A terem átrendezhető, és különböző felszereléseket és burkolatokat kaphat attól függően, hogy éppen milyen csapat szeretné igénybe venni. Ilyenkor kicsit módosul a nézőtér befogadóképessége is. A meccsek és edzések közötti üres időben civilek is igénybe vehetik a pályát, műkedvelő sportegyesületek is tarthatnak itt edzést, ha megfizetik a bérleti díjat, ami viszont nem alacsony.
*Nem zavarja a figyelem, nem mintha szeretne a reflektorfényben fürdeni, de egyszerűen ki tudja zárni a tribünön ülőket. Nem érzi azt, hogy esetleg vásári majom lenne, vagy valami áru, akit felmérnek. Jóhiszeműen nem lát ebbe a sporteseménybe semmi többet a jó szórakozáson kívül. De úgy fest, hogy ezzel csak ő van így. Bizony észleli a néha talán erőltetett mosolyokat, a többiek kelletlenségét és ha nem is mutatja a bemelegítés alatt, de azért valahol zavarja. Őt lelkesíti, hogy egy kicsit normális lehet, még ha csak egy ilyen sportnapról is van szó és egyszerűen nem érti, miért kezeli ezt bárki is nyűgként. Persze a legtöbbeknek itt normális élet jutott és nem tudják ezt értékelni... de ennek akkor is jó murinak kéne lennie. Így amikor oszolnak és Gabe is megindul a padok felé, gyorsan beéri őt.* - Valamit elrontottam? Olyanok voltak néhányan, mintha citromba haraptak volna, szóval... valami rosszat mondtam? Vagy egyszerűen csak én vagyok lelkes ettől a csoportos mozgás dologtól? *Tényleg nem érti és bízik benne, hogy Gabe talán tud adni némi magyarázatot. Ő tényleg azt szeretné, hogy mindenki jól szórakozzon, de nagyon úgy fest, hogy jelenleg ő az egyetlen, aki jól szórakozik, márpedig ez eléggé illúzióromboló. Ha elérnek a padokhoz, akkor persze ő is leteszi magát, most épp nincs dolga azon kívül, hogy nézze az első meccset.*
- Dehogy! Nem rontottál el semmit. - legyintek, amikor kérdezi. - Csak vannak, akik most jöttek rá, mennyire nincsenek formában. Esetleg most röhögte ki őket egy fél évfolyamnyi diákjuk. - teszem hozzá némi kárörömmel. - Én tényleg lelkes lennék, ha nem tartanék attól, hogy valami olyasmit csinálok, ami feltűnő, vagy zűrös. A többiek meg ... Nem, inkább nem mondom, hogy nem érdekelnek. - ... szóval ők úgy érzik magukat, ahogy akarják. - fejezem be kicsivel kisebb lendülettel. De az, hogy itt beszélgetünk, és kisajátítom az egyik szervezőt szintén nem egy túl jó ötlet. - Azt hiszem, jobb lesz, ha hagylak dolgozni. Esetleg valamikor van kedved valami kevésbé nagy tömeg közepén is találkozni? Na, ezzel a kérdéssel még magamat is megleptem. igaz, Anya célzott rá, hogy megnézné, mit művelek, amikor nem vagyok komoly. Bár ezt nem az első randin akarom előadni. Randi? Na, izé ... szóval szívesen beszélgetnék még vele.
*Na jó, azért azon halkan elneveti magát, hogy van akit kiröhögött egy fél évfolyam. Azért ez vicces, akárhogy is nézi, de ez gyorsan csak egy kedves mosollyá válik, az iménti téma ismételt felhozásakor. Amúgy ha Gabe szerint nem érdekes miért fanyalognak, akkor őt sem érdekli, inkább jobban érdekli a férfi aggodalma. Barátian a férfi vállára teszi a kezét, ezzel is kicsit nyomatékosítva, amit mondani akar.* - Nem lesz semmi baj. *És társul mellé egy biztató mosoly is. Hisz Gabriel-ben és meg van győződve róla, hogy ügyesen fogja kontrollálni a fizikai előnyét. Viszont annak az említésére, hogy dolgoznia kéne a fejéhez kap. Már szinte el is felejtette, hogy ő itt szervezőként van jelen többek között. Kicsit elbeszélgette az időt, megesik. Így viszont nem ül le, csak felveszi a papírjait a padról.* - Majdnem elfelejtettem, lehet, hogy rám várnak és azért nem kezdődött még el. csodálkoztam is, hogy késik a kezdés... *Na igen, erről egy kicsit megfeledkezett, tiszta bolond, viszont torkán akad a szó, amikor egy lehetséges találkozás merül fel. Hirtelen nem tudja hova tenni, vagy hogy hogyan is kellene értékelnie ezt. Végül szépen eldönti, hogy nincs ebben semmi különös és elmosolyodik.* - Persze, a suliban úgyis össze fogunk futni még. Viszont most rohanok. *Mondja ismét vidáman, majd iszkol is a stadionnak valamelyik eldugottabb része felé, ahol minden bizonnyal lemaradt a szervezői fejtágítás egy részéről. Nem baj, most már toppon lesz.*
Na, az szép lenne, ha amiatt kezdenénk, mert én feltartom az egyik szervezőt! Még a nyakamat is behúzom a feltételezésre, és már meg se nyikkanok, csak intek, hogy menjen csak. Az utolsó mondaton elgondolkodom. Most vagy nem vette a lapot, hogy a sulin kívül is szívesen venném a társaságát egy kicsit, vagy nem akarta venni, vagy úgy gondolta, hogy a suliban, ha találkozunk, majd lesz időnk ezt úgyis megbeszélni? De hiába idézem fel újra és újra a mondatot, és a körülményeket, egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy akkor most melyik eset is áll fenn. Közben elkezdődik az első meccs, és a játék leköti a figyelmemet, igyekszem ellesni pár fogást, meg hogy hogyan lesz itt gól a csapatmunkából, és végül úgy döntök, hogy én inkább majd a védekezésben fogok "jeleskedni". Az jóval egyszerűbbnek tűnik.
A múlt héten a Zedzőnk leköszönt. Hogy meggyászoltam-e? A legkevésbé sem. Ekkora egy tahó seggfejet is ritkán találni széles-e világon. Nem tudom, igazság szerint értem én, hogy fontos a győzelem, meg hogy de Luca bácsi nem lenne elégedett, ha felesbe menne a pénze, amit a csapatba invesztál, de a játék akkor is csak játék nem? Nem... Kíváncsian vártuk a srácokkal, hogy ez a Carter mégis miféle-fajta forma lesz, és úgy döntöttünk, hogy kicsit meglepjük.
Edzés előtt egy órával már a pályánál voltunk páran. Az összes készleten lévő sípot eltömködtük rágóval, az edző kispadján meglazítottuk a tartócsavarokat, elcseréltük a mezeinket, úgyhogy én a mai napon 8-as számmal vagyok a jégen, mint Fletcher. Aztán rendre nem fogunk hallgatni az álneveinkre, sem az álszámainkra, és ha bejön, akkor a jövő héten újra pólót cserélünk majd - persze akkor már megint másokkal. Teljesen rám fért egy ilyen hosszú és fárasztó nap után, hogy már a készülődés közben teljesen felpörögve vihogjak. És mivel én voltam az ötletgazda, ezért a felsorakozáskor elmondandó köszöntő beszédet is nekem kell majd felolvasni, amit írtunk. Közösen. Nem kellett sokat győzködni egyébként.
Fletcher mez pipa, sisak pipa, minden király. Persze már előbb hallom az új edző cipőinek kopogását, mint a többiek, szóval gyorsan lesúgom az infót, aztán már be is állunk katonás rendbe, a pálya szélére. Aztán meglátjuk őt. Óóóóóó, baaaaaszki.
Nem is tudom, igazság szerint lehet az a baj, hogy megszoktam, hogy az öreg Everett szakállas és mindig izzadtságszagú. Nem tudom. De ahogy ez a faszi belibben a nettó két méterével, és a bugyirohasztó mosolyával, kedvem lenne közbeszólni, hogy ja, amúgy a szurkolólányok edzése a suliban van. Mert hát ilyen arcberendezéssel evidens, hogy ott kellene lennie, nem? Nonót juttatja eszembe és az egyetemet. Mert nyilván van ott egy irodája vagy valami, nem itt székel all day a jég hátán. Ez egy dolgot jelent. Egy: ez a mocsok Nonó körül fog sündörögni. Vagyis hát ez tökre nem biztos, dehát az ilyen pasikból vannak romantikus filmek is, nem? Kávéegymásraöntés, meg ilyesmi. És ha megkedveli és megtudja, hogy szívattam, tuti ki fog akadni. A picsába már... Mindegy. Gyors fejrázás, és már kint is termek, kilépve a sorból nyúlok a zsebembe, hogy a beszédért nyúljak. Nyugi van, ez csak egy hülye kis móka, senki sem fog belehalni még. - Elnézést, Mr. Carter, ha megengedi, szeretném hivatalosan is köszönteni a csapat nevében, ha tudna szánni rá egy percet... - ha nem, az se baj, akkor maximum engedély nélkül kezdem el a felolvasást, láttunk már ennél nagyobb kihágást is.
- Carter edző, a Jegesmedvék szeretettel üdvözlik a városukban, és mi sem fejezhetné ki jobban ezt a szeretetet, mint az, hogy ünnepélyesen bevonjuk Önt saját szokásaink, rituáléink egyikébe. Minden új csapattagnak és edzőnek kötelessége a csapat iránti elkötelezettségét kifejezni azáltal, hogy a nézőtér VIP részlegében elhelyezett kupát csókkal illeti. A Jegesmedve nem ostoba állat, tudja, hogy nem nyalhatja meg a jeget, de a kupa nem jég, tehát nem kell tartani semmitől. Örömünkre szolgálna, ha a csapatunk élére állva, annak teljes jogú tagjaként győzelembe vezetne minket, és ezzel a gesztussal már a kezdet kezdetén elnyerné a bizalmunkat. Nem igaz, Macik?
Kérdezem meg a hokisokra oly' jellemző, srácok hörgő-üvöltéssel, a Macik pedig fennhangon kiáltanak egyet, az ütőjét pedig mindenki a védőfelszereléséhez ütlegeli. Úristen, remélem, hogy kurvára nem fogja megnyalni, mert elvileg fel akarják venni és feltenni a youtube-ra. És remélem, hogy saját sípja van, hogy tablóról már betanulta a neveinket (bár én még nem vagyok rajta egyiken sem) és kurvára nem lusta, és nem fog leülni a kispadra sem... Istenem Carter, miért kell neked Photoshopnak lenni?
