Ez a helyiség az edzőteremből nyílik, azonban nincsenek benne gépek. Egy nagyjából iskolai tornaterem méreteivel megegyező placc, felszereltségében a következőkkel van gyárilag ellátva:
- Tornatermi padok - Bordásfal - Medicinlabdák, kislabdák - Az őrzők által használ fegyverek a fal melletti tartókon - Kisebb-nagyobb méretű tornatermi matracok - Polifómok
FIGYELEM! EZ A HELYISÉG RENDELTETÉSI HELYE SZERINT CSAK EDZÉSRE, TANULÁSRA SZOLGÁL! Más, magán jellegű játékok itt nem bonyolíthatók le.
Kicsit talán klisés a helyszínválasztásom, de nem lett volna olyan szerencsés egy csomó fegyvert kicipelni az arborétumba, vagy a kertbe, ráadásul itt minden kéznél van, ha esetleg valami még út közben az eszembe jut. Arról nem is beszélve, hogy semmi feltűnés, itt bátran csinálhatunk bármit, nem kell attól félni, hogy olyan lát meg minket, akinek egyáltalán nem kellene. Kicsivel a megbeszélt időpont előtt jöttem, kényelmes szerelésben és Duane-nak is meghagytam, hasonló öltözetben érkezzen, bár kétlem, hogy nagyon magyaráznom kellett volna, szerintem tudja magától is, ez elég alap dolognak számít. A felkéréssel egybekötve már azt is megtudakoltam tőle, milyen szinten áll, mit kellene fejlesztenünk, így azzal legalább most már nem kell majd az időt húzzuk. Nekem pedig volt időm kitalálni azt is, miképpen építsem fel az edzésünket és mi az, amit még feltétlen meg kell tanítanom a fiúnak. Mivel előbb érkeztem, így volt időm berendezni úgy a termet, ahogyan szerettem volna. Oldalra, a fal mellé kerültek a matracok, szépen körbe, hogy biztonságossá tegyük a helyet. Senkinek sem vált volna ínyére, ha egy esetleges falba csapódás nehezíti meg a dolgunk. Alapjáraton a "hasonlítson minél inkább az éles helyzetre a tanulás" elv híve voltam, de most ettől eltekintettem. Majd egyszer kipróbáljuk matracok nélkül is. A labdákat egyik oldalra készítettem, terveim szerint még erre is szükség lesz, a fegyverek pedig ott sorakoztak oldalt, azokkal nem sok tennivalóm akadt. Amint elkészültem az előmunkálatokkal, leültem a helyiség közepére és úgy várakoztam, amint a fiú pedig megérkezett, egyből pattantam is fel, hogy egy kézfogással köszöntsem. - Kezdhetjük? - szegeztem is neki a kérdést, nem terveztem túl sokáig nyújtani a dolgokat, nincs bemelegítés, nincs rákészülés és azt sem árulom el neki, hogy mivel is fogom nyitni a mai "órát". Legyen csak meglepetés és valóság szagú. Ha volt valami esetleg a keze ügyében, azt lepakoltattam vele, aztán az én részemről neki is láthattunk a dolognak. - Minden helyzetben adódhatnak váratlan pillanatok, az elején erre fogunk kicsit rágyúrni. Azt viszont már az elején leszögezném, hogy mágiát semmilyen esetben sem használhatsz, oké? - tisztázom még az elején a dolgot. Ez persze nem jelenti azt, hogy adott esetben én nem fogok, de a fi nem azért jött, hogy a varázsló tudományát fejlesszük, hanem a harci tudását, pontosan emiatt zárom ki az ő részéről ennek a lehetőségét. Túl egyszerű lenne és az önvédelemre gyúrunk. - Milyen kezes vagy? Melyik kezed az erősebb? - kérdezem még, miközben hátrébb lépdelek tőle, majd ha megkapom a választ, gyorsan elmondva a varázsigét sújtom bénulással a megemlített kezet, nagyjából könyöktől lefelé. Nem teketóriázom, egyből támadok, először egy ütést próbálva bevinni a lebénult keze felőli oldalra, méghozzá az oldalára célozva. Egyelőre ennyivel támadok, kíváncsi vagyok, egyrészt miként reagál a bénulásra, másrészt pedig hogyan kezeli az így kialakult helyzetet, inkább védekezik, vagy visszatámad.
A kubai az elmúlt hetekben, sőt hónapokban foglalkozott mindennel, csak az Őrző szintjének fejlesztésével nem. Ez bizonyos szempontból jó is, hisz azt jelenti, hogy viszonylag béke volt a városban és nem kellett lépten-nyomon kiszállni, intézhette a saját dolgait. Ha viszont egyszer azonnal szükség van mindenkire, kijönnek a hiányosságok. A legnagyobb kő már legördült a szívéről, a szüleinek elhozta a várva várt szabadságot. A részletekkel nem törődött már, hisz túl volt rajta, a sebek begyógyultak és a nehézségek elhárultak, sikerült a terv. Végtelenül boldog volt, hogy élete nagy tettét vitte véghez. Nemhogy egy kő, hanem egy hegy gördült le a szívéről és minden könnyebben ment, a zenélés, a hétköznapok és rá akart állni a fejlődésre is. Őszinteség és fejlődés, mindkettő kőkemény alapokra helyezve. Ennek szellemében megkereste Emmettet, az egyik legjobb harcosukat. Gina-val is próbált már edzeni, hamar sikerült összeveszniük, ami pedig a kubaira nem jellemző. Kate meg szintén nehéz eset, de vele kedvelik egymást, amióta közösen hárítottak el egy fura bosszúkísérletet vagy akadályvetést, nevezzük bárminek, összekovácsolódtak közben. Egy férfitárssal edzeni mégis más, könnyebb, egy rugóra jár az agyuk és Duane jobban fogja az adást. A megbeszéltek szerint jött, saját fegyverekkel, hisz azokon kell megtanulni, hogy használja őket. Laza öltözetbe bújt, kényelmes, sötétkék pólóba és fehér melegítőnadrágba. hozzá szintén fehér sportcipő. A kocsitól az egyetemig nem fázik meg ilyen időben, így kabátot nem is vett fel, csak az ülésre dobta, hátha később elromlik az idő. A szeszélyes Alaszka sok mindent tud produkálni... A folyosókon végighaladva gondolkodott egy kicsit azon, hogy mennyire hasznos lenne ezt még gyakrabban megtenni egy mentorral is. Randallt sajnos áthelyezték, mert már túl sok ideje élt itt és máshol is szükség volt a szakértelmére. A hajnali és délutáni edzések is jók, mikor a nagyfőnök hajtja őket csoportosan vagy egymással edzenek, ketten-hárman, de egy kiválasztott mentorral sokkal gyorsabban fejlődik.Elhatározta, hogy ez lesz a jövő, harc és mágia, mert azzal is haladni kell. Hamar eljutott a bematracozott helyiségig és először végignézett rajta egy nagy vigyorral. - Mint egy gumiszoba. Őrült edzés lesz? - kérdezte, hogy megadja a kellő hangulatot. Az edzést komolyan vette, de egy kis humort be akart csempészni ide is. A nadrágzsebből kidobta az iratait és a kulcscsomóját az egyik sarokba. Most csak útban lennének és nem oszt, nem szoroz, nála vannak-e. Attól nem lesz reálisabb a harc, hogy személyivel a zsebében szurkál. Beszélgetést ő se akart, majd utána esetleg egy kávé mellett. Ha harc van, akkor harc van, nem letyefetye. - Naná! - mondta lelkesen vigyorogva. A meglepetésnek pont az a lényege, hogy nem lehet előre tudni, de minél több sémát ismer, annál nehezebb meglepni és valamilyen szinten el lehet sajátítani a rögtönzés művészetét is. Örült az ötletnek és számára tiszta sor volt, hogy mágia nélkül nyomatja. Mágiaedzésre majd választ mágust. - Akkor többet ne is mondj, ha meglepetés! És semmi mágia, oksa - helyeselt. Gina már kiakadt volna egy ilyen megjegyzésen, remélte, hogy Emmett nem szakítja félbe olyan hamar a küzdelmet, főleg, hogy még el se kezdték. A fegyvereit is lerakta, mert a pusztakezes harcra fókuszáltak. Odakerültek a sarokba a többi cucca mellé. Könyökből felemelte a jobbját, ami erősebb és ügyesebb volt. Csak egy kicsivel, hisz sok mindent két kézzel csinált a dobolástól a harcig, de a kérdésre muszáj volt válaszolni, hogy haladjanak. - Ohó! Ez tetszik. Egész sokat beszélt harchoz képest, de keveset a tőle megszokotthoz képest. A jobb kar lebénítása ügyes trükk volt és kitűnő kiindulási pont. Próbálgatta azért, hátha csak rövid ideig maradt rajta a varázs. Az is egy módszer, hogy elhitetik vele, most kész, 1 óráig felejtse el, aztán 2 perc múlva már oldódik is a varázs, de ha naiv, akkor nem használja a jobb kezét, mert nem figyel rá. Duane figyelt. Az ellenfelére is. Most már nem vigyorgott, hanem komoly szemekkel követte a mozdulatot. Vállból még el tudta emelni a karját és egy fordulással próbált úgy helyezkedni, hogy az ütés mellé menjen. Mindeközben a bal kezével megpróbálta elkapni Emmett karját, hogy tovább rántsa kihasználva a másik lendületét, lábával pedig megpróbálta kirúgni alóla az előrébb helyezett lábát, hogy Emmett a földre kerüljön. Úgy harcolt, mintha tényleg az élete múlt volna rajta, erőből lépett és támadott. Tudta, hogy Emmettet nem kell félteni és ha veszélyesnek nézne ki a helyzet, mindketten tudnának tompítani is. Legrosszabb esetben pedig gyógyítót kell hívni, aki hamar rendet tenne a csontok és hús sérülései között. Harcolni csak úgy szeretett, ha mindent beleadott és olyan partnerrel, aki hasonlóan cselekedett. Emmettben ilyet remélt. A próbálkozás most kudarcot vallott, de Duane-t nem olyan fából faragták, hogy ez elvegye a kedvét és feladásra késztesse.
