Apró bólintással nyugtázom azt, hogy neki tökéletes a felállás. Őszintén szólva nekem is, tehát örülök hogy nem mondott mást. Így viszont kényelmesen el tudok helyezkedni az íráshoz, ami ennyit tesz, hogy az íróasztalra szépen felülök. Egyszerűen az a fele van közelebb, amelyiken nincs szék, meg aztán nem írnok vagyok, megengedhetem a lazaságot. Főleg ha így a kényelmes. - Tedd félre, a végén majd összeadjuk őket és azokat is felírom. - Nem is akadok fenn a kérdésen, hiszen jogos. Persze továbbra is borzasztó messze vagyok a szívélyes főnök képtől, hiszen ugyanolyan unott a hangom, mint eddig és a nőre is csak mérsékelten sandítok fel a lapokból, de sem bunkó, se szemét nem vagyok. Azt hiszem ez azt jelenti, hogy sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy valakivel együtt kell dolgoznom. Egy ideje nem tartom magam túl nagy csapatjátékosnak, úgy fest ez a Fairbanks csupa változást hoz az életemben. Pedig már azt hittem nem fogok változni. A kérdés hallatán fel se nézek, ez jelenleg annyit takar, hogy agyalok, mit is mondjak erre. Fene az érdeklődő kérdéseit. - Nem tudom. - Vonok vállat érdektelenül, a válasz is csak úgy a bajszom alól érkezik nemtörődöm stílusban. Most mondjam azt, hogy háziállat lett és Dotty együtt vadászik vele? Marhára hihető, tényleg. Lehet, hogy nem vagyok a legjobb főnök, de azért kettyósnak sem kellene tartani. Akkor pedig kezdetét veszi a rutinmunka. Én írogatok szótlanul, esetleg néha visszakérdezek, ha valamit nem értek, de alapvetően csend uralja a rendelőt. Amikor is a nő korog... mármint a hasa. Erre azért felsandítok rá a lapok fölül. Nem szigorúnak szántam a tekintetet, de azért csak bocsánatot kár. Ennyire ijesztő lennék? Végül, amikor a remegést is konstatálom, csak felsóhajtok. - Tartsunk szünetet? Eszel? Nem hiányzik, hogy összeess nekem. - Még hozzám mérten is kelletlenre sikerül a kérdés. Csak egyszerűen azt nem értem, hogy a szünetében miért nem evett. Mindenesetre nem vagyok rabszolgahajcsár, szóval felőlem leállhatunk kicsit.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Értem!-Félre is teszem a lejárt termékeket, majd elkezdem sorolni a kért adatokat. Furcsa számomra, hogy egy állatokkal foglalkozó ember ennyire mogorva legyen. Én mindig örülök annak, ha munkába jöhetek. Persze az lenne a legjobb, ha nem kellenének állatorvosok, de az csak egy mesebeli világban lenne lehetséges. Naiv kislányként abban bíztam, hogy a közös munka miatt kicsit barátságosabb lesz majd közöttünk a hangulat, de azt hiszem ennél többre nem reménykedhetek. Talán nála már ez is nagy szó, nem tudom. Én igazából nem is foglalkozom a gyomrommal, így hirtelen jön a kérdés. Megállni? Még csak az kellene. Nem akarom, hogy miattunk álljunk meg "pihenni". Gondolom már menne haza. -Nem kell! Kibírom! Nem akarlak feltartani, majd eszem otthon!-Nem volt időm enni, műtét után meg nem tudtam, de nem panaszkodom. Már megszoktam az ilyen napokat. Otthon is sokszor mentem úgy haza, hogy egész nap nem ettem. Sajnos ez is velejárója a munkámnak. Ha sokan jönnek nincs idő pihenni. Összeesni meg egy ilyen apróságtól nem fogok. Ha holnap reggelig nem ennék, nah az már durva lenne, de erről nincsen szó. Talán egy pohár vizet viszont jó lenne innom. -De egy pohár vizet iszom. Esetleg kérsz te is?-Ha már kiszolgálom magam neki is szívesen hozok. Megvárom a válaszát és csak utána megyek inni. Ha kér kap, ha nem akkor csak magamat szolgálom kis és úgy sétálok vissza a gyógyszerekhez, majd mintha semmi sem történt volna folytatom az adatok bediktálását.
