A látogatói központtól nem messze van a vasútállomás, de a távolsági buszok is megállnak előtte, amennyiben valaki tömegközlekedéssel érkezik. Nemrég került sor az egész épületkomplexum felújítására, így igencsak komfortos, tiszta környezetben várakozhatnak, pihenhetnek az ide látogatók.
(Ahogy a térképen is látszik, a látogatói központ főépületén kívül egy újságos/szuveníres, egy könyvesbolt és egy kisebb étterem is helyet kapott itt. Ezek a témák nem kerülnek külön megnyitásra, itt játszhatók ki ők is.)
Senki sem mondhatja, hogy Fairbanks egy unalmas kisváros. Én legalábbis biztosan nem. Egyik első páciensem máris több fejfájást okozott, mint ami illendő lenne. Errefelé lehetséges, hogy így üdvözlik az újakat. Rögvest be a mélyvízbe. A férfi, Benton tizedes azzal kezdte, hogy nem volt hajlandó a rendelőben beszélgetni velem. Aztán felültetett a parti találkával, majd egy másik, vendéglőbeli megbeszélést illetően. Nem akartam rögtön a feletteseihez fordulni, mert reménykedtem benne, hogy magam is elboldogulok vele, de a férfi szó szerint eltűnt. Csak egyszer jelentkezett a bázison, hogy eltávot kérjen, de nem jelentkezett szolgálatra a megfelelő időben. A paranoid tévképzetei bizonyára súlyosabbak, mint ahogy azt az elődöm megállapította. Az aktája és a társai elmondása alapján a férfi sokat járja az erdőket, vadászik, elvonul a világ elől és napokig elő sem kerül, amikor csak lehetősége van rá.
Mindenképpen szerettem volna megtalálni, lehetőleg még a társai előtt, mert attól tartottam egy csapat rárontó katona csak súlyosbíthatja a kényszerképzeteit. Több helyen is kérdezősködtem már, sikertelenül. A Park vadőrsége csak most következett. Reméltem, itt majd sikerrel járok. Leállítottam az autómat a parkolóban és a látogatói központ felé vettem az irányt. Némi séta után beléptem az épületbe és egy ott dolgozó fiatal hölgynél kezdtem kérdezősködni. A vadászkunyhók bérlői után érdeklődtem, Benton tizedes nevét és fényképét lobogtattam az orra előtt de a legtöbb kérdésemre nem volt válasza. Mindegy, mit mondtam, egyszerűen nem sikerült semmi konkrétumot kihúznom belőle, a faház bérlőiről pedig nem akart semmiféle infót kiadni. Végül feladtam és megkértem, mutasson valakit, lehetőleg egy vadőrt, aki a segítségemre lehet néhány hasonló jellegű kérdésben. Örülvén, hogy megszabadulhat tőlem, a lány elirányított az iroda felé, azzal a kéréssel, hogy kopogjak. Mintha magamtól nem tudnám. Igaz, a kissé erőszakos kérdezősködésem talán azt a benyomást kelthette benne, hogy udvariatlan vagyok. Nos nem vagyok, egyszerűen csak nem bírta, vagy sokkal inkább nem akarta megérteni, a dolog jelentőségét. Egy beteg, valószínűleg instabil lelki állapotban lévő emberről van szó, aki odakint lehet az erdőben, valószínűleg fegyverrel és jópár év katonai szolgálattal a háta mögött.
Az ügyeleti iroda elé érve megálltam és megigazítottam a ruhámat. Nem, mintha számított volna, hogy éppen hány redő és ránc van a kabátomon, mégis bíbelődtem az öltözékemmel egy kicsit. Nem volt rá különösebb okom, egyszerűen csak tétováztam néhány pillanatig, mielőtt néhány határozott koppintással bejelentkeztem volna. Ha valamilyen módon beinvitáltak, azonnal be is léptem az irodába.
Ez is csak egy átlagos nap volt a maga megszokott, unalmas rutinjával. Szinte ki se láttam még a fejemből, ahogy hátul szívtam a cigit a többiekkel beszélgetve. Valaki említette, hogy az öreg Benton-t már megint fent látták az erdőben, hozzátéve, hogy a férfinak valami baj van a fejével, azért bukkan fel rendre az erdei kis vadászházánál és mászkál fegyverrel a kezében a fák közt, magában kivehetetlen dolgokat hajtogatva. Nem túl szerencsés így látogatókat vinni az erdőbe... na meg mázlista az öreg is olyan szempontból, hogy egyetlen vadállat sem kapta még el a torkát. Fáradtan pöcköltem le a földre a csikket és nyomtam el lábammal, elűzve a gondolatot, hogy inkább az ilyeneket vinnék el a farkasok, mintsem Anyát és a hozzá hasonlóan értékes életet élt embereket. Bosszantott, hogy ugyan úgy, ahogy az értelmeseket, úgy a Benton-féle barmoknak is felesküdtem a védelmére, mikor igent mondtam az elhívás kapcsán. De hát nem vagyunk mi istenek, hogy eldöntsük, ki érdemli meg a védelmet és ki nem... Eme bosszús gondolatokat igyekezve elűzni léptem be az irodába, hogy a papírmunkát is letudjam végre - lehet, kellene egy gyakornok mellém, hisz anno a mentorom is velem csináltatta a hétköznapi melója ezen részét. Ám alig teszem le a hátsómat a székre, kopognak, én pedig meglepetten lököm hátra az ülőeszközt, hogy felegyenesedve, kíváncsian tekintsek az ajtó felé egy "Szabad!"-ot követően. A belépő láttán alig akartam hinni a szememnek. Ő volt az, a maga tökéletes valójában, csak egy tíz évvel idősebb kiadásban. De még így is gyönyörű volt, az évek nem ártottak szépségének, csupán csiszolták azt... Nagyot kellett nyelnem, főleg, mert tíz év ide vagy oda, vele ellentétben én alig változtam. Akkoriban idősnek tűntem mellette, most szinte egykorúnak látszottunk. S mondanom kéne valamit, tudom, de fogalmam sincs, mit mondhatnék, csak állok ott, mint egy marék szerencsétlenség. Jót röhögnének a srácok, ha látnának most, az biztos szent. - Leülsz? - ennyi szalad ki cigarettától reszelős hanggal a torkomon, de nem mozdulok. Tekintetemmel iszom, szívom magamba a látványát, minden apró rezdülését és az agyam továbbra sem fogja fel igazán, hogy mi is történik körötte. Nem gondolkozom azon, miért van itt, mit csinál errefelé és mit keres egyáltalán az irodámban. Itt van, egészséges és ép. Ennél többet nem kívánhatok akkor sem, ha csupán álmodok, azt hiszem.
Határozott ember vagyok. Mindig is az voltam. Tudtam és tudom, mit akarok és hogyan érjem el. Kiegyensúlyozott életet élek és ebből a magabiztos egyensúlyi állapotból csak nagyon kevés dolog képes kizökkenteni. Foglalkozásomból adódóan remekül kezelem a váratlan, meglepő helyzeteket. Ezt a szakmát másképp nem is lehetne művelni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan dolgok, vagy ez esetben személyek, akik egyetlen pillanat alatt, akár csak a jelenlétükkel is zavarba hoznának.
Magabiztosan tenyereltem rá a kilincsre, miután meghallottam a kellemesen mély férfihang invitálását. Ismerős hang volt ez, de nem nem volt időm töprengeni, és miután beléptem az irodába, már nem is kellett. Megzavarodtam. Lefagytam. Több, mint tíz éve, hogy utoljára láttam őt. Akkor is épp ugyanígy festett. Milliónyi gondolat cikázott át az agyamon. Néhány pillanatig csak merőn bámultam Willre, és azon gondolkodtam, mit lehet mondani ilyenkor. Az első gondolatom a mentegetőzés volt. Hisz megígértem neki, hogy nem keresem őt. Soha. Elmondta, mi forog kockán, és én nagyon igyekeztem megérteni, feldolgozni az akkor hallottakat. Elfogadni persze nem volt egyszerű, de Fairbanksbe nem azért jöttem, mert ezzel még 12 év után is küzdök. Nem. Nem miatta vagyok itt, bár nem tudom, elhinné-e, ha ezzel nyitnék. Nem tudom. Mindig őszinte voltam vele, és meg voltam róla győződve róla, hogy ő is ugyanígy volt velem, egészen addig a napig, míg be nem jelentette, hogy eltűnik az életünkből. Ez persze semmit sem számított már. Hosszú évek teltek el, mindketten változtunk. Én például sokkal fiatalabbnak tűntem 12 évvel ezelőtt, Will viszont semmit sem változott. Csak a tekintete árulta el, hogy nem hagyták őt sem érintetlenül az elmúlt évek.
