Nem tudtam volna megmondani, hogy hol vagyok, vagy hogyan kerültem oda. A vérveszteségem immár olyan nagy lett, hogy igazából az is csoda volt, hogy vonszolni képes voltam magamat. Pedig én mondom, a kikötő nem volt túl közel a falka területéhez, ennek ellenére mégis minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy a lehető legközelebb sikerüljön mennem a határhoz. Ha bent leszek a mi fáink között, talán van esélyem arra, hogy megmeneküljek, bár nem lehettem biztos abban, hogy a hím nem követett engem. Sajnos az érzékeim annyira megromlottak most, hogy a tájékozódás sem tudom, hogyan sikerülhetett. Most nem is volt igazából annyira fontos a hogyan, csak az, hogy sikerüljön elevickélnem addig, amíg terveztem. Lábaim időnként meg-megcsuklottak alattam, és mivel az egyik hátsó teljesen használhatatlanná vált és csupán élettelenül lógott, ezért három lábon ugrálni nem volt valami egyszerű feladat. Mióta élek, szerintem ilyen ramaty állapotban még sohasem voltam. Általában eléggé tudatosan küzdöttem, és mint ilyen, nem sűrűn szedtem be ilyesfajta sérüléseket. Még mindig talány volt tehát számomra az, hogy most miként történhetett meg mindez. És egyáltalán, miért nem emlékeztem egyetlen percben sem azután, hogy éreztem, valami nem stimmel? Ezek szerint valami tényleg hatalmas baj történhetett, mert erre még sohasem volt példa. Az, hogy én akaratomon kívül átváltozzak, mindeddig elképzelhetetlen volt számomra. Az istenért, hiszen nem taknyos kölyök vagyok már, hanem egy köztiszteletnek örvendő tark! Nagyon szégyelltem most magam, és értetlenül álltam az egész dolog előtt, ráadásul a fájdalom egyre erősödött, és valamelyik oldalsó sebemből még mindig szivárgott a vér, mert a helyenként megbúvó havat pirosra pettyeztem magam mögött. Ezt is csak azért tudtam, mert időnként megálltam, és pihentem egy kicsit. Nem volt már sok erőm. Egyszerűen elfogyott, hála az erőlködésnek, amivel legalább idáig is sikerült eljutnom. Bár nem tudtam azt sem, hogy hol az az itt. Csak azt tudtam, hogy közeledtem az ismerős terepre, és ez már jó jel volt számomra. Nagyon jó! Talán mégsem leszek halálra ítélve, ha időben megtalál valaki. Máskülönben valószínűleg nem élném ezt túl. A sebeim ezúttal nem fognak olyan tempóban regenerálódni, mint én azt szeretném, és a lábamat is féltettem, hogy netán le kell vágni és megvárni, hogy újra visszanőjön. Már csak ez hiányzott most nekem, komolyan… Végül valahol, isten tudja már, hogy hol, egy fa tövében rogytam össze a végkimerülés miatt. Lábaim ismét meginogtak, de ezúttal már nem volt elég erőm ahhoz, hogy újra felküzdjem magam három lábra, és nekiinduljak a mindenhol egyformának tűnő rengetegnek. Most már az alvás, a pihenés gondolata sokkal csábítóbbnak tűnt, és ellenállni sem volt kedvem neki. Szemeimet még igyekeztem kinyitogatni, de minden olyan elmosódottnak és zavarosnak tűnt körülöttem. Csak remélni mertem, hogy sikerült elég közel jutnom a Farkaslakhoz ahhoz, hogy valaki erre járhasson, akár puszta véletlenből is. Próbáltam megmozdítani a lábaimat, a testemet, de nem ment. Bordáim oldalt félig-meddig kilátszottak, olyan mély volt a seb, de mindez az én tudatomig már nem jutott el. Csak azt tudtam, hogy rohadtul fájt mindenem, annyira, mint korábban még soha semmi. Elkínzottan nyüszítettem fel, de vonyításra már nem tellett tőlem. Nem jött ki egyetlen hang sem a torkomon. Légzésem szaporává és összevisszává vált, szívverésem is lassult és ritmikátlan lett. A fájdalom teljesen elborította az agyamat, gondolkodni már így sem tudtam jó ideje. Fejemet még egyszer-egyszer megkíséreltem megemelni, de végül úgy nyúltam el, összevérezve magam körül mindent, mint valami szőnyeg. Nem bírtam tovább, eszméletemet vesztve, gyenge pulzussal feküdtem az oldalamon. Bundámat helyenként már összetapasztotta a félig megalvadt vér, fejemben pedig mindent elborított a jótékony sötétség.
