Ez a helyiség az edzőteremből nyílik, azonban nincsenek benne gépek. Egy nagyjából iskolai tornaterem méreteivel megegyező placc, felszereltségében a következőkkel van gyárilag ellátva:
- Tornatermi padok - Bordásfal - Medicinlabdák, kislabdák - Az őrzők által használ fegyverek a fal melletti tartókon - Kisebb-nagyobb méretű tornatermi matracok - Polifómok
FIGYELEM! EZ A HELYISÉG RENDELTETÉSI HELYE SZERINT CSAK EDZÉSRE, TANULÁSRA SZOLGÁL! Más, magán jellegű játékok itt nem bonyolíthatók le.
Adam Revenor Ma az egyetemi órákon kívül, a reggeli edzés és meditáláson kívül... Szóval ma történt meg velem, életemben először, hogy bealudtam az egyik előadáson. Ez még nem is lenne olyan rémes. Ha az nem egy szakmai gyakorlaton sikerül. Ráadásul a motor olajok különböző méricskéléseiről volt szó, hogyan válasszuk szét minőség ellenőrzések alkalmával. A kémcsövek közt olyan olyan szépen elszunyókáltam, mint annak a rendje. Se jegyzet, se semmi. Ráadásul óra végén maga a tanár ébresztett fel. Mondjuk nem cseszett le, mert a ZH-im és a szakdogáimat is remekül megírtam, de kérte, máskor ez ne forduljon elő, bár azért megveregette a vállam, és kérdezte, lány van-e a dologban, amire zavartan igyekeztem összepakolni a cuccaimat, majd le is léptem gyorsan az előadóból. A büfében vettem egy szendvicset, kávét, s vizet, azután indultam le a pincébe. Bár tény, hogy kótyagosnak éreztem még a fejem, nem akartam fáradtnak tűnni az új Mentor előtt. Mr. McLoyd helyett egy másik férfihoz irányított a Vezetőség, ami nem igazán tetszett, de szólni nem szóltam érte. Legalább egy újabb taggal ismerkedhetek meg. Futólag, hírből, látásból már ismertem az Őrzők nagy részét, ahogy ők is engem. Most is köszöntem néhányuknak a folyosón, aztán az öltözőben átvettem a pólót, egy kényelmesebb hosszú szárú edző nadrágot, meg sportcipőt. Víz a kézbe, meg a két ajándékba kapott ezüst kés, és már át is galoppoztam a kiképzőterembe. Nem tudtam, mivel, vagy hogyan fogunk edzeni, minden esetre még sehol senki nem volt, így úgy gondoltam bemelegítek. A cuccokat letettem az egyik padra, majd körbe-körbe kezdtem futkorászni, hogy bemelegedjek, karokkal némi nyújtás közben, aztán a bordásfalnál lelazítani az izmokat. Már hozzászoktam ehhez, mindennap valamilyen formában edzenem kellett, pláne, hogy most már Harcos vagyok. Vagy legalábbis annak valamilyen formában a kezdeménye. Fölkapaszkodtam fejjel lefelé a bordásfalra, lábakat beakasztottam, majd felhúzásokkal folytattam a gyakorlatot.
Komolyan mondom, azt hittem, tovább fog tartani ez az egész. Az éjszaka mozgalmas volt, talán túlságosan is. Egész éjszaka úton voltam, figyelmesen hallgattam a rádióadást, mikor hova kell menni. Több csapat volt kint terepen, tettük, ami a dolgunk... ennél többet nem... de már ez is elég soknak számított. Sokaknak... nem egy embert kellett orvosi ellátásban részesíteni, vagy éppen rohamtempóban bevinni valamelyik kórházban. Egész éjszaka talpon voltunk, s még hajnalban is. Mindannyian elfáradtunk, hiába szerelték fel a csapatokat ébrentartó szerekkel... de ha lehet mondani, én mindegyik csapattársamnál jobban a padlón voltam. Egész éjszaka egy rohadt, képletes maszkot kellett az arcomra húzni, hogy valahogy kibírjam és beszámíthatónak is számíthassak. Egész éjszaka így voltam, minden egyes percben, órában... ahogyan az önvád halkan ott suttogott a koponyámban... a műszak végéig suttogott... egészen addig a pillanatig, hogy feloldották a készenléti állapotot és a csapatok tagjait kényszerpihenőre küldték. Emlékszem, hajnalban dőltem be az ágyba... s abban a pillanatban kapott el jobban az önvád... rátámadtam Abigail-re... megtámadtam a barátomat, meg akartam őt ölni! A tudatom egészét kitöltötte ez a gondolat, a szívem vadul kalimpált, a torkom elszorult, olykor még levegőt is alig kaptam. Öklendeztem egy időben, de a gyomrom már teljesen feldolgozta az élelmet és nem volt mit kiadni a nyálat leszámítva. Valahogy úgy érzem, rászolgáltam erre... a keleti nézetek megtanítottak rá, hogy semmi se történik ok nélkül... még a legkisebb, legjelentéktelenebb jelenségnek is van oka, intő hatása... talán most engem is valami utolért engem a múltamból, vagy előző életemből. Én viszont csak csendben feküdtem és tűrtem, ahogyan az a mérhetetlen harag és gyűlölet újra és újra visszajött a tudatomba.
A következő napon nem keresett senki. Valószínűleg a vezetőség is tudta, hogy nem sok hasznomat veszik így... de már legalább háttérbe tudtam részben szorítani ezt a vacak érzést. Nem éreztem jobban magam, de legalább már nem csak feküdtem az ágyamban és bámultam a plafont, üres tekintettel. A gyomrom is majd kilyukadt, de nem ettem semmit... másnap már hajnalban összeszedtem magam és kimentem, mert ez az állapot már tarthatatlan volt. Nem éreztem úgy, hogy teljesen rendben voltam... hogy már feloldozást kaphattam a tetteim alól... de most már úgy kell tennem, mint aki él és nem viselkedhetek összetört emberként. Az élelem csak nehezen ment le a torkomon, de legalább már volt bennem valami, mely energiát adhat. A reggelit követően éppen visszafele tartottam a szobámba, hogy összeszedjem magam, amikor Wallace jött szembe a folyosón. Szólt, hogy ma már munkába kell állnom... és hogy egy tanoncot bíztak rám. Nem örültem neki, hogy pont ma, de én vállaltam önként a mentorkodást, hát rendben. Átnéztem a srác aktáját az informátor jelenlétében, majd megtudtam, hol kell találkoznom vele.
Már valamennyire emberként léptem be a kiképzőterembe, ahol már oly sok tanoncot gyötörtem meg eddig korrepetálás címszóval. Éppen körbe akartam nézni, hogy van-e itt valaki, amikor megláttam valamit a szomszéd falon... egy fabábut. Határozott léptekkel indultam hát el felé s amint ott álltam előtte, földre ejtettem a táskámat és nekiestem. Viszont nem csak ütöttem, mint egy őrült. A fabábun alkalmazott, begyakorolt mozdulatok voltak, rendszerbe foglalva. S ha a végére értem, kezdtem elölről. Szükségem volt rá, nagyon is, mérhetetlen feszültség vezetődött le minden egyes ütés, rúgás során. S egyre gyorsabban, egyre erősebben ütöttem a fabábut. A végén már szinte magam sem láttam a karjaimat, olyan gyorsan csináltam... s lihegve támaszkodtam meg a bábu tartófáin végül. Ah... ez most nagyon jól esett. Kivettem a táskámból a törülközőmet, majd letöröltem az arcomat... s ekkor tűnt fel, hogy nem vagyok egyedül... nem is akárkit láttam nem is olyan régen. - Velkan Bouver? - kérdeztem, miután leengedtem a törülközőt.
Épp fejjel lefelé lógtam, mikor a fazon belépett a terembe. Megálltam, hogy vajon ő-e akit ide küldtek. Látásból ismerős volt, amikor volt a két Falka közti összezörrenés, akkor láttam a többiek közt, egy terhes nő mellett ült. Figyeltem, mit csinál, s egy kissé le is esett az állam, ahogy elkezdte püfölni azt a fabábut. Mi a...? Egy idő után nem láttam már a kezét, olyan gyorsan mozgott és ütött. Amikor láttam, hogy a bábnak dől, egy könnyed mozdulattal szabadítottam ki lábaimat a bordásfalból, s ugrottam le a földre. Ezt meg mégis hogy? Döbbent voltam, s egyben le voltam nyűgözve. A kérdés zökkentett ki, s kiegyenesedtem, majd kezemben a vízzel indultam meg a férfi felé. Nyújtottam felé az üveget, ahogy megálltam mellette. - Személyesen, Mr. Revenor! - mosolyogtam rá. Azért nem vagyok kuku, hogy ne tudjam, ki az új Mentorom. - Mit veszünk ma, uram? - kérdeztem, valóban érdeklődve, hisz hajtott a kíváncsiság, mégis mibe tenyerelek bele, ha ezzel a fickóval fogok együtt dolgozni. Már pedig az imént látott dolgok alapján van még mit bőven tanulnom.
