A fogadótér tágas, kellemesen berendezett hely, innét nyílik - vagy ide szalad össze, nézőpont kérdése - minden további helyiséghez, illetve a külső részekhez vezető belső tér.
A hozzászólást Alignak összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 15, 2014 1:43 pm-kor.
- Igen-igen, én vagyok! - tereltem el gyorsan azt a kérdést, amire a válasz nyilvánvaló volt. Elég volt csupán rám néznie, én nagyjából pont úgy néztem ki, mint annak idején. Oké, a hajam kicsit másabb, hiszen az akkori divat szerint hordtam a legutóbbi találkozásunk alkalmával, ahogyan a ruházatom is teljesen más volt, ám a vonásaim éppen olyanok maradtak, amilyenek annak idején voltak. Talán némi fáradtság árnyékolta be a szépséget, esetleg valamiféle elgyötörtség, de a szemeim pont olyan élesek voltak, mint régen. - Ne aggódj, nem akarlak bántani! - emeltem meg a kezeimet, amikor láttam, hogy elhátrált tőlem. - Örülök neked, csak annak nem, hogy éppen ide jöttél be! Falkaterületen vagy, és nem fognak neki örülni. Mi ismerünk, de a jelenlegi fejesek nem... - magyaráztam neki könnyedén, hátammal nekidőlve az ajtónak, hogy elzárjam a lehetséges menekülési útvonalat. Bár nem hiszem, hogy olyan ijesztő jelenség lennék számára, de annyi biztos, hogy jóval erősebb vagyok nála, úgyhogy megállíthatnám, ha úgy akarom. - Igen, volt Chloe! - sepertem félre nemes egyszerűséggel az új nevét. Nem tetszett a hangzása, és tudtam, hogy eredetileg is Chloenak hívják, nem csupán álnév volt annyi évvel ezelőtt. - De arra is emlékszem, hogy amikor innen leléptél, már rég nem nyúltál drogokhoz - ingattam a fejemet leplezetlen rosszallással. Egyáltalán nem derített jókedvre, hogy így robogott be ide a semmiből. Szó nélkül, ész nélkül. - Miért figyeltet meg téged? - tudok róla, hogy őrző az említett férfi, ezért kezdett egyre inkább nem tetszeni ez az egész ügy. - Mi oka van rá? - ráncoltam a homlokomat értetlenül. Oké, az én teremtőm sem volt jobb ennél, de ők teljesen más viszonyban voltak, mint Kirill meg én. - Egek, dehogyis! És te sem fogsz! - jelentettem ki, aztán közelebb léptem hozzá, minden ellenkezése ellenére. - Add ide, Chloe! - nyújtottam ki felé a kezemet. Nagyon rossz volt a taktikája, ugyanis eszem ágában sem volt csak úgy elengedni. - Mikor szoktál rá vissza? Mi történt? - kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal, kissé talán aggodalmasan. Nem tetszett, amit láttam. Emlékeztem még rá, hogy volt már hasonló állapotban, de elképzelni sem tudtam, hogy mi váltotta ki nála újra. Pedig már olyan szépen összeszedte magát akkor, erre most megint ez. Eleve azt sem tudtam pontosan, hogy miért hagyta maga mögött a várost, pedig jó viszonyban voltunk. Szerettem őt, a barátnőmnek tartottam, ezért mosta szeretet és a féltés vezérelt, amikor a drogot követeltem tőle. - Én már régóta nem élek ilyenekkel, és neked sem kellene! - ha engedte, akkor megérintettem a vállát, ha nem, akkor végül csak addig engedtem le a kezeimet, hogy átadhassa az anyagot. - Ne akard, hogy erőszakkal vegyem el... - figyelmeztettem, ha esetleg még mindig nem volt rá hajlandó. Még nem tudtam, hogy mit fogok tenni vele, de valamit mindenképpen.
Tuti valami nagyot vétettem és azért van az, hogy folyamatosan régi ismerősökbe botlok bele. Mondjuk még mindig jobb ez, mint ha valami újba botlanék bele, aki karót nyelt vagy teljesen kóbor ellenes, mert akkor eléggé nagy slamasztikában lennék. Bár itt elég sokan vannak, így szerintem két perc erejéig senkinek se tűntem volna fel, majd utána itt se lettem volna, de ez nem jött össze. - Ezt már párszor hallottam az életem során, s sose tartotta be az illető. – lehet, hogy nem volt fair ez Jenny-vel szemben és talán nem is ellene irányult ez az egész, hanem csak egyszerűen a legtöbb esetben eléggé bizalmatlan lettem. Vagy pontosabb lenne azt mondani, hogy még bizalmatlanabb, mint előtte. – Gondoltam két percig senkinek se tűnnék fel, utána meg itt se lennék. Másrészt meg szinte az egész város falkaterület lett, így nem olyan nehéz besétálni rossz helyre. – jegyeztem meg egy kisebb pufogás közepette, hiszen szerintem lassan nincs is olyan ház, épület, ami ne falka kézben lenne, vagy ha nem az övéké, akkor tuti az őrzőké, de lehet tévedek. Ez csak tipp és semmi több. - Miért olyan nehéz tiszteletben tartania mindenkinek azt, hogy ne hívjon Chloé-nak? Akit ismertetek az már rég halott! Esetleg akkor legyen Raven? – próbálkoztam újra, hiszen a régi nevemmel még inkább eszembe jutatta mindenki azt, hogy egykoron mi volt az enyém és mi mindent veszítettem el egy üzleti út során. Azt se értem, hogy mi baj volt az új nevemmel. Tény, hogy nem egyszerű kiejteni, de akkor is ez szerepelt a papírjaimon már. – Valóban, de akkoriban még volt okom rá. Azóta meg sok minden megváltozott, ahogyan gondolom te is. – jegyzem meg könnyedén és még a vállaimat is megrándítom. - Hmm, talán csak nem akarja, hogy bajba keveredjek? Vagy még mindig túlzottan él benne a múltban lévő kötelék? – kérdeztem vissza, hiszen én ezekre tudnék tippelni. Nem is értem Axelt, hogy mit gondolt, hogy farkas létemre nem fogom előbb vagy utóbb kiszúrni azt, hogy valakivel figyeltet. – Mindenkinek agyára ment a hideg levegő? Komolyan, miért ne tenném? Mondj egy érvet, amiért majdnem 30 év függőségének a gyötrelmeivel meg akarnék küzdeni. – mert én jelenleg nem látok semmi okot rá. Meg amúgy se a Teremtőm, hogy megszabja mit tehetek és mit nem. - Nem sokkal a távozásom után, könnyebb volt elviselnem így, hogy megint idióta voltam, hogy megbíztam valakiben. Majd pedig könnyebb volt az új életvitelemet is elfogadnom így. – s még mindig eszem ágában sincs neki odaadni a szert. Nem őrültem meg, meg nem is értem, hogy miért teszi ezt. – Emlékszel a válásomra? Nos, az volt a kezdő löket, utána jött az, hogy a fiam azt hitte az én kezem is benne volt Axel döntésében, majd pedig jött az új élet. - Megszólalt Teréz anya! – pillantok rá kicsit úgy, mintha régebben nem is lettünk volna annyira bizalmasok. Csak két idegenek lennék. Talán így nekem is könnyebb elviselnem a saját stílusomat irányába. Végül összeszorítom a fogaimat, sóhajtok egyet és egy részét odaadom a szernek. – Most boldog vagy?
- Igen, az lehet, de velük ellentétben én tartom is az adott szavam! - jegyeztem meg kissé hűvösen, amiért egyáltalán eszébe jutott ez az egész. Még hogy én bántani? Képtelennek tűnt az egész ötlet, és én is csak megnyugtatásból, automatikusan mondtam. Nem azért, mert ténylegesen fennállt volna a veszélye. - És különben is, hogy feltételezheted, hogy ártanék neked? - kérdeztem csodálkozva, hiszen nem gondoltam, hogy bármikor is okot adtam volna arra, hogy ezt gondolja. Sem a múltban, sem pedig most. Nem viselkedtem vele durván egyáltalán. - Két perc is elég ahhoz, hogy bárkinek feltűnj! - hívtam fel finoman a figyelmét erre a kis apróságra. - Példának okáért nekem! - fűztem hozzá, mintha mellékes lenne. Nálam idősebbek valószínűleg jóval gyorsabban kiszúrták volna attól még, hogy nem ismerik. - Egyébként igen, elég sok helyen jelen vagyunk... - ismertem el, hiába nem tetszett sok dolog nekem sem. Már hozzászoktam, volt rá időm, amióta egyesült a két falka. - Volt egy-két változás a városban, mióta utoljára itt jártál. - fogalmam sem volt, hogy mennyit tudott a jelenlegi helyzetről. Mit derített ki, kivel találkozott, vagy egyáltalán érdekelte-e még. - Én nem hiszem! Ott él még benned, csak nem vagy hajlandó tudomást venni róla... - vontam meg a vállaimat, mert én meg ezt gondoltam. - De esküszöm, ha a közeljövőben még egy embertől meghallom ugyanezt a dumát, valakit falhoz vágok! - némi düh lappangott bennem, mert hetekkel ezelőtt Olen ugyanezzel jött, erre most itt volt még egy ember, aki fontos volt nekem régen és azt állítja, már nincs többé az a valaki, aki akkor volt. Ugyan már, ha én ezt mondanám folyton, amikor valami rossz történik, már a mostani lenne a legalább hatodik alteregóm. - Igen, megváltoztam. Mindenki változik, de soha nem száznyolcvan fokos fordulattal! - bárki bármit mondjon is, szerintem ezekben az esetekben mindig csak látszatról volt szó, nem többről. A rosszak sem képesek szerintem teljesen megjavulni, bár mindig a kivételek erősítik a szabályt. - Te egyszer már kimásztál ebből a gödörből, és újra ki fogsz, ha valaki figyel rád... - mintha csak előre sejtettem volna, hogy mit fog mondani. Vagy mondjuk úgy, hogy csak engem igazolt, aminek nyomán megjelent egy kis mosoly a szám szegletében. - Akkor ez esetben örülök neki, hogy figyeltet téged, bár ezek szerint elég amatőr módon teszi! - jelentettem ki elégedetten. - Látod, van olyan, akit érdekel a sorsod, akkor is, ha téged már nem - ezt nagyon szomorúnak találtam, de én hittem, hogy van még remény. Az mindig van, még ha nem is látjuk sokáig a kiutat. - Azért, mert képes vagy rá! Van, akinek még mindig számítasz, ne tedd tönkre még jobban az életed! - kértem megenyhülve valamelyest, de azért nem adtam fel, hogy megszerezzem azt, amivel beszökött ide. - Nem, csak egy barát... - mosolyodtam el, amikor ideadta. - Köszönöm! És mielőtt kimész innen, ideadod azt is, ami nálad maradt! - fűztem hozzá, hiszen nem vagyok ostoba. Drogoztam már én is, csak én nem voltam függő. Közben leereszkedtem az egyik fotel karfájára. - Gyere, ülj le egy kicsit! Kérsz inni? Biztosan van itt valami víz vagy hűtő innivalóval... - néztem körbe az irodában. - Kérlek, meséld el, hogy mi történt! - szelíden szóltam hozzá, két kezemet az ölembe ejtve. - Ne magadat hibáztasd, hogy megbíztál valakiben. Mind csalódunk az életben, sajnos ez elkerülhetetlen, de attól még nem adhatjuk fel! Szükség van olyanokra, akikben bízunk, én így gondolom! Valamiért mindig elkövetjük újra és újra ugyanazt a hibát, de vannak esetek, amikor nem bánjuk meg. Ne taszítsd el a régi barátokat, akik még törődnek veled, különben egyedül maradsz! - és azt sajnáltam volna, de ezt már csupán magamban tettem hozzá. - Szóval, milyen életviteledet? - faggattam tovább, hátha megnyílik egy kicsit végre és leküzdi ezt a mufurc viselkedést. Legalábbis velem szemben abszolút hatástalan és felesleges volt.
