Ez a helyiség az edzőteremből nyílik, azonban nincsenek benne gépek. Egy nagyjából iskolai tornaterem méreteivel megegyező placc, felszereltségében a következőkkel van gyárilag ellátva:
- Tornatermi padok - Bordásfal - Medicinlabdák, kislabdák - Az őrzők által használ fegyverek a fal melletti tartókon - Kisebb-nagyobb méretű tornatermi matracok - Polifómok
FIGYELEM! EZ A HELYISÉG RENDELTETÉSI HELYE SZERINT CSAK EDZÉSRE, TANULÁSRA SZOLGÁL! Más, magán jellegű játékok itt nem bonyolíthatók le.
Felvontam az egyik szemöldökömet. Nofene, mi folyik már megint Gyöngyösön... izé, a háttérben? Nem mint ha gondom lenne az ilyesmivel de azért eléggé bele tud hasítani az ember oldalába a kíváncsiság. Az ilyen elejtett, de végül ki nem fejtett információk tudnak a legidegesítőbbek lenni, persze jó értelemben, ha egy barát szájából hangzik el. De a témát nem boncolgattam tovább, majd kiderül, mikor fog tudni időt szorítani nekem meg két csésze teának. - Valahol a kontroll benne van a dologban. Ha egy harcos nem képes a saját erejét kordában tartani és annak tartogatni, aki meg is érdemli, az aligha érdemli meg ezt a jelzőt. Kissé velős vélemény, de így volt. Egy harcos mindig tudja, mikor kell csatába bocsátkoznia és mikor elég csupán egy finomabb mozdulat, hogy elejét vegyük a dolgoknak. Felelőtlenül osztogatni az ütéseket, vagy bármilyen támadásokat, arra csak a balga vetemedik, vagy aki túl sokat hisz magáról. Az ilyen embereket pedig messziről megvetettem. Na, de közben megkezdtük a gyakorlást, figyeljünk hát erre. Az első, sikeres viszont támadása után érezhetően elkezdtem emelni a szintet. Az állandó trükközések, változtatások, villámtámadások, szédítési kísérletek, álrácsapoások, én meg mozogtam, mint ha muszáj lenne, miközben a penge újra és újra elérte Abigail testét, halvány fekete csíkokat hagyva. Lehet nem túl fair, de én még mindig lassan mozogtam egy idősebb vérfarkashoz képest. Kiváltképpen Tipvigut gyermekeihez nézve. Persze a találatok engem is elértek, nem kellett félteni a nőt. Játszottam még ezt egy darabig, mielőtt egy utolsó - amúgy meghiúsított kísérletet követően -, végül megálltam. - Rendben, ennyi elég lesz most. Ahogyan észrevettem alapvető, fájó hiányosságaid nincsenek, a többi pedig csak csiszolás kérdése. Azt ügyesen észrevetted, hogy nem szabad vakfoltot hagyni. Az ellenfelünk nem lehet máshol, csakis előttünk. Nem mellettünk, nem a szemünk sarkában, de legfőképpen nem mögöttünk. Egész testtel felé kell fordulni, ahogy csináltad is. Ugyanez az elv viszont akkor is érvényben van, ha többen rontanak rád. Aláírom, minél többen vannak, annál nehezebb őket szemmel tartani egyszerre, de megoldható. Ilyenkor jó ötlet, ha addig forogsz és hátrálsz, mígnem az összes a látóteredben nem van, emellett nem hagysz nekik lehetőséget bekerítésre. A támadásaikat hasonló módon meg lehet előzni. A legegyszerűbb az, ha kijátszod őket egymás ellen - megnedvesítem az ajkaimat. Míg beszélek, kiszúrok egy lébecoló tanoncot, aki láthatóan céltalanul várakozik a boxzsákoknál. Odaintem magamhoz, majd elküldöm gumikésért, míg visszaér, folytatom a monológot. - Úgy kell helyezkedned, hogy takarják egymást. Ha mindkettő előtt ott állsz, szabad préda vagy. Ám ha el tudod érni, hogy az egyik a társa mögött legyen, nem tud támadni téged, hacsak nem gázolja le a haverját. Bonyolultnak tűnik, de mivel neked kisebb szöget kell ilyenkor belőnöd, könnyebben el tudsz helyezkedni, mint a másiknak, akinek kerülnie kell. Most ezt fogjuk kipróbálni, persze fegyveres támadás esetén. A tanonc közbe visszaér, felfegyverkezve. - Próbáld meg a támadást elkerülni és visszatámadni, de elsődlegesen arra koncentrálj, hogy a takarást ki tudd vitelezni. A másik most másodlagos feladat.
Bólintok a férfi szavaira, azért valahol érdekes, ahogy más őrzők a saját kasztjukról mesélnek… nyilatkoznak, véleményeznek. De aztán irány a munka, ha már ezért vagyok itt. És persze igazam is lett, úgy tűnik, az az elsőre bevitt találat – kivédett támadás csupán a szerencsémnek köszönhető, a továbbiakban azért nem hazudtolom meg a szavaimat, miszerint évtizedek óta nem gyakoroltam… Adamnek mondania sem kell, magamtól is realizálódik bennem a felismerés, hogy ha egy őrző társam ellen így megy a dolog, akkor egy vérfarkas ellen igencsak gyatra végeredménye lenne a dolognak… Ahogy Adam leállít, egyből le is állok a forgolódással, kicsit megdörgölve a halántékomat, hogy előbb múljon a szédülés. Vajon ők ehhez is jobban hozzá vannak szokva? -Jó tudni, hogy nem reménytelen a helyzet. -mosolyodtam el a szavai hallatán, aztán hallgatom a további megállapításait, hogy mi a véleménye a teljesítményemről. Ahogy egyik ötletet a másik után osztotta meg, igyekeztem minél jobban elraktározni a gondolataimba, bár tisztában vagyok vele, gyakorlatban sokkal jobban rögzülnek az ilyesmik. Nem, a legkevésbé sem szeretnék most vérfarkasok ellen gyakorolni… Legalábbis olyanok ellen, akiket nem ismerek. -Egymás ellen kijátszani őket…? -kérdeztem vissza némi értetlenséggel -Gondolom, ha már együtt támadnak, csak együtt működnek… Vagy hogy érted?- kérdezek vissza némi pontosítás reményében, mígnem megkapom a kellő felvilágosítást. -De… ezt nem bonyolult kivitelezni? Úgy értem, például nyitott terepen, ahol nincs semmilyen akadály, amit fel lehetne használni ilyesmire… Gyorsabbak, mint én, gyorsabban tudnak úgy helyezkedni, hogy az nekik jó legyen. Vagy erre is van valami megoldás? -gondolkozok hangosan, mert már így fejben is elég bonyolultnak tűnik ahhoz, hogy a problémákat keressem… Te jó ég, milyen lenne élőben? Figyelem a tanonc távolodó alakját, ahogy azt is, ahogy visszatér, és azt hiszem, nem lepnek meg Adam nekem intézett szavai. Úgy tűnik, most jön az elmélet kivitelezése gyakorlatban is… -Szervusz. -köszönök a csatlakozó tanoncnak is, ám a tekintetem már javában a berendezést méri fel, lehetséges „akadályok” után kutatva, hogy hogy tudnám elkerülni a két őrző társam „támadását”. -A takarás az első, stimm. Megpróbálom. -felelem, majd azzal a lendülettel már kezdek is hátrálni, megpróbálva némi előnyhöz jutni, mielőtt még a közelembe érnének. Hátrálás közben pedig vetek egy-egy röpke pillantást a hátam mögé is, miközben igyekszem úgy mozogni, hogy egyik oldalról a fal jelentsen védelmet. Igaz, így magam előtt is beszűkítem a lehetséges menekülési útvonalakat, de legalább biztos, hogy onnan ők sem fognak támadni. Aztán, ha a gyakorlat azt mutatja, hogy jobb kerülni az ilyen stratégiát, akkor van még pár más ötletem is… csak semmi kapkodás, úgy is ráérünk, nem? Legalábbis jobban, mint ha tényleg két vérfarkassal néznék szembe…
Csak biztatóan mosolyogtam egyet, amikor hangot ad a megkönnyebbülésének. Néha a gesztusnál többre nincs is szükség, csupán ennyi. - Attól, hogy valakik egyszerre támadnak, nem biztos, hogy összhangban is dolgoznak. A farkasok között amúgy is gyakori a rivalizálás és nem egyszer előfordul, hogy az ilyenek kerülnek egy csapatba. Persze erre nem lehet építeni, mert olyan, mint a lottó, vagy bejön vagy nem. Sokkal ésszerűbb, ha az ügyességünket vesszük alapul. Egy ügyes ember még azokat is meg tudja bolygatni, akik összeszokottak. Több ember ellen védekezni amúgy is nagyon nehéz. Az ember olyankor nem lehet dekoncentrált. Egy emberrel szemben megengedhető egy kis lazázás, komolytalanság, de még ott se ajánlott teljes mértékben, mert akkor a legkönnyebb beleszaladni a késbe. Kettő vagy több ember már más. Teljes koncentráció kell, szemmel tartani mindkettőt, úgy logikázni, hogy kijátszhassuk őket. Az egész nem más, mint egy sakkjátszma a fejben. - Tudod, egyszer Bruce Lee-t megkérdezték róla, mi van akkor, ha nem megfelelőek a körülmények számára egy harcban. Azt válaszolta: én teremtem a feltételeket. Nyílt terepen is meg lehet találni azokat a pontokat, amiket az ellenség ellen fordíthatunk. Ilyenkor jön az, hogy... - itt beállítom magam mellé a tanoncot. - ... egymás ellen használod őket. Most előttünk állsz, mindkettőnknek nyílt célpont vagy. Ám ha ott állsz - magamtól balra mutatok pár méternyire. - Már csak az egyikünk támadhat téged nyíltan, a másiknak kerülnie kell és újragondolnia a mozdulatot, melyet már eltervezett. Ezeken értékes másodpercek múlnak és a harcban ezek a mérvadóak. Sokan nem hiszik el nekem a dolgot. Mondják, ááá, ez nem így van, van lehetőség trükközni, táncolni közben, mint a boxban... igen ám, csak ez nem így működik. Ha az életed a tét, ott nincsenek szabályok. Nincs ring, mely behatárol, nincs bíró, mely megvéd, ha 10 másodpercig a földön fekszel. Egy szabály van: harcolj vagy meghalsz. Az ilyen esetekben pedig minden egy-egy másodpercen múlik. Na, de aztán Abie a jelek szerint felkészült, mi pedig nekiállunk a dolognak. Pár másodpercre félre vontam a tanoncot és elsuttogtam neki, hogy mit csináljunk, majd mentünk is a dolgunkra. A mozgásunkon látszódott, mi a cél. Szétváltunk és nem egy irányból közeledtünk Abie felé, hanem kerültünk. Valamelyikünk mindig igyekezett magára vonni a figyelmét, míg a másik a vakfoltjára, vagyis a háta mögé kerül, hogy ott elkaphassa... míg a másik a tőrével szurkálódott felé. Feltűnt, hogy mint ha igyekezne a fal felé orientálódni s úgy gondoltam, megpróbálom ezt kihasználni... szóval megpróbáltam innentől terelni őt a fal felé, hátha sikerül sarokba szorítani.