A kezem kissé sajgott, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Hiába csinálom ezt már több, mint négy évtizede, az előbb amilyen tempót diktáltam és amekkora erőbedobással ütöttem a bábut, azt azért az én kemény ökleim is megérezték. Főleg, hogy a fabábunál elég szépen a csontoknak is kijár a jóból, a csapódó hangokat jópárszor a csont adja ki, semmint a csapódó fa anyaga. Asszem fiatalabb koromban egyszer a karomat is sikerült eltörnöm, mert túl erősen csaptam... no, ennyit a múltidézésről, dolgunk van a jelenben. Amikor nyújtja a vizes üveget, én csak nemlegesen intek a kezemmel... viszont egy kézfogást elfogadok. - Ma reggel értesítettek róla, hogy hozzám rendeltek át téged. Éppen ezért elnézést kérek tőled, ha kissé hevenyészett lesz a mai alkalom, de majd kihozzuk belőle, amit lehet. Annyira deja vu érzésem volt. Szeptemberben Alice ugyanígy került a kezeim közé egy kis edzés erejéig. Hirtelen jött felkérés... ja, csak a különbség az volt, hogy az akkori tanoncot csak egy alkalom erejéig vállaltam el és nem az én protezsáltam lett... basszus, hogy megy az idő, azóta Alice se tanonc már. A kérdésére hátradőlök, megtámaszkodva a fabábut tartó szerkezet egyik vasán, karba fonva a kezeimet. - Kezdjük az ismerkedéssel, ez legalább olyan fontos lesz a továbbiakban, mint hogy miket tanítok neked. Az aktádat már átfutottam, viszont szeretném, ha részletesen beszámolnál nekem arról, mit is tanított neked Steve eddig. Vicces, hogy megint egy olyannal van dolgom, aki Steve kezei közül került ki. Lehet a mágus kollégával rendszert fogunk ebből csinálni? Nem tudom, de részemről nincs ellenemre. Elvégre mentor volnék, vagy mi a szösz...
A csattanásokat talán még a folyosó túlvégén is hallani lehetett, ahogyan az öklöm, tenyerem újra és újra lesújtott. Mondhatjuk, hogy sírt a fabábú a tevékenységem folyamán. Az évtizedek alatt majdhogynem könnyeddé, olajossá vált mozdulatok váltották ezt ki belőle, na meg az, hogy közben egyáltalán nem féltettem a kezeimet. Pedig lett volna mitől. A fabábú tömör, vaskos fa volt, s még ha simára is csiszolták a készítői, az avatatlan kezeknek komoly fájdalmat okozhatott és akár napokig tartó, sajgó fájdalma is. Kezdetben nem lehetett csak úgy nekiállni és ütni, mint hülyegyerek az anyját. Amíg a kéz hozzá nem szokik, addig finoman, onnantól lehet komolyabban, de még mindig kontrollált erővel. Úgy viszont, hogy gyakorlatilag a testemen vasbetont is lehetne törni komolyabb következmény nélkül, jelentős segítségnek számított. Pont ezért ütöttem most komolyabb erővel a fabábút, mint ahogy azt talán másik mernék. Szerencsére bírták a strapát. Az előzőt az egyik társamnak majdhogynem sikerült keresztbe törnie egy keményebb ütéssel... ami igazából úgy nem volt nehéz, hogy eléggé selejtes volt. Ez már erősebb volt, direkt úgy kértük, hogy akár egy páncélos is áthajthasson rajta. Néhány lezáró ütést követően megtámaszkodtam a bábut falon tartó szerkezeten és fejemet előre lógatva engedélyeztem magamnak pár percnyi szünetet. Megint november volt, kellett rájönnöm. Mint ha csak az élet szeretne behúzni egy-egy strigulát hogy igen, ez már már a második amit eltöltesz itt. Lassan már másfél éve Fairbanks-ben, de mi minden történt, csak ha a saját dolgaimat néztem. Talán most lehetne elégedetten azt is mondani, hogy nincs okom panaszra, de nem akartam elhamarkodott kijelentést tenni. Mindig akkor történik gebasz, ha ilyen kijelentéseket merek tenni. De így pár nappal Halloween után még jó volt a kedvem, szóval, oké, jól vagyok. Most viszont igyekeztem rendszerezni a gondolataimat, ahogyan lassan felemeltem a fejemet. Lassan egész lesz és jön Abie, ha minden igaz. Mára beszéltük meg, hogy gyakorlunk kicsit és mutatok neki néhány fogást, szóval mondhatjuk, hivatalos minőségben voltam itt... vagyis annyira nem. Edzés-nem edzés, Abie még mindig az egyik legkedvesebb barátom volt Fairbanks-ben... dacára annak, hogy áprilisban meg akartam ölni, de legalább az se saját akaratomból volt. Uh, azért megsúgom kellett egy kis idő, mire bele tudtam nézni a szemébe ezt követően. Felemeltem a fejem, majd miután letöröltem néhány izzadtságcseppet a homlokomról, folytattam azt, amit elkezdtem. Legalább hasznosan ütöm el az időt, míg megérkezik a szőke... szó szerint...
Látva, hogy a többi tanonc milyen lelkesedéssel vágott bele a tanulmányaiba, valahol bennem is feltámadt a lelkiismeretfurdalás, hogy bár a varázslat-használatot szépen sikerült elsajátítanom az évek folyamán, mégis… a harcképzettségem fejlesztésére talán tanonc-korom óta nem tettem semmi féle megmozdulást. Szeretném azzal áltatni magam, hogy még mindig úgy megy, mint akkor – ami fogjuk rá, megütötte az elfogadható szintet – de attól tartok, már azokat a mozdulatokat, fogásokat se tudnám maradéktalanul felidézni, amiket anno tanítottak nekem. Igaz, ha nagy ritkán meg kell védenem magam, szívesebben nyúlok valamelyik varázslathoz, vagy netalántán az anatómiai ismereteimet felhasználva próbálom a test érzékenyebb részeit támadni, de attól tartok, ez így édes kevés… Nem ártana kicsit fizikailag is összekapnom magam, pláne az Alice-szel történtek után, óvatosabbnak lennem… azt pedig mindenki tudja, hogy akadhatnak olyan helyzetek szép számmal, hogy a fizikai edzettség jelenti az életben maradást. Nem mint ha valaha is felvehetném a versenyt a harcosainkkal, vagy az idősebb vérfarkasokkal, de mégiscsak jobb tudni valamit, mint a nullán stagnálni. Épp ezért, no meg mert olyan sok kiváló harcosunk van, ráadásul többükkel is jó barátságban vagyok, kerestem fel egyiküket azzal a kéréssel, hogy amennyiben az idejébe belefér, tudna-e némi segítséget nyújtani nekem harcképzettséget illetően? Miután vége lett a munkaidőmnek, kivételesen nem hazafelé indultam, hanem az Egyetem felé, hogy miután belebújtam az edzős felszerelésembe, nekiálljak, megkeresni Adamet. Igaz, nem volt túl nehéz, hisz a hangok már a folyosóról árulkodtak arról, hogy melyik teremben eddz épp valaki. -Adam, szia! Hogy vagy? -nyitok be az edzőterembe, majd a táskámat, ami a többi felszerelést rejti, le is ejtem a közeli padra - Nem voltam benne biztos, hogy pontosan mivel szeretnél foglalkozni, szabadkézi harc, fegyveres, vagy erősítés, így aztán hoztam a tőrömet is, biztos ami biztos. Te vagy a harcos, gondolom jobban látod, hogy melyiknél a legnagyobb a hiányosság, vagy hogy lenne célszerű nekilátni ennek az egésznek, de szólok előre, lehet, hogy a tanoncok nagy része is jobban áll harcképzettség terén, mint én. -figyelmeztetem ismét, hogy ne számítson túl nagy csodára, szó mi szó, elhanyagoltam a tanulást ilyen téren… Szégyen vagy nem, ez van, legalább most eljutottam odáig, hogy kész vagyok behozni valamennyit a lemaradásomból.