Ma kész terminátor vagyok, indulni fogok az olimpián 50 km-es gyaloglásban, és simán nyerem, ez nem kérdés. Kár, hogy rohadtul nem engednek indulni, pedig még ilyen távon is gyorsabb vagyok, mint az a jamaikai Bolt. Ja, hogy ez kizáró tényező? Pedig nem doppingolok, olyan tiszta a brunyám, hogy csak na, ilyet még nem láttak az élsportban. A fene tudja, már hányadik kört gyaloglom le riszálós stílusban, de érzem, hogy javul a mozgáskoordinációm, maximum csípőficamos leszek a végére. Ennyit megér. Eddig is hülyének néztek, ez már mit változtatna, maximum javít a rólam kialakult imidzsen, és azt hiszik, megszámolom az erdőnk fáit, hátha szaporodtak azóta, amióta utoljára itt jártam. Ki tudja? Még az is lehet, meglepetést okozok. Mintha pont érdekelne, ki mit gondol rólam, nem? Olyan nagy ívben szartam le az egészet eddig is, hogy öröm volt nézni, nekem elég, ha Daneilék tudják, no meg Darren, hogy mit tudok, ha szükséges. A többi meg... higgyen amit akar. Egy biztos, nem a két szép szememért, nem az anyuci kedvenc kisfia címért lettem én Tark, és még pókerezni sem pókereztem érte, sőt, seggszépségversenyen sem indultam. Pedig lehet, megérne egy próbát, egyszer még számításba veszem ezt a lehetőséget is. Szuper ez a séta, nem is olyan kimerítő, mint mondják, sőt, laza, és éppen a technikámra koncentrálok, tehát risza-risza, egyik talp mindig lent, amikor egy ismerős és a vér szaga csapja meg az orromat. Ennyit a technikáról, már ki is zártak, de leszarom, pont leszarom. Taz... kurva nagy gáz van, ezt érzem a zsigereimben, és nesze neked tunyaság, olyan sprintet vágok ki, hogy lekőrözöm a fénysebességet is. Persze ilyenkor nem méri senki az időt, mi? Pedig az elkövetkezendő 300 évre világcsúcsot döntök... na ezt kapjátok ki. -Azannya. Pillanatok alatt Taz mellett termek, elég csak ránéznem, nem mindennapi látvány, annyi szent, valaki aztán rendesen szétkapta, de most nem érek rá simogatni meg sutyorogni a fülébe, hogy minden rendben lesz, amikor a szemem láttára haldoklik. Villámgyorsan húzom elő -na nem a büszkeségemet- a kütyümet, és gyorshívással tárcsázom Willt. Kurva rövid vagyok, csupán az erdőt említem, a koordinátákat, és azt, hogy Taz haldoklik, másra nincs idő. Azt már csak remélem, nem vette poénra, mert ismer, tudja, hogy szoktam ökörködni is, de azt hiszem a hangom mindent elárult, ez nem tréfa, nem kész átverés, hanem gáz. Leülök Taz mellé, abban amúgy is profi vagyok, de most nem a fű dőlésszögét nézem, és még nem is a véres szőrszálakat számolom, jobban járok, ha a tisztán maradtakat, már ha van ilyen. -Nyugi, kislány. Sokat tenni nem tudok, ennyi a legtöbb biztatásom, biztos hogy hasznát veszi, amikor éppen azon van, hogy ne omoljon itt nekem össze a keringése, és ne álljon le a légzése, de sebaj. Én megtettem minden tőlem telhetőt. Tuti nyugtatni kell, látom rajta, ez érdekli a leginkább, de jobban belegondolva... ha én lennék a helyében, még az utolsó erőtartalékokat összeszedve kipréselnék egy harapást az irányába, ha nekem ilyet mondana. Aztán boldogan murdelek meg. Most pedig várunk... azaz én várok, a nőstény mellettem az életéért küzd, de hát na, végeredményben ő is vár, meg az egri vár is vár.