- Az csakis rajtunk múlik - rándult meg a szám széle, mintha valamiféle futó mosolykezdemény lett volna. Értettem a szavakba csempészett humort, csak nem kifejezetten szerettem ilyen helyzetekben. Edzeni és tanulni érkezett, nem pedig azért, hogy bolondozzunk. Nyilván ennyiért még nem kapom le a tíz körméről, értékelendő dolog, hogy nem mindenki olyan karót nyelt az edzés és tanulás témakörben, mint én. A lelkesedése kifejezetten üdítő és dicséretes volt, szeretem, amikor egy Tanonc tényleg fejlődni szeretne és nem csak azért kéri, hogy tanítsam, mert éppen nincs jobb dolga és lassan ideje lenne vizsgáznia. A követező válaszát hallva egy picit meghökkenek, hiszen tudtommal én vagyok, aki utasításokat osztogathat, de annyi baj legyen, ezt még elnézem neki. Még egy ilyet biztos nem fogok ennyire jó szemmel nézni, de bízom benne, hogy nem lesz rá még egyszer példa. Annak örültem, hogy nem tiltakozott a mágiahasználat ellen, volt már olyan Tanoncom, aki teljesen kiakadt, miért nem használhat mágiát egy ilyen helyzetben. Kellemetlen, amikor azzal kell kezdeni a dolgot, hogy tisztázzuk, mágiahasználati, vagy harcos edzésre érkezett az illető. Újabb piros pont jár hát a kubainak. Az erősebb kéz elárulásával sem húzta az időt, aminek szintén örültem, repült is a bénító varázslat a jobb kézre. Egyelőre eszem ágában sem volt megszűntetni, majd ha kellőképpen belemerülünk a harcba, talán, de az is lehet, végig így marad, amíg le nem telik az egy óra, ez majd még elválik útközben. Támadtam, Duane gyorsan reagált, kifordult az ütésem elől, ám én sem hagytam annyiban a dolgot. Amint láttam, hogy bal kezével felém nyúl, kifordultam előle, hogy ráfogva a karra rántsam ezúttal én magam és próbálkozva olyannal, amit az előbb ő szeretett volna. Rántok rajta egyet, elég helyezve a lábam, hogy nemes egyszerűséggel azon húzzam át és gáncsoljam ki, ezzel buktatva őt a földre. Amennyiben sikerült, elengedtem a karját és vártam, hogy feltápászkodjon, vagy bármi módon cselekedjen, persze továbbra is készen álltam, mivel fog majd meglepni, védekező pozícióban álltam fel, megfeszült izmokkal várva, mi lesz a követező lépése. Én nem fogok finomkodni vele, az egyszer biztos, bár tény, hogy nem szeretném minden csontját ripityára törni, hiszen még a fegyverekkel is terveztem foglalkozni kicsit.
A bolondozás nem folytatódott. Duane csak egy kis bevezetőt akart, utána már tehették a dolgukat. A harc komoly dolog, nem lehet elhülyéskedni. Esetleg a legprofibbaknak, akik tudnak figyelni úgy is, hogy vicceket mesélnek közben. Ettől ő még messze volt, de el akarta érni. Ezért is kereste meg Emmettet. Nála szerencsére nem szakadt olyan könnyen a háló, mint Gina-nál és Duane lelkes ötletelése nem vetett véget az edzésnek. Belelendültek a harcba és az alapok megbeszélése után már a kubai sem akart túl sokat beszélni. Meg kellett szoknia azt is, hogy a jobb karjának csak a felét tudja használni. Volt már ilyen, sérülten is harcolt. Át kellett csoportosítania az erejét máshová, kitalálni, hogy támadjon az erősebb keze nélkül. Ez elég nehéznek bizonyult, mert lebénítva még sose volt. Fájdalommal kellett küzdenie, sebekkel és az akaraterejével legyűrni a kellemetlen érzéseket, de hogy egyáltalán nem működött a karja, olyat még nem tapasztalt. Magában hálás is volt Emmettnek az ötletért. A hárítás nem úgy sikerült, ahogy gondolta. Számított rá, hogy nem megy minden simán. Szép is lenne, ha a tanító hagyná magát és abban a tudatban ringatná, hogy milyen ügyes. Pont azt kellett meglátnia, miben van szüksége fejlődésre. Sok mindenben. Például gyorsaságban, pontosságban, ami kellett volna ahhoz, hogy megragadja Emmett kezét és elrántsa. A puska fordítva sült el és Duane lett megrángatva. Csak az ügyessége mentette meg az eséstől, mert át tudta lépni a másik lábát és megállt a sajátján. Mintha földbe gyökerezett volna, úgy tudta ilyenkor levinni a súlypontját és befeszíteni a combizmait. Ahogy Emmett maga felé rántotta, a kihasznált energiát a kubai is megpróbálta kihasználni. Egy gyomrost akart volna bevinni azzal a lendülettel, amivel elrántotta őt a harcos. A másik keze béna volt most, így ez nem ment, a lábain pedig meg kellett állnia. A művelet csődöt mondott, ezért Duane egy gyors fordulással ismét szembefordult a tanítójával. Most megállt, jobb lábát előre helyezve. Ezután előreugrott és a bal lábával egy lendületeset rúgott a másik oldala felé, hogy nagy fájdalmakat okozzon. Nem kímélték egymást és épp ettől volt életszerű a harc, mert az utcákon és a vérfarkasok között is így megy. Duane úgy harcolt, mintha az élete vagy valaki másé múlna rajta. Nagy erővel célozta meg Emmett lábát és a másikon közben megállt, a felsőtestét pedig ballal védte egy keresztbe tett mozdulattal. Sajnos nem talált, meglátszott a tapasztalatbeli különbség.
- Ügyes - jegyeztem meg bólintva, amikor sikerült átlépnie a lábam felett, amit azért vetettem elé, hogy a földre vigyem vele, így mindenképpen jár neki a dicsérő szó. Az előbbi támadását könnyedén félreütöttem a másik kezemmel, lévén a bal kezét fogtam, így csak a lebénított karját használhatta a gyomroshoz, vagy legalábbis szerintem azt tervezett vele. Ahogyan lendül felém a lába, egyből sikerül kiszúrni, félre is állhatnék előle, ám teljesen más ötletem támad. Gyorsan kapok a levegőben lévő lábért, hogy két kezemmel fogjak rá, fejem csóválva pillantva a fiúra. - Rúgni csak végső esetben rúgj, vagy ha teljesen biztos vagy benne, hogy nem kerülhetsz ilyen helyzetbe, mint amilyenbe most - céloztam ezzel arra, hogy sikerült elkapnom a lábát. Ha például farkassal harcol, aki farkas alakban áll előtte, akkor kifejezetten hasznos lehet, de így nem tűnik annyira okos dolognak, mert most vagy csinál egy pörgőrúgást, ami kicsit kacifántos ugyan, de nem kivitelezhetetlen, vagy pedig úgy jár, ahogyan most. Nemes egyszerűséggel próbálok egyik kezemmel rávágni a térdére, vigyázva arra, hogy ne törjem el a térdkalácsot, de azért megérezze a fájdalmat. Másik kezemmel biztosan tartom a bokáját és ha eddig nem sikerült kitépnie a lábát a karmaim közül, akkor rántok rajta egyet úgy, hogy elveszítse az egyensúlyát és a földre kerüljön. Amennyiben sikerül mindezt véghez vinnem, akkor picikét hátrébb lépek, hogy tudja ő is, most nyugodtan felállhat, nem fogok ellentámadni, ha csak ő nem tervezi. Amennyiben felállt, bevetem a második meglepetésemet, felemelve az egyik tenyerem, mormolva el a varázsigét közben, megidézve egy olyan villanást, ami minden bizonnyal kellőképpen meglepő lesz és leblokkolja pár másodpercre. Ezt az időt szeretném kihasználni arra, hogy elé ugorva vigyek be egy gyomrost ökölbe szorított jobb kezemmel, míg a bal kezem tenyerének élével a halántékára igyekszem sózni egy újabbat, hogy kellőképpen összekuszáljam ezzel a gondolatait.
