Ez a helyiség az edzőteremből nyílik, azonban nincsenek benne gépek. Egy nagyjából iskolai tornaterem méreteivel megegyező placc, felszereltségében a következőkkel van gyárilag ellátva:
- Tornatermi padok - Bordásfal - Medicinlabdák, kislabdák - Az őrzők által használ fegyverek a fal melletti tartókon - Kisebb-nagyobb méretű tornatermi matracok - Polifómok
FIGYELEM! EZ A HELYISÉG RENDELTETÉSI HELYE SZERINT CSAK EDZÉSRE, TANULÁSRA SZOLGÁL! Más, magán jellegű játékok itt nem bonyolíthatók le.
Szépen, lassan kerültek a helyükre a dolgok. Itt egy kis kiigazítás, ott egy kis helyrerakás, ezt a kezet még ide, azt oda... oké, sokadik próbálkozásra már láttam, hogy rendben leszünk, nagyjából érti, mi a téma. Utána még egy darabig hagytam, hagy csinálja, hogy biztosak legyünk... majd utána megállítottam, hogy mehessünk tovább. Jöhet a második szakasz. - Akkor most jön a földre vitel - mondom, miközben visszaadom neki a kést és újra megcsinálom rajta azt a bizonyos fogást. - Nos, ez a fogás két dologra egész jó. Az egyik az, hogy ha jobban megnézed, téged tartalak sakkban, elvégre a penge most feléd néz és gond nélkül beléd nyomhatnám. Ezzel pedig itt a másik dolog is, a mozgathatóság. Nem olyan nehéz mozgatni valakit így - s miközben beszélek gyakorlatilag hátradöntöm Alice-t fokozatosan, lassan már merőleges a háta. - Sokan már ennyitől eleshetnek, de ezzel rásegíthetsz - az egyik lábam lendül, ahogy egy köríves mozdulattal, gyakorlatilag a sarkammal kikaszálom a lány egyik lábát, de nem esik, megtartom őt, gyakorlatilag lógott. - Én ezt most gond nélkül megcsinálom, de ha te teszed, ne maradj állva, mert egy nagyobb leránt a földre és beleshetsz a késbe... vagy rosszabb... szóval guggolj le közben, ha valakit leviszel - közben leengedem finoman Alice-t a földre. - Ha a földön van, akkor fordítsd az oldalára, mert így lényegében a másik kezével nem tud téged megütni és a lábával se megrúgni. Na de el kell venni tőle a fegyverét. Ha szerencséd van, meglepetésében el fogja engedni. Ha viszont van némi lélekjelenléte, akkor jön a következő. A kezét kell megfelelő irányba csavarni. Van egy pont, ami eléggé kellemetlen mindenki a számára... ha kellő energiát kifejtesz - na itt megmutatom neki és érezheti, miről beszélek. - Ekkor pedig már a tiéd a fegyver, sakkban tarthatod vele... de amúgy ha nagyon makacs, ebben a helyzetben gond nélkül bele tudsz térdelni a hátába, vagy ami még kellemetlenebb, a bordájába. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, talpra húzom a leányzót.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy egyre többet csinálom a mozdulatokat úgy érzem, hogy egyre pontosabbak, egyre jobban mennek. Néha azért még bele-bele szól, de végül csak sikerül tökéletesen összehoznom a dolgot. Miután elég sokszor gyakoroltam végül Adam leállít. Kissé kapkodva a levegőt állok meg előtte. Ez most azért keményebb kör volt, de még bírom! Nem akarok leállni, folytatni szeretném, amíg bennem van a lendület. Majd utána úgy is lesz egy csomó időm gyakorolni. Átveszem tőle megint a kést és megint kezdődik az elejétől, de most nem áll le, hanem folytatja miközben magyaráz. Mindaddig oda is tudok figyelni, míg ki nem rúgja a lábamat alólam. A szabad kezemmel azonnal megkapaszkodom belé. Érzem, hogy megtart, de mégis elfog az ijedtség, ami kicsit még az arcomra is kirajzolódik. Csak mikor már megérzem a földet engedek én is a szorításomon. Mikor gyorsabban csinálta nem volt ilyen kellemetlen, hiszen csak pár másodpercig tartott a "zuhanás", szinte fel se fogtam. Nem mondok semmit, csak hallgatom őt és hagyom, hogy azt csináljon, amit akar. Mindemellett próbálom rögzíteni a fejemben a mozdulatokat, de az első alkalommal biztosan lassan fog menni nekem, bár én így nem fogom tudni őt megtartani. A mozdulatsor végére már az oldalamra fekszem és a kés sincs a kezemben. Nos ebből a gyorsabb változatnál semmit sem fogtam fel, csak azt, hogy iszonyat gyorsan a földre kerültem. Amint elenged elfogadom a segítségét és talpra állok. Mielőtt bármit is mondanék kicsit helyrerakom magam, majd egy nagyot fújok. -Nah ez már nem olyan könnyű...És tényleg egy magam fajta lány képes egy mondjuk nála kétszer nagyobb embert így a földre kényszeríteni? Annyira nehezen tudom elképzelni.-Engem könnyű eldönteni, mert nem vagyok egy túl izmos alkat, de hogy én esetleg Adammel ugyan ezt el tudjam érni..Nos kételkedem benne. -Szóval miután megcsináltam azt a bizonyos háromszöget elkezdem eldönteni, kirúgom a lábát alóla és letérdelek...Majd az oldalára fordítom és kicsavarom a kezéből a kést!...Oké azt hiszem megvan!-És ha ő is készen áll akkor kezdhetjük is a gyakorlást. Ha támad megcsinálom az előbb tanultakat, de ahogy a második feléhez érünk a mozdulatsornak már lelassulok. Átgondolva a lépéseket kezdem el megdönteni. Próbálom a tanácsát elfogadni és miközben elkezdem a földre kényszeríteni a térdeléssel is megpróbálkozom, de nem járok túl nagy sikerrel. Így végül igaz Adam a földre kerül, de egész sólyommal rá esek. Először csak zavarodottan pillantok a szemeibe, majd jóízűen felnevetek és elkezdek lemászni róla.
