, ami szent, hogy nem ül ennél az asztalnál senki ismerős. Jennyre tekintek, ha ő is leült. - Azt hiszem, pár napra elegendő pletyka-alapot biztosítottunk az előbb. - kuncogok halkan. - Igazán kellemes kezd lenni ez az este így!
- Nem vagyok benne biztos, hogy most erről volt szó, bár kitudja… - vontam meg a vállaimat egyszerűen, ajkaimon pedig még mindig ott virított a könnyed mosoly. Igazából lehet, hogy tényleg csak ismerős voltam neki és ki akarta deríteni, hogy mégis honnan. Ez volt az igazán nyugtalanító tény, de talán a továbbiakban már nem is fogja érdekelni, mert az sokkalta izgalmasabbnak fog tűnni, hogy egy esetleges leszbikus románcot kibeszéljenek. Kivételesen nem is bántam, hogy rólam fognak beszélni, ha nem abból az apropóból teszik, mert harminc évvel ezelőttről felismert valaki most itt a teremben. Az eléggé kellemetlen lett volna, és valószínűleg fordulhatnék az őrzőkhöz segítségért, ők meg kitudja, hogy mit kérnének cserébe, pedig az ő feladatuk az ilyesmit elintézni. Nem figyelhetek oda mindenre. - Ó, emiatt tényleg igazán szükségtelen aggódnod – legyintettem azzal a kezemmel, amelyben a pezsgőspoharat tartottam. – Engem szinte lehetetlen zavarba hozni, úgyhogy egy ilyen húzással inkább csak elismerést fogsz belőlem kiváltani, nem pedig holmi megrökönyödést – biztatóan megpaskoltam a karját. Hogyan is jöhettem volna zavarba, amikor nap, mint nap emberek szexuális szokásait tárgyaltam ki? Ezek után nekem egy ilyen kis jelenet már semmilyen kellemetlenséget nem okozott. Sőt, még szórakoztatott is egy kicsit, amiért igazán hálás voltam azon felül is, hogy megmentett egy esetleges kellemetlen szituációtól. A kérdése egy kicsit meglepett, de egyáltalán nem háborodtam fel rajta vagy vettem tolakodásnak. Ha egyszer érdekli, akkor nyugodtan kérdezzen csak rá, ez lesz a legkisebb dolog, ami miatt rosszul fogom ma magam érezni. Az előző eset viszont nagyon közel járt ahhoz, hogy rossz vége legyen és ez eléggé nagy aggodalomra adhatna okot, ha már nem kezdett volna a pezsgő a fejembe szállni. Talán nem is olyan nagy baj az, hogy hamarosan következik a vacsora. A gyors regenerálódásom és az étel majd segít, hogy ismét észnél lehessek, hogy aztán újra elkezdhessem az iszogatást. Nincs is ennél jobb buli! - Fogalmam sincs igazából – válaszoltam végül, miután átgondoltam gyorsan, hogy mit is mondhatnék. Úgy döntöttem, hogy az igazságnál maradok. – Még elég fiatal voltam, amikor meghalt, úgyhogy nem sok emlékem maradt róla – ez igaz is volt, mondjuk azt valószínűleg nem gondolta, hogy az eset több, mint száz évvel ezelőtt történt és nem mondjuk két évtizeddel ezelőtt. Akkor a fényképezés nem volt túlzottan elterjedt még, a falunkon egy festmény lógott anyámról. Azt azonban olyan régen láttam már, hogy az emlékeim alaposan megfakultak vele kapcsolatban, de úgy rémlett, hogy tényleg hasonlítottam rá. Inkább rá, mint apámra. – De azt hiszem, hogy tényleg van benne valami – tettem még hozzá, mert így volt. Még ha nem is szakasztott mása vagyok, de azért némi közünk csak volt egymáshoz. Legalább nem hazudtam nagyot, csupán időpontot nem mondtam neki. Közben sikeresen elfoglaltuk a helyünket az asztal mellett. Üdvözöltem én is a hozzánk ültetett néhány embert, de tekintetem szinte azonnal visszakalandozott a mellettem ücsörgő Pandorára. - A számból vetted ki a szót! – mondtam szinte egyből, ráadásként pedig még el is nevettem magam. – Bár még így sem gondolom azt, hogy nagyon sokáig szeretnék maradni, de éjfélig talán valahogy ki fogom bírni. Azt azért csak illene megvárni, nem? – kérdeztem mosolyogva, kicsit lentebb halkítva a hangomat, hogy ne mindenki azzal foglalkozzon, amiről mi ketten társalogtunk éppen. – Már éhes is kezdek lenni egy kicsit… - húztam el a számat és egyetlen pillantással körülnéztem a teremben. A legtöbben már elfoglalták a helyüket, a zenekar halkabb, lágyabb dallamokra váltott, és megjelentek az első pincérek a tányérokkal felpakolva. Remek!
Az éjféli távozás lehetősége egy rajzfilmes emléket hív elő fejemből, még anno domini, gyerekkoromból. De régen is volt, hogy rajzfilmeket néztem! Hope kicsi volt még hozzájuk, így vele soha, Prue már egészségesen is babás dolognak tartotta, így vele sem lehetett, aztán amikor megbetegedett, nekem nem maradt rá időm. De ha éjfél, akkor Hamupipőke. Nem tudom kiverni a fejemből. Elmosolyodom. - Éjfélkor távozni a lehető legstílusosabb. Csak vigyázzunk, hogy a cipőnket el ne hagyjuk! – közlöm egy cinkos pillantás kíséretében. Halványan rémlik, hogy éjfélkor jön mindig a nagy tűzijáték, vagy egyéb nyalánkságok, így esélyes, hogy senkinek nem fog feltűnni, ha lelépünk. Bár, ami azt illeti, szerintem az idős úron és a baráti körén kívül az sem tűnt még fel senkinek, hogy itt vagyunk. Nem alkotjuk a társaság középpontját. Szerencsére. Mivel én csak a koktélomat fogyasztottam el, így az alkohol nem szállt a fejembe, de szórakoztat Jenny kitörő, pezsgős jókedve. Úgy vagyok vele, hogy a becsípett, berúgott, részeg emberek mindig viccesek, s csak egy pontja van az ivás hatásainak, amikor menekülök, na és ez a rókakergetés. Sosem voltam olyan humánus, hogy ehhez hajlandó legyek asszisztálni. Kamaszkorom leggusztustalanabbnak tartott emléke az, amikor az akkori legjobb barátnőm elmesélte, hogy mennyire romantikus is volt, amikor egy buliban történt sokat ivása után a neki tetszó srác tartotta a fejét, amíg ő hányt. Hát mondanom sem kell, sem gyümölcsöző párkapcsolat nem lett belőle, sem a mi barátságunk nem tartott ettől a mesétől sokáig. Komolyan már akkor sem értettem, hová szippantják ki az agyat a lányok fejéből, hogyha elönti őket a kamaszkor. Röhej! - Egyébként így ránézésre.. ismersz valakit a teremben? – kérdezek rá, elvégre érdekel. Én kifejeztem már igen kiterjedt undoromat a Wardokkal kapcsolatosan, bár a nevüket nem emlegettem. Az idős urat nem tartom Jenny ismerősének, így a kérdés teljes mértékben adja magát az én elképzeléseim szerint. Amikor Jenny az édesanyjáról beszél, egyértelműsödik számomra, hogy nem kell feszegessem a témát. Így ennyi év elmúltával részvétet nyilvánítani igen gügye lenne, mást meg mit mondhatnék? A válasza teljes mértékben elmossa bennem azt a lappangó érzést, amit az úriember megjegyzése óta dédelgetek magamban: olyan ismerős nekem valahonnan, régről.. még gyerekkoromból. Különben is kevés dologra emlékszem pontosan, ha arcokról van szó, s így tényleg nem lehet, hogy ismertük az édesanyját. No meg lennének korbéli diszharmóniák is, amiket nem tudnék áthidalni, így nem is gondolok velük. Az tuti, hogy már nem bánom, hogy eljöttem ide, s bár nem fogunk hajnalig a puccos népek között tivornyázni, amíg itt vagyunk, szerintem jól fogom érezni magam.
- Ó, emiatt ne aggódj, direkt ráragasztottam a lábamra! Nem hiányzik most az életemből egy hős herceg – mosolyogtam rá szélesen, jókedvűen. Értettem én a viccet és általában egyből rá is kontráztam, vagy legalábbis jót nevettem rajta. Én most jelen pillanatban jól éreztem magam, úgyhogy nem is akartam úgy tenni, mintha morcos lennék valami miatt. Elég ilyen ember volt itt ma este, akik egyfolytában húzták a szájukat, fölényesen viselkedtek és lenéztek másokat. Nekem az ilyen nem jött be és legszívesebben felképeltem volna őket, bár elég valószínűnek tartom, hogy akkor nem maradhattam volna még éjfélig sem. Nem, jól van ez így, addig meg ki fogom bírni valahogy. Ha tovább iszok, akkor talán még azokról a hangfoszlányokról is meg tudok felejtkezni egy kicsit, amik eljutnak hozzám időnként. - Nem tudom, eddig még nem nagyon láttam ismerős arcot, pont ezért nem is értem, hogy miért hívtak meg – vontam meg a vállaimat, bár az is tény, hogy annyira nagyon azért nem néztem körül, mivel szinte egyből beszédbe elegyedtem mostani beszélgetőpartneremmel. Onnantól kezdve pedig nem igazán kötött le, hogy rajtunk kívül még kik vannak itt. Már az is megfordult a fejemben, hogy valami nagyon régi ismerősnél bukkanhatott fel a nevem és meghívott, csak valószínűleg arra nem számítottak, hogy én még mindig úgy nézek ki, mint mondjuk harminc éve. Sebaj, eddig még csak egy embernek tűntem nagyon ismerősnek, és ez azért jó, de sajnos eme feltevésemet igazolta egy kicsit. Hátha csak egy véletlen volt! - De téged már ismerlek, látod? – mosolyogtam rá barátságosan, és felé emeltem a poharamat, mielőtt kiittam volna az utolsó kortyot is. Mire a pohár talpa újra koppant az asztalon, az egyik pincér is odaért a mi asztalunkhoz és az előételeket elkezdte szépen lepakolni mindenki elé sorban. El sem kellett érnie hozzám, hogy lássam, hogy valami kagylófélét választottak, némi mártással és kitudja még, hogy mivel. Mivel imádok főzni és általában mindent megeszek, így most sem volt okom a finnyáskodásra. Felőlem jöhetett bármi, amíg nem nekem kell elkapnom ebben a ruhában. Nem lett volna szép látvány, ha beindul a vadászösztönöm – mármint nem a férfiakkal kapcsolatban, hanem rendesen -, és itt vetkőzök ki magamból. Hogy mekkora szerencse ilyenkor, hogy én már rég kinőttem abból a korszakból, amikor nem tudok uralkodni magam! - Igazad volt, tényleg eléggé kicsire szabták az adagokat – súgtam oda Pandorának, amikor már elment a pincér és az asztalnál ülő többi ember hozzálátott az étel elpusztításához. Nekem ez körülbelül két falat lesz, ha nagyon illedelmes leszek és csak aprókat teszek a számba, akkor lehet, hogy egészen négyig kibírom. Azért nagyon büszke lennék magamra, ha ez sikerülne, de elég lehetetlen küldetésnek bizonyult. Két pici kagylót raktak egy embernek, ez hihetetlen. Inkább illett volna be az előétel előételének, már ha lenne ilyen.