Meglepő volt egy ilyen dícsérő szó és jól is esett a kubainak. Nem olyannak hallotta Emmettet, aki ok nélkül osztogatja az elismerést. Persze ettől még nem bízhatta el magát, egy ügyes lépés nem jelenti a győzelmet. Meg is mutatkozott ez hamar, hisz hiába volt lendületes, gyors és célzott az ütés, a másik tapasztalata kerekedett felül. Duane lelkesedése töretlen maradt, még félig működő karral is küzdött. A helyzethez pedig igazodott. Mikor érezte, hogy felszabadul a másik karja és Emmett két kézzel markolja a lábát, hogy kibillentse, ő a nem bénított kezével egy igazán istenes ütést próbált bevinni a harcostárs jobb könyökhajlatába. Tenyéréllel, megfeszített kézfejjel és vállból lendítve. Ha igazán jól sikerült, ernyedhetett az izom és enyhült a szorítás. Erre ment ki a játék. Közben megpróbált a másik lábán úgy megállni, hogy ne essen el. Kifordított egy helyzet volt ez és kereste a kiutat. Emmett jótanácsokat osztott, hogy legközelebb ne így tegyen. A kubai mérlegelt és megpróbálta elképzelni, mi lett volna a jó módszer és hogy most mi jön. Nem pörgőrúgással próbálkozott, hanem azzal, hogy a jobb lábát is felemeli és mindkettővel jól hasbarúgja a kiképzőjét. Vagy tökön, ha azt érte el a lefelé tartott kezek miatt. Magát pedig oldalirányba fordította el úgy, hogy a bal tenyere érkezzen le és azon támaszkodva adhasson minél nagyobb erőt a rúgásba. Látványos volt ez és ha talált, akkor igen fájdalmas is. Az utcán bevált, de egy ilyen erős mester ellen csak próbálkozásnak számított. Persze anélkül nincs harc. A művelet a földön ért véget, bárhogy is alakult. A térdére közben akkorát kapott, hogy érezte, ezzel ma már nem fog rugdosódni, örülhet, ha állni tud rajta. Nem adta fel. Mikor a halál szélén állt, tele sebbel, éhesen és fázva, akkor is tört a város felé az erdőben és most se akarta túl könnyen abbahagyni. A harcosok élete nem a kényelemről szól. Megpróbált fordulásból felugrani és görnyedve hátrálni, hogy kivédje a következő támadást. Ekkor jött a meglepetés. A varázslatok bármit tudnak imitálni, bekapcsolódó fényszórót, sunyi elemlámpát meg hasonlókat, de eszközök nélkül. Sikerült is megzavarni a kubait ezzel, bekapta az ütéseket. Nagyokat pislogva indult ki abból a két pontból, ahol a találatot kapta és közöttük helyezte el a saját ütését. Szintén gyomortájon, de még bele is hajolt, hogy mélyebbre menjen az ütés és hogy ő kisebb felületet engedjen szabadon támadni. Ököllel ment gyomorra, hogy valamit elérjen. Szívesen hárította volna az ütéseket, de az most nem ment. A gyakorlás számított, a fejlődés, ami akkor is meglehetett, ha ezt a csatát nem ő nyeri. Ezt tartotta észben és nem beszélt, csak harcolt.
Elmondtam a véleményemet a rúgásokat illetően, véleményem szerint nem feleslegesen, hiszen Duane azért jött, hogy tanulhasson, akkor bíztam benne, hogy megfogadja a tanácsaimat. Eleget jártam már kint terepen, sok csúnyasággal találkoztam, hogy tudjam, mit érdemes bevetni és mit nem. A kis fejtágítást és a térdre mért csapásomat Duane sem hagyta annyiban, egyből visszatámadott, a könyökhajlatomra mért ütés elől pedig épp csak annyira tudtam elhúzni a karomat, hogy mindössze az alkaromat érje az ütés. Ám ez is kellőképpen lebénította egy kis időre a jobb kezemet, hogy szoruljon a lábán a fogásom. nem is tétlenkedett tovább, ami kifejezetten dicsérendő volt, de egy ilyen szakaszban lévő harcosnál már el is vártam ezt. Rúgott, páros lábbal találta telibe a gyomromat, fájdalmas nyögés hagyta el a számat, ahogyan léptem hátra, a lendület viszont túl nagy volt, így zakóztam egyet. A mozdulatot kihasználva egy hátra bukfencben értem végül guggoló állásban földet, hogy innen indítsam a varázslatomat, amikor Duane is feltápászkodott. Megzavarta a hirtelen villanás, ezt kihasználva mértem ütést a gyomorszájára és a halántékára, ám úgy tűnik hozzá volt szokva az ilyesmihez, mert alig húztam vissza a kezem, máris támadott. Vagy jól bírta a fájdalmat, vagy kissé kába fejjel is képes volt visszatámadni, mind a kettő piros pontot ért, hiszen éles helyzetben nincs megállás, hogy kifújjuk magunkat és kiheverjük az esetleges fejbe verésből származó csillagokat. Elkaptam a karját, mielőtt még a gyomromba öklözhetett volna és azon nyomban tekertem úgy hátra a csuklójánál fogva, hogy mögé kerüljek és kicsavarjam a karját. Ezután jött a térdhajlatba mért rúgás, hogy térdre kényszerítsem, kicsit derékból megdöntöttem magam, hiszen nem állt szándékomban vállból kitörni a karját, annyira azért nem szerettem volna hitelesre produkálni a kis harcunkat. Egyik kezemmel továbbra is a csuklóját fogtam, kicsavart pozícióban tartva a kezét, másik kezemet pedig a vállára tettem, igyekezve teljes testsúlyommal a földhöz nyomni, nehogy itt nekem valami extra akcióba kezdjen. - Nagyon szépen helyt álltál, Duane - közöltem vele, igyekezve ezzel is sugallni számára, hogy a mai edzésünk ezen szakasza a végéhez ért. - Elengedlek, ne támadj többet, én sem fogok - osztottam még vele, hogy teljes mértékben tisztába kerüljön a szándékaimmal, majd a szavaimhoz hűen el is eresztettem, hogy elé lépve nyújtsam a kezemet, hogyha igényli, segítsek feltápászkodni. - Hogy van a térded? - érdeklődtem, miközben már a saját vizes palackom felé irányítottam a lépteimet. Közben persze azt is észrevehette, hogy a jobb kezéből is elpárolgott a zsibbadás, így újra teljes mértékben képes volt a használatára. - A rúgás alkalmazásán kívül semmi rosszat nem tudnék felsorolni, jók a reflexeid és kiválóak voltak a támadásaimra adott reakcióid is, ráadásul a meglepő helyzetek sem döbbentettek le, hanem mentél és csináltad tovább, aminek kifejezetten örülök - foglaltam össze némileg mindazt, amit láttam és tapasztaltam az alatt a néhány perc alatt, amíg egymást püföltük. Volt már olyan tanoncom, aki leblokkolt, amikor megváltozott a környezete, vagy éppen lebénult a karja, az ilyen pedig egyáltalán nem jó, szerencsére Duane-nál semmi ilyesmi nem fordult elő, úgyhogy teljes mértékben meg vagyok vele elégedve. Már persze ami ezt a szakaszát illeti az edzésnek. - Mesélj nekem kérlek arról, hogyan állsz a fegyverekkel. Ha jól tudom, I. Harcos vagy, úgyhogy a Tőr és a Lándzsa van terítéken nálad, ezekhez miként viszonyulsz, melyikben érzed magad erősebbnek és melyikben gyengébbnek? - nagyjából már tájékozódtam a fiút illetően, de szerettem volna az ő szájából is hallani. Megvoltak a terveim a fegyveres tanulással kapcsolatban, de ha valami nem stimmelt volna, még mindig tudunk rajta változtatni, ha Duane tudása éppen azt igényelné.
A vélemény nem csak vélemény volt Duane számára, hisz egy nagyon tapasztalt harcosról volt szó. Amit látott már működni, abból indult ki és a kubai elhitte, hogy ez a helyes technika. Ő is sokszor győzött már harcban, de sokszor alulmaradt és egy jobbtól tanulni mindig kész volt. Meg is lepődött, hogy egész jól sikerült a visszatámadás. Ezért csinálta, de sokkal kisebb sikerre számított. Pedig még csak nem is tűnt úgy, hogy Emmett hagyná magát. Úgy harcolt, ahogy az élesben történne és a kubainak ez nagyon szimpatikus volt. Ebből lehet tanulni. A siker kérészéletű volt, az edző úr hamar talpra állt és varázsolt is. Megbeszélték, hogy Duane ebben nem követi, hisz nem a mágiát akarta gyakorolni, hanem azt, amit ténylegesen művelt. Ami jobban ment neki. A szellem embere is volt, hisz nem lehetett volna anélkül Őrző, de a teste sokkal adaptívabbnak bizonyult, könnyebben tanult, mint a szelleme. Ellenkezett a harcképtelenné tétel utols művelete ellen, de nem volt mit tenni. A térdhajlat megadta magát és a fájdalom, ami a karjába hatolt, szintén elég markáns volt. Miközben a földre került, még kereste a kiutat, de aztán Emmett kicsengetett. Ennek az órának vége volt. - Kösz, Emmett! Tanulságos volt - sziszegte ebből a lehetetlen testhelyzetből. Lassan tápászkodott fel, nyújtóztatta a meggyötört tagjait. Először inkább oldalra gördült és ült a földön. Masszírozta a térdét és a hajlatot, mikor már a kicsavart keze nem fájt. - Megvan. Focizni nem megyek vele mostanában, de elbír. Egy kis gyógyítói beavatkozásért azért majd elnéz valakihez, biztos, ami biztos. Neki is kellett a folyadékpótlás, de most jött rá, hogy a kocsiban maradt a cucc. - Kérhetek egy kortyot? Kint hagytam, pedig direkt hoztam magammal... Meghallgatta a tanácsokat, figyelmesen nézett és fülelt. Kapott itt dícséretet is, nem is keveset. Ettől még nem bízta el magát. Tudta, hogy sokszor kell még ezt csinálni, akkor megy még jobban. És rendszeresen ismételni kell, mert különben romlanak a reflexek, kiesik a gyakorlatból és ha meglepik, nagy baj lesz. A karja már működött rendesen, lassan, aztán egyre gyorsabban kezdte azt is mozgatni, hogy visszatérjen belé az élet. - Trükkös volt ez és nagyon tetszett az egész! - mondta az eddigi komolyság után újra elvigyorodva. Nem vitte túlzásba a dícséretet, nem hízelegni jött. Hanem harcolni. És amint több erőt érzett a lábában, el is indult a fegyverei felé a sarokba. Onnan válaszolt, még háttal: - A késeket, tőröket szerettem meg. II. szinten vagyok, már az alapok megvoltak. Hogy legyen? Két tőrrel kezdjem? Két szép, 2 ujj széles pengéjű ezüsttőrrel jött, amiket most húzott ki a tokjukból. Engedélye is volt ezekre, azért járkált mindenhol olyan bátran velük. Nem voltak túl hosszúak, de elég jól szolgáltak a keze alatt. Készen állt arra, hogy az instrukciók szerint belecsapjanak a harcba. Nem félt attól, hogy maradandó sérülést szerezne. Bízott Emmett tudásában és a saját ügyességében is. Ezek a gyakorlások nem a szivatásról szoktak szólni. Vett egy nagy levegőt, kifújta és folytathatták.