Beletelt némi időbe, mire képes voltam megszólalni. A táskámat szorongatva álltam az iroda közepén és próbáltam természetes hangon beszélni. - Nem hittem, hogy valaha látlak még - mondtam egyszerűen, válasz helyett. Egyik részem legszívesebben kirohant volna az irodából, és meg sem állt volna Californiáig. Nem voltam felkészülve erre a találkozásra és fogalmam sem volt, hogyan is kellene viselkednem. Mit kellne mondanom, kérdeznem. Énem racionálisabb része viszont most is a feladatra koncentrált. Nem miatta jöttem. Nem is magam miatt; egy beteg embert akartam megtalálni. Végül mégsem Benton tizedest hoztam szóba. - Minden rendben veled? Jól vagy? - igen, önző vagyok; elsősorban az ő jólléte foglalkoztatott abban a pillanatban. Kíváncsi voltam, boldog, jó élete van-e. Meg kellett kérdeznem, bár tudtam, sosem panaszkodna. Egyvalamit azonban kénytelen voltam elkönyvelni: Will nem közömbös számomra. Teljesen mindegy, milyen erősen és milyen sokáig próbáltam az ellenkezőjéről meggyőzni magam.
Becsuktam magam után taxi ajtaját, majd miután a sofőr megkapta a bérét, tovább is állt. Megfordulva a szemem elé tárult az uticél. Amikor megmondtam a taxisnak, hova kellene vinnie engem, először eléggé furcsállva nézett engem. De aztán elhozott és még a pénzét is megkapta. Szava nem lehet. Szóval ott volt előttem a nemzeti park épülete, na meg persze a jókora erdő is mellé. Will elég érdekes találkozóhelyet választott, bár ellenemre nem volt. Jó kiszabadulni néha a város forgatagából és kimenni a természetbe. Alapvetően még a kisvárosok se tartoztak a kedvenceim közé... túl sok mozgás, túl sok zaj... ezért is éltem Skóciában egy faluban. Most élvezettel szippantottam bele a tiszta, szennyezetlen levegőbe. Az ilyen pillanatokért éli meg igazán élni. Ezekért az érzésekért.
Azért az agóniáért már kevésbé, ami tegnap este óta foglalkoztatott. Mióta megkaptam William üzenetét, egyre csak azon gondolkodtam, hogyan fogom elmondani neki a dolgot, hogyan fogom tálalni. Természetesen azt tudtam, hogy nyíltan és őszintén, mint általában mindent, de... valami a tudatomban nem hagyott nyugodni. Mint ha figyelmeztetni akarna rá, hogy ez bizony nem lesz egy egyszerű történet majd. Azért igyekeztem pozitívan hozzáállni a jövőhöz, de maradni akartam a realizmusnál. Ezért inkább nem úgy álltam hozzá, hogy minden rendben fog menni. Akkor lehet a legkönnyebbet koppanni. Fontos ügyben voltam... és Jenny ügyét nem voltam hajlandó a véletlenre bízni.
Szóval vettem egy mély lélegzetet és elindultam megkeresni a protektort. Nagyjából leírta, hol találom meg, de hát az ördög nem alszik...
Érdekes a hely vagy sem, nekem a munkahelyem. Bármilyen meglepő is, hogy protektorként még ilyesmivel is foglalkozom, ahelyett, hogy beültem volna valami irodába, s papírmunkának álcáznám a protektorátus ügyes bajos dolgaival való foglalkozást... Szeretem csinálni, már csak az erdő nyújtotta végtelen szabadságérzet miatt is. Meg ott a vele járó veszély, a "vékony jég", hogy sose lehet tudni, mivel akad össze az erdőben az ember fia/lánya. Na és arról nem szólva, hogy itt legalább el tudok kicsit bújni az elől, hogy a helyiek atyaúristene lennék. Csak egy erdész vagyok a sokból.
Adam ha megkérdezi, merre lel, egy hátsó udvarra irányítják, ahol épp a kocsi platójára pakolok fel játszanti könnyedséggel pár közepes szalmabálát. Annyira benne vagyok a munkában, elsőre észre sem veszem a férfit, csak mikor a következő forduló is a platón landol. Fejemmel biccentek felé üdvözlésképp, majd szusszanva húzom ki kezeimet a munkáskesztyűkből, hogy jobbomat felé nyújtsam. - Jó reggelt! Remélem, tényleg nem csak udvariasságból keltél fel ilyen korán és jöttél ki ide, az isten háta mögé... - Jegyzem meg jó kedélyűen.
A levegő csípős volt, de hát délelőtt mit várjon az ember az erdőben. Csak egy kis, átmeneti időre mentem be fedett helyre. Pár perc volt, ugyanis már az első alkalmazott, egy alaposan felöltözött, Denalis egyenruhába burkolózott hölgy meg tudta mondani, hogy találom meg az általam keresett személyt. Az egyik hátsó ajtón sétáltam ki. Újra megcsapott a hideg levegő, szóval jobbnak láttam, ha a kabátom még jobban összefogom magamon a kabátomat, mert nem hiányzik a meghülés. Pár perc múlva már észrevettem egy ismerős alakot, aki... hát eléggé szép erőmunkát mutatott be a szalmabálákkal, nem sokkal előttem. Megközelítettem, de annyira belemerült a munkába, hogy csak akkor vett észre, amikor már ott álltam mellette. Szerencsére nem ijesztettem meg a kis manőveremmel. - Jó reggelt - mondom, miközben kezet rázunk. - Segítsek? Akármi is a válasz, magamban azért elgondolkodok. Kicsit furcsa most így látnom a protektort, főleg az előző öltözékéhez képest. Valahogy nem akar összeférni a fejemben a kettő. Bááár... a skóciai protektorom például szeszfőzéssel foglalkozott, szóval nem igen értem, most miért vagyok annyira meglepve. - Nem, egyáltalán nem - na itt William az eddigiektől tőlem merőben eltérő dolgot láthat: halvány mosoly jelenik meg az arcomon, pár másodpercre. - Biztosíthatlak róla, hogy fontos ügyben vagyok.
Felajánlása nem lep meg, nem tűnt már elsőre sem olyan fajta embernek, aki ódzkodna egy kis kétkezi munkától. Egy harcostól nem is igen várnék mást, bár ki tudja keleten miféle a kiképzés. Ismerik ott egyáltalán ezt a kietlen hideget? Én anno nem igazán tudtam, mire vállalkozom, mikor Ausztráliából eljöttem. - Kedves tőled, de már nincs olyan sok, mindjárt végzek is. - Paskolom meg a kocsi platóját szusszanva és vissza is bújok a munkáskesztyűkbe, miközben érdeklődök Adam felől. Válasza és főleg a mosoly láttán kissé felszaladnak szemöldökeim kíváncsian. - Na... ne csigázz, Revenor! - Remélem, előáll a farbával, én meg közben ellépek a kocsitól, hogy a kicsit odébb lustán heverő, utolsó bálát is eljuttassam annak a platójára a többihez. Ha eddig nem bökte volna ki, mi nyomja Adam lelkét, hát kap még két várakozóan barna, végtelenül nyugodtnak tetsző szempárt is mellé.
