Ú gyerekek... meg se tudnám mondani, mikor voltam utoljára ennyi ideig farkasbőrben. Talán azelőtt, hogy elindultam volna Angliába, hogy felkeressen Christopheréket... igen, talán Dániában, mikor egy számomra teljesen idegen alfának követtem a nyomait hosszú napokon keresztül. Lehet, hogy emberként is jobb volt a szaglásom, mint egy átlagos alaknak, viszont közel se annyira erős, mint farkasként, így kénytelen voltam átvedleni dús fehér bundámba. Akárcsak egy vadászkopó, követtem a férfi szagát, hogy alkut köthessek vele, de végül nyomát veszítettem. Azt hiszem... másfél hétig voltam farkas? Vagy tovább? Semmi nincs kizárva, olykor még az időérzékemet is teljesen elveszítem. Már második napja közlekedek négy lábon annyi különbséggel, hogy nincs célom. Hazamenni nem akarok, nem vagyok hajlandó Shannon nyávogását hallgatni. Maximum akkor fogok hazatérni, ha már alszik, vagy nincs otthon. Bár az utóbbit aligha fogom tudni elérni tekintettel arra, hogy amióta itt vagyunk, remetét játszva ücsörög az otthonosra alakított házában és szépítgeti azt. Kérdem én. Normális ez? Mert szerintem valami bekattant neki a fejében. Arany szemeim elégedetlenséget tükrözve csillannak meg a késő délutáni fényben, ahogy elfordulok a formás kis kőházunktól és indulok el, isten tudja merre. Nem számít az út, elvégre úgy is visszatalálok ha emberként nem is, hát farkasként biztos. Már csak abban kell reménykednem, hogy Shannon nem egy puskával fog várni az ajtóban és addig lőni utánam, míg végül el nem talál. Halk morgást követően szaporázom meg a lépteimet és vágok be egy odúba, hol egykoron nyilván valamiféle állat lakozott, most viszont hűlt helye sincs. Nem telik bele egy órába se, máris ismeretlen helyekre evezek. Ittlétem alatt már jártam északon, keleten, nyugaton és délen is, viszont ezzel a hellyel még nem volt szerencsém összefutni. A szagok is idegenek, oly annyira, hogy megállásra késztetnek. A környék számtalan farkas szagától bűzlik, egy viszont kifejezetten felkelti az érdeklődésemet, így elindulva a szag irányába, egy házba ütközök. Szó szerint. Futtában érkezek, én pedig kis híján belefejelek a falba, de még idejében sikerül behúznom a "kéziféket". Kíváncsi tekintettel szimatolom körbe a házikót, de amint meghallom, hogy bent kupászkodik valaki, visszahúzódok a fák takarásába és akárcsak egy sértett eb, kihúzott háttal helyet foglalok egy fűcsomón.
Nem vagyok egy nagy házi tündér, és akkor még finoman is fogalmaztam. Ennek ellenére ez nem jelenti azt, hogy időnként nem kell elvégezni a ház körüli teendőket. Ugyanúgy szoktam mosni, takarítani és porszívózni, mint más nők, csak éppen sokkal ritkábban, mint ahogyan azt kéne. Nyilván akár fizethetnék is egy bejárónőt, láttam is hirdetéseket, vagy a központot is felhívhatnám, hogy küldjenek valakit, de jobban szeretem akkor már én magam megcsinálni. Ám hiába határoztam el minden alkalommal, hogy most már sűrűbben fogok rendet rakni, hogy ne gyűljön fel ennyi munka, valahogy soha nem jött össze. Ma végre elégedettséget éreztem, amikor úgy döntöttem, hogy letudok mindent. Kezdtem egy mosással, aztán főzés, és némi törölgetés után annyi szünetet tartottam, amíg kiteregettem. Az órák csak úgy elrepültek, mintha csupán percek lettek volna, és én még mindig úgy éreztem, hogy alig haladtam valamit a feladataimmal. Mikor elhatároztam, hogy pihenek pár percet, és leroskadtam a kanapéra, hátradöntöttem a fejemet és becsuktam a szemeimet. Csak egy kis relaxálásra volt szükségem, semmi többre. Aztán úgyis jobb lesz, és úgyis marad még egy kis kedvem befejezni, amit be kell – legalábbis ezzel nyugtattam magamat. Már éppen a teljes ellazulás, és az alvás határán lebegtem valahol, amikor az alig hallható neszezést érzékelték a füleim. Eleinte kíváncsian maradtam még a korábbi helyzetemben, de amint a léptek távolodóvá váltak, úgy pattantak fel a szemeim, és ezzel egy időben én is a kanapé kényelmes párnáiról. Gondolkodás nélkül léptem az ablakhoz, végtére is az én területemen járkált valaki. Valaki, akit nem én hívtam, úgyhogy nem én voltam az, akinek el kellett bújnia a függöny jótékony takarásába. A nappali másik végében lévő ajtóhoz mentem, amely a hátsó teraszra nyílt. Onnan szabad kilátásom nyílt az erdő felém eső részére. Elég volt kint egyetlen lépést tennem ahhoz, hogy azt is tudjam, nem ember vagy egyszerű állat járkált itt az előbb, hanem egy farkas. Méghozzá egy olyan farkas, akit biztos, hogy nem ismertem. Elég jó a memóriám, tudni szoktam, ha már valakivel korábban is összefutottam, de ezúttal nem erről volt szó. Kíváncsian, de azért mindenképpen óvatosan mentem le a lépcsőn, egyenesen a fák felé tartva. Azt legalább már tudtam, hogy nem ellenségesek a szándékai, vagy legalábbis a megérzéseim ezt súgták, úgyhogy reméltem, hogy így is van. Nem sok kedvem volt most harcba bocsátkozni senkivel. Annyira elgondolkoztam és próbáltam koncentrálni, hogy kis híján biztonságos távolságon belülre sétáltam. Már csak alig néhány méterre voltam, mikor megtorpantam, és egyenesen az aranyas csillogású szemekbe bámultam. Ahelyett, hogy sikoltozva elrohantam volna, mint amilyen reakciót az emberek szoktak produkálni, csak felvontam a szemöldökömet, és úgy bámultam le az állatra. - Vagy túl kíváncsi, vagy túl ostoba vagy, hogy idemerészkedtél… - mondtam fennhangon, elgondolkodó arcot vágva. Sőt, még a hatás kedvéért oldalra is billentettem a fejemet, és úgy bámultam le rá, félig csípőre tett kézzel. Akárcsak ő – legalábbis a tetteiből ítélve -, én sem vagyok az a szívbajos alkat.
Úgy tudom szeretni, hogy ennyire jó a szimatom... talán ez az egyetlen, amit jobban szeretek farkasként. Jobb érzékek. Minden ember erre vágyik nem igaz? Jó, ott van még a hosszú élet, ami szintén megvan, de ez nyomába se ér annak, mint amilyen fontosnak az érzékek kifinomultságát tartom. Az idegen környék már akkor felkelti az érdeklődésemet, mikor átlépek egy bizonyos határt. Egy határt, amit mind idáig meg se közelítettem, most viszont köszönhető kíváncsiságomnak, még is megteszem. Halk léptekkel, óvatosan, megállás nélkül szimatolva hol a földet, hol a friss levegőt, haladok előre, egy bizonyos szagot követve. Bármerre fordulok, számtalan farkas szaga tölti be a levegőt, így biztos lehetek benne, nem én vagyok az egyetlen, aki unalmas óráiban eddig nem tudott mit csinálni. Ahogy a távolban egy halk ágreccsenésre kapom fel a fejem, megdermedek. Igyekszek észrevétlen maradni, bár ez fehér bundával aligha sikerül a zöld-barna közegben. Mégis, próbálok eleget tenni a némaság szabályainak, így nem lépek rá egy száraz ágra se, mely esetlegesen zajt csaphatna. Mikor elérem az idegen házat, egy kisebb tisztásnak nevezhető egész közepén, alaposan körbeszaglászok, mint mikor a rendőrkutyák nyom után kutatnak. Valahogy én is hasonlóan érzem magam. Helyes, éles fülek, jó szaglás és látás, kell ennél több nyomkövetéshez? Ám amint erősebben megérzem a nő illatát, hátrahőkölök és visszakozva egy nagyobb fa mellé sétálok, hogy annak árnyékába, takarásába lehessek. Fejemet felszegve, kihúzott háttal foglalok helyet egy fűcsomón, és meglepő türelemmel várok addig, míg a nő ki nem merészkedik a házából. Amint megpillantom, emberi énem óvatosan elmosolyodik, ám a farkas ugyan abban a helyzetben marad, kíváncsi tekintettel sárga szemeiben. Megállapítására Wade halkan felnevet bennem, a farkas viszont nem tud ilyen reakciókat produkálni, így inkább a tiszta ég felé emelem a tekintetemet. Megállás nélkül vizslatom hol a nő bájos arcát, hol pedig a ház ajtaját, akárcsak egy kutya, aki először a gazdájára pillant, majd a kajával teli tányérjára, ami a gazda lába előtt hever és csak annak utasítására eheti meg. Lassú, kimért léptekkel indulok el a ház felé, majd tűnök el annak falai mögött. Aki nem farkas, nem is értheti, milyen érzés ilyen alakban szórakozni az emberekkel. Míg az emberi test, az arc mimikája mindent elárul az adott személy kedvéről, céljairól, addig egy állat erre nem képes. Persze a szeme csillogása elárulhat valamit, de ha nem veszi fel az emberrel a szemkontaktust, akkor nincs miről beszélni. Így odafigyelve arra, hogy a szőkeséget ne hozzam ki a sodrából, eltűnök a háza mögött, majd előbukkanok annak másik oldalán. ~Miért nem hoztam magammal ruhát?~ Morgok magamban, majd belegondolok abba, milyen idétlenül mutatnék, ha egy foxi módjára cipelném a számban a farmeromat, pólómat és cipőmet. Már maga a puszta gondolat kétségbeejtő de még, hogy meg is tegyem...