- Nagyszerű. Azért valamelyik Gyógyítóhoz lehet nem árt, ha elnézel - fűztem még hozzá, mert habár magam nem voltam túlzottan híve az ilyen mágikus úton történő gyógyulásoknak, néha hasznos és szükséges is volt. Én jobb szerettem saját úton gyógyulni, az utolsó pillanatig érezve egy-egy húzósabb seb fájdalmát, de ez nem mindenkinél volt így. Egy harcosnak viszont kötelessége megtanulnia a fájdalommal együtt élni, de ez a dolog csak Duane-en múlik. - Nem, Duane - csengett kissé talán zordan a hangom, de nem bébiszitter voltam, aki gondoskodik a tanonc szükségleteiről, hanem mentor - Tanuld meg, ha elfelejtkezel valamiről, akkor annak következményei vannak - talán kemények lehettek a szavak, de ennek is tanító célja volt. Ha elfelejtette, hát tanulja meg, hogy legközelebb majd jobban figyelnie kell, akár olyan apróságokra is, mint egy pohár víz. - Örülök neki - bólintottam, szám széle rándult csak kicsit feljebb. Örültem neki, hogy tetszett az edzés ezen része, remélem a továbbiak ellen sem lesz majd kifogása. - Ha kések és tőrök, akkor azokkal folytatjuk, ám nem, nem kellenek a tőrök. Most nem - ráztam meg a fejem és magam is megindultam, az előkészített fegyverekhez lépve. Ez tulajdonképpen nem fegyver volt, de majdnem. Egy hosszabb botot vettem fel, olyasmi volt, mint egy partvisnyél, csakhogy ez fából volt és egy kicsivel vastagabb is. - Ma ezekkel fogunk gyakorolni. A két tőr használatánál rendkívül fontos, hogy a kezeid összhangban legyenek egymással, hiszen nem kalimpálhatsz össze-vissza, fontos az összhang. Ha a végtagok mozgása összehangolttá válik, akkor válhatunk majd a tőrökre is, de egyelőre maradunk ennél - dobtam felé függőlegesen a botor úgy, hogy el tudja kapni. Nálam egyelőre nem lesz ilyesmi, de hogy kicsit életszerűbbé varázsoljuk a helyzetet, ismét a mágiához folyamodtam, így körmeim helyére töredezett vérfarkasszerű karmok nőttek. Remélem a fiú nem sajnálja túlzottan a ruháit... - Gyere, próbálj meg a földre vinni és ott tartani legalább három másodpercig - adtam ki az utasítást, miközben védekezőállásba helyezkedtem. Ezúttal nem fogok támadni, csak védekezni, teret engedtem a fiúnak, hogy ismerkedjen a bottal, hogy ráálljon a keze az összehangolt mozgásra. Ha viszont támadt, kitértem az ütések elől, a karmokat is csak akkor vetettem, ha túl közel "merészkedett" volna hozzám.
- Persze, persze! Meg teszek rá mindenféle orvosságot. Egy kicsit Duane is konyított a gyógyításhoz, legalábbis a Kubában honos, növény alapú orvosláshoz. Ettől függetlenül kitűzte magában, hogy benéz az egyik dokijukhoz és nem is feltétlenül gyógyvarázsért, hanem szakmai diagnózisért. Nem akarta sokáig váratni a testét, ha segítséggel hamarabb felépül, de a mágiát egy kicsit luxusnak tartotta ilyen célra. Meglepődött a visszautasításon és feleslegesnek találta, de nem szólt bele. Ez nem olyan valaminek számított, amin össze kéne veszni, amire ellent kéne mondani. Rosszul nem lesz, amíg kijut innen. Legfeljebb begyűjt még pár harci sérülést. Vigyorgott egyet és bólintott, lefelé nézve elidőzött kicsit a padlónál, aztán újra Emmettre nézett. Tényleg elégedett volt és tetszett neki, hogy a lelkiismeret kőkemény edzést diktált a mesternek. Ebből lehet tanulni. - Botharc! Na, ez új lesz nekem, illetve nem teljesen. Egyetlenegyszer volt hozzá szerencséje, mikor az utcán talált egy kihajított seprűnyelet és azzal védekezett. Havanna kidobált szemete végre egyszer hasznot hozott akkor valakinek. Értette a célt és el is fogadta. Minél több oldalról közelíti meg a mozgást, annál biztosabb lesz. És ez még nem is annyira veszélyes, mint a szúró-vágó fegyverek. A lábával bicegett kicsit, inkább álló harcra gondolt, mert ezzel aztán futni, hirtelen mozdulatokat tenni nem akart. Elkapta a botot, megforgatta, próbálta érezni a súlyát, tesztelte, mit tud ebből kihozni. Nem tudta olyan gyorsan körbeforgatni, mint az akciófilmekben, de igyekezett. A dobverőket tudta pörgetni, ide egy kicsit más technika kellett. Elvigyorodott, mikor Emmetten meglátta a karmot. Más is használt már ilyet, nem sokszor, de találkozott vele. Őrzőkön ez mindig annyira vicces volt. Élesben nem, de utólag visszagondolva igen. Annyira idegen és abszurd, kuncogott is kicsit. - Csak most ne dörzsöld meg a szemedet! - mondta nevetve és itt be is fejezte a poénkodást. Még vigyorra állt a feje, de már behajolt, hogy pozícióba helyezze magát. A rúd végét és közepét fogta meg, hogy mint egy faltörő kossal, megrohamozza az ellenfele hasa tájékát. Lassan közelített, nem futásból indította az ostromot. Mikor már elég közel állt, akkor "szúrt". Ezzel magán se hagyott akkora támadási felületet és ha ellenintézkedés jött, a bottal egy jó nagyot rásózott a támadó karra vagy legalábbis megkísérelte. A szemeiben már nem viháncolás, meg jókedv látszott, hanem a győzni akarás. Úgy fogta ezt fel, mint egy igazi harcot valami őrjöngő kölyökkel vagy megdühösödött felnőttel. Mint az utcán, mert ott van az igazi élet, mikor senki másra nem számíthat, csak magára. A térdében érezte, hogy ez nem tetszik az ízületnek. Ki akarta húzni az edzés végéig, nem szerette volna a Nyúlbéla jelzőt a nyakában hordani. Akkor se, ha jogos lett volna orvosért indulni. Éles harcban se lehet mindig azt mondani, hogy "Bocs, ne támadj, a rendelőbe kell mennem, később visszajövök!"
- Nem a bottal való harctudás a lényeg, hanem az, hogy összehangoljuk a kezeid mozgását. Persze az sem utolsó, hogy így is megtanulj harcolni, hiszen egy lándzsát például ilyen formában tökéletesen lehet használni - magyaráztam kissé bővebben. Lándzsát én eddig nem sokszor használtam, de két tőrt együtt már igen és arra is láttam példát, hogy valaki nem találta meg a kettő közötti egyensúlyt és csak kalimpálás lett az egészből. Duane poénkodására még csak nem is reagálok, mondhatni se a szemem, se a szám széle nem rebbent. Számomra itt most nincs helye a vicceknek és a röhögcsélésnek. Bizonyára vannak olyan harcosok, akik lazábbra veszik a figurát, de az nem én vagyok, így inkább védekező pozícióba helyezkedem és várom, hogy megtegye az első lépést. Ahogyan felém jött és előreszúrt a bottal, könnyedén fogtam rá két kezemmel és rántottam közelebb magamhoz a bottal együtt, oldalirányba húzva a fegyvert. Egyik kezemmel máris eleresztettem, hogy az egyik botot tartó felkarjára sújtsak le és rajzoljak szép mintát a bőrébe a karmaimmal. A másik kezemmel biztosan tartottam a botot, hogyha esetleg ki akarta volna rántani, vagy felém csapni vele, ne tehesse meg. Amint végigkarmoltam a felkarját, máris mozdultam tovább, hogy a fegyvert használva rántsam ki oldalra a fiút, ezzel mintegy valamennyire el is lökve magamtól. - Próbálkozz újra! - harsant a felszólítás - Próbálj a földre vinni! Ehhez érdemes inkább a lábakra célozni - tudom, hogy ezzel magam ellen beszélek, de nem az a cél, hogy én kerüljek ki győztesen ebből a „viadalból”, mert jelen pillanatban nem is volt olyan, hogy győztes. Tanultunk, edzettünk és a fiú fejlődése volt a cél. - Fürgén és gyorsan mozogj, próbáld elterelni a figyelmem, kicselezni. Használd a kreativitásod! - adtam az újabb tanácsokat, hiszen számtalan lehetőség volt a dologban. Főleg úgy, hogy jelen pillanatban csak egy helyben ácsorogtam és védekeztem, teljesen övé volt az irányítás.