Move and show me what you can do When you step into the circle and shake like we do Move when you just can't take it And move if you just feel like breaking it
Kár, hogy ilyen hamar elszaladt a hétvége és kénytelen voltam visszatérni Fairbanksbe, de szerencsére most már nem csak az ügyintézéssel és tétlen kallódással teltek a napjaim, elvégre ma volt az első munkanapom, mint edző. Ha a napon nagy része be lesz táblázva, úgy legalább addig se kell Naomi miatt rágódnom-problémáznom, nem igaz? Bár vártam az első edzést, hogy végre megismerhessem a kölyköket is, egy kis félsz azonban mégis volt bennem az egész kapcsán, hogy mégis hogy fog sikerülni… Igaz, még az egyetem alatt voltak gyakorlataink, meg évtizedek óta jégkorongozok, így biztonsággal mondhatom, hogy ismerős a terep, mégis, valahol érdekes kihívás hogy ezúttal nem a játékos szerepében vagyok jelen, hanem én vagyok az, aki a többieket irányítja, koordinálja. Hát, akkor csapjunk bele, lássuk, miből élünk… A fiúkkal ellentétben én nem sietem el a dolgot, csak kezdésre cammogtam be hozzájuk a pályára, nyakamban a saját sípommal, kezemben egy ütővel, hónom alatt egy fekete mappával ami a szokásos adminisztratív papírokat rejtette – ha már edzőváltás volt, mint szükséges rossz, ezeken is túl kell esni – illetve a vállamon a jégkoris táskámmal. A védőfelszerelést ezúttal az irodámban hagytam, nem hiszem, hogy egy rakás kezdő tizenéves meg gólya ellen különösebben szükségem lenne rá, ha pályára lépek. - Jó reggelt, fiatalok! -lépek a pálya szélén felsorakozott orgonasípok elé, miután a hokis felszerelést a padon hagytam, majd végig is nézek a kis jegesmedvéken… Nos, a létszámmal nincs gond mindenesetre. - Az én nevem Jackson Carter, és gondolom, már értesültetek róla korábban, hogy Mr. Everett nyugdíjba vonult, mostantól pedig én veszem át a helyét. -néztem végig a csapaton, kivárva néhány pillanatot, van-e valakinek hozzáfűzni valója, aztán tovább folytattam - Tekintve, hogy korábban csak versenyszerűen játszottam, és ez az első alkalom, hogy edzőként dolgozok, lehet, hogy nem leszek egyből olyan jó, mint az elődöm, de igyekszem mihamarabb beleszokni a helyzetbe és felvenni az itteni ritmust, ha meg addig is valami nem a legjobban alakulna, azért előre is az elnézéseteket és türelmeteket kérem. Ígérem, gyorsan tanulok, szóval amiatt nem kell aggódni. Van bárkinek bármi kérdése vagy hozzáfűzni valója, vagy ugorhatunk a következő napirendi pontra? -tettem fel a költői kérdést, és naná, hogy volt… Hogy köszöntővel is készültek számomra… hát nem édesek? Egy bólintással jeleztem a kölyök felé, hogy csak nyugodtan, ám ahogy szóba kerülnek a szokások és rituálék, már sejtem, hogy hol van a kutya elásva… Azért csak hagyom, had mondja, türelmesen végigvárom a beszédet. Ahogy végez, a tekintetem a VIP részleg felé irányul, hogy azt a bizonyos kupát keresse, de aztán csak jókedvű nevetéssel csóválom meg a fejem. - Nos, amennyiben így állunk… Az „egy mindenkiért, mindenki egyért” jegyében azt hiszem elmondhatjuk, hogy így, hogy csak most érkeztem, én is lemaradtam arról, ahogy ti csókolgatjátok a kupát, így meg nem lenne túlságosan fair a játék, nem igaz? Szóval ha ismételnétek akkor balra át, és fel is vonulhatunk tiszteletünket tenni. Mellesleg, csak úgy megjegyzem, csókolgatni mást szokás, a győztes kupából inkább pezsgőzni illik. -felelem vigyorogva, azzal, hacsak nem indul meg a tornasor, akkor a kezeim összecsapva jelzem, hogy ezen is túl vagyunk, jöhet a következő napirendi pont. Felcsapom a bőrmappámat, majd egy – elvileg – aktuális névsort varázsolok elő belőle. Nem mint ha nekem annyira hiányozna, a vezetőség ragaszkodik hozzá, hogy minden edzést ezzel indítsunk… Valahogy el kell számolni vele, hogy az egyetemisták teljesítették-e a követelményeket tesióra kapcsán, vagy csak felvették és ellógják… - Szóval… Aki hallja a nevét, az jelentkezzen, és szeretnék tőle is egy rövid kis bemutatkozást hallani, csak hogy mihamarabb megismerjem a csapatom, meg tudjam, ki mennyire gondolja komolyan ezt az egész jégkorong témát. Gyúrjunk további kupákra és aranyérmekre, vagy csak azért vagytok itt, mert muszáj… Mondjuk akkor sem fogunk visszavenni nyugdíjas tempóra, mert ez a sport nem arról szól. -ismertetem a továbbiakat, majd el is kezdem olvasni a neveket, szépen, abc sorrendben, ahogy kinyomtatták és a kezembe nyomták… - Harris, Connor? -nézek fel a papírból, ahogy lassan elérek a lista feléig.
// nem tudom, ha már mezt cseréltetek, itt is ragaszkodtok-e a szívatáshoz és egymás helyett kamuzzátok sorra a hülyeségeket, szóval egyelőre eddig írtam //
Blablabla, és még egy adag blablabla. Nem tudom, mi van velem, igazából tökre nem érdekel Carter edző bemutatkozása, mert egyrészt az érzem, hogy az útjában áll minden mókának, amit kitaláltunk - főleg, hogy saját sípot használ. Másrészt meg szeretnék már túlesni a saját részemen, ha már egyszer muszáj, nem igaz? Szóval amint lehet, már kapva kapok az alkalmon, hogy "köszöntsem" a misztert, és azt kell mondjam, hogy elképesztően nagy csalódást okoz. Mert ez okos! Értitek? Okos. Szerencsére a sisak alatt annyira nem látszik a grimasz, amit a közösségkovácsolás jegyében előadott monológjára sikerül vágnom. Azért kérdő tekintettel végigpislantok a többieken, gondoltam, hogy akkor majd megszavazzuk. Ne nekem kelljen már eldönteni. Tanácstalan tekinteteket, apró vállvonogatásokat és a rácok energiáiban felmarkolható csalódott kétségszerű izét érezve lemondóan sóhajtok inkább. - Nos, öööm, Carter edző. Mi már végigcsókolgattuk, amikor bekerültünk a csapatba. A szabály szerint nem lehet, csak egyszer, szóval ha maga nem akarja... Hagyjuk. Ezt a "mentést" mondjuk egy olyan... Hármasra értékelem. Nem szándékozom bunkó lenni, sőt, igencsak tudálékosan próbálok magyarázni. Aztán amíg az edző a bőrmappáját bújja, elkapom az igazi Fletcher tekintetét, aki - mialatt Carter nem figyel - csak a nyakához emelt kézzel jelzi, hogy akció lefújva, vége a bulinak, ezt az embert még megszívatni se lehet tisztességesen. Úgyhogy ennek értelmében mindenki csalódottan lép elő a nevére - Fletcher előbb, mint én ugyebár, a mezcsere meg szerintem a kupás trükk befuccsolása után elég evidens lesz majd ez edzőnek, ha odáig jutunk. Amíg el nem érünk hozzám, próbálom kitalálni, hogy mi a jó eget meséljek magamról. Heló, Connor vagyok és anyám íratott be, mert szerinte muszáj gyúrnom egy kicsit, ha már egyszer vérfarkas vagyok... Amikor engem szólít, épp el vagyok bambulva, szóval balról Carpenter löki meg a vállamat, amikor ki kéne lépnem. Felocsúdok, és lehámozom magamról a sisakot, ami alól a már kicsit beizzadt és kócos hajzatom elég nevetséges kuszaságban mered minden elképzelhető égtáj felé, aztán előre lépek, és... - Én csak szeretek játszani. - vonok vállat, még mindig duzzogva kicsit a kupás cucc elrontása után - Tizenkilenc vagyok, idén kezdtem a sulit, kémia szakon, hogy Breaking Badeset játszhassak anyám pincéjében, és hogy ne égjek be a barátnőm előtt. A hokit testépítő célzattal űzöm. Gyorsan futok és nehéz fellökni. Ennyi. És már lépek is vissza a sorba, egyúttal pedig a sisakot is visszacsatolom a fejemre, és rá kell jönnöm, hogy rohadtul nem vagyok kíváncsi az utánam következők beszámolóira.
- Csak egyszer? Azok, akik megnyerték? Ugyan már… -csóválom a fejem, ha már ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek azzal a nyamvadt kupával, sejtem, hogy valami turpisság lehet benne – de köszönöm, inkább nem kockáztatok, hiányzik a fenének, hogy utólag kiderüljön, valamelyiknek akad gyógyszerész ismerőse és valami hashajtóval kenték le az egészet, vagy valami allergén szutyokkal, vagy… vagy inkább nem is akarok belegondolni, mennyire szárnyalhat a fantáziájuk szívatás terén. Én mondtam, csak utánuk… Tudom, néha túlságosan is hangulatromboló tudok lenni, úgyhogy inkább ugorjunk a névsorra, mert még a nap végére sem végzünk. Ahogy lassan végighaladunk a neveken, igyekszem mindenkit megjegyezni magamnak, de azt már előre látom, hogy nem fog egyik napról a másikra menni… Pláne úgy, hogy úgy tűnik, hogy nehezítsék a dolgomat, még a mezeket is felcserélték. Hát ez valami csodálatos, élmény lesz így játszani. A beszámolókra csak apró hümmentésekkel és bólintásokkal reagálok, néha egy-két apró megjegyzést is közbeszúrva, miközben minden jelenlévő neve mellé rakok egy pipát, hogy itt volt… Aztán az edzés végeztével még alá is szignózhatják nekem, hogy a tanulmányi osztályosok is elégedettek legyenek, ami pedig a felhozatalt illeti… elég vegyes, azt kell mondjam, legalábbis ami a „ki miért van itt” témakört illeti. - Az jó. Amikor ennyi idős lehettem mint te, az én barátnőm is csípte, hogy jéghokizok. Emlékszem, milyen jól mulatott akkor, amikor valamiért büntetésből, edzői „parancsra” úgy kellett fekvőtámaszoznom, hogy közben a hátamon ült. Testépítésnek kiváló, nekem elhiheted. -jegyeztem meg apró érdekességként, majd már jöhetett is a következő név a listán… Hogy miután a végére értem, és előre vettem a következő lapot, fáradtan felsóhajtsak. - Gondolom a balesetvédelmi és tűzvédelmi tájékoztatókkal már a hócipőtök is tele, szóval azzal nem is fárasztanálak titeket… Ha nincs több kérdés, akkor akár vissza is cserélhetitek a mezeket és elkezdhetitek a bemelegítést is, egy perc és jövök én is. Ha maradnak a mezek, részemről az sem gáz, még úgy sem tudom a neveket, szóval mást nem mindenki egyedi becenevet kap, és mostantól úgy foglak szólítani titeket. -csaptam össze a mappát egy elégedett mosollyal az arcomon, majd egy hátraarcot követően a koris táskámért mentem, hogy én is lecseréljem a cipőmet – korcsolyával mégiscsak könnyebb a mozgás a jégen. Igen ám, ám ahogy odasétáltam az edzői padhoz, hogy leüljek a cipőcseréhez, azzal nem számoltam, hogy a kölykök nem csak a kupával meg a mezekkel seftelnek – talán két másodperc sem telt bele, mire a pad egyik pillanatról a másikra megadta magát, és mire észbe kaptam, már az összeomlott romjain dekkoltam. - Ó, hogy az a... -morogtam az orrom alatt, a derekam dörzsölgetve, miközben lassan feltápászkodtam, és megpróbáltam tudomást sem venni a pálya felől érkező kuncogásokról és röhögésekről. Már gondolatban azon voltam, hogy milyen feladatokkal szívassam a kis ördögfiókákat az edzési idő végéig, amikor eszembe jutott valami jobb. - Egy null a javatokra… -feleltem kelletlenül, de elismeréssel, miközben lesepertem a nadrágomat, közben pedig komótos léptekkel a pálya széléhez sétáltam - Viszont tudjátok mit? Mivel ez az első közös edzésünk, legyen ez egy rendhagyó alkalom – én is beszállok mellétek a játékba… Mire visszaérek, alkossatok két csapatot – mivel úgy is páratlanul vagytok, ahol kevesebben lesznek, oda fogok beállni. Az edzés végeztével pedig, ha még meg bírtok mozdulni, vagy nem a kórházban kötök ki a további csínyeitek végett, akkor mindenki vendégem egy italra a Nanooks’-ban. -aki elég idős, egy sörre, akinek még kicsi az ilyesmihez, forró csokira… vagy tudomisén. Úgy is rég játszottam már csapatban, szóval visszasietve az irodámba magamra öltöttem a védőruházatomat, hogy aztán pár perccel később már teljes menetfelszerelésben legyek jelen a fiatalok között. - Készen álltok? -teszem fel a nagy kérdést, mielőtt egy sípszóval indítanám a meccset, már ha persze megalkották a csapatokat, mire visszatértem – bár gondolom, a játék gondolata még mindig csábítóbb, mint két-három órán keresztül felüléseket meg fekvőtámaszokat csinálni, vagy teljes jégkorong-felszerelésben ugrálni keresztül a palánkon, hogy a lépcsőzést már ne is említsem.