Engedelmes lány ez az Alice és úgy fest ellenvetése sincs a módszerem ellen. Nagyszerű. Akkor pedig megy a munka, mint a karikacsapás. Én ülök az íróasztalon és az ölemben fekvő mappán írok. Egész szépek a betűim, bár a gyöngybetűktől azért elég messze van, de aprók és olvashatóak. A válaszára pedig csak aprót szusszantok, majd egy hanyag vállvonás keretében jelzem, hogy legyen úgy. Ha ő megvan, akkor én nem fogom győzködni, hogy igen is ennie kell. Mármint... győzködni nem fogom, de attól még eszembe jut, hogy van nálam a táska mélyén valami pékárú, amit idefelé vettem. Most, hogy ezt realizáltam, csinálom tovább a dolgomat és írom tovább a leltárt. - Jahm, kösz. - Jegyzem meg tőlem telhető lelkesedéssel. Mondjuk pont nem én beszélek, hogy kiszáradjon a szám, de speciel egy pohár víz nem zavarna. Amíg pedig Alice fogja magát és megtölt két poharat, én kényelmes tempóban lekászálódok az íróasztalról és odasétálok a bőrtáskámhoz, elkezdek kotorászni benne. Elő is kerül a gondolatban már emlegetett pékárú, mondjuk kicsit meg van nyomódva, de amúgy semmi baja és be is van zacskózva persze. Így, amikor hozza a vizemet, akkor szépen a kezébe is nyomom a túrós batyunak látszó tárgyat. - Nem venném a szívemre, ha miattam halnál itt éhen. - Mielőtt még eszébe jutna bármit is mondani, emeltebb hangon folytatom. - Ha nem eszed meg, akkor itt tartalak hajnalig és tényleg éheztetni foglak. - Szokásos unott stílusom ellenére is csak felkúszik a szám sarkába valami apró mosoly. Az utóbbi megjegyzés azért kellett, hogy egyértelműsítsem, én nem szoktam győzködni, mikor egyszerűbb kötelezni. Persze a mosolyom nyilván arra utal, hogy van ebben azért némi komolytalanság... nyilván... Ha pedig elfogadta, akkor szépen visszafoglalom a helyem és újra ölbe veszem a mappát, na meg belekortyolok a vizembe.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Amint megkapom a választ elindulok keresni két poharat, amit tele is töltök hideg vízzel. Talán a tea jobb lenne most, de arra várni kellene és gondolom ő sem szeretne éjfélkor hazaérni. Ahogy sétálok vissza felé egy péksütit nyom az orrom alá. Érzem, hogy picit elpirulok. Zavarba jöttem, pedig ez csak egy kedves gesztus volt a részéről. Talán pont az a baj, hogy az Ő részéről! Éppen visszautasítanám, mikor kijelenti, hogy igen is fogadjam el! Ezek után már nem is merném visszautasítani, így miután átnyújtom neki a pohár vizet elveszem a zacskót. Az aprócska mosolyt is észreveszem az arcán, ami engem is megmosolyogtat, csak én jobban kimutatom ezt, mint Ő. Szerintem az elmúlt hónapok alatt most először látom őt mosolyogni! -Nagyon szépen köszönöm, de igazán nem kellett volna!-Ez olyan ciki. A főnököm etet meg engem. Pedig nekem is van ennivalóm, csak nem akartam elkezdeni itt lakmározni. -Igazából csak azért nem ettem mert ma sokan jöttek...Műtét után meg nem tudok!-Bár gondolom ezt őt csöppet sem érdekli. Inkább visszasétálok a helyemre és előveszem a pékárút. Csak ekkor villan be a fejembe, hogy talán mégis csak hagynom kéne neki belőle. -Nem kéred a felét?-Bár ez kissé gyerekesen hangzott, de mégis csak illik megkérdezni, ha már egyszer tőle kaptam. Ha kéri kettévágom, ha nem akkor csak lecsippentek belőle egy kis darabot. Én igazából folytatnám a munkát, de akkor biztos, hogy nem tudnám megenni a kaját, amit tőle kaptam. És annak meg lehet, hogy Ő nem örülne. Így inkább csak állok és csendben falatozgatok. Valamit kérdezni, vagy mondani kéne neki, bár tudom, hogy ő nem igazán szeret beszélgetni, csak ez a csönd olyan kínos, vagy legalább is a számomra. -Megkérdezhetem, hogy a rendelőt, mikor hoztad létre?-Erről valahogy még sosem beszélgettünk, pedig mégis csak illene ismernem a múltját, ha már egyszer itt dolgozom!