- Jó tudni, hogy ők sem tökéletesek. Bár… az eddigi tapasztalataimat végignézve… azt hiszem, már annak is örülnék, ha eggyel el tudnék bánni, nem hogy kettővel. –mosolyodtam el halványan, mert igaz, amikor azzal a kóborral találkoztam, nem történt semmi bajom, de… azt hiszem, csupán a szerencsének köszönhettem. Sőt, még ez is sok volt… utána hetekig rémálmom volt. Ahogy mesélni kezd Bruce Lee-ről, kíváncsian hallgatom, hisz számomra kevésbé ismerős a téma, igaz, amikor meghallom a rövidke anekdota csattanóját, meglep egy kissé. Már épp kérdeztem volna, hogy hogyan is gondolja pontosan ezt az egészet, vagy ez hogy lehet egyáltalán kivitelezhető, ám úgy tűnik, kérdeznem sem kell, már mondja is tovább. Követem a tekintetemmel a pontot, amerre mutat, majd oda is sétálok, hogy ne csak elképzeljem, de térben is lássam az említett felállást, így sokkal jobban megrögzül, szerintem. -Értem. -felelem, ahogy a végére ér - Gondolom, akkor igyekezzek mindig úgy mozogni, hogy ti lehetőleg egymás mögé kerüljetek… vagy legalábbis az egyik támadóm útban legyen a másiknak, ha már mást nem lehet felhasználni a terepen, ami akadályként szolgálhatna. Vagy valami ilyesmi, ha jól értettem, ugye? Még megvárom a megerősítését, majd ahogy Adam megadja a jelt, egyből hátrálni is kezdek, először a fal felé, miközben próbálom a gyakorlatban is kivitelezni azt, amit az előbb bemutatott nekem. A gond csak az az, hogy döntenem kell… Ami eddig szimpatikusnak tűnt, hogy a fallal fedezzem magam egy oldalról, ám hamar belátom, hogy ez ugyanolyan könnyen az én hátrányomra is fordítható… Hisz így, ha két irányból közelítenek, nincs hova hátrálnom, vagy védekezek, vagy köztük kényszerülök áttörni, így aztán gondolok egy merészet, és lemondva a fal nyújtotta biztonságérzetről, inkább a terem túlsó fele felé folytatom a hátrálást. Közben igyekszem úgy mozogni, hogy legalább az egyikük zavarja a másikat a mozgásban, azt pedig a legkevésbé sem szeretném, hogy a hátam mögé kerüljenek… Akkor már inkább gyorsítok a lépteimen, igaz, a figyelemeltereléseik sem könnyítik meg a dolgomat… Hisz lehet, hogy csak blöff, de ha figyelmen kívül hagyom, akkor ugyanúgy a „vesztemet” okozhatja mint az, hogy elterelik a figyelmemet, és a másik talál el a gumitőrrel… - Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint gondoltam… -feleltem, miután alig pár perc alatt többször is sikerült „hátbaszúrniuk” a gumitőrrel, én pedig az egyik ilyen után megálltam egy szusszanásnyi pihenőre - De még gyakorolhatjuk egy kicsit? Legalább amíg ráérzek, hogy mégis hogyan, vagy merre mozogjak… -nézek kérdő tekintettel először Adamre, majd a tanoncra, hisz hiába, hogy a fiatal rangban alattam áll, ha a harcképzettséget nézzük, azt hiszem, még nekem is bőven lenne mit tanulni tőle, ezáltal pedig ő is egyfajta tanársegéddé avanzsálódik a szememben.
- Ez megint egy olyan dolog, amit érdemes megtanulni. Az ellenfeled sosem hibátlan, akármilyen képet is mutasson neked. Lehet például és egy 300 feletti vérfarkas akármilyen erős, ha közben mentálisan nincs a helyzet magaslatán. Mindenkit meg lehet fogni valamilyen módon, csupán idő kérdése. A harcosok feladata ilyen szempontból nem csak az, hogy a saját fizikai és mágikus képességeikkel harcoljanak az ellenféllel... hanem hogy kijátsszák ellenük a gyengeségeiket, új eszközöket felhasználva ellenük. Igyekszek úgy viselkedni, hogy aztán ne érhesse szó a házam elejét. Mentorként jókora felelősség nyomta a vállamat a tanulni vágyók ellenében. Magamra vállaltam, hogy kiképzem a többieket, legyenek akár tanoncok, akár idősebbek és sok társammal ellentétbe azok közé tartoztam, akik ténylegesen tanultak harcművészetet és nem csak a puszta fizikai-mágikus erejükre hagyatkoznak, hanem van valami plusz is. Ilyen szempontból pedig igyekeztem megfelelni. Ezért volt, hogy tán kicsit sokat beszéltem, de ez valamit valamiért alapon ment. Inkább mondok sokat, mint hogy kifelejtsek valamit, így pedig a tudás hiányos maradjon. Ha meg valami még így se világos, akkor Abie rá fog kérdezni, elég érdeklődő volt hozzá. Főleg, ha később talán az életét mentheti meg az infó. - Pontosan erre gondolok - bólintok. - Ez most sokkal inkább fog szólni a helyezkedésről és a helyzetfelismerésről, mint a harcról. Az már egy következő szint. Szóval ezzel a "csatakiáltással" indult meg ez a rögtönzött fogócska. Mondhatjuk viszont, hogy valahol szívóztunk Abie-vel. Elvégre nem mondanám egysíkúnak a stratégiánkat. Alkalmazkodtunk a helyzethez állandóan, ahogyan az igazából történne. Történt ez az után is, hogy végül rávettük Abie-t, jöjjön ki a fal mellől, mert ez így hosszútávon inkább válik kárára, mint előnyére. A jelek szerint a térnyerés dologra ráérzett, elvégre a távolabbi terület felé, ahol több a hely, nagyobb a potenciális helyezkedési lehetőség. Ez persze már megint csak a feltétel, amit meg kell oldani utána. Jópár percig, ha nem fél óráig kergetjük egymást a teremben, mire Abie újra megjegyez valamit és beiktatok egy kisebb pihenőt. - Minden kezdet nehéz Abie. Gondold el akkor hogy álltál a dolgok előtt, amikor egykor a mentorod az első varázslatodat tanította neked - sajátos példa, de attól még igaz. - Még szép, hogy folytatjuk, hisz ezért vagyunk itt. Inkább gyakorlunk kevés dolgot egy alkalommal, de sokszor, mint sok dolgot nem elégszer. De most kicsit emeljük a tétet. Ha olyan tárgy kerül az utadba, amit szerinted akadályozásra felhasználhatsz, használd. Teszem azt, ha közelségedbe kerül egy medicinladba, akkor egy megfelelő pillanatban lökd elénk, hátha korrigálásra késztet. A rumli most ne legyen szempont. Emellett, ha szükségesnek látod, használhatsz mágiát is. Naja, ez legalább a mi előnyükön van, relatíve kevés olyan vérvonal van, melynek van valamilyen aktív, nem saját testére vonatkozó képessége, mint Kilaun vagy a Megoldó leszármazottainak. Persze, közben más kárpótolja őket, de most ne menjünk bele. Szépen újra elhelyezkedtünk a tanonccal, majd megint rászabadultunk a szőkére, amikor jelzett, hogy mehet.