- Nem értem miért mondod! Jól mutatna a teremben egy fehér ló. - fűzöm tovább a herceges témát egy klasszikussal. Ajkaimról levakarhatatlan a mosoly egészen addig, amíg eszembe nem jut, hogy jobb, ha én nem ingerkedek mindenféle hercegekről mindaddig, amíg a felszín alatt nagyon is vágyom arra, hogyha nem is fehér lovon, de egy motoron elszáguldjon velem az éjszakába egy vagány Don Juan. Szánalmas, de hát ez van! Amióta ennek a Sebastiannak a neve beleégett a retinámba ma este, gyakran kalandozom romantikusnak nem nevezhető, de mégis társkapcsolati vizekre fejben. Éhes disznó makkal álmodik. Én meg egy normális kapcsolattal, de amilyen tehetséges vagyok, futó kalandokon kívül mást nem tudok összehozni. - Látom, bizony! S nagyon hálás vagyok érte a meghívókézbesítőnek. - jegyzem meg barátságosan. Szimpatikus nekem ez a nő, minek tagadjam? Jól el lehet beszélgetni vele. Az előétel, legyen bármilyen csekélyke adag is, már a látványtól is megfekszi a gyomromat. Sosem szerettem különösebben ezeket a sikamlós herkentyűket. A rákkal még csak-csak sikerült barátságba kerülnöm, de a kagyló és a csiga nálam határozottan csapkodja az undormány-faktort. Minden igyekezetemre szükségem van ahhoz, hogy ne üljön ki arcomra a mindjárt-hányok grimasz. - Nos, azt kell mondjam, hogy most nem sajnálom annyira, hogy ezek az adagok ilyen kicsik! - adok hangot óvatosan a véleményemnek. Ha Jennynek eléggé jók a mondatmögé-látási radarjai, egyértelmű lehet számára, hogy nem vagyok elájulva az ételfelhozataltól. - Remélem, hogy a továbbiakban az adagok méretével a feltálalt ételek nyálkamennyisége is csökken.. - súgom Jennynek. Majd Erre inni kell! elgondolásomat követve leintem az egyik pincért, s lekapom a tálcájáról az egyik kupica töményet. Valahogy lent kell tartsam azt a kagylót, így kell, ami majd leöblíti. Kecsesen lehelyezem a frissen szerzett kupicámat a tányérom mellé, majd a legkülső evőeszközt magamhoz ragadva nekilátok, hogy finoman és nőiesen megpróbáljam ezt a szaftos kagylófélét elfogyasztani. Addig semmi gond nincs, amíg a számba nem kell vennem. Nőiességem töretlen marad. Ellenben, amikor a kagyló jellegzetes állaga a nyelvemet simogatja, első lendületből majdnem visszaköpöm. Szerencsére, hogy nem ez az első ilyen rendezvény, ahol járok, szereztem már némi tapasztalatot undorító, ételnek csúfolt extraságok lenyelésében. Mosoly az ajkakra, nagy nyelés, egy nagy korty szesz. Megy ez! Még két-három ilyen művelet, s a kagyló el is tűnik a tányéromról. És vissza se akar jönni. Kész győzelem! - Mmhmm.. mennyei! - játszom rá, elvégre asztaltársaimnak is kell tenni a szépet, hadd legyen meg a látszat. Jenny felé azért megengedek magamnak egy szemforgatást, a hazugságom egyezményes jeleként. Izgatottságtól mentesen nézek a leves elébe. Ha abban polipláb lesz, esküszöm, hogy hazamegyek!
- Ha bejönne ide egy fehér ló, egészen biztos vagyok benne, hogy kitörne a pánik és a felháborodás – fűztem hozzá a véleményemet Pandora szavaihoz. Szinte láttam magam előtt az egész jelenetet és nem volt épp a legjobb, hercegem meg már amúgy is akadt, már ha Olent lehet annak nevezni. Azért vicces volt egy kicsit így gondolni rá, főleg, hogy én emberként ténylegesen ilyen körökben mozogtam még annak idején. Azt hiszik, hogy a hercegek olyan nagy dolognak számítanak, pedig egyáltalán nem. Legalábbis szerintem. Inkább csak elkényeztetett ficsúrok, semmi több egyik sem. Kivéve persze néhány kivételes esetet. Mivel nekem nem volt problémám a tengeri herkentyűkkel, így én teljes nyugalommal, jóízűen fogyasztottam el az elém pakolt adagot. Sajnos tényleg elég kevésnek bizonyult, így még fél fogamra sem volt elég, és akkor még finoman is fogalmaztam. Az viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy a mellettem ülő hölgyemény mennyire megszenvedett azzal, hogy akár csak egyetlen falatot is eltűntessen a tányérról. Először csak felvontam a szemöldökömet, de ítélkezni nem akartam. Végül is, nem szerethet mindenki mindent, igaz? Gondolom ezt előkelő ételnek tartották, drágának, és ezért választották ezt. Pedig szerintem valami olyan is lehetett volna, amit a legtöbb ember tényleg kedvel és szívesen eszik. - Hát azt látom! – mosolyogtam rá azért vigasztalóan Pandorára, mert tényleg látszott rajta, hogy nem kesergett. Még ez a kevés is úgy tűnt, mintha soknak bizonyulna neki. – Nem hiszem, hogy kétszer egymás után hasonlót adnának. Legalábbis akkor, ha van egy kis agyuk – ezt biztatásnak szántam, de egyébként is úgy gondoltam, hogy így lesz. Közben az utolsó falatokat ettem meg és odafigyeltem arra is, hogy egyszerre ne rakjak túl sokat a számba. Az annyira visszataszító lenne, bizonyára a velünk ülők nem nagyon néznék el nekem, aztán többet nem hívnának meg ilyen helyre. Nem mintha egyébként arra vágynék, hogy még egyszer eljöjjek ide. Az már egyszer biztos, hogy a későbbiekben nem fogadok el több hasonló meghívást. Kitudja, hogy mennyi öreg van itt most is a városból, akik annak idején még fiatalabbnak számítottak és összeakadhattak velem. Nem, nem fogok újra visszakalandozni ide, mert annak csak rossz vége lenne. Lehangolódni most nem szabad! - Ha gondolod, megeszem helyetted, de akár ott is hagyhatod! – súgtam oda neki úgy, hogy lehetőleg a többiek ne hallják. Már reflexből mentálisan akartam vele kommunikálni, de szerencsére még időben kapcsoltam, hogy az nagyon nem lenne jó ötlet. Közben a gombakrémlevest ki is hozták elénk, bár nekem egyáltalán nem illett az előzőhöz, de annyi baj legyen. – Remélem, ezt azért már szereted – vigyorogtam rá az asztaltársnőmre, miközben megfogtam a soron következő evőeszközt és némi fújást követően megkóstoltam. Egészen finom volt, a fűszerezésével is elégedett voltam, úgyhogy hümmögtem egyet úgy mellé. – Kérsz még valamit inni? – talán a leves mellé kicsit sem illik, de engem ez nem tarthatott vissza. Ha én inni szerettem volna valamit, akkor bizony meg is fogom tenni, ez egészen biztos! Én közben rendeltem is ezen felbuzdulva egy finom koktélt, lecserélve ezzel az elegáns pezsgőt, amit egészen eddig kortyolgattam.
- Nem értem, hogy miért! - tárom szét megadón, értetlenül a kezeim. Nem teszek nagy karmozdulatot, maradok a teatralitástól távol, de azért valamit művelek. - A fehér ló egy nemes állat. Pont passzolna a party hangulatához. És a puccos népekhez. - teszem hozzá magamban. Sosem lovagoltam. Mindig úgy voltam vele, hogy az a gazdagok sportja, s én köszönöm, de nem kérek belőle. A barátnőim persze imádták a gebéket – én így csúfoltam ezeket a nemes állatokat, amiket valójában azért rettenetesen csodáltam – és áradoztak róluk, s ezen áradozásaik mindig az egyik fülemen bereppentek, a másikon pedig kiszálltak. Nem érdekelt. Ahogyan a golf sem. Szóval ha innen nézem, akkor a Golf Club és a fehér ló párhuzama teljesen jól passzolnak egymáshoz. Az én fejemben legalábbis. A kagyló okozta sokk után a gombaleves igazi felüdülés számomra. Sokan vannak, akik a gombát sem szeretik, de én nem tartozom közéjük. Mosolyogva veszem fel hát a leveses evőkanalamat, s odafordulok Jennyhez. - Áh, nem, köszönöm! Az előző volt a mélypont, ezután már csak felfelé ívelhetünk. - súgtam vissza. Van, amihez az asztaltársaknak nincs köze, s ilyen dolog például az, amikor az ételre teszek megjegyzéseket. Belekanalaztam a levesbe, majd pár fújás után megkóstoltam azt. Ízlett, kellemesen el volt találva benne minden, aminek benne kell lennie. Nem mondom, hogy fel tudnám sorolni egy kóstolásból a hozzávalóit – százegyből se, mert nem vagyok egy nagy főzőmester, de az mellékes – de kedvemre való volt az összhatásuk. - Szeretem, igen. - szólok helyeslőn, majd a kérdésre bólintok. - Egy koktél jólesne. Valami, amiben vodka van. Csak, hogy ne keveredjenek nagyon az aromák. A piák keverésével mások tapasztalatai alapján bántam óvatosan. Nem szerettem volna, ha olyasmi történik velem, amire utólag nem lehetek büszke, vagy szégyenkeznem kell, súlyosabb esetben. Maradtam tehát a vodkánál ma estére, s a koktél kiválasztását rábíztam Jennyre. - Mivel foglalkozol, amúgy? - kérdeztem két kanál leves között asztaltársnőmet. Most jutott csak eszembe, hogy mennyire kevés olyan dologról is beszéltünk, ami az életünket illeti. Elvoltunk így is, nem azért, de idejét éreztem annak, hogy a kíváncsiságomat kielégítsem, ha már az felütötte a fejét.