- Nem mondtam, hogy okot adtál rá. Én csak így vagyok összerakva, de szerintem nem kell részleteznem, hogy sose bíztam senkiben se könnyedén. Sok év eltelt, hogy nem láttuk egymást. Mennyi is? 30 év talán, így azt hiszem annyira nem meglepő, hogy nem bízok csak úgy benned se. Legalább nem bánthat meg senki se könnyedén, még ha emiatt jégszívű is vagyok. – mondom neki könnyedén, mintha tényleg nem jelentene semmit se, pedig nem így van. Túl sokat jelent, mind a múltban és mind a jelenben a barátomnak tartom őt. Sőt, talán olyan számomra, mintha a családtagom lenne, hiszen régebben is kicsit úgy tekintettem rá, mint egy nővérre, egy bizalmasra és bármennyire is fura, de hiányzik ez és ő is hiányzott, de én már megváltoztam és nem akarom, hogy lássa azt a sok sötétséget, ami bennem lakozik. - De te könnyedén kiszimatolsz. – bököm meg az orromat célozva arra, hogy ő már ismer. – Meg a többség itt jól érzi magát és inkább a bulival van elfoglalva, mint a hozzám hasonlóakkal. – teszem hozzá a dolgot sietve, mintha csak próbálnék javítani a helyzeten, de őszintén mondva még az életem se túlzottan izgat jelen helyzetben. Milyen ironikus, hiszen egykoron bármire képes voltam azért, hogy megszökjek valahonnét – onnét, ahova elraboltak egykoron-, most meg igazából már az se érdekel, hogy élek-e vagy nem. Talán még nevetnék is már kínomban, de még se teszem. – Az nekem is feltűnt. Jelenteni fogsz rólam? Kell valamit tudnom? – kérdezem tőle úgy, mintha tényleg érdekelne, de jelenleg nem túlzottan érdekelt semmilyen hivatalos dolog. Egyedül szerettem volna lenni, s belőni magamat. Úgy még Axelt is könnyebb elviselnem, meg saját magamat is. Kevésbé kapok hányingert a pocsék helyzet miatt. - Jesszusom, vagy csak ti vagytok túl vakok. Miért is élne még bennem? Miért akarnám, hogy előtörjön az, aki voltam? – bukok ki kicsikét, mert most már tényleg a nem létező tököm van tele ettől a dumától, majd a kifakadására kicsit hátrálok és felvonom a szemöldökömet. – Hmm, úgy nézem sikerült valakinek kihoznia téged a sodrodból. Esetleg egy újabb régi ismerősbe botlottál? – kérdezem tőle kíváncsian, s közben őt fürkészem. Én nem tudok olyan jól olvasni benne, mint ő bennem. Legalábbis ő könnyebben kiszimatolja a hazugságokat, mint én ebben a helyzetben. – Amúgy engem odavághatsz, ha nagyon szeretnéd, de úgy kérlek, hogy többé ne keljek fel. – rántom meg a vállaimat, mintha semmit se mondtam volna. Azt hiszem ezzel még inkább az idegein fogok táncolni, de talán pont erre hajazok, hogy végre elmehessek. - Itt az élő példa, hogy vannak olyanok, akik igen. Meg egy-két hajléktalan is megerősítheti, hogy képesek az emberek teljesen megváltozni. – pillantok rá egy add fel kérlek pillantás keretében. Nem akarok erről beszélni, majd az újabb szavaira dühösen fújom ki a levegőt és még a karomat is összefonom magam előtt. – S te leszel az, aki ezentúl a mentorom lesz? Te fogsz figyelni rám? Kérlek, Jenny ezt felejtsd el. Biztos vagyok abban, hogy megvan a saját dolgot és gondod, nem kellek még én is a nyakadba. – fogalmam nincs, hogy jelenleg mit csinál a falkában, de komolyan gondolom, amit mond. Nem kell mellém semmilyen mentor. - Ez most komoly? A hátam közepére nem kívánom Axelt. Tudod, néha legszívesebben megfojtanám, de még se tehetem meg, mert annak következményei lennének. Pedig igazán megérdemelné. Mond, hogy te nem véded őt! – pillantok rá úgy, mint aki attól fél, hogy még a barátnőjének tartott személy is inkább ellene fordulna a volt férjem miatt. Nem veszíthetem el őt is. Még ha nem is mutatom ki, akkor is fontos számomra. A fájdalom pedig ott csillog a szememben, amikor Axel nevét kiejtettem. Egykoron annyit jelentett számomra, most meg a fájdalmam egyik legnagyobb forrása, de még se vagyok képes teljesen utálni azt a férfit. – Szerintem ennél lejjebb már nincs, ismerem már az ördögöt. Cimborák vagyunk. – mosolyodom el ártatlanul, majd szőke tincseimbe túrok, miközben meg se mozdulok. Továbbra is ott ülök, ahova letelepedtem nem olyan régen. - Hirtelen te lettél Rex felügyelő, hogy mindent kiszagolsz? – pufogtam úgy, mint egy tini, de nem érdekelt. Figyeltem őt, majd megráztam a fejemet, amikor közelebb invitált magához. Minél távolabb maradok, annál könnyebb lesz megmaradni ennél a távolságtartó stílusnál. - Alkohol nincs? Talán még úgyis könnyebb lenne ezt a dolgot elviselni. – szólalok meg komolyan, majd megforgatom mellé picit a szemeimet is. Hallgatom őt, nem vágok a szavába, majd végül egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Tudod jól, hogy mi történt a múltamban, amikor ide kerültem, ebbe a városba. – kezdek bele, magam sem értem, hogy miért. Talán végre csak beszélni akarok róla és ő tudja, hogy elraboltak még tinédzserként és kihasználtak, megerőszakoltak éveken keresztül és milyen állapotban voltam akkoriban, amikor idekeveredtem, mert megszöktem otthonról, mert nem bírtam többé elviselni a családom fájdalmát se miattam. – Aztán minden megváltozott itt, még ha nem is egyből. Aztán, egyszer amikor üzleti úton voltam a fiam valakit megölt, baleset volt és Axel úgy döntött, hogy a megkérdezésem nélkül elküldi a nővére után, Angliába. Napok teltek el, mire kibukott a dolog, akkor romlott meg a kapcsolatunk, majd váltunk el. Megpróbáltam beszélni a fiammal, de hiába mondtam bármit nem hitt nekem. Úgy gondolta, hogy az apjával együtt hoztuk meg ezt a döntést. Ezek után pedig újra drogozni kezdtem, majd stripper lett belőlem és néha kéjhölgy is. Szóval jelenleg ilyen az életvitelem. Függő vagyok, s a legtöbben Raven néven ismernek. – jegyzem meg egy keserű nevetés keretében, majd megrázom a fejemet. – Ohh, s ne felejtsük el azt is mellé tenni, hogy jelenleg szökevény vagyok, hiszen drogbirtoklás miatt lecsuktak, csak balesetet szenvedett a kocsi, mert valakit meg akartak szöktetni és amilyen szerencsétlen vagyok túléltem, míg mindenki más meghalt a valódi szökevényen kívül. Most elégedett vagy? – pillantottam rá úgy, mintha korábban nem lett volna érezhető az, hogy pontosan tisztába vagyok azzal, hogy mennyire elcseszett az életem, én magam is az vagyok és mintha semmilyen érzés nem létezne számomra. Figyeltem őt, de még mindig nem mentem közelebb és még a könnyeimet se engedtem a felszínre, amik már túl régóta mardostak legbelül, de nem akartam gyenge lenni, s sebezhetőnek mutatni magamat.
- Tisztázzunk valamit! - emeltem fel a kezemet, hogy ezzel fojtsam belé a szót néhány pillanatig legalább. - Én sem arról vagyok híres, hogy ész nélkül osztogatom a bizalmamat, vagy tévednék? - költői kérdés volt csupán, nem vártam rá választ. - Attól még, hogy ennyi év eltelt, én nem lettem más, ezen a téren ugyanaz vagyok, akit itt hagytál! - ezt csak mellékesen tettem hozzá, valószínűleg nem sokat nyomott a latba, de nem is érdekelt annyira, hogy ezen bosszankodjak. Egyszerűen csak kicsit rosszul esett, hogy ő ment el, nem én hagytam magára, és még ő bizalmatlan velem. Én sem ismerem már őt, mégsem hiszem azt, hogy ártani akarna nekem. - Hidd el, a mostani falka nagyon is ki van hegyezve a kóborokra, különösen az ismeretlenekre. Ez a város már rég nem olyan biztonságos, mint amilyen annak idején volt. - beavattam, mert erre nyilván ő is elég gyorsan rá fog majd jönni, ha eltölt itt egy kicsit több időt. - Én azért szúrtalak ki, mert ismerlek, más meg azért fog, mert nem vagy ismerős. Ez már csak ilyen, és komolyan mondom, hogy inkább próbáld meg kerülni őket, mert nem bánnak kesztyűs kézzel senkivel! - vehette figyelmeztetésnek, vagy tanácsnak, mindegy. Én nem fenyegettem, nem jelentettem rá veszélyt, de más nem lesz ilyen jólelkű, különösen, ha nem is ismeri őt. - Igen, jelenteni fogok, mert ez a kötelességem. Ha nem teszem, akkor engem vesznek elő miatta. Egyikünknek sem lenne jó, ha kell, akkor kezességet vállalok miattad! - felajánlottam ugyan, de talán nem gondoltam át eléggé azt, hogy mit vennék ezzel a nyakamba. Sebaj, érte akkor is megtettem volna, ha erre van szüksége. Aztán majd lesz, ami lesz! - Elég nagy lett a falka, kettő egyesült nem olyan régen. Akik Chicagóból jöttek, azok beolvasztottak minket, mind behódoltunk. Elég szigorúak most, és újabban olyan veszélyes és erős egyedek jöttek, akiktől mindenki tart, ezért bizalmatlanabbak lettünk az idegenek felé. Ha nem ajánlasz fel valamit a falkának a maradásodért cserébe, akkor nem kapod meg a megtűrt státuszt. Lehet pénz, a szolgálatod, vagy valami egyéb, ami hasznos nekünk - magyaráztam, csak hogy kicsit képet kapjon a jelenlegi helyzetről. - Mert az vagy te igazából, ez a mostani meg... valami összeroncsolódott kis rész. - miért szépítettem volna? Így láttam, és nem kenyerem a számomra fontos személyeknek hazudni. Különösen, ha éppen úgy látom, hogy az őszinteségre van szükség. Talán észhez tér, és ér valamit a szavam, talán nem. Attól még el kellett mondanom, akkor is, ha nem jut el a tudatáig. - Igen, úgy is mondhatjuk, hogy nem te vagy az egyetlen, aki most döntött úgy, hogy visszatér a városba, miután szó nélkül lelépett! - nagyon most nem akartam belemenni, mert nem én voltam a fontos, hanem ő, és a siralmas helyzete. - Hagyjuk ezt! - legyintettem, mit sem törődve a dumával, miszerint a halálra vágyik. Dehogy vágyik ő rá, ha ott lenne a torkában, szerintem visszatáncolna. Csak egyszer nehogy túl késő legyen! Bevallom, azért egy egészen kicsit aggódtam ám miatta. - Igen, megvan a saját dolgom, de attól még nem felejtem el azokat, akik fontosak nekem. Ha valaki törődni akar veled, akkor hagyd, hogy törődjön! Más az életét adná azért, hogy figyeljenek rá. Úgyhogy fogd be, és hagyd, hogy eldöntsem én magam, mi kell a nyakamba! - jelentettem ki komolyan, ellentmondást nem tűrően. - Én nem védek senkit, csak a te érdekeidet próbálom szem előtt tartani - nem ismertem túl jól az őrzőt, úgyhogy felesleges lett volna védenem. Annak azonban örültem, hogy rajtam kívül mást is érdekelt, még ennek a nősténynek a sorsa. Ha már őt magát látszólag hidegen hagyja, bár ebben sem voltam azért annyira biztos. A látszat sokszor csal, ő meg valószínűleg ezt akarta láttatni. - Sajnos mindig van lejjebb... - húztam el félig bosszúsan, félig szomorkásan a számat. - De te nem fogsz még tovább süllyedni, ezt garantálom! - mondtam újult elhatározással. - Ezt meg sem hallottam inkább! - vontam fel a szemöldökömet a Rex felügyelős megjegyzés hallatán. Gyenge próbálkozás volt, mind a ketten tudtuk szerintem. - Nem hiányzik most neked az alkohol. - olyan volt, mint egy dacos gyerek. - Igen, tudom! - bólintottam, nagyon jól emlékeztem én még rá. – Elégedett! – csendesen mondtam, miután befejezte a mesélést. Valójában korántsem voltam az, hiszen még egy élet tönkrement a szemeim láttára. Oké, nem teljesen előttem, de attól még újra darabokra hullott valaki. – Visszajöhettél volna… miért nem kértél már akkor segítséget? – kérdeztem őszintén, hiszen tudhatta volna, hogy van, akire még számíthat. – Mi nem mozdultunk el innen. – erősítettem rá arra, hogy ez lett volna a legokosabb. – Azt hiszem, hogy minden hozzánk hasonló életében vannak mélypontok, és csakis rajtunk áll, hogy kilábalunk-e belőle. Hogy ezt egyedül, vagy segítséggel tesszük, már részletkérdés – vélekedtem, meghúzva kicsit a vállaimat, majd könnyedén elejtve őket. - Nézd, én nem foglak bírálni, erre ne is számíts! – szögeztem le már most. – De tudod, hogy rajtad állt a döntés, igaz? Szerintem nem volt könnyebb drog után nyúlni, a legelső az lett volna, hogy egy baráthoz fordulsz, és esküszöm, hogy nagyon szívesen felpofoztam volna a te Axeledet! – ígértem már utólag, komolyan nézve a szemeibe. – Nekem is voltak nehéz időszakaim… - már nem emlékeztem, hogy meséltem-e neki, de most nem is szándékoztam belemenni jobban. – Te jó ég, hiszen most is az van! – nevettem fel kissé keserűen, beletúrva szőke tincseim rengetegébe. – De itt vagyok, mert össze akarom szedni magam! És szeretném, ha te is erre törekednél! Ha kell, itt vagyok, ha nem, akkor is! – ígéret volt ez részemről, ajánlat.