A kubai nem akarta elbeszélni az edzést, aminek kezekről, lábakról, testekről kell szólnia. Szavakkal is lehet harcolni, de az más műfaj és nem itt kell tanulni. A lándzsa megint más volt neki, azt tanulta is, de főleg szúróeszközként. Bólintott egyet, hogy érti, a koordináció számít, ennyi. A tanítója nem volt valami vicces kedvű ember ezen a délutánon, így a kubai se erőltette. Ha nincs rá igény, nem nyílik kapu, akkor csak a falat fejeli le, az meg fájdalmas. Ahogy Emmett rántotta a fegyvert, Duane felfelé próbált rántani rajta, hogy nekicsapja a férfi oldalának. Itt az erőn és az ügyességen múlt minden. Ha jól ment volna, megzavarhatta volna az ellenfelét. De nem ment, a bot sziklaszilárdan, szinte satuban volt. A kubai felszisszent a sebzéstől. Egy mezei embernél ez már kölyökveszélyt is jelent. Az Őrzőket védi a tetoválás, de ettől még nem felejtette el a kockázatokat. A mentor még finom volt. Csak ellökte és tanácsokat adott. - Johh! Na, most! - mondta Duane kedvetlenül. Idegesítette, hogy ennyire bénának látszik. Már levizsgázott lándzsaharcból, de most le lett alázva. Mintha sose fogott volna botot. Már egy kicsit idegesebb lett. Megpróbálkozott azzal, hogy Emmett jobb térdhajlatát célozza meg hátulról, de ha a mentor erre reagált, akkor a kubai rögtön inkább hasba próbálta verni, hogy összegörnyedjen. Aztán pedig jól fejbekólintani a bottal és két kézzel a földre taszítani. Ezt találta ki. A fürgeség már nem ment, épp hogy állt azon a rossz térdén. Igyekezett, bár tudta, hogy nem nyerhet.
Láttam a fiú arcán és hallottam is a hangjában a kedvtelenséget, de nem tudott meghatni - nyilván nem is volt ilyesmi célja. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, itt megengedett a hibázás, mert nem végzetes következményei vannak. Itt nem baj, ha bénázik, vagy valami nem sikerül elsőre, hiszen azért vagyok, hogy ezeket kiküszöböljük és megtanítsam a helyes fogásokra és praktikákra. Éppen ezért nem foglalkoztam ezzel a részével, inkább adtam a tanácsokat neki, amit úgy tűnik meg is fogadott. - Ne hagyd, hogy az indulataid irányítsanak, az mindig csak hibát szül! - fűztem még hozzá a magyarázatomhoz, hiszen minden bizonnyal ideges is volt, én is az voltam az ő korában, hogyha valami nem sikerült, vagy gázosnak tűntem a Mentorom előtt. Aztán Duane támadott, a térdhajlatra mért csapás elől könnyedén kitértem, ám a gyomros meglepett és nem is tudtam időben reagálni, összegörnyedtem, a felfelé lendülő botot azonban kiszúrtam, egyik felemelt kezemmel sikerült némileg tompítani az ütés erején, de így elég erős volt, hogy megérezzem a hatását. Aztán a földre taszított, én pedig színpadias esést produkálva úgy tettem, mintha kivédhetetlen lett volna a lökése. Fontos, hogy jó szájízzel érjen véget az edzés és ne a csalódottság érzése maradjon meg a fiúban. - Nagyon jó! - hümmentettem immár a földön fekve, megszüntetve a mágiát, ezzel eltüntetve a karmaimat. Aztán fürgén talpra ugrottam, hogy aztán jelezzek a fiúnak, nyugodtan elteheti a botot. - Nagyon fontos, hogy kreatív légy, hogy mindig tudj meglepetéseket okozni az ellenfelednek, kizökkenteni őt, felmérni a gyenge pontjait, hiszen nagyon sok minden bukhat ezeken. Ügyes voltál, elégedett vagyok - iszok egy kortyot az üvegemből, amit ezúttal már a fiúnak is odahajítok. - Szeretném, ha minden nap beiktatnád a reggeli kötelező edzésen kívül az edzőtermi gyakorlást is. Egy hétig csak a bottal gyakorolj mondjuk egy bábura és próbáld meg nem lándzsaként használni és folyton szúrni vele, hanem cselezz, taktikázz, érezd, ahogyan a két kezed együttesen mozog és összhangba kerül egymással. Egy hét múlva újra találkozunk és meglátom, mire jutottál, aztán válthatunk dupla tőrre - kezdtem bele a magyarázatba és vázoltam is előtte, hogy mit szeretnék és mit is várnék el tőle. Az, hogy ezeket megcsinálja-e, csak rajta múlik, én nem fogom ellenőrizgetni minden nap, neki kell fejlődnie. Ha valamivel nem ért egyet, bizonyára úgyis a tudtomra fogja hozni. - Ha a duplatőrt gyakoroltuk, jöhetnek a dobótőrök és más távolsági fegyverek is. Íjat fogtál már a kezedben? - érdeklődtem tovább. Igaz, hogy manapság már nem nagyon használunk íjat távolsági fegyverként, de már csak magáért az érzésért ki fogjuk próbálni, ha esetleg nem volt még szerencséje hozzá. - Bármi kérdés, kérés?
A kubainak tényleg nem valami burkolt üzenet átadása volt a célja. Még ha bábuval küzdött volna, akkor is elmorrant volna egy ilyet, csak hogy kijöjjön belőle. Már nagyon bénának érezte magát, lesántultnak és ügyetlennek is. Egy pillanatra még a közelmúlt lelki törései is megjelentek, de azokat elkergette. Bólintott egyet, nem is akarta erőltetni a témát, meg a beszélgetést. Amit kitalált, egész jól alakult. A kubai nagyon figyelt arra, hogy Emmett mikor adja az igazi önmagát és mikor játszik. Nem mindig jött rá, de a gyomorütésnél nagyon hitelesnek tűnt a görnyedés. Az esés már kevésbé, inkább olyan érzete volt, hogy hagyták nyerni. Értékelte a biztatást, de azt is tudta, hogy éles helyzetben nehezen menne el két lábon egy ilyen csata után. Inkább vinnék, jó esetben élve, rosszabb esetben fekete zsákban. Még komolyan nézett Emmettre, aztán mikor eltűnt a karom, még figyelt. Megvárta a jelzést és csak akkor tette le a botot. Először rátámaszkodott, mint építőmunkások a lapátra. Aztán leült, mert a térde már nagyon fájt. A leülés is úgy ment, hogy előrehajolt, négykézlábra ereszkedett és onnan dőlt hátra. - Rendes vagy, hogy tartanád bennem a lelket, de tudom, hogy csak a fele igaz. Lehet, hogy volt pár jó ötletem, de még sokat kell fejlődnöm. Igyekezni fogok. Elkapta az üveget és a lefektetett bot mellé egyik kezével megtámaszkodott, a másikkal fogta a vizet és nyakalta. - Köszi! - mondta hálás mosollyal. Ezek szerint az edzés része volt az előző is, hogy megvonták tőle, amit kint felejtett. Most már a mentor szelídebb oldala mutatkozott meg. A kubai kifújta magát és bólogatott. Nem is gondolt ilyenre, hogy bottal gyakoroljon, bábuval. Jobban szerette a társas, páros harcokat, de a karjai összehangolásához tényleg elég egy bábu is. - Meglesz, köszönöm az ötletet! Azt hittem, már nem kell, mert túl vagyok az alapokon, inkább párban edzettünk néha, ha találtam valakit. De a bábu mindig itt van és értem, mire gondolsz. Lélekben meghajolt a másik harcos tapasztalata előtt. Tőle aztán lehet tanulni és nagy szó, hogy nem irigykedik a tudását megosztani. Már most eldöntötte, hogy rendszeres vendég lesz a teremben. Bábus edzés mellé mást is beiktat, ha lesz partner, de ezt mindenképp csinálja. Kapcsolat hiányában úgyis több ideje van... - Persze, hisz megcsináltam az alapvizsgát! Van is saját íjam, csak nem nagyon használom. Igazából a tőröket szeretem nagyon, meg a pusztakezest. Havanna utcáin még seprűnyél is ritkán akadt a kezembe... Érezte, hogy ez az érv nem áll meg a lábán. Kicsit mintha leragadt volna. Az új dolgokra nehezen állt rá, a vizsga óta csak kevésszer gyakorolta azt, amit nem szeretett. Aztán még ott volt a mágia is, aminek Judy a nagy tudója. De hát amikor együtt voltak, nem mindig akart ezzel foglalkozni. Majd most. Ebbe fogja ölni az energiáit. - Most nincs, de majd kereslek, ha lesz. Köszi szépen az edzést, nagyon tanulságos volt! Kocsival vagy? Ha nem, elvihetlek egy darabon! Egy ilyen baráti szívesség simán belefért. Nem tudta, mivel érkezett a mentor, azért ajánlotta fel. Aztán még egy pár másodpercet pihent, majd a jó térdére nehezedve felnyomta magát álló helyzetbe, kézzel is megtámogatva. A botot visszaadta és a saját cuccaiért ment, amiket a sarokban lerakott.