Mivel láttam, hogy Pandora tetszését a leves már elnyerte, így szélesen rámosolyogtam és kanalaztam tovább a sajátomat. Tényleg finom volt, az adag nem volt olyan vészesen kevés, de az biztos, hogy úgy csinálták, hogy mindenki tudjon még enni a többi fogásból is. Ennek nem örültem annyira, valószínűleg otthon úgyis ennem kell majd valamit, ha nem akarok korgó gyomorral lefeküdni aludni, de ez van. Talán most az egyszer még túl fogom élni, hogy nem zabálhatom tele magam, mint ahogyan megszoktam már, hogy kicsit többet bírok enni, mint egy átlagos nő, aki az én testalkatommal rendelkezik. - Rendben, vettem az adást! – biccentettem felé mosolyogva, és két kanál leves között odaintettem magunkhoz az egyik pincért, hogy legyen olyan drága és készítsen nekünk két Cosmopolitant. Nekem most ez jutott eszembe, ezt kívántam meg. A vodka stimmelt, én ezt szerettem volna, biztosan jó lesz az a mellettem ücsörgő hölgyeménynek sem. Ha mégsem, akkor úgyis szól, hogy mást szeretne inni, nem igaz? Ettől függetlenül, végül mégis úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért rákérdezek. – Ugye megfelel a választásom? Ha nem, szólj nyugodtan! – kértem tőle barátságosan. Eszem ágában sem volt olyasmit lenyomni a torkán, amit esetleg nem ivott volna meg szívesen. Ne ismétlődjön már meg a kagylós incidens, elég volt egyszer legyűrnie valami olyat, ami nem esett neki jól. Legalábbis szerintem. Miközben ettem és tudatosult bennem a kérdése, egy egészen kicsit azért meglepődtem. Nem azért, mert kellemetlenül érintett volna a kérdés, hanem sokkal inkább az volt az oka, hogy nem számítottam rá egyáltalán. Azt hittem, hogy Pandora nem fog ilyesmire rákérdezni, mert tartani szeretné azt a két lépés távolságot, amelyet egy ilyen estélyen szoktak az ismeretlenek egymással szemben. Bár szerintem egyáltalán nem csoda, hogy úgy gondoltam, hogy csak jobb társaság híján van velem, ezért ez kellemes csalódás volt számomra, és nem is láttam rá okot, hogy miért is ne oszthatnám meg vele. - Hát, igazából semmi olyannal, ami túlzottan előkelő lenne ezekben a körökben. Nem üzletelek, és nem csücsülök milliókon sem – vontam meg kecsesen a vállaimat. – A hivatalos megnevezésem szexuálpszichológus és párterapeuta – vigyorodtam el. Mivel nem akartam reklámozni, ezért ezt is csak olyan hangerővel mondtam, hogy a mellettem ülő hallja. Az, hogy a másik oldalamról esetleg hallgatózhatott a pasas, már abszolút nem érdekelt. Legfeljebb majd letépem a fülét, aztán megtanulja, hogy ne akarja kihallgatni mások beszélgetéseit. Ennyire egyszerű, pusztán nevelő célzatú lenne, semmi több. - Nem erre számítottál, igaz? – kérdeztem halkan kuncogva, hogy ne hívjam fel ránk mindenki figyelmét a környezetünkben. – Általában meg szoktak rajta lepődni… - tettem hozzá, hogy ő is értse, miért kérdeztem rá. Én már ahhoz szoktam hozzá, hogy ezt sokan furcsának találják. Előbb néznének ki belőlem valamilyen más hivatást, de ez már nem az én gondom. Persze ott volt még a többi rengeteg szakma is, amihez értettem, de inkább nem kötöttem példának okáért az építészeti diplomámat Pandora orrára, mert elég fiatalnak néztem ki ahhoz, hogy furcsa legyen a többrétű hozzáértésem a dolgokhoz. Közben befejeztem a levest, szépen beletettem a kanalamat a tányérba és megtöröltem a számat. Ezzel ugyan lejött a megmaradt rúzsréteg is, de nem zavart. Inkább az idő közben megkapott koktélomért nyúltam, hogy ihassak belőle pár kortyot.
- Teljesen jó, köszönöm szépen! Szerintem sosem ittam még Cosmopolitant, így kíváncsian állok elébe. Úgy vagyok vele, hogy egyszer mindent – na jó, vannak határok – ki kell próbálni, így tökéletesen megfelelőnek tartom Jenny választását. Nem gondolnám, hogy megleptem a kérdésemmel. Ha tudnám, tán elcsodálkoznék azon, vajon miért történt mindez, de így a tudatlanok nyugalmával lendülök át a dolog felett. Örülök, hogy válaszol, hiszen tényleg érdekelt, amire rákérdeztem. Szeretném őt jobban megismerni, mert valahol legbelül úgy vagyok vele, hogy a mai estén kívül nem nagyon fog összehozni bennünket a sors. Túlságosan eltérő körökben mozoghatunk. A foglalkozását hallva valóban elkerekednek a szemeim. Nem azért, mintha nem néztem volna ki belőle, egyszerűen csak akárki mondana nekem ilyet, ugyanígy reagálnék. Némi pír is megjelenik arcélemen, az ördög tudja, hogy miért. - Őszintén szólva, valóban nem erre számítottam! - vallom be. Nem teszem hozzá, hogy sem tőle, sem mástól nem számítottam volna rá. Egyszerűen elképesztő számomra, hogy valaki pont ezt válassza foglalkozásául. Persze, nem elítélem, vagy ilyesmi, s elismerem a létjogosultságát. De akkor is. Fura. - Igazából a te szakmád legalább érdekes lehet. - mosolyodok el, jelezve ezzel, hogy nem ítélkezem felette. Tulajdonképpen teljesen komolyan gondolom azt, hogy Jenny foglalkozása tartogat izgalmakat s érdekességeket. Nyilvánvalóan többet, mint az én aktatologatásom. Szeretek ugyan könyvelni, de nem gondolom, hogy érdekfeszítőségi-versenyt nyernék vele. - S honnan jött, hogy éppen ezt a hivatást válaszd magadnak? - kérdezem kíváncsian. Mivel nem kérdezett rá arra, hogy én mivel foglalkozom, így nem is megyek bele. Ha majd megkérdezi persze, akkor nem titkolom el. A levesem elfogyott, leteszem a kanalat, megtörlöm ajkamat egy szalvétával. A főétel megérkzte előtt megérkeznek a koktéljaink, így a poharam után nyúlok, s megízlelem a nedűt. Elismeréssel adózom Jenny ízlésének. Nagyon finomat választott, ízlik nekem. - Amúgy.. kövezz meg, hogyha eretnekségnek fog hangzani, de ez a párterápia segít egyáltalán? Nem úgy van, hogyha valami elromlik, az el van romolva? Mármint a kapcsolatok terén. Kérdésem nem cinikus, igyekszem teljesen érdeklődő hangnemben feltenni. Valójában nagyon is érdekel, hogy mit segíthet egy elromlott kapcsolaton egy terapeuta. Én úgy vagyok az emberekkel, hogy nem hiszek bennük. Mármint nehezen bízom meg feltétel nélkül, s ha magamból indulok ki: ha valaki elvesztené a bizalmamat, azt semmiféle terápiával nem lehetne visszahozni. De az emberek változatosak, éppen ezért is érdekel, hogy mit mond majd Jenny nekem.
Nem kerülte el a figyelmemet az arcán megjelenő halovány pír, de szerintem ez abszolút természetese annál, aki már annyi időt megélt, mint én, és nem mellesleg az a foglalkozása, ami nekem. Embereket vizsgálok, hallgatok meg, és akaratlanul is olvasok a viselkedésükben, úgyhogy jó megfigyelővé váltam. Így van ez most is, bár kétségkívül jól áll a hölgyeménynek egy kis szín, hiszen neki sem túl sötét árnyalatú a bőre, akárcsak most nekem. Ez a tél mindig ezt hozza ki belőlem, de talán így is túl sokat éltem már életem során északi tájakon. - Úgy gondolod? – kérdeztem kíváncsian, és ha már erről volt szó és a labda is elég magas volt, hát visszakérdeztem. – Miért, te mivel foglalkozol? – engem is őszintén érdekelt ám, nem csupán udvariasságból tettem fel a kérdést. Az ilyeneket úgysem szerettem soha, hiszen egyértelmű volt számomra, hogy mikor érdeklődtek tőlem csak azért, mert ezt diktálta az illem vagy az illető kellemetlenül érezte magát a ránk boruló csend miatt. Most láttam, hogy nem erről van szó, talán ezért is adtam választ. Néha szoktam olyat is, hogy nem a valós foglalkozásomat mondom, így viccelve meg egy-két olyat, aki esetleg idegesít engem. Már rengeteg dologgal foglalkoztam igazából is, de ha még azt is hozzávesszük, amiket csupán a fantáziám szült, a lista talán végtelen lenne. Kár is rajta törnöm most a fejemet. - Fogalmam sincs. Szeretek emberekkel foglalkozni, ez meg valahogy érdekelt. Az ember titkon időnként amúgy is kíváncsi mások szexuális életére, még akkor is, ha azt nem vallaná be soha. Én azzal foglalkozom, hogy betekintést nyerek másokéba, és megpróbálom kideríteni a probléma okát, hogy a kapcsolatukat ilyen formán is megmenthessem – vonom meg a vállaimat. Persze nem állandóan arról beszélgetünk a pácienseimmel, hogy mi nem működik közöttük az ágyban, de azért elég fontos részét képezi egy-egy terápiának. Ha idősebbekről van szó és eltávolodtak egymástól, akkor általában megpróbálok nekik olyan tanácsokat adni, amelyek segítségével újra közelebb hozhatom a feleket egymáshoz. Mikor Pandora végül belekezdett a mondatába, kíváncsian fordultam felé. Nem tudtam, hogy mit szeretne kérdezni, főleg ilyen bevezetés után. Egyszerűen tippem sem lett volna, pedig az nekem a legtöbbször azért szokott lenni. Végül azonban elhangzott a kérdés, én pedig halkan felnevettem, kezemmel próbálva meg tompítani az általam keltett zajt. - Én ebben nem hiszek! – jelentettem ki megingathatatlan határozottsággal. – Ha igazán fontos az embernek a párja, akkor még nem adja fel egy nagyobb akadály miatt. Általában megpróbálják megoldani a gondokat. Persze azt nem fogom most neked bizonygatni, hogy mindig sikerül helyrehozni, mert nem. Sajnos van, amikor én magam mondom, hogy ne erőltessék, mert ebből már nem lesz semmi. Nem sokszor, főleg nem egy ilyen kisvárosban, ahol azért még hagyományosabb értékek vannak, ha érted mire gondolok, de azért volt már rá példa. Sokszor olyanok jönnek hozzám, akik nem megcsalás miatt rontották el a kapcsolatot, hanem egyszerűen csak eltávolodtak egymástól. A gyerekek kirepültek a fészekből, meg effélék. Ez a legjellemzőbb egyébként. Ilyenkor elmondják nekem a választ a kérdéseimre, én pedig ezek alapján próbálok segíteni nekik. Az ilyen esetekben még megmenthető egy kapcsolat, egy házasság a tapasztalataim szerint – válaszoltam kicsit talán hosszabban, mint terveztem, de legalább most már talán érti a hozzáállásomat. Vagy nem, de nem is akartam ráerőszakolni semmit.