Hamarosan nyílik az ajtó én pedig izzadt arccal fordulok meg. Na, csak emlegetnem kellett magamban, máris itt a szőke kolléga. Még egy utolsót ütök a fabábura, majd miután visszarendeztem eredeti helyeire a kezeit. Utam a közeli táskámhoz vezetett, ahonnan felvettem a törülközőmet és megtöröltem a fejemet. Azért ne álljunk már úgy oda a leányzó elé, hogy úszunk a vízben... na, ez jó, leányzó, két évvel idősebb nálam. Mire Abie odaér hozzám én már végeztem a tisztálkodással és oda is fordulok felé. - Szia Abie - mosolygok rá. - Én jól vagyok... jelenleg nincs okom panaszra. Veled miújság? Na ezt is ritkán lehet tőlem hallani... jól vagyok. Az utóbbi évtizedben szerintem egyszer se volt miért kimondanom ezt a mondatot. Naja, az a múlt volt, de most a jelenben voltam és tadaaaa, jelenleg minden rendben van az életemmel. De még mielőtt elcsöppen itt nekem valaki, inkább ezt most fejezem be, mert a végén még fel kellene mosnunk a termet. Helyette elgondolkozok azon, mit is csináljunk. Valahol ugyanis motoszkál bennem ez az Alice-eset. Talán most lehet mártíromnak hangzik, de felelősnek éreztem magam részben a történtekért. Azok a fogások, amiket tanítottam neki, egy olyan helyzetbe, melybe keveredett, nem lehettek egészségesek. Talán elkerülhette volna a dolgokat, ha nem csak a pusztakezes dolgokat veszem elő... de persze tudom, hogy ez nem így van. Egy erősebb őrző is kerülhet hasonló szituációba, ez akárkivel előfordulhat. De a bogár az zümmög attól még a fülemben. Most viszont igyekeztem előre koncentrálni és eszembe is jut valami, miközben Abie-t hallgatom. - Ötletem az van, de előbb hagy kérdezzem meg tőled, hogy pontosan eddig milyen képzettségeid vannak ilyen téren. Miközben várom a válaszát a kérdésemre, elsétálok a szekrényekhez és keresgélni kezdek bennünk. Pár percbe beletelik, de aztán elégedett sóhajjal veszem ki, amit keresek, majd jövök vissza néhány gyakorlópengés késsel a nőhöz.
Nem sietem el a lepakolást, pláne látva, hogy Adam is a saját cókmókja felé igyekszik… -Megvagyok, köszönöm. Azt hittem, hogy olyan sok szabadidőm lesz, így, hogy az Alice-szel való szokásos órák mostanság elmaradnak, de úgy látszik, tévedtem. Valamivel mindig sikerül lefoglalnom magam. -felelem vidáman, elég csak a könyvesboltban végzendő utolsó simításokra gondolnom – mostanság elég sok időnket töltöttük ott, annak ellenére, hogy a kinézetében túl nagy látványosság a festés és berendezkedés óta nem történt. Adam kérdése elgondolkoztat, így aztán vetek egy kósza pillantást a táskám felé, mielőtt fejben átgondolnám a harcos múltamat. -Ami azt illeti, túl sok az nincs. Még Indiában, tanoncként sajátítottam el némi alapot, ami mindenkinek szükséges volt, de hogy őszinte legyek, azóta inkább a gyógyítói vonalra koncentráltam. Ami a harcképzettséget illeti, főleg erősítés volt, illetve megtanítottak néhány fogást, az esetben, ha tőrrel vagy puszta kézzel harcolnánk. Nem túl sok, de akkoriban, mint gyógyító, sosem mozogtunk egyedül a veszélyes terepeken, ezért ha nagy ritkán menni kellett, mindig volt mellettünk más harcos, vagy mágus. Itt, Fairbanksben azonban egy kissé más a helyzet, így ha harcművész nem is leszek soha, úgy gondoltam, nem árt, ha tanulok pár új praktikát, fogást, arra az esetre, ha valami okból kifolyólag képtelen lennék mágiát használni. -magyaráztam, hisz sosem lehet tudni… egy fárasztó nap, a varázserőm nélkül rám támad valaki, vagy ha Killian nincs a közelben… nem számolhatok mindig azzal, hogy valaki, erősebb ott lesz mellettem, hogy megvédjen engem. -Ami meg az edzést illeti… túl komolyakra nem igazán volt időm az ittlétem alatt, hisz nem vagyunk túl sokan, gyógyítók, itt Fairbanksben, ennek ellenére munka, az szinte mindig akadt… Viszont ha számít, akkor elég sokat sétálok, kutyasétáltatás, futás, mikor épp mire van idő, meg már évtizedek óta jógázok, úgyhogy legalább a nyújtással nincs gond. -feleltem nevetve, hisz akad néhány olyan nyakatekert figura is, hogy kíváncsi vagyok, egy hétköznapi ember hogy csinálná meg őket – már ha egyáltalán sikerülne megcsinálni. -Nos, főnök? Mi a terv mára? -fordultam végül az „edzőm” felé, várva, hogy ezek ismeretében hogy dönt, mint hozzáértő.
Elvigyorodok. - A gyógyítók vezetőjeként szerintem elég érdekes lenne, ha éppen nem tudnád mivel elütni az időt. Gondolom valamit mindig a nyakadba súvasztanak odafentről... jut eszembe, mielőtt még elfelejtem - odamegyek a táskámhoz, majd keresgélek benne egy keveset, mielőtt előhúzok belőle egy dobozt. - Ezt Kínából hoztam neked. Nem tudom, melyik a kedvenced, szóval kértem mindegyikből. Egy teásdobozt nyújtok oda a nőnek, benne indiai különböző teafüvekkel. Ugyan nem Indiában voltam, de a kínai piac pokolian nagy. Ha az ottani piacon nem lehet megtalálni valamit, az jó eséllyel egyáltalán nem is létezik. Tele van a piac mindenfajtával és nem, ezek nem olcsó bóvlik. El is várja az ember, mert Hong Kong rohadt drága. Mindenesetre a nőnek szerintem most pár hónapra, ha nem évre megoldottam a teaellátmányát. Azt már nem teszem hozzá, hogy eredetileg születésnapjára hoztam, csak azóta sose találkoztunk úgy, hogy nálam legyen a doboz. - Értem. Nos, ebben az esetben én amondó vagyok, hogy kicsit feküdjünk rá a fegyveres harcra. Sokkal hatásosabb lehet úgy a védekezés, ha megvan a megfelelő segédeszköz hozzá - ahogyan erre Alice esetében is rá kellett volna jönnöm. - Persze, taníthatnék olyan fogásokat is, ami megfelel az emberek ellen, de őket egy jól irányzott Bénítással ki tudod ütni. A fegyver használata ellenben még egy erősebb vérfarkassal szemben is problémákkal szembesítheti az emberünket. Jó, hogy elhoztad a tőröd, de amondó vagyok, használjuk inkább ezeket. Van egy tulajdonsága, mely előnyére szolgál az igazi késsel szemben. Azzal megfogom a gyakorlópengét és beleállítom a tenyerembe... pontosabban állítanám, de a penge elhajlik, gyakorlatilag derékszögbe kényszerítem, majd vissza is áll, amint elveszem a tenyerem. - Gumiból van. Ha ugyanezt megpróbálnánk az ezüstpengékkel, darabjaikra tőrnének. Persze lehet finomkodni és nekünk is meg kellett tanulni úgy harcolni velük, de szerintem érdemesebb erőt is beleadni, mert ha finomkodva gyakorolsz, finomkodva is harcolsz, a végén pedig még a farkas bőrét se hasítod át. Persze, tisztában vagyok vele, hogy egyesek még az ezüst karcolásától is felvisítanak, de egy olyan sebesülést össze lehet hozni véletlenül is, mi pedig direktbe játszunk. Szóval odaadom Abie-nek az egyik gyakorló pengét. - Amondó vagyok kezdjük egy kis reflex gyakorlattal. Elkezdek körözni körülötted és időről időre közelebb fogok jönni kartávolságra. Vágj meg a késeddel, amilyen gyorsan tudsz és ahol tudsz. A lényeg a reakcióidőn lesz. Egyszerű dolog, de elég sok mindent fel tudok majd mérni. Többek között azt, hogyan támad egyáltalán a késsel.