- Láttam példáját ennek kisebb lány esetében is. Naigen, annak idején én is pupilláztam, amikor a nekem derékig érő Chang úgy csapott a földhöz egy kétajtós szekrény fickót Hong Kongban, hogy az egész utcaszakasz beleremegett. Ah, szép emlékek, egykorról… még most is megmosolygom… basszus, én mosolygok? Mire nem képes egy nő… mondjuk kíváncsi vagyok, Alice-nek leesik, hogy burkoltan letörpéztem őt. Amikor visszamondja a tananyagot, én csak bólintok, hogy igen, jól emlékszik a dolgokra. Neki is állunk, egy darabig jól is megy a dolog. Aztán… hááát… előjönnek a testbél különbségek és Alice rajtam landol. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy leblokkol a történtektől, elvégre, finoman szólva, félreérthető a helyzet. De aztán Alice csak elneveti magát, szóval nincs semmi gond. A részemről sincs, túlságosan sok ilyen helyzetben volt már részem ahhoz, hogy zavarba jöjjek egy ilyentől. - Hát igen, az ilyesmi előfordul – ülök fel. – Lehet ezt most nem kéne. Visszagördülök a hátamra, de csak félig, hogy aztán előre lendülve ugorjak talpra. - Szerintem ezt most inkább fejezzük be. Kezdésként jobb lenne, ha egy hozzád hasonló, termetűvel gyakorlod ki – itt végigmérem Alice-t újra. – Van egy Limel nevű lány a harcos tanoncok között. A termete hasonlít a tiedhez. Megkérem, hogy holnap keressen meg téged és segít kigyakorolni a maradékot. Viszont, hogy ne engedjelek el üres kézzel. Visszaadom neki a kést és intek neki, hogy támadjon. Amikor támad, megcsinálom ugyanazt, mint az eddigi gyakorlásnál. Kitérek előle, kezét elkapom ugyanúgy. - Ezt csakis akkor, ha biztos vagy benne, hogy meg akarnak ölni. Azzal megrántom Alice karját… s megállítom, miközben a térdem a könyökének feszül. - Nyílt törés, de minimum szilánkosra töri a kart. Aznap már a rohadék senkit se fog megkéselni. Eleresztem Alice kezét, leengedem a térdemet. - Ezen nem igen van mit gyakorolni. Egyszerű, de ugyanannyira veszélyes technika. Ésszel használd.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Oh hát ha egy nálam alacsonyabb nőnek sikerül, akkor biztosan nekem is menni fog. Persze nem azt mondom, hogy egyből tökéletes lesz, de ahogy a többinél bízom benne, hogy kellő gyakorlás árán ezt is rendesen megtanulom. A mozdulatsort elkezdem, bár persze nem valami nagy határozottsággal, de látható rajtam, hogy mindent beleadok és komolyan is veszem a dolgot. Ám mindennek ellenére sikerült egy szépet zakóznom és Adamre esem. Persze az elején meglepődöm, de végül csak egy jót nevetek magamon, ami nem tart sokáig. Látva, hogy ő nem tartja annyira tréfásnak a dolgot inkább elhallgatok és bocsánatkérően pillantok rá. Miután sikerült róla lemásznom, felállok és alig hallhatóan szólalok meg. -Bocsánat!-A szavai kissé meglepnek. Készültem volna ismét megpróbálni, de ő inkább azt mondja, hagyjuk abba ezt. Persze értem én, hogy nem vagyok egy izomtömeg, sem gyakorlott, de azért valahol ez nem esik jól. Én nagyon is bíztam magamban, hogy ezt is el tudom majd ma sajátítani, de ezek szerint ő nem gondolja így, ami elszomorít, de ebből nem mutatok semmit. Csak bólogatok egyet, hogy oké megértettem, akkor hagyjuk. Az ötlete nem is rossz, de az már kérdéses, hogy holnap ráérek e. -Rendben az jó lenne, de nem tudom hogyan alakul a holnapi napom. Elvileg nincs komolyabb műtétem, de nem tudom mikor tudok majd szabadulni. Mindenesetre megpróbálok kora este ideérni. Előbb nem tudok megint eljönni.-Magyarázom meg neki a dolgot. Sokkal több munkám van már a rendelőmben, így minden más programomat jóval előtte meg kell szerveznem és még akkor sem százszázalékos. A kést elveszem tőle, bár már nem tudom, hogy még mit is szeretne megmutatni nekem. Azt hittem, hogy már le is akarja zárni ezt az edzést. A késsel ismét támadok. Ő megfogja a csuklom, majd ránt egyet a karomon. Lehet, hogy nem olyan erősen, de a meglepettségtől annak tűnt. Ahogy eddig is most is minden koncentrációmmal figyelem a mozdulatait, szavait. Ahogy elengedi a karom megfogom a csuklóm és megdörzsölöm azt. -Értem. Valóban elég hatásos főleg, ha nem is számít rá az ellenfél. Bevallom picit én meg is ijedtem mikor rántottál, pedig gondolom legalább fele olyan erősen csináltad.-Nem adom át neki a kést, hiszen azt mondta felesleges lenne gyakorolni, bár egyszer magát a mozdulatot talán érdemes lenne megcsinálnom. De most ő a mentor, a tanító. Ő rá hallgatok.
Azt hiszem hibát követtem el. Adnom kellett volna több esélyt Alice-nek, hogy tudjon gyakorolni. Elsőre ítéltem s ha azt akarom, hogy a továbbiakban azok, kik hozzám jönnek tanulni, eredményesek legyenek, ennél többet kell mutatnom. Nem szabad csak így hirtelen leállítani a dolgokat, folytatni kell, míg nem érezzük elégnek. Túl elhamarkodottnak láttam így utólag ezt a lépést, még akkor is, ha jó szándékom vezérelt igazából. De most már vissza nem csinálhattam. Megtettem, legközelebbre majd tanulok belőle, hogy még egyszer ne fordulhasson elő. Sajnos másként aligha lehet tanulni az esetekből. - Majd jelzem a dolgot neki. Szerencsére ő még csak egy tanuló, szóval elég rugalmas az időbeosztása. Remélhetőleg Alice vele ki tudja vele normálisan gyakorolni a dolgot, mielőtt velem megpróbálja újra. Mert igen, ha mást nem, később legalább ezt még szeretném normálisan átvenni vele, csak hogy teljes legyen a kép. Viszont még volt egy újabb gyakorlat, mely igazából sokkal veszélyesebb volt annál, melyet eddig mutattam a kés ellen... de ezt kellett elsajátítani. Ha valaki késsel nekünk támad, az már messze nem játék... s inkább üljön az ember a rendőrségen, kihallgatáson, mint feküdjön a hullaházban. - Ebben most csak annyi erő volt, hogy tudjalak mozgatni. Mint mondtam, veszélyes, éppen ezért ésszel kell kigyakorolni az ilyen jellegű gyakorlatokat... ahol már törés is előjöhet. No de - kérem el tőle a kést, előre nyújtva a kezemet. - Talán egyszerű, de az egyszerű dolgokat is kell gyakorolnod. Nem annyit, mint a többit, de lehet. Viszont csak ésszel és kontrollálva.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem haragszom, vagy neheztelek rá. Egyszerűen csak elfogadom a dolgot. Meg lehet, hogy tényleg igaza van és azzal a lánnyal jobban fog majd menni a gyakorlás. -Rendben!. Köszi. A számomat azért majd megadom. Bármikor hívhattok azon. Maximum szólok, hogy most nem alkalma, de akkor is biztosan visszahívlak titeket.-Azért kedves tőle, hogy így foglalkozik a dologgal. Mondhatná azt is, hogy oldjam meg magamtól a dolgot. Örülök neki, hogy ebbe a csapatba kerültem. Minden őrző akivel eddig találtam iszonyatosan kedves és segítőkész. Mint egy kis család! Természetesen nem áll szándékomban most eltörni a karját, így nem is fogom nagyon megcibálni, bár szerintem nem is tudnám. Átadom neki a kést, majd várom, hogy támadjon. Az első mozdulatok már nagyon is ismerősek, így könnyen megismétlem őket. Végül jön a kézrántás, de elég gyengéden csinálom és lassan. Közben persze a térdemet is próbálom felemelni úgy, ahogy ő tette az előbb. Valóban könnyebb a többinél. Ha ő is benne van egyszer-kétszer azért még megismétlem ezeket a mozdulatokat. -Mielőtt befejeznénk egyszer végigmehetnék a mozdulatokon...Mármint amiket sikerült megtanulnom. Csak, hogy ki ne menjen a fejemből!-És ha már elől van a kés, akár azzal is kezdhetjük a dolgot. Mindenesetre teljes koncentrációval csinálom most is végig a védekezéseket. Ha valahol hibázok egyet, akkor újra csinálom, de már nem vesz annyi időt igénybe, mint eddig. Hamar végigmegyünk a különböző mozdulatsorokon.