Olyan könnyed léptekkel szeltem át az udvaromat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én megpróbálok megközelíteni egy farkast. Ha ember lennék, valószínűleg ki sem dugtam volna az orromat. Sőt, ha már itt tartunk, szerintem egyáltalán észre sem vettem volna, hogy valaki, vagy valami járkál kint az udvaron. Ám nem vagyok ember, így mindez feltűnt, és a házban sem volt tovább maradásom, hiszen meg kellett néznem magamnak a behatolót. Egyszerűen valami belső késztetést éreztem rá, és az ilyesmit nem szabad figyelmen kívül hagyni soha. Hála istennek annyira sok időt még a keresés sem vett igénybe, amiből arra következtettem, hogy vagy nem óhajtott elrejtőzni előlem, vagy csak a nyári hónapok nehezítették meg számára a fehér bundája beolvadását a környezetébe. Át tudtam érezni, ugyanis engem is ugyanilyen hófehér bundával áldott meg a sors, bár én a magam részéről rajongtam érte. Szőke haj, fehér bunda, ez már csak így dukál nekem! Csak néztem le az állatra, és biztos voltam abban, hogy a benne lakozó ember tökéletesen felfogta a szavaimat, csak éppen a mimikája nem tette most lehetővé, hogy ezt valamiképpen a tudtomra adja. Sőt, olyannyira nem fáradozott ezen, hogy mindenféle reakció nélkül elindult a házam felé. Úgy pördültem meg a saját tengelyem körül, mint aki erre született. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, hogy ez az ismeretlen tökéletesen semmibe vett, mikor az én birtokomon járt. Hiába kezdtem volna el a falba verni a fejemet, valószínűleg nem lettem volna tőle előrébb, így csak kissé feldúltan utána masíroztam. Határozott nő vagyok, és egyébként sem szereti senki, ha keresztülnéznek rajta jóformán. Csípőre tett kézzel, és a szemeimet nagyban forgatva figyeltem, hogy kerüli meg a házamat. Mikor megláttam, újra felé indultam, ezúttal már az otthonom felé. Le sem vettem róla a tekintetemet, míg oda nem értem én is a ház közelébe. Ott aztán böktem felé egyet, miközben megszólaltam újra: - Választhatsz, hogy vagy én is átváltozom, vagy keresek neked valami ruhát, és úgy nézel velem szembe… - vázoltam gyorsan a lehetőségeit, olyan szigorral, akár egy tanárnő. Kár, hogy soha nem volt közöm az oktatáshoz, pedig szép hivatás tovább adni a tudásunkat a fiatalabbaknak. Míg a válaszát vártam, ismét végignéztem rajta. Tényleg nem láttam még korábban, bár erre már a szagából is rájöttem korábban. Összefontam hát a két karomat magam előtt, és próbálkoztam türelemre inteni magam, ami nem tartozik különösebben az erősségeim közé.
Soha nem értettem egyes farkasokat. Rossz szokásom, idegesítő lételemem, hogy a környék néhány farkasának saját területére osonjak, hogy körülszimatoljak. Ebben persze nincs semmi hátsószándék, támadást nem tudnék és nem is akarok indítani ellenük, csupán annyiról van szó, hogy a farkas kíváncsisága hajt előre, én pedig eleget téve kérésének, megyek a szimata után. Épp egy ilyen alkalom a mostani is, mikor a legtöbb farkas közül,- mondanom se kell, hogy hím egyed közül,- megismerem, felismerem az egyetlen női illatot, akinek tulajdonosa a környéken tanyázik. Ahogy megjelenik a szőke, kék szemű hölgyemény az udvaron, a farkast rejtő fazon rögtön elmosolyodik és kellemes elégedettséggel tölti el, hogy ismét nem csalták tévútra érzékei. Kötözködni viszont nem akar vele, mivel a csinos arc egy idősebb, tapasztalt farkast rejt. Így csak a tőlem jól megszokott pimaszságot próbálom megmutatni neki. A megállapítására nem reagálok, csak az ég felé emelem sárga tekintetemet, ami körülbelül annyit jelenthet neki, hogy hülyének nézem, de ez koránt sincs így. Egyszerűen még nem kifejezetten sikerült megtanulni, hogy farkasként, hogy adjak emberek tudtára érzelmeket. Egy vakkantás ha igen, kettő ha nem? Egy az első állításra, kettő a másodikra? Hülyeség, ezt nem fogom eljátszani. Helyette aljas csillogással a szememben indulok el a háza felé, mi mögött rögtön el is tűnök, majd megszaporázva a lépteimet, megjelenek a másik oldalon, hol kíváncsi pillantást vetek az ismét megjelenő szőkeségre. Ahogy gyorsan felvázolja a helyzetet, ismét megengedem magamnak, hogy helyet foglaljak a földön. Komoly odafigyeléssel hallgatom végig a felvázolt lehetőségeket, mikor pedig a végére ér, Wade ismét elmosolyodik bennem. ~Választhatnám vajon egyszerre a kettőt? Farkas után ember, meztelen az ember... na jól van, elég Wade!~ Pár pillanatig még a földet, majd a nőt fürkészem. Fogalmam sincs, hogy melyiket válasszam, elvégre ugyan ott tartok mind a kettőnél. Talán az emberi test egészségesebb, elvégre, ha hülyeséget találok mondani vagy sértőt, akkor nem tudja átharapni a torkomat úgy, mint farkasként. Bár... semmit nem bízok a véletlenre. Egy halk morgást követően belépek a ház takarásába, majd levedlem fehér bundámat, így egy szál semmiben ücsörgök tovább a földön. - Csak azért választottam ezt, mert kezdem unni a meleg bundát... és nem szeretném, hogy átharapd a torkom, így inkább megpróbálok így társalogni veled. Persze csak, ha nem látod ennek akadályát - magyarázok elszántan a ház takarásában. Persze előléphetnék, elvégre farkas, ő is tudja, milyen érzés lehet pucéran rohangálni, mikor levedli a bundáját. Viszont tekintettel arra, hogy egy nőnemű egyeddel van dolgom, nyilván nem fogom teljes egészében megmutatni magam addig, míg nem takarja valami legalább a legnemesebb részemet. Ahogy a környezetemet pedig felmérem, a fenyőtüskéken kívül mást nem tudnék előállítani a szolgálatomba, így addig is maradunk a hátsónkon, bájosan vigyorogva.
Nem szívesen szoktam ultimátumokat adni, de ha időnként szükséges, akkor természetesen nem rettenek meg ettől a lehetőségtől sem. Most sem volt ez másként, és különben is megtehettem, hiszen bemerészkedett az én magánterületemre. Ha ember lett volna, ezért még akkor is feljelenthetném, de farkasként pláne érzékelnie kellett, hogy nem jó helyen jár. Oké, nyilván nem vagyok magamnak való nő, aki csak úgy elvonul a világ elől, és senki nem szólhat hozzá, de az más, ha a falka egyik tagja látogat meg spontán, az pedig megint más, ha egy idegen vérfarkas közelít meg. Úgy bámultunk egymásra, mint a kutya meg a gazdája, akik semmit nem értenek meg a másik beszédéből. Külső szemlélő bizonyára ezt gondolta volna, de igazából nagyon jól tudtam, hogy ő érti, amit én mondok, és ha akart volna, akkor ő is beszélhetett volna hozzám telepatikus úton, de hát valamiért nem ezt a lehetőséget választotta. Már kezdtem éppen a falra mászni ettől a fogócskázástól, amit a házam körül művelt velem, mire végre leült, és úgy tűnt, hogy gondolkozik. Ezért egy icipici hálát azért éreztem, mert azt jelentette, hogy megfontolja, amit mondtam neki. Nagyon helyes, szerettem, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogyan én kigondoltam őket előzetesen. Most is pontosan az volt a célom, hogy minden úgy történjen, ahogy én fütyülök. Amint újra eltűnt a ház mögött, én tehetetlenül hümmögtem egyet, miközben türelmetlenül túrtam bele a hajamba. Ilyen egyszerűen nincs! Hol eltűnik, hol előmászik, kissé kezdett kihozni a sodromból, de azért minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy megőrizzem a nyugodtság látszatát. A hangsúly a látszaton van! Pár másodpercen belül sikerült rájönnöm, hogy ezúttal miért vonult el előlem. A hangokból ítélve már nagyon is emberi formájában kuksolt a fal mellett, aminek a gondolatára máris elmosolyodtam. - Azt hiszem, ez bölcs döntés volt, bár nem vagyok egy agresszív alkat… – azt már nem tettem hozzá, hogy annyira, de a levegőben azért ott lebegett. Nem álltam tovább úgy, mint egy faszent, inkább elindultam befelé a házba, miközben hátraszóltam neki a vállam felett: - Elég idős vagyok már, láttam néhány pucér férfi segget, úgyhogy kövess nyugodtan! – én eközben már a lépcsőn caplattam fel a teraszra, hogy onnan bejussak a nappaliba. Ha elég ügyes vagyok, talán még találhatok is valami férfiaknak való ruhát itthon. Bizonyára akad valami, amit néhány falkatárs felejtett itt, mikor innen indultunk neki az erdőnek.