Komolyyan. Nem elég, hogy címlapfaszi, de még esze is van? Nem hiszem el. Jó, mondjuk hülyeség eleve az egész, ha arra gondolok, hogy biztos nem így dobta a világgra a gólya ugyebár. Nyilván volt ő is játékos, meg csapattag, és neki is volt edzője és pontosan tudja, hogy ilyenkor a beavató szívatás a szeretet és az elfogadás jele... Na meg persze azé, hogy nem teljesen vagyunk százasok agyilag, de őszintén: ki az, aki ebben a csapatban teljesen normális? Minden hokis egy vadbarom, elég abból kiindulni, hogy milyen erőszakos sportágról beszélünk. - Öööö. - ennyit tudok reagálni Carter edző megjegyzésére erre a barátnős témára, aztán némileg elvigyorodom, belegondolva abba, hogy ezt talán tényleg érdemes lenne kipróbálni. Bár Nonó nem jár suliba meg semmi, mégis sokat van itt az egyetemen, szóval ki tudja, egyszer... Talán. Bár nem tudom, van-e "joga" egyáltalán eljönni egy edzésre. Nyilvánosak ezek a szarok? - Erre ne nagyon számítson, ő már nem jár egyetemre. De kösz a tippet, Edző, majd otthon kipróbáljuk. Billentem kissé oldalra a fejem, mert bár még nagyon tapogatom az új kapcsolat "határait", mégis nehéz megállnom, hogy ne vágjak fel a többiek előtt (is) azzal, hogy a barátnőm már felnőtt nő és hogy "bezzeg otthon" mennyi mindent próbálunk ki. Ugyebár van az a mondás arról, hogy aki csinálja és aki beszél róla... Bazmeg. Oké, aláírom, hogy egy jó pontot fel kell véssek az edzőnek azért, mert nem fáraszt bennünket a kötelező előírások ismertetésével. Különben is, nekem inkább senki se mondjon semmiféle szabályt, mert a tiltás és az utasítás tudatában hajlamos vayok homlokegyenest az ellenkezőjét csinálni a dolgoknak. Ki tudja, talán ha lövésem sincs arról, hogy mit kell és mi tilos, akkor egy idő után már talán tök véletlenül pont azt fogom összehozni, amit elvárnak tőlem. Egy közös, teljes csapatban felhangzó sóhajtással vegyesen indulunk el egymás felé - én Fletcher felé -, hogy visszacseréljük a mezeinket. A srác odasúgja nekem, hogy ez mekkora gáz már, és hogy valamit ki kell találnunk a jövő hétre, mert ez így marhára nem vicces, amikor hirtelenjében óriási csattanások közepette szakadössze a pad az edző alatt. Tééényleg, a pad! Néhányan fojtottan röhögnek, az én szívverésem megugrik kissé. Egy mélyen eltemetett részem szeretne odamenni, hogy felsegítse az edzőt. De a nem eltemetett részem szerint meg fel tud állni magától is. Persze nyilvánosan csak nem pacsizhatunk le a srácokkal, hogy ezt milyen jól összehoztuk, de azért váltunk pár pillantást, amikor Carter edző összeszedi magát és elismeri munkánk tökéletességét. Nem tudom, mennyire örülök annak, hogy ő is be akar szállni, de mindent megteszek azért, hogy ne az én csapatomban legyen. Amikor pedig már csak egyetlen ember marad hátra, a két csapatkapitány kő-papír-ollóval dönti el, hogy ki legyen pillanatnyi emberhátrányban és ezáltal hová kerüljön Carter edző. A mi eredményeink és beosztásunk szerint megkönnyebülve veszem tudomásul, hogy ellenséges térfélen fogunk játszani, persze ezt az edző bármikor felülírhatja, de szerintem nem lenne oka rá. Mire visszaér, már az első hobbiköröket leírjuk a jégen, mindenki pozícióban, ütővel a kezében, a csapatokat megkülönböztető kék és sárga szalagokkal a karunkon - én a jobb szélen leledzem -, a másik csapat kapitánya pedig integet Cartnernek, hogy ő márpedig elvileg a sárga csapattal kellene, hogy legyen. A sípszóval párhuzamosan én, mint akit rakétából robbantottak, úgy vágódom be a dolgok sűrűjébe. Gyors vagyok, és bírom a gyűrődést, szóval előszeretettel alkalmaznak a zúzdában, bár mindig parázok kicsit, hogy ne robbanjon el a Zöldike agyacskája. És teszem ezt most is, ahogy a labdát megpróbálva megszerezni - szabályosan - lökök félre valakit, aki az utamba került.
A barátnős reagálásra, miszerint már nem jár egyetemre, nagy a kísértés, hogy visszakérdezzek, azért, mert olyan idős, vagy azért, mert esetleg kivágták onnan? De gondolom, az utóbbival nem dicsekedne ilyen büszkén, szóval sanszosan az előző lesz a nyerő. A kötelező szabályzatokat és tájékoztatókat átugorjuk, hisz elvileg azt már az elődömnek is ismertetnie kellett a tanév elején a kölykökkel, így inkább jégkorit ragadok, hogy én is a pályára menjek… Vagyis csak mennék, ha nem szakadna össze alattam az a nyomorult pad egyik pillanatról a másikra. Ó, hogy a büdös kölykök… A maradék méltóságomat összeszedve kapom hát össze magam, hogy kiadva az utasításokat el is tűnjek néhány perc erejéig, hogy aztán én is – részben játékosként – érkezzek vissza, majd a palánkon átugorva érkezzek a jégre. Ahogy az egyik kinevezett csapatkapitány int nekem, odakorizok hozzá, elvéve a magam karszalagját – nem mint ha szerintem olyan nagy problémát okozna a fiúknak, hogy nem tudják, kinek a csapatához tartozok… Én viszont mielőtt még elindítanám a játékot, megyek pár kört a pályán, részben bemelegítésként, részben pedig, mert én viszont még nem ismerem őket, és nem árt tudnom, kiknek kell passzolnom a korongot. Felhangzik a sípszó, és az első 10 percben túl sok előnyt nem jelent a csapatomnak a jelenlétem, ugyanis többnyire csak a többiek játékát figyelem, csak néha-néha avatkozva bele a játékba egy-egy cselezéssel, szereléssel, de többnyire maradok a védelmi vonalon. És azt kell mondjam, hogy annyira nem vagyok elégedett a csapattal, legalábbis így első körben, hisz láthatóan, szándékosan játszanak durván, holott a játéknak nem feltétlen ez a lényege – az már más téma, hogy elég sokszor el tud durvulni a helyzet… Már a sokadik fellökésen és „ledózeroláson” van túl mindjét csapat, amikor végül ismét belefújok a sípba, időt kérve, majd magam köré hívom a csapatot. - Remélem tudjátok, hogy ha éles meccsen lennénk, akkor már annyi lapon meg kiállításon lennénk túl, hogy lassan el sem férnétek a kispadon. -intek a fejemmel a palánk mögött húzódó várakozó rész felé - Nem az a játék lényege, hogy minél előbb leamortizáljátok az ellenfél játékosait – akármennyire is legyen jó feszültség-levezető hatású – hanem, hogy az ellenfél hálójába juttassátok a korongot. -szögezem le, ha olyan sok az energiájuk, csak egy szavukba kerül, és tarthatunk erősítős edzőst is, még csak a jégre sem kell menni hozzá. - Tudjátok… az ellenfélnek jobban fáj az, ha szabályosan győzitek le, mint ha kéz- és lábtöréssel. - na jó, azért az is fáj, de remélem, ők is értik, mire próbálok rávilágítani itt nekik. - Akkor most próbáljuk meg még egyszer. - intettem nekik, hogy vissza a helyükre, majd újabb pár percnyi viszonylag passzív nézelődés, hogy tudjam, elértem-e valamit náluk az előbbi mondandómmal, én is bekapcsolódok a játékba, megmutatva nekik, hogy mire is gondoltam… Cselezések, ugrások, néhány trükk a koronggal, hogyan lehet az ütővel felemelni, akadályon – akár a másik játékos ütője vagy lába felett – átugratni, ha akadály kerülne elénk, vagy ha már éppen a durvulásnál tartunk… ha valaki a kezdetihez hasonlóan folytatta volna a játékot, nem voltam rest az ütőmet a korcsolyájába akasztva egy hirtelen mozdulattal elrántani, már csak a miheztartás végett. Hogy lehet ezt így is.
Már éppen kezdem magam belelovallni a játékba, amikor az edző úgy dönt, hogy lefújja a játékot. Kell néhány másodperc, amíg kitisztul tőle a fejem, mert azért azt tegyük hozzá, hogy az emberi síp semmivel sem jobb, mint a kutyasíp, még másodpercekig cseng a fülem utána, bár ez annyira nem zavar meg, mert az edzések alatt hozzászoktam már. De azért még mindig zavar, ahogy az is, hogy ilyen hirtelen vetettek véget a szórakozásomnak. Igazából semmit sem csináltunk másként, mint egyébként, és még egy gólpasszt is sikerült beadnom, szóval én elégedett voltam. Zöldike is tökre jól van, élvezi a mozgást és azokat a nüansznyi "győzelmeket", amivel egy-két, nálunk sokkal testesebb srácot képesek vagyunk félretenni az útból különösebb megerőltetés nélkül. A többi sráchoz képest jóval szolidabban lihegve csúszok közel az edzőhöz, hogy ne kelljen már annyira üvöltenie. Az már most világos, hogy egészen más edzéspolitikát akar folytatni, mint az elődje, ami nem feltétlenül rossz, de ettől függetlenül borzasztóan szokatlan lesz. Nem csak nekem - szerintem mindenkinek. És őszintén szólva nem tetszik, hogy elvileg Mamus azért iratott be, hogy levezessem a fölös energiáimat, erre most még a szokásosnál jobban is vissza kell majd fognom magam. Ettől függetlenül alapvetően nem mond hülyeséget Carter, legalább is nem érzem azt, hogy elvi szinten szeretnék belekötni. Legfeljebb azért nyüszögnék egy sort, hogy miért nem lehet ökörködni, bár azt hiszem, hogy mindenkinek jobb lesz, ha csendben maradok.
Miután újra játszani kezdünk, én tényleg igyekszem visszafogni magam, de a lendület magával ragad, és valahol elképesztően hipnotizáló hatással van rám, hogy van egy korong, ami után lehet szaladni, és meg lehet szerezni. Akar valaki egy kiskutyát...? Néha sikerül elcsípnem az edző trükkjeit. Mindamellett, hogy őszinte wow mindaz, amit produkál, akaratlanul is van bennem egyfajta "dugdfelmagadnak" attitűd, amiért ilyen könnyed eleganciával dobálgatja a korongot. Nem is tudom, talán a csak azért is megmutatom túlfűtött lelkesedésével határozom el magam az egyik ilyen bemutatója alkalmával, hogy márpedig megszerzem a korongot és villantok már valamit én is, mert sokkal jobbak a reflexeim, mint a csapat többi tagjának - nem lehet olyan bonyolult, nem? Bár azt persze nem gondolom végig, hogy ehhez a technikát is ismerni kéne - ahogy esik, úgy puffan alapon vágok bele, és három emberen áthajtva veszem célbe a korongot. Nem látok mást, csak azt a fekete kis pacát a jégen, és semmi mást sem akarok, csak megszerezni, és megszaltóztatni a levegőben. Ahogy esik, úgy puffan. Ugyebár. Csak egy pillanat az egész, ahogy hallom a korcsolyámnak koppanni az ütőt, a jég pedig egyszeriben kicsúszik a lábaim alól. Carter edző sodrásának hála akkorát zakózok a jégen, hogy már én csodálkozom azon, hogy nem szakadt össze alattam. A mellkasom tompán fájdul meg, az állam pedig a sisak védőrácsába nyomódik bele. Egyetlen pillanat az egész, és máris a saját világom összes dühének origójává válva csattanok fel. - A kurva anyádat! Hirtelen próbálnék felpattanni, hogy szembeforduljak az edzővel, de a nagy lihegésem közepette rá kell jönnöm, hogy ideje meghuzigálni a vészcsengőt odabent, hiszen nem csak a koritól vert ki a hideg verejték, hanem az ébredező vadtól is. Basszameg... Szeretnék bocsánatot kérni, amint lehet, de most vagy megszólalok vagy megpróbálom csillapítani a zakatoló szívverésemet. Gondolj Mamusra... Gondolj Nonóra... Gondolj egy palacsintatoronyra... Baszki! - Én... én, én... Sa-sajnálom, Carter edző. - nyögöm ki, amikor úgy fest, ép bőrrel fogjuk megúszni ezt az egészet - Én me... Kimehetek? Visszajövök, megcsinálom a büntetést, de... Muszáj lenne kicsit kimennem. Igazság abba bele sem gondolok, hogy ezért akár még a csapatból is kivághatna, nem kellene leállnia itt a büntetésekkel szórakozni. De érzem a nyomást a levegőben, viszketek a többiek fürkésző tekintetétől, és nagyon szeretnék berongyolni az öltözőbe, és csak akkor visszajönni, ha már tutira sikerült lenyugodnom.