Hát ha keleten nem is, de Skóciában volt lehetőségem a hideggel farkasszemet nézni. Akkor szoktam rá erre a kabátra is. Nem tűnik valami melegítőnek, de nem a látszat a fontos ebben az esetben, hanem a tényleges hatás. Mindenesetre nem kellett jómunkás embert játszanom, így a plató mellett állva várakoztam... bár nem is várakoztam, igazából csak a gondolataimat igyekeztem rendezni, mielőtt kiadom őket. Azért itt a finishben már kissé nehezebb erre koncentrálni. Szóval fel se tűnt, hogy megilletődött a mosolyomon, ha pedig meg is várattam még egy kicsit, az nem tiszteletlenségből vagy szemtelenségből volt. De aztán végül rá emeltem a tekintetemet és belekezdtem az elbeszélésbe. - Mikor még Kínában teljesítettem szolgálatot - kezdtem az alapoktól. - Volt egy informátor társunk a Hong Kongi régióban. Jenny Elisabeth O'Connornak hívták és... elég közel állt hozzám. Nos, a lényeg: 15 évvel ezelőtt a társával együtt egy csapat vérfarkas megtámadta. A társa visszatért, de ő nem és nem találtuk meg a maradványait. Hivatalosan halottnak nyilvánítottuk. Pár nappal ezelőtt viszont... az egyetemi könyvtárban belefutottam ebbe a bizonyos személybe. Elisabeth McKinley néven mutatkozott be, ugyanakkor felismertem és a tetoválásai alapján azonosítottam is őt. Mint kiderült, amnéziában szenved, valószínűsíthetően a harcban szerzett sérülései miatt. Ám tudat alatt rám emlékezett, álmok alapján - inkább nem tettem hozzá, hogy a teste is igencsak emlékszik rám. - Azóta az emlékeinek egy minimális része visszatért, ami bizakodásra ad okot. Viszont... nem kaptam rá felhatalmazást, de beszéltem neki a világunkról. Semmi konkrét, csak alapinformációk, szóval nincs kire hivatkoznia rajtam kívül. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy szeretne újra csatlakozni hozzánk. Én pedig ebben az ügyben jöttem most hozzád... egyrészt a fejleményekről tájékoztatni... másrészt engedélyt akarok tőle kérni arra, hogy feléleszthessük a képességeit és újra teljes értékű őrző lehessen. A mondandómat befejezve csendbe burkolózom és várom a protektor válaszát. Biztos vagyok benne, hogy okoztam jópár kérdőjelet a fejben és felkészültem rá, hogy válaszolgassak is rájuk.
Az utolsó bála is a platóra kerül, én pedig annak - a platónak, nem a bálának - dőlve hallgatom, hova is akar a kolléga kilyukadni. Szavait hol biztató biccentésekkel, hol bizakodásra nem túlságosan okot adó hümmentésekkel, torokköszörüléssel nyugtáztam, de nem vágtam közbe. Megvártam, míg mindent elmond, amit szükségesnek érez. - Nem fogok kertelni Adam, nagyon nem áll jól a szénánk, még ha ennek igyekszem az ellenkezőjét is mutatni. Egy koloncra pedig semmiképpen nincs szükségünk, márpedig lásd be, hogy egy őrző, aki mit sem tud magáról és a képességeiről, inkább teher egy út során, mintsem segítség. - Mostanában kezdem belátni, hogy a túlzott jólelkűség nem vezet sehova. Néha a legjobb célok eléréséért is kell morálisan megkérdőjelezhető dolgokat tenni, s nem lehet mindenkinek eleget tenni, mindenkinek csak a kedvét lesni. Ennek ellenére, ha igaz, amit Adam mond, idővel megtérülhet a nőre fordított idő és energia... A kérdés csak az, nagyobb e a nyereség, mint a rá fordított "kiadások". - A te felelősséged lesz a nő és egyelőre haladó tanoncként kezeljük. // mintha informátor I.-es lenne // Ugyanúgy edz, ugyanúgy tanul, ezen felül kérd ki Abigail véleményét a mentális terhelhetőségéről, ő jobban ért ilyesmihez, mint én, aztán próbáljátok valahogy előcsalni az emlékeit. Bár lehet, jobb lenne Howardot megnyerni ehhez, de... nem szeretném reklámozni a nőt. Majd kitalálom ezt még. A lényeg, hogy az év végéig valamennyire talpra kell állnia, különben te leszel az, aki végleg törli az őrzőség emlékeit az elméjéből, Revenor. Remélem világos voltam mindenben. - Ha nem, itt az alkalom kérdezni, így kora reggel még egész mesélős kedvem tud lenni, délutánra már lehet, a felhők is összegyűlnek a fejem felett, mire az alagsori irodában van jelenésem.
Kezeimet a hátam mögött összefogva hallgattam végig William mondanivalóját. Láttam rajta, hogy néha legszívesebben közbeszólt volna, de nem tette, türelmesen meghallgatott. A legkevesebb az volt, hogy én így teszek. Valószínűleg ha mindezt egy hónappal korábban, valami más üggyel kapcsolatban mondja nekem, akkor rezzenéstelen vonásokkal, minden árulkodó érzelem nélkül. Igen, én ilyen vagyok... pontosabban voltam... most viszont meg-megrándult az arcomon egy izom néha. Mióta találkoztam újra Jenny-vel, alapjaiban kezdtem megint megváltozni. A 15 éve tartó folyamat átfordult az ellenkezőjére, érezhetően rést ütöttem azon a falon, ami eddig elzárta a szociális felemet a külvilágtól. Ez pedig egyetlen egy embernek volt köszönhető. Végül William befejezte, rám pedig súlyos csönd telepedett... pár másodpercre, míg megemésztettem mindent. Súlyos dolgok hangzottak el. Nagyon súlyosak. Amikor megszólaltam az komolyságot és eltökéltséget sugárzott, jelezve: nem fogok meghátrálni a feladat elől. - Megértem az álláspontodat és elfogadom. Nem kell külön felhívnod rá a figyelmem, én magam vállalom a felelősséget mindenért, ami körülötte fog történni innentől. Én se akarom, hogy valami félresiklódjon, főleg nem egy ilyen helyzetben. Ugyanakkor biztosítalak felőle, hogy meg fogja érni a bele fektetett idő és energia. Kínában ő volt az egyik legjobb informátorunk, mindig alaposan dolgozott. Nem fog csalódást okozni. Főleg úgy nem, hogy vissza akarja szerezni az emlékeit, a régi életét. Ez ad neki egy plusz hajtást. Nem, ez most nem ajnározás vagy fényezés volt. Bárki, aki elolvassa Jenny aktáját, láthatja, hogy szigorú tényeket közlök most. Apropó. - De hogy beszéljek is róla: a hölgyet Jenny Elisabeth O'Connornak hívják, ötven éves, huszonöt éve volt őrző, amikor elvesztettük vele a kapcsolatot. Az előző mentorát Mei Wongnak hívták. Engedelmeddel bátorkodtam felvenni vele a kapcsolatot és vállalta, hogy elküldi nekünk Jenny aktáját. Gondoltam ezzel az itteni vezetőség is kaphat róla egy képet, illetve neki is segíthet felidézni azt, ami elveszett, ha elolvassa. Erre már volt precedens, fényképek segítségével személyes emlékeket már fel tudott idézni. Azt már inkább nem tettem hozzá, milyen messzire mentünk el, hogy emlékezhessen a dolgokra. Eléggé... magán jellegű dolgok. Mindenesetre csak ezzel a két monológgal lassan Will több szót hall tőlem, mint az elmúlt egy hónapban, mióta itt vagyok Fairbanks-ben. Mit ne mondjak, tényleg kezd visszajönni a beszélőkém, de remélem nem utal be engem is Abi-hez, hogy nézze meg a fejem. - Bízom Abi képességeiben, szerintem ő is megbirkózik ezzel - meg nem is szívesen adnám Jenny-t mások kezei közé... bízom a társaimban, de Abit ismerem a legjobban közülük és tudom, hogy jól végzi a dolgát. - Ahogy én is megteszek minden tőlem telhetőt, hogy újra bevethető állapotba kerüljön. Viszont lehet, hogy szükségünk lenne egy vendégszobára. Ahogy őt ismerem, képes lesz rengeteg időt tölteni a felkészüléssel. Will azt mondja, hogy tegyük rendbe. Vagyis eredményt vár tőle és nem azt, hogy újra teljes erejében legyen. Lényeges különbség van, lehetetlent kérne azzal, ha azt akarná, hogy újra legyen olyan, mint volt. Egy őrző útja hosszú és nehéz, tanulásokkal tele, pár hónap alatt nem lehetne mindent rekonstruálni és én is maximum hármas típusú mágiáig tudom őt tanítani. Onnantól minimum Steve-re lenne szükség. Az idő viszont kevés, alig három hónap... három és fél, ha szigorúan veszem, elvégre szeptember közepe múlt pár nappal //elvileg még ott tartunk//. Nem lesz könnyű... ahogy az se, amit most fogok mondani. - Nem akarok okoskodni most, de biztos, hogy egyből a törléshez kellene folyamodnunk? Ha itt nem is, Kínában biztos gatyába tudnák rázni teljesen. A kínai oktatás évezredek óta példaértékű és ez az őrző kiképzésükön is meglátszik. Viszont, ha ragaszkodsz ehhez, akkor megteszem. De, - itt veszek egy mély lélegzetet, mely inkább erőgyűjtésnek tűnik, mint habozásnak - akkor azt akarom, hogy ez esetben töröljétek ki az én emlékeimet is. Vállalom a felelősséget érte, minden tekintetben, de azért is, ha nem válna be. Talán Will most várhatta, hogy hirtelen elnevetem magam és április bolondját kiáltok. De nem történt meg, szavaimból áradt a komolyság, az elkötelezettség. Tényleg képes lettem volna feltenni azt a 40 évet erre az egész ügyre. Tudom, hogy most nem engem kell tesztelni, én csak résztvevő vagyok és nem alany... de ha Will ilyen kártyákkal játszik, akkor én is. Viszont ez most nem fenyegetés, nem tudat alatti manipuláció, hogy két embert is bukhat ezen az egészen. Nem, ez most nem az ő büntetése lenne, amiért erre kényszerít engem. Egyszerű dolog is áll a háttérben: megmondtam Jenny-nek, többé nem hagyom őt magára... ezt az ígéretemet pedig nem fogom megszegni.