Értetlen képpel meredek a szőkére, mintha legalábbis arra várnék, hozza a labdát és elkezdünk játszani. Néha tényleg képes vagyok olyan kifejezést varázsolni az arcomra, mintha csak egy egyszerű, játékos házőrző eb lennék, pedig messze álljon tőlem. A farkasok közül is a legbeképzeltebb, távolságtartóbb vagyok, így nem hiszem, hogy pont rám lehetne mondani a szófogadó ölebet... már ha csak a méreteket vesszük figyelembe. Nagyon jól tudom, hogy tudja, értem amit mond, csak lusta és túl köpcös vagyok ahhoz, hogy ezt ki is mutassam. Így nem törve magam, csak szórakozottan elindulok a háza felé. Már csak a gondolat, hogy nem tetszik neki a tettem, egy mosolyt csal az arcomra, ami farkasként inkább gúnyos tekintetként jelenik meg. Ahogy megjelenek a ház túloldalán, rögtön szemet szúr, a szőkeség nincs kifejezetten oda tettemért, amit nem is csodálok. Így hát további értetlenséget színlelve foglalok ismét helyet próbálván alaposabban átgondolva, mi legyen a következő tettem. Maradok farkas, vagy ember alakba bújok? Jobbnak látom, ha emberként próbálok kommunikálni vele, így ha netán egy kis marakodásra kerülne sor, aligha történne nagy baj. Bár, nem hiszem, hogy ennyire elfajulnának a dolgok, elvégre fehér zászlóval a kezemben érkeztem, ha szó szerint nem is. Amint visszalépek a ház mögé, megkezdődik visszaalakulásom, így pár másodperc múlva már emberként ücsörgök a földön, ahonnan hangosabb hangnemben hozom a nő tudtára, miért is választottam a második lehetőséget az ajánlatai közül. Következő szavai hallatára elmosolyodok, majd fejemet megrázva dőlök neki a falnak, így várva a következő lépéseit. Amint meghallom, hogy elindul a házba, kíváncsi tekintettel pillantok ki a ház mögül, hogy lássam, mire is készül. Halk morgásféle nevetés tör fel belőlem, mikor meghallom, látott már néhány pucér férfi segget az elmúlt ki tudja, hány évszázad alatt. Ám ahelyett, hogy elindulnék, egy darabig még hezitálok. Furcsa érzés ennyi nap után ismét ember lenni, mintha nem is a saját testemben lennék. Ez most közel olyan, mintha egy zsiráfot tettek volna át egy oroszlán testébe. Ő is nagyon meglepődne. Lassan, sután állok fel, mint egy kisgyerek aki a járást tanulja. Viszont innentől kezdve simán megy. Elgémberedett lábaim rákapnak a sétára, így kimért léptekkel, odafigyelve az előttem haladó nőre elindulok felé ügyelve arra, ha valaki járkálna az erdőbe ne lásson meg, elvégre nem sok hülye van, aki meztelenül szaladgál a ház körül nem igaz? - Tudod, nem akartalak kihozni a sodrodból. Csak már messze éreztem az illatodat így gondoltam megnézem kit rejt - állok meg a nappaliban úgy, hogy ha a pucér hátsómat látja is, mást azért ne, elvégre az csak az én dolgom, a magánszférám. Ahogy kihúzom magam, a gerincem úgy roppan ki több helyen is, mibe kellemesen beleborzongok. Rég éreztem ilyen jól magam emberbőrben.
- Örülök, hogy ilyen remekül szórakozol – jegyeztem meg fennhangon, mikor meghallottam a nevetését. Elég jó a fülem, így hiába nem mellettem állt, és nem volt túl hangos a kuncogás, attól még remekül hallottam. Nem szeretem, ha kinevetnek, bár tény, hogy a megjegyzésemet én sem haláli komolysággal mondtam, hanem inkább viccelődve, hogy oldjam a saját feszültségemet. Az övé nem túlzottan érdekelt, és ahogy elnéztem, amúgy is elég fesztelenül viselkedett, ami csak azt bizonyította, hogy nem szégyellős típus, és máskor is került már kellemetlen szituációkba, amikből vélhetően kivágta magát könnyűszerrel. Ez kicsit emlékeztetett magamra, mert én is ilyen vagyok. Gyorsan feltalálom magam, még a legnagyobb kutya – vagy legyünk stílusosak – farkas szorítóban is. - Jössz már végre, vagy könyörögjek, hogy tiszteld meg a házamat a jelenléteddel?! – kérdeztem meg türelmetlenül, miközben beletúrtam a tincseimbe, fent állva a teraszajtó előtt. Nem akartam bemenni nélküle, mert a végén még meglóg, azt pedig nem szerettem volna. Akárcsak ő, én is ki szerettem volna deríteni, hogy kivel van dolgom, ráadásul magányos farkast gyanítottam a házam sarkánál kuporogni, erről pedig szólnom kellett a nálam feljebbvalóknak. Nem kószálhat csak így, mindenféle felügyelet nélkül. Meg kell tanulnia, hogy vannak bizonyos szabályok nálunk, amiket nem árt, ha betart, különben kénytelen leszek a csinos kis pofikáját kidekorálni. Elégedetten vettem tudomásul, hogy felém tart végre, mikor meghallottam a tompa lépteinek hangját. Magamban már éppen úgy szidtam, hogy még egy kocsis is megirigyelte volna, de hangosan inkább nem tettem szóvá semmit. A végén még vita alakult volna ki belőle, ehhez pedig nem volt idegzetem. Félő, hogy a térdemre fektettem volna a szemtelenjét, és szépen elfenekelem. Bár jobban belegondolva még az is előfordulhat, hogy legalább annyira élvezte volna, mint én. A mai világban már nem lehet kiigazodni az embereken úgy, mint régen. Egyre furcsább szokásaik vannak, de én legalább a vérvonalam adta előnyökben még részesülök. - Mivel nem rejtőzködöm, így nem volt nehéz dolgod. Az én területemen jársz, úgyhogy az illatom mindenfelé ott van – vontam meg a vállaimat. – Egyébként ne vedd magadra, engem elég könnyen ki lehet hozni a sodromból. Na, gyerünk, keressünk neked valami nadrágot, hacsak nem akarsz így ácsorogni itt még egy ideig! – most már elmosolyodtam, sőt, még valami nevetésfélét is produkáltam, ahogy elindultam az előtér felé. Ez volt a legközelebb, és abban reménykedtem, hogy a nagy beépített szekrény talán rejt valami használhatót. Ha tévedtem, akkor még mindig ott van a fenti gardrób.