Kicsit úgy érzem magam mint abban a bizonyos filmben, amiben a kosáredző úr a névrokonom, és új edzőként érkezik egy lepukkant suliba, hogy gatyába rázza a csapatot. Igaz, engem nem a korábbi személyes kötődés vonzott ide, de ettől függetlenül a párhuzam hasonló – az látszik a kölykökön, hogy szeretnek játszani, szeretik ezt az egészet csinálni és van, ami egész jól is megy nekik, viszont sok helyen pont a technikai tudás hiányzik az egész mögül, és ez az, amiért versenyen bármelyik komolyabb csapat könnyűszerrel leszerelné őket. Márpedig én azért vagyok itt, hogy győztes csapatot faragjak belőlük! Vagy ha ezzel az egyetemi tesis csapattal nem is feltétlenül, de attól nekik sem árt, ha legalább egy erős alappal rendelkeznek – úgy a játék is sokkal élvezetesebb, mint csak ész nélkül korizni meg kergetni a korongot a pályán. Ahogy a rövidke szünet után tovább folytatjuk a játékot, a különféle trükkök mellett nem vagyok rest instrukciókat adni sem, vagy osztogatni az utasításokat jó edzőhöz méltóan, ha sikerül elcsípnem egy olyan helyzetet. Védj! Helyezkedj, támadj, ne centizd ki ennyire, cselezd ki, most lőj, mire vársz már?! Persze a teljes erőbedobást még mindig hanyagolom, inkább a fiúkat hagyom érvényesülni, meg amúgy is elég kiegyensúlyozatlan lenne a két csapat, szóval többnyire igyekszem bíróként, edzőként jelen lenni, játékosként pedig, hogy se túl nagy előnyt, se hátrányt ne jelentsek a csapatnak, amelyik megkapott. Persze, amikor Harris ismét kezd túlzásokba esni, nem vagyok rest kirántani a lába alól a talajt, aminek aztán úgy tűnik, meg is van az eredménye. Értem én, hogy vérfarkas, le kell vezetni a feszkót, de ha egyszer nem ért a szép szóból… A káromkodását teljességgel elengedem a fülem mellett, majd ahogy lehagyom, egy gyors félfordulatot követően hátrafelé korizva nézem, hogyan tápászkodik fel. Azt tudom, hogy fizikai értelemben nem esett baja, akkora esés azért nem volt, a mai védőfelszerelések mellett ilyenben mondhatni, lehetetlen komoly sérülést szerezni – legalábbis ilyen eséssel. Mert amúgy lehet, nem is akármilyeneket, de az más téma. Az energiáiban hirtelen beállt változást persze én is érzékelem, amikor pedig eldadogja nagy nehezen a kérését, csak intek neki, hogy nyugodtan. Már majdnem utána szólok, hogy az élvédőt azért ne feledje, mielőtt tönkrebassza itt a korija élét a betonon, aztán éleztethetem újra őket, de aztán mégis erőt veszek magamon. Úgy tűnik, komolyabb a helyzet, rajtam pedig akaratlanul is úrrá lesz valami kényelmetlen érzés, mert ha most átváltozik nekem és valami balhét kavar… Azt hiszem, annak sem a falka, sem a Protektorátus nem örülne. A büntetés most a legkevesebb a beszólásért, meg amúgy is, az megvárja. - Folytassátok a játékot! Mindjárt jövök, csak megnézem, hogy Harrisszel minden rendben van-e. -fordultam a többiek felé, majd végül én is a pálya széléhez csúsztam, hogy Connor után siessek. Természetesen élvédővel… Magam is az öltözők felé veszem az irányt, majd miután egy darabig füleltem a zárt ajtók mögül és semmi aggodalomra okot adó hang nem szűrődött ki belőle, így egy rövid kopogás után csak benyitottam. - Hé, kölyök, minden rendben? -kérdeztem rá a biztonság kedvéért, mert vérfarkas vagy sem, mégiscsak az én edzésemre jár, ergo felelősséggel tartozok érte. Meg egyébként is, ez egy csapatjáték, ha úgy nézzük, mi is egy csapatban „játszunk”, egy a célunk, attól, hogy ők játékosok, én pedig edző.
- Hé Gaëlle, itt Carter! Lehet, hogy most nem fogsz szeretni, de... remélem nem épp egy műtét közepén tartasz, mert szükségem lenne némi segítségre. Ide tudnál jönni a Carlson Centerbe, de valami nagyon gyorsan...? Hálám örökké üldözni fog, de már úgy is tudod. -hadartam a telefonba egy szuszra két fájdalomhullám között, meg se várva, hogy egyáltalán esélye legyen beleszólni előttem, persze csak miután nagy nehezen sikerült lábra állnom és lekecmeregnem a pályáról. Mert nyilván nem mobillal a zsebemben fogok edzeni, csak zavarna és hátráltatna. Bár ha a zsebemben lett volna, legalább lett volna mire fogni a dolgot... Már több mint egy év eltelt a balesetem óta, így aztán már pár hónapja rajta voltam, hogy fokozatosan, egyre többet edzve, gyakorolva megpróbáljam visszahozni magam a régi szintre, mert a szünet érthetően nem tett jót a képességeimnek, elszoktam tőle, hogy minden nap több órát hajkurászom a korongot a jégen, meg edzek-erősítek, hogy jobb legyen a teljesítményem, állóképességem mellé. Nos, azt hiszem, ezek után biztosan elmondhatom, hogy egyik sincs olyan szinten, mint a baleset előtt... Bár a gyorsaság és a manőverezés még mindig egész jól megy, sőt... egy darabig egész jól ment a többi figura is, ütés, célzás, ugrások, meg társai, de aztán egy-két óra múlva hiába éreztem, hogy kezd fájni a lábam, én balga nem figyeltem rá... Elvégre az edzőm mondogatta anno mindig, hogy ha már úgy érzed, hogy nem bírsz többet, akkor legalább még egyszer csináld végig az összes feladatot! Na, pont ezt nem kellett volna, ugyanis a rögtönzött kis szlalompályán végül, amikor az egyik urgást hajtottam végre, a korim éle megakadt az akadályban, én pedig akkorát zakóztam, hogy az még a jégnek is fájt, nem még nekem... Még jó, hogy este lévén senki nem volt rajtam kívül a pálya környékén, így aztán nem kellett magam zavartatni a csúnya beszéd miatt, csak úgy dőltek a válogatott szitkok mindkét anyanyelvemen, vegyesen, amíg a pályán fetrengtem egy sort. Hosszú távon a jégen feküdni azonban nem túl kényelmes, így miután elkezdtem fázni, erőt vettem magamon, hogy összekaparjam magam, igaz, a felszerelés érdekelt most a legkevésbé... és bár a bal karomat nem igazán bírtam mozdítani, azt sikerült megállapítanom, hogy szerencsére nem tört el. Kizárásos alapon vagy valami szalagsérülés, vagy a helyéről ugrott ki a vállam - egyik jobb, mint a másik - a lényeg azonban ugyanaz. Ide doki kell, de sürgősen! Így aztán ahogy sikerült lejutnom a pályáról, már tárcsáztam is az ügyeletes sportdokink számát, arra azonban a legkevésbé sem számítottam - na meg a kutya sem tájékoztatott róla - hogy idő közben Gaëlle szó nélkül tovább állt valami másik városba, és új orvost kaptunk ügyeletesnek...
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Lassan kezdem úgy érezni, hogy az elmúlt napokban túl sok időt töltöttem ebben a rendelőben, irodában, de nem tehetek róla. A munkámat mindig is komolyan vettem. Lehet, hogy sokszor kapom meg azt, hogy nem nőtt be a fejem lágya, de amikor meglátta a dublini falka is, hogy mennyire elhívatott orvos lett belőlem, akkor azt mondták, hogy legalább egy dologban nem ismerek tréfát, s azt hiszem, nekik van igazuk. Na, meg nem ártana helyre rakni és számomra átláthatóvá tenni az iratokat, ha már az előző kolléga volt oly kedves és szinte nyomtalanul eltűnt. Illetve szeretnék azzal is tisztában lenni, hogy esetleg vannak-e olyan páciensek, akikre különösen oda kell figyelni, mert vizsgálatokra kell járniuk. Több óra pakolászás után lerogytam a kanapéra, majd ezek után sietve húztam ki az egyik aktát alólam. Már legalább kezd a káoszból rend lenni, hiszen első dolgom az volt, hogy mindent kipakoltam a szobában és szép lassan elkezdtem visszapakolni. Felhúztam a lábamat és a korábban megszerzett sütemény társaságában kezdtem el nézegetni az aktát. Figyelmesen olvasom minden egyes sorát és egy pillanatra még el is csodálkozom. Az elődöm műtötte meg, majd kezelte és mondhatni követte a felépülést és erre most a vége felé egyszerűen csak magára hagyja a betegét? Milyen farkas, vagy ember képes erre? Én se vagyok szent, de legalább én nem ilyen értelemben hagyom faképnél vagy verem át az embereket. Amint elfogyott a sütemény sietve pattantam fel, majd az aktát leraktam az asztalra, hiszen még nem végeztem vele, majd pedig bekapcsoltam egy kis zenét és kisebb tánc közben folytattam tovább a pakolást. Sose voltam százas, de ez engem nem érdekelt, illetve most senki se látja. Na, meg a rendrakás is gyorsabban halad, ha jó a hangulat. Alig, hogy végeztem a rendszerezéssel és a dolgok helyre pakolásával, s helyet foglaltam az akta társaságában az asztalnál megszólalt a telefon. Sietve pillantottam rá, hiszen nem értettem, hogy kihívhat, mert nem volt már annyira korán. Sőt, ilyenkor a legtöbb ember már réges-régen otthon van, vagy a bárok adta lehetőségeket élvezi. Sietve veszem fel, majd mielőtt bármit is mondhatnék, vagy bemutatkozhatnék, valaki egyből az elődöm nevét mondja, s kissé hadarva szólal meg. Csendesen hallgatom azt, amit mond és sietve jegyzetelek közben, majd a nevét hallva az előttem heverő aktára pillantok, mert hirtelen ismerős lesz a Carter név. Végül minden udvariasságot meghazudtolva egyszerűen csak megszólalok, még az se érdekel, ha feltűnik neki, hogy másabb a hangom annál, mint amit várt. Azonnal ott leszek! – szólalok meg sietve, majd pedig bontom is a vonalat. Egy kisebb mosoly keretében nézek a mobilamra, hiszen legalább sikerült átirányítanom a hívásokat a mobilra, így bármikor elérhetnek. Nem kell attól aggódnom, hogy a sportolóknak valami bajuk lesz, vagy esetleg más veszi őket kezelésbe. Sietve bújok bele a dzsekimbe, majd pedig gyorsan berakom a szükségeknek vélt dolgokat a táskámba és hamarosan már a kocsimnál is vagyok. Moderntechnikának köszönhetően pontosan megtudom azt, hogy hova is kell mennem, így nem sokkal később már meg is érkezem. Alig, hogy belépek a Carlson Centerbe, meg is szólalok. Hahó, van itt valaki? – kérdezem kicsit óvatosan, hiszen akár csapda is lehet, hiszen abban a pár évben volt olyan személy, aki szembesült a kicsit rosszabb énemmel, de ez van. Sose állítottam, hogy angyali teremtés vagyok. Végül elkezdek koncentrálni és elindulok remélhetőleg a megfelelő irányba, ahol végül megtalálom őt. Maeve vagyok, az új doktor. – szólalok meg sietve, hogy magyarázatott adjak arra, hogy miért nem az a személy áll előtte, akire várt, vagyis számított. Lassan sétálok közelebb hozzá, miközben próbálok újra az árnyékba húzódni. Nem szeretem csak úgy kiadni magam, vagyis azt, hogy farkas vagyok. Mi történt? Pontosan hol fáj? – teszem fel egymás után a kérdéseket, szinte időt se adva arra, hogy esetleg kiakadjon azon, hogy nem Gaëlle érkezett meg. Előbb a sérülést kellene ellátni, utána jöhet a többi. Végül lerakom a táskámat mellé és szemügyre veszem. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy a bal karjával lehet a gond, de mivel még az aktájával se végeztem, így semmit se vehetek kézpénznek. Miközben várok a válaszára, kicsit jobban is szemügyre veszem Mr. Cartert.