Kijelentése és a tette eléggé meglep. Pár másodpercig tényleg csak pislogni tudok és semmi mást tenni. Szerintem még sose láttam ilyennek Jennifert. Talán tényleg egész jó lettem abban, hogy az emberek agyára menjek. – Te talán nem változtál meg, de én igen. – rántom meg a vállaimat úgy, mintha a korábbi szavainak semmi jelentősége nem lenne. Pedig voltak, egyszerűen csak nem akartam semmilyen fajta érzést kimutatni. Az se biztos, hogy maradok, és ha újra közel engedném, akkor azzal nem csak neki okoznék fájdalmat, hanem saját magamnak is. - Sose kellett félteni, s annyira csak nem lehetek idegen, hiszen több évtizedig itt éltem. A falka része voltam. Persze azóta gondolom sok új jött, de nem vagyok teljesen idegen. – hívom fel a figyelmét, majd megrázom a fejemet, hiszen pontosan tudom, hogy mire gondol. Végül lassan kifújtam a levegőt. – Tudom, hogy ebben igazad van, de talán azt akarom, hogy keressen meg valaki a falkából. Magam sem tudom, hogy mit akarok. Túl zavaros minden… - még jobban is, mint régebben volt. Pedig akkoriban se volt annyira egyszerű semmi se. Most meg még inkább úgy érzem, hogy nem tudom mit akarok. 30 év hosszú idő és túl jól megtanultam elnyomni az érzéseimet, túl sok minden történt velem, amit nem tudom, hogy valaha képes leszek e magam mögött hagyni, vagy nem. S eme dolgok eléggé megrémisztenek. Amikor pedig a falkáról és az egyesülésről beszél, akkor kíváncsian fürkészem őt. Nem vágok a szavába, csak figyelem őt és hallgatom azt, amit elmond. Ez teljesen új számomra. Tényleg eléggé megváltoztak a dolgok, de nem is értem, hogy miként lehetséges ez. Mármint az, hogy egy idegen falka vegye át a „hatalmat”. Régen se voltunk kevesen, nem értem egyszerűen. – Nem tűnsz boldognak az egyesülés miatt. – pillantok rá komolyan, majd szőke tincseimmel babrálok zavaromban és amiatt is, mert legszívesebben máshol lennék és inkább lefoglalnám magam, de az most kizárva. – Nem tudom mit akarok, Jenny. Fogalmam sincs arról, hogy mit szeretnék, vagy mi lenne a helyes. Talán csak el kellene újra mennem. – s a szemeimben megcsillant a fájdalom. Tanácstalan voltam és túlzottan is egyedül éreztem magam egy olyan helyen, ami régen az otthonom volt, de mára szinte egy idegen hely lett számomra. Főleg a hallottak után. – Miért akarsz kezességet vállalni értem? Nézz rám! – szólalok meg kissé talán erőteljesebben, mint kellene. Senki se vállalna értem, hiszen egy szétzuhant és talán veszélyes farkas vagyok… A szavaira pedig egy keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. - Bár csak úgy lenne, de talán kivételesen tévedsz. – s még a fejemet is megráztam, hogy inkább hagyjuk ezt. Nem akarok arról vitatkozni, hogy a régi önmagamhoz képest most milyen vagyok. Nem hiszek abban, hogy csak egy roncs lennék. Nem tagadom, az vagyok, de megváltoztam és nem jó irányba. – Sajnálom, de néha nem az a fontos, hogy miként távozik valaki, hanem az, hogy visszatér. – ebben az egy dologban hittem. Néha elrohanunk, néha magunk mögött hagyjuk a szeretteinket, de idővel visszatérünk azokhoz, akik fontosak számunkra. Az újabb kifakadására csak kikerekedik a szemem, majd pedig olyan apróra húzom össze magamat, amennyire lehetséges. Nem akartam felbosszantani, csak azt akartam, hogy ne tegyem tönkre még egy ember életét. Főleg ne egy olyanét, aki egykoron fontos volt és még most is az. Szeretnék mondani valamit, de még se tudok. Nem találom a szavakat. Csak óvatosan pillantok rá, hiszen régebben is számíthattam rá, de akkor is meglepődök azon, hogy most is segíteni akar. Pedig nem voltam se kedves, se barátságos és biztosan oka lenne haragudni rám… Nem értem őt, tényleg nem. - Ne ígérj olyat, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani. Ismerem magam és képes vagyok még lejjebb süllyedni. – mondtam neki komolyan. Lehet, hogy nem hagyná, de attól még nem lehet mellettem a nap minden egyes percében. Nem is várnám el, ahogyan nem is akarom. Meg megpróbálhat segíteni, ha én nem akarom. Talán tényleg csak tovább kellene állnom, de nem megy. Most már egyáltalán nem megy. Csak morgott egyet arra, hogy nem kell nekem ez, meg az. Komolyan rosszabb, mint egy anya. Nem is értem, hogy mikor lett ilyen, vagy mindig is ilyen volt, csak régebben rendesebb teremtés voltam, így annyira nem tűnt fel? Hmm, lehet. Aztán pedig jöhet a délutáni mesedélután is, de persze nincs benne boldogság, ahogyan Happy End se jön el a végén. Miért is jönne el? Az életem eléggé félresiklott és ezt pontosan tudom. - Mégis miként jöhettem volna vissza? Egyszerűen csak eltűntem és akkoriban még a helyemet se találtam. Úgy éreztem azokban a pillanatokban, hogy a farkasom egy átok. Egyszer elszakadtam már a gyerekeimtől miatta, most meg még mindig úgy nézek, mint egy húszon éves… Mintha nem lenne igazán múltam, pedig több van és néha csak nem bírom. Néha azt kívánom, hogy bárcsak megszabadulhatnék minden tehertől. Minden fekete folttól és attól, hogy megöltem másokat.. – s a végére egy apró könnycsepp gördül végig az arcomon. Sietve törlöm le, majd minden erőmmel visszatartom a sírásomat. - Még megteheted. – nevettem el magamat, majd egyszerűen felálltam, s odasétáltam hozzá, hogy helyet foglaljak mellette. A fejemet a vállára hajtottam, ahogyan régebben is. – Nem értem, hogy miért tartasz ki mellettem mindig, de régen is mindig ott voltál és ezt sose fogom tudni eléggé megköszönni neked. De azt se akarom, hogy miattam kerülj bajba. – pillantottam fel rá aggódva. – Nem tudom, hogy mit szeretnék. Talán maradni, s megtalálni a többieket is. Darren és Horatio is még mindig itt él? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tudtam jól, hogy nem szeretné most felemelgetni az ő nehéz időszakát és talán vidámabb téma most jobban is jönne. – Köszönöm, de majd még eldől, hogy mi lesz. De azt megígérem, hogy nem fogok többé eltűnni szó nélkül. – mondtam neki komolyan, miközben a nővéremet fürkésztem.
Arra a kijelentésére, hogy csak én nem változtam meg, vetettem rá egy olyan pillantást, ami egyértelművé tette, hogy ez egyáltalán nem válasz az én szememben. Talán megváltozott, én is változtam, de az alapvető dolgok ugyanazok maradtak, ilyen volt számomra például a kettőnk közötti bizalmi kapcsolat. Elég szomorúnak találtam, ha ő ezt nem így gondolta, de tenni ellene úgysem fogok tudni. Rajta viszont még tudtam segíteni, ha nem is kért a segítő szándékomból. Ez nem szabhatott gátat az elhatározásomnak, maximum egy kicsit nehezíti a feladatot, de ennyi az egész. Reméltem, hogy ezzel ő is tisztában van azért, mert ennyire már ismernie kellett. - Egy olyan falkáé, ami már nincs… - szúrtam közbe szomorúan. – A mostani falka tagjai között már kevesen vannak, akik még emlékezhetnek rád. – sokan elmentek a régiek közül, mások meghaltak, de vannak persze olyanok is, akik még mindig itt élnek velünk, ahogyan harminc évvel ezelőtt is tették. – Akkor tisztítsd ki az elméd, és tisztázd magadban, hogy mit is szeretnél kezdeni magaddal. Az életeddel. Ezzel a helyzettel, ami most itt fogadott! – soroltam el, hogy szerintem miket kéne első sorban megtennie. Mert ez előbb-utóbb úgyis szükséges lesz, akár tetszik neki, akár nem. Muszáj egyről a kettőre lépni, ha boldogulni akar, máskülönben el fogják küldeni melegebb éghajlatra, jelen esetben akár szó szerint is érthetjük ezt. - Tényleg nem vagyok az! – ismertem be, arcomon gondterhelt kifejezéssel. – De már kezdek hozzászokni, és amúgy is a falka az első. Most ez, ami éppen van. Ha tudnák, hogy ilyeneket gondolok, lehet, el lennék fenekelve, bár nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem volt oda meg vissza ezért. Voltak, akik meghaltak az egyesülésnél, példastatuálás miatt. Mások elhagyták a várost, mert nem voltak hajlandóak behódolni az új Alfának. Nem volt könnyű időszak… - meséltem szomorúan, mert még mindig élénken élt bennem, hiába nem tegnap történt. – De lassan kezdünk szerintem összeszokni! – fejeztem be végül bizakodva, és még egy kósza mosolyt is elejtettem felé. - Vagy maradnod, és tiszta lapot nyitni! – kínáltam máris a másik alternatívát, méghozzá gondolkodás nélkül. – Pontosan azért akarok, amiért rád nézek! És sértő, hogy eszedbe jut egyáltalán rákérdezni! – fűztem még hozzá, szemeim kicsit összeszűkültek, ahogy őt méregettem. Valójában azért nem sértődtem meg, csak épp egy kicsit esett rosszul. Túlélem, mint olyan sok mást is, de tényleg szerettem volna segíteni neki. - Ebben legalább egyetértünk! – bólintottam, azt pedig abszolút figyelmen kívül hagytam, hogy szerinte tévedek. Lehet, hogy úgy van, abban az esetben nem lennék túl boldog, de én még mindig bizakodtam. Ez az én nagy hibám, azt hiszem. – Visszajöttél, és ennek oka volt. Már csak azon kellene elgondolkoznod, hogy mi volt ez az ok, mert úgy látom, hogy mostanra elfelejtetted. Szerinted az, hogy tudtad, itt van az otthonod… - lehet, hogy megint tévedtem, de az is lehet, hogy nem. Már nem számítottak az okok, csak az, hogy itt van, és ez máris egy pozitív kezdet lehetett számára. A látszata annak, hogy hajlandó változtatni, kilábalni a gödréből, még ha egyelőre ez nem is esett még le neki. Majd le fog, ha meg nem, akkor majd én az orra alá dörgölöm szívesen. - Ha van melletted valaki, aki visszahúzzon, talán nem. – nevezzen csak naivnak, de én annyira erősen elhatároztam magam, hogy nem ingathatott meg semmiképpen sem. Másokon segíteni amúgy is könnyebb, mint a saját problémáimmal foglalkozni. – Úgy, ahogy most is visszajöttél! Pont azért kellett volna akkor is, hogy ismét magadra találj! – reméltem, hogy elég meggyőzően beszélek. – Szerintem néha mind érezzük úgy, és látod, én sem nézek ki sokkal többnek! – emlékeztettem rá finoman, kedvesen. – Nem vagy egyedül ezzel, de ugye tudod, hogy együtt lehet vele élni? Csak akarni kell. Segítek, ha tudok! – ajánlottam ismét. Feldolgozni mások életének kioltását, bizonyára nem egyszerű. Én nem tudtam, mert nem tettem még hasonlót, de ez nem jelenti azt, hogy soha nem is fog sor kerülni rá. Bár bíztam benne, hogy sosem leszek olyan helyzetben, amikor szükségessé válik ilyesmi. - Meg is fogom, ha attól jobban érzed magad! – közöltem fejemet felszegve, Axel felpofozására utalva. Amikor pedig mellém ült, automatikusan karoltam át a vállát, magamhoz ölelve őt olyan féloldalasan, ahogy tudtam az adott helyzetünkben. – Mert amikor én voltam úgy, mint most te, mellettem is volt valaki, aki kitartott! – mosolyogtam rá, puszit adva a homlokára. – És mert még mindig törődöm veled, te buta! – böktem meg vállammal játékosan. – Igen, itt vannak még a fiúk. Darren nősülni fog, képzeld! – árultam el a nagy hírt. – Egészen hihetetlen még mindig! – nevettem el magam, örülve a kellemesebb hangvételű témának. – Gyere haza! – kértem komolyan, a válasza pedig egyáltalán nem nyugtatott meg. – Jól van, akkor egyelőre beérem ezzel is! De ha bajban vagy, csak szólj! – kértem tőle legalább olyan komolyan, ahogyan ő tette az ígéretét.