Amint ismét meghallom a hangját, egy pillanatra elbizonytalanodok, így fülem tövét megvakargatva, ültő helyemben húzom ki magam, mintha legalábbis megfenyegettek volna. Értetlenül pillantok ki a ház fala mögül, hogy láthassam a nő mozdulatait, hogy az idegességen, dühön, vagy az értetlenségen alapszanak-e. Nem tűnik idegbetegnek, ami csak is jót jelenthet, mivel ha most innen kimerészkedek, akkor nem fog a torkomnak ugrani még akkor se, ha kiprovokálnám. Legalábbis most úgy tűnik. Ennek ellenére cseppet ijesztőnek hat a hanglejtése. Következő kérdése már a teraszról érkezik, én pedig az ő irányába fordítva a fejemet, egy mély sóhaj kíséretében feltápászkodok. - Hogy henyélni se hagyják a farkast manapság - suttogom a szememet forgatva, ezzel is inkább a szemtelenségemre fektetve a hangsúlyt. Igyekszek nem kötekedni vele, ennek ellenére mégis kiszalad néha-néha olyan megjegyzés a számon, ami erről tesz tanúbizonyságot. Szófogadóan indulok el felé, majd lábaimat sután emelgetve hagyom magam mögött azt a néhány lépcsőfokot, mely pár perccel ez előtt még magának a pokolnak hatottak. Kicsit elgémberedettnek érzem magam, ennyi farkasbőrben töltött idő után, nem tagadom. De most, hogy más házánál változtam vissza, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy bunkóságom mellett, még nekiállok nyújtózkodni is, így egy szál s*ggben. Helyette rá-ráharapok a szám sarkára, mikor gerincem vagy valamelyik csontom kiroppan, vagy zsibbadt végtagom elkezd visszaállni az emberi kerékvágásba. - Igen, ez tény... - vakarom meg a fejem az állítása hallatán, miszerint ez az ő területe, nem rejtőzködik. Én magam se rejtőzök el a saját területemen, és hasonlóan reagálok, mikor egy idegen farkas megközelíti szerény kis kuckónkat. A további hallottakra inkább nem válaszolok, csak igyekszek felmérni a ház azon részeit, amit innen, egy helyből is látok. Mi tagadás, csinos, nőies lak, bár egy ilyen nőtől nem is várok mást. Kacér mosollyal nézek végig a szőkeségen, ahogy az elkezd kotorászni a szekrényben. - Bocs, hogy gondot okozok... nem gondoltam, hogy szükség lesz arra, hogy megváljak a bundámtól. De tévedtem - emelem a plafonra a tekintetemet, mintha attól félnék, bármelyik pillanatban rám szakadhatna. Persze most nem hazudtam, hisz tényleg nem gondoltam rá, hogy még a nap folyamán ismét emberré leszek. Bár, ha sejtettem is volna, nem szaladgálhatok egy nadrággal a számban, nem igaz?
- Hallottam! – kiáltottam még hátra a vállam felett, amikor a pimasz megjegyzését tette. Tudtam én, hogy szándékosan csinálja, nem vagyok ostoba, és ha annyira le akartam volna állítani, akkor egyszerűen nem reagálok semmit. Előbb-utóbb megunná, és rendesen viselkedne, de valahol mulattatott, és néha amúgy sem árt egy kis bosszúság senkinek. Ha felhúz, hát felhúz, majd utána megnyugszom, csak lehet, hogy az ő kárára fog mindez történni. Az enyémre egészen biztos, hogy nem! Végtére is az én házamban volt, itt aztán nem fog rendet bontani, és szétszedni mindent! Azt csak és kizárólag én tehetem meg önkényesen. Miközben neki kerestem nadrágot, és behajoltam a szekrényembe, végig magamon éreztem a tekintetét. Azt ugyan nem tudtam, hogy milyen szándékkal vizslat, annyira nem is érdekelt, a lényegen ugyanis nem változtatott. Nem hibáztathatom, én is mindig megnézem az idegeneket alaposan, különben nem tudnék mindenkiről annyi dolgot, amennyit. Nekem ez a feladatom, úgyhogy tekinthetjük akár munkaköri ártalomnak is, ő meg… ő meg egyszerűen csak férfiból van, ilyen egyszerű a magyarázat! - Ha továbbra is ennyire bámulsz, akkor a végén még ki fognak esni a szemeid – szóltam rá, majd hirtelen felegyenesedtem, és egyenesen ránéztem. Fiatal volt, és nem csak az éveinek számában volt tőlem fiatalabb. Kinézetre is az volt, ráadásul még helyes is, most, hogy jobban megnézhettem magamnak. Most először mosolyogtam rá nyíltan, ahogy feltűnően végigmértem őt meztelen valójában, aztán hozzávágtam egy melegítőnadrágot, amiről úgy saccoltam, hogy az ő mérete lehet. Ezeknek van egyáltalán méretük? Kétlem… - Tudod, hogy szól a mondás; ember tervez… - nem fejeztem be, biztosra vettem, hogy érti, mire gondolok. Attól, hogy szemtelen, az esze még vághat, elég csupán magamból kiindulnom. – Még szerencse, hogy akad itt nálam néhány felesleges ruhadarab. Nem hiszem, hogy csinosan festett volna rajtad a selyem köntösöm, és én sem szívesen adtam volna rád. Még a végén mozdulsz egyet, és szétreccsen az anyag azokon a bicepszeken – böktem fejemmel az említett izmok felé. – Na, vedd fel, a konyhában leszek – közöltem, majd nemes egyszerűséggel megfordultam, és kifelé vettem az irányt, hogy főzzek egy kávét. Igazából sört kívántam volna, de mégis a forró fekete mellett döntöttem, mert ma még csak egyet ittam, és az nálam kevésnek számít. Túl kevésnek.
Ahogy még utólag hátra kiált, miszerint hallotta a megjegyzésemet, halkan elnevetem magam, majd komoly koncentrációt igényelve tápászkodok fel a földről. Persze reflexszerűen körülnézek, nehogy valaki meglássa pucér hátsómat, bár bevallom nem esnék zavarba, igaz ezt sokan nem tartanák meglepőnek. Suta léptekkel teszem meg az utat a házig, majd megállva nem sokkal mellette, lelkesen, koslató szemekkel veszem alaposabban szemügyre, úgy teljes egészében az idegen nőt. Tudom jól, hogy érzi magán a tekintetemet, ennek ellenére nincs kedvem elfordulni még akkor se, ha egy vasalót rántana elő a szekrényből és akarná a fejemhez vágni mérgében. Megérzésem nem csal, hamar meg is jegyzi, hogy ki fognak esni a szemeim, ha továbbra is ilyen lelkesen bámulom. Pimasz mosoly jelenik meg a szám szegletében, amit egy hasonlóan idegölő sóhaj követ. Őszinte mosoly jelenik meg bájos arcán, ahogy teljes valómon végignéz. Soha nem éreztem magam egy nő társaságában kényelmetlenül még meztelenül se, most viszont mégis csak elkezd szorítani a gyomrom, ami talán a korának tudható be. Lehet, hogy nem néz ki idősnek, ennek ellenére mégis jóval idősebb nálam. És ez olyan érzést kelt bennem, mintha egy vénasszony előtt pózolnék.... hatökör. Megrázva a fejemet, a kapott ruhára kezdek el koncentrálni. Körülbelül az én méretem, így elfordulva tőle, magamra öltöm a nadrágot. - Igen, tudom... - morgom elégedetlenül. A következőre, amit megjegyzésként tesz, elfintorodok. - Inkább maradtam volna meztelen, mint, hogy selyemköntösben lejtettem volna itt táncot neked - fűzöm hozzá, ám a hangomban bujdosó jókedvet nem tudom palástolni. Pár pillanaton belül már csak hűlt helyét látom a nőnek, így a nyakamat nyújtogatom, miközben kiegyenesedve sikerül megállapítanom, hogy derékban cseppet bő a nadrág, de egyébként semmi gond nincs vele. Szorosabbra húzva rajta a két zsineget? Kötélt? Mi a franc ez? Értetlenül meredek a két hosszú cuccra. Életemben nem volt még rajtam ilyen nadrág, de nem is lesz többet azt most le kell szögeznem. Ennek ellenére igyekszek nem szavakba foglalni elégedetlenségemet, hisz inkább örülnöm kéne annak, hogy kaptam valamit. Sőt, hogy egyáltalán szóra méltat. Halkan trappolva indulok el abba az irányba, ahonnan neszezések szűrődnek ki. Az orromat már megcsapta pillanatokkal ez előtt a kávé illata, de csak a zörgések azok, melyek ezt megkoronázzák. Kíváncsi tekintettel pillantok be a konyhába, majd közelebb lépve az asztalhoz, mellkason összekulcsolt karokkal nézek körül. - Nem mondom, szép kis... birodalom - jegyzem meg, alaposabban szemügyre véve a berendezési eszközöket. Bevallom, sehol nem éreztem még ilyen idegennek és szétszórtnak magam.