Figyelmesen hallgatom Jenny szavait, kérdésemre adott válaszát. Szeretem tudni az emberek véleményét a párkapcsolatokról, s mint olyan, ez a szexuális életben való vájkálás is igazán jól hangzik, így másodjára. Mondjuk engem soha nem érdekelt mások lepedőn történő tevékenysége, s a sajátomról sem szívesen mesélnék – Szép is lenne! Ha minden kalandomat elemezném, lerombolnám a normális nő képét, arra meg nem vágyom. - de élvezettel elhallgatom, hogy Jenny mit mesél a munkájáról. - Ha innen nézzük, valóban más megvilágításba kerül a dolog. - vallom be, elvégre erre nem is gondoltam. - Nem akartam cinikusnak tűnni, csak sok rossz kapcsolatot és tönkrement házasságot láttam magam körül, s azt hiszem, hogy ezek a tapasztalatok rányomják az ember véleményére a bélyegüket. Magyarázom a bizonyítványomat, nem, mintha bárki is kérdezte volna. Viszont, hogyha Jenny ilyen bőven válaszolt, hát itt látom az idejét annak, hogy én is valami többet adjak ki magamról annál, amit eddig előadtam. - Nálunk a családban a szexualitás – azért ezt igen halkan ejtem ki, mert nem akarom, hogy fülig vörösödjenek az úri dámák az asztalunknál – mindig tabu volt. Úgy értem, hogy nem csak, hogy nem beszéltünk róla, de tilos is volt. Az egész dolog valami fertőző betegségnek volt beállítva, a szüleim még csak meg sem csókolták egymást a társaságunkban. Így számomra elképzelhetetlen, hogy mondjuk egy olyan pár, mint ők, teszem azt készséggel és nyitottan válaszoljanak például a te kérdéseidre. Ahogy elképzelem anyámékat Jennyvel, kicsin múlik, hogy ne kezdjek el vihogni, mint egy idióta. Olyan képtelennek hat az egész kép, hogy kellően feldobja a kedvemet. Persze ettől még nem hangzik jobban az, amit elmeséltem Jennynek, így magamat hallva eléggé szánalmas a szituáció. Ezek után nem kellett volna annak idején csodálkoznom azon, hogy a nővérem spermadonortól szült gyereket. - Én a magam részéről könyvelő vagyok. - dobom be az izgalommegölő foglalkozásomat egy mosollyal. - Mondjuk most inkább aktanyalónak mondanám magam, meg lóti-futinak. A jelenlegi cégem nem igényli könyvelői szolgálataimat. Szeretem a szakmám, ez hallatszik a hangomon, de a jelenlegi munkám iránt nem tanúsítok ilyen lelkesedést. Ez is nyilvánvaló. Valamiből viszont élni kell, s a pénznek nincsen szaga, ugyebár. - Általában belőlem sem ezt nézik ki.. - teszem hozzá kis mosollyal, s függőben hagyom a mondatot. Ha Jenny akarja, majd tovább fűzi. Én a magam részéről csak örülök annak, hogyha más foglalkozást társítanak mellém. Az csak egyet jelent: nem tartanak olyan unalmasnak, mint a mérlegkészítést.
- Ugye? – kérdeztem vissza mosolyogva, mivel mindig örültem, amikor valaki megértette és elfogadta az érvelésemet. Nem volt azzal muszáj egyetérteni, bár azt szerettem a legjobban, ha meg is győztem az illetőt. – Persze, sajnos rányomják, ez ellen nem is lehet semmit tenni, viszont én mindezek ellenére is szeretek hinni abban, hogy ami elromlik, az sokszor még nem egyértelműen reménytelen – valószínűleg látszik rajtam a lelkesedés, de erre szükségem is van ahhoz, hogy a munkámat úgy tudjam elvégezni, hogy szívből csinálom. Másként nem lehet emberekkel foglalkozni és segíteni a gondjaikon. Aki mást mond, az hazudik, vagy már teljesen belefásult. Ezért nem szoktam én túlzottan sokáig ugyanazzal foglalkozni, mert előbb-utóbb nekem is szokásom ráunni a dolgokra. Ez vonatkozik mindenre; emberekre, foglalkozásokra, hobbikra, városokra. Mivel olyan témáról beszélgetünk, aminél nem árt diszkrétnek lenni egy kicsit, ezért kénytelen voltam közelebb hajolni Pandorához. Én tisztán hallottam volna ám úgy is, hogy maradok szépen kiegyenesedve, viszont róla ez már nem volt elmondható és én sem akartam kiabálni, valamint feltűnést kelteni sem azzal, hogy kicsit jobb a hallásom, mint egy átlagos embernek. Főleg ennyi pezsgő után. Végül inkább a székemmel együtt húzódtam hozzá közelebb, úgy figyelve az általa elmondottakra. Így azért máris nem olyan természetellenes a testhelyzetem, ráadásul azok sem hiszik azt, hogy egyszerűen sugdolózunk illetlenül, akik itt ülnek körülöttünk. - Ez nagyon szomorú… - vallom be őszintén. – Manapság ez a kevesebb, főleg úgy, hogy még a csapból is a szex folyik újabban. Ezt sem tartom igazán jónak, a fiatalok korábban kezdik így, viszont a te szüleid akkor a másik véglet, amit szintén nem helyeslek. Sem emberként, sem szakemberként. Az ilyesmit nem egészséges elfojtani hosszútávon – ingattam a fejemet rosszallóan. Persze erről nem ő tehetett, inkább csak elszenvedő alanya volt az egésznek. – Egyébként bármilyen hihetetlennek tűnik is, hozzájuk hasonló párok is szoktak nálam megfordulni, akik még azt is elfelejtették, hogyan kell egyáltalán hozzáérni a másikhoz – közben a villámmal kezdtem el játszani, afféle pótcselekvésként, hogy lefoglaljam a kezemet, amíg nincs előttem semmilyen étel. - Igazából nem tudnám megmondani, hogy minek tudnálak elképzelni téged. Annyira még nem ismerlek jól – nem szoktam köntörfalazni, most sem látom értelmét, hiszen ez kölcsönös. Ő sem ismer annyira engem, hogy így meg tudjon ítélni. – Én egészen biztos, hogy nem bírnám az ilyesfajta munkát. Nekem túl monoton lenne, attól meg hamar meg tudok hülyülni – nem akarom én leszólni az állását, eszem ágában sincs. Egyszerűen csak nekem nem való, és ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Lehet, hogy neki meg az nem lenne megfelelő hivatás, amit én űzök. Az emberek nem egyformák, ez ilyen egyszerű. Jobb is, utálnám, ha mindenhol magammal találkoznék össze. Egyébként idő közben a pincérek elkezdték behordani a következő fogást. Csupán a szemem sarkából vettem észre a mozgást, de a közelebbi asztaloknál máris megkapták az adagokat a kedves vendégek.
- Hiszek neked, mindannak ellenére, hogy nincs ilyen pozitív tapasztalatom. - jegyzem meg tárgyilagosan. Nem mondom, hogy tőlem kivételes kegy, ha hajlandó vagyok valakinek elhinni valamit, de ilyen vegytisztán nem szoktam kijelenteni, hogy egy véleményt elfogadok – főleg úgy, hogy a saját életemből nem tudok megerősítő példákat hozni rá. Az érzelmi életem meglehetősen szánalmas, ha őszinte akarok lenni magamhoz. Sosem voltam megbocsátó, éppen így én sem mea culpáztam és vártam el, hogy bocsássanak meg nekem. Ami tehát elromlott, azt nem hoztam helyre senkivel. Nem igazán azért, mert nem érdekelt, egyszerűen csak sajnáltam az energiát rá. Talán, hogyha nem így teszek, akkor nem vágott volna annyira képen a magány miután Prue elhagyott. Mert igen, elhagyott, nem meghalt. A szememben neki nem kellett volna meghalnia, nem akkor, nem úgy. És igen, haragszom rá azért, mert úgy döntött, ahogy. Kis híján hangosan felnevetek azon, amikor a szex-téma elnyomásának helytelenségére keveredik a szó, s elképzelem, amint az én karót nyelt anyám erről beszél otthon, egy kedélyes, soha-nem-volt családi vacsoránál. Abszurd még a felvetés is. De Jennynek ettől függetlenül igaza van, nem normális az, ahogyan ehhez hozzáálltak. Talán, hogyha nem teszik, akkor én sem fekszem össze csak úgy alig ismert férfiakkal, s akkor talán én is hiszek a szex szerelmeskedés-elnevezésében. De én olyan családból származom, ahol a nővérem lombikból lett terhes, s ahol a szüleim szobafogságot adtak azért is, hogyha fel mertem hozni a testiség kérdéskörét. - Nos, nem tudom, hogy elfelejtették-e, de megállnék a fejlődésben, hogyha ezt tudnom kellene. Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de a szüleim lehetséges nemi életét elképzelni.. undorító. Bah! A gyomrom is forog. Élénken emlékszem arra a napra is, amikor egyetlen egyszer láttam őket csókolózni. A házunk udvarán álltak, a szobám ablakából láttam őket. Utólag belegondolva, szenvedélyes és szerelmes csók volt, de gyerekként majdnem elhánytam magam akkor is. Ott esett le, hogy a szüleim is emberek. Se előtte, se utána nem volt példa ilyesmire, de attól kezdve egyáltalán nem vágytam rá, hogy ezt az „élményt” újra át kelljen élnem. - Monotonnak monoton, de lelek abban valami perverz izgalmat, hogy másnak a szennyesében turkálok ilyetén. Elvégre a pénzügyi helyzet is elég mocskos tud lenni. Könyveltem én már olyanoknak, hogy Jenny el se hinné – szerintem – ha elmesélném, milyen sikkasztásokat tapasztaltam. Nem vagyok éppen büszke rá, hogy volt, amit hagytam elsikkadni, s nem jelentettem – kellett a munka, s így megtarthattam az állásomat. - De ízlések és pofonok! - legyintek mosolyogva. Nem kell mindenkinek szeretni azonos munkakört, nehéz is lenne úgy érvényesülni az életben. A vacsora következő felvonása kedvemre való, már ami a tálon levőket illeti. Attól mondjuk nem vagyok elájulva, ahogyan szervírozzák.. sosem kedveltem ezeket az asztal közepére rakott, finomságokkal teli tálas megoldásokat. Általában mire feleszméltem, mindig elvette valaki középről azt, ami nekem is szimpatikus volt, s a végén hoppon maradtam. Ám rohanni, kapkodni nem szoktam, ha ételszedésről van szó, főképpen, ha van jobb dolgom is. Mint például a beszéd. Jenny közelebb húzódása nincs ellenemre, legalább így valóban nem kell hangosan beszélnem. Úgyis kezdett zavarni, hogy túl kell szóljam a döglött zenét, ami estélyhez képest elég hangosan szólt egy ideje a teremben. - Nos, ha erre bárki feláll vacsora után táncolni olyan, aki nincs hetven és a halál között, hát megeszem a kalapomat! - fintorodok el. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a szalontáncokat, egyszerűen csak nem mindegy, hogy milyen zene szól hozzájuk. Tudnék olyan keringőt mondani, amire a szívem megszakadna, hogyha nem táncolhatnék. A kedvenceimre még Jennyt is felkérném.. kockáztatva a botránykeltést. A puccos estélyekre való hivatalosság egyetlen pozitívuma az volt, hogy táncórákra járhattam. A latin volt a kedvencem – anyám szívta is a véremet miatta – de a standardot is szerettem. S állítólag nem voltam rossz. Hogy igaz-e? Nem tudom. Évek óta nem táncoltam sehol.