Ahhoz képest, hogy ez az egész esemény csupán a véletlen műve volt és nem jöttem kimondott edzéstervvel, előre elhatározott mozdulatokkal, egész jól sikerült ez a pár óra. Alice is értelmes tanítványnak bizonyult, bár őszintén kicsit tartottam tőle, hogy gondok lesznek. Na, azért mégiscsak egy gyógyító tanoncról van szó. De szoktam volt mondani, hogy szeretek pozitívan csalódni az emberekben, szóval én a magam részéről már elégedetten fogom elhagyni ezt a termet. Viszont még volt hátra pár dolog, szóval neki is veselkedtünk. Egen, én elhittem Alice-nek, hogy nem akarja eltörni a karom. Viszont ez a mozdulat tényleg olyan, hogy elég egy lelkesebb mozdulat, egyetlen figyelmetlenség és utána mehetek Abie-hez csontforrasztásra... hacsak Alice nem rakja rendbe helyben a dolgokat. Párszor elismételte, mire berögződött és már úgy vélte, hogy érti a módit. Akkor ezzel megvolt az utolsó gyakorlat is... de mégse ez lett a zárszó, mert Alice még kért valamit. Persze, nyugodtan, mehetett a dolog, hogy amikor majd odaáll a tanonccal akkor gördülékenyebben menjenek. Pár percet rászántam a dologra, elismételve a mai nap tananyagait. Itt-ott kellett még némi korrekció, de általánosságban nézve Alice megértette, hogy mit akartam. - Ja igen, még valami... ha úgy érzed, hogy veszélybe kerülsz és hirtelen nem jut eszedbe semmi... mert igen, ez határozottan előfordulhat, akkor használd a legkézenfekvőbb védekezést: rúgd ágyékon - tettem csak úgy hozzá mellékesben a végén. Megnézem azt a nagydarab állatot, aki attól nem megy le térdre imában... oké, talán egy eunoch, de nem Keleten voltunk. - Emellett üzenem Abie-nek, hogy meg vagy dicsérve - teszem még hozzá mosolyogva, elvégre a dicséret neki is jár, ha így talpon elsőre kibírta a dolgokat.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Azért ez a pár óra gyakorlás sikeresen kimerített engem. Nem tudom, hogy ez mennyire normális az én helyzetemben, vagy jobban kellene bírnom az ilyet, mindenesetre nekem jól esett a kis mozgás és tényleg úgy érzem, hogy még ezzel is fejlődtem kicsit. Most már legalább tudom, hogy milyen módszerekkel védhetem meg magam, ha esetleg olyan helyzetbe kerülök. De az is jó kérdés, hogy vajon eszembe fognak e jutni. Remélem miután már elég sokat gyakoroltam mindegyiket majd reflexből fognak érkezni ezek a mozdulatok, mint az összes többi ösztönös. Az már biztos, hogy mindennap gyakorolni fogom otthon, hogy el ne felejtsem a következő edzésig. Egy mosoly kúszik arcomra az utolsó ötletére. Azt hiszem ez azért elég egyértelmű még a számomra is, de bízom benne, hogy majd nem kell ilyenhez folyamodnom, de ugye jobb az óvatosság. Farkasok ellen tudom ez semmit nem fog használni, de talán egy kis előnyt így is szerezhetek majd. -Oh nagyon szépen köszönöm!-Igen felfogtam, hogy ezzel engem is megdicsért és nagyon is jól esik a dolog. Még egy kis pír is megjelenik az arcomon. Először a holmijaimhoz sétálok, amit fel is kapok a földről, majd visszamegyek Adam elé. -Nagyon szépe köszönöm a mait! Nagyon sokat tanultam és hálás vagyok érte. Természetesen mindennap gyakorolni fogom és remélem hamarosan megint összefutunk, ha nem is az edzések miatt.-Még egy búcsúpuszit is kap az arcára így a végére, végül csak intek egyet és a konyha felé indulok. Még össze kell kaparnom magam, hogy haza tudjak indulni és egy tea, meg pár falat ennivaló pont elegendő lenne hozzá.
Biccentettem a köszönésére, majd amikor ő nekiállt szedelőzködni, követtem a példáját. Igaz, az én szedelőzködésem annyira nem volt látványos. Csak visszaraktam a gumikést a szekrénybe, meg a törülközőmmel kissé rendbe szedtem önmagam. Így már legalább nem fogok úgy kinézni, mint akit medvék kergettek végig a városon meg úgy a környéken is. Nem én végeztem ugyan a munka nehezét, de azért megizzadtam meg Alice-ről is került rám némi veríték. Így viszont már eléggé emberi kinézetem volt, s lassan felkerült a pulóverem is. Ekkor jött oda hozzám Alice és beszélgettünk még egy kicsit. - Igazán nincs mit. Ha szükséged van még valamira, akkor keress meg nyugodtan. Abie-nek meg üzenem, hogy pár nap múlva benézek hozzá a szokásos kontrollvizsgálatokra. Mondjuk kissé meglep engem a lány az utolsó gesztusával, de hát na, nincs miért ellenkeznem. Én csak mosolygok, majd visszaintek a távozó után. Határozottan megérte a lányba fektetett energia, úgy éreztem. Csak remélni merem, hogy hasznát is fogja venni, ha éles helyzetbe kerül. Ugyan gyógyító, de mindig vannak olyan állatok, akik az ártatlanabbnak tűnő nőkre mennek rá. Alice távozott, én pedig vettem egy mély lélegzetet. Gyorsan megkerestem a tanoncot, akit mondta Alice-nek és lebeszéltem vele a dolgokat... de aztán már más nem volt hátra. Vettem a telefonomat és felhívtam Jenny-t, hogy találkozót kérjek tőle... nem lesz egyszerű menet.