-Ó, ne aggódj, Adam, amíg nem én voltam a vezető, addig is találtam kellő elfoglaltságot magamnak, szóval nem mondhatnám, hogy olyan váratlanul zuhant volna a nyakamba a munka. -legyintek, amikor pedig a táskája felé indul, csak kíváncsian, néhány lépés távolságból követem egész addig amíg meg nem fordul, és meglátom, mit tart a kezében. -Ó… Igazán köszönöm. -vettem el a teásdobozt a férfitól, majd felnyitva a tetejét, fölé hajolva vettem egy mély levegőt, megnézve, milyen illata van… hogy aztán az ujjaimmal végigpörgetve őket megnézzem, milyenek vannak benne. -Azért remélem, ezek után legalább egyszer csatlakozol hozzám egy teadélutánra. -zártam vissza a doboz fedelét, majd le is tettem a padra, a táskám mellé. Ahhoz képest, hogy mióta nem voltam Indiában, elég jól ellátnak az ismerősök teával, így aztán semmi okom panaszra. Még mosolyt is csal az arcomra, hogy annak ellenére, hogy Kínában sincs hiány teából, mégis Indiai teát kaptam tőle. -Rendben, akkor fegyveres harc. -bólintok, részemről teljesen szimpatikus a döntés, egyet is értek vele. Igaz, amikor megemlíti, hogy hiába hoztam el a tőröm, inkább mással gyakoroljuk, csak bólintok rá. -Igaz is… Az egy dolog, hogy gyógyító vagyok, de szép is lenne, ha valamelyikünk komolyabban lesérülne az edzés során. –igaz, attól nem félek, hogy Adam ne tudna mesterien bánni a fegyverrel, hisz harcos, sokkal inkább tartok attól, hogy az én ügyetlenkedésem miatt lenne sérülés a dologból. -Tudom, hogy fegyverre nem mondunk ilyet, de… milyen jópofa! -veszem el tőle, ha engedi, hogy én is szemügyre vegyem – annak ellenére, hogy gumiból van, mégis milyen kemény, hajlékony, vagy strapabíró? -Rendben. Egy pillanat, csak csinálok néhány bemelegítő gyakorlatot. -bólintok a reflexgyakorlatra, azzal amikor letudtam azt a pár kar-, láb- és derékkörzést, bólintottam, hogy kezdhetünk. Ahogy elkezd körözni körülöttem, először még csak próbálok ráérezni a feladatra… Először csak egy helyben állva, a törzsemet fordítva próbálom szemmel követni a mozdulatait, de miután rájövök, hogy így túl nagy a „holttér”, és a hátam mögül jövő támadásokat csak nehezen és lassan tudnám hárítani, így inkább taktikát váltok, és egy helyben toporogva én magam is fordulok – még ha tudom is, hogy hosszú távon jó eséllyel ez sem lesz nyerő taktika, mert előbb vagy utóbb elszédülök a körzéstől, de egyelőre maradok ennél, hogy ha kell, támadhassak.
[Kocka: Hányadik próbálkozásra sikerül eltalálnom a „késsel” Adamet?]
Csak mosolygok, amikor meglátja, mit is hoztam neki. Szeretem, ha meg tudod lepni az embereket az ilyen hirtelen felindulásból elkövetett "merényleteimmel". - Ha mondasz egy időpontot, akkor megyek is. Úgy is rég beszéltünk már normál körülmények között. S remélhetőleg ez a teázás most nem fog úgy elsülni, mint a legutóbbi március-április fordulóján. Valahogy nem lenne gyomrom még egyszer arra eszmélni, hogy rátámadtam Abie-re és a fél szoba romokban hever. Köszönöm szépen, ez valahogy egyszer bőven elég "élmény volt". Inkább üljünk le és igyuk meg azt a teát, legyen néhány nyugodt percünk, óránk, többet nem kérek. Sajnos a magunkfajtának az ilyesmi, ami az átlagembernek átlagos, néha ritkaságszámba megy. - Részemről nem lenne akkora nagy gond. Gondolom ti már nem lepődtök meg azon, amikor az reggeli edzéseinket követően valakit levisznek hozzátok egy laza kéztöréssel vagy hasonlóval. Na igen, a harcosok edzései. Ott aztán tényleg nem kakival gurigázunk, hanem mennek a full kontakt meccsek, hiába nincs valaki egy kategóriában a társaival. Ez pedig így van rendjén. A harctéren se fogunk feltétlenül egy súlycsoportban játszó vérfarkassal összefutni. Ilyenkor pedig akarva-akaratlanul is előfordul, hogy megsérül valaki. Hiába, szokni kell. - Miért ne mondanánk? A fegyver is csak egy tárgy - mosolygok halványan erre az Abie-s megjegyzésre. - De amúgy tud olyan veszélyes lenni, mint egy normál penge. Ha az éle recéssé válik, ugyanúgy vág egy gyors mozdulat hatására. Láttam már példáját ennek a kolostorban, mikor még tanonc voltam és valaki csak meg akarta mutatni, hogy milyen ártalmatlan... aztán nekiállt spriccelni a vér és nagyjából paradox is lett a kijelentés. - Csak nyugodtan. Előttünk az egész délután. Míg bemelegített én kicsit hátrébb húzódtam, hogy áthangolódjak. Akármennyire is volt jó Abie társaságában lenni és hagyni, hogy átragadjon a pozitív energia a nőről, az edzésekre koncentrálnom kell és félretenni a könnyedtséget. Sosem voltam az a fajta, aki lazán veszi az ilyeneket, mert azzal nem csak magamnak, de a társamnak az is állok... s mivel mentor vagyok, a felelősségem nagyobb is az átlagnál. Mire a nő jelzi, hogy végzett, már eltüntettem az arcomról is a korábbi mosolygós ábrázatot és teljesen semlegesen néztem. Mondom, semlegesen és nem a "széttéplek" változat. Azt megtartom a bevetésekre. Szóval elkezdtük a gyakorlást, én pedig fokozatosan loptam a távolságot, hogy közelebb kerüljek Abie-hez, körözve a szőke körül. Volt egy pillanat, amikor majdnem rárontottam, mert nem tudta eléggé csavarni a törzsét és tisztán holttér volt előttem. Viszont még időben jött rá a titok nyitjára, ezért el is álltam a tervtől, nincs szükség a jelek szerint erre emlékeztetni. Na aztán támadtam végül, hirtelen ugorva közel, eltüntetve a távolságot és... - Remek, gyorsan kapcsoltál - jegyzem meg, ahogyan a pólómon egy fekete csík mutatja borda magasságban, hol szántott végig a gumipenge. - Tovább. Újra hátrébb léptem, majd folytattam a körözést. Ahogyan telt az idő, egyre gyorsabban kezdtem el mozogni. S ha a sebességem nem lett volna elég, még trükköztem is idővel. Volt, hogy direkt mentem csak körbe és körbe, hogy hozzászokjon a dologhoz, majd hirtelen ugrottam közelebb... volt, hogy megtörtem idővel az irányt és ellenkező oldalra folytattam a körözést... volt, hogy csupán beijesztettem egy mozdulattal, mint ha jönnék. Egy közös volt: mindig figyeltem, mindig néztem, mit csinál, hogy szükség esetén szólhassak, mire figyeljen.
-Ó, jajj… így fejből sajnos nem tudom a heti időbeosztásomat, de a telefonszámod úgy is megvan, szóval majd megbeszéljük, hogy kinek mikor lenne megfelelő, ha neked így jó. Mondjuk a hétvége alapvetően nem rossz, pláne, hogy majd szeretnék bemutatni neked valakit… –kezdtem bele sokat mondóan, de abba is hagytam az utalgatást. -Valóban nem… Bár azt kell mondanom, szerencsére kevesebb az ilyen eset, mint amire a kezdetekkor számítottam. -tettem hozzá a gondolatmenethez, miután pedig megnéztem a gumitőrt is, ismét nem bírtam befogni a számat, igaz, Adam ezek kapcsán is felvilágosított. -Mondjuk belegondolva, hogy a papírral is meg tudja vágni magát az ember, pedig milyen vékony, ártalmatlannak tűnő tárgy… -jegyeztem meg, mielőtt még nekilátnék a bemelegítésnek. Nem tart túl sokáig, csupán néhány perc, mire elkészülök, és kézbe véve a gumifegyvert, harcra készen várom, hogy Adam körözni kezdjen. Szerencsémre nem egyből az első másodpercekben csapott le rám, így volt némi időm belerázódni, ráérezni a technikára… úgy tűnik, elég jól, hisz rögtön az első próbálkozását sikerült is kivédenem – azt hiszem, ő is leolvashatta a meglepettséget az arcomról, hisz magam sem voltam biztos benne, hogy a szerencsés véletlennek, vagy a jó reflexeimnek köszönhettem az előbbit. Egy bólintással nyugtáztam a megjegyzését, ahogy a pillanatnyi örömömet elnyomva igyekeztem ismét a feladatra koncentrálni… attól, hogy elsőre sikerült, nem jelenti, hogy a folytatásban is ilyen jól fog menni, úgyhogy csak óvatosan! Bár igyekeztem minden idegszálammal arra összpontosítani, hogy a megfelelő időben mozduljak, nem bedőlve a férfi trükkjeinek, azt be kell valljam, hogy ahogy folyamatosan jobbra-balra forogtam, idővel igencsak elkezdtem szédülni, ami nem volt jó… határozottan nem, mindenesetre egy szót sem szóltam – gondolom, ez is a terv része volt, így aztán inkább nem is panaszkodtam.