Nem szoktam számolgatni, hogy kire hányszor mosolygok, de ha megtenném és utánaszámolnék, akkor könnyen lehet, hogy tényleg ez az első,a mit Alice tőlem lát. Pedig nem kedvelem kevésbé, mint az emberek elnyomó többségét... lehet épp ez a baj. Pedig aranyos nő, fiatal és lelkes, meg aztán jóindulatúnak tűnik. Úgy fest kiöregedtem abból, hogy ilyen apróságok is feltűnjenek. Azért, amikor szabadkozik továbbra is, kicsit összevonom a szemöldököm, jelezvén, hogy nem vagyok ám kíváncsi rá, hogy mit nem kellett volna. Kellett, mert meg akartam tenni, oda akartam adni és kész. Nem kell túldimenzionálni szegény pékárut. - Most már viszont tudsz. Szóval ezt megbeszéltük. - Válaszolom, amikor sikeresen visszaülök az íróasztalra. Tényleg ennyire szokatlan lenne tőlem valami kis kedves gesztus, hogy így fenn kell akadni rajta? Pedig szorult belém jóindulat meg minden, csak nem osztogatom feleslegesen mindenkinek. Még a végén rá kell ébrednem, hogy egy szar ember vagyok. A kérdésre kissé felvonom a szemöldökeimet. Remélhetőleg rájön majd egy idő után, hogy ez nálam vagy azt jelenti, hogy hülyének nézem, vagy a mosolyt helyettesíti... ezesetben az utóbbi opció áll fent, de persze nem hagyom valódi válasz nélkül sem. - Vigyáznom kell a vonalaimra. - Jegyzem meg halk unottsággal és természetesen rám jellemző fapofával. Remélhetőleg érti, hogy ez a humorom akart lenni és nem fogja azt hinni, hogy valóban diétázok. Nincs is rajtam fölösleg, amit leadhatnék, inas, rágós vénség vagyok. Igazából az egyetlen nehézség, amiket a velem kapcsolatban lévő emberek elé támasztok, az a stílusom. Az pedig jócskán megszokást igényel, tisztában vagyok ezzel, de csak nem tűnök annyira rejtélyesnek vagy morcosnak, hogy félni kelljen tőlem. Amíg majszolgat én is elfoglalom magam, kicsit rendezkedek magam körül a papírok között. A fele amúgy is mehetne a kukába, minden vackot megőrzök, mert iszonyat lusta vagyok selejtezéssel foglalkozni. De mikor is lenne alkalmasabb nekiállni ennek is, ha nem, amikor leltár van. E közben ér a kérdés, de különösebben nem lep meg, sejtettem, hogy nem fogja sokáig bírni a csendet. - Lassan egy éve vettem meg, előtte is állatorvosi rendelő volt, szóval sok munka sem volt vele. Nincs különösebb története. Ide költöztem, munkát teremtettem magamnak és ennyi. - Épp csak fel-fel sandítok a papírok szortírozása közben. Egyébként most marhára megerőltettem magam, hiszen több mondatot is egymás mögé pakoltam. Hátha nem leszek akkora mumus, ha látja, hogy én is képes vagyok... csevegni. - Tetszik? - Nézek fel rá rendesen, nyilván a rendelőre értem, hiszen arról van szó. Persze arcomról továbbra sem lehet túl sok mindent leolvasni.