Adam Revenor Ma az egyetemi órákon kívül, a reggeli edzés és meditáláson kívül... Szóval ma történt meg velem, életemben először, hogy bealudtam az egyik előadáson. Ez még nem is lenne olyan rémes. Ha az nem egy szakmai gyakorlaton sikerül. Ráadásul a motor olajok különböző méricskéléseiről volt szó, hogyan válasszuk szét minőség ellenőrzések alkalmával. A kémcsövek közt olyan olyan szépen elszunyókáltam, mint annak a rendje. Se jegyzet, se semmi. Ráadásul óra végén maga a tanár ébresztett fel. Mondjuk nem cseszett le, mert a ZH-im és a szakdogáimat is remekül megírtam, de kérte, máskor ez ne forduljon elő, bár azért megveregette a vállam, és kérdezte, lány van-e a dologban, amire zavartan igyekeztem összepakolni a cuccaimat, majd le is léptem gyorsan az előadóból. A büfében vettem egy szendvicset, kávét, s vizet, azután indultam le a pincébe. Bár tény, hogy kótyagosnak éreztem még a fejem, nem akartam fáradtnak tűnni az új Mentor előtt. Mr. McLoyd helyett egy másik férfihoz irányított a Vezetőség, ami nem igazán tetszett, de szólni nem szóltam érte. Legalább egy újabb taggal ismerkedhetek meg. Futólag, hírből, látásból már ismertem az Őrzők nagy részét, ahogy ők is engem. Most is köszöntem néhányuknak a folyosón, aztán az öltözőben átvettem a pólót, egy kényelmesebb hosszú szárú edző nadrágot, meg sportcipőt. Víz a kézbe, meg a két ajándékba kapott ezüst kés, és már át is galoppoztam a kiképzőterembe. Nem tudtam, mivel, vagy hogyan fogunk edzeni, minden esetre még sehol senki nem volt, így úgy gondoltam bemelegítek. A cuccokat letettem az egyik padra, majd körbe-körbe kezdtem futkorászni, hogy bemelegedjek, karokkal némi nyújtás közben, aztán a bordásfalnál lelazítani az izmokat. Már hozzászoktam ehhez, mindennap valamilyen formában edzenem kellett, pláne, hogy most már Harcos vagyok. Vagy legalábbis annak valamilyen formában a kezdeménye. Fölkapaszkodtam fejjel lefelé a bordásfalra, lábakat beakasztottam, majd felhúzásokkal folytattam a gyakorlatot.
Komolyan mondom, azt hittem, tovább fog tartani ez az egész. Az éjszaka mozgalmas volt, talán túlságosan is. Egész éjszaka úton voltam, figyelmesen hallgattam a rádióadást, mikor hova kell menni. Több csapat volt kint terepen, tettük, ami a dolgunk... ennél többet nem... de már ez is elég soknak számított. Sokaknak... nem egy embert kellett orvosi ellátásban részesíteni, vagy éppen rohamtempóban bevinni valamelyik kórházban. Egész éjszaka talpon voltunk, s még hajnalban is. Mindannyian elfáradtunk, hiába szerelték fel a csapatokat ébrentartó szerekkel... de ha lehet mondani, én mindegyik csapattársamnál jobban a padlón voltam. Egész éjszaka egy rohadt, képletes maszkot kellett az arcomra húzni, hogy valahogy kibírjam és beszámíthatónak is számíthassak. Egész éjszaka így voltam, minden egyes percben, órában... ahogyan az önvád halkan ott suttogott a koponyámban... a műszak végéig suttogott... egészen addig a pillanatig, hogy feloldották a készenléti állapotot és a csapatok tagjait kényszerpihenőre küldték. Emlékszem, hajnalban dőltem be az ágyba... s abban a pillanatban kapott el jobban az önvád... rátámadtam Abigail-re... megtámadtam a barátomat, meg akartam őt ölni! A tudatom egészét kitöltötte ez a gondolat, a szívem vadul kalimpált, a torkom elszorult, olykor még levegőt is alig kaptam. Öklendeztem egy időben, de a gyomrom már teljesen feldolgozta az élelmet és nem volt mit kiadni a nyálat leszámítva. Valahogy úgy érzem, rászolgáltam erre... a keleti nézetek megtanítottak rá, hogy semmi se történik ok nélkül... még a legkisebb, legjelentéktelenebb jelenségnek is van oka, intő hatása... talán most engem is valami utolért engem a múltamból, vagy előző életemből. Én viszont csak csendben feküdtem és tűrtem, ahogyan az a mérhetetlen harag és gyűlölet újra és újra visszajött a tudatomba.
A következő napon nem keresett senki. Valószínűleg a vezetőség is tudta, hogy nem sok hasznomat veszik így... de már legalább háttérbe tudtam részben szorítani ezt a vacak érzést. Nem éreztem jobban magam, de legalább már nem csak feküdtem az ágyamban és bámultam a plafont, üres tekintettel. A gyomrom is majd kilyukadt, de nem ettem semmit... másnap már hajnalban összeszedtem magam és kimentem, mert ez az állapot már tarthatatlan volt. Nem éreztem úgy, hogy teljesen rendben voltam... hogy már feloldozást kaphattam a tetteim alól... de most már úgy kell tennem, mint aki él és nem viselkedhetek összetört emberként. Az élelem csak nehezen ment le a torkomon, de legalább már volt bennem valami, mely energiát adhat. A reggelit követően éppen visszafele tartottam a szobámba, hogy összeszedjem magam, amikor Wallace jött szembe a folyosón. Szólt, hogy ma már munkába kell állnom... és hogy egy tanoncot bíztak rám. Nem örültem neki, hogy pont ma, de én vállaltam önként a mentorkodást, hát rendben. Átnéztem a srác aktáját az informátor jelenlétében, majd megtudtam, hol kell találkoznom vele.
Már valamennyire emberként léptem be a kiképzőterembe, ahol már oly sok tanoncot gyötörtem meg eddig korrepetálás címszóval. Éppen körbe akartam nézni, hogy van-e itt valaki, amikor megláttam valamit a szomszéd falon... egy fabábut. Határozott léptekkel indultam hát el felé s amint ott álltam előtte, földre ejtettem a táskámat és nekiestem. Viszont nem csak ütöttem, mint egy őrült. A fabábun alkalmazott, begyakorolt mozdulatok voltak, rendszerbe foglalva. S ha a végére értem, kezdtem elölről. Szükségem volt rá, nagyon is, mérhetetlen feszültség vezetődött le minden egyes ütés, rúgás során. S egyre gyorsabban, egyre erősebben ütöttem a fabábut. A végén már szinte magam sem láttam a karjaimat, olyan gyorsan csináltam... s lihegve támaszkodtam meg a bábu tartófáin végül. Ah... ez most nagyon jól esett. Kivettem a táskámból a törülközőmet, majd letöröltem az arcomat... s ekkor tűnt fel, hogy nem vagyok egyedül... nem is akárkit láttam nem is olyan régen. - Velkan Bouver? - kérdeztem, miután leengedtem a törülközőt.