Az életben akadnak olyan alkalmak, amikor valahogy minden félrecsúszik, méghozzá önhibádon kívül. Lehetsz öt, vagy akár négyszáz éves is, de a sorsot akkor sem irányíthatod. Ha valaminek meg kell történnie, hát hidd el, hogy az bizony meg is fog történni tényleg. Azt hittem eddig, hogy elég jók a reflexeim, és ügyes is vagyok ahhoz, hogy semmi bajom ne essék, de nagyon olybá tűnik, hogy kezdek én is öregedni. Mindeddig még csak gondolni sem voltam hajlandó a koromból fakadó negatív dolgokra, de úgy látszik, hogy ideje lenne elkezdenem, különben még nagyon rossz vége is lehet. Csak a szokásos ebéd utáni sétámat tettem meg a ház és a birtok körül, mint mindig, amikor egészen egyedülálló dologban volt részem. Nem tudtam, hogy nem érzékeltem időben, vagy hogyan került oda egyáltalán, de sikerült egy farkasok számára kirakott csapdára lelnem. Méghozzá nem is akármilyen módon, hanem a saját bőrömön tapasztalva. Még álmomban sem gondoltam volna, hogy ez valaha is be fog következni, de amint magamhoz tértem valamelyest, egyből arra gondoltam, hogy biztosan a távol lakó szomszédok látták az errefelé kóválygó falkatagokat – vagy éppen engem -, és úgy gondolták, hogy ezzel majd meggátolják a farkasok további garázdálkodását. Nem mondhatnám, hogy nagyra értékeltem volna. Ahogy léptem az ezüstből készült csapda rácsukódott a lábamra, én pedig a fájdalomtól mozdulni sem tudtam. A szétszaggatott nadrágomat egyből a vér áztatta át, és ahogy megpróbáltam szétfeszíteni a két oldalát, a kezemet szétégette az ezüst. Nagy sokára, mire elég erőt merítettem ahhoz, hogy kiszabadítsam a lábamat, már túl sok vért veszítettem, és ráállni is alig tudtam. Úgy éreztem magam, mintha valaki jól fejbe vágott volna valami erős tárggyal. Miután az út mentén elindultam a ház felé, kicsit kacskaringósan vonszoltam magam, és a frissen hullott havat is vöröslő vér pettyezte, jelezve ezzel az útvonalamat. Inkább a fák között folytattam, nem vágytam rá, hogy valami ember segítő kezet akarjon nyújtani pusztán jó indulatból, én pedig idegességemben elküldjem melegebb éghajlatra. Ugyan nem mentem túl messze az autók által kijárt résztől, de a friss hóban csak még nehezebben ment a menetelés. Jól esett ugyan a hideg a sebnek, de jelenlegi helyzetemben már amúgy is fáztam, én béna pedig pont ma voltam képes otthon hagyni a telefont is…
Ismét véget ért a műszak, egy újabb nap telt el, de semmi extra nem történt, leszámítva azt, hogy elkaptam egy bolti tolvajt, néhány vandált, és összeverekedtem egy fickóval, aki feltört egy autót, majd a felszólításra sem akart megállni. Végeredményben, egész szép fogás volt, de valahogy nem lett attól sem jó kedvem, hogy sikerült néhány bűnözőt rács mögé juttatni. Valamiért fájt a gyomrom, és igazából nem tudtam rájönni, hogy miért, hisz farkas volnék, vagy mi a manó, és farkasként elvileg nem szabadna, hogy panaszaim legyenek. Éppen ezért úgy döntötem, hogy felkeresem a falka gyógyítóját és kikérem a véleményét ezzel kapcsolatban, hátha ő többet tud mondani. Útközben hazafelé be is vettem egy fájdalomcsillapító pirulát, majd betértem egy boltba, vettem egy karton sört, és megindultam a farkaslak felé, de mivel lezárták a belvárosi utat, kénytelen voltam kerülőúton menni, így meg kellett közelítenem az erdős részt, s egy külső kört tennem, hogy közelebb kerüljek a farkaslakhoz. Az erdő mellett hajtottam, útközben kibontottam egy sört, és kortyoltam a gyógyszerre, hátha kissé eltompít és elfeledteti a gondolataimat, mikor váratlanul különös illat csapta meg az orromat. Egyrészt, éreztem a vér fémes szagát, másrészt, éreztem, hogy egy farkas bajba került, méghozzá az én falkámból. A jelek miatt direkt lelassítottam, félretettem a sört, majd lassú tempó mellett folyamatosan az út menti területet figyeltem, s hamarosan megláttam egy szőke üstököt, melynek tulajdonosa az úttól nem messze, igen csak nehézkes járással közlekedett, úgy is mondhatnám, hogy vonszolta magát. Azonnal megálltam, s mikor kiszálltam az autóból, csak akkor ismertem fel Deirdré illatát. Nem volt kérdés, hogyan cselekedjek, azonnal odarohantam hozzá, s közelebb érve láttam csak, hogy milyen rossz a helyzet. - Dee, én vagyok az, Gabe..- Szólítottam meg, nem akartam, hogy megijedjen, hisz nem tudtam, hogy pontosan mi történhetett vele. Odaérve csak azt láttam, hogy szörnyen sápadt, körülötte és mögötte a hó felszíne vöröslik, lábán csúnyán szét van szakadva a nadrág, mely szintén sűrűn vöröslik a vértől. Farkasomat ingerelte a vér szaga, de képes voltam úrrá lenni vadászösztöneimen, egyébként is , fontosabb volt az, hogy tudjak segíteni. - Mi történt veled?- Aggódva léptem hozzá közelebb, s ha tetszett neki, ha nem, megfogtam a karját, hogy valahogy támogassam, mert őszintén szólva, nem tudtam, mennyire súlyos a helyzet. - Tudsz menni?- Hülye kérdés volt részemről, de mindenképp fel akartam mérni a helyzetét, mielőtt bármit is tennék.
Az érzékeim ugyan valamelyest eltompultak, de annyira azért nem, hogy ne érezzem meg egy másik farkas jelenlétét. Igazából nem is a szaga ért el hozzám, vagy a lépteinek hangja, hanem az ösztöneim súgták meg, hogy többé már nem vagyok egyedül. Először félelem kerített hatalmába, pedig ez nem sűrűn szokott előfordulni. Ha a rivális falka egyik tagja, lehet, hogy nem támadna meg, de mi van, ha éppen rossz napja van, meglátja a lehetőséget, és elbánik velem? Alapból sem vagyok harcos, ilyen állapotban pedig főleg hátrányból indulnék, még ha fel is találom magam bizonyos agresszív egyedekkel szemben. Gabe felharsanó hangját csak nagyon távolról érzékeltem, de azért eljutott a tudatomig. Kezdtem magam nagyon ingatagnak érezni, és a lábamon is alig bírtam megállni. Remegő kezemmel igyekeztem kisimítani néhány szőke tincset az arcomból, hátha akkor csodával határos módon kiélesedik a látásom, de csak annyit értem el, hogy az aranyló hajamba belevegyült némi vörös is, hála a kezemre tapadt vérnek. Ekkor jöttem csak rá, hogy a tenyeremet pedig megégette az ezüst, így fájdalmasan szisszentem fel. Soha az életben nem éreztem még magam ennyire tehetetlennek, pedig átéltem már egy-két rázósabb helyzetet a hosszú évek alatt. Úgy látszik, hogy előbb-utóbb mindennek eljön a maga ideje! - Tudom, hogy te vagy… - vetettem oda, de a szokásos él most hiányzott a hangomból. Sőt, igazából halványlilám sem volt arról, hogy ki közelít felém, csak annyit tudtam, hogy valaki. Persze ezt neki nem kellett tudnia, mert ahogy hallottam a hangját, csak még inkább aggódott volna miattam. Nem kell engem félteni, erős nőszemély vagyok én, csak éppen még merszem nem volt lenézni azóta a lábamra, hogy mennyire súlyos a helyzet. Mi sem bizonyította jobban azt, hogy nem áll valami jól a szénám, hogy még a karomat sem rántottam el, amikor megfogta. Inkább átadtam egy kicsit a testsúlyomból, aminek hála egyből meg is inogtam. Nem néztem fel rá, próbáltam egy távoli pontra fókuszálni, mert így is elég megalázónak éreztem a helyzetet. Miért pont neki kellett erre jönnie? Nem lehetett volna esetleg valaki más? És ha már ilyen nagy igényeim vannak, akkor esetleg valamelyik gyógyító lehetett volna az a más? Az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen, így van? - Ne kérdezz már hülyeségeket! – egyből visszatért egy kicsit a szín az arcomba, bár még így is túlzás lenne azt állítani, hogy remekül nézek ki. Nem rá voltam dühös igazából, hanem a helyzetre, amibe kerültem. Most a lekötelezettje leszek, és ez ellen nem tehetek semmit. Kár lenne tagadnom, hogy szükségem van a segítségére. – Hát nem látod, hogy félig le van szakadva a lábam?! – ezúttal most már ránéztem, de csak homályosan láttam. Akkor ezt most szépen el is titkoljuk előle. – Szerinted tudok menni? – próbáltam arrébb araszolni, és meg is álltam egy fa mellett, aminek a törzsében megkapaszkodtam. Ez lett az én új támasztékom. – Jé, nézd már! Mégiscsak tudok járni! – ironizáltam tovább, mert így próbáltam levezetni az ijedtségemet, és a sokkot. - Órák óta alig tettem meg pár francos métert... mit gondolsz, tudok menni?! - vágtam még hozzá a kérdést.