Szerintem korábban még soha nem volt példa arra, hogy én élet és halál között legyek. Márpedig most itt volt előttem a halál küszöbe, és nem volt sok híja, hogy át is lépjem azt. A külvilág hol felbukkant elmémben néhány villódzó másodpercre, hol pedig újra eltűnt és helyét átvette a mindent elborító sötétség. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, ahogyan arról sem még mindig, hogy mi a fene történhetett. Tudtam, hogy valami nagyon nem stimmelt egész nap és este ez kifejezetten érzékelhetővé vált, de mi lehetett képes arra, hogy ne maradjanak emlékeim és itt feküdjek kis híján kilehelve a lelkemet? Jó tíz percre ismét elveszítettem a fonalat. Nem voltak értelmes gondolatok, melyek arra hivatottak, hogy kitalálják, hogyan jutottam eddig. Nem volt látásom, hogy behatárolhattam volna a környezetemet. Szaglásom sem volt az igazi, hallásom pedig végképp megromlott. Magamra és valaki más jóindulatára voltam most utalva, semmi másra. Sőt, inkább az utóbbira, mert magamért annyit tudtam tenni, hogy eljöttem idáig. Többre nem telt tőlem sajnos, és szerintem már így is nagy teljesítmény volt, hogy ez egyáltalán sikerült. Azon sem lepődtem volna meg, ha nem megy. Persze nem lehettem biztos abban még mindig, hogy elértem a falkánk területére. Ez csak akkor látszott bizonyítást nyerni, amikor már egészen közelről hallottam valaki dobogó lépteit. A szemeimet csak félig nyitottam ki, már amennyire tudtam, nagy erőlködések közepette pedig beleszagoltam a levegőbe is. Szerencsére az illető már elég közel volt ahhoz, hogy megállapíthassam, kivel van dolgom. Alex! Hála istennek úgy látszik, hogy a szellemek ma is velem voltak, felszusszanni azonban már nem voltam képes. Nem könnyebbültem meg sokkal, mert a telefonhívását nem hallottam. Valószínűleg akkor is néhány másodpercre pont elvesztettem az eszméletemet, és ez elég volt ahhoz, hogy kicsit felhúzzam magam. Mi a fenéért ült le mellém, mintha piknikezni készülne? Az istenért, ez nem volt játék! Nyugtató szavai szintén nem segítettek, és csak nehezen értek el a tudatomig. Most tényleg itt van, vagy csak hallucinálok? Már magam sem voltam biztos semmiben, de ezt nyugodtan írhattuk a vérveszteség és a kimerültség számlájára. Hogyan is lehettem volna képes arra, hogy meg tudjam különböztetni a valóságot és a képzeletet? Már rég elkezdtem hallucinálni, már amikor éppen magamnál voltam. Sajnos a regeneráció továbbra sem igazán indult meg, tekintve, hogy farkas okozta a sérüléseimet, és ilyenkor ugyebár nem olyan gyors ez a folyamat, mint máskor. Pedig jó lett volna. Mindent megadtam volna azért, hogy két órán belül már ismét képes legyek lábra állni, de sohasem volt rám jellemző, hogy hiú ábrándokba ringattam volna magamat csak azért, hogy megnyugodjak. Nem, ez rám nem volt jellemző, és nem most akartam elkezdeni. ~ Alex? ~ - nyögtem ki végre, bár ehhez is akkora erőfeszítés kellett, hogy még magam is meglepődtem. Utána egyből be is hunytam a szemeimet újra, mert úgy könnyebb volt. Aludni akartam, csak attól féltem, hogy akkor az utolsó alkalom lesz, mikor álomba ringatom magam. ~ Fáradt vagyok… ~ - közöltem, mintha ez nem lett volna már eddig is elég nyilvánvaló. Innentől kezdve újabb sötét időszak vette nálam kezdetét. Tudatom ismét a semmibe veszett, oldalam pedig egyre lassabban süllyedt és emelkedett, ahogyan vettem a levegőt, dobbant a szívem… küzdöttem az életemért.