Csak biccentettem egyet Adam szavaira a nő motivációival kapcsolatban. Én nem leszek semminek az elrontója, így legyen. Aztán év végére majd elválik minden, addig is kívánom a legjobbakat - neki kitartást, a nőnek erőt. Vagy mit szoktak ilyenkor mondani. - Nem látom akadályát. Valamikor egyeztetünk egy időpontot, ha megérkeznek a papírok, aztán nyugodtan elolvashassa az irodámban őket. - Vetem közbe, ezzel mintegy annak a tényét is közölve: szeretnék találkozni a nővel. A személyes anyagokat egyébként sem adhatnám csak úgy ki; vigye istennek hírével! A szobát illetően is csak biccentek. Gondom lesz rá, hogy felhívjak valakit, miközben majd kifelé tartok az erdőre, hogy intézze a dolgot délutánig. Talán pont Abigailt, ha jól rémlik, ma nem a hegyen ügyel fenn, hanem az alagsorban van szinte egész nap. Részemről egyébként lezártnak tekintem a találkozóig a dolgot, de úgy fest, Adamnek még van mondani valója. Ezen ne múljon, úgyis olyan sokat hallgatott mostanában! Én meg nem lettem beszédesebb vele ellentétben, szóval azt teszek, amihez értek: meghallgatom. - Nagyon megindító a ragaszkodásod Adam, de mindent a maga idejében. Tegyél meg mindent, a többi pedig idővel elválik. - Ezzel el is lököm magam a platótól, mintegy jelezve, nem kívánom tovább ragozni a dolgot. Nem vagyok a mentora, nem gyerek már, hogy ne tudjon dönteni a maga dolgait illetően - én pedig csalódtam benne, mint Harcosban. Talán én várok sokat, belátom, de ezekben az időkben nem igazán engedhetem meg egyik emberemnek sem az "önzést". - Majd kereslek, ha megjöttek a papírok! - Zárom a dolgot, kezemet kézfogásra nyújtva felé, mintegy búcsúzóul, hogy aztán a nyakamba vegyem az erdőt, mikor ő is távozik.
// Köszöntem részemről és akkor lehet majd Jennystől jönni az irodába a "jelenben". //
Hát a beszélgetés elég érdekes témától volt tarkított, azt el kell ismerni. Ám elmondhatjuk, hogy pozitív visszhangot kapok vissza. Habár van kétkedés a protektor hangjában, végül beleegyezik ebbe az egészbe. A határidő szűkös, ezt el kell ismerni, de nem féltem Jenny-t. Ha valaki, én tisztában vagyok vele, mire képes a leányzó. Persze Will tesz utalást egy olyan dologra, ami várható volt. Ha már egyszer várhatóan neki fog dolgozni, nem árt, ha személyesen is ismeri. - Csak jelezd, ha tudsz fogadni minket és hozom Jenny-t. Mindenesetre még ma elkezdjük a gyakorlást. Ha csak pár hónapunk van erre az egészre, akkor nincs mese. Tény, hogy Jenny-vel legutóbb eléggé távolságtartó módon váltunk el, de ha tényleg szeretné visszaszerezni azt, ami volt egykor, akkor nincs mese, neki kell állnunk azonnal. Nagyon nehéz lesz, de nem megoldhatatlan. Kellő kitartás, szorgalom, de ami a legfőbb, akaraterő kell az egészhez. Csupa olyan dolog, amivel rendelkezik Jenny, még ha nem is teljesen önmaga. Az alapvető erényeket nem lehet tőle elvenni.
Tény, nem keltettem valami elkötelezett őrző képét azzal, amit mondtam. Felvetődhet akkor talán a kérdés jópár emberben, hogy akkor miért csináltam végig azt a 40 évet szolgálatban. Sok embernek még ennyi évnyi élet se adatott meg, amit a jelek szerint csak úgy kihajítanék az ablakon. Mert erre tényleg képes lettem volna... már kimondtam és a kimondott szavakat nem lehet se visszaszívni, se semmissé tenni. Gondolatként még meg lehet semmisíteni, de ha kijött, akkor vállalni kell érte a felelősséget... én pedig minden egyes kimondott szóért, ígéretért szoktam vállalni, ilyen életet éltem. Vállaltam azt, hogy Lissy-nek megígértem, vigyázni fogok rá innentől... és vállaltam, hogy Willnek megígértem, képes lennék kitörölni az emlékeit a lánynak... és vállaltam azt is, amit a saját elmémre mondtam. - Minden jót - fogok kezet a főnökkel a beszélgetés végén, elvégre nincs már mondanivalónk. Amint elhajtott a megpakolt autóval, én már vettem is elő a telefonomat. Ám egyelőre még nem Jenny-t hívtam. Még korán van, lehet alszik még, nem akarom zavarni. Szüksége lesz minden létező energiájára, ha meg akarja kezdeni a felkészülést még ma. Egy taxit rendeltem, elvégre valahogy vissza is kellene jutnom a városba. Gyorsan beszaladok az egyetemre még, elintézni pár dolgot... utána indulhat a menet.