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Elmosolyodom a válaszán. bevallom őszintén azt hittem, hogy csak fintorogni fog, vagy megrántja a vállát és felém dob egy Nem-et, de ezzel a mondatával kiderült az is, hogy van ám neki humora, csak éppen Ő az a bizonyos személy, aki nem szereti ezt sűrűn mutogatni. Bár amilyen komolyan mondta akár még komolyan is gondolhatná. A rendelőnek nincs túl hosszú története, de nem is baj, bár ha az előző tulajjal beszélnék lehet, hogy valami izgalmas is kiderülne a helyről. A kérdésre nem válaszolok rögtön, hanem előtte körbenézek, nem mintha nem ismerném már olyan jól ezt a helyet. -Igen tetszik! Bár ha elmondhatom az őszinte véleményemet és kicsit barátságosabbá varázsolnám. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Csak el tudnék képzelni pár növényt a várakozóban, meg itt is, de akár képeket is a falakon. állatokról, betegekről, rólunk munka közben. De persze ez csak az én véleményem.-Bár én szívesen elintézem ezeket az apróságokat, de ugye az engedélyt Josétól kell megkapni. Már éppen az utolsó falatokat eszegetem, mikor a kutya felnyüszít. Ezek szerint kezd múlni a fájdalomcsillapító hatása. Azonnal leteszem a maradék péksüteményt és kezembe veszek egy injekciós tűt, meg a gyógyszert. Miután odaléptem az ebhez leguggolok hozzá és megsimogatom őt. -Nincs semmi baj! Tudom, hogy nagyon fáj, de mindjárt elmúlik!-Még egy picit simogatom őt, majd szépen beadom neki a fájdalomcsillapítót. -Nagyon bátor kutyus vagy! Holnap már a gazdit is látni fogod!-Elmosolyodom, majd szép lassan fel is állok és visszasétálok az asztalomhoz és befejezem az evést.
Na, sikerült megmosolyogtatni, ezek szerint csak ki lehet következtetni, hogy viccelek. Nagyszerű, már épp kezdett meginogni a saját magamba vetett hitem. Nem vagyok ám olyan bonyolult, csak nehezen adom magam és tényleg csak olyan személyeknek, akiket tartok is valamire. E mellé még válogatós is vagyok... A válasza hallatán csak alig láthatóan vonom fel szemöldökeimet, miközben figyelek rá. Igazából megint csak nehéz lenne leszűrni, hogy mi is a véleményem az általa felsorolt ötletekről. Egyébként szemmel láthatólag agyalok, legalább is tekintetem, néha lesiklik a kezemben tartott nyitott mappára, majd újra a beszélő Alice-ra. - Nos... - Kezdem halkan, kissé talán reszelősnek tűnő hangommal a hangerő hiánya miatt. - Mit szolnál, ha megkapnád a rendelő felét? Szóval ha társtulajdonossá tennélek. Nem sűrűn vágnak hozzá pályakezdőkhöz ilyesmit. - Mondom továbbra is az előbbi hangerővel, teljesen komoly ábrázattal. Remélhetőleg nem fogja azt hinni, hogy viccelek, mert még a végén meggondolom magam. Tényleg nem sok jót tudok tenni a körülöttem élőkkel, de speciel nekem marhára nincs szükségem az egzisztenciámhoz arra, hogy birtokoljam a helyet. Munka nélkül is boldogan eléldegélnék speciel, ez számomra inkább hobbi. A fiatal nőnek viszont egy lehetőség, és bár nem mutattam ki különösebben, de szerintem megérdemli. Végül is kibír