[Kocka: Hányadik próbálkozásra sikerül legközelebb eltalálnom a „késsel” Adamet?]
Felvontam az egyik szemöldökömet. Nofene, mi folyik már megint Gyöngyösön... izé, a háttérben? Nem mint ha gondom lenne az ilyesmivel de azért eléggé bele tud hasítani az ember oldalába a kíváncsiság. Az ilyen elejtett, de végül ki nem fejtett információk tudnak a legidegesítőbbek lenni, persze jó értelemben, ha egy barát szájából hangzik el. De a témát nem boncolgattam tovább, majd kiderül, mikor fog tudni időt szorítani nekem meg két csésze teának. - Valahol a kontroll benne van a dologban. Ha egy harcos nem képes a saját erejét kordában tartani és annak tartogatni, aki meg is érdemli, az aligha érdemli meg ezt a jelzőt. Kissé velős vélemény, de így volt. Egy harcos mindig tudja, mikor kell csatába bocsátkoznia és mikor elég csupán egy finomabb mozdulat, hogy elejét vegyük a dolgoknak. Felelőtlenül osztogatni az ütéseket, vagy bármilyen támadásokat, arra csak a balga vetemedik, vagy aki túl sokat hisz magáról. Az ilyen embereket pedig messziről megvetettem. Na, de közben megkezdtük a gyakorlást, figyeljünk hát erre. Az első, sikeres viszont támadása után érezhetően elkezdtem emelni a szintet. Az állandó trükközések, változtatások, villámtámadások, szédítési kísérletek, álrácsapoások, én meg mozogtam, mint ha muszáj lenne, miközben a penge újra és újra elérte Abigail testét, halvány fekete csíkokat hagyva. Lehet nem túl fair, de én még mindig lassan mozogtam egy idősebb vérfarkashoz képest. Kiváltképpen Tipvigut gyermekeihez nézve. Persze a találatok engem is elértek, nem kellett félteni a nőt. Játszottam még ezt egy darabig, mielőtt egy utolsó - amúgy meghiúsított kísérletet követően -, végül megálltam. - Rendben, ennyi elég lesz most. Ahogyan észrevettem alapvető, fájó hiányosságaid nincsenek, a többi pedig csak csiszolás kérdése. Azt ügyesen észrevetted, hogy nem szabad vakfoltot hagyni. Az ellenfelünk nem lehet máshol, csakis előttünk. Nem mellettünk, nem a szemünk sarkában, de legfőképpen nem mögöttünk. Egész testtel felé kell fordulni, ahogy csináltad is. Ugyanez az elv viszont akkor is érvényben van, ha többen rontanak rád. Aláírom, minél többen vannak, annál nehezebb őket szemmel tartani egyszerre, de megoldható. Ilyenkor jó ötlet, ha addig forogsz és hátrálsz, mígnem az összes a látóteredben nem van, emellett nem hagysz nekik lehetőséget bekerítésre. A támadásaikat hasonló módon meg lehet előzni. A legegyszerűbb az, ha kijátszod őket egymás ellen - megnedvesítem az ajkaimat. Míg beszélek, kiszúrok egy lébecoló tanoncot, aki láthatóan céltalanul várakozik a boxzsákoknál. Odaintem magamhoz, majd elküldöm gumikésért, míg visszaér, folytatom a monológot. - Úgy kell helyezkedned, hogy takarják egymást. Ha mindkettő előtt ott állsz, szabad préda vagy. Ám ha el tudod érni, hogy az egyik a társa mögött legyen, nem tud támadni téged, hacsak nem gázolja le a haverját. Bonyolultnak tűnik, de mivel neked kisebb szöget kell ilyenkor belőnöd, könnyebben el tudsz helyezkedni, mint a másiknak, akinek kerülnie kell. Most ezt fogjuk kipróbálni, persze fegyveres támadás esetén. A tanonc közbe visszaér, felfegyverkezve. - Próbáld meg a támadást elkerülni és visszatámadni, de elsődlegesen arra koncentrálj, hogy a takarást ki tudd vitelezni. A másik most másodlagos feladat.
Bólintok a férfi szavaira, azért valahol érdekes, ahogy más őrzők a saját kasztjukról mesélnek… nyilatkoznak, véleményeznek. De aztán irány a munka, ha már ezért vagyok itt. És persze igazam is lett, úgy tűnik, az az elsőre bevitt találat – kivédett támadás csupán a szerencsémnek köszönhető, a továbbiakban azért nem hazudtolom meg a szavaimat, miszerint évtizedek óta nem gyakoroltam… Adamnek mondania sem kell, magamtól is realizálódik bennem a felismerés, hogy ha egy őrző társam ellen így megy a dolog, akkor egy vérfarkas ellen igencsak gyatra végeredménye lenne a dolognak… Ahogy Adam leállít, egyből le is állok a forgolódással, kicsit megdörgölve a halántékomat, hogy előbb múljon a szédülés. Vajon ők ehhez is jobban hozzá vannak szokva? -Jó tudni, hogy nem reménytelen a helyzet. -mosolyodtam el a szavai hallatán, aztán hallgatom a további megállapításait, hogy mi a véleménye a teljesítményemről. Ahogy egyik ötletet a másik után osztotta meg, igyekeztem minél jobban elraktározni a gondolataimba, bár tisztában vagyok vele, gyakorlatban sokkal jobban rögzülnek az ilyesmik. Nem, a legkevésbé sem szeretnék most vérfarkasok ellen gyakorolni… Legalábbis olyanok ellen, akiket nem ismerek. -Egymás ellen kijátszani őket…? -kérdeztem vissza némi értetlenséggel -Gondolom, ha már együtt támadnak, csak együtt működnek… Vagy hogy érted?- kérdezek vissza némi pontosítás reményében, mígnem megkapom a kellő felvilágosítást. -De… ezt nem bonyolult kivitelezni? Úgy értem, például nyitott terepen, ahol nincs semmilyen akadály, amit fel lehetne használni ilyesmire… Gyorsabbak, mint én, gyorsabban tudnak úgy helyezkedni, hogy az nekik jó legyen. Vagy erre is van valami megoldás? -gondolkozok hangosan, mert már így fejben is elég bonyolultnak tűnik ahhoz, hogy a problémákat keressem… Te jó ég, milyen lenne élőben? Figyelem a tanonc távolodó alakját, ahogy azt is, ahogy visszatér, és azt hiszem, nem lepnek meg Adam nekem intézett szavai. Úgy tűnik, most jön az elmélet kivitelezése gyakorlatban is… -Szervusz. -köszönök a csatlakozó tanoncnak is, ám a tekintetem már javában a berendezést méri fel, lehetséges „akadályok” után kutatva, hogy hogy tudnám elkerülni a két őrző társam „támadását”. -A takarás az első, stimm. Megpróbálom. -felelem, majd azzal a lendülettel már kezdek is hátrálni, megpróbálva némi előnyhöz jutni, mielőtt még a közelembe érnének. Hátrálás közben pedig vetek egy-egy röpke pillantást a hátam mögé is, miközben igyekszem úgy mozogni, hogy egyik oldalról a fal jelentsen védelmet. Igaz, így magam előtt is beszűkítem a lehetséges menekülési útvonalakat, de legalább biztos, hogy onnan ők sem fognak támadni. Aztán, ha a gyakorlat azt mutatja, hogy jobb kerülni az ilyen stratégiát, akkor van még pár más ötletem is… csak semmi kapkodás, úgy is ráérünk, nem? Legalábbis jobban, mint ha tényleg két vérfarkassal néznék szembe…
Csak biztatóan mosolyogtam egyet, amikor hangot ad a megkönnyebbülésének. Néha a gesztusnál többre nincs is szükség, csupán ennyi. - Attól, hogy valakik egyszerre támadnak, nem biztos, hogy összhangban is dolgoznak. A farkasok között amúgy is gyakori a rivalizálás és nem egyszer előfordul, hogy az ilyenek kerülnek egy csapatba. Persze erre nem lehet építeni, mert olyan, mint a lottó, vagy bejön vagy nem. Sokkal ésszerűbb, ha az ügyességünket vesszük alapul. Egy ügyes ember még azokat is meg tudja bolygatni, akik összeszokottak. Több ember ellen védekezni amúgy is nagyon nehéz. Az ember olyankor nem lehet dekoncentrált. Egy emberrel szemben megengedhető egy kis lazázás, komolytalanság, de még ott se ajánlott teljes mértékben, mert akkor a legkönnyebb beleszaladni a késbe. Kettő vagy több ember már más. Teljes koncentráció kell, szemmel tartani mindkettőt, úgy logikázni, hogy kijátszhassuk őket. Az egész nem más, mint egy sakkjátszma a fejben. - Tudod, egyszer Bruce Lee-t megkérdezték róla, mi van akkor, ha nem megfelelőek a körülmények számára egy harcban. Azt válaszolta: én teremtem a feltételeket. Nyílt terepen is meg lehet találni azokat a pontokat, amiket az ellenség ellen fordíthatunk. Ilyenkor jön az, hogy... - itt