Tanácstalan vagyok, azt hiszem, mert most mégis mit kezdjek Tazzal? Két óriási lehetőségem van. Az első, hogy felemelem, és megpróbálom kicipelni innen, de amilyen az én formám mára, vagy a gerincét töröm el, és nyírom ki magam, ha már a támadójának nem sikerült, vagy átesek egy gyökéren vele együtt, és akkor kilapítom, mint egy kibaszott palacsintát, vagy a nagy rohanásban beakasztom valami kilógó testrészét az fák között, és én tépem darabokra, vagyis a végeredmény ugyanaz. A másik lehetőség, hogy hagyom így, ahogy van, és remélem, hogy Will baromi gyorsan ide ér. Szép kilátások, zseniális logikámmal úgy döntök, nem emelgetem én, nem vagyok daru, és remélem, hogy a Protektorék nem tévednek el, és mennek rossz címre. Ülök Taz mellett és figyelem, amíg a mellkasa emelkedik, nincs gond, na de ha nem... hát akkor igazán nagy gáz lesz. Mert ez a szájból szájba bigyó... azért nem éppen egy szőrös pofa az álmom, ráadásul hova teszem azt a baszott hosszú nyelvet, hogy ne harapja ketté? Amennyire cafatokban van, kétlem, hogy normális szívmasszázst tudnék alkalmazni ebben a káoszban, egyetlen előny, hogy a bordáit már nem kell eltörni hozzá, azt megtette más. Nesze neked elsősegély, megérte megtanulni, igazán, csak arról nem szólt a fáma, hogy egy félig amputált, puzzlefarkassal mégis mit kezdjek? Gyorstalpalót most nem igazán kellene vállalnom, míg a látottakon kívül fingom sincs arról, milyen sérülései vannak, aztán véletlenül még átrendezek valamit belül, és nem hiszem, hogy azért olyan nagy dicséretet kapnék. Marad a várakozás, de hogy a néhány perc is órának tűnik, az biztos, és kezdem felhúzni magam. Mi tart ennyi ideig ideérni? Miért nincs egy komplett rally autója Willnek, amivel pillanatokon belül itt terem, ha odalépnek neki? Próbálok egy ép területet keresni Taz testén, és finoman odatenni a tenyerem, hogy érezze, itt vagyok, és ezzel is jelezzem, úton van a segítség. Türelmetlen lennék? Hogy a fenébe ne? Látom, hogy haldoklik, látom, hogy ha záros határidőn belül nem ér ide a mentőegység, akkor itt hal meg a karjaim között. Van, amit még én is komolyan veszek, és ez a helyzet az. Már épp a telefonért nyúlok újra, amikor "megszólal", és hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, ezt a sziklát azt hiszem a világ másik oldalán is hallották, ami legördült rólam... minimum földrengés, de leszarom, pont leszarom. ~Én vagyok. Tarts ki.~ Könnyű mondani, mert mégis mi az istent tesz éppen? Azon van, hogy ne murdeljen meg pillanatokon belül. Kurva nagy segítség lehetek neki, de tényleg, olyan csodálatos tanácsokat adok, hogy ezen fordított esetben kínomban csak röhögnék. Fáradt... hát én másnak nevezném, de nem fogom kiábrándítani, tökéletesen tudja ő is, miféle fáradtság ez. ~Tudom, de ne aludj, beszélj hozzám, Taz!~ Pár pillanatig várok, de jelét sem adja annak, hogy újból próbálkozna, sőt. Egyre lassul a légzése, ami kurvára nem jó előjel, és ez az a pillanat, amikor azt használom, amit tudok. Mégis mi más tud életben tartani egy Tarkot, ha nem egy másik kezdi ócsárolni, mert ennyire gyenge? Maximum nem jön be... akkor meg olyan mindegy, de legalább megtettem, ami tőlem telik. ~Na idefigyelj, Tazanna, szedd össze a formás hátsód, küzdj tarkhoz méltón. Nem vagy puhapöcs, hogy csak úgy feladd, mert az kényelmesebb. Ha megteszed, még pluszban ki is tekerem a nyakadat, és földellek el úgy, hogy az életben nem talál rád senki, világos?~ Ha tudnám, mennyit fog fel belőle... az is lehet, magamat szórakoztatom, de reménykedem abban, hogy valamennyi eljut hozzá. Pár hónap múlva ha a seggembe harap, akkor tudom, megérte a szidás, és esküszöm, vigyorogva fogom neki odatartani a másik felét, hogy akkor már sztereóban kapjam az áldást, aztán majd nem ülök le egy darabig. Na és? Túl fogom élni. Végigsimítom a fejét, azt is leszarom, mennyire leszek véres, ez most mind nem fontos.