Épp fejjel lefelé lógtam, mikor a fazon belépett a terembe. Megálltam, hogy vajon ő-e akit ide küldtek. Látásból ismerős volt, amikor volt a két Falka közti összezörrenés, akkor láttam a többiek közt, egy terhes nő mellett ült. Figyeltem, mit csinál, s egy kissé le is esett az állam, ahogy elkezdte püfölni azt a fabábut. Mi a...? Egy idő után nem láttam már a kezét, olyan gyorsan mozgott és ütött. Amikor láttam, hogy a bábnak dől, egy könnyed mozdulattal szabadítottam ki lábaimat a bordásfalból, s ugrottam le a földre. Ezt meg mégis hogy? Döbbent voltam, s egyben le voltam nyűgözve. A kérdés zökkentett ki, s kiegyenesedtem, majd kezemben a vízzel indultam meg a férfi felé. Nyújtottam felé az üveget, ahogy megálltam mellette. - Személyesen, Mr. Revenor! - mosolyogtam rá. Azért nem vagyok kuku, hogy ne tudjam, ki az új Mentorom. - Mit veszünk ma, uram? - kérdeztem, valóban érdeklődve, hisz hajtott a kíváncsiság, mégis mibe tenyerelek bele, ha ezzel a fickóval fogok együtt dolgozni. Már pedig az imént látott dolgok alapján van még mit bőven tanulnom.
A kezem kissé sajgott, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Hiába csinálom ezt már több, mint négy évtizede, az előbb amilyen tempót diktáltam és amekkora erőbedobással ütöttem a bábut, azt azért az én kemény ökleim is megérezték. Főleg, hogy a fabábunál elég szépen a csontoknak is kijár a jóból, a csapódó hangokat jópárszor a csont adja ki, semmint a csapódó fa anyaga. Asszem fiatalabb koromban egyszer a karomat is sikerült eltörnöm, mert túl erősen csaptam... no, ennyit a múltidézésről, dolgunk van a jelenben. Amikor nyújtja a vizes üveget, én csak nemlegesen intek a kezemmel... viszont egy kézfogást elfogadok. - Ma reggel értesítettek róla, hogy hozzám rendeltek át téged. Éppen ezért elnézést kérek tőled, ha kissé hevenyészett lesz a mai alkalom, de majd kihozzuk belőle, amit lehet. Annyira deja vu érzésem volt. Szeptemberben Alice ugyanígy került a kezeim közé egy kis edzés erejéig. Hirtelen jött felkérés... ja, csak a különbség az volt, hogy az akkori tanoncot csak egy alkalom erejéig vállaltam el és nem az én protezsáltam lett... basszus, hogy megy az idő, azóta Alice se tanonc már. A kérdésére hátradőlök, megtámaszkodva a fabábut tartó szerkezet egyik vasán, karba fonva a kezeimet. - Kezdjük az ismerkedéssel, ez legalább olyan fontos lesz a továbbiakban, mint hogy miket tanítok neked. Az aktádat már átfutottam, viszont szeretném, ha részletesen beszámolnál nekem arról, mit is tanított neked Steve eddig. Vicces, hogy megint egy olyannal van dolgom, aki Steve kezei közül került ki. Lehet a mágus kollégával rendszert fogunk ebből csinálni? Nem tudom, de részemről nincs ellenemre. Elvégre mentor volnék, vagy mi a szösz...
A csattanásokat talán még a folyosó túlvégén is hallani lehetett, ahogyan az öklöm, tenyerem újra és újra lesújtott. Mondhatjuk, hogy sírt a fabábú a tevékenységem folyamán. Az évtizedek alatt majdhogynem könnyeddé, olajossá vált mozdulatok váltották ezt ki belőle, na meg az, hogy közben egyáltalán nem féltettem a kezeimet. Pedig lett volna mitől. A fabábú tömör, vaskos fa volt, s még ha simára is csiszolták a készítői, az avatatlan kezeknek komoly fájdalmat okozhatott és akár napokig tartó, sajgó fájdalma is. Kezdetben nem lehetett csak úgy nekiállni és ütni, mint hülyegyerek az anyját. Amíg a kéz hozzá nem szokik, addig finoman, onnantól lehet komolyabban, de még mindig kontrollált erővel. Úgy viszont, hogy gyakorlatilag a testemen vasbetont is lehetne törni komolyabb következmény nélkül, jelentős segítségnek számított. Pont ezért ütöttem most komolyabb erővel a fabábút, mint ahogy azt talán másik mernék. Szerencsére bírták a strapát. Az előzőt az egyik társamnak majdhogynem sikerült keresztbe törnie egy keményebb ütéssel... ami igazából úgy nem volt nehéz, hogy eléggé selejtes volt. Ez már erősebb volt, direkt úgy kértük, hogy akár egy páncélos is áthajthasson rajta. Néhány lezáró ütést követően megtámaszkodtam a bábut falon tartó szerkezeten és fejemet előre lógatva engedélyeztem magamnak pár percnyi szünetet. Megint november volt, kellett rájönnöm. Mint ha csak az élet szeretne behúzni egy-egy strigulát hogy igen, ez már már a második amit eltöltesz itt. Lassan már másfél éve Fairbanks-ben, de mi minden történt, csak ha a saját dolgaimat néztem. Talán most lehetne elégedetten azt is mondani, hogy nincs okom panaszra, de nem akartam elhamarkodott kijelentést tenni. Mindig akkor történik gebasz, ha ilyen kijelentéseket merek tenni. De így pár nappal Halloween után még jó volt a kedvem, szóval, oké, jól vagyok. Most viszont igyekeztem rendszerezni a gondolataimat, ahogyan lassan felemeltem a fejemet. Lassan egész lesz és jön Abie, ha minden igaz. Mára beszéltük meg, hogy gyakorlunk kicsit és mutatok neki néhány fogást, szóval mondhatjuk, hivatalos minőségben voltam itt... vagyis annyira nem. Edzés-nem edzés, Abie még mindig az egyik legkedvesebb barátom volt Fairbanks-ben... dacára annak, hogy áprilisban meg akartam ölni, de legalább az se saját akaratomból volt. Uh, azért megsúgom kellett egy kis idő, mire bele tudtam nézni a szemébe ezt követően. Felemeltem a fejem, majd miután letöröltem néhány izzadtságcseppet a homlokomról, folytattam azt, amit elkezdtem. Legalább hasznosan ütöm el az időt, míg megérkezik a szőke... szó szerint...