- Jó, bocs..csak, ..mindegy. - Nem akartam fölöslegesen magyarázkodni, úgy tűnt, hogy Deirdre nem örül a jelenlétemnek, pedig én úgy láttam rajta, hogy nagyon is ráfér az, hogy segítsek rajta és mellette legyek. Ahogy jobban szemügyre vettem őt, kisebb aggodalom lett úrrá rajtam, mert még sosem láttam őt ilyen állapotban, ennyire sápadtnak és reszketegnek, a sok vérről nem is beszélve. - Te jó ég...- Kisebb döbbenet ült ki az arcomra, de gyorsan el is némultam, nehogy ráhozzam a frászt. Persze, a kérdésemre ismét támadóan reagált, nem estek jól a szavai, hisz én csak segíteni akartam rajta, de részben azért megértettem a dühét, bizonyára rettentően érezte magát. - Úristen..jó, ne haragudj, bocsánat. - Kértem elnézést újra, az elmúlt hetekben tényleg csak ebből álltak a beszélgetéseink xd , kezdtem magamat pancsernek érezni, vagy talán ő volt velem szemben túl kemény, de tény, hogy akármit mondtam, mindig leteremtett valamiért. - Ne csináld már Dee..- A fejemet csóváltam, mikor kihúzta karját a kezemből, hogy bebizonyítsa, ő aztán szuperwoman és a csillagokat is lehozná az égről. Láttam rajta, hogy szenved, és ideges, ezért gyorsan oda is lépdeltem mellé. - Nem, szerintem nem tudsz, és most velem jössz és nem ér ütni, se harapni, mert akkor is elviszlek. - szóltam rá határozottan, majd egyik kezem a térdhajlata alá csúsztattam, másikkal kezeit a nyakam köré fontam , majd a hátát támasztottam meg, és ölbe kaptam, aztán megindultam vele a hóban. Így, hogy a lábát már nem tudta a földre támasztani, valószínűleg sokkal jobban fájhatott neki (tutira)xd. Ha tiltakozni próbált, akkor sem tettem őt le, egészen az autóig sétáltam vele, majd ügyeskedve kinyitottam az ajtót, beültettem őt, azt követően gyorsan megkerültem az autót, beugrottam a volán mögé és már indítottam is. - Kitartás, meg fogsz gyógyulni. - Bíztattam, baromira aggódtam érte, főleg azért, mert egy fél pillantást vetettem a lábára, és tényleg rémesnek tűnt a sérülése, talán jobb is, hogy ő nem látta. - Nyugodtan hajtsd hátra a fejed, és vegyél mély levegőt. Most a házadhoz viszlek, elállítom a vérzést, utána majd hívok gyógyítót.- Próbáltam őt megnyugtatni, közben ezerrel hajtottam az utakon, majd a házánál leparkoltam, megint kiugrottam a kocsiból, odasiettem, és ismét ölbe akartam venni őt. - Dee, figyelsz rám? Jól vagy? Dee...hol van a bejárati ajtó kulcsa?- Kérdezgettem őt, nekem úgy tűnt, hogy nincs éppen magánál, ez pedig még jobban aggasztott.
Amikor még kedvem van veszekedni, az csak jót jelent. Azt tanácsoltam volna neki, hogy majd akkor kezdjen el aggódni, ha már egyáltalán nem kötök belé. Ezt az információt azonban megtartottam inkább magamnak, és különben is, ha annyira ismer, biztosra vettem, hogy magától is tudja. Bárki tudta volna, aki töltött már el velem valamennyi időt. Nem is muszáj olyan sokat, elég egy-két nap, és rá lehet jönni. Nekem a kötekedés az életet jelenti, ha az megszűnik, akkor belátható határidőn belül én is. - Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak! – újabb dühhullám vonult végig rajtam, de már jóval enyhébb, mint az előbb. Éreztem, hogy egyre inkább gyengülnek a lábaim, és már alig tartanak meg. Azt nem tudnám megmondani, hogy amiatt éreztem, mert kevés híja volt, hogy összeessek, vagy azért, mert Gabe kiszedte alólam a lábaimat, és felnyalábolt. Valószínűleg az előbbi, de ha így is történt, arról sem kell tudnia senkinek. Csak még megalázóbb lett volna, ha pont előtte esek össze. Tudom, hogy néha úgy gondolkozom, mint a férfiak, de az nem az én hibám, egyszerűen csak ilyen a természetem. Mint ahogyan ők, én sem szeretem, ha valaki esendőnek és gyengének lát, akin segíteni kell. Szeretem a dolgaimat én megoldani, a saját két kezemmel! Ahogy a lábam már nem érte a talajt, hirtelen meglódult velem valami. Nem akartam ugyan felkiáltani, de valamennyi hangot azért mégiscsak sikerült adnom a fájdalmamnak. Mindenről a testhelyzetem megváltoztatása tehetett, ugyanis nem készültem fel arra, hogy a súlyom már nem fog ránehezedni a sérültre. Próbáltam uralkodni magamon, és lehetőlég eszméletemnél maradni, nem pedig elaludni. Nem fejsérülést szenvedtem ugyan, de mégsem akartam elszenderülni. Az már valóban túlzás lett volna a részemről, én pedig nem akartam sajnáltatni magam, de tényleg súlyos volt a seb. Éreztem, hogy haladunk valamerre, de a fejem egy ideje már lebillent a vállára, és tényleg nem tiltakoztam tovább. Tisztában voltam azzal, hogy a túlélésem múlik rajta, úgyhogy bármennyire nem volt ínyemre a kiszolgáltatottság, mégis hagytam magam cipelni. Még akkor sem szóltam semmit, amikor a kocsiba betuszkolt. Legalább már nem mozogtunk, hanem ismét ülhettem, egészen tíz másodpercet. Utána újra mozgásba lendültünk. - Hát persze, hogy meg fogok! – motyogtam alig érthetően, de én teljesen meg voltam győződve arról, hogy tisztán beszélek. Azért biztos, ami biztos, lehunytam a szemeimet, hogy ne kelljen a mellettünk elsuhanó fákat bámulnom. Most nem fogadta volna be az agyam a látványukat. Az út további része elég csendesen telt, a sötétségről már nem is beszélve, legalábbis számomra. Az én fejemre ugyanis teljes köd ereszkedett, és semmi nem érdekelt, csak az, hogy aludni akartam, méghozzá egy jó nagyot. A mozgó kocsi elálmosított, és az ágyamon kívül semmi másra nem vágytam már. Talán melegre, mert úgy éreztem, hogy mindjárt hozzáfagyok az üléshez, ami nagy valószínűség szerint a vérveszteségnek volt betudható. - Nyitva… - válaszoltam némi habozás után, mert idő kellett, hogy felfogjam a kérdések értelmét. Nem tehetek róla, egyszerűen teljesen elengedtem magam. Ha nem bukkan fel, valószínűleg a túlélési ösztönöm elhurcolt volna a házig, de annyi. Így viszont rábíztam magam, és egyből ez lett a vége. Azért hagytam, hogy kiszedjen, és elinduljon velem a ház irányába, és kivételesen nem kötekedtem tovább.
Egyre jobban aggódtam érte, főleg azért, mert már nem veszekedett velem, egyszerűen csak ott ült a kocsiban, csöndben, lehunyt szemekkel. Féltem attól, hogy ez súlyosabb, mint amilyennek korábban ítéltem a helyzetet, s átkoztam magam, hogy nem vagyok gyógyító vagy csodatévő manó. Szerencsére, a háza igen közel volt, ezért hamar oda is értünk, de mikor kivettem Őt a kocsiból, akkor már láttam rajta, hogy nagyon nincs képben, s ez megijesztett. Előfordult már, hogy a karjaim közt veszítettem el valakit, igaz, egész más helyzet volt, farkasok támadtak a kölyökre, de akkor is...a vérveszteség mindkét esetben hasonló volt. Nem fordulhatott elő velem az, hogy ismét át kelljen élnem, főleg nem az, hogy Deet veszítsem el. Bár csak lábsérülése volt, mégis súlyosnak bizonyult, és mivel nem láttam a gyógyulás jeleit, sejtettem, hogy ezüstből lehetett a csapda. - Jól van, beviszlek, de ne aludj el, jó? Inkább veszekedj velem, azt úgyis élvezem, meg jól is áll. - Beszéltem hozzá, próbáltam szóval tartani, mert ugyan nem vagyok orvos, nem voltam benne biztos, hogy jó lenne, ha ő most aludna, hisz akkor talán a szíve nem pumpálná úgy a vért, és lehet, hogy veszélybe kerülne az élete. Siettem vele a ház felé, még a kocsit is nyitva hagytam, a házhoz érve pedig berúgtam az ajtaját. A fa egy kicsit felhasadt, lehet, hogy barbár módszert választottam, de hirtelen az tűnt a leggyorsabb módszernek. - Bocs, majd megcsináltatom..- Fűztem hozzá, de megint úgy vettem észre, hogy nem figyel rám, ez pedig aggasztott. Már rég jártam nála a lakás azonban semmit sem változott. A házba berobbanva nem gondolkodtam azon, hogy felfussak vele a szobájába, gyorsan a kanapéra fektettem le, majd betakargattam egy pokróccal és mellé guggoltam. - Dee figyelj rám, meséld el, hol jártál. - Lehet, hogy hülye ötlet volt, de szóval akartam tartani, de már fel is pattantam, berohantam a fürdőszobába és az egészségügyi dobozzal siettem vissza. A kanapé végénél guggoltam le, ott, ahol a lába helyezkedett el, a pokrócot arról a részről felhajtottam, rémes látvány volt, pedig még csak le sem vettem róla a nadrágot. - Na ez nem is olyan vészes, ez miatt kellett kint veszekedned velem?- Próbáltam füllenteni, hogy legalább ettől jobban érezze magát. Kezeimmel szét is téptem az anyagot, láttam, milyen komoly a seb, tudtam, hogy ki kell tisztítanom azonnal, ezért hozzá is kezdtem. - Ez most fájni fog. - Figyelmeztettem őt, majd neki álltam fertőtleníteni a sebét, s azt követően egy szorító kötést tettem rá. - Hogy érzed magad? Dee...- Térden előrébb kúsztam, majd egyik kezemmel óvatosan végig simítottam az arcán, s néhány hajtincset félresöpörtem az útból.