- Mi történt itt? Vagy nem mondhatod el? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen csöppet se tetszett az, amit hallottam. Mi a manó történt itt az elmúlt 30 év alatt? Értem én, hogy a világ egy év alatt is sokat változhat, de akkor se éreztem úgy, hogy túl sok örömteli dolog lenne a szavaiban. – Tudod, ezt könnyű mondani, de annál nehezebb megtenni. Talán idővel menni fog, de jelenleg úgy érzem magam, mintha képtelen lennék enélkül egyetlen egy napot is túlélni. - vallottam be a dolgot, régebben is drogosként keveredtem erre a vidékre, mert menekültem minden elől és a családomnak se akartam még több fájdalmat okozni, de most ez teljesen másabb volt. Most már nem csak egy emberi test, bábú volt függő, hanem a farkasom is jószerével azzá vált az elmúlt 30 év alatt. - Én nagyon sajnálom, el se tudom képzelni, hogy milyen lehetett. – szólalok meg kissé döbbentem, mert szerintem akkor én is odavesztem volna, vagy akkor távoztam volna, mert nem biztos, hogy tetszett volna az a helyzet, most meg sok választásom nem lesz, ha maradni akarok, mint elfogadni a jelenlegi szabályokat és dolgokat. – Amúgy meg nem hiszem, hogy olyan könnyedén adnád a formás fenekedet. – próbáltam kicsit elviccelni a dolgokat és egy aprót kacsintottam is, mint valami idióta. DE valahogy nem volt kedvem most ilyen komor dolgokról beszélni, még ha elkerülhetetlen is. – Reméljük, hogy nem csak látszat. – sok mindent láttam már ennyi évtized alatt, de azért drukkoltam nekik. Én még nem voltam falkatag és az is lehet, hogy sose leszek. - Egyelőre még szerintem maradok, s meglátom, hogy mit hozz a jövő. Magam sem tudom. – sóhajtottam egy nagyot, majd egy igazán halovány mosoly jelent meg az arcomon amiatt, amit mondott. Tényleg nem értettem, hogy mivel is érdemlem ki őt. Még mindig úgy viselkedett velem, ahogyan egy testvér, egy igaz barát tenné, pedig azért én is eléggé megbánhattam anno a távozásommal, illetve a mostani viselkedésemmel. Meglepett a higgadtsága, de talán pont erre volt szükségem. Egy régi testvérre, akit talán idővel teljesen visszakaphatok majd. Persze akkor, ha nem leszek totálisan vak. - Őszintén szólva nem magamtól jöttem vissza. – s ekkor picit lesütöttem a szemeimet, szép is lenne azt hinni, hogy képes lettem volna betenni ide a lábamat önszántamból. Nem olyan régen Anchorage-nél közelebb nem jutottam. Idegesen túrok a hajamba. – Talán tényleg itt van az otthonom, de az is biztos, hogy a sors fura játéka hozott ismét ide. Lecsuktak drogbirtoklásért, s balesetet szenvedtünk. Mindenki meghalt, én pedig egész közel jutottam a városig, míg be nem ájultam. – tettem hozzá alig hallhatóan, mert nem kellene ezt sok mindenkinek meghallania. Szerencsére azóta már megoldottam, hogy ne körözzenek. Jó azért, ha vannak az embernek kevésbé törvénytisztelő ismerősei. Pénzért pedig az ember bármit megkaphat. - Néha úgy éreztem már, hogy sehova se tartozom. Jártam a közelben nem olyan régen, vagyis itt éltem hosszabb ideig. Anchorage-ben, gondolom hallottál már róla, de akkor is képtelen voltam visszajönni ide, mintha a sors kegyetlen játéka kellett volna hozzá, most meg elmenni nem tudok. Kész vicc, nem? – pillantottam rá egy keserű nevetés keretében, majd odabújtam hozzá, ahogyan a hugica bújna a nővéréhez. Nem érdekelt az se, ha valaki meglát, mert fontos volt számomra és tudtam, hogy igaza van. – Ha eldöntöttem, hogy mi legyen, akkor szólni fogok neked és kérni foglak abban, hogy segíts, mert ez szerintem nem lesz piskóta menet, ha egyszer le fogok állni újra. Bár az se biztos, hogy menni fog. – köszörültem meg a torkomat, mert már tényleg nem tudom azt se, hogy mennyire mélyen vagyok ebben a katyvaszban, csak azt tudom, hogy túl mélyen vagyok és az életem jó régen kisiklott már. – Tudod jó lenne kicsit felpofozni őt, ugyanakkor még se vagyok képes bántani. Mélyen legbelül, még mindig picit fontos. S ez még inkább bosszant. – tettem hozzá az Axeles dologhoz. Mégis csak a férjem volt és a családunk is szép volt, amíg darabokra nem hullott. - Köszönöm! – csak ennyit mondtam, majd amikor azt mondta, hogy Darren nősülni fog, akkor sietve kaptam fel a fejemet. – Ez most komoly? Tényleg? – alig akartam elhinni. – Gratulálok neki, majd add át, ha tudod. – pillantottam mosolyogva Jenny-re. Azt se tudom, hogy látni fogom-e őket, de nagyon hiányoznak. Sokat köszönhetek neki. – Itthon vagyok félig, s talán idővel teljesen menni fog. Persze ez attól is függ, hogy kiraktok-e innét vagy nem. – s itt inkább a falkára gondoltam, hiszen biztosan valaki meg fog keresni miatta. S még magam sem tudom, hogy mi lesz akkor, de addigra jó lenne összekaparni magam kicsit. – És veled mi a helyzet?
- Nem hinném, hogy ez titok. Az őrzők idehívtak egy falkát, mert szerintük nagyon elkanászodtunk. Aztán a két falka folyton küzdött a területért, ez a város két ilyen csoportosulásnak túl kicsi, ezért elkerülhetetlen volt ez a végkifejlet. Végül a béke érdekében ez lett, de sok veszteség volt… - ingattam a fejemet szomorúan. – Igen, tudom, hogy könnyű mondani, de ha van segítséged a megtételhez, akkor könnyebb dolgod van! Szerintem képes lennél rá, arra is, hogy kibírd napokig, nem is csak egyetlen napig! – biztatóan mosolyogtam, én szerettem volna, ha eljut ide. Ki tudja persze, de bíztam ebben, és az máris több mint a semmi. - Talán jobb, hogy ezt nem élted meg velünk! De azért örülök, hogy most itt vagy! – mosolyodtam el halványan ugyan, de annál őszintébben. – Nem, nem terveztem! Túl sokat túléltem már ahhoz, hogy most adjam fel. De voltak mélypontok, nem is egy… - nem nagyon akartam beszélni az átállás időszakáról. Éppen elég volt megélni, és örültem, hogy nagyjából mostanra már azért rendeződtek soraink. Már ha lehet ezt mondani. Mondjuk inkább úgy, hogy megszoktuk a helyzetet. - Örülnék, ha végleg maradnál! – nem kerteltem, nem volt értelme. – Majd beszélek valakivel, ha úgy döntesz, hogy maradsz. Bár mindenképpen szükség lesz valami szolgáltatásra ahhoz, hogy ne szálljanak rád. Pénz, szolgálat, ilyesmi… - mondtam el ismét, mert csak jót akartam neki. Ha tesz valamit a közjóért, akkor bizony senki nem fogja piszkálni, miután jelentettem róla. Míg ezen gondolkoztam, ő folytatta is a beszámolót, mire csak a homlokom szaladt ráncba értetlenül. Mi az, hogy nem magától jött? Hirtelen volt, hogy eljutott a tudatomig a szavai értelme, de nem mondhatnám, hogy különösebben feldobott. - Tehát most köröznek? – kérdeztem teljesen nyugodtan, tárgyilagosan. Ha igen, azt sürgősen meg kell majd oldani. Ha kóbor, ha nem, nem lenne jó, ha esetleg a szövetségieket a nyakunkra hozná. – És ki talált meg? – érdeklődtem tovább, hogy legyen némi fogalmam azért erről az apróságról is. – Nekem is volt ilyen időszakom… - húztam el a számat kelletlenül. – Voltam is ott, él pár ismerősöm arra – például Yetta, a leendő sógornőm. – Meg fogjuk oldani ezt a helyzetet. Azért jó lett volna, ha néha átruccansz ide, legalább életjelet adni! – most, hogy ezt tudtam, azért egy egészen kicsit nehezteltem rá, hiába nem akartam. Képes volt ennyire közel lenni, és mégsem közölni ezt a régi családjával! - Természetesen! Számíthatsz rám! – biztosítottam gondolkodás nélkül a támogatásomról. Ha leszokik, akkor mindent meg fogok tenni, hogy segítsek rajta, neki. – Csak akarnod kell, és menni fog! – dörzsöltem meg a karját, mintha fázna, és én fel akarnám őt melegíteni. – Akkor arra készülj fel, hogy ha egy városban vagyok, idővel talán nem is csak picit lesz fontos, hanem újra teljesen az életed részévé fog válni. Ez benne van a pakliban! – talán nem lesz igazam, de volt egy ilyen sanda gyanúm azért. - Aha! Egy barátnőmet veszi el… - bólogattam tovább. – Persze, átadom! Biztos örülni fog. Olyan, mint egy megkergült kölyök! – vigyorodtam el szélesen. – Ha rajtam múlik, maradsz! Csak sajnos nem sok beleszólásom van. – ez bosszantott, de azért az érdekében fogok tudni szólni pár szót, ha arról van szó. – Velem? – pillantottam le rá komolyan. – Semmi! Az életem káosz! – zártam elég rövidre. – Vezetem a Síparadicsomot, párterapeutaként praktizálok mellette. Van egy férjem, aki a kölyköm, és alig beszélünk egymással, ráadásul visszatért az a férfi, akit szerettem, de szó nélkül lelépett két éve. Soroljam még? – foglaltam össze tömören.