Látva, hogy a többi tanonc milyen lelkesedéssel vágott bele a tanulmányaiba, valahol bennem is feltámadt a lelkiismeretfurdalás, hogy bár a varázslat-használatot szépen sikerült elsajátítanom az évek folyamán, mégis… a harcképzettségem fejlesztésére talán tanonc-korom óta nem tettem semmi féle megmozdulást. Szeretném azzal áltatni magam, hogy még mindig úgy megy, mint akkor – ami fogjuk rá, megütötte az elfogadható szintet – de attól tartok, már azokat a mozdulatokat, fogásokat se tudnám maradéktalanul felidézni, amiket anno tanítottak nekem. Igaz, ha nagy ritkán meg kell védenem magam, szívesebben nyúlok valamelyik varázslathoz, vagy netalántán az anatómiai ismereteimet felhasználva próbálom a test érzékenyebb részeit támadni, de attól tartok, ez így édes kevés… Nem ártana kicsit fizikailag is összekapnom magam, pláne az Alice-szel történtek után, óvatosabbnak lennem… azt pedig mindenki tudja, hogy akadhatnak olyan helyzetek szép számmal, hogy a fizikai edzettség jelenti az életben maradást. Nem mint ha valaha is felvehetném a versenyt a harcosainkkal, vagy az idősebb vérfarkasokkal, de mégiscsak jobb tudni valamit, mint a nullán stagnálni. Épp ezért, no meg mert olyan sok kiváló harcosunk van, ráadásul többükkel is jó barátságban vagyok, kerestem fel egyiküket azzal a kéréssel, hogy amennyiben az idejébe belefér, tudna-e némi segítséget nyújtani nekem harcképzettséget illetően? Miután vége lett a munkaidőmnek, kivételesen nem hazafelé indultam, hanem az Egyetem felé, hogy miután belebújtam az edzős felszerelésembe, nekiálljak, megkeresni Adamet. Igaz, nem volt túl nehéz, hisz a hangok már a folyosóról árulkodtak arról, hogy melyik teremben eddz épp valaki. -Adam, szia! Hogy vagy? -nyitok be az edzőterembe, majd a táskámat, ami a többi felszerelést rejti, le is ejtem a közeli padra - Nem voltam benne biztos, hogy pontosan mivel szeretnél foglalkozni, szabadkézi harc, fegyveres, vagy erősítés, így aztán hoztam a tőrömet is, biztos ami biztos. Te vagy a harcos, gondolom jobban látod, hogy melyiknél a legnagyobb a hiányosság, vagy hogy lenne célszerű nekilátni ennek az egésznek, de szólok előre, lehet, hogy a tanoncok nagy része is jobban áll harcképzettség terén, mint én. -figyelmeztetem ismét, hogy ne számítson túl nagy csodára, szó mi szó, elhanyagoltam a tanulást ilyen téren… Szégyen vagy nem, ez van, legalább most eljutottam odáig, hogy kész vagyok behozni valamennyit a lemaradásomból.
Hamarosan nyílik az ajtó én pedig izzadt arccal fordulok meg. Na, csak emlegetnem kellett magamban, máris itt a szőke kolléga. Még egy utolsót ütök a fabábura, majd miután visszarendeztem eredeti helyeire a kezeit. Utam a közeli táskámhoz vezetett, ahonnan felvettem a törülközőmet és megtöröltem a fejemet. Azért ne álljunk már úgy oda a leányzó elé, hogy úszunk a vízben... na, ez jó, leányzó, két évvel idősebb nálam. Mire Abie odaér hozzám én már végeztem a tisztálkodással és oda is fordulok felé. - Szia Abie - mosolygok rá. - Én jól vagyok... jelenleg nincs okom panaszra. Veled miújság? Na ezt is ritkán lehet tőlem hallani... jól vagyok. Az utóbbi évtizedben szerintem egyszer se volt miért kimondanom ezt a mondatot. Naja, az a múlt volt, de most a jelenben voltam és tadaaaa, jelenleg minden rendben van az életemmel. De még mielőtt elcsöppen itt nekem valaki, inkább ezt most fejezem be, mert a végén még fel kellene mosnunk a termet. Helyette elgondolkozok azon, mit is csináljunk. Valahol ugyanis motoszkál bennem ez az Alice-eset. Talán most lehet mártíromnak hangzik, de felelősnek éreztem magam részben a történtekért. Azok a fogások, amiket tanítottam neki, egy olyan helyzetbe, melybe keveredett, nem lehettek egészségesek. Talán elkerülhette volna a dolgokat, ha nem csak a pusztakezes dolgokat veszem elő... de persze tudom, hogy ez nem így van. Egy erősebb őrző is kerülhet hasonló szituációba, ez akárkivel előfordulhat. De a bogár az zümmög attól még a fülemben. Most viszont igyekeztem előre koncentrálni és eszembe is jut valami, miközben Abie-t hallgatom. - Ötletem az van, de előbb hagy kérdezzem meg tőled, hogy pontosan eddig milyen képzettségeid vannak ilyen téren. Miközben várom a válaszát a kérdésemre, elsétálok a szekrényekhez és keresgélni kezdek bennünk. Pár percbe beletelik, de aztán elégedett sóhajjal veszem ki, amit keresek, majd jövök vissza néhány gyakorlópengés késsel a nőhöz.
Nem sietem el a lepakolást, pláne látva, hogy Adam is a saját cókmókja felé igyekszik… -Megvagyok, köszönöm. Azt hittem, hogy olyan sok szabadidőm lesz, így, hogy az Alice-szel való szokásos órák mostanság elmaradnak, de úgy látszik, tévedtem. Valamivel mindig sikerül lefoglalnom magam. -felelem vidáman, elég csak a könyvesboltban végzendő utolsó simításokra gondolnom – mostanság elég sok időnket töltöttük ott, annak ellenére, hogy a kinézetében túl nagy látványosság a festés és berendezkedés óta nem történt. Adam kérdése elgondolkoztat, így aztán vetek egy kósza pillantást a táskám felé, mielőtt fejben átgondolnám a harcos múltamat. -Ami azt illeti, túl sok az nincs. Még Indiában, tanoncként sajátítottam el némi alapot, ami mindenkinek szükséges volt, de hogy őszinte legyek, azóta inkább a gyógyítói vonalra koncentráltam. Ami a harcképzettséget illeti, főleg erősítés volt, illetve megtanítottak néhány fogást, az esetben, ha tőrrel vagy puszta kézzel harcolnánk. Nem túl sok, de akkoriban, mint gyógyító, sosem mozogtunk egyedül a veszélyes terepeken, ezért ha nagy ritkán menni kellett, mindig volt mellettünk más harcos, vagy mágus. Itt, Fairbanksben azonban egy kissé más a helyzet, így ha harcművész nem is leszek soha, úgy gondoltam, nem árt, ha tanulok pár új praktikát, fogást, arra az esetre, ha valami okból kifolyólag képtelen lennék mágiát használni. -magyaráztam, hisz sosem lehet tudni… egy fárasztó nap, a varázserőm nélkül rám támad valaki, vagy ha Killian nincs a közelben… nem számolhatok mindig azzal, hogy valaki, erősebb ott lesz mellettem, hogy megvédjen engem. -Ami meg az edzést illeti… túl komolyakra nem igazán volt időm az ittlétem alatt, hisz nem vagyunk túl sokan, gyógyítók, itt Fairbanksben, ennek ellenére munka, az szinte mindig akadt… Viszont ha számít, akkor elég sokat sétálok, kutyasétáltatás, futás, mikor épp mire van idő, meg már évtizedek óta jógázok, úgyhogy legalább a nyújtással nincs gond. -feleltem nevetve, hisz akad néhány olyan nyakatekert figura is, hogy kíváncsi vagyok, egy hétköznapi ember hogy csinálná meg őket – már ha egyáltalán sikerülne megcsinálni. -Nos, főnök? Mi a terv mára? -fordultam végül az „edzőm” felé, várva, hogy ezek ismeretében hogy dönt, mint hozzáértő.