- Oké - sóhajtottam egyet, miközben fáradtan dörzsöltem meg az arcomat. Nem szeretem, ha egy tanoncban nincsen meg az önbizalom. - Nézz rám. Ha mindez, amit látsz - böktem a komoly vonásokkal megáldott képemre - nem elég, akkor gondolj arra, amit eddig megismertél belőlem. Szerinted jópofiznék? Vagy szépíteném a dolgokat? Tévhitben élsz, ha azt hiszed, igen - nem fogom bővebben kifejteni és a részemről lezártnak tekintettem ezt a témát. Ha ő nem hisz magában, akkor nekem miért kellene? És lehet, hogy ez csak egy edzés volt, de ha nem képes elhinni, hogy igenis jól teljesített, akkor nem én leszek az, aki győzködni fogja. Ha így gondolja, akkor gondolja így, nem fogok beleszólni. A véleményem elmondtam, innentől azt kezd vele, amit csak szeretne. - A bottal és a bábuval nem az alapokat gyakoroljuk, Duane. Ez a következő szint előkészítése, gyakorlás a dupla tőr használatához, hogy ne össze-vissza hadonászás legyen belőle, hanem pontosan kivitelezett és összehangolt mozdulatok - magyaráztam újfent, de ezt már elég sokszor elmondtam szerintem a mai nap folyamán, úgyhogy nem fogom többször megismételni. - Nagyszerű. Egyszer elmegyünk majd íjazni is, ki az erdőbe, hiszen hiába nem használjuk manapság túl sokszor, nem csak az íjász képességed fejleszti, hanem nagyon sok mást is - koncentráció, kézügyesség, megfigyelés, összpontosítás, nyugodtság. Rengeteg mindent lehet vele gyakorolni és fejleszteni, nem csak az a siker, ha valaki eltalálja a kitűzött célt. - És akkor a továbbiakban jobban ráfekszünk a tőrökre, de hiába szereted ezeket, a többit sem árt fejleszteni, ugyebár - zártam még ennyivel, majd elkezdtem összeszedni a cuccaimat. - Nagyon szívesen - biccentettem, majd amikor láttam, hogy elkezd feltápászkodni, közelebb léptem és a kezem nyújtottam felé, hogy segítsek neki felkelni. - Nem kell, köszi, nem megyek messzire - biccentettem fejemmel hátrafelé, hiszen itt lakom az egyetem pincéjében, csak pár folyosót kell arréb sétálnom és máris a szobámban találom magam. - Ha nincsen más, akkor egy hét múlva találkozunk! - köszöntem még el tőle, hogy aztán felmarkolva a cuccaimat, hagyjam magam mögött a kiképzőtermet.
Volt Duane-ben önbizalom, csak épp nem tudta elhinni, hogy minden olyan szép, amilyennek Emmett leírta. Tulajdonképpen Judy-nál is itt tolta el a Vörös Hold után. Rájött az őszinteségi roham és kényes kérdéseket tett fel. Egy jó adag pesszimizmussal, ami az igazság meglátásával járt. Rá kellett jönnie, hogy benne is rejlik gonoszság, mélyen, de megvan benne a rossz, a bűn. Ránézett Emmett arcára. Sajnálta, hogy megbántotta kicsit a férfit leértékelve a biztatását. Ezt nem akarta, csak kikívánkoztak belőle a szavak. - Bocs, nem ez volt a cél. Csak magamban nem azt láttam, amit te mondtál. Ellenkezésbe nem kezdett. Emmett kemény volt, de jó fej is. Nem jött volna edzeni vele, ha nem így lenne. A kubai még mindig jópofizásnak látta ezt, de beült a bogár a fülébe és elkezdett gondolkozni is. Tapasztalata volt és talán tényleg nem kell olyan sötéten látni a világot, ahogy a nagy küzdelem óta látta. Judy távozása még tovább rontotta az árnyalatot. Fel kéne emelkedni a porból, mert ez senkinek se jó. - Aha, jó, igen, értem. És mondom, tetszik is a módszer, mert biztosan hasznos lesz. Különben nyilván nem ajánlanád. Már magyaráztak neki az íjról, hogy mennyire jó, különleges, mi mindent fejleszt és hogy a legtöbb íjász óra nem pályán zajlik, hanem gyönyörű környezetben, tiszta levegőn. Emmett megint egy másik oldalát világíthatja meg, mint mindenki. A kubai ezért is szeretett különböző Őrzőktől tanulni. - Hát igen, sokkal jobb, ha nem vagyok szakbarbár. De még sok gyakorlás is kell ahhoz, hogy igazán jó legyen a többi ágban is. Idő van, elhatározás van, menni fog. - Kösz, Emmett! - mondta, mikor a tanító kezet nyújtott, hogy felsegítse és végre el is vigyorodott. Ez volt az igazi Duane, a vigyorgós, örökké vidám ember. Még a sötétebb világlátás mellett is lövöldözött a poénokkal, a jó hangulattal. Ha tudott. - Ja, vágom, te bentlakásos vagy - vigyorgott egy jót. Kezet ráztak és mikor elváltak, még visszabólintott, majd egy igazi, őszinte búcsúzást mondott, amit tényleg komolyan is gondolt: - Remek, alig várom! A cuccait felmarkolva sántikált kifelé, hogy a lépcső mellett elkanyarodva felkeressen egy gyógyítót. A lépcső. Arra rá lehet fogni az egészet. Nem vett észre egy eldobott papírt és lecsúszott, összeverte a térdét, ez lesz a mese. Először sima orvosi kezelést akart, nem rögtön mágiát. Ahogy a gyógyítók ajtaján kopogott, még a fejében jártak a jó tanácsok és a jövő, ami talán nem is lesz olyan durva, mint eddig sejtette.
Az őrző harcosok sosem edzhetnek eleget. Tény, a tetoválásaink konzerválják a felvarrás pillanatában levő állapotokat, vagy legalább is azt, amikor a testünk eléri a maximális fejlettségi szintjét, de ez nem jelent semmit azt leszámítva, hogy nem kell egy ideig az öregedéssel törődnünk. A testet attól még fejleszteni kell, tanulni, tovább fejlődni, akárcsak a szellemet. Egy adott pontban talán meglehet a megfelelő felkészítettségünk, de ahogy múlik az idő, mindig ott van a lehetősége annak, hogy túlhaladnak minket. Szóval nincs mese, edzeni kell és tovább lépni, nem pedig stagnálni egyetlen egy pontban. Az sosem megoldás. Ezért is edzenek a harcosok minden egyes hajnalban, illetve van, aki még éjszaka is. Mi vagyunk a frontvonal, ha úgy tetszik, nem szabad leengedni semmi esetre se. Igen, aláírom, volt már, hogy ki kellett hagynom ezeket az eseményeket, de aztán pótoltam is önszorgalomból. S ha már az önszorgalomnál tartunk, ennyi nem elég. A harcosoknak még a rendszeresített edzéseknél is többet kell tenniük a képességeik polírozása érdekében. Az csak az alapot adja meg, semmi többet, rá kell dolgozni. S pont ez volt jövetelem célja aznap, amikor a terem egyik sarkában üldögélve vártam Calit. Lehettem volna annyira szadista, hogy rögtön a hajnali után szólok neki, hogy akkor jöjjön az általa kért különórára, de az nagyon elvetemült ötlet lett volna. Ha azt mondom, hogy ezeken az alkalmakon még Will is el szokta káromkodni magát, akkor el lehet képzelni, mennyire vannak a többiek is a padlón. Szóval nem, inkább megegyeztünk egy kényelmes délutáni időpontban, én pedig, szokásomhoz híven, jóval a kezdés előtt már ott voltam, meditálva ülve a földön. Igyekeztem áthangolódni az edzésre, hogy minden figyelmemet a fiatal harcosra tudjam koncentrálni. Szóval ja, mondhatjuk, hogy a szokásos, szertartásos előkészületeimet folytattam, mielőtt belevágunk a lecsóba. Már nagyjából tudom, hogy fog kinézni az edzés, de még gondolkodtam, hátha meg tudom csavarni egy-két módon a dolgot.
Sok idő eltelt azóta, hogy találkoztam először Adam-mel, illetve utána is elég sok minden történt, ami miatt rövid időre magam mögött kellett hagynom ezt az életet. Nem mintha annyira vágytam volna ide, hiszen néha még az ágyat is nehezen voltam képes elhagyni. Sőt néha még az is megfordult a fejemben, hogy haza költözöm, de még se ment. Maradni szeretettem volna, de ugyanakkor fájt minden egyes lélegzetvétel. Majd idővel vissza akartam térni, de Ben nem engedte, akkoriban emiatt még inkább dühös voltam rá, nem értettem meg, hogy mi miatt, de amikor végre sikerült hosszú hetek után rálelnem a gyógyulás útjára, akkor kezdtem igazán megérteni, hogy ő csak védeni próbált. S próbálta továbbra is megőrizni a titkunkat, azt, ami miatt Abigail-re is szükségünk volt. Hálás voltam neki azért, hogy akkor segített, ahogyan amiatt is, hogy ő se verte nagy dobra, hogy mi miatt nem vagyok képes ellátni az őrzőségemmel együtt járó feladataimat. Még őt is fel kellene keresnem, hogy bocsánatot kérjek a korábbi viselkedésem miatt, de akkor nem igazán voltam önmagam és nem hiszem, hogy haragudna, de jobb a békesség. Meg eleve nem szeretek másokat bántani, én inkább megvédeni szeretem őket. Amikor pedig már úgy nézett ki, hogy újra visszatérhetek, akkor egyértelmű volt, hogy újra vissza kell rázódnom, így nem biztos, hogy elsőre minden szuperül fog menni. De már egy ideje újra elkezdtem futni, otthon edzeni, már amennyire ez lehetséges volt, majd nem haboztam újra felkeresni Adam-et. Szerencsére sikerült is megbeszélnünk egy időpontot, én pedig izgatottam vártam az edzést. Mindig tanul az ember valami újat, s szerintem ő is sok újat fog mutatni számomra. Kicsit hamarabb érkeztem, de nem gondoltam, hogy ebből baj lehet. Legfeljebb várok egy kicsit. Végülis nem rohanok sehova se. Megkértem Ben-t, hogy most ő vigye el Lucky-t sétálni. Tudta, hogy hova megyek, s azt is láttam, hogy részben örült, míg másrészt annyira nem. Sose szerette azt, hogy néha igazán elvetemült harcos tudok lenni, de egész jól megszokta már azt, hogy néha különféle színek díszítik a testemet és még miatta se hagytam volna abba. Az őrzőség már nem csak egy dolog volt az életemben, hanem az egyik felem volt, ha nem teljes egészében ez voltam én. Alig, hogy beléptem a helységbe megpillantottam őt. - Szia! – köszöntem előre, majd elindultam felé. Kár lett volna tagadni azt, hogy kicsit izgultam, mert biztos voltam abban, hogy ma is biztosan fog meglepetés érni. - Köszönöm, hogy sikerült időt szakítanod rám, meg azért is, hogy még csak mostanság jelentkeztem ez ügyben. – múltkor sietve távoztam, majd elég hosszú időre szinte el is tűntem. Nem túlzottan állt szándékomba beavatni a miértjébe, de úgy tartottam helyesnek, ha emiatt elnézést kérek.