4:00... hajnali 4:00 óra. És csipog az az átkozott ébresztő óra. Miért is? Ja igen. Fel kéne kelni Velkan! Nem akarok... De igen, fel kell kelned! Mr. Douglas biztos vár. Hideg van kinn... Még jobban magamra húztam a takarót, mert bele se akartam gondolni, milyen fagy lehet kinn, de az az átkozott telefon is csörögni kezdett, így végül, kócosan, morogva, szitkozódva lecsaptam az órát is, meg a telefont is, majd kikászálódtam az ágyból. Szombat reggel... hajnali 4:00 óra. Szerettem hétvégenként a kollégiumot, ilyenkor a legtöbben haza utaztak. Ráadásul hamarosan téli szünet, így az ünnepekre én maradok egyedül a koliban. Meg néhány sporttagozatos, akik sítáborozni fognak a hegyekben. Hála az Őrzők ügyködéseinek, tanoncként egyedül lakhattam a kollégiumi szobámban, de valahogy most túl nagynak éreztem a csendet. Betrappoltam a kis fürdőszobámba, majd egy gyors zuhany, fogmosás, meg öltözés következett. Háti táska bepakolva, kulcs, füzet, könyv... el ne felejtsem, ma be kell mennem a könyvtárba az elektronika könyvért! A két szak, az edzések, s Őrző órák mellett még ment, de már hetek óta csak 5-6 órákat aludtam, ha épp úgy adódott, és időben be értem a koliba. Ráadásul bevállaltam ugyanúgy az autópályás járőrözést, s bár Mr. McLoyd megkérdezte, biztos ki akarok-e menni vele, mindig igent mondtam. Általában ha együtt járőröztünk, beszélgettünk, vagy egy-egy kisebb varázslatra oktatott, viszont ha egyedül mentem, általában leckét írtam, vagy a dolgozatra készültem. Azonban, a lelki világom teljesen felborult, mióta Lucy és Sam visszatértek az életembe. Igyekeztem volna rájuk is időt szánni, de előbb végre a szakomat akartam letisztázni Mr. Douglasel, hogy végre nekiállhassak az igazi edzéseknek, s vizsgáknak. Összeborzoltam a hajam fésülésként, aztán motorossisak, kendő az arcomra, szemüveg, kesztyű, kabát, bakancs, farmer... Gondolataimba merülve rohantam le a lépcsőn, át a folyosókon, végig a kollégiumi épületen. A parkolóban várt a kis Harleym, felültem rá. Még sötét volt az ég, felkapcsolva a lámpákat, robogva indultam neki a fagyos reggelnek. A csípős hideg még így is beszaladt a kendőm, s a kabátom alá. Basszus, láttam már kemény teleket, de hiába, nem szoktam még hozzá az itteni klímához. Mégiscsak hegyek, és erdők vannak erre. Egy benzinkútnál vettem reggelit, de mivel nem akartam késni, inkább csak bedobtam a táskába a szendvicset, és robogtam is tovább. Mire beértem a vadőrségre, már a kesztyűn át is éreztem, hogy megfagytak az ujjaim. Háromnegyed 6-ra értem az épülethez, s a hátsó bejáratnál parkolva le a motort, kopogtam a bejáraton. Egy hölgy nyitott ajtót, s lehúzva a kendőt, mondtam, kihez jöttem. Nagy lendülettel betessékelt, majd elindult a folyosókon. Azután néhány széknél megállt, majd leültetett, s azt mondta, várjak. Aztán eltűnt. Hát jó. Én leültem, levettem a sisakot, a kendőt, a szemüveget, be a táskába, majd kivettem onnan a reggelimet. Benzinkúti melegszendvics. Izé... most már hideg, de üsse kavics. Halkan zörögve bontottam ki a kaját, s kezdtem el enni. Tegnap este csak egy kávét adtam be magamnak, meg egy energiaitalt, hogy fönn tudjak maradni a lecke fölött, ami sikerült is, a gond csak az volt, hogy rohadt éhes lettem mára. Csendesen majszoltam, s rájöttem, mit felejtettem el venni. Kávét...
Kicsit előbb érkeztem ma be a munkába, mert tudtam, hogy csak az időt húznám a kávézással és a kocsi megpakolásával, az pedig senkinek sem jó, de főleg a delikvensnek nem, akit várok. Nem szóltam a titkárnőnek, így is eléggé feltűnt a múltkor neki, hogy mostanában mennyien keresnek... Lehet, legközelebb más pontot kell találnom az ilyen kis szabadtéri találkákhoz, de igaz ami tuti: az irodát a pincében, az egyetem alatt a mai napig rühellem. Lendületes mozdulattal írtam alá a papírokat, amit a beszállítók kértek, majd kifordulva az irodából, észrevettem a beöltözött Velkant. Én magam sem spóroltam a meleg ruházattal, igaz, azok direkt a szabadtéri, erdei terepen folytatott munkához lettek kitalálva - mind a bakancs, a nadrág, a dzseki... lehet, be kellene szerezni a bandának is valami ilyesmit télire, csak fene tudja, mennyire tudnának benne mozogni. Megszokás kérdése. - 'reggelt! És jó étvágyat. - Fűzöm hozzá szórakozott mosollyal, mikor látom, hogy a srác jóvalta kialvatlanabbnak fest, mint én. Szép nap is ez a mai... - Nyugodtan folytasd csak, de közben kövess. - Kérem, intve egy másik kijárat felé, mint ahonnét a srác bejött. Intek Robertának, az asszisztensnőnek, majd a sráccal együtt a hátsó - nem parkoló, hanem erdő felőli - kijárathoz lépünk, ott pedig megrakva vár bennünket a kocsi. Intek, hogy szálljon be, a lehúzott ablak mellett pedig gond nélkül gyújtok rá, mielőtt ráadnám a gyújtást. - Milyen volt az elmúlt időszak a többiekkel, Velkan? - érdeklődök őszintén, és kissé talán burkolt irigységgel is, hiszen nekem sosem adatott meg lehetőség, hogy válasszak.
A köszöntő férfire hevesen bólogatok, de mivel épp egy falat van a számban, csak némi hümmögés hallatszik felőlem, köszönésképpen. Na ja. Hevesen nyelem le a falatot, s már pattanok is fel, hogy kövessem. Automatice dobom be a maradékot az egyik zsebébe a táskának. Hiába mondja, nyugodtan egyek, valahogy nem érzem úgy, hogy ez illendő dolog lenne. Mögötte megyek, követem, s érzem, hogy egyre izgatottabb vagyok. Mint valami lelkes kisdiák, aki a Mestert követi a titkos pincébe, hogy lássa, amit eddig még nem láthatott. A titkok titkát! Kivezet az épületből, s az autó anyósülésére könnyedén huppanok be. A hideg beszökik a lehúzott ablakon, de nem zavar, bár érzem, hogy a kabát alatt libabőrös leszek. Kicsit irigylem az öreget a kabátjáért, de hát basszus, vadőr! Mégis mit várok, ő felkészül a közelgő télre. Én meg egy városi hülye gyerek vagyok, New Yorkból. Annyi se... egy tolvaj vagyok. Elhessegetem a negatív gondolatokat, majd bekapcsolom a biztonsági övet, ahogy gyújtást ad a kocsira. - Őszintén? Fárasztó. - vigyorgok magam elé, de érezheti, hogy csöppet sem negatív értelemben mondom ezt. Én örülök, ha lefárasztanak. - Sokat segítettek nekem az itteniek. Nagyon... barátságosak. - próbálom keresni a helyes szavakat, hát ja, nem az a típus vagyok, aki egy hadseregnek mondjuk lenyom egy lelkesítő beszédet. Ettől függetlenül őszinte vagyok, és remélem, ezt azért a másik is észreveszi, és nem csupán benyalásnak gondolja. - Találkoztam mindenkivel, akiket ajánlott. Nem tudom, milyen jelentéseket kapott, de engedje meg, hogy én is elmondjam, mit hogyan látok. Hát ja, nem kertelek. Közben a hideg, egyre havasabb erdőt figyelem, ami körülvesz minket, az autó zúgó hangja szinte elveszik a reggeli csöndben. - Őszintén szólva, példásak, kiválóak az itteni Őrzők, de valahogy... nem is tudom. Nem nekem valóak a szakmák. - kicsit elhallgatok, hogy összeborzoljam a hajam, de aztán folytatom is - Mindegyik ágnak megvan a maga szépsége, ugyanakkor én is tudom, mire vagyok képes, és mire nem. Újból csendbe burkolózom. Nem akarok Gyógyító lenni, hisz nincs hozzá türelmem. Informátor sem, hisz a hevességem, s a türelmetlenségem nem épp jó irányba terelne. Mágusnak talán, de a varázslást mindenféle jöttmentek előtt nem vethetem be. De... Mély levegőt veszek. - Mr. Douglas... Harcos Őrző akarok lenni. - ránézek. Hangomban magabiztosság, eltökéltség cseng. Igen. Hogy miért? Mert ha Harcos leszek, vigyázhatok Lucyre. És soha többé nem kerülök olyan helyzetbe, mint akkor, azon a végzetes éjszakán. Megakarom védeni azokat, akik fontosak számomra. És ezt csak Harcosként tehetem meg. Nem tudom, mit szól hozzá az öreg, egy biztos, azt hiszem sikerült az Őrzők útjából, az egyik legnehezebbre rálépnem. De nem baj. Hisz ezt akartam.