Csak mosolyogtam egyet azon, hogy egyetértett velem. Szerettem nagyon, ha igazat adtak nekem, úgy pedig külön öröm volt, hogy alapvetően nem ezen a véleményen volt velem a mellettem ücsörgő nő. Nem is tudom, valahogy egyfajta elégtételként éltem meg, miszerint a munkám mégiscsak hasznos volt és nem olyan semmirevaló, mint amilyennek sokan gondolták. Tényleg segítettem egyes embereknek abban, hogy helyre jöjjön az életük. Volt, hogy sikerült, de sajnos az is előfordult, hogy nem igazán. Az ilyen eseteket egyébként felettébb sajnáltam, de nekem sem volt ám semmilyen varázserőm, hogy kivétel nélkül megjavítsam azt, ami egyszer elromlott. - Ezzel nem vagy egyedül! – mosolyogtam továbbra is szélesen. – Tapasztalataim szerint általában a gyerekek nem szeretik elképzelni azt, hogy a szüleik is ugyanolyan emberek, mint ők és ugyanúgy van nemi életük – vontam meg a vállaimat. Nem volt ettől kivételes Pandora egyáltalán, mivel tényleg a többség úgy állt ehhez a témához, ahogyan ő is. Elutasítóan. Én a magam részéről nem ilyen voltam, bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nekem a szüleim már régóta nincsenek az élők között, amikor pedig én voltam fiatal, a téma tényleg tabunak számított a mi társadalmi rétegünkben. - Az biztos. Ami kapcsolatos a pénzzel, szerintem mindig az. Egyébként átérzem, hiszen én is mások szennyesében turkálok, csak éppen pont más értelemben – közben ittam egy kortyot a koktélomból és meg kellett állapítanom, hogy ezt legalább jól tudták keverni, ha már az ételek közül nem minden volt a legtökéletesebb. Mindenféle szerénység nélkül mondhatom, hogy remek szakácsnak számítok szerintem, és ennél fogva elég hamar feltűnt, ha valamiből hiányzott egy aprócska alkotóelem. Egyébként így is jónak találtam, csak nem tökéletesnek. Ez még a legjobbakkal is meg szokott esni, úgyhogy problémázni egyáltalán nem kezdtem el rajta. Már így is éreztem néhány tekintetet, amely nem hagyott nyugodni. Mintha mindig figyelnének, és az én esetemben ez nem csupán paranoia volt, hanem a szörnyetegem jobban megérezte, mint bármelyik ember. Amint a következő fogás landolt előttünk az asztalon, szemügyre vettem a tálon felsorakoztatott választékot. Én végül egy báránybordát emeltem le és szedtem mellé némi köretet is. Miközben jóízűen hozzáláttam az evéshez, tekintetemmel az asztaltársaságunkat vettem tüzetesebben szemügyre. Egészen unalmas embereknek tűntek és gyakorlatilag hozzánk sem szóltak, mert ők ismerték egymást és jól elcsevegtek azokkal, akik mellettük ültek. Nem mintha bántam volna, vagy különösebben hiányérzetem lenne. - Csak nehogy mind a ketten meglepődjünk – vigyorodtam el, Pandora szavait hallva. – Ezek szerintem már csak kötelességből is táncolnának. Te mit hallgatnál szívesen? – érdeklődtem kíváncsian. – Talán valahogy el tudnánk intézni, hogy ne altatót játszanak, vagy esetleg át is mehetünk máshová, bár ebben a ruhában minden szórakozóhelyről kilógnánk… - tettem hozzá elgondolkozva, ahogyan jobban megvizsgáltam a dolgot.
Az én szüleim messze nem ugyanolyanok, mint én, s az életük is rettenetes módon hidegen hagy. Legalábbis ezt szeretném odavágni csípőből. Nem teszem, mert nem Jennyre haragszom, hanem a családomra, s ez az, ami soha nem fog megváltozni. Mosolygok csak, s nem teszek mást, mint bólintok, hogy bizony Jennynek igaza van, nehéz elképzelni, hogy a szüleinknek is lehet saját életük. - Szerintem nincs olyan foglalkozás, aminek nincs köze a szennyeshez. A mosónők mondjuk viszik a prímet. Gyenge vicc én elismerem, de van, ami sosem változik. Ilyen az én humorérzékem is, amelyet határozottan apámnak köszönhetek. Ő volt ilyen frenetikus Mallory-viccekkel megáldva. Természetesen nem szánt szándékkal tanultam meg tőle mindezt, de mégis belém ivódott, s nem tudom levetkőzni. Ha innen nézzük én még mindig jobban jártam, mint Prue. Ő anyánk nulla-humorértését örökölte, tehát nem csak viccelni nem tudott, de még a jó vicceket sem értette meg. Elég sótlan volt, hogyha társasági életet kellett élnie. Mondjuk legalább szép volt, ezért sosem volt egyedül egy-egy eseményen. A főfogás megérkeztével egy időre lefoglalom magam azzal, hogy választok magamnak valami harapnivalót. Nem szeretem a vadhúsokat, így marad a szárnyas, le is csapok egy jóképű sajttal-sonkával töltött pulykamellszeletre. Mellé köretnek burgonyapürét szedek, egész felcsigázott benne a snidling, egyszerűen muszáj megkóstoljam. Ilyen ínyencségekhez úgyse nagyon jutok, főképp mivel nem is szeretek főzni. Tudni tudok, de ki nem állhatok, éppen ezért semmi olyat nem eszem, aminek az elkészítési ideje túllóg az egy órán. Sőt, általában a fél óra kotyvasztás is nagy szó nálam. Nem mondom, hogy gyorskaján és mireliten élek, mert annak nem vagyok a híve, de eléggé minimál a konyhaművészetem és a gourmetségem is. - Félre ne érts, imádom a keringőt, de nincs itt senki, akiről el tudom képzelni, hogy szabályosan tudja járni. - megforgatom a szememet, ahogy körbenézek a társaságon. Az egyik szomszédos asztalnál ülő, idősebb nő szinte átszúrja a szemével Jennyt, nem tudom nem észrevenni. - Ismered? - bökök fejemmel a kiszúrt irányba. Nem, mintha nagyon meglepő lenne, ha lennének beszélgetőtársamnak egy ilyen eseményen ismerősei, egyszerűen csak van, ami nem tetszik a nézésében. Csak nem az ő férje akart az imént lecsapni Jennyre? Keresem, de nem látom mellette az urat. Vállat vonok, végül is nem olyan nagy dolog, jobban leköt, hogy Jennifer kérdésére válaszoljak. - Most egy vérforraló samba azért jobban esne a lelkemnek. Tudsz sambázni? - csillan fel a szemem. Sok jót nem sejtet az a lelkesedés, amivel körbepillantok, hátha megtalálom a zenék forrását. És igen, tökéletesen jó ötletnek tűnik számomra az, hogyha meg tudom oldani, hogy bedobjanak valami latinos muzsikát, akkor elkapjam egy fordulóra Jennyt. Úgyis kezd lepunnyadni a buli, kell egy kis csámcsognivaló az uraságoknak is. Két nő, amint egymással táncol. Eszményi. - Meglehetősen csábító az ötlet! Csináljunk egy kis botrányt, aztán pattanjunk meg? Meg is lepődhetnék azon, hogy mennyire felvillanyozódom hirtelen, de ismerem már magam. Szeretem a polgárpukkasztást, de annál jobban szeretem a szórakozóhelyeket. Mindkettőt együtt meg egyenesen imádom. Elvégre nekem nem kell inni ahhoz, hogy meglehetősen szabados legyek. Ha meg még iszom is.. hát szívesen kirúgom a ház oldalát.