- Igen, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy többnyire idő kell ahhoz, hogy észrevegyük a másik gyengeségét… És nem biztos, hogy mondjuk valaki, aki nem harcos és nem ebben nőtt fel, stresszhelyzetben olyan könnyen felismerné a lehetőséget. -jegyeztem meg, mintegy mellékesen. Legalábbis belegondolva, hogy mihez kezdenék egy éles helyzetben, nem hiszem, hogy túl jól sikerülne szerepelnem, mint ahogy az sem valószínű. Nekem inkább a betegségekhez, sérülésekhez van szemem, nem pedig mások pszichoanalizálásához, bár azt hiszem, ez fordítva is igaz lehet. És így van rendjén… - Értem. -bólintok Adam magyarázatára, az pedig, ha sokat beszélt, a legkevésbé sem zavart. Ha ezzel szemléletesebben át tudja adni a lényeget, miért ne? Mellesleg a több információból jó eséllyel több is ragad meg, mint ha csak néhány tőmondattal tudná le a lényeget. Nem mondom, feladták a leckét ezek ketten… Bár azt mondjuk kétlem, hogy ha terepen lennénk, ők pedig két ellenséges szándékú vérfarkas lennének, akkor nem unták volna meg már rég a fogócskát és ugrottak volna nekem, de nem lehet mindent in medias res kezdeni, nem igaz? Csak szépen az alapoktól, ha már Adamre bíztam az edzést, így pedig igyekszem jól „vizsgázni” nála. Nem tagadom, attól függetlenül, hogy csak ezt az egy egyszerű kis feladatot gyakoroltuk, valahol mégis lefárasztott a folytonos figyelés, helyezkedés, mozgás… – Igaz. Furcsa belegondolni, hogy volt idő, amikor még mindez ismeretlen volt számunkra… -felelem kissé elmerengve, de amikor az akadályozás kerül szóba… pont medicinlabda? Én, meg a medicinlabdadobálás… azt hiszem, az három különböző dolog, bár a lényeget azért értettem. Igaz, körbenézve a teremben, ahol többnyire edzőgépek voltak, azokat még annyira sem fogom borongatni-dobálni. - A mágia nem rossz, csak nem lenne éppenséggel reális… Úgy értem, ha a támadóm fiatalabb mint én, vagy viszonylag fiatal vérfarkas, akkor azzal gond nélkül leszerelem. Ha viszont idősebb, amiből azért jóval több akad a városban, akkor a varázslatok nagy részével semmire sem megyek. Lásd, Bénítás. -feleltem, ahogy gondolatban gyorsan átpörgettem a varázslataink listáját, mégis mi lenne használható belőlük? - De ne aggódj, majd feltalálom magam. Azért akadnak olyanok is amik nem közvetlenül az áldozatra hatnak, hanem inkább csak külső, zavaró tényezők. Amik nagyon zavaróak tudnak lenni… -feleltem, a végére egész elmosolyodva, ahogy kapásból eszembe jutott egy egész használható ötlet. Mindenesetre, mielőtt újra belevágtunk volna az edzésbe, még kicsit megnyújtóztattam a végtagjaimat, majd ittam némi vizet, mielőtt újra megragadtam volna a gumitőrt, jelezve, hogy részemről folytathatjuk.
- S ennek a fejlesztése ügyében vagyunk most itt - biccentek. Nagyon sok ember elkövet egy bizonyos hibát: könnyen választja az egyszerűbb utat. A legegyszerűbb azt mondani sokaknak, hogy nem, ez nem megy, ez nem sikerülhet. Halálra ítélik még azelőtt a dolgot, hogy egyáltalán megtették volna az első lépést. Nem is tudják, hogy a saját gondolataikkal nagyobb kárt tettek önmagukban, mint amit a bukás ténye hozhat el számukra. S nem, ezt most nem Abie-vel kapcsolatban mondtam, mielőtt valaki félreérti. Ő már megtette az első, legfontosabb lépést: vágyja a fejlődést. Figyel és tanul, jelenleg több dolga nem igen van... na, jó, de, hogy elkerüljön minket. Hogy a késeink inkább csak a levegőt szántsák fel, mint a bőrért simogassák... hogy még csak a közelébe se jussunk. Fel lett adva a lecke, ideje megoldania, hogy iskolapadosan fogalmazzak. Azt el kell ismernem, hogy igyekszik, a siker már inkább olyan több kevesebb. De nem is várom el tőle, hogy most hirtelen megváltsa a világot. Nekem se két percembe telt rájönni, éveket kellett gyakorolnom, hogy inkább természetből fakadjanak a mozdulataim, mint meggondolásból. - Ugye? Én ugyan gyerekként lettem elhívva, de... már nem sok maradt meg a régi időkből. Pontosabban de, megmaradt, csak... nagyon kell koncentrálnom rá, hogy előjöjjenek. Mikor megy előre az ember csak a mindennapokban és eljön a pillanat, mikor megáll gondolkodni a mögötte levő dolgokon... igen, egy őrző számára akkor derül ki az is, hogy volt régen normális élete. De most a jelenre kell koncentrálni, köztük Abigail edzésére is. - Na igen, sajna az idős farkasoknak van egy ilyen kellemetlen tulajdonságuk... a háromszáz felettiekbe nekem is beletörik a bicskám. Ám én azt vallom, hogy ha megvan a kicsi esélye is a hatásnak, akkor érdemes használni. Ki tudja, talán csak a mancsát blokkolod le, de onnantól kezdve arra nem tud ráállni harc közben. Módfelett idegesítő tényező. Naja, a bénítás meg annak a szépségei... azt hiszem tudnék róla mesélni Abigail-el kapcsolatban, ha azt az időt nem éppen Alignak tölti el vendégeskedve a fejemben. Naja, akkor emlékeznék, milyen kígyó módjára tekeregni a földön. - Ha van már ötleted, akkor bőven jó. Ne feledd, a harctéren nincs bíró, nincs ring, vagy akármi, ami behatárolna téged, megszabja az eszközeidet. Ami szolgálja a túlélésedet, azt használd fel... mert ellened is fel fognak használni mindent. Volt valami baljóslatú Abie mosolyában, pedig amúgy semmi gonoszat nem árasztott magából. Pont ő? Majd ha megszállja Alignak, talán abban az esetben, a szőke barátosné túlságosan jótett lélek. Na, de haladjunk. Hagytunk Abie-nek némi felkészülési időt, mire megint elhelyezkedtünk a teremben. Amint a szőke kész volt. Akkor a tanonc azon ügyködött, hogy magára vonja Abie figyelmét... míg én a hátába kerülve igyekeztem lefogni.
- Bizony. -bólintok a férfinak, majd hallgatom a szavait. Engem az egyetemi tanulmányaim közepe felé hívtak el, furcsa belegondolni, hogy milyen lehetett azok élete, akik már egészen gyerekként kerülnek bele ebbe a rendszerbe, ebbe az életformába… Nem tudom, irigyeltem-e ezért, vagy inkább annak örülök jobban, hogy viszonylag „normális” fiatalkorom lehetett. No de vissza a jelenbe, vissza az edzéshez és ahhoz, hogy mihez kezdjek, ha újra egy rosszakaró vérfarkassal hozna össze a sors. - Igazad van. Ezt megjegyzem későbbre! -mosolyodok el, és a helyzet komolysága ellenére komikus elképzelni, milyen látványt nyújthat egy támadni készülő vérfarkas, aki épp három lábon egyensúlyozik, mert az egyiket használni képtelen… Nem hiába szeretem annyira a bénítás varázslatot, ám ahogy eljutok idáig, egyből el is fog valami szégyenérzet, ahogy eszembe jut a tavalyi Vörös Hold, és hogy pont Adamen voltam kénytelen használni ezt a módfelett kellemetlen varázslatot. Tudom, szükség törvényt bont, és így legalább egyikünknek sem esett komolyabb baja, ettől függetlenül azonban mégis kínos valahol a dolog. Mielőtt még nekikezdhettünk volna az újabb körnek, ittam némi vizet, majd az üvegemet a padon hagyva hátráltam el a fiúktól, hogy egy bólintással jelezzem, én készen állok a következő fordulóra. Szóval nincs bíró? Nincs ring, vagy szabályok, behatároló kötöttségek, így… ismét az előzőhöz hasonló hátrálással kezdtem a dolgot, mint ha csak az előzőt szeretném ismételni, ám amint kezdett szorosabbá válni a helyzet, hogy esetleg bekerítenek, vagy netalántán utolérnek és elérnek a tőrükkel, magam is cselekedtem. Az Elemi kapocs varázslatot magamban elsuttogva idéztem meg közvetlenül a támadóim lába előtt, alatt egy vékony vízréteget, hogy aztán egy pillanaton belül meg is fagyasszam a mágiám segítségével, abban reménykedve, hogy ezzel sikerül levennem őket a lábukról. Amennyiben igen, és elvesztik az egyensúlyukat, úgy kihasználom a lehetőséget, hogy kitörjek a sarokba szorított helyzetemből, ha kell, akár arrébb lökve, taszítva őket, hogy tényleg földre kerüljenek, ha pedig követni próbálnának… Nos, akkor lépteim nyomán is folyamatosan megjelenik a korábbihoz hasonló jégréteg, hogy akadályozza őket a követésben.