beállítom magam mellé a tanoncot. - ... egymás ellen használod őket. Most előttünk állsz, mindkettőnknek nyílt célpont vagy. Ám ha ott állsz - magamtól balra mutatok pár méternyire. - Már csak az egyikünk támadhat téged nyíltan, a másiknak kerülnie kell és újragondolnia a mozdulatot, melyet már eltervezett. Ezeken értékes másodpercek múlnak és a harcban ezek a mérvadóak. Sokan nem hiszik el nekem a dolgot. Mondják, ááá, ez nem így van, van lehetőség trükközni, táncolni közben, mint a boxban... igen ám, csak ez nem így működik. Ha az életed a tét, ott nincsenek szabályok. Nincs ring, mely behatárol, nincs bíró, mely megvéd, ha 10 másodpercig a földön fekszel. Egy szabály van: harcolj vagy meghalsz. Az ilyen esetekben pedig minden egy-egy másodpercen múlik. Na, de aztán Abie a jelek szerint felkészült, mi pedig nekiállunk a dolognak. Pár másodpercre félre vontam a tanoncot és elsuttogtam neki, hogy mit csináljunk, majd mentünk is a dolgunkra. A mozgásunkon látszódott, mi a cél. Szétváltunk és nem egy irányból közeledtünk Abie felé, hanem kerültünk. Valamelyikünk mindig igyekezett magára vonni a figyelmét, míg a másik a vakfoltjára, vagyis a háta mögé kerül, hogy ott elkaphassa... míg a másik a tőrével szurkálódott felé. Feltűnt, hogy mint ha igyekezne a fal felé orientálódni s úgy gondoltam, megpróbálom ezt kihasználni... szóval megpróbáltam innentől terelni őt a fal felé, hátha sikerül sarokba szorítani.
- Jó tudni, hogy ők sem tökéletesek. Bár… az eddigi tapasztalataimat végignézve… azt hiszem, már annak is örülnék, ha eggyel el tudnék bánni, nem hogy kettővel. –mosolyodtam el halványan, mert igaz, amikor azzal a kóborral találkoztam, nem történt semmi bajom, de… azt hiszem, csupán a szerencsének köszönhettem. Sőt, még ez is sok volt… utána hetekig rémálmom volt. Ahogy mesélni kezd Bruce Lee-ről, kíváncsian hallgatom, hisz számomra kevésbé ismerős a téma, igaz, amikor meghallom a rövidke anekdota csattanóját, meglep egy kissé. Már épp kérdeztem volna, hogy hogyan is gondolja pontosan ezt az egészet, vagy ez hogy lehet egyáltalán kivitelezhető, ám úgy tűnik, kérdeznem sem kell, már mondja is tovább. Követem a tekintetemmel a pontot, amerre mutat, majd oda is sétálok, hogy ne csak elképzeljem, de térben is lássam az említett felállást, így sokkal jobban megrögzül, szerintem. -Értem. -felelem, ahogy a végére ér - Gondolom, akkor igyekezzek mindig úgy mozogni, hogy ti lehetőleg egymás mögé kerüljetek… vagy legalábbis az egyik támadóm útban legyen a másiknak, ha már mást nem lehet felhasználni a terepen, ami akadályként szolgálhatna. Vagy valami ilyesmi, ha jól értettem, ugye? Még megvárom a megerősítését, majd ahogy Adam megadja a jelt, egyből hátrálni is kezdek, először a fal felé, miközben próbálom a gyakorlatban is kivitelezni azt, amit az előbb bemutatott nekem. A gond csak az az, hogy döntenem kell… Ami eddig szimpatikusnak tűnt, hogy a fallal fedezzem magam egy oldalról, ám hamar belátom, hogy ez ugyanolyan könnyen az én hátrányomra is fordítható… Hisz így, ha két irányból közelítenek, nincs hova hátrálnom, vagy védekezek, vagy köztük kényszerülök áttörni, így aztán gondolok egy merészet, és lemondva a fal nyújtotta biztonságérzetről, inkább a terem túlsó fele felé folytatom a hátrálást. Közben igyekszem úgy mozogni, hogy legalább az egyikük zavarja a másikat a mozgásban, azt pedig a legkevésbé sem szeretném, hogy a hátam mögé kerüljenek… Akkor már inkább gyorsítok a lépteimen, igaz, a figyelemeltereléseik sem könnyítik meg a dolgomat… Hisz lehet, hogy csak blöff, de ha figyelmen kívül hagyom, akkor ugyanúgy a „vesztemet” okozhatja mint az, hogy elterelik a figyelmemet, és a másik talál el a gumitőrrel… - Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint gondoltam… -feleltem, miután alig pár perc alatt többször is sikerült „hátbaszúrniuk” a gumitőrrel, én pedig az egyik ilyen után megálltam egy szusszanásnyi pihenőre - De még gyakorolhatjuk egy kicsit? Legalább amíg ráérzek, hogy mégis hogyan, vagy merre mozogjak… -nézek kérdő tekintettel először Adamre, majd a tanoncra, hisz hiába, hogy a fiatal rangban alattam áll, ha a harcképzettséget nézzük, azt hiszem, még nekem is bőven lenne mit tanulni tőle, ezáltal pedig ő is egyfajta tanársegéddé avanzsálódik a szememben.
- Ez megint egy olyan dolog, amit érdemes megtanulni. Az ellenfeled sosem hibátlan, akármilyen képet is mutasson neked. Lehet például és egy 300 feletti vérfarkas akármilyen erős, ha közben mentálisan nincs a helyzet magaslatán. Mindenkit meg lehet fogni valamilyen módon, csupán idő kérdése. A harcosok feladata ilyen szempontból nem csak az, hogy a saját fizikai és mágikus képességeikkel harcoljanak az ellenféllel... hanem hogy kijátsszák ellenük a gyengeségeiket, új eszközöket felhasználva ellenük. Igyekszek úgy viselkedni, hogy aztán ne érhesse szó a házam elejét. Mentorként jókora felelősség nyomta a vállamat a tanulni vágyók ellenében. Magamra vállaltam, hogy kiképzem a többieket, legyenek akár tanoncok, akár idősebbek és sok társammal ellentétbe azok közé tartoztam, akik ténylegesen tanultak harcművészetet és nem csak a puszta fizikai-mágikus erejükre hagyatkoznak, hanem van valami plusz is. Ilyen szempontból pedig igyekeztem megfelelni. Ezért volt, hogy tán kicsit sokat beszéltem, de ez valamit valamiért alapon ment. Inkább mondok sokat, mint hogy kifelejtsek valamit, így pedig a tudás hiányos maradjon. Ha meg valami még így se világos, akkor Abie rá fog kérdezni, elég érdeklődő volt hozzá. Főleg, ha később talán az életét mentheti meg az infó. - Pontosan erre gondolok - bólintok. - Ez most sokkal inkább fog szólni a helyezkedésről és a helyzetfelismerésről, mint a harcról. Az már egy következő szint. Szóval ezzel a "csatakiáltással" indult meg ez a rögtönzött fogócska. Mondhatjuk viszont, hogy valahol szívóztunk Abie-vel. Elvégre nem mondanám egysíkúnak a stratégiánkat. Alkalmazkodtunk a helyzethez állandóan, ahogyan az igazából történne. Történt ez az után is, hogy végül rávettük Abie-t, jöjjön ki a fal mellől, mert ez így hosszútávon inkább válik kárára, mint előnyére. A jelek szerint a térnyerés dologra ráérzett, elvégre a távolabbi terület felé, ahol több a hely, nagyobb a potenciális helyezkedési lehetőség. Ez persze már megint csak a feltétel, amit meg kell oldani utána. Jópár percig, ha nem fél óráig kergetjük egymást a teremben, mire Abie újra megjegyez valamit és beiktatok egy kisebb pihenőt. - Minden kezdet nehéz Abie. Gondold el akkor hogy álltál a dolgok előtt, amikor egykor a mentorod az első varázslatodat tanította neked - sajátos példa, de attól még igaz. - Még szép, hogy folytatjuk, hisz ezért vagyunk itt. Inkább gyakorlunk kevés dolgot egy alkalommal, de sokszor, mint sok dolgot nem elégszer. De most kicsit emeljük a tétet. Ha olyan tárgy kerül az utadba, amit szerinted akadályozásra felhasználhatsz, használd. Teszem azt, ha közelségedbe kerül egy medicinladba, akkor egy megfelelő pillanatban lökd elénk, hátha korrigálásra késztet. A rumli most ne legyen szempont. Emellett, ha szükségesnek látod, használhatsz mágiát is. Naja, ez legalább a mi előnyükön van, relatíve kevés olyan vérvonal van, melynek van valamilyen aktív, nem saját testére vonatkozó képessége, mint Kilaun vagy a Megoldó leszármazottainak. Persze, közben más kárpótolja őket, de most ne menjünk bele. Szépen újra elhelyezkedtünk a tanonccal, majd megint rászabadultunk a szőkére, amikor jelzett, hogy mehet.