Miután egy szuszra ledarálom a mondandómat a telefonban, már várnék is valami anyáskodó lecseszést Gaëlle részéről, hogy már megint mit alkottam? Vagy miért nem tudok jobban vigyázni magamra? Vagy ehhez hasonlót, ám ahogy egy idegen hang szólal meg a vonal végén, a nagy döbbenettől hirtelen szóhoz sem jutok, aztán meg mire észbe kapnék, már meg is szakad a vonal, én meg csak pislogok megszeppenten... Hát, az csöppet kínos volt. Az azért biztos ami biztos, megnézem még egyszer, hogy jó számot hívtam-e, nem-e nyomtam félre tárcsázásnál, de nem, elvileg a számmal semmi gond. Amíg várok, sok mindent úgy se tudok csinálni, csak a karomat próbálgatom, hogy rájöjjek, mi lehet a gond, de míg eleinte azért nem nagyon nyomogatom, mert rohadtul fáj, néhány perc után azért, mert a fájdalmat egyre inkább felváltja a zsibbadtság... Hát ez valami nagyszerű. Én hülye. Jobb híján csak csörgök egyet a portásnak, hogy majd engedje be a dokit, majd hátradőlök a padon, a fejemet hűvös falnak támasztva várom a felmentő sereget. Egyedül úgy se tudnám ellátni magam... - Itt vagyok. -szólalok meg, amikor felcsendül egy női hang, ám ahogy meglátom a nőt - mit nőt, lányt... - csak értetlenül nézek rá, hogy ugyan ez meg mit keres itt ilyenkor, hisz már rég vége a tanítási időnek... - Elnézést kisasszony, de a látogatók számára már zárva vagyunk. -kelek fel kissé nehézkesen, majd indulok meg felé, hogy megmutassam, merre van a kijárat, mert biztosra veszem, hogy csak egy eltévedt látogató, aki valami csoda folytán eddig az öltözőben lapult, vagy nem tudom... ám ahogy közli, hogy ő az orvos, egyből lefagyok egy kissé. - Na ne... ez most valami vicc? Hány éves vagy, tizenöt? -bukik ki belőlem a kérdés, mert az egy dolog, hogy engem is folyton fiatalabbnak hisznek, de ez a csaj meg egyenesen úgy néz ki, mint aki szökött meg az iskolapadból. - Jackson... Carter. -mutatkozok be végül én is, ha már ő is megtette - Örvendek... doki. Amúgy már rendes orvos vagy, vagy még csak rezidenskedsz? Vagy csak megkaptad az egyetemi értesítőt, hogy felvettek orvosira...-teszem még hozzá némi fáziskésést követően, majd ha már a sérülésemről érdeklődik, megadóan fordulok felé úgy, hogy a sérült karom legyen közelebb felé. - Az egyik ugrásnál elestem. -bökök a fejemmel a műjégpálya felé, és mivel a korcsolyám is a pad mellett hever, gondolom, nem lesz nehéz összeraknia a képet, hogy nem zokniban kamikázéztam a jégen. - És innentől... -bökök az épp kezemmel a bal vállam környékére - ...nagyjából idáig. -húzom végig az ujjam úgy a könyökömig - Legalábbis ami orvos után kiált, hol sajog, hol zsibbad... A többi nem vészes. -néhány kisebb zúzódás, horzsolás, szerintem holnapra más meg se érzem. Bezzeg a karom. - Szerintem vállficam, kiugrott a helyéről, de ha már téged küldtek, gondolom, jobban konyítasz az ilyesmihez mint én, szóval lehet, más lesz a diagnózisod. Jut eszembe, ugye nem baj, ha tegeződünk? -kérdezek vissza, mert többnyire nem szoktak gondot csinálni belőle, pláne, hogy valamilyen szinten kollégák is vagyunk, de inkább rákérdezek, az úgy se kerül semmibe, meg ki tudja... Lehet, hogy érzékenyen veszi az ilyesmit. Akkor meg jobb a békesség.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Várható volt, hogy lesz olyan személy, aki még az elődöm nevén fog szólítani, de azt egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire hamar és pont telefonban. Ha valakit felhívunk, akkor hagyjuk szóhoz is jutni, de most nem így történt és amennyire engem váratlanul ért az információ zuhatag, annyira váratlanul érhette az illetőt az, hogy egy ismeretlen hang szólalt meg, ami inkább egy fiatal lányé, mint sem egy érett nőé lenne. Pedig, már rég járókerettel kellene járnom a világot, vagy boldogítanom a dublinieket. De sok időt nem is adtam a reakcióra, hiszen szinte kapásból bontottam a vonalat, majd sietve indultam el a megadott cím felé, miközben reménykedtem, hogy minden szükséges dolgot elraktam. Amint meghallom a hangját,- hiszen farkas vagyok, így még a legkisebb neszt is képes vagyok meghallani-, sietve indulok el abba az irányba, de alig, hogy befordulok és megpillantom őt, rájövök arra, hogy ez egyáltalán nem lesz könnyű menet. Eleve elrejtettem a farkasomat előle, másrészt meg, aki rám néz, az sose hinné el, hogy orvos vagyok… Azt hittem, hogy a két szép szememért körbenézhetek, ha már a portán átengedtek. – szólalok meg ártatlanul, hiszen semmi kedvem egyből magyarázkodni. Na, meg hülye se vagyok, hogy kapásból leleplezzem magamat, hogy valójában farkashoz van szerencséje. Amúgy mindenkinek egyből a korával kezdi? S lehet lassan lottóznia kellene. – szólalok meg egy szemforgatás keretében, illetve picit talán gúnyosan, hiszen nem igazán találta el még azt se, hogy mennyi idősen haraptak be, majd közben lerakom a táskámat és kellő távolságból figyelem őt. Miért kell mindenkinek fennakadnia azon, hogy miként nézek ki? Egyszerűen lehetne az is, hogy csak jó géneket örököltem és kész. – Vigyázzon, mert még a végén kiugrik a bőréből örömében. – szólalok meg csöppet se kedvesen, hiszen lehet, hogy ez valami formalitás, de szemmel látható, hogy a látványon nem igazán tud túllépni, majd az újabb kérdésekre, csak egy lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat. – Nos, mivel úgy látom ezen nem tud túl jutni, akkor segítek. Valójában az a hobbim, hogy lehallgatom a doktorok telefonját, hogy védtelen férfiakat becserkészek, begyógyszerezzem, majd pedig őrült módjára megkínozzam, kísérletezzek rajtuk és végül valahol aztán magukra hagyjam őket. Ha szerencséje van, akkor még akár túl is élheti, de másrészről meg megtiszteltetésnek is veheti, mert az orvostudomány érdekében teszem. – szólalok meg egy kisebb őrült pillantás keretében és legbelül azért kicsit jót szórakozok ezen az egész helyzeten. Általában a pácienseimmel kedves szoktam lenni, de ennyire azért megkérdőjelezni se szoktak, mint amennyire ő teszi. – Remélem kielégítő volt a válaszom, így végre foglalkozhatunk a sérüléseddel! – teszem hozzá komolyan, s egy pillanatra se engedem el őt a kék, átható és titkok után kutakodó szemeimmel, ami talán annyira nem jó ötlet, hiszen eme szempár képes az embereket megbabonázni, ami most csöppet se hiányzik. Ha jól tudom, akkor nem olyan régen volt egy eléggé komoly sérülésed. – szólalok meg végül kicsit aggódva, hiszen részben sikerült elolvasnom az arról szóló jelentést, de az is tény, hogy az elődöm nem a szépírás mestere volt. Figyelem a testbeszédét, illetve a légzését is, ami tökéletesen elárulja azt, hogy nem az edzése elején sérülhetett le. Miért nem tudnak az emberek lépésekben haladni? Miért akarnak egyből mindent? Nem értem őket, komolyan nem. Csendesen figyelem a karját, illetve hallgatom azt, amit a bemutató mellé társít. Minden információ hasznos lehet, hiszen itt nem lehet röntgent készíteni, de felesleges is lenne, hiszen már láttam sok hasonló vállat és az tűnetek, illetve vállának a kinézete pontosan elárulja azt, hogy valószínűleg kiugrott a helyéről. Egyáltalán nem baj, hiszen nem tartozom a vérmes orvosok közé. – Sőt valószínűleg ő még gondolat se volt, amikor én már orvoslással foglalkoztam. - De ha ilyen remekül diagnózist állítasz magadról, akkor minek van szükséged orvosra? – teszem fel neki a költői kérdést. Nem szeretem azt, ha valaki csak úgy magára aggat valamilyen diagnózist, mert néha igazán nehéz kiverni a fejükből azt, hogy nincs igazuk, de szemmel láthatóan ő jól tippelt. Szabad? – kérdezem meg tőle kicsit barátságosabban, majd ha engedi, akkor közelebb lépek hozzá és elkezdem szemügyre venni a sérülését. Látok egy-két zúzódást is, de a legfontosabb az lenne, hogy a vállát helyre rakjuk. Mivel jelenleg a „szabadban” vagyunk, így a biztonság kedvéért óvatosan kezdem el végig tapogatni a sérült részt, hogy pontosan tudja, hogy merre mozdult el, mert ha most rosszul rakom vissza, akkor akár az egy életen át kísértheti őt. Majd a karját oldalra emelve és kifelé forgatva (dobómozdulatot imitálva) kicsit megmozgatom. Ezzel nem a fájdalmát, hanem sokkal inkább a félelmét akarom tesztelni. Helyes volt a megállapításod, valóban kiugrott és hamarosan helyre is raknám, ha bízol a tudásomban és el tudsz tekinteni a kinézetemtől. Amúgy meg nem küldtek, hanem te hívtál, de ha szeretnéd, akkor el is mehetek. – szólalok meg kicsit úgy, mint egy durcás kisgyerek. Majd pedig elkezdek kutakodni a táskámban, hogy megnézzem van-e érzéstelenítőm, fájdalomcsillapítót, amire esetleg szüksége lehet, hogy ne ordítson akkorát és utána, hogy ne fájjon annyira neki. – Érzéstelenítőt szeretnél? Úgy annyira nem fog fájni, vagy legalábbis nem fogod érezni. – mivel sokan nem bírják elviselni a fájdalmat, így szoktak ezzel a lehetőséggel élni. Majd kíváncsian pillantok rá, miközben a válaszát várom.