engem, lelkiismeretesen végzi a munkáját és még talán szimpatikus is. - De... lenne egy feltételem azért, ha érdekel. - Teszem hozzá továbbra is rám jellemző unottsággal és komoly képpel. Mintha csak valami különösen unalmas tudományos értekezésről beszélnék, nem arról, hogy egy rendelő fele tulajdonjogát, csak úgy átruháznám a nőre. Tekintetemmel és fejemmel is követem a hang irányát, majd persze azt is végignézem, ahogy Alice odasétál az állathoz, és beadja a fájdalomcsillapítót. Bőven elég ehhez egy doki, szóval én a kisujjamat se mozdítom. - Holnap haza is engeded? - Pusztán érdeklődök, hiszen ha huzamosabb ideig marad, akkor még én is fogok vele találkozni és persze nekem is kell tudni majd mondani valamit róla. Nem árt ugyebár informálódni és ha már így adódott, akkor miért ne kérdezzem meg élő szóban? Nyilván ugyanúgy a kartonjából is kiderülne minden.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ismét az az iszonyatos csönd uralkodik el a rendelőben. Még most sem tudom, hogy ilyenkor José mire is gondolhat. Ostobának tartja az ötleteimet, vagy tetszik neki? Bár ahogy rám néz azon sem csodálkoznék el, ha elküldene jó messzire. A kérdését hallva a lélegzetem is elakad. Először átfut az agyamon az a gondolta, hogy rosszul hallottam őt és biztosan nem ezt mondta...De ennyire nem rossz a fülem és nincs is olyan messze tőlem. Hogy én legyek az Ő társa? Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetne engem. Ezek szerint tényleg nem vagyok olyan rossz munkatárs. -Ez most....ez most komoly?-Alice nézz már rá! Úgy néz ki, mint aki viccel? Jó igaz az előbb sem nézett ki úgy és mégis megértettem a poént, de ez most más. Ilyen dologgal nem szokás viccelődni. Egy kisebb szünet után ismét megszólalok. -Ez nagy megtiszteltetés lenne nekem. Nagy örömmel lennék társtulajdonosod.-Ezen nincs mit gondolkozni. Persze több felelősséggel és munkával jár majd, de nekem egyenlőre ezen kívül nincs semmim ebben a városban, így miért is nem fogadhatnám el ezt az ajánlatot? -És mi lenne az a feltétel?-Kérdezem kíváncsian. Remélem nem valami megvalósíthatatlan dolgot fog tőlem kérni. Bár eddig sem kért olyanokat tőlem. Miközben a kutyával foglalkozom végig csak José ajánlatán jár az agyam. Boldog vagyok nagyon is, talán ennyire boldog még nem is voltam. Legszívesebben megölelném őt, de úgy vélem Ő annyira nem örülne a dolognak, meg azért annyira jóban még nem vagyunk. -Öhm hát...Arra gondoltam, hogy ha holnap jól lesz akkor szigorú pihenés mellett hazaengedem őt. Tölcsért is kapna. De természetesen, ha bármi baja is lesz nem fogom elengedni.-Rendesnek tűnt a gazdája, így nem félek attól, hogy otthon nem tudna felépülni. Diétáznia kell majd és sokat pihennie, de úgy sem szokott ilyenkor egy kutya össze-vissza futkosni. Azért ők sem ostobák és tudják, hogy mikor kell nyugton maradi.