Szerettem ezt a csendet, ami ilyenkor körbevett. Dacára annak, hogy páran voltak még a teremben és éppenséggel nem pont a leghalkabb módon próbálták csiszolgatni a képességeiket, fejlődni ezen a meglehetősen rögös úton. Nem ért el a külvilág zaja, vagy ha mégis, az csupán távoli morajlás volt, mint az óceán hangja. Magamba fordultam, csakis arra figyeltem, ami odabent zajlik, annak a bonyolult gépezetnek a működésére, amit emberi testnek neveznek. A szív újra és újra való összehúzódására, ahogyan pumpálja a vért, az erek áldásos munkájára, szállítva az oxigént és a vért, a tüdő morajlására, mely gondoskodik az éltető levegőről, s minden más, mely csak hozzátartozott egy bizonyos emberhez, akit Adam Revenornak hívnak. Nem kapott viszont közel sem annyi figyelmet most a testemnek más része, mint az agyam, ahol az előző öt, lassan útban a hatodik évtized felé dolgai tárolódtak. Régi edzések, egykori, letűnt történetek, melyek nem többek jelenleg, mint valami emlékfoszlány. Gondolatok kusza hálója, melyek megalkotják az emléket. Kerestem a megfelelő lehetőséget Cali számára. Voltak már elképzeléseim, de igazság szerint annyi minden volt a már a hátam mögött, hogy sosem lehetett tudni, nem lapul-e agyam valamelyik csücskében egy kis információmorzsa, mely majd előrébb viheti a lány ügyét. Elvégre, ez az én feladatom. Kinevelni a következő generációt, hogy majd ők legyenek azok, akik beállnak az első sorba, ha mi már meghaltunk vagy túl öregek vagyunk ehhez a melóhoz. Ahogyan egykoron engem is kineveltek, habár nem vagyok még olyan korban, hogy nagyöregnek számítsak. Ez már csak így működik, egy hatalmas körforgás az egész, rotáció, ciklus, vagy akárhogy nevezzük. Vagy egyszerűen csak, minden köntörfalazás nélkül, az élet rendje. Ennyi, nem több, de nem is kevesebb... de annál fontosabb. S lássuk csak, hogyan fog folytatódni ez az egész körforgás. A távoli morajlásból ér el egy hang. Kissé izgulós, de kellőképpen lágy, hogy elüssön a többi morajló hangtól és megérintse a tudatomat. Beletelik néhány másodpercbe, mire veszek egy mély levegőt és kiszakítom magam abból a belső magból, ahová eddig el voltam bújva, visszacsöppenve a külvilág sodrásába. - Szia Cali - nyitottam fel nagyjából akkor a szememet, mikor odaért hozzám, majd kezdtem neki tápászkodni felfelé. - Ugyan, mindennek megvan a maga ideje, ez már csak ilyen. Leporoltam magam, ahogy elsétáltam az eddigi tartózkodási helyemről. - Ha gondolod nyugodtan melegíts be. Ha megvagy, mondom, hogyan tovább. Hagytam neki bőven elég időt, amennyiben szeretett volna élni ezzel a lehetőséggel, elvégre nem siettünk. Az elsietett munka vörös szőnyegen vezet a bukás, vagy a drabális hiba irányába, ez el kell kerülni mindenáron. Türelmesen vártam, mígnem jelezte, hogy készen áll. - Szeretném felmérni azt, jelenleg mire vagy képes. Támadj meg és minden tudásodat add bele, semmi finomkodás... de légy résen mert nem csak boxzsák leszek. A feladat talán egyszerű, mint egy bot... a kivitelezés már egy picirit kevésbé.
//Én bocsánat hogy egész hónapban kellett várni erre :/ //
Szerintem mindenki izgul kicsit edzés előtt ezt kár lenne tagadni. Én is izgulok az óráim előtt, ugyanakkor féltem is az ő testi épségüket ezért is igyekszem mindig mindenkire figyelni, legalábbis korábban így volt. S talán most is belevágok abba, hogy lányokat tanítsak majd önvédelemre, mielőtt esetleg valami bajúk esik. Nekik már sokszor az is nagy segítség, ha részegeket le tudnak kezelni és nem lesz belőle semmi komoly bajuk. Viszont most én lettem a kisdiák, de ezt nem bántam, hiszen mindig is szerettem tanulni, vagy éppen elmélyíteni a tudásomat. Illetve minden ember kicsit másképpen csinálja eme fogásokat, vagy éppen másképpen reagál rájuk, ezért jó mindig új partnerekkel edzeni, mert nem könnyű kiismerni a támadó félt, illetve így még több védekező vagy éppen támadó gyakorlatot tanulok. A lépteim kicsit sietősek voltak, mert már szerettem volna ott lenni, de még így se érkeztem túl korán. Rövid ideig még meg is álltam a helységen kívül, mintha csak erőt szeretnék gyűjteni, hiszen annyira régen volt már az, hogy úgy igazán tudtam edzeni. Biztos voltam abban is, hogy biztos párszor fenékre fogok ülni, esetleg még ütést is be fog vinni, de emiatt nem fogok összetörni, mert nem vagyok porcelánbaba, még ha sokan ezt is gondolják. Egyszerűen csak olyan dolog történt, ami miatt hosszú időre hanyagolnom kellett az ilyen edzéseket, illetve néha még az ágyból se volt kedvem felkelni, míg máskor igazából mindent szétvertem volna legszívesebben, de még se tettem. Egyszerűen csak rövid időre magamba fordultam és nem törődtem semmivel se. Viszont most már jobban vagyok, így egyből meg is próbáltam felvenni a kapcsolatot Adam-mel és megbeszélni vele edzés. Amikor beléptem, akkor láttam, hogy meditál, vagy legalábbis a gondolataiba elmerül, így óvatosan köszöntem neki, mert nem szerettem volna, ha kirángatom belőle túl hirtelen. Majd amikor azt láttam, hogy már újra visszatért ide, csak akkor tettem hozzá a köszönöm és a bocsánat kérő dolgot. Nem vagyok én se tapintatlan se. Tudok várni, hiszen így is ő tesz nekem szívességet azzal, hogy edz engem. - Rendben. – szólaltam meg sietve, majd hamarosan el is kezdtem bemelegíteni. Egy dolgot megtanultam, ha lehetőség van, akkor mindig be kell melegíteni, mert baromi nem poénos, amikor emiatt sérülök le. Volt már hozzá szerencsém, amikor pedig vége is volt a bemelegítésnek, akkor jeleztem és vártam azt, hogy miként fog folytatódni az edzés. - Gondoltam, hogy nem leszel bokszzsák, s rendben. Igyekszem majd a lehető legjobb formámat hozni. – mosolyodtam el, bár ez annyira nem lesz könnyű ennyi hét kihagyása után. Lendült a kezem, majd természetesen a lábammal is célba vettem őt. Igyekeztem a régebben tanultakra emlékezni, de még is úgy éreztem,mintha minden izmom ellenem lenne… Túl rég volt már… De nem érdekelt, ha esetleg nem ért célba egyik támadásom se, akkor igyekeztem másik trükkel támadni, ha pedig ő támadt, akkor azon voltam, hogy védjek, s viszonozzam a támadást…
Mikor eljönnek ezek a pillanatok, szokásom teljesen megváltozni ahhoz képest, amilyen kép általában kialakulhatott a viselkedésemmel kapcsolatban. Általában kedves voltam, mostanában már elég sokat is mosolyogtam, legalább is a korábbi állapotomhoz képest már gyakrabban lehetett látni az arcomon azt a bizonyos gesztus, nyitott voltam mások irányába. Ám amikor elérkezett az a pont, hogy immáron nem az átlagember arcát, hanem a harcosét, vagyis sokkal inkább a tanárért kellett magamra öltenem, ezek a dolgok teljesen megváltoztak. A kettő ugyanis az én szemléletemben nem fért meg egy kalap alatt. Vannak dolgok, melyek megzavarják a koncentrációt, kiveszik azt az emberből, amire a legnagyobb szüksége van az ilyen alkalmakkor. Szóval amikor ilyet lehetett tapasztalni tőlem az nem arról szólt, hogy egy utolsó aljadék vagyok, aki örömét leli mások érzelemmentes ütlegelésében, csupán megvoltak a határok. A habókosság pedig nálam egyáltalán nem fért össze ezzel az állapottal, jobbnak láttam hát átszellemülni és csak arra koncentrálni, ami, pontosabban aki van előttem. Azt ugyanis még a tanítványok szívhatják meg a legjobban, ha egy olyannal dolgoznak együtt, aki nincs a helyzet magaslatán és mindenfélét csinál, csak pont azt nem, amire szükség lenne. Most viszont teljesen át voltam szellemülve, elhagyva azt az énemet, akivel Cali korábban találkozhatott odakint. Más volt most a cél. Nem is vártam mást egy harcostól, ahogyan szinte azonnal rám támadt, amint elmondtam neki, mit várok tőle. Ezt így kell csinálni. A harcban nekünk kell kezdeményezni, megragadni az első lehetőséget, mert be lehet ugyan rendezkedni kényelmes védekezésre, de akkor garantálható, hogy az első hibánál ledarálnak minket. Mikor viszont megéreztem a kezét a csattani az enyémen hárítás során, éreztem, hogy valami nincs rendben. Az ütésnek nem nagyon volt ereje, kicsit mint ha ki is sodródott volna. Vagy gond volt az állóképességével, vagy nem volt itt fejben. Utóbbi esetében nem ártott kicsit akkor tudatosítani benne a dolgot. Mikor láttam lendülni a lábát, kézzel védtem, majd nemes egyszerűséggel fordítottam be alá a karomat és dobtam rajt a kicsit hátra, hogy a földön kössön ki. Ha rám nézett nem láthatott haragosnak ezt követően és nem is mordultam rá, hogy szedje össze magát. Csupán egy apróbb gesztus, hogy áthangolódjon és kicsit tudatosítsam benne, mire gondoltam azon, hogy nem leszek boxzsák. Aztán folytattuk. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy felvágjak a lány előtt a közelharci képességeimmel, hanem hogy felmérjem, mit tud, milyen az előképzettsége. Fontos ezt kiemelni, mert vannak olyanok, akik azt, ha valaki mindent hárítani tud, eléggé rosszul fogják fel. Ezért van az, hogy a harcművészet világa teljesen eltér a többitől, más a szellemisége. A viszonttámadásaimon érezhette a kontrollált erőt, mert nem teljesen csapódtak neki a testének, hanem jóval visszafogottabban. S ezek a kontrák árulták el, mi lesz az, amit majd tanítani akarok neki ma. Ugyanis nem teljesen láthatta azt, hogy mikor támadok és védekezek. Pontosabban láthatta, de nem volt átmenet. Gyakran a dolog nem két külön mozdulat volt, hanem egy kézből kapta meg. Sokan hiszik azt, hogy nem lehet a kettőt vegyíteni, de ez butaság. Másodperceket lehet nyerni azon, ha valaki egyszerre csinálja a kettőt... s mint tudjuk, a harcban minden másodpercek alatt dől el. Szóval modhatjuk, tudat alatt már most akartam erősíteni Caliban, hogy mire készüljön. Jó egy órán keresztül tartott már köztünk ez a bemelegítő jellegű összecsapás, mikor végül. - Rendben, elég lesz.