Néma nevetés, mosolyféle fut át arcomon az őszinte válaszra. Megéri ez a kölyök a pénzét, legalábbis nagyon szeretnék hinni ebben. Az időközben elszívott cigi maradványát halált megvető bátorsággal - ha-ha - repítem el a kocsitól és felhúzva az ablakot, már talán nem kerülgeti Velkan-t sem annyira az isten hidege, főleg, mert a kocsiban fűtés is van, csak ezidáig nem igazán lehetett érezni a hatását. Szavait hol apró biccentéssel nyugtázom, hol pedig... nos, amint a végleges döntés elhangzik, kissé mintha az állkapcsom megfeszülne. Alig észrevehetően. Örülnöm kellene és igazából örülök is, ugyanakkor szeretném, ha tisztában lenne a kölyök azzal, mire is vállalkozik. Persze, nem én lennék, ha mindezt nem a magam egyszerű, tömör módján adnám a tudtára. - A Harcosok olyanok, mint a mosónők, hogy korán halnak. Biztos, hogy ezt az utat választod? - Egyszer kérdezem csak meg, s ha igenlő a válasz, akkor hümmentve pillantok vissza magam elé, a finom hóval fedett tájra, ahol csak az tudja így kora reggel, hogy merre visz a csapás, aki napi szinten járja azokat. - Ahol megállunk egy fiatal őz lesz kikötve az etetőhöz. Annyi a feladatod, hogy amíg végigjárom a másik kettőt az ellátmánnyal ezen a szakaszon, távol kell tartsd az esetleges erre tévedő húsevőket Bambitól. - Eddig talán világos neki, főleg, mivel a következő kanyar és némi (további) zötykölődés után illusztráció is akad: ott az etető és az őzsuta is. Leállítom a motort, majd a nagy bejelentése óta először újfent Velkanra tekintek. - Nyisd ki a kesztyűtartót. - Kérem, s ha eleget tesz neki, egy tőrt talál ott, bőrtokban, mely övre illeszthető (bár ez jelenleg mellékes egy információ). - A tiéd. Valamivel gyengébb ezüst ötvözetű a pengéje annál, amit a Harcosok használnak, de éppen ezért kiváló tanoncoknak. Kevésbé törik, de nem kevésbé veszélyes. - Magyarázom, majd intek, hogy szálljon ki. - Felőlem nevet is adhatsz az őznek, csak tartsd életben, míg visszaérek! - Ennyi lenne a feladat így elsőre. Nem tűnik lehetetlen kérésnek, hiszen előfordulhat, hogy a madár se fog erre szállni, nemhogy más. Azt azért nem teszem hozzá, hogy bármi áron védje meg Bambit, mert... na de majd a tanulságot levonjuk a végén, előbb lássuk, hogy teljesít a srác így elsőre. Csak semmi vizsgastressz, nevezzük inkább szint/képességfelmérésnek! Merthogy ha a srác kiszállt és magához vette a tőrt is, akkor bizony én továbbhajtok, ő pedig az erdő csendes neszeivel marad magára, amikor a kocsi távolodó zaja is elhal...
Várom, mit felel, szemeim addig arcát figyelik. Egy apró vonalat látok megfeszülni vonásain, de nem törődök vele, a válasza érdekel. Nem kértem, hogy ugorjon a nyakamba, egy Vezető véleménye érdekel, miként fordul tovább az életem. Kérdésére elmosolyodok, majd egy bólintás kíséretében felelek. - Önt látva uram, azt hiszem kételkedek ebben a megállapításában. Igen, ezt az utat választom. - persze tény, nem sok Harcost ismerek, aki még él is, és New Yorkban is inkább friss sebekkel, törött csontokkal találtam szembe magam, ha összefutottam néhánnyal. De a Harcosok természete, kitartása, kemény munkája, mindennél magával ragadóbb, pláne egy olyan srácnak, aki küzdött egész életében, igyekezett kitartani, s miután kihúzták a lába alól a talajt, most újra feláll, és épít tovább. Egy jobb, erősebb várat épít. Elfordítom róla tekintetem, hagyom, hogy az autó melege átitasson, s a motor hangja megnyugtassa érzékeim. Mikor végre úgy érzem, hogy eleget vártunk, mondanám tovább Lucyről és Samről a dolgokat, hogy na akkor essünk ezen is túl, de ekkor megszólal. Meglep a feladat, bár nem kell csodálkoznom, mindegyik "szakma" képviselője adott valami munkát, de ez most tényleg meglepett. Az ablakból nézem a kikötött őzet, és meg kell állapítanom, hogy nagyon kecsesnek tűnik. Azért az gáz, hogy én csak állatkertben, azt is csak egyszer, pelusosként láttam ezt az állatot? Városi gyerek vagyok ember! És a nyakamba dobsz egy őzet? Viszont, halál egyszerűen fejezem ki magam, bólintok a feladatra. A kesztyűtartót kinyitva, kiveszem az utasításnak megfelelően a kést, sőt a tokból kissé kihúzva vizsgálom meg a pengét. Az Őrzők szeretnek késekkel dobálózni errefelé. Mr. McLoyd is egy tőrrel dobott meg szülinapomkor, most Mr. Douglas... ha ez így megy, nyithatok egy kés kereskedést. Bár nem szólok az öregnek, hogy a másik öregtől kapott penge is nálam van, ki tudja, lehet megtámad az őz.. Jobb, ha két kés van nálam, használni tudom őket, az nem lesz gond, hisz az utca nevelt. Visszacsúsztatom a pengét a tokjába, majd engedelmesen kiszállok a kocsiból, s megfordulok, hogy még lássam, s halljam, amit Mr. Douglas mondd. - Oké, köszönöm! - mondom, aztán be is csukom a kocsi ajtaját, s távolabb lépek, s figyelem, ahogy elhajt. Még sokáig nézem, és kezdem úgy érezni, hogy vagy nagyon rosszat mondtam, vagy nagyon jót. Nem tudom, fura. Mégis, ki a franc járna erre reggel 6 és 7 között? Másrészt viszont ez az őz sem hülyeségből van ide kikötve. Mélyet sóhajtok, majd a vékony hó rétegen lépdelve, vállamon megigazítva a tatyót, közelebb lépek a békés állathoz. A kést az övemre csatolom, bal oldalra. Jobbomon már ott pihen az ajándékba kapott kés. Az állat mellé lépek, aki egész nyugodtan rágcsálja tovább az etetőből a kaját, legalábbis nem zavarja, hogy a közelében vagyok. Legalább ő nyugodt. Lehúzom a motoros kesztyűmet, majd az állat orra elé tartom, hogy megszagolhasson. Nem nagyon érdekli, kicsit megmozgatja a füleit, aztán eszik tovább. Hát, oké... Én is éhes vagyok még, de a feladat izgalma, s a kérdések a fejemben elnyomják a gyomrom nemtetszését. Visszahúzom a kesztyűm. A táskából előhalászom a kendőmet, majd az arcom elé kötöm. Hideg van amúgy is, nem feltűnő dolog télen, hogy egy motoros kabátban, kesztyűben egy őz mellett ácsorog egy fiatalember. Mintha csak a buszra várnék.. Reggel ugyan nem meditáltam, de este, lefekvés előtt megvolt, szóval azt hiszem, nem lesz gond. A levegőbe írok egy finom mozdulatot, mintha magamra húznék valami könnyed, láthatatlan selyem anyagot, ami beterít, s halkan elsuttogom a szavakat. A Leplezés igéje megbizserget, s úgy érzem, mintha valami könnyed leplet hordanék. A mágiámat rejti el, így olyan vagyok, mint egy egyszerű ember. A szagomat direkt nem fedem, mert az egyszerűbb állatokat ez is óvatosságra inti, vagy elijeszti, de egy vérfarkasnak figyelmeztetés, hogy ember van itt. Vagy épp bátorítás... Próba szerencse! Megpaskolom az állat oldalát, majd körülnézek, nincs-e valahol les. Még régen olvastam egy vadászati magazinban, hogy az ilyen etetők környékére tesznek ilyet, a könnyebb megfigyelés, vagy épp vadászidény kedvéért, bár itt a Nemzeti parkban gondolom nem az utóbbi a mérvadó. Némi szem meresztés után végül ki is szúrom a fák közül a kis fa tákolmányt, s elindulok felé. Nincs olyan távol, legalábbis az állatot látom, és ha futni kell, könnyedén oda érek. Néhány létrafok vezet fel, de ebből a magasságból tökéletesen belátom a terepet. Még egy párnát is találok, amit a fapadra téve, elhelyezkedhetek rajta. A reggeli csend finoman ölel át, szemeim a tájat kémlelik, az őz néha felpillant, aztán tovább eszeget. Még mindig fázok, de a hideghez egyre jobban hozzászokok. Olyan nyugis itt. Idegen, mégis megnyugtató. Néha óvatosan felállok, körbepillantok. Így látok meg néhány mókust leszaladni a fáról, néhány szarvast is látok felbukkanni a fák közt, bár az etetőhöz egyenlőre nem mennek oda. Milyen gyönyörű állatok. Egy olyan srácnak, aki eddigi életét városban élte le, ez a pillanat feledhetetlen.