- Igen, ezt elismerem! – elnevettem magam akaratlanul is, ráadásul egy kicsit hangosabban. – Az biztos, hogy soha nem akarnék ilyen formában másoknak dolgozni. Ehhez túlságosan szeretek a magam ura lenni! – vallottam be neki őszintén és nem is hazudtam nagyot. Igaz, hogy volt egy Atanerkem, de ő a bátyám volt és nem parancsolgatott nekem olyan formában, mintha mondjuk egy embernek dolgoznék és az akarná megmondani, hogy mit tegyek. Én nem néztem le őket egyáltalán, mint sokan mások a fajtámból, de ez tényleg sok lett volna még nekem is. Kár lenne tagadnom, azt hiszem. Annyira soha nem lennék jó színész, hogy eljátsszam, hogy szívesen teljesítem valaki utasításait, mikor legszívesebben elküldeném a fenébe. - Pedig lehet, hogy ők kényesebben figyelnek a szabályosságra, mint te! – mondtam két falat között, immár az evés megkezdése után. Jól esett most és kezdett felszívódni az eddig elfogyasztott alkoholmennyiség egyébként is. Ez nem meglepő, eleve kicsit gyorsabban regenerálódom, ráadásul az ételnek amúgy is mindig van egy ilyen hátulütője. Legalább szavatolva volt most már, hogy semmi megbotránkoztatót nem fogok tenni az elkövetkező néhány órában, kivéve, ha újra belefogok az italozásba. Nem terveztem ugyan, de az ilyet nem is szabad, igaz? Miután Pandora felhívta a figyelmemet egy nőre, én is arrafelé sandítottam. Nagyon törtem a fejem, hogy ki lehet az, de nem jutott eszembe. - Fogalmam sincs! – mondtam őszinte meglepettséggel. – Szerintem nem, de sosem lehet tudni! – vontam meg a vállaimat végül könnyedén, és elűztem a rossz érzést, ami egy pillanatra rám telepedett. Nem szabadna ilyen belterjes körökbe járnom a későbbiekben, mert kitudja, hogy milyen régi ismerős bújik meg a sok ember között egy ilyen estélyen. Mindenesetre nem hiányzott, hogy felismerjen bárki is. Talán nem is fognak, ha ügyesen forgatom a lapjaimat. - Egyszer tudtam… - válaszoltam elgondolkozva, amikor látszólag már Pandora is túltette magát az iménti kis jeleneten. Már ha lehetne egyáltalán annak nevezni ezt a néhány kósza pillantást. – De már rég volt rá lehetőségem, hogy gyakoroljam is – tettem még hozzá, mert ez volt az igazság. Egyszer volt egy táncos pasas, akivel sikerült összegabalyodnom és ő tanított meg arra, ami élete legnagyobb szenvedélye volt. Azóta sem akadt senki, aki úgy tudott volna táncolni, így én sem találtam magamhoz méltó partnert. Ezt mindenféle túlzás és nagyképűség nélkül állíthatom. - Nekem is eszembe jutott ez a megoldás, igen – nevettem fel a lelkesedés láttán, közben pedig eltüntettem a tányéromról az utolsó falatokat is. Úgy éreztem, hogy most már kezdek kellemesen jól lakni, ami egy ilyen este alkalmával egészen jó eredménynek számít. Legalábbis az előző adagok tekintetében mindenképpen. – Te is benne lennél? – vonogattam a szemöldökömet kihívóan. Igazából nem gondoltam volna róla, amikor összefutottunk a bárnál, hogy ilyen vevő lehet egy efféle ötletre. Kellemes csalódás volt, ráadásul én is régen csináltam már hasonló polgárpukkasztást. Most jól esett a kis kaland a lelkemnek. – Vagy esetleg nem akarsz feltűnést kelteni ebben a kis társaságban? Valószínűleg következőnek akkor nem hívnak meg! – nagyon komolyan hangzott, amit mondtam, ám a szám széle vidáman rándult meg, ami kifejezetten érzékeltette a valódi véleményemet ezzel kapcsolatban.
- Az lehet! - hagyom rá mosolyogva. A szabályosság és én két külön világban élünk, hacsak nem munkáról van szó, így teljes mértékben igazat tudok adni Jennynek. További témafejtegetésemet viszont evésbe temetem, mert bár itt ügyelni kell a majszolás milyenségére és mennyiségére, de azért ez nem ok arra, hogy éhen vesszünk. Nem kell ahhoz habzsolni, hogy jól tudjam lakatni a szervezetem. Különben is, ha evés nélkül koktélozom, a végén még be találok csípni, s mi tagadás, nem egy ilyen bálon képzelem a legjobbnak a helyet némi alkoholmámoros cselekvésre. Úgyis találtam korrekt partnert a mások orra alá való borstöréshez, nem kell hát innom hozzá, hogy jól érezzem magam. Könnyedén tovalendülök a nő nézi Jennyt kérdésen, nekem nincsenek semmiféle elképzeléseim arról, hogy mi kellemetlensége lehetne asztaltársnőmnek abból, ha felismerik. Számomra emberi léptékkel vánszorog az idő, aki öreg az öreg, aki fiatal az pedig fiatal, nincs képem a mágikus lények világáról. Inkább beszélek a táncról, az úgyis jobban érdekel. Az az én terepem. - Nem lehet elfelejteni. Ez olyan, mint a biciklizés, azt sem lehet! - mosolygok rá, miután megtöröltem a számat egy szalvétával, s rendre lehelyeztem tányéromra az evőeszközeimet, jelezve ezzel, hogy köszönöm, de részemről a főfogás tökéletesen elégnek ígérkezett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem teljesen vagyok biztos a saját magam igazságában, elvégre nekem a biciklizést kétszer is sikerült elfelejteni, s mindkétszer újra kellett tanuljam. Mindegy, a lényeg, hogy elvileg most még gyakorlatban vagyok, így könnyedén szemet hunyok afelett, hogy nem voltam száz százalékig valós a véleményátadásban. A táncról viszont tényleg úgy gondolkodom, hogy elfeledni nem lehet. Az nem tud táncolni, akinek semmi ritmusérzéke nincs, de ha valaki már tudott egyszer, annak legfeljebb a figurákat kell újra levezetni, s úgy fogja ropni, mint bármikor azelőtt. Ez ösztön, kérem, semmi más. - Akkor itt az ideje egy kis gyakorlásnak! - kötöm az ebet a karóhoz. Nem szoktam én a levegőbe beszélni, ha azt gondolom, hogy sambáznék Jennyvel, akkor komolyan meg is tenném, mese nincs. Lehet, hogy ezzel a hozzáállásommal meglehetősen kilógok az unalmas, gazdag bálozók sorából. De ezt inkább szerencsémnek, semmint szerencsétlenségemnek tartom. Unalmas nem szeretnék lenni, gazdagnak pedig nem tartom magam. Én csak abból a pénzből élek, amit magam megkeresek, a szüleim pedig szórják a vagyonukat úgy, ahogyan akarják. Ők más világ. - Már hogyne lennék benne? - kérdezek vissza kissé hitetlenül. El sem tudom képzelni az okát annak, hogy miért nem hiszi rólam, hogy benne lennék ilyesmiben, amikor pedig én ajánlottam fel a dolgot. Mosoly ül ajkaimon, tekintetemben tökéletes meggyőződéssel ég a „Csináljuk!” felkiáltás tüze. Jenny szavainak hallatán először majdnem elnevetem magam, de aztán úgy határozok, inkább belemegyek a hangulati színjátékba. Tettetett csalódottsággal morzsolok el egy nem létező könnycseppet a szemem sarkában. - Összetörne a szívem, ha ez így lenne! - szipogok is párat, a jobb hatás kedvéért, majd szomorúnak kreált arckifejezésem helyét átveszi a mosolytalan vidámság. - De tudod mit? Valahogy túlélem, erős nő vagyok! Hát te? Képes lennél megküzdeni életed ezen tragédiájával? - kérdezek vissza vidor-pimaszul.
Igazából nagyon tetszett a táncolós ötlet és ettől az égvilágon semmi nem lett volna képes elvenni a kedvem. Kicsit azért éreztem is még az alkohol hatását, most már jól be is vacsoráztam, végre jöhetett valami izgalom ezen a roppant unalmasnak tűnő estén. Tényleg, egyedül az volt a pozitívum, hogy összetalálkoztam most Pandorával. Ennek a magam részéről nagyon örültem, különben lehet, hogy még a vacsorát sem vártam volna meg. Lehet, hogy több kedvem lett volna otthon összeütni magamnak valamit, még ha a fejembe szállt is az elfogyasztott alkoholmennyiség. Néha úgy hozom ki magamból a legjobb szakácsot. - Igaz, ezt elismerem! – emeltem fel megadóan a két kezemet és el is nevettem magam, miután hozzá hasonlóan én is szépen leraktam a tányéromra az evőeszközeimet. Már én sem akartam többet enni, elég volt ez. Amúgy is úgy sejtettem, hogy még lesz valamiféle desszert is, mert ilyenkor azt is szoktak felszolgálni. Ha nem is most egyből, de utólag biztosan ideraknak majd valamit, hacsak nem mindenkinek adagra van porciózva, mert akkor nem tálcákkal fognak jönni és jóval kevesebb lesz mind a választék, mind az elfogyasztható mennyiség. - És te leszel most az én kis tánctanárom? – mosolyogtam rá szélesen, miközben nem zavartatva magam, elővettem a kis tükrömet és újra kirúzsoztam a számat. Igen, így az asztal mellett és még a megrovó pillantások sem zavartak, amit a többi velünk ülőtől kaptam. Hol zavartak ők engem? Az meg végképp nem érdekelt, hogy sokan ezt az élénkpiros rúzst túlzásnak és nem ideillőnek találták. Én ilyeneken soha nem tudtam fennakadni, vagy inkább direkt nem érdekelt. Igen, ez talán pontosabb, hiszen szándékosan akartam még ezzel is megbotránkoztatni időnként néhány embert az ilyen besavanyodott társaságokban. Rájuk fért, hogy valami felrázza őket egy kicsit, legalábbis szerény véleményem szerint. - Azt hiszem, hogy valahogy csak túlélném… - sóhajtottam egyet teátrálisan, miközben összecsuktam a tükröt és a rúzzsal együtt elraktam szépen a retikülömbe. Azt visszatettem magam mellé az asztalra, aztán félig-meddig egész testemmel fordultam oda Pandorához, továbbra is a székemen ülve. Egyelőre. – Nos, mit gondolsz, akkor próbáljuk meg most rávenni a zenekart valami váltásra, vagy várjuk meg, amíg mindenki megvacsorázik, és szépen lassan elkezdenek szállingózni a tánctérre? – kérdeztem most már belelkesülve, és a maradék italomat is felhajtottam most. – Egyébként nem tudom, hogy tudnak-e majd sambához zenét játszani – hátranéztem a vállam felett, hogy felmérjem az embereket. Sok esélyt nem láttam rá sajnos, de sosem lehet tudni. Lehet, hogy csak első pillantásra megtévesztőek. - Ha mást nem, hát majd keringőzünk egyet! – jelentettem ki végül, némi gondolkodást követően. – Mit szólsz? – kérdeztem most már megint mosolyogva, szemeimből eltűntek a kétségek, bennem pedig megnőtt az elhatározás.