[ 50 pont – 20 pont (elemi kapocs, víz) = 30 pont ]
A fogócska pedig folytatódott, ahol az imént abbamaradt. Nem mondanám, hogy könnyen akartam adni Abie-nek a sikerélményt. Oké, hogy "csak" gyógyító volt, nem feltétlenül ez a szerepkör a fő profilja, mint amibe most át kellett vedlenie, de szükséges volt. Ha már egyszer erre lettem felkérve, akkor igyekeztem is eleget tenni a feladatnak... meg persze megfelelni az elvárásoknak. Elvégre, nem csak a mentornak kell megfelelnie a tanítványnak... hanem a szükséges színvonalat is el kell érnie a mentornak. Ördögi kör, de tudtam, mit vállalok, mikor anno Willtől kértem az átminősítésemet. Vissza a jelenbe, na. Kergettük az Abie-t, talán fogalmazhatunk így. Talán aki nem tudja, mit is csinálunk, az vigyorogna egy jót rajta, ahogyan a szőke kerülgetett minket, mi meg keringtünk, mint a Föld a Nap körül. S úgy tűnt, szépen lassan már el fogjuk érni a célunkat. Egyre inkább sikerült úgy terelni Abie-t, hogy kényelmetlenül közel kerüljön a falhoz. Uh, na ha most mi is használhattunk volna varázslatot, szegény szőke leányzó elég kellemetlen másodpercek elé nézhetett volna. De hát mi most farkasok voltunk, olyan mágia meg elvileg nem állt a rendelkezésemre, mely hasonlított volna valamelyik vérvonaléra és ebben is felhasználható. De nem volt, szóval megmaradt neki ez az előny... és a macska rúgja meg, ki is használja. Már éppen azon voltam, hogy a sarokba szorultra rárontsak, amikor meghallottam valamit. Toccs. Lenéztem és meglepődve vettem tudomásul, hogy úgy tűnik, lassan hívni kell a vízvezeték szerelőt, mert csőtörésünk van és víz került az edzőterembe. Víz... víz... halvány emlék rémlik fel a fejembe, amikor is szó szerint fejmosást kaptam egy hosszabb iszogatás után Abie-től. Hátraugrottam és még pont időben. A következő pillanatban a vízből jég lett és a gyanútlan társam úgy ahogy volt vágódott el. Abie így ki tudott szabadulni, de nem hagytam neki túl sok lélegzetvételt, mert a rögtönzött jeget átugorva már mentem is utána. Na most nem, szöszi, nem fogsz engem is megszívatni, elkaplak... aha, ahogyan azt Móricka elképzeli. Meg se fordult a fejemben, hogy ezt menet közben is meg lehet csinálni és hamarosan az én lábam alól is talaj. Bakker. - Au... na ez ügyes volt. Viszont ennyivel nem akartam annyiban hagyni. Fel akartam ugyanis hívni a figyelmét arra, hogy még akkor is történhetnek nem várt események, amikor úgy tűnt, már nyeregben vagyunk. Mondjuk sejtem, van ennyi esze a szőkének, de azért emlékeztetni nem árt. Szóval a következő pillanatban, amennyire csak tőlem telik, megpróbálok ültömből felé lendülni, amennyiben megfelelő közelségben van... a célom pedig az, hogy kikaszáljam a lábát. Vajon sikerül-e?
Nem is vártam el Adamtől, hogy a korunk, vagy titulusaink miatt viselkedjen másképp – mint ha nem lennék én is ugyanolyan tanonc, mint a többi harcos fiatal… Pláne, hogy ha azt nézzük, a legtöbbjük fiatal kora ellenére már jobban áll a harctudást illetően, mint jómagam. És ezért vagyunk most itt, hogy ezen változtassunk. Hisz ha már itt is finomkodva, óvatoskodva, kíméletesen edz velem Adam, elhitetve velem, hogy jó vagyok, mekkora pofon fog érni akkor, ha nyílt terepen, élesben kerülök hasonló helyzetbe? Ha pesszimista akarnék lenni, mondanám, hogy akár az életembe is kerülhet… És nem is finomkodnak, sem ő, sem a kis segítője, nem telik bele sok idő, hogy ismét sarokba szorítva érezzem magam – legalábbis egy pár pillanatig. De ha már a játékszabályok engedik a mágia használatát, akkor miért ne használnám ki a lehetőséget? A víz erejéhez folyamodom, megidézve, majd rögtön meg is fagyasztva azt, hogy kitörhessek a támadóim gyűrűjéből, majd le is hagyhassam őket… Igaz, nem ment túl könnyen, bár ha úgy nézzük, már az is fél siker, hogy elsőre legalább a tanonc fiút sikerült leráznom – hogy nem sokkal később csatlakozzon hozzá Adam is. Ahogy elvágódott, egy néhány lépést még megtettem, mire érzékeltem az esését, de aztán meg is torpantam ugyanolyan lendülettel, mint ahogy a sarokból indítottam a sprintemet. - Köszi. Remélem, azért nem ütötted meg magad nagyon… –szólaltam meg, s abban a hitben élve, hogy ezennel vége is az újabb körnek és ismét szünetet tartunk, már indultam is vissza felé, hogy segítő kezet nyújtva felsegítsem a földről. Hiba volt… hinni a templomban kell, nem pedig az edzőteremben, pláne edzés közben, így aztán nem meglepő, hogy nem számítottam a lábsöprésre. Akármilyen óvatosan is közelítettem a jég miatt, a következő pillanatban már én is csak úgy csattantam a földön. - Áucs… Ez… cseles volt. -tápászkodtam fel, miközben megdörgöltem fájós derekamat - Azt hiszem, rá kéne szoknom a Hatodik érzék varázslat használatára… Mást nem ilyen esetekben jó szolgálatot tenne. Nem igaz? Jut eszembe… van olyan varázslat, amit a terepen szívesen szoktál alkalmazni? Vagy akár harc, menekülés közben? -faggattam tovább a férfit, ha már épp témánál voltunk, hisz a mágiában mindig is jobb voltam, mint a harcban, és még ha nem is használnak túl sokat a harcaik közben, biztos megvan a szokásos, bevett rutinjuk, minek hol veszik hasznát. - Amíg mesélsz, addig legalább pihenek meg iszok egy kicsit… Aztán utána folytathatjuk tovább. És most már tudom, amíg nem szólsz, hogy nincs vége, addig… addig nincs vége, és bármilyen trükkre, ellentámadásra, vagy hasonlóra számíthatok. Igaz? -kérdeztem nevetve, felismerve a korábbi hibámat, figyelmetlenségemet, azzal már indultam is, hogy magamhoz vegyem a kulacsomat.
Kuncogtam magamban, még a földön ülve. - Abie, ahhoz képest ahogyan engem már intéztek el életem során, egy kis esés semmi. Elég csak arra az estére gondolni, amikor Paloma bokrába estem be. Nem elég, hogy az a farkas ellátta a bajomat, de még a kedves is eltörte - megint - a karomat a baseballütőjével. Oké, utána Abie kezei közé már úgy kerültem, hogy el voltam látva akkor jövendőbelimnek köszönhetően, de azért úgy se voltam valami bizalomgerjesztő a sérülésekkel és a törött karommal. S ez még csak egy volt az összes történetem közül, ami harcosként megesett velem... ez pedig éppenséggel nem a mesélés része, ahogyan azt Abie is megtapasztalhatta, miközben vízszintesbe került. Hát igen, ez odakint így működik. Másodpercek alatt fordul a kocka. Ha most bántani akarnám, már a nő nyakán lennének a kezeim hogy kiszorítsam belőle az életet. Így viszont csak megböktem az oldalát a gumikéssel, jelezve, hogy éppen most "halt meg". - A harcban mindig az marad végül felül, aki cselesebb a másiknál - osztom meg vele. - Ez az, amit sokan nem értenek. Mindenesetre ha ilyen helyzetbe kerülsz mindig távolodj el az ellenfeledtől. Főleg olyan tekintetben, hogy neked vannak távolsági képességeid, a legtöbb farkassal ellentétben. Na, megint megszólalt a harcmániás... oké, ez se teljesen igaz. Egy harcos nem azért válik azzá, mert képes valakit legyőzni harcban... hanem azzal is, hogy el tudja kerülni a harcot, mégis megoldva a konfliktust. Az összecsapás már tényleg a végszükség, mikor kifogytunk a lehetőségtől. Láttam már ennek nyomát, amikor a kolostor mesterei puszta szavakkal nyertek meg csatákat. - A Hatodik Érzék valóban javallott... nevezz paranoiásnak, de amíg én a pincén kívül tartózkodok, mindig bekapcsolva tartom. Néha okoz kellemetlenségeket, de... inkább törjek össze egy üveget, mint hogy elveszítsem a fejem. Hogy mi kellhet még, nos... a páncél mindenképpen. A csapdát szintén ajánlom, egy suttyomban elhelyezett meglepetés eléggé kellemetlen lehet a farkasok számára, ha bele tudod őket csalni. Illanás és rettegés kombó, szintén hatásos menekülésre, pláne, ha még meg is vakítod kicsit a villanással. Hát, ennyi... bár igazából neked több lehetőséged van, mint nekem. Hiába, ez van, Abigail nálam magasabb mágiaszinten van. - Harc közben pedig... nos, főleg bénítok, vagy Ezüst Karmokat használok. Legvégsőbb esetben nyúlok a tűzhöz. Bár az esetek többségében én inkább támaszkodok a saját harci tudásomra, mint a mágiára. Sajnos nincs akkora varázserőm, hogy hosszútávon tudjak hatásosan harcolni vele. Ez meg a másik szomorú igazság, eléggé gyéren álltam a mágia terén még úgy is, hogy harmadik szintű voltam. Lehet lassan el kellene kezdenem felkészülni egy következő vizsgálatra. Legalább eggyel. - Valóban nincs vége, Abigail. Sose felejtsd el, amit most mondok: ha harcra kényszerülsz, csak akkor van vége a harcnak, ha eléred a biztonságos zónát... vagy győztél helyben... vagy meghaltál. S nagyon remélem, hogy esetedben sose kerül sor az utóbbira idő előtt. Ennyi szentimentalizmust megengedhettem magamnak így harc közben. Abie az egyik legjobb szívű ember volt, akit ismertem... ha valaki közülünk, ő megérdemelte a hosszú életet. Na, de vissza az edzéshez. Órákon keresztül voltunk az edzőteremben. Idővel a tanoncot nélkülöznünk kellett, mivel megérkezett a mentora. De ez nem jelentette azt, hogy onnantól könnyebbé vált volna. Pont ellenkezőleg... ekkor jöttem csak bele igazán a "sanyargatásba". Bántottam Abie-t? Nem... de hogy kiadós izomlázzal fog hazatérni, azt garantálom...