- Elkanászodtatok? – vontam fel a szemöldökömet és láthatta azt, hogy mennyire nem tetszik az, amit hallok, s még inkább úgy éreztem, hogy jobb, hogy nem voltam itt. Főleg, hogy Axel is őrző, mert gondolom ez nem éppen segített abban, hogy a két faj között nagyobb legyen a béke. Főleg, hogy ők hozták ránk a betolakodókat. Másképpen nem tudnám őket nevezni. – Talán, nem tudom. Most még úgy érzem nem, lehet majd idővel változni fog. – pillantottam rá lemondó pillantással, mert most tényleg nem láttam arra reményt, hogy menne drog nélkül az élet. Ahhoz már túl mélyen benne voltam. - Legalább valaki biztosan örül nekem. – pillantottam rá egy halovány mosoly keretében, hiszen tényleg jól estek a szavai. – Most már, ha baj van, akkor engem is megtalálsz. Nem fordítok neked szó nélkül többet hátat. Ezt megígérem, bármit is hozzon a jövő. – mondom neki komolyan, mert többé tényleg nem szeretnék fájdalmat okozni neki. Ahhoz még mindig túl fontos számomra. Olyan, mint egy nővér. - Idővel talán újra csatlakoznék … - vakarom meg a fejemet, hiszen ez még azért sok mindentől függ. – De addig szerintem fizetést választanám. Nem hiszem, hogy bármilyen szolgálatot fel tudnék vagy akarnék jelenleg ajánlani. S köszönöm, ha szólsz egy-két jót az érdekemben. – tettem hozzá kicsit halkabban, mert ez inkább neki szólt csak és nem mindenkinek, mert jelenleg tényleg nem tudom, hogy mi lesz. Majd az idő eldönti, hogy maradok vagy inkább tovább táncolok. Ahhoz már olyan jól értek. - Nem, mármint most már nem. Elintéztem a dolgot, így már senki se keres. Nem tennék ki senkit ekkora veszélynek. - Szólalok meg sietve, hiszen nem akarom, hogy azt higgye nem voltam elég óvatos, vagy esetleg ez jusson a falka fülébe és emiatt ne maradhassak. Jó kislány leszek, s már nem kell tartani a zsaruktól se. – David, vagyis most már Axelnek hívják. – igen, az exférjem, pontosan úgy, ahogyan egykoron is. Tiszta vicces, az élet fura játéka. – Megtettem volna, ha van hozzá elég bátorságom, de akár hányszor elindultam, mindig visszafordultam. Valahogy nem tudtam közel jönni ehhez a városhoz. Túl sok volt az emlék és azt se tudtam, hogy ti mit szólnátok nekem. – jegyeztem meg kissé lebiggyesztett ajkakkal. Pontosan tudom, hogy mennyire egy lecseszett életem és személyiségem lett, ahogyan azt is, hogy részben gyávaság volt nem beköszönni, de nem mindig minden olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. - Köszönöm, meg se érdemlem igazából. Tudom, hogy nem volt szép dolog, amit tettem. – fura volt, hogy amennyire ellenséges voltam vele eleinte, annál inkább barátságosabb lettem idővel, hiszen a barátság erős volt régebben is közöttünk. – Félek, ha elhatározom, akkor elbukom, vagy esetleg olyannak ártok, akinek nem akarok, mert a farkasom is kicsit függő már. – s ekkor megbicsaklik a hangom. 30 év azért eléggé hosszú idő, s ha nem lennél farkas, akkor már szerintem rég nem is élnék ennyi anyaggal a szervezetemben, így a farkasom is kicsit függő lett. Igazán gyönyörű. – Nem tudom, jelenleg a hátam közepére se kívánom, meg néha igazán megszeretgetném még a nyakát is. Talán már csak a múlt él bennem és semmi több. – pillantok rá, amikor megdörzsöli a karomat. - Ahww, ez jól hangzik. Akkor biztosan kedves nőstény lehet és az a lényeg, hogy boldog és nem csoda, hogy olyan. Mindig is kissé olyan volt.- jegyzem meg szélesebb mosollyal, majd bólintok. – Tudom, hogy nem te döntesz, de már azért is hálás lehetek, ha szólsz jó pár szót. – pillantottam rá barátságosan. Nem kérem, hogy hazudjon értem, mert nem fogom tagadni, hogy drogfüggő vagyok. Nem áll szándékomban az, hogy hazudjak bárkinek is a nyilvánvalóról. – Ohh, még a végén nálad fogunk kikötni Daviddel. – nevetem el magamat csöppet se komolyan a párterapeuta dolgon. – Férjhez mentél? S miért nem beszéltek? Bántott téged? Nem vagy boldog? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd felvontam picit a szemöldökömet. – Kit szerettél? Kiről van szó? – kérdeztem picit csodálkozva, hiszen nem rémlett a dolog, de lehet utánam érkezett az a hím, vagy csak kicsit megkopott volna a memóriám?
- Mondjuk úgy, igen. – nem mentem bele jobban a részletekbe, mert szerintem annyira azért nem volt vészes a helyzet, csak az őrzők fújták fel a dolgot. Azért nem ártottunk senkinek sem, csak voltak kicsit rázósabb ügyeink. Én is benne voltam ezekben, az illegális autóversenyekből sem maradtam ki, szóval én voltam az utolsó, aki emiatt mondhatott valamit másokra. – Tudom! A függők mind úgy érzik, hogy nem bírnak ki egy napot sem, aztán eldöntik, hogy le akarnak szokni, és bumm… - jó, ez csak az én véleményem volt, így végül meg is vontam a vállaimat könnyedén. - Köszönöm! Szavadon foglak fogni! – mosolyogtam rá. Legalább egy régi barát újra állandó pontja lehet az életemnek, ha minden jól megy. Olennek már magam sem tudtam pontosan, hogy örülök-e, vagy sem, túl sok bonyodalmat okozott a megjelenésével. Már túlléptem rajta, erre most megint itt van. A mellettem ücsörgő szöszivel legalább nem ez volt a helyzet, és többé nem is fog úgy elmenni, hogy én ne tudjak róla. Elegem volt abból, hogy a szeretteim szó nélkül lépnek le mellőlem, és még magamban keresem a hibát, hogy miért tették ezt. - Még szép, hogy szólok! – bólintottam határozottan. – És rendben, akkor fizetni fogsz a maradásért. Így nem lesz semmi gond szerintem. – mosolyodtam el. Én nagyon bíztam ebben, ráadásul, ha jelenteni fogok róla, akkor ez már szerintem jó pont lesz neki, hogy hajlandó valamit tenni cserébe azért, hogy itt élhessen. – Azért nagyon örülnék neki, ha később tényleg újra egy család lennénk. Mármint falka szempontjából is! – szavaim őszinték voltak, ráadásul neki is biztonságosabb lenne, valamint egy biztos háttér. Legalább mi sem jelentenénk rá veszélyt, ha idővel Lucas úgy dönt, hogy nem tűri meg tovább a városban őt, mint kóbort. - Rendben, akkor ezzel nincs teendőnk! – nyugtáztam, hogy már nem keresi a rendőrség. Egy gonddal és feladattal kevesebb. Ennek szívből örültem, bár biztosan el lehetett volna rendezni, ha muszáj. Voltak a rendőrségen őrzők is, és falkatagok is. Be voltunk biztosítva alaposan. – Te jó ég! – kerekedtek el a szemeim. A sors furcsa fintora, ez egészen biztos, hogy pont az találta meg, akit valószínűleg a pokolba se kívánt, nemhogy a saját közelébe. Láthatóan azonban nem esett baja, így jobban nem akadtam fenn ezen. Biztosan elrendezték egymás között a dolgaikat, ha meg nem, akkor majd később fogják. - Szomorú, hogy ez egyáltalán felmerült benned kérdésként. – húztam el kicsit a számat. – Örültünk volna neked, ahogyan most is! – ebben legalább teljesen biztos lehettem. Már ha magamból indultam ki, de szerintem a többiek is hasonlóképpen lennének. – Ugyanakkor megértem, hogy az emlékek súlya eltántorított. Van olyan hely, ahová én sem szívesen tenném be a lábam… - ilyen volt egy koncentrációs tábor is, hogy példát mondjak. Mostanra voltak olyanok, amiket megnyitottak a látogatók előtt, de én semmi pénzért nem mentem volna oda. Sajnos túl jól ismertem belülről ahhoz, hogy újra látni kívánjam. - Hú, akkor az nem lesz könnyű menet – ismertem el, bár nem volt meglepő, hogy a farkas is függővé vált ilyen hosszú idő alatt. – De vannak, akik támogatnak, mindig gondolj erre! – biztattam mosolyogva, mert ennél többet sajnos nem tehettem jelenleg. – De attól még, hogy közös a múltatok, nem biztos, hogy el is múlt teljesen. – mosolyodtam el halványan. Sajnos nekem és Olinak már esélyünk sem volt arra, hogy rendeződjünk, de neki még lehetett az elmondottak alapján, az őrző törődött még vele. - Ha kedvesnek éppen nem is nevezhető, de kedvelem őt nagyon! – utaltam Yettára. – Természetes! – legyintettem nemtörődöm mozdulattal, mert számomra nem volt kérdés, hogy próbálok-e segíteni. Ha csak egy kicsit is beszélhettem mellette, akkor fogok. – Nem, nem vagyok boldog! – vallottam be őszintén, amikor a téma átterelődött az én ramaty életemre. – Vegasban házasodtunk össze, és Castor ultimátumot adott. Mivel nem akartam megölni, és rengeteg a pénze, be kellett harapnom, szóval a kölyköm is. Nem örült neki túlzottan, többé nem tud rám nőként nézni, és még sorolhatnám. Jelenleg nem túl jó a viszonyunk, és van némi köze az egyik kölyökhöz is. – sóhajtottam gondterhelten. – Olennek hívják. Szerintem már akkor is itt volt, amikor te… - bár teljesen már nem emlékeztem ilyenekre, hogy ki mióta él a falkában.