- Nos, ha a portás beengedi a két szép szeméért, akkor maximum a folyosókon nézhet körbe. A pályához meg a többi helységhez már nálam kell átmenni a "vizsgán". -jegyeztem meg a lehető legnagyobb természetességgel, mert jó vicc, hogy csak azért, mert beengedték, majd mindenhová elcsászkálhat. Vannak itt szabályok is, kérem szépen... - Nem, nem mindenkinek. Van akinek a kinézetével, vagy ruházatával. -vágtam vissza, mert hülye kérdésre hülye válasz... Azt, hogy lottóznom kéne, igazából nem igazán vágom, hogy jön ide, de ha azért, mert eltaláltam az életkorát - én sírni fogok... Annyira csak nem utálhatnak a kórházban, hogy egy kislányt küldenek felmentőseregnek? Ugye nem...? - Nyugi, attól nem kell félni, jól érzem magam benne. -vigyorodok el a megjegyzésére, aztán ahogy szóba kerül a hobbija, csak kíváncsian hallgatom - eleinte, mert ahogy jobban belemerül a részletekbe, csak szép lassan felkúszik a szemöldököm meglepettségemben, mert... nos, maradjunk annyiban, hogy nem sok emberhez volt még szerencsém hasonló hobbival. - Nos... ha munkaidőn túl is szeretne némi időt együtt tölteni velem, akkor elég lett volna meghívnia egy italra... vagy szimplán mondani, bár azt meg kell hagyni, elég egyedi hobbijai vannak magácskának. Mondja csak, a gyógyszerek, amiket ehhez használ, kimutathatóak doppingteszten? És milyen a halálozási ráta? Azt eddig is tudtam, hogy minden orvos titkon szadista, de hogy pont egy ilyen lelkeset fogtam ki... ilyen az én szerencsém. -sóhajtottam beletörődően, minden gond nélkül rájátszva az ő hülyeségeire, de aztán ahogy szóba kerül a sérülésem, akár csak ő, én is egy szempillantás alatt komolyodom meg, egy bólintással is megerősítve a dolgot. - Engem meggyőztél, tiéd a terep. -mert tudok én jó beteg is lenni, ha akarok, nem tehetek róla, hogy ilyen jó muri a doki ismerősök idegein táncolni... másrészt kíváncsi vagyok, ő is bírja-e a strapát ilyen téren annyira, mint Gaëlle. - Igen, jól tudod. Ahhoz képest, hogy új vagy, egész tájékozott vagy. Ennyire lelkiismeretesen belemerültél a munkába, vagy csak pont az én aktám volt a kupac tetején? -érdeklődök kíváncsian, mert azért nem mindegy. Ha ilyen alapos, akkor ő is felírhat magának egy piros pontot a képzeletbeli ellenőrző füzetébe. - Nos, a hobbidat hallva ezt elég nehéz elhinni. -jegyzem meg szemtelenül, amikor pedig megkapom a burkolt lecseszést, hogy minek hívtam segítséget, ha én is ilyen okos vagyok, ezúttal rajtam a sor, hogy egy szemforgatással reagáljak. - Csak azért megy ilyen jól, mert nem ez az első eset, hogy ilyen történt. És saját magamnak nem tudom visszaigazítani... -próbálkozni igaz, ezzel is lehet, de inkább nem szeretném elcseszni azt, ami már így is elég szerencsétlen, mert aztán végképp lemondhatok a jövőben a hivatásszerű sportról. - Szabad... Szolgáld csak ki magad. -felelem megadóan, aztán hagyom, had vizsgáljon-szemlélődjön-tapogasson kedvére a sérülésem kapcsán. Még azt is szó nélkül tűröm, amikor a karomat próbálja mozgatni, igaz, egy-egy szerencsétlenebb mozdulatra fájdalmasan rezzenek össze, még ha egyelőre sikerül is szótlan maradnom. Egyelőre... de a java még ezután jön, sajnos. - Bár másban lenne ennyire igazam... -sóhajtok némileg lemondóan, majd amikor ismét megkapom a burkolt fejmosást, úgy döntök, hogy jó fiú leszek és összekapok magamban némi jó modort - már csak azért is, mert úgy tűnik, ez a csaj az egyetlen, aki jelenleg enyhíthet a szenvedésemen még úgy is, hogy pár percen belül tuti a pokolra fogom kívánni. - Azt szeretném, hogy maradj. -felelem végül megerősítően, sőt... még egy komoly pillantást is kap mellé, hogy lássa, tényleg így gondolom. Amikor pedig szóba kerül a fájdalomcsillapító, kapásból bólintok rá. - Ha már így megkérdezted... szuri, bogyó, spray, tömény, jéggel vagy anélkül, jöhet bármilyen formában. -a legutóbbi vállficamnál még úgy is vagány gyerek voltam, minek ide érzéstelenítés? Kibírom anélkül is... Hát, nem sok híja volt, de tanultam az esetből. Inkább ez, mint hogy az én fájdalmamtól zengjen a stadion, ennyi idősen az elég gáz lenne, pláne férfi létemre. Amúgy is, ki ne kapna a lehetőségen némi potya-morfiumért, ráadásul teljesen legálisan?
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
S mi lenne az a híres neves vizsga, amin át kellene jutnom, hogy ne penderítsen csak úgy ki? – kérdezek vissza ártatlanul és közben a pályát figyelem, illetve Mr. Cartert, vagyis feltehetőleg ő az. De ebben még ekkor nem voltam biztos. Nem értettem, hogy milyen „titkok” lehetnek itt, hogy csak úgy nem lehetne körbenézni. Nem bankot rabolni jöttem… Egy kisebb hitetlenkedő pillantással nézek rá, de részben tetszik az, hogy őt se kell félteni és képes pontosan olyan fura és hülye válaszokat adni, mint amilyeneket én. Ritka az ilyen ember, mert a legtöbben képesek lennének besértődni, de az meg az ő bajuk és nem az enyém. Az embereket nem kényszeríthetem arra, hogy szeressenek, de azt már sokkal inkább elérhetem, hogy féljenek tőlem. Majd lassan bólintottam egy apró mosollyal megspékelve, amikor arról beszélt, hogy jól érzi magát a bőrében. Majd pedig jött az őrültebbnél őrültebb felvetés, hogy mit is keresek itt. Nem értem, hogy miért mondtam ezt, de talán azért, mert kicsit felbosszantott azzal, hogy 15 évesnek gondolt és a többi dologgal. Nem szerettem, ha kölyöknek néznek, amikor szerintem kinézetre se vagyok annyira fiatalos. Na meg az átlag általában 23 évesnek gondol. Szerinted mindenki veled akar italozni? Ez kicsit egoistán hangzik, nem? – kérdezek vissza mosolyogva és kíváncsian, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Lehet, hogy minden orvos kicsit szadista, de még se tudnának nélkülünk élni az emberek. Orvosokra mindig is szükség volt és lesz is, így az orvostudománynak mindig követnie kell a technika fejlődését is. – Várhatóan nem mutatható ki, illetve az attól függ, hogy milyen az alany. Ha olyan, akit esetleg megkedvelek, akkor életben hagyom. Ha nem, akkor meg egyszerűen minden fajta értelemben az orvostudománynak áldozom. – szólalok meg komolyan, de a hangomban azért felelhető a játékosság és az, hogy nem komolyan gondoltam a dolgot. Ennyire őrült némber még én se vagyok, hogy másokat megkínozzak. Legalábbis nem ilyen értelemben. Inkább az első. Szeretem komolyan venni a munkámat, ha már mást annyira nem szoktam. Illetve jó tisztában lenni azzal, hogy vannak-e olyan betegek, akiket rendszeresen ellenőrizni kell. – szólalok meg habozás nélkül. Azt még se mondhatom neki, hogy amikor rendet raktam, akkor éppen az aktájára ültem le. Eléggé érdekesen venné ki a dolgok magát. Ha tényleg elhinnéd, hogy az a hobbim, akkor szerintem már rég sikítva menekülnél, ha csak nem vagy mazochista. – szólalok meg most már sokkal barátságosabban, mint korábban és még egy kisebb kuncogás is elhagyja az ajkaimat, hiszen igazán tetszik, hogy nem kell őt se félteni és pontosan tudja, hogy miként legyen pimasz. Korábban is történt már ilyen? Az aktádban nem láttam semmi erre utaló dolgot se. – jegyzem meg a másodikat úgy, mint aki hangosan gondolkodik. Pedig ilyen felett nem szoktam elsiklani, hiszen ez egy olyan dolog, ami újra és újra visszatérhet, ha valakinek korábban már kiment. Főleg a fiatalok körében nem kizárt. Lassan bólintok és elkezdem megvizsgálni. Muszáj tudnom, hogy pontosan merre mozdult el, milyen mértékben és van-e bármilyen súlyosabb következménye, de szerencsére nem kell műteni. Legalábbis gondolom ez jó hír számára, majd amikor kicsit elkezdem mozgatni, akkor látom rajta, hogy összerezzen, így inkább nem kínzom tovább. – Bocsi. – szólalok meg sietve, hiszen nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni neki, de az is tény, hogy sok férfi már ettől szinte bőgőmasinába ment volna át. Mint például miben? – kérdezek rá kíváncsian. Nem tehetek róla, szeretem az emberek titkait kideríteni, amit néha képes vagyok felhasználni is, de az már tényleg csak végső dolog. Nem vagyok én annyira számító. Bár, ha azt vesszük, hogy mit tettem a szomszédságban jó pár hete, akkor tényleg egy ördögi nőszemély vagyok. De úgy se fogom látni azt a férfit soha többé… Rendben. – szólalok meg sietve, majd elkezdek kutakodni fájdalomcsillapítóért és morfiumért is. Bár nem vagyok abban biztos, hogy minden van nálam, hiszen váratlanul ért ez a hívás és amúgy is csak pár napja kaptam meg az iroda kulcsait. Miként szerezte a sérülését? – kérdezem tőle sietve, hiszen akár ciki, akár nem, de nem találok morfiumot és hirtelen még a pirulákat se. Pedig biztos vagyok abban, hogy raktam be fájdalom csillapítót. Remek kezdés lesz, már érzem. S muszáj valamivel elterelnem a figyelmét. Végül kirakom a rögzítőt is a táskából és lassan kikerül a jég is belőle. Persze rögzítőt hoztam, pedig még azt se tudtam, hogy mi a baja. Komolyan miért kell ennyire szerencsésnek lennem? Esetleg leülnél? – kérdezem tőle egy mosoly keretében, hiszen szemmel látható, hogy magasabb nálam és így nem annyira esik kézre a válla, hogy a lehető legjobban rakjam vissza a vállát. Majd pedig tovább kutakodom, de aztán hirtelen beugrik, hogy a fájdalom csillapítót az utolsó pillanatban kaptam fel és az a kabátom zsebében lesz. Sietve kezdek el abban turkálni, majd amikor megtalálom, akkor gyorsan nyomok két szemet a kezébe. – Víz esetleg van valahol a közelben, hogy be tud venni azokat? – a morfiumos dolgot meg még valahogy meg kell oldanom, valahogy el kell terelnem a figyelmét arról, hogy baromira nem fog kapni érzéstelenintőt, így ki kell állnia a „spártai kiképzést”.
Dobás és link miatt még egyszer belemntem, de nem módosítottam semmin se.