//Nos onee, úgy érzem erre az alkalomra megvolnánk. A játékot majd jegyezd fel a lajstromodba, mint lezárult tanulóst Köszönöm szépen a játékot ^^ Állok rendelkezésedre a későbbiekben is//
- Jó, oké, tudom, de… akkor is. -felelem, hisz lehet, hogy számára harcosként teljesen mindennaposnak számítanak a sérülések, esések, verések, én mégsem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy napi szinten okozzak fájdalmat másoknak. - Azt hiszem, ezt megjegyeztem egy jó időre… -bólintottam a szavaira, igaz, nehéz erre a harc közbeni életmentő trükközéshez folyamodni, úgy átverni, megtéveszteni a másikat, ahogy nem szégyelljük olyannak, aki alapvetően nem ilyen természetű. Az eltávolodásra is csak hevesen bólogatok, azzal nincs gond, távolodok én, a gond csak az, hogy az esetek többségében sajnos nem rajtam múlik a dolog. - Tudod, van az a mondás, hogy a paranoia a hosszú élet titka… -nevettem csendesen Adam tanácsára, azzal pedig maximálisan egyetértettem, hogy inkább pár törött üveg, ha már életet menthetünk a varázslattal. - A páncélt is szeretem, a korábbi Vörös Holdaknál a civileket próbáltam menteni, amikor rájuk támadt az egyik vérfarkas kölyök. -idéztem fel azt a pár évvel ezelőtti pillanatot, amikor Ashley kezdett vérengzésbe a síparadicsom büféjében. És hiába volt csak kölyök, mégsem sikerült minden civil életét megmentenem… Az első Vörös Holdam. És akkor azt hittem, hogy rosszabb már nem jöhet, de úgy tűnik, évről évre sikerül felülmúlnia magát az eseménynek. - Az illanás tényleg jó ötlet. Én még a valami ezüstöt is szeretem, ha már testközelbe kerülünk egymással a vérfarkassal, egész jól meg lehet zavarni vele, pár pillanatra. Magasabb szinten meg… hát, én tűzzel nem tudok manipulálni, csak vízzel, de azt szeretem ilyen téren, elég sokrétű… Vagy még a Minden vadak lelke, amit egész sokféleképp fel lehet használni. Jó, mondjuk azzal se fogok jó eséllyel lefutni vagy lenyomni egy vérfarkast… -sóhajtottam, bár a semmitől az is több, nem igaz? Ne legyen elégedetlen az ember. - Te harctudásra támaszkodsz, én mágiára… a harctudásomat nem nevezném annak, még jóindulattal sem. -csóváltam a fejem, nem mint ha különösebben szégyenkeztem volna miatta… gyógyító voltam, máshoz értettem, ennyi. - Rendben… Remélem, hogy a jövőben sikerül elkerülnöm az ilyen helyzeteket, de ha mégsem… akkor is jól végződik a számomra. -sóhajtottam, bár azért egy halvány mosoly még belefért így a végén, egyfajta köszönetképp a „jókívánságra”. Újra a kulacsomért nyúltam, hogy pótoljam a folyadékveszteséget, aztán, egy pár perces kis pihenő után erőt vettem magamon, hogy folytassuk az edzést – akármennyire is imádok Adammel cseverészni az élet nagy dolgairól, attól sajnos nem javulnak a képességeim önvédelmi téren, és tekintve, hogy milyen időket élünk, no meg hogy milyen idők járnak, igazán rám fér a gyakorlás. Mondanám, hogy majd Killiant is megkérem, hogy segítsen, de azt hiszem, ilyen téren egy őrzőtől talán reálisabb a tanulás, mint egy majd’ ezer éves vérfarkassal… Így vagy úgy, azt hiszem, este nem lesz gondom az elalvással.
// Köszönöm az edzős órát, tanárbácsi! Ne aggódj, bevésem csöpp kis noteszembe, aztán majd ha úgy alakul, majd ringbe szállok a lvl2-ért :3 Köszöntem! //
Bevallom, eléggé bennem van a félsz. Nem azt mondom, hogy nem tanultam eleget, vagy nem meditálok minden nap, hogy a lehető leghamarabb tökéletesítsem. Még csak az sem igaz, hogy ne gyakoroltam volna a varázslatokat. Másról van szó. Jackson jelenléte összezavarta a fejemet, jobban, mint eddig bármi, de szívből remélem, hogy legalább a vizsgán nem lesz akadály. Másrészt kicsit amiatt is aggódom, hogy a Protektor fog vizsgáztatni, nem mondom, jó nagy megtiszteltetés, de attól még ő valahogy olyan... Hümm, hát egy kicsit tartok tőle. Főleg annak fényében, hogyha utána tud rám időt szakítani, beszélnem kellene vele Mayáról. Ha nem megyek át, akkor ez ugrik, de azért nem szeretnék ennyire borúlátó lenni, elvégre szerintem igencsak odatettem magam. Bízom benne, hogy nem fogok leblokkolni, mert az felettébb kínos lenne. Három perccel a megbeszélt időpont előtt érkeztem, nem az utolsó pillanatban szerettem volna beesni, de túlbuzgónak sem vágytam lenni. Úgyhogy maradt ez a megoldás, szerintem bőven nem túlzás, és nem tűnik úgy, mintha rágörcsöltem volna. Azt hiszem, nagyon túlgondolom ezt az egészet már megint, de ha egyszer olyan fontos… Mindenesetre, valahol mélyen tényleg inkább úgy vagyok vele, hogyha már ennyire érzem a mágiát, akkor csak nem hasalhatok el. Ugye? Beléptem hát a kiképzőterembe, borzalmasnak találtam még mindig a nevét, de hát na, végül is valóban annak lehetett hívni egyesek oktatását. A kiképzésről nekem akkor is a hadsereg jutott eszembe mindig. Miért agyalok én ilyen dolgokon? Néha kifejezetten reménytelennek gondolom magam. Egyébként, nem öltöztem túl magam, mármint, nem olyan egyetemi vizsga stílusban nyomtam, de azért csinos voltam, és összeszedettnek látszó. Amúgy egy merő káosz voltam érzelmileg, de ez nem tartozott szigorúan a tárgyhoz. A magabiztosság látszata megvolt, ahogy odasétáltam a Protektorhoz, amennyiben már ott volt, ha nem, hát megvártam, ezen ne múljék, inkább nekem kelljen várnom, mint neki. Csodával határos módon még hasra sem estem, úgyhogy képzeletben vállon veregettem magam. - Jó napot, Protektor úr! Nem nagyon jött a számra a Will, vagy épp a William, vagy hogy egyáltalán tegezzem, fogalmam sincs, miért, mert például Dimit gond nélkül tegeztem, de ő valahogy mindig is lazábbnak tűnt nekem. Vizsga előtt valahogy különösen nincs kedvem ezen változtatni, úgyhogy egyelőre marad így a dolog. Elmosolyodom, én készen állok, szóval jöhet nekem minden kérdés, szívesen varázsolok is, óóó, de még milyen szívesen, alig várom, rajongok érte úgyis. Kíváncsi vagyok, ez a vizsgám másként fog-e lezajlani, mint az előző… de biztosan, Mandy mintha említette volna, hogy itt a tanult varázslatokról is számot kell adni.
Mozgalmas időszakon vagyunk túl és hasonlóba csúszunk befelé szépen lassan, ahogy jön a nyár, nem csoda, hogy mindenkinek ezer meg egy másik dolga van, a mentorokra is több teher hárul az elkövetkezőkben és nem pusztán azért, mert a nyári időszakban a gyakorlás kötetlenebb, nem kell a négy fal között maradni minden áron... Akárhogy is, addig-addig sakkoztam a beosztásokkal, inkább szabaddá tettem magamat egy órácskára, hogy Naomi vizsgáztatását megejtsük. Persze, még időben, bő egy hete szóltam neki erről, hozzátéve, hogy bármi közbe jöhet, de nagyon remélem, nem fog. Eddig úgy néz ki, nekünk kedvez a fairbanksi közhangulat... bár kérdés, kedvezőnek tartja-e személyemet. Lehet, jobban örült volna másnak, holott nem eszek embert. Legalábbis még nem kóstoltam és cserkészbecsszó, nem most szándékozom elkezdeni!