- Bár csak lenne ilyen bumm is benne, de én nem régen már szenvedtem elvonási tűnetek miatt. A farkasom majdnem el is szabadult. Túl veszélyes lenne letennem, nem? – pillantottam rá aggódva, hiszen a fogva tartásom napjait is csak azért éltem túl, mert kiütöttek újra és újra, így a farkasom is mélyálomba zuhant. Szép kis tortúra volt, de legalább annyira nem veszélyes. Viszont a függőség eléggé megjelent. - Rendben, csak nyugodtan, de ha véletlen megszegném, akkor is lehetne az, hogy csak finoman billentesz fenékbe? – kérdeztem tőle angyali mosollyal az arcomon és ártatlan tekintettel, amiben azért jól lehetett látni azt is, hogy még mindig van bennem anyag, de már nem olyan vészesen, mint félórával korábban vagy ki tudja, hogy mennyi ideje is vagyunk itt. De tényleg nem állt szándékomban magára hagyni most már Jenny-t. - Reméljük, de gondolom, majd eldől, hogy milyen ítélet is születik a fejemről. Azért majd ne valami vérmes figurát küldjetek a nyakamra. – próbálom kicsit elviccelni a dolgokat, de hát majd eldől. Szerintem azt se fogják engedni, hogy függő maradjak továbbra is, de majd tényleg kiderül. Kár ezen előre aggódnom. – Nem fogom ezt elfelejteni, amit mondasz. Ha már tudom, hogy miként döntöttetek rólam, akkor utána jobban átrágom magam, meg persze az se mindegy, hogy mit hoz majd a holnap vagy a következő hetek. – s most Davidre utaltam, a volt férjemre. Tényleg magam sem tudom, hogy legközelebb milyen napfelkelte fog elérni, de ezen se akarok jelenleg agyalni. Még a végén a fejem is szétrobbanna. Inkább csak úszok az árral és igyekszem nem túl sok bajt kavarni addig se. A kiakadásra csak bólintok, mert tökéletesen egyetértek azzal, hogy eléggé vicces helyzet volt, hogy pont David talált rám és azóta is so-so egymás nyakán ragadtunk a csöppet se békés helyzeteknek köszönhetően, de már nem tudok visszamenni az időben, hogy inkább másik irányba induljak el és máshol essek össze. - Én tényleg sajnálom, de hidd el, hogy nem olyan életet éltem, amire bárki is büszke lenne. Főleg, nem egy szülőin. Függő és stripper egyednek senkise örülne. Meg nem is akartam, hogy szétzuhanva lássatok, de ez utóbbi nem túlzottan jött össze. – sóhajtottam egyet, hiszen ő is és Balthazar is láthatta a szétzuhant énemet. Megesik, bármennyire is igyekszem nem mindig jön össze a dolog, mármint, hogy normális és a csöppet se sebzett énemet mutassam. – Sajnálom, messze van az a hely? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy milyen helyről lehet szó, de faggatni nem fogom. Annyira tapló még én se lettem. - Ha egyszer úgy döntök, hogy leteszem, akkor eljössz hozzám? – pillantottam úgy rá, ahogyan egy ijedt húg pillanata a nővérére. – Mármint te visszatudod fogni a szenvedő másik felemet is. Nem tudom, hogy akkor még David mellett leszek-e vagy nem, de ha igen, akkor nem akarom őt bántani. Még akkor se, ha harcos. Tudom, hogy sose akarna kárt tenni bennem… - s picit elbicsaklik a hangom, hiszen nem akarok őt akkor bántani. – Lehet, ez még szerintem a jövő zenéje lesz. Tényleg nem tudom, hogy mi a manó zajlik közöttünk. – ezen nincs mit titkolni. Egyszerre zavar a közelsége, míg máskor pedig megnyugtat David. S ez még inkább bonyolultabbá teszi a dolgokat. - Az számít, hogy kedvelitek egymást. Bár téged ki ne kedvelne? Mindig is barátságos és kedves személy voltál. Erre tisztán emlékszem! – jelentem ki határozottan és mosolyogva. Sokat köszönhetek neki, mind emberként és mind farkasként is. Szomorúan hallgatom azt, amit mesél. – Nem tud rád nőként tekinteni? Castor az új Alfa? – kérdeztem csöppet se kedvesen kiejtve a nevét, majd megráztam a fejemet. – A férjed csak idióta lehet, ha emiatt nem szeret téged, mert remek személy vagy. Esetleg próbálj meg vele beszélni? – kérdeztem tőle meg óvatosan, majd felismerés megcsillant a szemeimben, amikor meghallottam Olen nevét. – Olli? Miért nem beszélsz vele, ha szereted? Talán a múlt nálatok se illant el… – majd picit megszorítottam Jennifer kezét, hogy biztosítsam őt a támogatásomról.
- Ha van melletted olyan, aki tud rajta uralkodni, akkor szerintem nem olyan vészes a helyzet. – persze ez csak az én véleményem, de szerintem volt benne valami. Én lehet, hogy nem lennék elég erős hozzá, hiába vagyok jóval idősebb nála, de más falkatag talán képes erre. Mondjuk, Victor egészen biztos, hogy tudna rajta uralkodni, ha gond van. Majd talán megkérdezem tőle később, ha összefutunk. Addig nem akartam ígérgetni a nevében semmit, de nem az a típus, aki nemet mondana nekem. Főleg, ha szépen megkérem rá, ráadásul a mellettem ülő nőstény számára sem volt idegen. - Rendben, csak finoman! – nevettem fel jókedvűen, fesztelenebbül, mint amilyen az elmúlt percekben voltam. Azt pedig csak magamban jegyeztem meg, hogy eddig azt akarta, verjem szét a csinos kis fejét, de most már a fenekére is vigyázott. Némi haladásként értékeltem magamban, de hangosan inkább nem mondtam ki. Nem akartam elkiabálni, még a végén rátörne, hogy csak azért se legyen igazam. - Sajnos nem rajtam múlik… - húztam el szomorkásan a számat. – De nem mindenki vészes azért, és mivel jómagam Felderítő lennék, szerintem beérik egyelőre az én jelentésemmel is. Lucas meg egész normális, ő a Béta. – magyaráztam könnyedén, hátha ezzel kicsit megnyugtatom, és inkább abba az irányba terelem, hogy csatlakozni akarjon a falkához. Olyan jó lett volna, ráadásul nem kellene aggódnom miatta a későbbiekben, mert lenne mögötte egy biztos, támogatói háttér. Szerintem ez nagyon fontos dolog. - Azért ez nincs rád írva, ne feledd. Szerencsére a múltunk sötét foltjai a saját gondjaink elsősorban. Mi szégyelljük, és gyakran azt hisszük, hogy mindenki más is tudja őket, de nincs így. Ha pedig így is lenne, a te dolgod, a te életed. Azon a szülőin… - tettem hozzá, halovány kis mosollyal. Nem akartam ítélkezni felette, jogom sem volt hozzá igazából, hiába vagyok a barátnője. Attól még mindent én sem tehetek meg. – Ne emészd magad emiatt, csak gondolj a jövőre! – biztattam őszintén, reméltem, hogy segíthetek neki valamelyest vele. – Igen, hála istennek elég messze! – túrtam bele a hajamba. – Európában, és szerencsére már az összes koncentrációs tábor kapuja bezárult – nem emlékeztem, hogy meséltem-e neki a múltamról korábban, de most nem is volt lényeges. Én már megbarátkoztam vele. Vagy legalábbis elfogadtam. - Ezt kérned sem kell… - szorítottam meg egy kicsit. – Igen, szerintem én is vissza tudom. – bíztam abban, hogy így van, de ha nem, akkor is lesz segítségem. – Rendben, vigyázni fogunk rád! Megígérem! – biztosítottam róla teljes komolysággal. Azért az Olen témájára való áttérés sem volt a legjobb, de már nem pörgött legalább a saját baján. Ez is valami, egyfajta segítség szerintem. – Oli felesége egészen biztos, hogy nem kedvelne! – nevettem fel keserűen. – Igen, Castornak hívják a hímet. És azt állította, hogy nem tud rám nőként tekinteni azok után, hogy a farkasának meg a teremtője vagyok. – megvontam a vállaimat, eléggé sértett még mindig. - Összezavarodott, de szíve joga. Talán elválok tőle, de már arra is gondolta, hogy elküldöm valahová tanulni. Egy időre… - vonogattam a vállaimat. Csak mostanában jutott eszembe, de nem is rossz ötlet. – Már próbáltam, de nem mentem semmire, ezért gondolkozom ilyen drasztikus megoldásokon. – tettem még hozzá, mielőtt ténylegesen rátértünk volna Olenre. – Már beszéltünk. Ő kitart a házassága mellett, ő ilyen típus. Ha el nem is illant, ő lezárta. Vagy próbálja lezárni. Talán nekem is ezt kéne tenni, és ezt is tettem, amíg fel nem bukkant. Most nem tudom, hogyan tovább. Lehet, hogy nekem is nyitnom kéne mások felé… - vállaim megereszkedtek, ahogy kifújtam a benntartott levegőt.
- Lehet igazad van, de rajtad kívül aligha találnék bárkit is, aki segítene. Nincs olyan sok ismerősöm és nincs kedvem újra eladni a lelkemet se senkinek. – szólalok meg egy kisebb habozás után, hiszen tényleg fogalmam sincs, hogy miként lenne lehetséges ilyen személyt találnom. Mindegy is, most nem akarok ezzel törődni, ráér akkor, amikor elhatározom azt, hogy abbahagyom a szer fogyasztását, mert akkor jön úgyis még inkább a földi pokol, meg előbb még el kell döntenem, hogy maradok vagy éppen megyek. Meg mennyire tekerem ki a nyakát Davidnek, vagy mennyire nem. Bár utóbbira eléggé kicsi esélyt látok. Nevetésére pedig csak mosollyal felek, hiszen kár lenne ezt tovább fűzni, így inkább hagyom is, hogy a nagykönyvben jöjjön a következő fejezet vagy éppen lap és sodródjak az árral. - Biztosan nem lehet unalmas az életed, s tuti remek vagy benne. Mindig is remek voltál és végig vitted azt, amibe belekezdtél. Lucas? Ő új, igaz? – kérdeztem tőle meg óvatosan, hiszen lehet az egyik régi társunk változtatott nevet, bár kicsi esélyt látok rá. De nem rémlett régebbről semmilyen Lucas se, de lehet már az én emlékezőmmel van a gond és ezért nem ugrik be. Szerintem már rég hulla lennék, ha nem farkas lakozna bennem attól a sok szertől, amit benyomtam az elmúlt 3 évtized alatt. Szerintem még egész könnyedén megúsztam, hogy csak a farkasom is függő lett, de ezt nem fogom hangoztatni. Abból senkinek se származna semmilyen jó dolga. Csendesen hallgatom azt, amit mond és valami miatt úgy érzem, hogy ő pontosan tudja, hogy miként hasson rám, hogy miként tud bejutni a szívem rejtett zugaiba, hogy utána elgondolkozzak azon, amit hallottam és fura érzéseket keltsen életre, amiket régóta nem éreztem már. – Köszönöm, azt hiszem túl jól ismersz még mindig és pontosan tudod, hogy miként kússz be a szavaiddal a bőröm alá. Igazán szerencsés vagyok, amiért a barátomnak tudhatlak. – mondtam neki őszintén és mosollyal az arcomon. Örültem annak, hogy nem engedett elrohanni. – Majd még meggondolom a dolgokat, meg nem csak rajtam fog múlni. – s ez tényleg így volt. Sok víz fog még lefolyni a Chenán, mire eldől az, hogy maradok-e vagy megyek. – Majd igyekszem. – bólintottam, de azért érezhette, hogy ez nekem nem fog olyan könnyedén menni, mint amennyire könnyű kimondani eme szavakat, de szerintem, ha az ember megpróbálja, akkor már nem lehet annyira veszet ügy, vagyis gondolom… - Ohh, értem… - mondom meglepettem, de inkább nem is feszegetem a dolgot, mert biztosan nem lehetett számára semennyire se kedves emlék, én pedig nem akarok rossz emlékeket felhozni. Amikor pedig a férjéről beszél, akkor csodálkozva hallgatom a történetet. Nem is értem, hogy miként adhatták ezt parancsba. Ha pár évük lett volna, akkor annyi és nem több. Miért kellett ennyire kegyetlennek lenni, ahogyan azt se értem, hogy miként nem volt képes már nőként tekinteni Jenniferre, hiszen igazán gyönyörű teremtés. – Én nagyon sajnálom, s remélem, hogy idővel jobb lesz. De hidd el a válás annyira nem is rossz, mint amilyennek tűnik és bármi is lesz melletted leszek. – ölelem meg kicsit sután, de a szándék a fontos. Igaz, nekem az újabb löket volt a mocsár felé, de ő erősebb nálam, így nem tartok attól, hogy esetleg túlzottan magába zuhanna. – Lehet, hogy az jó ötlet lenne, s ha ülepszik a dolog, akkor változni fog a véleménye. – pillantottam rá biztatóan. Reménykedtem abban, hogy egyszer helyre fog billeni a magán élete is. - Ha majd jobban leszek, s nem lesz gond, hogy a város utcáit szelem, akkor esetleg együtt elmehetnénk bulizni. Biztosan jót tenne neked, s ugyan már, még te is fiatal vagy, előtted az élet, hogy megtaláld azt, aki képes téged megbecsülni. Néha nem azt szánta nekünk a sors, akiről hittük. De hidd el, hogy neked is él egy társad valahol. – mondtam neki komolyan, még ha én jelenleg átkoztam a szerelmet és minden hozzátartozó dolgot, de érte képes vagyok ezt is félretenni. – Én most azt hiszem inkább mennék. Remélem nem gond, majd még beszélünk. – indulok el kifelé, miután megöleltem, majd eszembe jut valami. Felkapok egy tollat, s ha nem zavarja, akkor a kezére firkantok egy számot. – Itt megtalálsz. Majd csörögj rám, hogy tudjam te vagy az. – majd újra megöleltem, kapott puszit, majd amilyen váratlan egymásra bukkantunk, el is tűntem.
|| Köszönöm a játékot, nagyon élveztem és várom a folytatást!