- Igen, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy többnyire idő kell ahhoz, hogy észrevegyük a másik gyengeségét… És nem biztos, hogy mondjuk valaki, aki nem harcos és nem ebben nőtt fel, stresszhelyzetben olyan könnyen felismerné a lehetőséget. -jegyeztem meg, mintegy mellékesen. Legalábbis belegondolva, hogy mihez kezdenék egy éles helyzetben, nem hiszem, hogy túl jól sikerülne szerepelnem, mint ahogy az sem valószínű. Nekem inkább a betegségekhez, sérülésekhez van szemem, nem pedig mások pszichoanalizálásához, bár azt hiszem, ez fordítva is igaz lehet. És így van rendjén… - Értem. -bólintok Adam magyarázatára, az pedig, ha sokat beszélt, a legkevésbé sem zavart. Ha ezzel szemléletesebben át tudja adni a lényeget, miért ne? Mellesleg a több információból jó eséllyel több is ragad meg, mint ha csak néhány tőmondattal tudná le a lényeget. Nem mondom, feladták a leckét ezek ketten… Bár azt mondjuk kétlem, hogy ha terepen lennénk, ők pedig két ellenséges szándékú vérfarkas lennének, akkor nem unták volna meg már rég a fogócskát és ugrottak volna nekem, de nem lehet mindent in medias res kezdeni, nem igaz? Csak szépen az alapoktól, ha már Adamre bíztam az edzést, így pedig igyekszem jól „vizsgázni” nála. Nem tagadom, attól függetlenül, hogy csak ezt az egy egyszerű kis feladatot gyakoroltuk, valahol mégis lefárasztott a folytonos figyelés, helyezkedés, mozgás… – Igaz. Furcsa belegondolni, hogy volt idő, amikor még mindez ismeretlen volt számunkra… -felelem kissé elmerengve, de amikor az akadályozás kerül szóba… pont medicinlabda? Én, meg a medicinlabdadobálás… azt hiszem, az három különböző dolog, bár a lényeget azért értettem. Igaz, körbenézve a teremben, ahol többnyire edzőgépek voltak, azokat még annyira sem fogom borongatni-dobálni. - A mágia nem rossz, csak nem lenne éppenséggel reális… Úgy értem, ha a támadóm fiatalabb mint én, vagy viszonylag fiatal vérfarkas, akkor azzal gond nélkül leszerelem. Ha viszont idősebb, amiből azért jóval több akad a városban, akkor a varázslatok nagy részével semmire sem megyek. Lásd, Bénítás. -feleltem, ahogy gondolatban gyorsan átpörgettem a varázslataink listáját, mégis mi lenne használható belőlük? - De ne aggódj, majd feltalálom magam. Azért akadnak olyanok is amik nem közvetlenül az áldozatra hatnak, hanem inkább csak külső, zavaró tényezők. Amik nagyon zavaróak tudnak lenni… -feleltem, a végére egész elmosolyodva, ahogy kapásból eszembe jutott egy egész használható ötlet. Mindenesetre, mielőtt újra belevágtunk volna az edzésbe, még kicsit megnyújtóztattam a végtagjaimat, majd ittam némi vizet, mielőtt újra megragadtam volna a gumitőrt, jelezve, hogy részemről folytathatjuk.
- S ennek a fejlesztése ügyében vagyunk most itt - biccentek. Nagyon sok ember elkövet egy bizonyos hibát: könnyen választja az egyszerűbb utat. A legegyszerűbb azt mondani sokaknak, hogy nem, ez nem megy, ez nem sikerülhet. Halálra ítélik még azelőtt a dolgot, hogy egyáltalán megtették volna az első lépést. Nem is tudják, hogy a saját gondolataikkal nagyobb kárt tettek önmagukban, mint amit a bukás ténye hozhat el számukra. S nem, ezt most nem Abie-vel kapcsolatban mondtam, mielőtt valaki félreérti. Ő már megtette az első, legfontosabb lépést: vágyja a fejlődést. Figyel és tanul, jelenleg több dolga nem igen van... na, jó, de, hogy elkerüljön minket. Hogy a késeink inkább csak a levegőt szántsák fel, mint a bőrért simogassák... hogy még csak a közelébe se jussunk. Fel lett adva a lecke, ideje megoldania, hogy iskolapadosan fogalmazzak. Azt el kell ismernem, hogy igyekszik, a siker már inkább olyan több kevesebb. De nem is várom el tőle, hogy most hirtelen megváltsa a világot. Nekem se két percembe telt rájönni, éveket kellett gyakorolnom, hogy inkább természetből fakadjanak a mozdulataim, mint meggondolásból. - Ugye? Én ugyan gyerekként lettem elhívva, de... már nem sok maradt meg a régi időkből. Pontosabban de, megmaradt, csak... nagyon kell koncentrálnom rá, hogy előjöjjenek. Mikor megy előre az ember csak a mindennapokban és eljön a pillanat, mikor megáll gondolkodni a mögötte levő dolgokon... igen, egy őrző számára akkor derül ki az is, hogy volt régen normális élete. De most a jelenre kell koncentrálni, köztük Abigail edzésére is. - Na igen, sajna az idős farkasoknak van egy ilyen kellemetlen tulajdonságuk... a háromszáz felettiekbe nekem is beletörik a bicskám. Ám én azt vallom, hogy ha megvan a kicsi esélye is a hatásnak, akkor érdemes használni. Ki tudja, talán csak a mancsát blokkolod le, de onnantól kezdve arra nem tud ráállni harc közben. Módfelett idegesítő tényező. Naja, a bénítás meg annak a szépségei... azt hiszem tudnék róla mesélni Abigail-el kapcsolatban, ha azt az időt nem éppen Alignak tölti el vendégeskedve a fejemben. Naja, akkor emlékeznék, milyen kígyó módjára tekeregni a földön. - Ha van már ötleted, akkor bőven jó. Ne feledd, a harctéren nincs bíró, nincs ring, vagy akármi, ami behatárolna téged, megszabja az eszközeidet. Ami szolgálja a túlélésedet, azt használd fel... mert ellened is fel fognak használni mindent. Volt valami baljóslatú Abie mosolyában, pedig amúgy semmi gonoszat nem árasztott magából. Pont ő? Majd ha megszállja Alignak, talán abban az esetben, a szőke barátosné túlságosan jótett lélek. Na, de haladjunk. Hagytunk Abie-nek némi felkészülési időt, mire megint elhelyezkedtünk a teremben. Amint a szőke kész volt. Akkor a tanonc azon ügyködött, hogy magára vonja Abie figyelmét... míg én a hátába kerülve igyekeztem lefogni.