Egyébként sem pörögtem túl a dolgot, lévén én magam helyben vagyok, ha úgy tetszik, csak két folyosóval arrébbról kellett ide keverednem. Egyszerű farmert és világosabb szürke pólót sikerült magamra kapnom a reggeli zuhanyt követően, a kávé-cigi kombón is túl vagyok, így minden adott hozzá, hogy ne faljam fel elevenen vizsgára késznek mondhassam én is magam, miután Elle-től egy ideje elköszöntem már. Korán kellett ma bemennie, ennek eredményeképp pedig már odabent várok Naomira, nyitott ajtóval meg minden. - Neked is, Naomi! Sosem foglak tudni rászoktatni a Will-ezésre, igaz? - Jelenik meg mosoly képemen az érkeztére, kérdésem költőinek is vehető, akárcsak az, hogy: - Készen állsz? - A leghülyébb kérdések egyike, tudom jól, mégis olyan önkéntelenül csúszik ki számon. Meglepődnék, ha közölné, hogy meginna még egy kávét előtte vagy tudom is én, az biztos szent! Mégis rákérdezek. - Nem tudom, mennyit mondott el Mandy a vizsgával kapcsolatosan, de mivel a madarak azt csiripelték, mágusnak készülsz, így két varázslatot kell majd végrehajtanod. Az egyik előtted sem titok, ez a választott mesterszavad lesz. - Ellépek az asztaltól, aminek dőlve eddig figyeltem a lányt, mellé sétálva mutatok végig az asztalon levő öt kisebb-nagyobb ládikán. - Amelyik a leginkább vérfarkashoz köthető, abban rejlik a második feladatod. Bölcsen válassz! - Adom meg az egyszerű instrukciót némi mosollyal, innentől pedig rajta áll a dolog.
A kérdésére azért megengedek magamnak egy röpke mosolyt, nem mondom, hogy nem, de azért ahhoz még el kell telnie egy kis időnek, hogy hozzászokjak a gondolathoz, és Willként emlegessem. Ez nem az ő hibája, egyszerűen én működöm így. Ami késik, nem múlik, ám úgy hiszem, jelenleg mellékes az, miként hívom. Mivel vizsgára készültem, és varázsolnom is kell majd, természetesen meditáltam előtte, hogy rákészüljek az eseményre. Izgulok, de legalább már abból a szempontból nem vagyok feszült, hogy tudom, milyen úton szeretnék járni, és szemernyi kétségem sincs afelől, hogy jól választottam. A készen állok-e kérdéskörre azért bizonytalanul bólintottam egyet. Nem tudhatom pontosan, hogyan fogok szerepelni, de azért úgy gondoltam, hogy eleget tanultam és gyakoroltam, szóval nem tudom elképzelni, hogy megbukjak, bár van az a pont, amikor az akarásnak nyögés a vége, de csak nem nálam fog ez összejönni. - Értem! Bólintok megint, olyan leszek lassan, mint azok a rugós nyakú bólogatós kutyák az autók műszerfalán. Legalább olyan bő az eszköztáram jelenleg. Két varázslat, szerintem menni fog, sőt… mennie kell, főleg a Keresésnek, hiszen azt még többször gyakoroltam, mint a többit, így hát nincs okom rémképeket kergetni. Fura egyébként, de mindig, mikor varázsoltam, sokkal magabiztosabb voltam, mint általában vagyok, és utána olyan csodás érzés önt el, hogy minden fáradozást megér a dolog. - Ohh. Na… lássuk a farkast. Mosolyodom el, határozottan érdekesnek tartom ezt a fajta megközelítést, lehet William nem örülne neki, hogy hangosan kimondanám, hogy kicsit olyan ebben a formában az egész, mint egy játék. Lehunyom a szememet, és koncentrálok is, ugyanazokat a pillanatokat idézem fel mindig, mikor Roxannál voltam, és először csináltam, az valahogy bejött. Azóta persze már sokszor gyakoroltam, olykor csak úgy a hecc kedvéért, még akkor is, ha úgy sejtettem, nincs a környéken vérfarkas nyoma. Meglepődni azonban több ízben volt lehetőségem, és azt hiszem, joggal mondhatjuk, hogy szinte mindenhol ott vannak. Szóval magamban mondogatom csak a Keresés-t újra és újra, az ajkaim nem mozognak, pont úgy, ahogy akkor csináltam, most is megemelem a kezem, hogy a tenyeremet végighúzzam az arcom előtt, kicsit úgy él ez a képzeletemben, mintha csak felhúznék egy rolót, elhúznám a függönyt, hogy lássam, mi van mögötte. Jelen esetben egy olyan világ, ahol a vérfarkasok nyomai manifesztálódnak előttem. Mikor elhaladt a kezem szemeim előtt, fel is nyitom őket, bízván abban, hogy a mágia megfogant, és immár láthatom a halovány derengést a dobozok valamelyikén, vagy épp többön is, hisz azt mondta, az kell, ami leginkább vérfarkashoz köthető. Addig azonban nem szólok egy szót sem, amíg nem vagyok biztos a dolgomban, ez túl fontos, nem szabad elszeleskednem, amolyan Naomis módra, megfontolom alaposan…
Értő bólintásaira csak folytattam a megkezdett gondolatmenetet. Remélem nem várt drámai felvezetést és esszét a jelenlegi vizsgája fontosságáról, elvégre... ő már pontosan tudja, mit akar, melyik utat választja. Megerősítették ezt azok, akikkel gyakorolt, de én magam is látom rajta, milyen irányba húz a szíve. Sokan buktak már mondjuk ezen az úton, már csak azon röpke - haha - idő alatt is, mióta én az őrzők útját járom. Mágusnak lenni sosem egyszerű. A legtehetségesebbek is könnyedén áteshetnek a ló túlsó oldalára, ha könnyelműen veszik az akadályokat, tehetségüket pedig magától értetődőnek. Naomi értelmes, érett fiatal nő, amennyire ismerem. Bízom benne, hogy esetében nem áll fent a probléma még - az elkövetkező évtizedeken meg kár előre filózni, hogy mit hoznak majd számára. A saját szerencséjének kovácsa, s ha itt megfelel, olyan útra lép majd, ami hatalmas távlatokat nyithat meg előtte, egyúttal a pofára esést is meg fogja tapasztalni jópárszor. Rajta áll csupán, erőt kovácsol e mindebből, vagy elfut az akadályok elől. De hogy is volt az a duma arról, hogy semmi nagy ívű köret nincs a dolog mellé? Ellépek az asztaltól, mellette állva meg, s fordulva vissza a ládikák irányába. Én pontosan tudom, melyiktől mit kap majd, ha sikerrel jár így nem szükséges a varázslatot elvégeznem. Biztató bólintással nyugtázom csupán, amikor nekikészül a dolognak, s elcsendesedem, nem zavarva meg az esetleges koncentrációban, amire szüksége lehet.
Az öt dobozból csupán három dereng fel Naomi szemei előtt a varázslatnak köszönhetően. Az egyik épp csak, mint amikor hozzáér az ember, de rászólnak, hogy ne piszkálja a ládát, míg a bal szélsőt kifejezetten körbetapogattattam a vizsgához segítségül hívott hegyi farkassal. Ezen erőteljesebbek a nyomok, nagyobb a felület, ami "világít", de ugyanakkor ott a harmadik láda, melyen az azt lezáró csat része és a cirkalmas díszítés világít erőteljesen, mintegy ékes jeléül annak: nem épp elefántcsontból faragták őket.
Abszolút nem vártam drámai felvezetést, már csak azért sem, mert amennyit én eddig láttam a Protektorból, nem volt épp a legbeszédesebb fajta, vagy csak nem mindenkivel, de ez igazából nem zavart, mostanság már bármit szívesebben tettem, minthogy beszéljek. Utána úgyis eleget fogok még, de jelenleg sokkal jobban érdekelt a vizsgám. Erre akartam koncentrálni, nem bármi egyébre, nem volna jó elkalandozni, de nem is szokásom akkor, ha komoly dologról van szó. Savannah mellett is csak azért csúszott hiba ilyen téren a gépezetbe, mert konkrétan felhozta Jacksont, akkor pedig senki se csodálkozzon rajta, hogy nem tudok rendesen odafigyelni. Amint már a Kereséssel felvértezve szemlélem a világot, egyből másként látom a dolgokat. Úgy tűnik, két dobozt rögtön ki is zárhatok, semmi jelét nem látom rajta vérfarkasnak. A maradék háromból egyet szintén elfelejtek, mert ugyan vannak rajta nyomok, de közel sem elég masszívan, tehát vélhetőleg nem olyan mélységében került vérfarkashoz, hogy köthető legyen hozzá. A két döntősön azonban agyalok egy ideig, mert mindkettőn már elég markánsan észlelhetőek a nyomok. Hümm. Nos lássuk, a bal szélső eléggé adná magát, mint helyes válasz, ha azt vesszük, hiszen tele van jelekkel, de mégis, valamiért nem tűnik olyan személyesnek, persze, lehet, hogy félreértelmeztem William szavait, de a leginkább vérfarkashoz köthető nekem mégis inkább utal valami személyesre, valami sajátra, nem olyasmire, amihez bármelyikük hozzájuthat. Szeretném hinni, hogy jól gondolom, és egy saját dobozról van szó, valamiről, ami kedves a szívnek, épp ezért végül úgy döntök, hogy az a láda lesz a nyerő, amelyiknek a csatja és a díszítése dereng. Erről lesír, hogy valaki számára kedves és fontos tárgy. Következésképpen magam elé is húzom, reménykedve abban, hogy nem a gondolkodásmódom miatt fogok elbukni a vizsga ezen részén, mert az felettébb kellemetlen lenne. Felsóhajtok, inkább nem is nézek a férfira, bár kétlem, hogy elárulná magát gesztusok tekintetében, nyilván nem először csinál ilyesmit. Ellenben kapok egy kulcsot, amivel kinyithatom a ládát, talán ez jó jel, bár gondolom mindhez van neki, szóval annyira nem is. Áhh, kezdek egyre jobban izgulni. Mindenesetre nem szórakozom sokat, beledugom a kulcsot a zárba, és ki is nyitja, bár azt hiszem, meglepődtem volna, ha nem, noha az is lehetett volna esetleg ilyen téren becsapós, hogy csak a helyeshez van kulcs, a többit nem nyitná Végül felemelem a fedelét, egy túr és egy kis farkashús van benne, nyilvánvalóan az, mivel az is sejtelmesen dereng, következésképpen nem másról van szó. Morbid is lenne, egy kis tartósított nyúlhús mondjuk nassolni valónak a vizsga közepette. - Nos, a tőrből én a Valami ezüstre gondolnék, mert ahogy látom, ez nem az. Most azért felpillantok Williamre, mert potyára én azért még nem igazán fáraszthatom magam, és kínos lenne, ha szó nélkül elvégezném a varázslatot, aztán rájönnék, hogy nem is az kell. Mondjuk, nem is említette, hogy meg kell mondanom, de szeretek hangosan gondolkodni, úgyhogy ez van. Kimondtam, maximum tévedtem, és valami más varázslatról van szó, talán attól még nem fogok csődöt mondani.