- Azért vannak még itt a régiek között olyanok, akik biztosan szívesen segítenének neked, ráadásul szerintem a te volt férjed is felajánlaná neked bármikor! – kicsit cukkoltam ugyan, de hogy érezze, nem akarom piszkálni mégsem, rámosolyogtam. Számomra magától értetődő volt, hogy felajánlottam a segítségemet, bármikor szívesen megtenném, ha ezzel segíthetek neki. Elég volt ránéznem ahhoz, hogy tudjam, mekkora szüksége is van egy kézre, amibe erősen belekapaszkodhat, és kihúzhatja magát a gödörből, amit ő maga ásott meg igazából. - Igyekszem. Mindig van valami tervem… - vontam meg a vállaimat mosolyogva, szerényen. – Igen, új. – bólintottam. – Őt keresd majd, ha úgy döntesz, hogy eljött az ideje. – azért mertem ajánlani, hiszen ő az egyik illetékes, jelenteni pedig úgyis fogok Choléról. Egyszerűbb, ha egy kicsit megkönnyítem a kettejük dolgát, és nem kell még hatvan kört futnia ahhoz, hogy maradhasson a városban. Reméltem, hogy minden rendben lesz majd ezután is, mert eddig legalább megúszta, hogy összefusson valakivel a falkából. Még jó, hogy pont én voltam az, akibe végül sikerült beleakadnia. Nem tudtam, hogy mennyire voltam rá nagy hatással, inkább csak mondtam azt, amit gondoltam. Hogy ez pozitív visszhangot keltett benne, annak csak örülni tudtam. Tudhatta, hogy mindent pontosan úgy gondoltam, ahogy kimondtam, hiszen mindig is jellemző volt rám az, hogy ne tartsam magamban a véleményem. Azért volt, hogy megosszam másokkal, nem? - Örülök neki, hogy így gondolod! – őszintén mosolyogtam rá, nyilván jól esett, hogy így gondolta. Tényleg nem volt szándékos részemről az, hogy ennyire hatottam a lelkére. Na, jó, talán egy egész kicsit azért mégis szándékomban állt így tenni, hogy rávehessem a maradásra, de ha nem akarja majd, akkor sem fogom erőltetni. Attól még, hogy úgy gondoltam, ez szolgálná az érdekeit, még nem lehetett belekényszeríteni olyanba, amit nem akart teljes szívvel. Én legalábbis így gondoltam, a falka meg majd más lapra tartozik valószínűleg. - Majd megoldódik valahogy! – legyintettem, de inkább saját magamat akartam megnyugtatni, bizonygatni, hogy így lesz. – Remélem… - tettem végül hozzá mégis, számot adva a bizonytalanságomról ezzel kapcsolatban. – Nem tudom mennyi az esélye annak, hogy változás álljon be. Vele legalábbis, de hogy a jövőben kivel és mi lesz, azt majd az idő dönti el. – nem akartam elzárkózni egy esetleges új kapcsolattól, de most még biztos, hogy képtelen lettem volna rá. Túl nagy volt a tüske bennem, mind a két hím miatt. - Persze, szívesen! Mostanában úgysem voltam. – ismertem be töredelmesen. Nem ártana kimozdulnom egy kicsit, mert amióta Olen visszatért, kicsit megint begubóztam. – Ebben már nem hiszek! – nevettem fel. Nem őt nevettem ki, csak az egész számomra annyira távolinak tűnt. Nekem társam valahol… ugyan! – Rendben! Mindenképpen keress majd, ha szükséged lesz rám! És kerüld a bajt! – felálltam én is, hogy futólag megölelhessem még a távozása előtt. – Jól van! – bólintottam végül, viszonoztam a puszit, aztán útjára engedtem. Már így is tovább sikerült itt tartanom, mint először hittem.
// Én is köszönöm a játékot!!! és megyek is írni a folytatásba! //
Kocsit béreltem, nem épp potom pénzért, de számomra megérte, lévén nem ki nem álltam a tömegközlekedési eszközök nyomorát - meg úgy bármit, amiben a tömeg szó szerepet játszik. Abban bízom, talán a recepciós meló sem jár túlzottan efféle stresszel majd számomra, mégsem egy információs pultnál tobzódik a vendégsereg, sokkal inkább az étkezőben, pályák mentén, esetleg koktélbárnál. Hja, mert az is van! Alaposan megcsináltam a feladott leckét, utána jártam a helynek, miután Joana rábökött a hely nevére, mint esetleges opció a maradásomért cserébe. Persze, választhattam volna olyan helyet is, ahová elér barátom keze, de magamat nem hazudtolva meg juszt se arrafelé húztam! Egyfelől bizonyítani akarván, boldogulok egyedül is, másfelől... ne már, hogy anyáskodjon felettem! Előbb leszek bálnahalász a tengeren, semmint ilyesmit hagyjak bárkinek is, hiába majdhogynem nővéremként ragaszkodtam hozzá egykoron.
Szóval itt volnék, igyekezve megragadni az alkalmat, hogy ne nulla "szolgálati" lehetőséggel álljak a falka elé nemsokára, hanem valami biztos ponttal a maradásért cserébe. Igazából azt se bánnám, ha falkataggá fogadnának, de lássuk be, jelen helyzetem eléggé hektikus, nem hibáztatnám hát őket érte, ha nem engednének könnyeden köreikbe, mondván, ki tudja, mikor szólít el a Nagy Alma hívó szava innét. Pajzsom fent, mégse rontsak ajtóstól a házba, lépteim határozottságát csak az előtérbe érkezve akasztja meg a számtalan továbbhaladási lehetőség. Körbe pillantva szúrom ki a vélhetően itt dolgozó egyént - Őszintén szólva eltörpülnek a többiek mellette, minden szirupos értelmet mellőzve ebből. Egyszerűen van egyfajta erőteljes kisugárzása a csávónak, na! - akihez oda is merészkedem. - Heló! Bocs a béna kérdésért, de meg tudná mondani, ki foglalkozik a melóra jelentkezőkkel és merre találom őt? - Én naiv valamiért úgy vagyok vele, tuti nem a főnökhöz kell mennem ezzel, akad direkt a célra fizetett egyén, akinek nem sikerült az elérhetőségét meglelnem a neten.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
A valagamat vakargatva léptem be, hogy jelentkezzek erre a... szipiszupi állásra. Felállt a szőr a kibaszott karomon az itt bizsergő bolhás energiáktól. Rasszista vagyok, jah. És ez a gigantikusan elpuhult, liberális, mindennel és mindenkivel megbékülő világ tehet egy szívességet és ezzel is megbékélhet. Gőzöm nem volt, merre menjek, de azért úgy csináltam, mint aki mocskosul bejáratos itt. Akkor talán nem fog senki se megállítani és mindenféle baromságot kérdezni. Alig jutottam ennek a gondolatmenetnek a végére, amikor máris megszólítottak. Hát nem picsajó ez a nap? Nem. Átkozottul nem. Az meg csak síkosító a jégen, hogy egy szőrzsák jött nagy érdeklődőn. Mentem ledobom a szemhéjfestékem - ami arra szolgált, hogy egy kellemetlen monoklit takargasson. Hiú vagyok, bocsesz. - Hali! Ez a szerencsenapod, a te esetedben én vagyok az - vigyorogtam rá nagy szívélyesen. Nyeljél sünt. - Vágódjunk ki a teraszra és dumcsizzunk! - intettem fejjel arra, amerről jöttem (miután megtudtam, hogy kapufát rúgtam és nem ott lebzsel a főnökasszony). Haláli könnyed stílust ütöttem meg, mélyre nyomva ellenszenvem. A személyes érzéseim akkor jöhetnek, ha már nincs okom melóra vagy túlzottan ismert már a másik, vagy legalább a hírem eljutott hozzá. Itt viszont tiszta lappal indultam, mint egy szende szűz az ágyrengető nászéjszaka előtt. Kint a teraszon senkitől se zavartatva magam ültem le egy szabad, kétszemélyes asztalhoz, a saját referenciaanyagomat pedig pofával lefelé tettem az asztalra. Mintha itteni munkaügy lenne, amihez semmi köze. Nos, a dolog második fele full igaz. Az első is, valamilyen aspektusból. - Mesélj szépen, minek akarod az állást és mit remélsz tőle? - dőltem hátra, majd felvont szemöldökkel jeleztem, hogy micsoda izgatottsággal várom csinipofi válaszát.
Az első illetőhöz lépek oda, akit kiszúrok az előtérben. Hogy is ne szúrnám ki, mikor agyonüt mindenkit a kisugárzásával...! Az sem érdekel, hogy őrző a csávó, sosem volt bajom a fajtájukkal, sőt. Talán még többet is időztem eddigi rövid létem során közelükben, mint más bundások - no persze, nem víve annyira túlzásba a dolgot, épp csak, hogy még ne nézzenek ki érte falkahű társaim. Szóval leszólítom a feszes seggűt, válaszára pedig érzékelhetően zavar kerül az Erőbe, mert olyan őszinte meglepettség ül ki borostától mentes (Direkt erre az alkalomra ragadtam borostát, csak hogy érezze mindenki, mi áldozatot nem hozok Jo-ért és a maradásomért cserébe!) ábrázatomra, hogy festeni sem lehetne talán igazabbat. - Öhm... - kezdeném, de máris a teraszra invitál a búgócsiga intenzitásával pörgő pasas. Én pedig nem mondok nemet, egészen egyszerűen követem, holott abban az egyben biztos vagyok, egy falkaszagtól bűzlő bundást kellene keresnem az interjú kapcsán és nem őt. Meg hogy fullra kamuzik. Érzem. Ez olyan farkas dolog, szerintem tudná is, ha belegondolna. Na most... okkal kérdezhetné bárki, hogy de akkor mégis miért? Vannak az életben olyan szerencsétlen szituációk, amikor az ember agya adott pillanatban leblokkol és sután belemegy a dolgokba, az megvan? És amikor valami egyszerűen túl jó ahhoz, hogy kihagyjuk? - Jelen szitu ennek a kettőnek valami gyomromra kellemetlenül csomót kötő elegye, hálás is vagyok titkon érte, amiért szabadtéri helyszínre invitál és nem holmi túlzsúfolt szobába. Talán ezért is lépek oly meggondolatlanul könnyeden utána: odakint végtelen a tér, nem vagyok falak közé szorítva, s ide menekülnék a kellemetlen interjúszitu elől. Helyet foglalva felkaccanok kissé kérdésére, a friss levegő se térít észhez annyira, hogy frappáns választ adjak, belemenve a játékba. - A két szép szememért cserébe és azt remélem, hogy begyűjtök pár telószámot... Te tényleg itt melózol? - Prioritás ez a kérdés valamiért hirtelen, azt se bánom, hogy totálisan keresztül gyalogolok ezzel a kis játékán.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
Jóízű vigyorral a képemen ballagok elöl, mutatva az utat. Harcos lecke első fejezet: soha, ismétlem, soha ne fordíts hátat egy vérfarkasnak. Kivéve, ha mindenhol ott vannak és legfeljebb a seggedet a fallal simiztetve tudnád csak ezt kivitelezni. Akkor inkább fordíts hátat és legyél te a nap faszagyereke. Másik jó tanács: soha, ismétlem, soha egyiket se becsüld alá. Mindnek vannak azok a randa, karomnak nevezett izéi, amik csak úgy kipattannak, mint a rugós bicska, ha épp beindulnak. Csórikám csak azt nyelve be, hogy túl hirtelen és túl határozottan léptem fel, hiába hazudtam le a csillagokat is az égről, méghozzá úgy, hogy semmiféle körmönfont megfogalmazást sem alkalmaztam. Séta közben kétszer befeszítettem a valagam. Csak a poén kedvéért. Kint ment letettem egy kényelmesnek tűnő székre - huh, anyám, tényleg kényelmes volt! -, aztán jöhetett a vallatás, amit játékra vettem. Jól is sikerült előadnom, mert nem ült ki az arcomra, hogy gondolatban már miféle válogatott testi-lelki szadizáson vonultattam őt végig. Zsengének tűnt, még olyan... ölebforma. Azzal sincs semmi gond, legalább hamar szobatisztaságra lehet szoktatni. - Ha nem lennél kancsal, még össze is jöhetne - bólogattam egyetértőn, szám hetyke mosolyra rándult. Nem volt kancsal, de kit érdekel? - Nem úgy nézek ki? - "feleltem" kérdésre kérdéssel, szemöldököm pedig felvontam. - Életem és halálom ez a hely - mosolyomba gúny kúszott, hangomba nem különb. Ez van, ha Baszki Douglas Tábornok nem vezényel ide, magamtól, Harcos kötelességen kívül én ide be nem teszem a lábam! Komolyan ennyire híján vannak itt az Informátoroknak? Tényleg? Ráadásul egy kis lyukban vagyok elszállásolva, pedig szőrpamaccsal meg anyám kínjával nyitottam neki az első közös - de romi! - reggeli kávénk mellé. Így legyen cutie-pie az ember. Nagy levegő, beszív, kifúj, nyugi van. Nem meditálok olyan irgalmatlan sokat, azt a kis mágikus erőt, ami nekem van, nem épp napokon tartó meditálás feltölteni, szóval az ilyen jellegű légzőgyakorlatok se mennek valami faszán. - De komolyan, ide jöttél melót kunyerálni és azt se tudod, kihez? Én se teljesen, ezt viszont nem kell tudnia.