Türelmesen, a tekintetemben némi érdeklődéssel várom ki, amíg sikerül feldolgoznia a kérdésem. Jól látom, hogy sikerült meglepnem, ehhez kétség sem fér, de mondjuk nem csoda. Elég ritkán szoktam az eszmefuttatásaimat vagy az ötleteimet félkészen csak úgy kiadni, általában mindent akkor közlök, amikor már elhatározásra jutottam. Ráadásul ilyen zseniálisan kiismerhetetlen ábrázattal és szegényes mimikai készséggel is meg vagyok áldva, minek következtében azt se nagyon szokták tudni a körülöttem lévők, hogy min is agyalok. Ez mondjuk néha nagyon hasznos tud lenni, ám gyakran csak félreértéseket szül. A kérdése hallatán kicsit elgondolkozok. Nem mintha mérlegelném, hogy viccelek-e, vagy sem, bár könnyen így tűnhet. Na jó, nem húzom szegény lánynak a türelmét, még a végén nekem itt hiperventillál, aztán mihez is kezdenék vele, szóval egy nyomatékos bólintással és tőlem telhető higgadtsággal helyeslek. - Ó, nagyon egyszerű. Az a feltétel, hogy elfelejted azt az ötleted, hogy rólunk teszel ki képeket… munka közben… vagy akárhogy. – Mondom teljesen komolyan, bár amikor megismétlem az általa felvázolt lehetőséget, kissé sikerül összevonnom a szemöldökeimet, ebből is látható mennyire ellenemre lenne a dolog. Egyébként a legkevésbé sem zavar, hogy barátságosabbá tenné a helyet, jómagam nem vagyok az ilyesmiben túl tehetséges. Talán nem is ártana ide az a bizonyos női kéz, ami kicsit beteg-, és gazdibarátabbá tenné a helyet. Végül is nekem teljesen mindegy, ugyebár ezt az egy kikötést leszámítva. Nyilván örülök neki, hogy örül, még ha ez nem is látszik különösebben az ábrázatomon. Nem vagyok én olyan rossz, vagy önző, mint amilyennek sokan tarthatnak, pusztán nemtörődömségem és szótlanságom miatt, persze nem csapok fel irgalmas szamaritánusnak sem és kezdek hatalmas adakozásba, de ha valaki megérdemli, akkor ugyan miért ne reagálhatnék rá én is megfelelően. Ezt ugyanúgy Alice-nak is hajlandó vagyok elmondani, ha rákérdez. Míg válaszol, elkezdek matatni az ölemben lévő mappában, persze ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék a nőre. - Ha tényleg jónak látod, akkor ne csak arra gondolj. Ha én lennék a gazdája és előttem így fogalmaznál, akkor inkább megkérdeznék egy másik orvost is. – Jegyzem meg csak úgy félvállról, fel sem tekintve rá, hiszen szemmel láthatólag keresgélek. Hogy jó tanácsként, vagy kötözködésként fogadja a kijelentésemet, amit sikerül megszokott, smirgli-modorommal tennem, az csak rajta áll. Közben meg is lelem, amit keresek, egy papírról, pontosabban egy szerződésről van szó a tulajdonjogot illetően. Voltam ugyanis olyan előrelátó, hogy egy ügyvéddel előre megírattam. Biztos sok szabadidőm van. Mindenesetre le is szállok az íróasztalomról újfent kényelmes lassúsággal, közben a mappát félreteszem, hogy csak a papír maradjon nálam. - Bátorkodtam kicsit előre dolgozni. Átolvasnád, hogy neked így megfelel-e? – Bár kérdést teszek fel, ettől még bőven utasításnak tűnik, mint ahogy az ilyen kérdéseim nagy része. Nem tehetek róla, túl sokáig voltam alfa, hogy hagyjak a másik félnek döntési lehetőséget. Egyébként a szerződésben pont az áll, amit mondtam, hogy rá íratom a hely felét. Az apró betűs részben sincs semmi buktató. Persze a kérdés mellé át is nyújtom neki az említett papírt.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A feltétel hallatán elmosolyodom. -Rendben, nem fogok olyan képeket kitenni!