Elvigyorodok. - A gyógyítók vezetőjeként szerintem elég érdekes lenne, ha éppen nem tudnád mivel elütni az időt. Gondolom valamit mindig a nyakadba súvasztanak odafentről... jut eszembe, mielőtt még elfelejtem - odamegyek a táskámhoz, majd keresgélek benne egy keveset, mielőtt előhúzok belőle egy dobozt. - Ezt Kínából hoztam neked. Nem tudom, melyik a kedvenced, szóval kértem mindegyikből. Egy teásdobozt nyújtok oda a nőnek, benne indiai különböző teafüvekkel. Ugyan nem Indiában voltam, de a kínai piac pokolian nagy. Ha az ottani piacon nem lehet megtalálni valamit, az jó eséllyel egyáltalán nem is létezik. Tele van a piac mindenfajtával és nem, ezek nem olcsó bóvlik. El is várja az ember, mert Hong Kong rohadt drága. Mindenesetre a nőnek szerintem most pár hónapra, ha nem évre megoldottam a teaellátmányát. Azt már nem teszem hozzá, hogy eredetileg születésnapjára hoztam, csak azóta sose találkoztunk úgy, hogy nálam legyen a doboz. - Értem. Nos, ebben az esetben én amondó vagyok, hogy kicsit feküdjünk rá a fegyveres harcra. Sokkal hatásosabb lehet úgy a védekezés, ha megvan a megfelelő segédeszköz hozzá - ahogyan erre Alice esetében is rá kellett volna jönnöm. - Persze, taníthatnék olyan fogásokat is, ami megfelel az emberek ellen, de őket egy jól irányzott Bénítással ki tudod ütni. A fegyver használata ellenben még egy erősebb vérfarkassal szemben is problémákkal szembesítheti az emberünket. Jó, hogy elhoztad a tőröd, de amondó vagyok, használjuk inkább ezeket. Van egy tulajdonsága, mely előnyére szolgál az igazi késsel szemben. Azzal megfogom a gyakorlópengét és beleállítom a tenyerembe... pontosabban állítanám, de a penge elhajlik, gyakorlatilag derékszögbe kényszerítem, majd vissza is áll, amint elveszem a tenyerem. - Gumiból van. Ha ugyanezt megpróbálnánk az ezüstpengékkel, darabjaikra tőrnének. Persze lehet finomkodni és nekünk is meg kellett tanulni úgy harcolni velük, de szerintem érdemesebb erőt is beleadni, mert ha finomkodva gyakorolsz, finomkodva is harcolsz, a végén pedig még a farkas bőrét se hasítod át. Persze, tisztában vagyok vele, hogy egyesek még az ezüst karcolásától is felvisítanak, de egy olyan sebesülést össze lehet hozni véletlenül is, mi pedig direktbe játszunk. Szóval odaadom Abie-nek az egyik gyakorló pengét. - Amondó vagyok kezdjük egy kis reflex gyakorlattal. Elkezdek körözni körülötted és időről időre közelebb fogok jönni kartávolságra. Vágj meg a késeddel, amilyen gyorsan tudsz és ahol tudsz. A lényeg a reakcióidőn lesz. Egyszerű dolog, de elég sok mindent fel tudok majd mérni. Többek között azt, hogyan támad egyáltalán a késsel.
-Ó, ne aggódj, Adam, amíg nem én voltam a vezető, addig is találtam kellő elfoglaltságot magamnak, szóval nem mondhatnám, hogy olyan váratlanul zuhant volna a nyakamba a munka. -legyintek, amikor pedig a táskája felé indul, csak kíváncsian, néhány lépés távolságból követem egész addig amíg meg nem fordul, és meglátom, mit tart a kezében. -Ó… Igazán köszönöm. -vettem el a teásdobozt a férfitól, majd felnyitva a tetejét, fölé hajolva vettem egy mély levegőt, megnézve, milyen illata van… hogy aztán az ujjaimmal végigpörgetve őket megnézzem, milyenek vannak benne. -Azért remélem, ezek után legalább egyszer csatlakozol hozzám egy teadélutánra. -zártam vissza a doboz fedelét, majd le is tettem a padra, a táskám mellé. Ahhoz képest, hogy mióta nem voltam Indiában, elég jól ellátnak az ismerősök teával, így aztán semmi okom panaszra. Még mosolyt is csal az arcomra, hogy annak ellenére, hogy Kínában sincs hiány teából, mégis Indiai teát kaptam tőle. -Rendben, akkor fegyveres harc. -bólintok, részemről teljesen szimpatikus a döntés, egyet is értek vele. Igaz, amikor megemlíti, hogy hiába hoztam el a tőröm, inkább mással gyakoroljuk, csak bólintok rá. -Igaz is… Az egy dolog, hogy gyógyító vagyok, de szép is lenne, ha valamelyikünk komolyabban lesérülne az edzés során. –igaz, attól nem félek, hogy Adam ne tudna mesterien bánni a fegyverrel, hisz harcos, sokkal inkább tartok attól, hogy az én ügyetlenkedésem miatt lenne sérülés a dologból. -Tudom, hogy fegyverre nem mondunk ilyet, de… milyen jópofa! -veszem el tőle, ha engedi, hogy én is szemügyre vegyem – annak ellenére, hogy gumiból van, mégis milyen kemény, hajlékony, vagy strapabíró? -Rendben. Egy pillanat, csak csinálok néhány bemelegítő gyakorlatot. -bólintok a reflexgyakorlatra, azzal amikor letudtam azt a pár kar-, láb- és derékkörzést, bólintottam, hogy kezdhetünk. Ahogy elkezd körözni körülöttem, először még csak próbálok ráérezni a feladatra… Először csak egy helyben állva, a törzsemet fordítva próbálom szemmel követni a mozdulatait, de miután rájövök, hogy így túl nagy a „holttér”, és a hátam mögül jövő támadásokat csak nehezen és lassan tudnám hárítani, így inkább taktikát váltok, és egy helyben toporogva én magam is fordulok – még ha tudom is, hogy hosszú távon jó eséllyel ez sem lesz nyerő taktika, mert előbb vagy utóbb elszédülök a körzéstől, de egyelőre maradok ennél, hogy ha kell, támadhassak.