Vannak dolgok, amikre nehéz nemet mondani. Vegyük például egy cukrászda kirakatát! Ott az a mennyeinek tetsző édesség, aminek már a puszta látványa is korhatárra emeli a gondolataidat. Ma divatos szóval élve valóságos 'áj-kendi'. Hülye lennél kihagyni, hogy legalább lassítva megcsodáld kicsit, némi gondolatbűnözés keretében, nem igaz? Egy attraktív illető pontosan hasonló hatással bír, különösképpen, ha még kelleti is magát akarva-akaratlan szavaival, tetteivel. Aprót nyelve huppanok le, semmi kecsesség nincs mozdulatomban csak a fiatalok flegma lazasága, ahogy rá tekintek és némi ádámcsutka fel-alá szaladgálást követően meg is szólalok, tökéletesen ignorálva kancsalságról szóló megjegyzését, mert valljuk be, ennél jobb lepattintó dumát is hallottam már rövidke létem során, ami azt illeti. Még gyakoroljon, aztán visszatérhetünk rá, komolyan! Nincs ellenemre a második esély, hát nézzenek csak a pasasra! A vakok se mondanának ilyesmire nemet. - Nem igazán. Hiányzik a pingvin ruha… - Szélesedik vigyor képemre szemtelenül, ahogy végig pillantottam rajta, egyúttal felnevettem keserű egyetértéssel az élet és halál kapcsán. Valami hasonló az én cipőm is, de részemről hülye leszek megvárni, hogy itt pusztuljak meg. Keresek majd rendes melót, csak indításnak kellett valami, ami a falka felé lök. A többi majd jön magától, legalábbis a vonzás törvénye szerint. -Kunyerálni? Haver, nekem le van zsírozva ez elvileg. – Tárom szét karjaimat kissé, amolyan mit van mit tenni módon, a nyertesek vigyorával képemen, mert ezek szerint a másiknak még korántsem biztos, hogy megkapja a melót. Oké, nekem se, de bízok Lynnben és a ráható képességeiben, hogy ne potyára jöjjek ebbe a burzsuj közegbe. - Ezért se értem, minek váratnak, mint tanári előtt a gyereket szokás. Melyik állásra pályázol amúgy? – Ha már így feljött.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
Szánom-bánom módon tettem szét kezem, egy pillanatra se gondolva komolyan a dolgot. Azt viszont hagytam, hogy legeltesse kocsányon lógva a szemeit, némi túlzással. Az egóm simogatása sosem elhanyagolható dolog, és én pont az a fajta vagyok, akinek ez is, az is hízeleg. Annak ellenére, hogy ízlésem nem ferdült. - Ja, boccs! Nem tudtam, hogy puncsos vagy. - Mondja ezt a másik puncsos. Vagy nem. Hm, asszem még átfutom a kis papírjaimat, mert ha nemem most itt tényleg felvételiznem kell, az csúnya lesz. És hiába rühelljem a Holdig meg vissza a civil melót, a kudarc egyszerűen nem elfogadható opció, mert ha a nagyfőnök - hívják azt Sashának vagy Douglasnek - azt mondja, akkor az úgy lesz. A kiképzés "átka". - Biztonságis - vontam vállat, mert ha már olyan faszán tudott stírölni, szerintem felépítésből ez is levágós lehetett. - A váratás meg biztos a flancos formalitások miatt van. - Amitől lábrázást kapok. pontosan ezért zavart minden egyes ilyen cécó: formalitás, kamu, nekem meg ilyenekkel kell szuttyogni. - Na, nézd, asszem nagysága megérkezett - intettem fejemmel a közelgő szöszi felé. Farkas. Nyilván. Mert ki rákkefélő kispöcsöm nem az ebben a fridzsiderben, de komolyan? Oké, rá felkészítettek, de... ahh, bazmeg Sasha. Lemondóan előzékeny és udvarias voltam, ha a kölyökkel akarta kezdeni, hát kezdhette vele a köröket, ha én kerültem elsőre terítékre, akkor én. Se lelkesedés, se juhé, csak a száraz tények. Remélem, nem illenek rá a szőke-nős viccek, nem ostoba és tudja, hogy mi fán terem a dinnye. De megennék egy dinnyét basszus!
Miután végeztem, megnéztem, hogy volt-e valahol, elrejtve az egyetemen, vagy a boltok pultja alatt, de naná, hogy nem. Dinnyétlenül hajtottam álomra édes kis fejemet, azt a zabbantanivalót...
//A megbeszéltek szerint, ez a záróm vala, köszöntem a játékot! //
Lehet, hogy agyamra ment a nyugi Anchorageban, azért ugrottam át a napokban körülnézni megint Fairbanksban, betartva ennek minden szabályát, de arra már nem tudnék magyarázatot adni, miért jelentkeztem erre az egészre. Igaz, ha nagyon mélyre ásnék önmagamban, bizonyosan meglelném a halovány reményt, hogy talán így esélyem nyílik kicsit közelebb kerülni a célomhoz, vagy többet megtudni a falkáról, ezáltal esetleg felülbírálni a korábbi döntésemet. Egyelőre azonban mindez csak csekély remény, főleg azóta, hogy a kezembe kaptam a rózsaszín gusztustalanságot, és megtudtam, mi a feladatom. Nos, valljuk be, egy táncteremben eltöltött nap aligha lesz megfelelő közeg erre, mindenesetre az azért érdekel, kit sodor mellém a vakszerencse. Maximum táncolok egy jót, egyébként szeretem, életem során számtalan alkalommal volt hozzá szerencsém, noha profi szintre sosem fejlesztettem, de ez talán nem lesz akkora baj, vérfarkasként nincs hiba az ügyességemet illetően, ritmusérzékem meg volt mindig is. Így hát gond nélkül keveredtem el a megadott időpontra a Northern Lightsba, és beérve a rózsaszín borítékot lobogtatva pár perc múlva már a tánctanárral beszélgettem, és igyekezett felmérni, vajon mennyire megy nekem a téma. Sietve megnyugtattam, hogy nem két bal lábat osztottak nekem születésemkor, szóval szerintem menni fog, maximum a saját koreográfiája miatt fájjon a feje, mert azt bizony neki kell átültetnie a fejembe, meg persze a pároméba, aki bármikor befuthat. A felhangzó cipősarkak kopogása egészen gyanús, nem mintha ne járna abban nagyon sok nő, de ezen sarkak épp a rendelkezésünkre bocsájtott terem ajtaja előtt halnak el, és kisvártatva benyit rajta egy barna szépség. Nem vagyok rest rögvest leszűrni, hogy farkasból van, és a szagminta alapján falkatag, ennek tulajdonképpen még örülhetnék is, lévén benne van a sűrűjében esélyesen, bár ki tudja, falkatag és falkatag között óriási különbség lehet. Vannak az elvakultan hűségesek, a korrekt módon lojálisak, a megvesztegethetők, meg azok, akik csak kényszerből tagok. Olyan nincs, hogy minden egyes tag tökéletesen hű legyen a kialakult rendszerhez, de egyelőre ezt nem szükséges pedzegetnem. - Úgy tűnik, igazán szerencsésnek mondhatom magam a sorsolás tekintetében. Örvendek, kisasszony, Elijah Naveen Harper volnék, állok rendelkezésére. – Nyújtom kezem kacsója után, hogy egy röpke, bőrét alig érintő kézcsókkal köszönthessem, amennyiben nem ellenzi, egyéb esetben nem fogom erőltetni a kontaktus ezen formáját.
A Valentin nap nem más, mint egy hatalmas, ostoba kitaláció. Egy reklámfogás. Sok évvel ezelőtt még senki nem hallott erről az egészről, nemhogy még ünnepeljék is. Az emberek vagy minden egyes napon ugyanúgy szerették egymást, vagy pontosan annyira utálták a másikat, mint általában. Nem játszotta meg senki az ellenkezőjét, ahogyan a karácsony sem csak arról szólt, hogy ki ad nagyobb ajándékot, vagy melyik ház dekorációja drágább és giccsesebb. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben már onnantól kezdve, hogy elkezdték reklámozni a „nagy” ünnepet. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy mindenhol a sziruposan csöpögős dekorációkat lássam, meg az egymásba bújó párokat. És nem azért, mert én is szerettem volna ezt megtapasztalni, és irigyeltem emiatt őket, magamat meg kevesebbnek éreztem. Ó, dehogyis! Inkább hányni lett volna kedvem tőle, mert én egyszerűen nem vagyok az a túlzottan érzelmes fajta. Ha emiatt nem lettem volna már eleve feszült, akkor valószínűleg nem is talál meg egy gyenge pillanatomban az egyik hozzám járó, idősödő nő. Martha a fejébe vette, hogy össze fog boronálni valakivel. Már tett is néhány kísérletet, míg végül egy fogadást ajánlott. Amit számomra érthetetlen okokból ugyan, de elveszítettem, így kénytelen voltam benevezni arra az ostobaságra, amit a város szervezett. A jótékonykodással nem volt problémám, ám ehhez a párokat összerendező dologhoz valahogy nagyon nem fűlött a fogam. Szinte rá kellett erőszakolni magamra, hogy a nevezés után egyáltalán elinduljak haza némi ruháért, aztán pedig elvezessek a Country Clubig. Még mindig azt próbáltam kitalálni, hogy miért vállaltam ezt be egyáltalán, ahelyett, hogy szokásomhoz híven kihúztam volna magam a dolog alól. Kapcsolatépítés, jutott eszembe hirtelen. Az mindig jól jön, ráadásul a tánccal sem volt gondom, majd mondhatom azt, hogy tartottam egy kardió napot, és kész. Jóga helyett táncóra, teljesen rendben van, legalábbis ezzel nyugtattam magam elég erőteljesen. Gondolataimból csak akkor zökkentem ki végképp, amikor odaértem a terem elé, és megéreztem a semmivel sem összetéveszthető energiát. Pazar, sikerült kifognom egy farkast, aki ráadásul még ismerősnek sem tűnt a szagminta alapján, ergo kóborról beszéltünk. A régi szép idők, mikor még nekem sem kellett elköteleznem magam, és oldalt választani… - Üdv! – köszöntem mind a tanárnak, mind a jövendőbeli partneremnek. Ahogyan ő végigfuttatta rajtam a tekintetét, úgy én sem voltam rest hasonlóképpen felmérni őt. Nem jöttem zavarba egy pillanatig sem, és egy enyhe kis szájrándulás jelezte, hogy a látvány ellen sincs éppen kifogásom. – Nos, köszönöm a bókot! – biccentettem egyet felé kurtán, hogy közben elfogadjam a felém nyújtott kezét. Ugyan nem szerettem a túlzott intimitást, mégis ellenálltam a kísértésnek, hogy elhúzzam a kezemet. – Skyler Hamilton vagyok! – árultam el én is a nevemet, és most már egy szélesebb mosolyt is kapott a szavaim mellé. - Akkor, mi is lesz itt pontosan a feladatunk? – néztem egyik férfiról a másikra kérdőn.
Kezdőlap
//
//