- Mondjuk igazolja magát valamivel, hogy valóban orvos és jogosultan van itt? -vonom fel a szemöldököm, hisz nem kell itt semmi komolyra gondolni. Ha valóban ő örökölte Gaëlle helyét, akkor úgy is bejárása van hivatalosan, hisz mondhatni, kollégák vagyunk... - Ilyesmit nem mondtam, de még mindig kellemesebb mint a kínzás, nem? -kérdezek vissza - Felőlem mehetünk étterembe is, ha inkább ahhoz van kedved. -teszem hozzá vigyorogva, mert magas labda, ha már témánál vagyunk, nem lehet kihagyni egy ilyesmit. - És? Én még halállistás vagyok nálad, vagy még boldogítjuk egymást a későbbiekben is? -voltam ezúttal én, aki bedobta az elárvult kiskutya tekintetet, mert hát na, akkor úgy készülök. Ha már nem élem meg a holnapot, legalább hadd élvezzem ki az utolsó órákat. - Most azért valamivel nyugodtabb lettem. -jegyzem meg némileg megkönnyebbülve, amikor pedig előjön itt a mazochizmussal, csak vállat vonok. Igaz, hülye ötlet volt így kiugrott vállal, mert egyből fájdalmas grimasz szökik a képemre tőle. - Jégkorongozó vagyok, sem a sikítozás, sem a menekülés nem szokásom. És nem, nem vagyok mazochista sem. -na jó, amennyit gyepálják egymást a játékosok a pályán, eleve mindenkiben van valamennyi, aki ezt a sportot választja, de köszönöm szépen, részemről az bőven elég, nem hiányzik a pályán kívül is, egy csöppet sem. - Egyszer, még pár éve. -feleltem, majd amikor közli, hogy nincs az aktában, csak töprengve vakargatom meg az állam az ép kezemmel - Ezt nem is tudtam. Akkor az valószínűleg azért, mert külföldön történt. Kanadában, az egyik mérkőzésen. Úgy tűnik, elkallódott a papír róla, pedig azt ígérték, hogy továbbítják az orvosomnak. -na mindegy, ez van, ezt kell szeretni. Inkább hagyom, had nézze meg közelebbről is a vállficamomat, igaz, nem éppen fájdalommentes a dolog. Így amikor veszi a lapot és nem sanyargat tovább, csak egy hálás pillantással köszönöm meg a dolgot. - Áh, nem lényeges. -legyintek a visszakérdezésére, mert egy idegennek csak nem fogom kiteregetni itt a magánéleti gondjaimat, pláne első találkozásra. - Mármint ezt? Vagy azt amiről olyan sokat olvashatott az aktámban...? -kérdezek vissza, hisz bármelyiket értheti alatta. Bár gondolom az elsőt, lévén, amiatt van most itt. - Látod azokat a bójákat meg akadályokat a pályán? Az egyikbe valahol beleakadt a korim ugrás közben, de nem számítottam rá és rosszul estem. -magyaráztam, a többit meg azt hiszem, úgy is látja... érzi, tapizza. - Ja igen, persze. -bólintok, aztán már le is huppanok a padra, vagy ha az is túl magas, akkor akár a földre is. - Add csak ide őket, lemegy az víz nélkül is. -tartom a kezem, dobja csak bele a bogyókat, a bő-vízzel-bevenni úgy is csak a patikusok meg az orvosok agymenése. Összerágod, lenyeled, gyorsabban hat.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Tényleg ennyire paranoiás vagy? – kérdezem tőle egy kisebb szemforgatás közepette, illetve egy lomondó sóhaj keretében, majd a táskámat lecibálom a vállamról és előhalászom a papírjaimat és egy hitetlenkedő pillantás keretében átnyújtom neki. – Most már megnyugodott a pici kislelked? – kérdezem tőle egy picit talán gúnyosan, majd amint visszaadta egyből el is raktam a papírjaimat. Komolyan ez az esete még lehet ennél is jobb? Egyáltalán nem ilyen találkozásra számítottam, de hát a betegek se egyformák, ha meg az idegeimen akar táncolni, akkor rossz helyen kopogtat, hiszen a legtöbb embert még akkor is elviselem, ha legszívesebben megfojtanám őket egy kanál vízben. Attól függ, hogy kinek a szemszögéből nézzük, hiszen aki szeret kínozni annak egy ital akár unalmas is lehet. – szólalok meg egy kisebb gondolkodás közepette, majd végül egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat. – Milyen lovagias valaki. Minden orvosát el akarja vinni italozni vagy étterembe, vagy ezzel esetleg helyre akarja hozni a korábbi baklövését? –kérdezek vissza egy pimasz mosoly keretében. S közben egy pillanatra se engedem el őt a pillantásommal. Ohh, sose voltam olyan, aki csak úgy képes mások „kínzását” abbahagyni és ez remek lehetőség volt, hogy kicsit kiforgassam a szavait. Jesszusom fejezd be ez a nézését, mert a végén még örökbe fogadlak! – szólalok meg mosolyogva és játékosan, majd egy pillanatra még a fejemet is elfordítom. De ilyen nézésért simán le lehetne csukatni. Ez nem fair, hogy valakit a természet ilyennel áld meg. Kész csoda, hogy a jég nem olvadt még meg. – Nem ér ilyet bevetni egy védtelen nő ellen! – teszem hozzá, majd miközben elkezdek visszafordulni a fejemmel, abban reménykedek, hogy abbahagyta már azt a nézést. Na, meg annyira nem is vagyok védtelen, de neki ezt még nem kell tudnia. Pedig szerintem minden sportoló kicsit az, hiszen sok esetben a fájdalom ellenére is tovább kell játszaniuk. – szólalok meg egy vállrándítás keretében, hiszen biztos vagyok abban, hogy ő se a bemelegítés közben esett el, hanem valószínűleg akkor, amikor már elfáradt, esetleg amikor fájdalmai lehettek a korábbi sérülései miatt. Komolyan mire jó ez? Ha újra játszani akar, akkor lehetne óvatosabb is. Majd megpróbálom megszerezni akkor azt a papírt is. – nem kell félteni, ha valamit nagyon szeretnék, akkor azt megszerzem és egy orvosi lelet nem játék. Jobb lesz minél hamarabb utána járnom, hiszen egy-egy ilyen sérülés nem gyerekjáték. Ahogy gondolja. – szólalok meg sietve, hiszen nem fogom faggatni. Ezt a sérülést elnézve még fogom látni, így lesz időm kicsalogatni a titkokat rejtő palackból a titkait és szépen lassan mindent megfejteni. Mielőtt válaszolhatnék a kérdésére elkezd mesélni a mostani balesetéről, vagyis végre választ kapok a kérdésemre. Lopva pillantok a pályára, majd bólintok. Majd kicsit rosszallóan megrázom a fejemet. Nem éreztél már előtte esetleg fájdalmat, vagy azt, hogy elfáradtál? – kérdezem tőle, hiszen akkor érthető lenne, hogy miért történhetett meg. Azok alapján amit olvastam róla, s amit itt láttam biztosan egyre többet edz, de ha egyszer túlzásba viszi, akkor annak meg lehet a következménye, mint például most. Köszönöm. – szólalok meg, amikor helyet foglal a padon. Annyira alacsony én se vagyok, hogy emiatt a földre ültessem. A táskámat lerakom mellé, majd a dzsekimet ráhajítom, hiszen abban nem olyan egyszerű lenne helyre raknom a vállát. De ha elkezdesz fuldokolni, akkor tuti, hogy jobb, ha nem én jöttem volna ide. – nézek rá picit kételkedően, majd végül a kezébe adom a pirulákat, hiszen még se egy komisz kölyökről van szó. Majd a pillantásom újra a pályára terelődik. Régebben sokat korcsolyáztam és most, hogy látom a pályát jövök csak rá arra, hogy mennyire is hiányzik. Még kibírod pár percig? – kérdezem tőle aggódva, vagyis csak annyira aggódva, ahogyan egy orvos tenné. Jó lenne még kicsit várni, hogy a gyógyszer hatni kezdjen, ha már teljesen ki nem tudom ütni. Vagyis képes lennék, de nem hiszem, hogy túlzottan díjazná azt, ha egy nő küldené őt kispadra. Mióta foglalkozol hokizással és mióta vagy itt edző, vagyis inkább mióta vagy az? Szeretnél még valaha visszatérni a nagyok közé? – fordulok felé, miközben több kérdést is neki szegezek. Tudom, vagyis érzem, hogy nem lesz elegendő elterelnem a figyelmét ezzel, de kezdetnek jó lesz, addig meg kitalálom, hogy mivel lennék képes rá, aztán egyszerűen csak helyre rakom a vállát. Remélhetőleg hamarosan már túl leszek egy újabb őrült lépésen, illetve ő meg azon, hogy a válla vándorúton járjon.
- Tényleg. Az egyik mesterem mondogatta mindig, hogy "paranoia a hosszú élet titka", és tekintve, hogy milyen őskövület volt az öreg, van benne valami. -vágtam vissza, majd ahogy nekiáll előtúrni az iratait, már nyújtom is a kezem vigyorogva értük, hogy aztán jó alaposan megnézzem, meg memorizáljam az adatokat. - MacGowan? Nocsak, csak nem skót származású? Vagy ír? Vagy esetleg angol... Üdítő színfolt az életemben, az utóbbi pár évben csupa francia orvost fogtam ki. -na nem mint ha panaszkodni szeretnék rájuk, mert tényleg jól tudták a dolgukat, csak belegondolva valahol azért vicces. - Igen, határozottan jobban érzi magát, köszöni szépen. -adom vissza őket az eredeti tulajdonosuknak az igazoltatás után. Kár, hogy nem rendőrnek mentem, akkor nem csak az orvosaimmal játszhatnék el hasonlót, hanem bárkivel. Az lenne aztán az informátor Kánaán. - Igaz. Bár egész jó ivós játékok vannak, azokra végképp nem lehet azt mondani, hogy unalmas. -vágok vissza, amikor pedig visszakérdez, csak ma-született-bárány-ártatlansággal mosolyodok el - Mindenkinek kell valami hobbi, nem igaz? - ő pasikat kínoz, én meg a dokijaimat boldogítom. Amikor aztán hangot ad az örökbefogadásnak, nem tehetek róla, jóízűen felnevetek, mert még csak elképzelni is vicces lenne ilyesmit. - Szerencsére már rég kinőttem abból a korból, meg egyébként is... hogy nézne ki, hogy a nevelőanyám fiatalabb mint én?! -kérdezek vissza játékosan, mert a franc se gondolta volna, hogy amúgy kor alapján nagyanyám lehetne, kettőnk közül meg simán ő néz ki fiatalabbnak. - Védtelen, mi? Az a nő, aki orvosi táskával sétál meg szabadidejében másokat kínoz, arról ez nem igazán mondható el. Szerintem. De álcának nem rossz, az tény, ha lebecsül az ellenfeled, az csak neked jobb, könnyebb meglepned. -fejtettem ki a véleményem. A sportban is szuperül működött, kár, hogy ha neves csapatban játszik az ember, elég komolyan utánanéznek egy-egy meccs előtt, hogy kinek mi az erőssége, gyengesége, hogy úgy készüljenek az összecsapásra. - Na jó, ebben van valami. De a csapatunkat még sem hagyhatjuk cserben, nem igaz? -meg ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz, úgyhogy némi könnyed sérülés tényleg nem fog megállítani, sem engem, sem más lelkiismeretes sportolót. Ha meg olyan súlyos, hogy képtelenség folytatni, akkor úgy sincs miről beszélni. - Rendben. Ha gondolod, akkor majd én is utánajárok pontosabban, hogy merre, vagy kin keresztül érdemes érdeklődni. -mert most így kapásból én sem vágom sem az időt, sem a neveket, de a mai világban végképp nem vészes ezeknek utánanézni. - Nem. -felelem a rosszalló pillantására - Sőt, a bemelegítést sem szoktam elsumákolni. Az ég szerelmére, már vagy 10 éve hivatásos sportoló vagyok, nem pedig valami eszetlen tizenéves, van annyi eszem, hogy ha értem, hogy nem megy, vagy baj lehet belőle, akkor csak azért is erőltetem. -tör ki belőlem némi sértettség, hisz mindig is utáltam, ha azt próbálják rám erőltetni, hogy az én hülyeségemnek köszönhetem. - Miért olyan nehéz elhinni, nektek orvosoknak, hogy véletlenül is történhetnek balesetek? Neeem, ugyan, biztos szánt szándékkal akarom összetörni magam, végül is úgy is élvezem, hogy ki tudja hány hétig fél kézzel flangálhatok megint... egy titkos álmom vált valóra. -felelem cinikusan, miközben duzzogva levágódom a padra, had kezdjem a karommal amit akar. - Miért, lógtál a suliból amikor a mesterséges lélegeztetést vettétek, vagy mi? -kérdezek vissza, de nem, nem szándékozom megfulladni. Meg komolyan, ki az a lúzer aki pár gyógyszert nem képes lenyelni? - Persze, időm mint a tenger. -mert tudok mást tenni? Ő a doki, ha 3 órán át kéne itt ücsörögnöm, akkor 3 órán át ücsörögnék, mert azt mondta. - Iskolás korom óta, a másik két kérdésre pedig a válasz ugyanaz, most május óta. És igen, szeretnék. -darálom el a válaszokat egy szuszra, aztán ha már ő is, akkor én is érdeklődöm felőle, had ismerjem meg jobban, elvégre mégiscsak az orvosom. - És neked, mi a pontos szakterületed? Mióta vagy orvos? Vagy egyáltalán hogyhogy ezen a pályán kötöttél ki? -nézek fel rá.