Amikor Naomi az általa választott ládára bök, átfut valami mosolyféle borostás képemen. Zsebembe nyúlva egyetlen kulcsot halászok elő. - Na lássuk, jó e hozzá a kulcs! - Nyújtom neki, meghagyva a megtisztelő feladatot, hogy felfedje a láda tartalmát. A zárba ugyanis tökéletesen passzol a kulcs, noha reggel, az előkészületek közepette megfordult fejemben, hogy a másik láda legyen a nyerő, de... nem akarok én senkivel kiszúrni. A neheze még úgyis csak most jön a tanulmányainak, miért szívózzak feleslegesen előre? - Lehetne ötvözetként némi ezüsttartalma a pengéjének, de valóban nincs. - Biccentek aprót, ahogy közelebb lépek az asztalhoz, ez által a ládához és Naomihoz is. - Legalábbis még! - Szélesedik ki mosolyom kissé, s övem tartójából előkerül saját tőröm, melyet az asztalra fektetek. - Van már sajátod? - Érdeklődöm, csak úgy mellékesen. - Még ettől is fényesebbnek kellene kinéznie a varázslattól a ládában levőnek, de ha már ennyire ezüstössé tudod tenni, az bőven tökéletes. - Adom meg az instrukciókat, persze, meghagyva a lehetőséget neki, hogy kérdezzen, ha valami nem világos. Én sem vagyok tökéletes, elfelejthetek valamit közölni itt a sok elmondandó infó között. Mint például... - Ja igen, az esszencia a tetoválásodhoz jár majd sikeres vizsga esetén!
Amikor sikeresen kinyitom a ládikát, azért elmosolyodom én is, mert hát, ezek szerint tényleg csak a megfelelőhöz jó a kulcs, és felettébb kellemetlennek érezném, ha ezen buktam volna meg. Igazság szerint ezt szerintem tényleg csak a gondolkodásmód dönti el, mert nyilván a másiknak is elég sok köze van egy vérfarkashoz, vagy épp többhöz. Bólogatok, igen, lehetne, bár ha lenne is, én holt biztos, hogy nem ismertem volna fel, az ilyenhez még nincs szemem, lehet, hogy soha nem is lesz, szóval észben tartom, hogy nem minden az, aminek látszik. Ezt mondjuk Őrző tanoncként igazán tudhatnám már, na de még tanulófázisban vagyok, ráfogom erre. - Tőröm? Nincs, azt sem tudom, hogyan kellene megfognom, hogy ne tűnjek totálisan bénának vele. Mármint, sokat edzek Ginával, de fegyvert még nem adott a kezembe, és nem mondhatnám, hogy hibáztatom érte. Ezek szerint előbb-utóbb fegyverrel kell majd mászkálnom, amit mondjuk nem bánok, mert lőni viszont tudok, a postás eset óta igencsak gyakran töltöm az időmet a lőtéren, és egészen megszerettem. Ettől még fegyverem sincs saját, nem is szeretnék, de ha a szükség úgy hozza, természetesen nem fogok ezzel törődni. - Rendben. Szerintem nem lesz gond, Mandy ezt a varázslatot mutatta meg elsőnek, és mind a mai napig jót nevezetek azon, ahogy kiugrottam a bőrömből, amikor sikerült, még ha csak szörnyen rövid időre is. Ám azóta azért már ez is változott némileg, és már nem lepődöm meg azon, hogy a kezemben lévő tárgy valóban ezüst lesz. Arra nem kérdezek rá, hogy megfoghatom-e, mert tudomásom szerint anélkül nem működik a varázslat, úgyhogy fel is emelem rögvest, és két tenyeremre fektetem, nem markolok rá, szerintem totál hülyén nézne ki a kezemben egy tőr, egy kés még hagyján, de a tőr az már más. Kérdésem az nincsen, elég egyértelműnek tűnik a dolog, és lehet, hogy nem is venné jól ki magát, ha a vizsgámon kérdezősködnék. Az újabb információra pedig bólintok, már csak a sikeres vizsga hiányzik a képletből, de ezen a ponton már úgy érzem, nem bukhatok el, mert ha igen, akkor marhára rossz utat választottam. Nem, szerintem menni fog ez is, utána pedig nem tudom, van-e még valami, kérdésözön, vagy hasonlók, de egyelőre ezen nem agyalok, majd kiderül. Inkább ismét koncentrálni kezdek, próbálom magam elé képzelni azt az aranyszínű ragyogást, amilyen a szememben újabban a mágia, és magam elé vizualizáltam ahogy betakarja a tőrt ez a számomra oly csodálatos dolog, és végül ezüst köntöst adjon rá jó pár másodperc erejéig, de mágiaszint nélkül ez azért nem volt esetemben éppenséggel hosszan tartó folyamat, ám kétségkívül megmaradt addig, hogy észlelni lehessen, ám legalább arra a rövid időre is tökéletesen ezüstnek tűnt… Én most is megugrottam kicsit örömömben, amikor megláttam az eredményt, de hát hajlamos voltam mindenbe ennyire belelovalni magam, és imádtam az érzést, mikor egy általam végrehajtott varázslat megfogant, teljesebbnek éreztem magam tőle.
Felnevetek kissé, mély, elcigarettázott hangomon a szavai hallatán. - Ugyan már... - Biztosan ráérezne, hogyan is kell megfogni, nem annyira bonyolult szerkezet egy tőr, hogy sokféle variáció legyen rá. Főleg erre a kisebbre, amit kezében tarthat most. Alig nagyobb egy átlagos késnél, kifejezetten nőiesnek hat az enyém mellett - gyógyítók használják hozzávalók aprítására főleg, de önvédelmi céloknak is remekül megfelel, méreteinél fogva pedig nem teher magunknál tartani. Abigailtől kértem el az orvosiból még a reggeli készülődés közepette. - Idővel azért nem árt magadnál tartanod valamit. Csak a biztonság kedvéért. - A mágia nem feltétlenül old meg minden, főleg, ha számít a gyorsaság a történetben. Kezdetben a kapkodás ráadásul kellemetlen eredményeket szülhet egy-egy félresikerült varázslat esetében. - Ez nem elméleti bölcselkedés, hanem tapasztalat. Igaz, én magam sose mágusnak készültem, de ez nem jelenti azt, hogy ne tulajdonítottam volna képzésemnek e téren is jelentőséget. Gina említésére önkéntelenül is kiszélesedik képemen a mosoly. - Beválasztottál vele, hallod-e! - Fejcsóválok, de azt hiszem, nem kell, hogy kifejtésre kerüljenek a miértek, már ő is pontosan tisztában lehet a harcos keményfejűségével és sajátos modorával. (Ha azzal nem is, hogy éjjel kettőkor megfojtanám egy kanál vízben, mikor rájön a porszívózhatnék.) Elcsendesedek ugyanakkor, nem akarva zavarni a lányt a műveletében. Tekintetem a tőrökön pihen, a hatást várva, lesve, mintha csak csodát keresnél. Valahol az is. - Varázslat. Keveseknek adatik meg a világban, hogy egyszerű ember létükre ismerjék és őrzőkként szolgálatukba állíthassák a természet adta erőket. Elégedettnek tetsző hümmentéssel és szájbiggyesztő grimasszal nyúlok az időközben ezüsttartalmát lassan-lassan elvesztő tőr felé. - Nem is rossz. - Igazából teljesen jó volt, de még elbízza itt magát nekem a kisasszony... Kár, hogy szavaim mellé somolygós mosoly jár, így hitelét veszti a kritikus él belőle. - Mivel Wang nyúz eléggé, így én eltekintenék az önvédelmi bemutatótól, ha nem bánod. - Gondolom, mennyire siratja... - Cserébe megtennél nekem egy apró szívességet? Firtatom, szavaimmal együtt pedig a tőrre markolok és húzom végig az éles pengét tenyerem közepén, nem túl mély, de látványos sebet ejtve. Kicsorduló véremmel igyekszem nem szennyezni a padlót, se az asztalt, de egy-két cseppje csak eléri ezeket, akárhogy próbálom kézfejemet vízszintben tartani, tenyérrel felfelé. Magyarázat nincs, olyan ügyesen rájött a feladatra Naomi az előbb is, szerintem itt sem lesz probléma ezzel.