[Kocka: Hányadik próbálkozásra sikerül eltalálnom a „késsel” Adamet?]
Csak mosolygok, amikor meglátja, mit is hoztam neki. Szeretem, ha meg tudod lepni az embereket az ilyen hirtelen felindulásból elkövetett "merényleteimmel". - Ha mondasz egy időpontot, akkor megyek is. Úgy is rég beszéltünk már normál körülmények között. S remélhetőleg ez a teázás most nem fog úgy elsülni, mint a legutóbbi március-április fordulóján. Valahogy nem lenne gyomrom még egyszer arra eszmélni, hogy rátámadtam Abie-re és a fél szoba romokban hever. Köszönöm szépen, ez valahogy egyszer bőven elég "élmény volt". Inkább üljünk le és igyuk meg azt a teát, legyen néhány nyugodt percünk, óránk, többet nem kérek. Sajnos a magunkfajtának az ilyesmi, ami az átlagembernek átlagos, néha ritkaságszámba megy. - Részemről nem lenne akkora nagy gond. Gondolom ti már nem lepődtök meg azon, amikor az reggeli edzéseinket követően valakit levisznek hozzátok egy laza kéztöréssel vagy hasonlóval. Na igen, a harcosok edzései. Ott aztán tényleg nem kakival gurigázunk, hanem mennek a full kontakt meccsek, hiába nincs valaki egy kategóriában a társaival. Ez pedig így van rendjén. A harctéren se fogunk feltétlenül egy súlycsoportban játszó vérfarkassal összefutni. Ilyenkor pedig akarva-akaratlanul is előfordul, hogy megsérül valaki. Hiába, szokni kell. - Miért ne mondanánk? A fegyver is csak egy tárgy - mosolygok halványan erre az Abie-s megjegyzésre. - De amúgy tud olyan veszélyes lenni, mint egy normál penge. Ha az éle recéssé válik, ugyanúgy vág egy gyors mozdulat hatására. Láttam már példáját ennek a kolostorban, mikor még tanonc voltam és valaki csak meg akarta mutatni, hogy milyen ártalmatlan... aztán nekiállt spriccelni a vér és nagyjából paradox is lett a kijelentés. - Csak nyugodtan. Előttünk az egész délután. Míg bemelegített én kicsit hátrébb húzódtam, hogy áthangolódjak. Akármennyire is volt jó Abie társaságában lenni és hagyni, hogy átragadjon a pozitív energia a nőről, az edzésekre koncentrálnom kell és félretenni a könnyedtséget. Sosem voltam az a fajta, aki lazán veszi az ilyeneket, mert azzal nem csak magamnak, de a társamnak az is állok... s mivel mentor vagyok, a felelősségem nagyobb is az átlagnál. Mire a nő jelzi, hogy végzett, már eltüntettem az arcomról is a korábbi mosolygós ábrázatot és teljesen semlegesen néztem. Mondom, semlegesen és nem a "széttéplek" változat. Azt megtartom a bevetésekre. Szóval elkezdtük a gyakorlást, én pedig fokozatosan loptam a távolságot, hogy közelebb kerüljek Abie-hez, körözve a szőke körül. Volt egy pillanat, amikor majdnem rárontottam, mert nem tudta eléggé csavarni a törzsét és tisztán holttér volt előttem. Viszont még időben jött rá a titok nyitjára, ezért el is álltam a tervtől, nincs szükség a jelek szerint erre emlékeztetni. Na aztán támadtam végül, hirtelen ugorva közel, eltüntetve a távolságot és... - Remek, gyorsan kapcsoltál - jegyzem meg, ahogyan a pólómon egy fekete csík mutatja borda magasságban, hol szántott végig a gumipenge. - Tovább. Újra hátrébb léptem, majd folytattam a körözést. Ahogyan telt az idő, egyre gyorsabban kezdtem el mozogni. S ha a sebességem nem lett volna elég, még trükköztem is idővel. Volt, hogy direkt mentem csak körbe és körbe, hogy hozzászokjon a dologhoz, majd hirtelen ugrottam közelebb... volt, hogy megtörtem idővel az irányt és ellenkező oldalra folytattam a körözést... volt, hogy csupán beijesztettem egy mozdulattal, mint ha jönnék. Egy közös volt: mindig figyeltem, mindig néztem, mit csinál, hogy szükség esetén szólhassak, mire figyeljen.
-Ó, jajj… így fejből sajnos nem tudom a heti időbeosztásomat, de a telefonszámod úgy is megvan, szóval majd megbeszéljük, hogy kinek mikor lenne megfelelő, ha neked így jó. Mondjuk a hétvége alapvetően nem rossz, pláne, hogy majd szeretnék bemutatni neked valakit… –kezdtem bele sokat mondóan, de abba is hagytam az utalgatást. -Valóban nem… Bár azt kell mondanom, szerencsére kevesebb az ilyen eset, mint amire a kezdetekkor számítottam. -tettem hozzá a gondolatmenethez, miután pedig megnéztem a gumitőrt is, ismét nem bírtam befogni a számat, igaz, Adam ezek kapcsán is felvilágosított. -Mondjuk belegondolva, hogy a papírral is meg tudja vágni magát az ember, pedig milyen vékony, ártalmatlannak tűnő tárgy… -jegyeztem meg, mielőtt még nekilátnék a bemelegítésnek. Nem tart túl sokáig, csupán néhány perc, mire elkészülök, és kézbe véve a gumifegyvert, harcra készen várom, hogy Adam körözni kezdjen. Szerencsémre nem egyből az első másodpercekben csapott le rám, így volt némi időm belerázódni, ráérezni a technikára… úgy tűnik, elég jól, hisz rögtön az első próbálkozását sikerült is kivédenem – azt hiszem, ő is leolvashatta a meglepettséget az arcomról, hisz magam sem voltam biztos benne, hogy a szerencsés véletlennek, vagy a jó reflexeimnek köszönhettem az előbbit. Egy bólintással nyugtáztam a megjegyzését, ahogy a pillanatnyi örömömet elnyomva igyekeztem ismét a feladatra koncentrálni… attól, hogy elsőre sikerült, nem jelenti, hogy a folytatásban is ilyen jól fog menni, úgyhogy csak óvatosan! Bár igyekeztem minden idegszálammal arra összpontosítani, hogy a megfelelő időben mozduljak, nem bedőlve a férfi trükkjeinek, azt be kell valljam, hogy ahogy folyamatosan jobbra-balra forogtam, idővel igencsak elkezdtem szédülni, ami nem volt jó… határozottan nem, mindenesetre egy szót sem szóltam – gondolom, ez is a terv része volt, így aztán inkább nem is panaszkodtam.
[Kocka: Hányadik próbálkozásra sikerül legközelebb eltalálnom a „késsel” Adamet?]
Kezdőlap
//