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Azt még nem mondták, hogy aki túl paranoiás az elfelejti élvezni az életet? – kérdezek vissza szemrebbenés nélkül, miközben a papírokat keresem. Komolyan el se hiszem, hogy ez megtörténik velem. Mintha valami állásinterjú lenne, csak kicsit az események másabbak itt. Ír vagyok. – szólalok meg egy kisebb sóhaj keretében, hiszen részben jó érzés visszagondolni az ottani életemre, más részt meg nem igazán. Elveszítettem a családomat, a vér szerintit és a legrosszabb, hogy két testvéremtől elköszönni se tudtam, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy esetleg időközben belőlük is farkas lett vagy valahol máshol érte őket a halál. Türelmesen várok a papírjaimra, amik persze nem teljes mértékben eredetiek. Szépen is nézne ki a fényképem egy 81 évvel ezelőtti születési dátum mellett. Kevesen tudják a valódi koromat, s ez egyáltalán nem baj. Legalább olyan vérvonalat kaptam attól az ezüstös szempártól, aminek igazán sok előnye van és tökéletesen illik az életmódomhoz. Ha jó a társaság, akkor mindenképpen érdekes tud lenni egy-egy olyan játék is. – szólalok meg egy féloldalas mosoly keretében, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat a szavai hallatára. – Akkor neked is érdekes hobbid van, s mi van akkor, ha valaki rábólintana? – faggatom tovább. Na, nem mintha igent akarnék mondani. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy az elődöm esetleg összeszűrte-e a levet valamelyik páciensével vagy nem. Jobb előre felkészülni az ilyenekre. Biztos vagyok abban, hogy sokan irigykednének egy ilyen nevelőanyára, mint amilyen én lennék. Amúgy meg tényleg jobb, ha megtartod magadnak ezt az elárvult kiskutya nézést. – szólalok meg mosolyogva és még mindig játékosan, hiszen tényleg nem fair, hogy valaki így tud nézni. Na, meg biztos vagyok abban is, hogy nem lennék a legjobb nevelőanya se. Lehet, hogy tolókocsival kellene közlekednem, de a fejem lágya még mindig nem nőtt be, vagy talán nem teljesen. Meg még elég sok téren kicsit fura a felfogásom, de ez van. Talán gyerekként fejre ejtettek, de persze ez is nézőpont kérdése, hogy ki milyen anyának örülne. Attól függ, hogy miről van szó. Lehetek én is védtelen, de valóban álcának is tökéletes. Több mindenre jöhet rá az ember így. – rántom meg a vállaimat könnyedén. Az őrzők között is vannak informátorok és egy farkasnak se árt cselesnek lennie, esetleg a természet adta dolgok segítségével információhoz jutni. Igen, kicsit tudok számító is lenni, de melyik ember nem? Szinte mindenki majdnem bármire képes az életben maradásért. Akkor te mindig csapatjátékos vagy? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen lehet, hogy valaki csapatban játszik, de attól még nem lesz az, vagyis csak addig, amíg kell. Utána meg jön az egymásra mutogatás, egymásnak esés és a teljes mértékben a széthúzás. Azért vannak olyan sportemberek, akik mestere eme színjátékoknak, de közben meg alig várja, hogy másik csapathoz kerüljön. Bár ott se lesz jobb a helyzet, mert mindig csak a saját érdekeit nézi. Előre is köszönöm. – szólalok meg mosolyogva, hiszen ketten talán hamarabb kiderítjük, hogy merre is lehet az a papír. Tényleg jó lenne, ha az aktájába bekerülne. Nem szeretem azt, ha valami hiányzik. Még a legkisebb vizsgálatok eredményét is mindig gondosan elraktam, kivétel, amikor nem hivatalosan dolgoztam New York egyik rosszabbik környékén. A bandaháború nem vicc. Főleg, amikor látod az eredményét, vagy amikor fegyvert fognak a fejedhez, hogy mentsd meg az egyik haverjukat. Csodálom azokat az embereket, akik képesek erre minden egyes nap. Csendesen hallgatom a hisztijét, mert ezt másnak nem tudom nevezni. Most pontosan olyan, mint egy 5 éves kisfiú. Egyszerre szórakoztató és egyszerre bosszantó is, de ahogy mondani szokták minden pasi egy nagyra nőtt gyerek, így nem is értem, hogy miért lepődök meg a reakcióján. Esetleg nyalókát vagy cukrot kérsz kárpótlásként? – kérdezem tőle kicsit talán pimaszul, majd egy kisebb sóhaj keretében, miközben reménykedek, hogy ennyiben kimerült a hisztije újra megszólalok. – Amúgy meg a sportolok túl elfogultak és néha túlzottan elmerülnek abban, amit csinálnak, így kizárják a vészjósló jeleket is. – teszem hozzá komolyan, hiszen volt már ilyenhez is szerencsém. – Na meg az aktádat látva nehéz elhinni, hogy véletlenül történt volna, de rendben elhiszem neked. – teszem hozzá sietve, mert tényleg nincs kedvem egy „5 éves” kisfiút vigasztalni. A következő kérdésén egyszerűen elnevetem magamat. Ha tudná, hogy mennyi embert élesztettem már újra, s még modern kütyük nélkül is. Nem, egyszerűen csak nem lenne túl kedves, amit utána kapnál, amiért eljátszod a nagyfiút, majd pedig fulladozni kezdesz. – válaszolok neki egy ártatlan pillantás keretében, de végül is elhiszem neki, hogy talán nem annyira szerencsétlen, hogy két gyógyszert ne bírna fulladozás nélkül bevenni. Sebész vagyok, s gyerekorvos hivatalosan. De volt időszak, amikor sportorvosként is dolgoztam, így nem kell aggódnod emiatt se. Elég régóta és az eléggé személyes dolog, hogy miért lettem orvos. S ahogyan te se válaszoltál korábban egy kérdésemre, úgy én se fogok erre. Vagy talán majd idővel. Egyéb dolog, amit szeretnél tudni? – kérdezem tőle barátságosan, hiszen mondjuk azt, hogy most jókedvemben talál és van esély arra, hogy válaszokat kapjon. Végül sietve pillantok körbe, mintha csak valami zajt hallottam volna. Te is hallottad? Mintha valaki lett volna itt… Itt vannak szellemek, vagy valami fura szeánszokat tartotok itt és azért nem akartad, hogy bárki mászkáljon ilyen későn? Esetleg nem is én vagyok a kínzós, hanem te? – kérdezem tőle egy ártatlan pillantás keretében, s ha ez nem lett volna elég, akkor egyszerűen csak minden gondolkozás és előjel nélkül ajkaim az övét érintették. Megcsókoltam, majd mielőtt észbe kaphatott volna a vállát is helyre raktam, s úgy pillantottam rá, mintha semmi se történt volna. Tényleg kezd ez a hely fura hatással lenni rám, mert még egyik betegemmel se játszottam el ezt… Azt hiszem ezzel is megvagyunk, annyira rossz nem is volt, igaz? – kérdezem tőle egy kisebb mosoly keretében és még most se foglalkozok azzal, ami korábban történt. Mi értelme lenne? A végeredmény a lényeg és nem az, amit én műveltem.
- Jajj már, a kettő nem zárja ki magát. Ha a könnyelműséged miatt meghalsz, akkor meg már úgy is mindegy, sehogy se élvezed, nem igaz? -csavartam egyet a logikáján, mert akkor már inkább beérem kevéssel a jóból, mint semennyivel. Csak bólintok a származására, majd miután kellően megjegyeztem magamnak az adatait, vissza is adom a papírokat a becses tulajdonosuknak. Arra, hogy érdekesek az ivós játékok, csak elmosolyodok... hát hogy ne lennének? Pláne, hogy az alkohol egész jól oldja a hangulatot is, szóval egész jó dolgok szoktak kerekedni belőle. Ha jó a társaság, ahogy mondja. - Ó, bólints rá és megtudod. -somolyogtam a nemlétező bajszom alatt a dokinéni incselkedésére, mert nem én lettem volna, ha ilyen magas labdára nem csapok le. - Meghiszem azt. Amúgy világosíts fel, miért is lenne jobb? Úgy tűnik, egész jól beválik nálad. -vigyorodtam tovább, mint a vadalma, egyszerűen szórakoztatott ez a csipkelődő kis kérdezz-felelek részéről. Azt, hogy valójában mennyire védtelen, nem boncolgatom tovább, úgy is kifejtettem már a véleményem, meg amúgy is... a nők mindig jobban fel vannak fegyverkezve, mint amennyire azt mutatják, csak kamu álca ez az elesett, védtelen dolog. Legalábbis a többségnél, aztán néha, nagy ritkán tényleg akad olyan, aki ilyen, és nem csak tetteti, de valahogy Maeve-ből nem igazán tudtam ilyesmit feltételezni. Már csak a stílusából sem, amennyire eddig megismertem. - A jégkorong csapatjáték. Ha jobban élvezném a szólózást, elmentem volna műkorcsolyázónak, esetleg ott a sportkorcsolya. -adtam választ a kérdésére, hisz maximális mértékben annak tartottam magam. Azt nem mondom, hogy mindig könnyen, vagy épp zökkenőmentesen ment az, hogy megtaláljuk a közös hangot a csapattársakkal, hisz mindenhol lehetnek nézeteltérések, de többnyire egész jól tudok alkalmazkodni ilyen téren, azt hiszem. A köszönetére a papírok kapcsán csak bólintok, most, hogy már tudom a telefonszámát, nem lesz különösebben nehéz újra felvenni a kapcsolatot vele, meg ha eztán tényleg az ő gyógyító kezeire leszek utalva, jobban járok, ha együttműködök vele. Nesze neked csapatjáték. - Csoki nincs? Mert akkor cukrot, de csak miután helyre tetted a karom, mert míg két szem gyógyszertől nem fogok megfulladni, azt inkább nem akarom elképzelni, milyen lenne, ha egy szem cukor landolna a tüdőmben véletlenül... Már ha képes egyáltalán eljutni odáig.-kaptam a lehetőségen. - Tudod mit? Akkor legyen igazad, szándékos volt. Úgy is rég randiztam már dokival, az meg milyen jó érzés már, amikor pátyolgatnak a nők, csak mert lesérülsz... Az meg kit érdekel, hogy így kész kínszenvedés a legegyszerűbb dolog is a hétköznapi életben? Meg a munkában... -replikáztam rá a kötekedésére, mert most komolyan... direkt törtem össze magam, úgy is élmény fél kézzel reggelit készíteni, öltözködni, zuhanyozni, cipőt kötni, meg úgy bármi mást... - Nem kell aggódni, két szem gyógyszertől nem fogok megfulladni. -nyugtattam meg, majd tettekre váltva szavaimat bekaptam, összerágtam, majd lenyeltem a bogyókat - Tessék! Nem fulladtam meg, teljes a boldogság? -kérdeztem vissza, és nagy volt a kísértés, hogy buksisimit is kérjek mellé, de annyira messzire azért még nem mennék. - Ó, gyerekorvos? Jó tudni... - vigyorogtam rá meglepetten, bár azt nem mondanám, hogy Mayát minden szívbaj nélkül elvinném hozzá, ha már itt lesz, meg amúgy is, azt hiszem, a doki kérdést Naomira bíztam korábban, gyógyszerészként biztosan ismer minden orvost a városban. - Nem is tudom... Mióta vagy a városban? Gondolom nem túl régóta... Jársz valakivel? -csaptam le a kérdezősködés lehetőségére, ha már olyan nagylelkűen bedobta a témát. Ahogy előjön ezzel a szellemjárós hülyeséggel, én meg csak megrökönyödve nézek rá, mint ha egyszerűen kicserélték volna. Mégis, honnan szedte ezt a hülyeséget? - Már nem azért, de szívtál valamit? Szerintem csak a hűtőrendszert hallod... -feleltem, hisz annak is van egy jellegzetes hangja, amihez én már olyan szinten hozzászoktam az évek folyamán, hogy szinte meg sem hallom, de másnak talán furcsa lehet elsőre. Aztán mielőtt kettők mukkanhatnék, válasz helyett egy csókot kapok cserébe, s mielőtt még a kezdeti döbbenet után átadhatnám magam neki, már érzem is, hogy ennyi volt. Ahogy a karomba hasít a fájdalom, egyből összerándulok ennek hatására, de úgy, hogy közben még istenesen sikerül lefejelnem a doktornőt is közben, akinek úgy tűnik, nem sikerült kellően távol húzódnia tőlem... Értelmes hang is csak azért nem jön ki belőlem, mert a meglepetés miatt a levegőm is benn rekedt, meg a hangomat se találom, s csak néhány pillanattal később javul valamicskét a helyzet. Igaz, a karom már nem lüktet a fájdalomtól - még, később majd fog még eleget, tudom én - ellenben most a kobakom zsibbad a találkozás emlékétől. Egy hosszúra engedett cifra, orosz káromkodást azért megengedek magamnak, elhordva benne mindennek a nőt és minden létező hozzátartozóját, abban meg csak a végére érve, utólag reménykedek, hogy nem beszéli a nyelvet. Csöppet kínos lenne, de talán megérti. - Költői kérdésnek szántad? Amúgy... bocsánat. Nem volt szándékos, remélem, nem ütöttelek meg nagyon. -nézek fel rá, miután összekaptam magam valamennyire, bár a sérült karom még mindig szorongatom.
Kezdőlap
//