Will megkért valamire, és én igent mondtam neki, amúgy is fel akartam köszönteni a születés napján, így kapóra jött a dolog. Mivel tudom, hogy dohányzik, jó minőségű dohányt, cigarettát és szivart szereztem neki, még be is csomagoltam, ami tőlem marha nagy szó. Az, hogy a csomagolás minősége milyen, azt hagyjuk, de úgy is leszedi, nem? A Nemzeti Parkba kell mennem, és tesztelnem egy tanonc kölyköt. Nem kértem védelmet, nem árt, ha edződök ilyen téren is, így úgy ahogy vagyok, nekivágtam az útnak. Tudom, mire számíthatok, ezt a szívességet pedig bármikor megtenném Willnek, nem kérdés. Sokkal messzebb váltok alakot, mint logikus esetben kellene, vagy indokolt lenne, de már vacsoráztam, nem akarok felesleges vérontást, sem egyebet, ez csak egy teszt, hogy az a kölyök mit művel, ha belefut egy magamfajtába. Persze ha kinyír, akkor majd leverem a Protektoron, utólag, akárhogyan. A főnök tudja, merre jöttem, ez a lényeg, no meg az öreg. Aminek nem örülök, az az, hogy pirkad, nincs sötét éjszaka, így pedig nekem van nehezebb dolgom, nem az őrző gyereknek, mégis lopva közeledek felé, olyan nesztelenül, ahogyan csak lehet. Az őzet figyelem, talpam úgy érinti a havat, mintha hímes tojásokon lépkedne, mert az őz ijedős, minden zajra felkapja a fejét, és nem bukhatok le, még nem. Be kell cserkésznem a prédát, vagy így, vagy úgy, ha elérem, akkor elérem, és ez sem érdekes. Mennyivel jobb lenne kitrappolni, aztán nézzük, mit kezd a kölyök, mint ez, hogy még én osonjak mint valami őrült indián. Mert hogy őrült az a rézbőrű aki pirkadatkor akar támadni, az egészen biztos. Én is az vagyok, hogy bevállaltam ilyen körülmények között a feladatot, na de Willnek mindig. Úgy közeledek a prédához, hogy az se fogjon gyanút, használom a sűrűt is, takarásban legyek, és ne ugorjon idő előtt. Figyelek a széljárásra, még véletlenül sem onnan megyek, ahonnan az fúj, nem kell, hogy megérezze a szagomat. Már csak pár lépés, egy ugrás, és elérem a vadat, de nem hamarkodom el a dolgot, eddig jó vagyok, az őz nem fogott gyanút, de kérdés az, hogy meddig? Csak ugranom kellene, csak lazán, és nyertem, na de nem akarok én teledobált sündisznó lenni, mert ha a gyerek jó a késdobálásban, akkor azért nem árt óvatosabbnak lennem. Érzem a fém szagát, van nála kés, nem kérdés. Türelmes vagyok, kivárok, és nem meredek előre, nehogy a szemem villanása áruljon el. A hó takar, abba rejtőzködni tudok, de ha óvatlan pillanatban lesek fel, akkor lebukhatok. Teszteljük egymás a kisgyerekkel, rám is rám fér az ilyesmi.
Öröm és boldogság, no és persze némi konfettieső fogadja Alex betoppanását!
Bármennyire igyekeztem hozzászokni a hideghez, s elterelni a környék szépségeivel a gondolataimat, egyre jobban éreztem, hogy átfagyok. Francba már! Pedig már a nap is sütni kezdett... Összedörzsöltem kesztyűs tenyereimet. A kendő alatt kifújtam a levegőt, ami bemelegítette a bőrömet, de így is kis párafelhő szökött ki az anyagon át. Bassza meg, senki nem mondta, hogy Alaszka a kontinens mélyhűtője! Felálltam a helyemről, hogy újra körbenézzek, de az etető közvetlen közelében nem láttam semmit, csak messzebb szarvasokat. Ráadásul a fák ágain átszökő napfény a finom hórétegre vetődve eléggé bántotta a szemem. Áh! Oké, pár óra múlva már talán itt se lesz ez a hó, de ez alatt az idő alatt simán felkerülhetek egy farkas étlapjára. Átsütve, vagy kirántva, mindegy. Az etető felé pillantva láttam, hogy az őz nyugodtan eszeget, s a nap sugarai csábítóan lejtettek táncot, s világítottak rá az etetőre. Mint valami rossz Disney jelenet... Na jó! Leugrottam a lesről, majd futva elindultam vissza Bambihoz. Közben hüvelyk és mutatóujjam a kendő alá emeltem, majd egy fülsértő, éles, hosszú füttyszó hagyta el a szám. A szarvasok ijedten emelték fel fejüket, s indultak el a szélrózsa minden irányába, a fák közül erdei madarak röppentek fel a váratlan hangra. Bambi is felemelte a fejét, de fura mód, nem felém, a fütty tulajdonosa felé fordította pofáját, hanem valami egész másra koncentrált. Fülei előre meredtek, mint általában minden állatnak, mikor figyelnek, hallgatóznak. Még a rágást is abbahagyta, én pedig gyanút fogva iramodtam neki még gyorsabban. Mikor az etető közelébe értem, nem rögtön a sutához trappoltam, hanem elmentem mellette, majd pár lépéssel tőle, megálltam, s arra fordítottam arcom, amerre figyelt. Az árnyékosabb tájat néztem, hátha kiszúrok valamit, lassan pásztáztam végig a helyet, hátha találok valamit, vagy esetleg a rohanó szarvasok megzavartak egy erre kóricálót. Vagy csupán Mr. Douglas szórakozik velem? Hátrapillantottam a Bambira, de ő még mindig figyelt, igaz, nem tűnt kifejezetten idegesnek sem... Bár ki tudja, lehet, ha nem lenne kikötve, vígan, boldogan elszaladna innét. - Na jó, de csak a te kedvedért. - mormogtam a kendő alatt, majd egy könnyed félkört írva a levegőbe, elsuttogtam a Keresés igéjét. Igaz, ha egyszerű ragadozó van itt a környéken, ez a varázslat semmit sem ér, de hát ki tudja? Majd pont véletlenségből hagy itt Mr. Douglas? Egy frászt! Nem vagyok ennyire ostoba. Ki tudja, lehet egy Vérfarkas temető kellős közepén ácsorgunk... vagy ide járnak rendszeresen vizelni. Szemeimmel újra körbe lesem a környéket. Először nem tűnik fel semmi érdekes. Tovább fordítom tekintetem, mikor hirtelen, mint valami kinagyított tárgy, a szemem megakad valamin. Szőr, elhullajtott szőr. Érzékeim vészharangként kondulnak, s kilépek az etető takarásából, hogy a másik oldalt is megvizsgálhassam, s a szőr tulajdonosát is megtalálhassam. Jól rejtőzik, hisz még így, varázslat segítségével is kell egy kis idő, míg végül abba az irányba fordulok, ahol meglapul. Még így se látom rendesen, egész alakját, csupán bundájából valamit, ami az én szemszögemből nézve nem túl jó eredmény. Ráadásul nincs is olyan messze, ami szintén nagy hiba részemről, de ezen majd ráérek utólag gondolkodni. Ösztönösen nyúlok a késemért, de nem veszem még ki a tokból, csupán csak kezem pihen meg a markolaton. Ebből az állatból te ma nem eszel, bolhás!