- Ha megengeded, hogy az legyek, akkor igen! - mosolygok Jennyre. Nem kacsintok, mert azt még mindig nem tudok, de jelen helyzetben azért zavar ez a dolog egy kicsit. Minden olyan alkalommal a saját orrom alá vagyok kénytelen dörgölni a hiányosságomat, amikor megkívánna a helyzet egy cinkos összekacsintást, s én mégsem vagyok képes erre. Utálom az anyatermészetet. Miért nem tudott egy olyan jellemhez, amilyen az enyém, adni egy olyan egyszerű képességet, mint a kacsintás? Fene vigye el! Komolyan elgondolkodom Jenny kérdésén, mérlegelem a lehetőségeinket. Hogyha megtelik a tánctér, akkor nem lesz olyan nagy durranás a mi kis táncunk, szóval elvetem a vacsora végéig várás ötletét magamban. Kész válasszal fordulok beszélgetőtársnőm felé. - Tulajdonképpen nem a samba a lényeg. - vonom meg a vállamat. - Szerintem bármit is táncoljunk, lesz helye a csodálkozásnak. A magam részéről arra szavaznék, hogyha lúd, hát legyen kövér. Lejtsünk egy táncot nekik, hadd akadjon a torkukon a vacsora. - súgom Jennynek, hadd ne hallja az egész asztal azt, hogy miről beszélek. Mondjuk nem, mintha eddig bármennyire is érdekelte volna őket az, hogy egy asztalnál ülnek velünk. Orruk lyukat üt az ózonrétegre, de komolyan! Az egy dolog, hogy biztos nekem vannak nevelésbeli hiányosságaim, de az meg egy másik, hogyha leül valaki az asztalunkhoz olyan, aki utólag csatlakozik, akkor minimum, hogy legalább odaköszönünk neki. Nem tőlünk kellett volna elvárni, hogy vegyük fel a már nélkülünk megkezdett beszélgetések fonalát. Nem, mintha akartuk volna, de hát akkor is. - Egyáltalán nincs ellenemre! - válaszolok a kérdésre. Nagyon szimpatikus számomra az a bevállalósság, amit Jenny képvisel. Így utólag már komolyan örülök annak, hogy nem dobtam ki a meghívómat, hanem eljöttem ide. Felállok a székből, kecsesen kihúzom magam, egyik kezemet a hátam mögé fordítom, másikat pedig felfelé fordított tenyérrel Jenny felé nyújtom. Megköszörülöm a torkom, majd következzék a nagy jelenet. Premierplánban, ha úgy tetszik. - Hölgyem! Felkérhetem egy táncra? - nagyon benne vagyok a szerepben, nem is mosolyodom el. Az egész lehetne kevésbé groteszk is, hogyha férfiből lennék, de hát ugye nem vagyok. Amennyiben Jenny elfogadja a felé nyújtott karomat, úgy szálfaegyenes tartással a parkett közepére vezetem őt. Valószínűleg sikerül elég tekintetet magunkra vonzani már a vonulással is, de szeretnék rátenni még egy lapáttal. Biztos vagyok benne, hogyha Jenny táncolt már, akkor le fogja tudni követni mindazt, amit vezetek neki. Most érzem nagyon is hasznosnak, hogy a férfi lépéseket legalább olyan hitelesre megtanultam annak idején, mint a nőiket. Amint a parketten megfelelő módon elhelyezkedtünk - hosszában állva a térben - úgy rögtön egy kipörgetést vezetek Jennynek, ezzel “taszítva” mintegy messzebb magamtól, hogy aztán meghajolhassak felé, ahogy úriemberhez illik. Elég vicces ez így talpig női báli ruhában, de minden másodpercét élvezem. Alaplépésekkel igyekszem közeledni Jennyhez, s ha ő nem is indult el tükörben felém - bár remélem, hogy megtette - akkor is elérem egy idő után. A versenytánctartást felvéve állok meg vele egy pillanatra, hogy a következő “egy”-et elkapva már indulhassunk is, hosszú lépésekkel, összekapaszkodva, andalító keringő köreit róni a parketten. Ha nem adnak nekünk helyet? Hát majd navigálok, hogy ne kelljen megakasztanunk a mozdulatainkat. Ahol helyem van, ott kar alatti forgást is vezetek, magam elé fordítom Jennyt, hogy aztán előre döntsem őt, így hajolva rá a hátára, s írva le felsőtestünkkel kört. Mindegy, hogy mi a figura neve, már nem gondolok vele. Igyekszem úgy vezetni, mint egy igazi férfinak kell, ellentmondást nem tűrően, hogy Jenny könnyedén követhessen. Itt ebben a táncban egyértelműen neki kell a sztárnak lenni, elvégre a páros táncok lényege, hogy a férfi csak a keret, ám a nő a kép, mely betölti ezt.
- Hát persze! – egyeztem bele mosolyogva, még bólogattam is hozzá. Igazából, ha nem szambázni fogunk, akkor nem is lesz szükségem annyira erre a bizonyos tanításra. Persze nem fogom elutasítani, ha valamit mond és próbál terelget, de valószínűleg a keringőt például magamtól is tudnám, ha már azt vetettem fel lehetséges táncként. Már ha nem lesz megfelelő zene, amire elég nagy lehetőséget láttam. Egy ilyen rendezvényen valahogy a klasszikusabb vonal valószínűbbnek tűnt számomra, mint egy forró latinos tánchoz illő zene. Azért mosolyogtam egyet az elképzelésen, hogy milyen arcot vágnának a vendégek a látvány hatására, de szerintem még így is meg fognak lepődni. Nem hiszem, hogy különösebben megszokott lenne ebben a kis zárt körben, hogy nő nővel táncoljon, márpedig mi fogunk. Pandora legalábbis elég határozottnak tűnt ebben a tekintetben, én meg aztán pláne nem vagyok semmi jónak az elrontója. - Abban én is biztos vagyok – ismertem el, ajkaim pedig még inkább felfelé görbültek. Jó kedvem volt, ezt kár lett volna tagadni. Ki is buggyant belőlem a nevetés, amikor végül Pandora felállt mellettem és úgy kért fel táncolni, ahogyan a férfiak szokták a nőket. Mielőtt még válaszoltam volna, gyorsan lehúztam a poharamban árválkodó italomat – nehogy már véletlenül megmelegedjen! -, aztán újra odafordultam újdonsült ismerősömhöz. Immár táncpartneremnek is nevezhettem volna, ha esetleg ahhoz van kedvem. – Természetesen! Enyém a megtiszteltetés! – válaszoltam én is legalább olyan komolyan, mint ahogyan ő tette. Alig bírtam megállni, hogy újra el ne nevessem magam, de amint elfogadtam a felém nyújtott kezét, máris láttam a szemem sarkából a megvillanó tekinteteket és az elképedt arcokat. Pompás! Máris sokkal jobban elememben éreztem magam, mint eddig bármikor az este folyamán. Miközben a parkettre sétáltunk így kettesben, további tekinteteket éreztem magamon. Nem csak a hátamon, hanem nagyjából minden irányból, ahol csak helyet foglaltak a mélyen tisztelt vendégek. Pandorának még csak fogalma sem lehetett, mennyire sikerült elérnie a kívánt hatást, hiszen neki nem voltak olyan fejlett érzékei, aminek hála érezte volna a levegőben összegyűlt feszültséget, a felháborodást, és azt a sok figyelő szempárt sem érezhette olyan intenzíven, mint ahogyan én. Ezzel nincs is semmi baj, elég, hogy én tudtam, miközben hagytam, hogy Pandora kipörgessen. Még szerencse, hogy ő ismerte a férfiaknak kötelező lépéseket is, mert én a magam részéről azt már nem tudtam volna. Amikor táncolni tanított az a bizonyos férfi, ugyebár mindig én voltam a nő, így nem láttam értelmét arra fecsérelni az időmet, hogy még azokat is megtanuljam pluszban. Helyette volt sokkal kellemesebb elfoglaltság is, amit vele tudtam űzni a megmaradt időben. Gondolataimat gyorsan el is tereltem ebből az irányból, mielőtt még túlzottan is elkalandozott volna a fantáziám. Helyette megindultam a párom felé, hogy a táv közepén összetalálkozzunk. Én is felvettem a megfelelő tartást, habár sohasem versenyeztem, de aki megtanított, az igen, így nem volt ismeretlen számomra. Te jó ég, azt sem tudom, hogy mikor táncoltam ilyen klasszikus formában utoljára! Ettől függetlenül még nagyon élveztem, és hagytam, hogy meginduljunk, majd Pandora legyen az, aki vezeti a lépteimet. Ez így volt rendjén, ha már magára vette a férfi szerepét. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, mire mások is úgy döntöttek, hogy furcsa párosunk ellenére csatlakoznak hozzánk a parketten. Utána már egy kicsit nehezebb dolgunk volt a tér szűkülése miatt, de túlzottan nem viselt meg a dolog. Ha kellett, én nyugodt szívvel taszítottam arrébb másokat, bár nem akartam durvulni egy kicsit sem. Már épp eléggé felhívtuk magunkra a figyelmet így is, verekedést kirobbantani talán már túl sok lett volna még nekem is. A táncunkat követően még néhány órát azért eltöltöttem itt, hol beszélgetve Pandorával, hol újra táncolva, hiszen már úgyis mindegy volt. Csupán az első keltett nagy felháborodást, a többin talán már meg sem lepődtek. Mint ahogyan korábban terveztem, úgy tényleg éjfél körül léptem a távozás mezejére, mert már elérkezettnek láttam rá az időt, ám előtte még megadtam a számomat újdonsült ismerősömnek, hogy ha esetleg kedve van hozzá, akkor máskor is találkozhassunk.
Engem már nem sok minden hoz izgalomba, de a golfozás az igen. Egész télen vártam, hogy jobb idő legyen és kinyisson a klub. Ez a sport öregebb, mint én és talán ezért is szeretem. Mindig van mit kiismerni benne, valami újdonság, új élmény. Meg egyszerűen szeretem a mozgást, a röppálya kiszámolását. Győzni is jó, de maga a játék jobban érdekel. Ha már játszom, akkor persze nyerni akarok és így volt ez ma is. Lyukra játszottam és nehéz volt, mert eléggé fújt a szél. A labda nem nagyon akart messzire menni, hosszú mérkőzésen vagyok túl. De élveztem minden percét. Szerencsére a partnerek sem voltak túl amatőrök. Egyszerűen jó volt játszani, na! Az idei első alkalom és szerintem akkor is jó lett volna, ha fakezűekkel vagyok. Tisztálkodtam egy kicsit, visszaöltöztem és most lazulok itt a bárban. Készülődik egy zenekar is. Szolid lesz, sima akusztikus gitárt látok meg szájharmonikát. Valami country-féle lesz, olyan modernkori siratóének. "Ó, kedvesem, miért mentél el, lalalala". A szövegek bugyuták, de a zene hangulatos. Olyan barokkos. Nem olasz barokk, hanem francia, arra hasonlít. Mikor még nem volt túlcicomázva minden, hanem tömör lényegretörő zenét játszottak a gitárosaink a születésem idején. Még az énekesek is olyanok voltak, hogy nem mindig tudtam, csak beszélnek-e vagy tényleg énekelni akarnak. A modern műfajok között meg van egy pár ilyen. Ezért is tudtam megbarátkozni a country-val, blues-zal, effélékkel. A fiatalkoromra emlékeztetnek. Azt hiszem, ma tartok egy szabad estét és meg fogom hallgatni ezt a zenekart. Nekem is jár ez időnként. Hacsak nem jön egy telefon, hogy azonnal szaglásszak ki valamit... Mert akkor ugrani kell. Zenekar van máskor is, a fontos ügyek viszont tényleg fontosak, ezt megtanultam. Rendltem egy pohár bort és azt iszogatom most itt az egyik asztalnál. Kényelmes a szék, megy valami bemelegítő zene, gondolom, olyasmi, amit ezek játszani fognak. Így szokták csinálni. Viszket a nyakam egy kicsit, úgyhogy benyúlok kigombolt kék-fehér csíkos ingem gallérjába és megvakarom. Nézelődök, a pajzsomat fenntartva. Most nem szaglászni vagyok itt és én se akarok információt kiadni magamról. Olyat, ami a szemet és a fület elkerüli és csak metafizikailag érzékelhető, olyat biztos nem. Megakad a szemem egy nőn. Láttam már a falkaeseményeken és ha jól tudom, ugyanazzal foglalkozik, mint én. Kicsit fiatalabb, dinamikusabb, úgy emlékszem. Nem hívom ide, nem vágyom társaságra. Csak van egy olyan érzésem, hogy nem úszom meg. Ha ideül, talán le tudom rázni valamivel. Fapofával, egy-két kellemetlen megjegyzéssel, mondjuk azzal, hogy zavar, stb. Majd meglátjuk. Nem lesem sokáig, bár tuti, hogy látta. Nézelődök tovább, senki más érdekeset nem látok, úgyhogy borozgatok. Valami chilei vörös ez, de nem túl jó. Még talán egy-két korty és itt hagyom. Az élet túl rövid ahhoz, hogy szar borokat igyunk. Még a farkasoké is.