-Valami komolyabbra gondoltam, de akkor ilyen képeket nem fogok kirakni, viszont úgy vettem ki a szavaiból, hogy engedi, hogy kicsit átalakítsam a rendelőt. Persze nem fogom teljesen, csak pár növény és kép, talán egy két állatoknak való játékot is beszerezhetnénk a várakozóba. A figyelmeztetésére ismét elpirulok. Tudom jól, hogy van még mit fejlődnöm, főleg önbizalom terén, csak nehezen megy ez nekem főleg, ha egyedül vagyok. Josét meg nem kérhetem meg, hogy minden alkalommal szóljon nekem. A végén kirúg és visszamondja a társtulajdoni szerződést. -Köszönöm a figyelmeztetést és ígérem megpróbálok erre odafigyelni!-Nem akarom, hogy a gazdik megutálják ezt a rendelőt miattam, így mindent meg kell tennem azért, hogy ügyeljek a hibáimra. Talán több barátot, ismerőst kéne már szereznem ebben a városban és nem kellene begubóznom a bábomban otthon az állatokkal. A végén én leszek az a bizonyos öreg, bolond nő, aki az ablakából figyeli a világot és akiről a gyerekek rémmeséket mondanak. Mikor előszedi a szerződést megilletődöm. Azt hittem, hogy ezt csak most találta ki, de akkor ezek szerint már egy ideje érlelődött benne, ami számomra, csak egy nagy elismerés. Lehet, hogy eddig nem nagyon dicsérte a munkámat, de ezzel mindent bepótolt. Ha rossz lennék nem hinném, hogy felajánlotta volna a dolgot, sőt lehet, hogy most inkább kirúgott volna. -Rendben gyorsan elolvasom!-Bár nem hiszem, hogy olyan lenne benne, amivel átverhetne. Elég tisztességes embernek ismertem meg őt. Azt a pár oldalt hamar átolvasom, majd felpillantok ő rá és mielőtt aláírnám jelzem, hogy számomra minden rendben, semmi kifogást nem találtam benne. Előveszem a tollam, majd kissé az izgalomtól remegő kézzel végül aláírom. -Hu hát! Nagyon szépen köszönöm! Ez számomra nagyon sokat jelent, bár gondolom erre számítottál!-Továbbra is csak mosolygok, miközben visszaadom neki a szerződést. Legszívesebben most elmennék egy bárba és egy pezsgő mellett megünnepelném a dolgot, csak nincs kivel és még be kell fejezni a leltározást.
Elégedetten bólintok, amikor belemegy abba a szörnyű nagy kitételbe, amit elé és a szerződés közé állítok. Nem vagyok sem prűd, se hiú, de meg vagyok győződve, hogy rólunk nem kellenek képek a falra. Sem sehova. Rólam biztos nem. Hogy ezen kívül mit dekorál, az a legkevésbé sem érdekel, hiszen ez csak egy hely, ahol dolgozok. Mint ahogy, ahol lakok is csak egy hely, szóval nem, az élet egyik területét sem igyekszem feldíszíteni. De én ilyen vagyok és szerencsére nem öregedtem meg annyira, hogy a többieknek ne nézzem el, ha másmilyenek. Bár nem érzem, hogy nagyon lenne mit hozzászólnom a tanácsomhoz, de szegény mindig úgy meg tud illetődni, ha valamit mondok, hogy ha már így kapott ajándékba egy fél rendelőt, akkor nem rontom el a dolgot. Lustán a hajamba túrok, miközben beszélek. - Nem azért mondom, mert mindenképp kötözködni akarok veled. Általában semmit sem azért mondok és embert sem szoktam enni - Vagy legalább is már jó ötven éve nem ettem és igazából megvagyok az emberhús nélkül is. Szerencsére nem zakkantam meg annyira, mint Zefi a hosszú évek során. Türelmesen kivárom, amíg olvas, addig elácsorgok, megnézegetem a lejárt gyógyszereket, szóval nem zavarom a köreit. Az a halálom, amikor az ember fölé állnak és figyelik, ahogy olvas. Nyilván ezt is van, aki jól tűri, de én már csak ilyen rigolyás vagyok. Csak akkor tekintek rá, amikor hallom a papíron a toll sercegését és már ott is van az aláírás. - Nem számítottam semmire. Reméltem, hogy elfogadod, de ennyi. Én is csak örülök, ha örülsz. - És hogy ne tűnjek annyira fásultnak, mint általában és tényleg megalapozottnak tűnjenek a szavaim, még egy mosolyszerűt is produkálok utána. Persze tartom is a kezemet a szerződésért és amikor megkapom, vissza is süllyesztem a mappába. Még el kell vinni ide-oda hitelesíteni, de igazából a lényegi része megvan. Innentől pedig folytathatjuk és minden bizonnyal folytatjuk is a munkát, mivel pedig már egész jól haladtunk, így minden bizonnyal hamar végzünk is.
Kezdőlap