Amikor aztán újra mozgásba lendültünk, sikerült egy kicsit újra magamra találnom, amit pozitívumként értékeltem. Nem beszéltem ugyan, kötekedésbe sem kezdtem bele, de azért érzékeltem, hogy mi történik. Éreztem a hideget, azt, hogy tartunk valamerre, arról már nem is beszélve, hogy a felfelé vezető út, amit a lépcsőkön kellett megtennünk, jelentősen érzékelhetőbb volt, mint a sík terep. Nem azért nem méltattam szóra, mert nem fogtam fel, amit mondott, hanem pusztán nem volt szándékomban fárasztani saját magam. Az pedig mindenképpen fárasztott volna, ha én most nekiállok társalogni vele pusztán azért, hogy ő jobban érezze magát. Hálás voltam én neki, nem arról van szó, de az plusz megerőltetést jelentett volna nekem, ha még beszélgetésbe elegyedek. Így is nehezemre esett koncentrálni arra, hogy egyben tartsam magam, és az eszméletemet is megőrizzem. Nem lett volna jó, ha még el is ájulok, mert ez még a legrosszabb napjaimon sem szokott bekövetkezni. Egy kis sebesülés ide vagy oda már igazán nem számít, igaz? - Ajánlom is… - motyogtam az orrom alatt. A házam egy olyan dolog, amire mindig nagyon érzékeny vagyok. Legyen rend, tisztaság, és mindig úgy nézzen ki, mintha csak az egyik magazin címlapjáról kelt volna életre. Erre tessék, berepeszti az ajtómat, vagy legalábbis arra következtettem a reccsenő hang alapján. Határozottan nem értékeltem valami nagyra ezt a cselekedetet, de azt nem hagytam figyelmen kívül, hogy miattam tette. - Szerinted mégis hol? – megerőltettem magam, és félig kinyitottam a szemeimet. Csak hunyorogva tudtam ráfókuszálni, de nekem az is bőven megfelelt a jelenlegi állapotomban. – Hát az úton – adtam meg neki a kívánt választ, bár azt hiszem, hogy nem erre számított. Igazából fogalmam sincs, hogy ki olyan idióta, hogy az útra pakoljon egy ilyet. Jó, nyilvánvalóan nem közvetlenül az úton volt, de nem messze tőle, és az bőven elég. Bármelyik ember sétálgathat arra, ha éppen ahhoz szottyan kedve, és így voltam ezzel én is. - Remélem, hogy nem vérezed össze a kanapét… - megköszörültem a torkomat, hátha akkor erőteljesebben tudok hangot adni a gondolataimnak. – Mert akkor át kell majd húzatni, és annak nagyon nem örülnék – sok szünettel sikerült csak elmondanom, de a lényeg, hogy kinyögtem, amit akartam. Máris roppant büszke lettem magamra, bár ezt már nem kötöttem az orrára. A fertőtlenítés tényleg annyira fájt, hogy csillagokat láttam, pedig nyitva sem volt a szemem. Erősen összeszorítottam a fogaimat, de a sziszegő hangot még így sem tudtam visszafojtani, ami ékes bizonyítéka volt annak, hogy tényleg nagyon fájt a tisztogatás. Teljesen elszoktam már ettől, mert az utóbbi nem is tudom hány évben semmiféle baleset nem történt velem, legalábbis, amennyire most képes volt visszaemlékezni ilyesmire. - Mint akinek savat locsoltak a húsára – válaszoltam némi szünetet követően. Lassan kinyitottam a szemeimet, és mivel elég közel volt hozzám, már tisztán láttam az arcát.
A modora semmit sem változott velem szemben, de abban a pillanatban még annak is örültem, hogy morog velem, mert az legalább azt jelezte, hogy annyira még sincs rosszul és meg fog gyógyulni. - Nyugodj meg, nem fogom összevérezni. - Jegyeztem meg, majd elkezdtem a seb fertőtlenítését, utána pedig szépen bekötöztem a sebet. Elgondolkodtam azon, hogy mindenképp gyógyítót hívok hozzá, csak az nem jutott az eszembe, hogy két év óta mi változott a falkában, és ki lehet most, akit ilyesmivel lehetne zargatni ilyen késői órán. Odaguggoltam mellé, a szemeit fürkésztem, majd felálltam egy pillanatra, és kicsit arrébb sétáltam. Előhúztam belső zsebemből a mobilomat, tárcsáztam a gyógyítót - azt, amelyiknek a száma még régről megvolt - a szám ki is csörgött, de sajnos, nem vették fel. Közben Deere pillantottam, elgondolkodtam azon, hogy jó lenne-e az, ha most megint megmozgatnám, autóba ültetném és elvinném a farkaslakhoz, de aztán elvetettem az ötletet, féltem, hogy csak még rosszabbul lenne. A telefont kinyomtam, majd visszacsúsztattam a zsebembe és újra odasétáltam hozzá, visszaguggoltam mellé. - Telefonáltam, de a gyógyító nem elérhető, később majd újra próbálkozom. - Halványan rámosolyogtam, hogy valamelyest csillapítsam az aggodalmát, közben megérintettem a kezét, majd nem tudtam megállni, odahajoltam és megcsókoltam.
Már az előtt tudtam, hogy nem sikerült elérnie senkit, hogy mondta volna. Hallottam a kicsörgés hangját, és azt is, amikor végül sípolt, jelezve, hogy nem elérhető az illető. Hát ilyen az én szerencsém! Egyszer történik velem ilyen volumenű baleset, és akkor sincs senki, aki a segítségemre sietne. Természetesen gondolok itt a hivatásos gyógyítókra, mert Gabe ugyebár mellettem van. Nem is értem, hogy a fenébe keveredett erre, de valahol hálásnak kéne lennem érte, legalábbis azt hiszem. ettől függetlenül én még nem voltam képes kimondani, hogy köszönöm. Nem azért, mert nem tudtam nagyon jól, hogy nélküle összeestem volna odakint, de túl büszke voltam hozzá. Talán majd valamikor annak is eljön az ideje, de nem most azonnal! - Oké. Melyiküket hívtad? Nekem mind a kettőnek megvan a száma… - magyaráztam elgondolkozva. – Lehet, hogy be kellene vinned Joséhoz a rendelőjébe –húztam el a számat már csak a gondolatára is. Utáltam a kórházakat, meg az orvosi rendelőket. Még akkor is, ha ez a bizonyos rendelő állatoknak volt fenntartva, ergo nem kellett a sok haldokló meg súlyos beteg ember látványában részesülnöm. Ha a halál szaga meglegyint, attól egyszerűen rosszul vagyok. Túl sok hullát láttam én már életemben, azt hiszem. Kicsit lehunytam a szemeimet, hogy pihenhessek, de ettől függetlenül még érzékeltem, ahogy mozgott, majd meg is érintette a kezemet. Tudtam, hogy tiszták a szándékai, de ha látnék a jövőbe, akkor biztos ezúttal is kibújtam volna az érintése alól, ám ehelyett csókkal tapasztotta be a számat. Egyből pánikszerűen felpattantak a szemhéjaim, de így is sikerült elérnie, hogy elsőre viszonozzam a csókját. - Képes vagy visszaélni a helyzettel? – kérdeztem vontatottam, miután óvatosan sikerült hátrébb húzódnom tőle. Már amennyire ez a kanapén a jelenlegi helyzetben lehetséges volt, tehát jelentett körülbelül olyan húsz centit. Lehet, hogy még sokat is mondok egy kicsit. Nem pazaroltam arra az erőmet, hogy lelökjem magam mellől, vagy felpofozzam, inkább hagytam, hogy továbbra is ott üljön mellettem. Jól esett, hogy legalább nem vagyok egyedül, ezen felül pedig sajnos sikerült néhány emléket is felidéznie bennem, még két évvel ezelőtt. Akkoriból, amikor még minden rendben volt, és nem volt másik falka a városban, nem halt meg Vincent, és ő sem lépett le köszönés nélkül. Igen, akkor még minden szép volt!