//Mivel sikerült teljesen elfelejtenem nekem is, így a végére azért kerüljön ide: 10 - 1 [Keresés (mesterszó)] - 2 [Valami ezüst] = 7 - a Gyógyítás pedig 3 pont lesz.//
- Persze, majd igyekszem megszokni a gondolatát. A fegyvernek ugyebár, ami késik, nem múlik, de egyelőre még túlságosan idegennek érzem magamhoz, és amilyen intenzív egy-egy összefutásunk Jacksonnal, jobb is, ha nincs a közelben fegyver. Őt mondjuk nem tudnám bántani, inkább akkor már magamat. Meg aztán, ha esetleg megkapom Maya felügyeleti jogát, akkor pláne nem kell majd fegyver, ám ez a következő napirendi pont lesz, ha marad még egy kis ideje. - Őszintén, errefelé minden Harcos, aki nőnemű, egy igazi amazon, szóval mondhatni nem tudtam volna nem beválasztani. Mosolyodtam el, én kedveltem Ginát, szóval nem volt ezzel semmi baj, nem lehetett mindenki napsugaras jókedvű egész nap, vagy épp szimplán úgymond normális, akivel lehet anélkül szót váltani, hogy leharapná az ember fejét. Szerencsére alapvetően egészen béketűrő egyén vagyok, csak azóta érzem magam egy non-stop havibajtól szenvedő némbernek magam, hogy Jackson előkerült. A második varázslatomat is sikerül elvégeznem, aminek iszonyatosan örülök, azt hiszem, annyira már nem lesz nagy baj, ami az itteni dolgokat illeti, persze még kifáradhatok, de a Protektor bizonyosan ismeri egy tanonc határait, és nem fogja átlépni azokat. Maximum majd megmondom, hogy folytathatjuk, ha esetleg meditáltam egy keveset. Nem próbálom megfejteni a reakcióit, a nem is rossz nekem jelenleg megteszi, remélhetőleg a későbbiekben majd sikerül mindenből kihoznom a maximumot, de egyelőre annak is örülök, hogy nem szúrok el semmit az izgatottságtól, és a fokozott koncentrációtól. Az esetemben nem ez lenne az első, hogy túllihegek valamit. Mondjuk, az a somolygós mosoly egészen árulkodó, de attól még elbízni nem fogom magam. Egyébként Gina mellett egész hamar megszoktam ezt az egyszer-egyszer dicsér, máskor motivációként a földbe döngöl témát. - Persze. Azaz, igyekezni fogok. Mivel nem tudom, mi lenne az a szívesség, fogalmam sincs, végre tudom-e hajtani, de amint elvágja a tenyerét, már sejtem, hogy honnan fúj a szél, szóval ezt valóban meg tudom tenni érte. Nem is mondok semmit, csak a tenyere alá teszem a kezemet, és ezúttal a sebére igyekszem koncentrálni a mágiámat Gyógyítás formájában. Ilyet is csináltam már párszor, először pont Abigaillel, ami azt illeti, akkor úgy gondoltam, hogy talán Gyógyító is lehetnék, de aztán találkoztam Roxannal, és végérvényesen eldöntöttem, hogy nem az az én utam. Érzem, ahogy a levegő ismét besűrűsödik körülöttem, és végigbizsergeti a tagjaimat a mágia, amit szerintem sosem fogok megunni, leginkább azt tudnám mondani rá, hogy egyszerűen függőséget okoz. Némán figyeltem, ahogy a sebe szépen lassan beheged, nem volt vészes mélységű, ennél nyilván sokkal rosszabbak is vannak, de most csak az volt a cél, hogy ezt is bemutathassam. Zsebkendő az nem volt nálam, pedig letöröltem volna a vért a tenyeréről, de lehetséges, hogy ő készült ilyesmivel, ha már eleve eltervezte a vizsgám menetét. Most sem szólok semmit, várom az esetleges további utasításokat.
Megállapításán a nőnemű harcosokkal kapcsolatosan felnevetek őszinte, rövid kacajjal. - Máshol sincs ez különben, legalábbis, ahol én eddig megfordultam, hasonlóan banyatankok voltak. - Fejcsóválok kissé, szóhasználatából pedig még valami kitűnik. - De mi az, hogy csak a csajok elég jók neked, hm? - Komolytalan a kérdés, erről hangsúlyom mellett a képemen pár percig állandósuló mosoly is árulkodik. Aztán hagyom kibontakozni a lányt, elvégre mégiscsak egy vizsgán vagyunk és ő meg az alanya. Nekem igazából felüdülés a sok rutinmunka és fejkapkodás meg jelentésáradat között kicsit kiszakadni a mókuskerékből és olyannal is egy térben tartózkodni, akivel alapjáraton mindez nem sűrűn fordul elő. Talán többet kellene vizsgáztatást vállalnom pluszba... Bár állítólag azt vallják, a túlzott közvetlenség sem jó egy vezető pozícióban levőnél, szóval a franc se tudja. Engem meg ne érdekeljen, kössön le sokkal inkább az, amit most Naomi produkál. A vágásnál rosszabbat is átéltem már, de határozottan üdítő érzés, ahogy a gyógyulás folyamatát a mágia felgyorsítja, s szinte szemmel láthatóvá válik. Mindig is csodáltam ilyenekért a gyógyítókat vagy azt, aki ezt az utat választja, elvégre kevés dolog van olyan komplex, mint az emberi test. Persze, a többi járható út sem lebecsülendő! Mindegyiknek megvannak a maga szépségei és nehézségei egyaránt, mikor pedig a heg teljes egészében beforr tenyeremen, jobbomat nyújtom a lány felé. - Valami azt súgja, remek mágus lesz belőled, Naomi Sharp. - Húzódik mosoly képemre újfent. - Gratulálok! Vagy inkább kitartást kívánok az elkövetkezőkhöz.
- Banyatank… Somolygok az orrom alatt, egyébként szó sincs róla, hogy csak a nők lennének elég jók nekem, egyszerűen én is nőből vagyok, és valahogy őket érthetően jobban megértem, és könnyebb mintát vennem róluk, mint a férfiakról. Vélhetőleg ezzel a Protektor is tisztában van, nem is kezdek szabadkozni a kérdését követően. Kötve hiszem, hogy bárkinek is belemásztam volna ezzel a lelkébe, egyébként is, a férfi harcosok többségükben hasonlóan komor jellemmel vannak megáldva, szóval akkor már inkább nő legyen. A harmadik varázslatot is sikerrel hajtom végre, bár már érzem közben, hogy erőteljesen feszegetem a határaimat, és nem sok mindenre lennék használható a továbbiakban, talán még egy gyógyítás beleférne, de akkor már tökéletesen ki is lennék ütve. Bízom benne, hogy ennyi elég volt a számadásból, hiszen nem akarnék felsülni azzal, hogy nem futja többre, de biztos nagyon jól ismeri William is a tanoncok határait. Mikor végzek, a kezét nyújtja, és gondolom kezet akar fogni, vagy legalábbis remélem, különben ciki lenne, hogy lelkesen beleteszem az én lényegesen kisebb kacsómat, és megrázom az övét. A szavai jól esnek, de el nem bízom magam, mindig is nyugtával dicsértem a napot, lehetséges, hogy így lesz, ha jól csinálom, és nem szalad el velem a ló, vagy adom fel útközben. - Köszönöm szépen! Mosolyodom el végül, mikor gratulál, elvégre ez azt jelenti, hogy átmentem, velem meg valósággal madarat lehetne fogatni. - A kitartásban nem lesz hiba. Nem mondok ezzel nagyot, vagy teszek felelőtlen kijelentést, eddig is igencsak odatettem magam a gyakorlások és tanulás tekintetében, eztán sem lesz ez másként. Egyébként, ez a vizsga sokkal inkább a kedvemre volt, mint az előző, de azt hiszem, ez nem csoda a most már választott kasztom fényében sem. Fel kell hívnom Mandyt, amint végeztünk, bár biztos kicsit csalódott, hogy nem informátor lett belőlem, de nem lennék jó annak, egyszerűen nekem többnyire minden az arcomra van írva, mint ahogy a következő pillanatokban is komorság lesz úrrá rajtam, ahogy tudatosul bennem, még szóval kell tartanom egy kicsit a Protektort, és nem biztos, hogy díjazni fogja az előadandómat. - Válthatnánk még pár szót valahol nyugodtan? Személyes ügy… Kissé tanácstalanul dörgölöm meg a tarkómat, nem szeretném feltartani, de muszáj lesz beszélnünk róla, és azt eddig sem titkoltam, hogy Mayát az életem részének szeretném tudni. A tartósított húst közben magamhoz veszem, ha esetleg nem szállítható így, akkor kölcsönkérem a dobozt is, aztán majd visszahozom. A tetoválásomat meg alig várom, fura belegondolni, hogy eztán én is lassabban fogok öregedni… Bár bevallom, az élet fát azért jobban várom majd, de nem vagyok telhetetlen, eljön annak is az ideje.
Kezdőlap
Köszönöm szépen a játékot ^^ Állok rendelkezésedre a későbbiekben is//
Ne aggódj, bevésem csöpp kis noteszembe, aztán majd ha úgy alakul, majd ringbe szállok a lvl2-ért :3 Köszöntem! 
//
Én is gratulálok! :3 //