Bájcsevegek, mint ahogy azt azóta űzöm, hogy farkas lettem. A lehető leghihetőbben adom elő magam, eskü a first lady sem csinálja ezt jobban nálam. Nem járok erre gyakran, de ha mégis, általában a horgomra akad egy-egy vagyonosabb pasas, bár szigorúan szakmai szempontból, nem mondom, némelyik aranyifjúval elszórakoznék, de őszintén szólva nem vágyom rájuk. Úgysem adnának semmi olyat, amit valóban értékelhetnék. Most is egy megbeszélésen voltam, mert a pasasnak derogált feladni az úri murit azért, hogy eljöjjön az irodámba. Ilyenkor kicsit felhúzom az orrom, de mivel a polgármester egyik kis pajtija, nem ugrálok. Az említettel már volt szerencsém találkozni egy ízben Castor társaságában, bár kötve hiszem, hogy megragadtam az elméjében. Ennek a rétegnek kell valami plusz, ami miatt esetleg emlékezhetnek rád, az meg, hogy Castor de Luca alkalmi macájának feltételez, nem ez a kategória. - Rendben, akkor azt hiszem, mindent megbeszéltünk, május 24-én ott leszek, hogy megörökítsem az unokája harmadik születésnapját. Mosolyogtam rá negédesen, hamisságom könnyedén csepegett le a torkomon, ő azonban aligha érzékelt belőle valamit. Kezet nyújtottam, s hagytam, hogy a jó ízlés határán túllépve némileg tovább élvezze forró tenyerem érintését, majd pillantson a szemeimbe, az ő lélektükrei némi sóvárgást hordoztak, de üsse kavics, majd elkapja otthon a nagyit, vagy fizet egy kurtizánnak, engem ez már nem érint. Azzal leléptem. Távozni szándékoztam, de valaki figyelt, mindig kiszúrom az ilyesmit, nyilván azért is, mert farkas vagyok, de anno Detroitban sokat dolgoztam együtt egy magánnyomozóval, számtalan alkalammal figyeltem másokat, tudom, hogy működik ez. Magas sarkaim koppanásai kérlelhetetlenül vezetnek a hímhez, ismerős, láttam már párszor, azt is vágom, hogy ugyanazzal foglakozik, mint én, ezen felül pedig semmit sem tudok róla. Az ilyesmi nem túl pozitív, ha már egy falkában vagyunk, jó volna legalább egy hangyányit ismerni egymást. Úgy meg főleg, hogy szemmel láthatólag letojja a fejem, ergo nem óhajt csodás társaságomban időzni. Hát ezt buktad hapsikám, most már csak azért is. - Ne fáradj, tudom, hogy zavarok. Bár, nézőpont kérdése, hogy a csendes elmélkedésből való kiragadás annak minősül-e. Huppanok le mellé, combjaimon megsimítva a szűk szoknya anyagát, végre, most, hogy jobb az idő, száműzhettem a farmerokat, vastag nadrágokat, és jöhettek a kedvenceim. Nem mondom, hogy nem fagy néha be a hátsóm, de ahogy mondani szokták, a szépségért meg kell szenvedni. - Mi ez a botrány szar cefre, amit iszol? Atya isten… azt hinné az ember, hogy itt minőségi borokat vesztegetnek vagyonokért. Jegyzem meg fennhangon egy röpke szimatolás után, úgy, hogy lehetőleg a pincér is hallja, s elkezdjen azon agyalni, hogy valamivel esetleg kárpótolja az elégedetlen vendégeket, mielőtt kérnék a panaszkönyvet.
Hát persze. Erre mondják, hogy így legyen ötösöm a lottón. Ha lottóznék. Sose szerettem a hazárdjátékokat. Kártyázni tudok valamennyire, de nem az én világom. Mennyireidegesítő már a cipőjének a koppanása is! Mintha a szögeket ütnék a koporsómba. Érzem, hogy közeledik a beszélgetés, amire abszolút nem vágytam. Talán pont ezért jött ide és ki is fogja ezt használni. Ezt egy laza estének szántam eredetileg. Mivel most éppen tényleg nem dolgozom és tudom is, hogy ki ez, ahogy ő is tudhatja, én kivagyok, annyira nem kell megjátszanom magam. De meg fogom, valamilyen szinten, mert szeretek szórakozni. A pajzsomat a maxon tartom, semmit ne olvasson le. Én se fogok róla többet megtudni, de jobb ez így. A kezdéssel el is árulja, hogy tudja, mennyire idegesít. Nem szereti az elutasítást, szembemegy vele, amíg meg nem kapja a kellő figyelmet. Most legalábbis ez van. Én meg csak nézelődök tovább, nem a csajra nézek. Pedig nem rossz, főleg ebben a szoknyában, amit azért megláttam, mikor még távolabb volt. De hidegen hagy. Azt hiszem. A válaszom is ilyen fagyos és lehangoló: - Jó megfigyelő vagy... Mikor a boromat szidja, egyet kell, hogy értsek vele. Én ritkán fogalmazok ilyen trágár kifejezésekkel, de a tartalom helytálló. A pincér idenéz, de nem jön. Valamit szorgoskodik a pult alatt. Nézem egy kicsit, hogy mire készül a főúr és ezt Emma is észreveheti. Aztán odacsúsztatom a nőnek a poharat. - Tegyél panaszt te, ha akarsz. Addig sincs itt. De kizárt, hogy felállna és követelné a panaszkönyvet. Más bora miatt? Ugyan... Ez arra volt jó, hogy felhúzzam egy kicsit. Szerintem most jönnek a dacos szavak és élete története, három vagy négy kötetben. Látja, hogy mennyire nem érdekel és szerintem pont az ellenkezőjét fogja csinálni. Többször mondták már, hogy néha lehetnék barátságosabb. Hát lehetnék. De minek? Már sokszor voltam barátságos, régebben, de mindig be kellett fejezni. Meghaltak, tovább álltam, új személyiség, új élettér. Így nem lehet sokáig barátkozni. Bár ez itt egy farkas velem szemben. Ha ügyes, akkor nem mostanában hal meg. Közös témánk is lehetne, mert szakmabeli. Kanguyak, én meg kangunart vagyok. Szóval van egy minimális esélye, hogy értelmes beszélgetésbe keveredek, de az indítás a lehető legrosszabb. Meg a bor is és ez zavar jobban.
- Ez a dolgom. Mint nyilván neked is. Rántom meg a vállam, mintha a világon semmi sem tudna meghatni, igazából, tényleg nem érdekel, hogy zavarom. Elég gáz, hogy falkatársak közt így megy, de hát üsse kavics, Duncan után, aki mindennap sünt zabál, nem újdonság még valaki, aki citromba harapva éli az életét. Ő dolga, én csak jó arc próbálok lenni, de meglehet, nem fogom túlzottan megerőltetni magam. A Vörös Hold óta valahogy tüskésebbnek érzem magam, és nem feltétlenül szeretném tovább élezgetni őket. Ha valakinek büdös a társaságom, hát odébbállok, nem tudja mit veszít, ennyi. - Mi vagyok én? A cseléded? Tolom vissza rögtön a poharat, némileg azért mulattat a szitu, de az holt biztos, hogy más pocsék piája miatt én nem fogok balhézni, ez legyen csak az ő problémája. - Ha neked megfelel, igyad csak. Legyintek, s belekortyolok a magammal hozott whiskymbe, mást újabban nem vagyok hajlandó inni, ebből is hajlamos vagyok túl sokat, már, emberi szemnek túl sokat, ugyanis, hála Surának, a szervezetem sokkal gyorsabban bontja le a cuccot, minthogy berúgjak tőle. Néha persze hagyom, hogy a képességem háttérbe szoruljon, de úgyis nehéz elérnem, hogy hasson. Ideges amúgy nem vagyok, engem nem olyan könnyű kihozni a sodromból, hacsak nem akarom, hogy valaki azt higgye, felment bennem a pumpa. Ha nem akar pofázni, én abban is benne vagyok, idegesíthetném mindenféle zöldséggel, tutira hamarabb szakadna el nála a cérna, mint nálam, de nem fogom. Most valahogy nem tartanám túlzottan viccesnek. - Mindig ilyen voltál? Ilyen… antiszociális pöcs? Nem, nem óhajtok disztingválni, bár, mentségemre legyen mondva, annyira halkan mondom, hogy csak ő hallja, s utána felvont szemöldökkel méregetem, mintha csak tesztelni óhajtanám, vajh mikor ugrik ki a nyúl a bokorból. Simán megmondom a frankót bárkinek, nem hat meg, hogy erősebb nálam. Látszatra ő is az, nem is kevéssel, bár az is lehet, hogy eleve nem tinédzser csávó volt, mikor megharapták, hanem már érett, felnőtt férfi. Ritka… bár a magam részéről jobban bírom ezt a kategóriát, mint a kis tacskókat, az viszont holt biztos, hogy fordítva nincs így. Ebben az esetben legalábbis a fejem merném tenni rá. Bevallom, kicsit kíváncsi vagyok rá, hogy vajon inkább itt hagy-e, hogy nyomát se látom, vagy úgy egyáltalán arra, hogy meddig tűri bájos mivoltomat...
Kezdőlap
//