Tudtam jól, hogy fejben is itt kellene lennem, hiszen pontosan tudtam, hogy mi történik akkor, ha messze járok. Tele leszek a napvégére zöld és lila foltokkal, de most még se érdekelt ez a tény se. Talán túl korai volt idejönnöm még, lehet csak egyszerű edzéseket kellett volna csinálnom, de reménykedtem abban, hogy ez legalább segít kicsit kiszakítani a gondolataimból, a fájdalmamból, amit legbelül érzek. Pedig azóta már eléggé sok idő telt el, de mégis csak félembernek érzem magam, vagy már magam sem tudom. Egyszerűen csak azt tudom, hogy valami baj van velem és nem találom igazán önmagamat, de még se akartam nyavalyogni. S azt se bántam, hogy nem ugyanolyan volt itt, mint amilyennek korábban megismertem Adam-ot. Látszott rajta, hogy komolyan veszi a mentori kötelességeit és ilyenkor semmi más nem számít, mint a gyakorlás, a felmérés és a tanítás. Ez pedig jó jel, legalábbis szerintem, ha egy őrző tényleg komolyan veszi a feladatát, de előre láttam, hogy részemről lesznek még itt gondok, hiszen nem voltam a toppon és a koncentrálás se ment igazán. Lehet itt csak sajogni fog a testem minden egyes porcikája, de azt is tudtam, ha komoly lesz a baj, akkor az életemmel is fizethetek ezért, tényleg össze kell kapnom magamat. A felszólításra pedig nem habozok, egyből támadok pedig eléggé sok minden kavarog a fejemben, így könnyedén ki is védi a támadásomat, majd jön a lábam, amit szintén eléggé könnyedén kivéd és szinte időm sincsen felfogni azt, ami történik, mert mire észbe kapnék, addigra a földön kötök ki. Látszik, hogy nem túlzottan örül annak, amit produkáltam, de őszintén mondva én se ujjongok, mert ez eléggé messze van attól, amilyen lenni szoktam. Egy pillanatig habozok, megrázom a fejemet, de a következő pillanatban már talpon vagyok és minden erőmmel azon vagyok, hogy ide koncentráljak és ne pedig a sok hülyeségen, a káosz apró darabkáin rágódjak. Támad, amit próbálok kivédeni, ami nem mindig sikerül, de minél több idő telik el, annál inkább sikerül fejben is itt lennem és annál jobban védem ki a támadásait, de én se vagyok rest újra támadni. Talán néha célt is élek, de még mindig nem az igazi. Muszáj lesz összekapnom magamat, mert ha ez így megy, akkor lassan már saját magamat fogom fenékbe billenteni. S szerencsére, ha nem is teljesen de azért sikerül, ahogyan egyre inkább belendülünk és egyre inkább nehezebb lesz neki is bevinni egy támadást. Ügyesebb és fejlettebb is, mint én, de ennek ellenére már nincs olyan könnyű dolga, mint az elején, az első percekben. Közben próbálok eltanulni egy-két fogást is, s saját maga ellen fordítani, de persze azok még nem mennek igazán, hiszen ő profibb benne, én pedig még csak most lestem el, így van még mit tanulnom, de nem baj, hiszen eleve szerintem mindenki holtáig tanul. Főleg mi, hiszen mindig van valami újabb praktika, amivel jobbak lehetünk. Egy idő után az is feltűnik, hogy a támadások és a védekezés szinte összeforr, nem külön mozdulatsor, hanem olyan, mintha egybefonódnának és összetartoznának. Fogalmam nem volt, hogy mennyi ideje is edzettünk már, amikor azt mondta, hogy elég. Kicsit lihegve és fáradtan pillantottam rá, de nem is csoda, hogy ennyire megviselt a dolog, hiszen nem olyan régen kezdtem el csak újra is futni. Jó pár hétig az ágyat se hagytam, vagyis több, mint egy hónapig. - Sajnálom, ez borzasztó volt. – szólaltam meg végül, majd bocsánatkérően pillantottam rá. Ő rám szánja az idejét, én meg szinte a legrosszabb formámat mutatom csak azért, mert fejben nem tudok itt lenni és olyan régen edzettem már. - Nem tudom, hogy mi volt velem. Egyszerűen alig tudtam fejben idekoncentrálni, ha sikerült, akkor jobban ment, ha nem, akkor egyszerűen káosz volt. – ahh, de nem is kellene magyaráznom, hiszen valószínűleg ő is tapasztalta a hullámzó teljesítményemet, de legalább nem ért célba minden támadása… Ez legalább kicsit vigasztalt, még ha legszívesebben saját magamat is rúgtam volna fenékbe a bénázásaimért.
A munkaváltás jót tett! Nem mondom, hogy egy cukorfalat lettem tőle, de nem bömböltettem a zenét hajnali ötkor a pincében, hogy mindenki haptákba vágja magát. Ja és a falbontással is leálltam. Igen, letettem arról, hogy a csíkszemű nő szobáját a magamévá tegyem, így van egy baszott nagy lyuk a falon. Nekem tetszik, dizájnos, pont ilyet akartam. Egy ablak egy ázsiai nő szobájára, tisztára, mint egy elvont, társadalomtudományi értekezés. Na de, másik pozitív hatás lett, hogy segítőkészebbé váltam. Kegyeskedek megosztani tudásomat, fortélyaimat az ifjabb generációval, mondhatnánk, hogy Yoda vagyok és épp Luke-hoz sietek, ami az eredeti mű megerőszakolása lenne, mert ott pont fordítva történt a felkeresés. Mondjuk sok közös van bennünk Yodával, kezdve a fülszőrrel. Bár ő, a rendelkezésünkre álló információk alapján, egyszer sem tört be Luke házába, hajnali négykor, hogy szó szerint kirángassa édes álmaiból a padawant. Hagytam egy szívhez szóló üzit a konyhaasztalon, hogy elvittem a gyereket, koronatanú egy halasztást nem tűrő mosómedve lopási ügyben. Majd jön. - Öcsém, szerezz nőt! - rikkantottam fel, amikor a vállamra dobtam, mint egy zsákot és dákója a mellkasomnak nyomódott. Vagy nagyon-nagyon édes álmokból rángattam ki, vagy a természet tette a dolgát, vagy csávókámnak XXL-es rudija van. Nem érdekel a válasz, a tanács ettől függetlenül áll, meg más is, csak nem részemről. - Ezzel fogsz fekvőzni, ha nem lohadsz le! - fenyegettem meg, miközben bevágtam a terepjáróm hátsó ülésére. - Amúgy Jagger. Ha még nem ismert volna hírből se.
Miután a kis fickóssal megérkeztem, előre mentem. Ha tökölt - bazdmeg, mikor jut már eszembe másféle hasonlat a faszozáson kívül? -, hátraszóltam neki, hogy szedje a lábát. Egy-kettő-egy-kettő! - Nincs is jobb, mint reggeli tornával kezdeni a napot! - Az, hogy ezzel esetleg nem értett egyet... az szomorú és szívszaggató. - Ismerkedsz még a kasztokkal, igaz? - kérdeztem, belökve a kiképzőterem ajtaját. - Mit láttál eddig? Szívem szerintem kivittem volna az erdőbe, belököm egy lakályos medvebarlangba, aminek lakója is van. Még nem aludtak a macik, lomhábbak kicsit a sok hájtól, nagyobb tanítómester pedig nem létezik a természetnél. Izgi lett volna! Szerintem. De mivel ilyen kis mazsola volt, így ezt a kört még megúszta, előbb megnézzük, mit tud egyáltalán.
Kezdőlap
//
::
//