- Bizony. -bólintok a férfinak, majd hallgatom a szavait. Engem az egyetemi tanulmányaim közepe felé hívtak el, furcsa belegondolni, hogy milyen lehetett azok élete, akik már egészen gyerekként kerülnek bele ebbe a rendszerbe, ebbe az életformába… Nem tudom, irigyeltem-e ezért, vagy inkább annak örülök jobban, hogy viszonylag „normális” fiatalkorom lehetett. No de vissza a jelenbe, vissza az edzéshez és ahhoz, hogy mihez kezdjek, ha újra egy rosszakaró vérfarkassal hozna össze a sors. - Igazad van. Ezt megjegyzem későbbre! -mosolyodok el, és a helyzet komolysága ellenére komikus elképzelni, milyen látványt nyújthat egy támadni készülő vérfarkas, aki épp három lábon egyensúlyozik, mert az egyiket használni képtelen… Nem hiába szeretem annyira a bénítás varázslatot, ám ahogy eljutok idáig, egyből el is fog valami szégyenérzet, ahogy eszembe jut a tavalyi Vörös Hold, és hogy pont Adamen voltam kénytelen használni ezt a módfelett kellemetlen varázslatot. Tudom, szükség törvényt bont, és így legalább egyikünknek sem esett komolyabb baja, ettől függetlenül azonban mégis kínos valahol a dolog. Mielőtt még nekikezdhettünk volna az újabb körnek, ittam némi vizet, majd az üvegemet a padon hagyva hátráltam el a fiúktól, hogy egy bólintással jelezzem, én készen állok a következő fordulóra. Szóval nincs bíró? Nincs ring, vagy szabályok, behatároló kötöttségek, így… ismét az előzőhöz hasonló hátrálással kezdtem a dolgot, mint ha csak az előzőt szeretném ismételni, ám amint kezdett szorosabbá válni a helyzet, hogy esetleg bekerítenek, vagy netalántán utolérnek és elérnek a tőrükkel, magam is cselekedtem. Az Elemi kapocs varázslatot magamban elsuttogva idéztem meg közvetlenül a támadóim lába előtt, alatt egy vékony vízréteget, hogy aztán egy pillanaton belül meg is fagyasszam a mágiám segítségével, abban reménykedve, hogy ezzel sikerül levennem őket a lábukról. Amennyiben igen, és elvesztik az egyensúlyukat, úgy kihasználom a lehetőséget, hogy kitörjek a sarokba szorított helyzetemből, ha kell, akár arrébb lökve, taszítva őket, hogy tényleg földre kerüljenek, ha pedig követni próbálnának… Nos, akkor lépteim nyomán is folyamatosan megjelenik a korábbihoz hasonló jégréteg, hogy akadályozza őket a követésben.
[ 50 pont – 20 pont (elemi kapocs, víz) = 30 pont ]
A fogócska pedig folytatódott, ahol az imént abbamaradt. Nem mondanám, hogy könnyen akartam adni Abie-nek a sikerélményt. Oké, hogy "csak" gyógyító volt, nem feltétlenül ez a szerepkör a fő profilja, mint amibe most át kellett vedlenie, de szükséges volt. Ha már egyszer erre lettem felkérve, akkor igyekeztem is eleget tenni a feladatnak... meg persze megfelelni az elvárásoknak. Elvégre, nem csak a mentornak kell megfelelnie a tanítványnak... hanem a szükséges színvonalat is el kell érnie a mentornak. Ördögi kör, de tudtam, mit vállalok, mikor anno Willtől kértem az átminősítésemet. Vissza a jelenbe, na. Kergettük az Abie-t, talán fogalmazhatunk így. Talán aki nem tudja, mit is csinálunk, az vigyorogna egy jót rajta, ahogyan a szőke kerülgetett minket, mi meg keringtünk, mint a Föld a Nap körül. S úgy tűnt, szépen lassan már el fogjuk érni a célunkat. Egyre inkább sikerült úgy terelni Abie-t, hogy kényelmetlenül közel kerüljön a falhoz. Uh, na ha most mi is használhattunk volna varázslatot, szegény szőke leányzó elég kellemetlen másodpercek elé nézhetett volna. De hát mi most farkasok voltunk, olyan mágia meg elvileg nem állt a rendelkezésemre, mely hasonlított volna valamelyik vérvonaléra és ebben is felhasználható. De nem volt, szóval megmaradt neki ez az előny... és a macska rúgja meg, ki is használja. Már éppen azon voltam, hogy a sarokba szorultra rárontsak, amikor meghallottam valamit. Toccs. Lenéztem és meglepődve vettem tudomásul, hogy úgy tűnik, lassan hívni kell a vízvezeték szerelőt, mert csőtörésünk van és víz került az edzőterembe. Víz... víz... halvány emlék rémlik fel a fejembe, amikor is szó szerint fejmosást kaptam egy hosszabb iszogatás után Abie-től. Hátraugrottam és még pont időben. A következő pillanatban a vízből jég lett és a gyanútlan társam úgy ahogy volt vágódott el. Abie így ki tudott szabadulni, de nem hagytam neki túl sok lélegzetvételt, mert a rögtönzött jeget átugorva már mentem is utána. Na most nem, szöszi, nem fogsz engem is megszívatni, elkaplak... aha, ahogyan azt Móricka elképzeli. Meg se fordult a fejemben, hogy ezt menet közben is meg lehet csinálni és hamarosan az én lábam alól is talaj. Bakker. - Au... na ez ügyes volt. Viszont ennyivel nem akartam annyiban hagyni. Fel akartam ugyanis hívni a figyelmét arra, hogy még akkor is történhetnek nem várt események, amikor úgy tűnt, már nyeregben vagyunk. Mondjuk sejtem, van ennyi esze a szőkének, de azért emlékeztetni nem árt. Szóval a következő pillanatban, amennyire csak tőlem telik, megpróbálok ültömből felé lendülni, amennyiben megfelelő közelségben van... a célom pedig az, hogy kikaszáljam a lábát. Vajon sikerül-e?
Nem is vártam el Adamtől, hogy a korunk, vagy titulusaink miatt viselkedjen másképp – mint ha nem lennék én is ugyanolyan tanonc, mint a többi harcos fiatal… Pláne, hogy ha azt nézzük, a legtöbbjük fiatal kora ellenére már jobban áll a harctudást illetően, mint jómagam. És ezért vagyunk most itt, hogy ezen változtassunk. Hisz ha már itt is finomkodva, óvatoskodva, kíméletesen edz velem Adam, elhitetve velem, hogy jó vagyok, mekkora pofon fog érni akkor, ha nyílt terepen, élesben kerülök hasonló helyzetbe? Ha pesszimista akarnék lenni, mondanám, hogy akár az életembe is kerülhet… És nem is finomkodnak, sem ő, sem a kis segítője, nem telik bele sok idő, hogy ismét sarokba szorítva érezzem magam – legalábbis egy pár pillanatig. De ha már a játékszabályok engedik a mágia használatát, akkor miért ne használnám ki a lehetőséget? A víz erejéhez folyamodom, megidézve, majd rögtön meg is fagyasztva azt, hogy kitörhessek a támadóim gyűrűjéből, majd le is hagyhassam őket… Igaz, nem ment túl könnyen, bár ha úgy nézzük, már az is fél siker, hogy elsőre legalább a tanonc fiút sikerült leráznom – hogy nem sokkal később csatlakozzon hozzá Adam is. Ahogy elvágódott, egy néhány lépést még megtettem, mire érzékeltem az esését, de aztán meg is torpantam ugyanolyan lendülettel, mint ahogy a sarokból indítottam a sprintemet. - Köszi. Remélem, azért nem ütötted meg magad nagyon… –szólaltam meg, s abban a hitben élve, hogy ezennel vége is az újabb körnek és ismét szünetet tartunk, már indultam is vissza felé, hogy segítő kezet nyújtva felsegítsem a földről. Hiba volt… hinni a templomban kell, nem pedig az edzőteremben, pláne edzés közben, így aztán nem meglepő, hogy nem számítottam a lábsöprésre. Akármilyen óvatosan is közelítettem a jég miatt, a következő pillanatban már én is csak úgy csattantam a földön. - Áucs… Ez… cseles volt. -tápászkodtam fel, miközben megdörgöltem fájós derekamat - Azt hiszem, rá kéne szoknom a Hatodik érzék varázslat használatára… Mást nem ilyen esetekben jó szolgálatot tenne. Nem igaz? Jut eszembe… van olyan varázslat, amit a terepen szívesen szoktál alkalmazni? Vagy akár harc, menekülés közben? -faggattam tovább a férfit, ha már épp témánál voltunk, hisz a mágiában mindig is jobb voltam, mint a harcban, és még ha nem is használnak túl sokat a harcaik közben, biztos megvan a szokásos, bevett rutinjuk, minek hol veszik hasznát. - Amíg mesélsz, addig legalább pihenek meg iszok egy kicsit… Aztán utána folytathatjuk tovább. És most már tudom, amíg nem szólsz, hogy nincs vége, addig… addig nincs vége, és bármilyen trükkre, ellentámadásra, vagy hasonlóra számíthatok. Igaz? -kérdeztem nevetve, felismerve a korábbi hibámat, figyelmetlenségemet, azzal már indultam is, hogy magamhoz vegyem a kulacsomat.
Kezdőlap