Az ellenfél fejével gondolkodom, azzal kell, tudom, hogy pásztázni fogja a vidéket, azt is, hogy előbb-utóbb kiszúr, azért készül Őrzőnek, de egy valami biztos, ha nem kushadok le, akkor már elértem volna az őzet, nem egyszer, nem kétszer. A vad is későn vett észre, ennyi idő alatt leszedhettem volna, mégsem tettem meg. Will kérését betartom, nem vérengzést akar, hanem egy kis játékot, arra pedig mindig kapható vagyok. Tisztán látom a prédát és tisztán látom a srácot is, közelebb mehetnék, simán közelebb mehetnék, mire leérne a lesről, már eloroznám az őzet, de várok. Most oda kellene integetnem, hogy hahó, itt vagyok? Akkor komolytalanná tenném a feladatot, ennek a gyereknek meg ez kell, fontos. Figyelem mindkettejüket, szívesen támasztanám a fejemet, hogy unott fejjel várakozzak, de komolyan veszem a dolgot, és kicsit közelebb araszolok, hogy befúrjam magam a hóba ismét. Most már észre kell vennie, észre kellene, az őz is megdermed, de más jelet nem mutat. A srác elunhatja a várakozást, füttyent, mire minden és mindenki átrepül, trappol, ugrik felettem, mellettem. Micsoda csapatmunka, most már az őz is engem figyel. Azt hiszem Will megtalálta az egyik életképtelen példányt, de annyi baj legyen. A kölyök alkot, végül csak egyenesen felém fordul, és nincs messze, egyáltalán nincs messze tőlem, egy ugrás csupán, nem több, de a cél az őz. Eddig vártam, szeretem a szemtől szembe harcot, hirtelen indulok meg, használom a vérvonalam képességét és a kölyök hibáját is, hogy ennyire közel engedett. A gyorsvonat lassú hozzám képest, úgy lövök ki, bemérem a távolságot és a sebességet is bevetve átlendülök a srác felett, hogy közvetlenül az őz mögött érjek földet. Mit kapok be és mit nem, az nem érdekes, számoltam vele, tudtam, hogy sérülhetek, Will említette, de az nem baj. Az őzbe haraphatnék, csak egy kicsit kellene nyújtóznom érte, és mégis várok, mert a srácnak ez egy komoly feladat ahhoz, hogy előrébb jusson. Van szívem, ezt most megállapítom. Megszerezhettem volna a vadat, és nem tettem meg. Ezt ő is értékeli, vagy csak én? Támadásra készen várok a másik oldalon, még fel is horkantok. Röhögtem.
A következő mozdulatsor olyan gyorsan történik, hogy pislogni sincs időm. Támadásba kezd átlendül fölöttem, s mire a késsel szúrok felé, már rég az őz mögé lendül, de nem vagyok rest, most már nem hagyom, hogy a hibák sokasodjanak, követem az ugrásban, az őz hátán átlendülve a bolhás és a suta közé kerülök. Az Fenevad felhorkant, ami eléggé viccesnek tűnik így emberi szemmel, hisz kb. olyan, mintha egy macskát látnék prüsszenteni, de ez most rohadtul bosszant, hisz tudom, hogy a másik kiröhög. Kiröhög, játszik velem. A dühöm a mágiámba kapcsolódik, s akkora Villanást sikerül produkálnom, hogy még az Őz is rémülten rúg egyet a levegőbe mögöttem. Ha megvakítottam a Farkast, azonnal támadok, s bár tudom, hogy ő sokkal erősebb, de a pillanatnyi elterelés nekem bőven elég. Mindkét ezüst kést a kezeimben tartom, s a másik pofája felé vágok, körbe táncolom, a pengék fürgén vagdalkoznak felé, a lapockáját, oldalát igyekszem megsebesíteni, de amint látom, hogy kezd magához térni, megpróbálok a pofájába rúgni, hogy messzebb tereljem a prédától, a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal. Vagy ha mást nem, újból elkábítsam néhány pillanatra.
Egy lépést sem teszek az őz felé, várok, ugrásra készen, és hol a vadat, hol a kölyköt figyelem. Kiröhögöm pofátlanul és ezt nem is titkolom, ráadásul ezzel fel is bosszantom, mert azt a szerencsétlen állatot hát nem dobbantónak használja? Csoda, hogy nem tört el gerince, esküszöm, nagyobb kárt tesz az állatban, mint én. Dühös, nagyon dühös, mert még villant is, én pedig ösztönösen ugrok arrébb, ha már éppen nem látok túl sokat. Pár pillanatig csak arra hagyatkozhatok, hogy érzem a srác és az ezüst szagát is, tudom, hogy támad, meg akar vágni, én mégis újabb játékba kezdek. Felém vagdos, mint aki kaszabol, és tudom, hogy minden vágást nem kerülhetek el, mégsem hagyom annyiban a dolgot. Kihasználom, hogy mellém kerül, vérvonalamat bevetve egy ugrással termek az őz mellett, állkapcsom előtte zárul. Kettő. Újabb horkantás, újabb röhögés, megint elvihettem volna a vadat, és kezdem sajnálni a szerencsétlent. Így haladunk, az nem azért fog elpusztulni, mert megszerzem, hanem azért, mert elviszi a szíve. Várom a támadást, várom, hogy a közelembe kerüljön, most mást eszeltem ki, aztán meglátjuk, mi lesz a vége, bár a megint villant, akkor én nem látni fogok, csak az ösztöneimre hagyatkozni.
Elvakítom, s késemmel sikerül az egyik mellső lábát, s a hátát végigszántanom, de olyan gyors, hogy újra az őz felé lendül. Megrémülök, hisz úgy tűnik az őzre veti magát, de a levegőben csattan össze állkapcsa, s megint azt a röhögő prüsszögést hallatja. Az őz ijedten ugrik arrébb, rúg a levegőbe, de az őt fogva tartó kötél nem ereszti. Szerencsétlen állat... Vár, és játszik a másik. A dühöm úgy lángol bennem, hogy majd szétrobbant, de le kell higgadnom! Velkan nyugi, használd az eszed! Kinyújtom a kezem, elmormolom a varázsszót, s érzem, hogy a mágiám úgy csap ki a farkas felé, mint valami szökőár. A dühöm táplálja, a keserű megalázottság, hogy csupán játékszernek használ a másik. Hogy csak szórakozik velem. A Rettegés igéje célba ér, s most kereken 5 másodpercig tudom a félelmei közt tartani. S ez az 5 másodperc elég arra, hogy egy újabb varázslattal a Bénítás mágiájával, s egy vágó mozdulattal a levegőbe, az első két lába alól kirántsam a talajt. Igaz, max. egy negyed óra, amíg tudom tartani a Bénítást, de azután már simán lerázza magáról, másik meg ki tudja, lehet a hóban, a két hátsó lábán majd tolja magát... Elképzelem, ahogy pucsít a farkas a hóban, és égnek álló farokkal tolja magát előre... Pfffff! Egy vigyor ül ki az arcomra, de nincs idő, eloldozom a riadt őzet, és elindulok vele futva az úton. Még fogalmam sincs, merre, hova, csak Mr. Douglas autójának kerék nyomait követem. Kimondom az egyik Mesterszavamat, a Zavarást, így elrejtem a szagot, melyet a farkas követhetne, mind az őzét, mind a magamét. Futok, magam után rángatva a riadt állatot, de követ, így egész jól haladunk. Csak remélni merem, hogy találok közben valami biztonságos helyet, vagy hogy nincs messze a következő sózó, és ott fogom találni Mr. Douglast, vagy legalább visszafelé fog jönni az úton. Ha nem, és a farkas utolér minket, akkor már nem tudom, mit tehetnék.
// Rettegés és Bénítás használata: 12-2-5=5 marad //
Kezdőlap
//