- Josét és a másikat is felhívtam, de nem veszik fel. Nem csodálom, már késő van, biztos jobb dolguk is van annál, mint , hogy a retek telefonon üljenek és a dolgukat végezzék. - Kissé indulatosnak tűnhettek a szavaim, de csak azért, mert aggasztott , hogy nem elérhetőek a gyógyítok, mikor épp szükség lenne rájuk. Aggódtam, hogy ez miatt majd Deenek maradandó sérülései maradhatnak, de ebbe bele sem akartam gondolni. - Majd reggel, ha felkel a nap, az lesz az első dolgom, hogy beviszlek hozzá, de most nem kockáztatok. - Odakint ekkor már erősen fújt a szél, hullott a hó, egyrészt az időjárás sem kedvezett annak, hogy autóba üljünk, másrészt, még mindig nem lehetett sejteni, hogy mikor honnan bukkanhat elő egy ellenséges falkatag, s ha magam meg is tudnám védeni, félő, hogy őt már nem, így nem kockáztathattam. Jobbnak láttam a reggelt, mikor minden világos, az idő is lecsitult és a közlekedési viszonyok is megfelelőek. A telefont azért bekapcsolva hagytam, majd letettem a dohányzóasztal tetejére, csak azután hajoltam le mellé. Figyeltem, ahogy pihen, de nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Meglepett, hogy viszonozta, mert korábban dühösen és indulatosan vált el tőlem és biztos voltam benne , hogy már semmit nem érez irántam. Végül is , két év telt el, az is lehet, hogy már talált magának valakit, és ilyenkor mindig eszembe jutott az az alak a kocsmából, aki folyton a nyakán lógott. - Ne haragudj, tudom, hogy már nem hozhatom helyre a múltban elkövetett hibáimat. Az a Greg, vagy hogy hívják biztos mindent megad neked. - Felállva mellőle elsétáltam az ablakhoz, megtámaszkodtam az ablakpárkányban és kipillantottam , de a sűrű havazástól semmit sem lehetett látni, viszont, egy pillanatra, mintha egy árny suhant volna el odakint, persze erre is csak a Hold fényéből tudtam következtetni, de még ez sem volt biztos számomra. - Mond csak, sűrűn járnak idegenek a házad környékén? - Még mindig az ablakon kifelé bámultam, kezdett rossz érzésem lenni, valami azt súgta, hogy veszély leselkedik ránk.
Elengedtem inkább a fülem mellett a dühöngését, mert nem láttam értelmét annak, hogy másra vetítsük ki a haragunkat. A gyógyítók sem csak a falkáért élnek, biztosan nekik is megvannak a maguk programjai, szerelmi életük, amivel lehet, hogy jelenleg is foglalkoznak. Nem mindenkivel beszélek annyit, hogy a legapróbb részletekkel is tisztában legyek, így ismeretlen volt előttem az ő magánéletük is. Nem kívántam elítélni őket, amiért nem rohannak egyből, gondolkozás nélkül a segítségemre. Ettől függetlenül persze Gabe-et is megértettem, valószínűleg fordított esetben, ha én aggódtam volna ennyire valakiért, akkor én is így reagálnék. - Rendben – egyeztem bele csendesen, kissé rekedtes hangon. Kezdtem magam nagyon fáradtnak, és szomjasnak érezni, a fájdalom pedig teljesen eltompította a tudatomat. Vannak olyan időszakok az ember életében, amikor nem képes tisztán gondolkozni, így volt ez most is. Kavargott a fejemben mindenféle, és attól féltem, hogy komolyabb a sérülés, mint amilyennek látszik. Sajnáltam volna a lábamat, mert ez már nem volt játék. - Neked tényleg ennyire nehéz a felfogásod, hogy még ilyenkor is fel kell idegesítened ezzel? – fakadtam ki dühösen. – Már elmondtam, hogy semmi közöm nincs senkihez, de ha ennyire azt akarod, hogy legyen, hát rendben. A lelki békéd kedvéért majd felszedek valakit – a kezem ügyébe kerülő legelső tárgyat reflexszerűen hajítottam neki a falnak. Egy pohár volt. Szép, ízléses és egyszerű darab. Szerettem. Egyik kezemet felemeltem, és eltakartam a szemeimet. Nagy levegőket vettem, hogy valamelyest megnyugodjak, és arra jutottam, hogy mégiscsak jobb lenne, ha egyedül maradnék itthon. Lehet, hogy elvérzek, de az sem hiányzott, hogy valaki felhúzzon. Már éppen azon voltam, hogy Gabriellel is közöljem a kívánságomat, miszerint jobb lenne, ha elhagyná a házamat, mikor újra megszólalt. Nem nyitottam ki a szemeimet, csupán megpróbáltam fülelni. Sajnos az érzékeim nem működtek úgy, ahogyan szoktak, de a kinti mozgolódást még így is érzékeltem. - Elő szokott időnként fordulni – reagáltam, de jóval feszültebb lettem, mint egy perccel azelőtt voltam. És valljuk be, már akkor sem lehetett rám a nyugodt jelzőt aggatni. Nem sokszor vagyok az sajnos, Gabe pedig az utóbbi napokban valahogy még jobban előhozza belőlem az agresszívabb, türelmetlen énemet. – Miért? – megpróbáltam felülni, aminek köszönhetően vethettem egy pillantást a lábamra én is. Mintha elkezdett volna valamennyire regenerálódni, vagy legalábbis kevésbé fájt. Lehet, hogy mégsem ezüst volt a csapda? Hálás lettem volna érte.
Az ablaktól visszafordultam Dee felé, mikor hangja dühösen törte meg a szoba csöndjét. Meglepődtem, s egyúttal igazat is adtam neki magamban, tényleg ostobán viselkedtem, a féltékenység szőtte át az elmémet azóta, hogy az O'Connorsban balhét csaptam és megütöttem azt a tagot, ami miatt még nem is kértem bocsánatot Deetől, legalábbis nem eléggé. Bűnbánóan pillantottam a szemeibe, miközben tovább hallgattam a szavait, amik nagyon rosszul estek. Nem akartam más karjaiba kergetni, de úgy éreztem, hogy ismét sikerült őt felhúznom, túlságosan is ahhoz, hogy lecsippalodhassanak a kedélyei. Még egy pohár is haragjának a kárát látta, az üveg csörömpölésére egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd újra rápillantottam. - Ne haragudj, én csak..- Nem is tudtam, hogy mit mondjak, közelebb lépdeltem hozzá, de eltakarta a szemeit, láttam rajta, hogy valóban sikerült felidegesítenem. - Bocsánatot kérek, amiért az O'Connorsban nem megfelelően viselkedtem, nem akartam gondot okozni a szórakozóhelyen és a forgalmat sem akartam csökkenteni. Tényleg sajnálom. - Sóhajtva kifújtam a levegőt, nem is akartam megvárni a válaszát, mert tudtam, hogy erre úgy sem lehetne mit mondani. Inkább megfordultam, átsétáltam a konyhába, engedtem egy kancsó vizet, elvettem egy tiszta poharat és visszasétáltam hozzá. A kancsóból öntöttem egy kis vizet a pohárba, majd felé nyújtottam. - Vizet?- Ha kért, a kezébe adtam, ha nem, akkor letettem az asztalra a poharat, a kancsóval együtt, majd csak azután léptem vissza az ablakhoz és akkor figyeltem fel a gyanús mozgásokra. Minden egyes érzékemmel azt éreztem , hogy van valaki odakint, méghozzá erős, hozzám hasonlóan. Deere pillantottam, kicsit aggasztott a helyzet, mert mostanában minden a feje tetején állt és semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük. - Semmi...ne aggódj, te csak pihenj, én körbenézek odakint. - Nem akartam ráhozni a frászt, volt így is épp elég baja. Kiléptem az ajtón, behúztam magam mögött azt, majd óvatosan , néhány lépéssel távolabb sétáltam az ajtótól, s körbepillantottam. Tekintetem összeakadt egy, a távolban lévő farkaséval, de úgy tűnt, hogy nem akar támadni. Egy ideig még figyeltem őt, mire fogta magát, sarkon fordult, és elment. Nagy kő esett le a szívemről, megnyugodtam, hogy nem egy tucat farkas jött az ellenség táborából. Megkönnyebbülve sétáltam vissza néhány perccel később a házba, de mielőtt még visszaléptem volna, hogy megnézzem, mi van Deevel, a fürdőszobába léptem, lemostam a kezeimet és megmostam az arcomat. Hosszú nap volt ez, aggodalmas. Kézmosást követően ismét Deehez lépdeltem, nem tudtam, hogy alszik-e, ezért nem szólítottam meg, csak leguggoltam mellette, kicsit megemeltem a takarót, hogy megnézzem a sérülését. Legnagyobb meglepetésemre úgy tűnt, hogy gyógyul a seb, ettől egy megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem. - Jól van, helyrejössz, nem lesz szükség gyógyítóra, legfeljebb egy rutin vizsgálatra. - A sóhajt követően egy halvány mosolyt küldtem felé, majd leülve a kanapé mellé őt figyeltem. - Amíg távol voltam, rengeteget gondolkodtam és tudom azt, hogy fájdalmat okoztam neked, azt is megértem, ha időre van szükséged, de tudnod kell, hogy hiányzol és szeretném, ha ott folytatnánk a kapcsolatunkat, ahol tartott, mielőtt elutaztam. - Lehet, hogy ez nem volt éppen megfelelő idő arra, hogy megbeszéljük a magánügyeinket, sőt, nem tudtam, hogyan fog majd reagálni, de úgy éreztem, hogy tudnia kell, mit gondolok. Persze, fel voltam készülve arra is, hogy majd elküld a fenébe...
Kezdőlap