Alig mondom ki az elbocsátó szép szavakat Steven és Abigail felé és hagyják el a társalgót, máris kapok egy - újabb - hívást. Meg se nézem, ki az, csak felveszem, hisz sejtem, hogy a hold miatt ég most a vonal. Én lennék a legjobban meglepve, ha valaki nem azért keresne. Azért, mikor Alex hangját hallom a vonal túlsó feléről, mégiscsak sikerül meglepnie. És nem, nem veszem poénra a dolgot, ahhoz már túlságosan dolgozik bennem a három napos kialvatlanság és az adrenalin, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Az orvosi ajtaján épp csak behajoltam és Abi nevét dörmögtem bele a darázsfészekhez hasonlatos, mégis halk alapzajba. Ahogy a Gyógyító felpillantott felém, csak intettem ujjaimmal, hogy jöjjön, s kövessen.
Egészen a kocsiig - milyen szerencse, hogy a vadőrség szolgálati jeep-jével ugrottam ma be az egyetemre - nem szólaltam meg, ott is csak akkor, amikor már beszálltunk. - Kösd be magad, ha jót akarsz. - Jegyzem meg és igen, akármilyen feleslegesnek tűnő húzás is, de egy szál cigit nyomok a számba, majd halk kattanással én is bekapcsolom az övemet és már indítok is. Kéne tűz... - Az erdőbe megyünk, Alex most hívott hogy... figyelj, kivennéd a jobb zsebemből az öngyújtómat? - Más esetben nem kérnék ilyet, sőt, még bocsánatért is esedznék, hogy ennyire kihasználom a jelenlétét, de mikor már másodszorra nem jön össze, hogy egyszerre vezessek és előtúrjam a cuccot, akkor azt hiszem, mindkettőnk épsége érdekében jobb, ha én egyszerre csak egy felé koncentrálok. Nem hiányzik még több haldokló, elég az az egy is. Ja, merthogy... - Tazanna állítólag eléggé a végét járja. - Többet én sem tudtam Abinak mondani én sem, mint amennyit Alex elnyökögött nekem a telefonba. Míg Abigail az öngyújtót vadássza - amihez igyekszek azért kicsit úgy fészkelődni, hogy segítsek neki ebben - én az utat figyelem. Hopp egy kereszteződés, ahol még működnek ilyen későn is a jelzőlámpák! Ha nem állna a másik oldalon egy kamion, lazán áthajtanék a sárgából pirosra váltó jelzés alatt, így azonban satufékkel érkezünk meg a vonalhoz. - 'sszameg. - Morranok alig hallhatóan, majd megfáradt, bosszús és mégis őszintén bocsánatkérő pillantással tekintek Abira, akinek még meg is köszönöm az öngyújtót, ha eddig sikerült volna elővadásznia. Ha nem, akkor most megteszem én magam és rágyújtok. Igen, a kocsiban. Oké, azért annyira nem vagyok bunkó, hogy ne húzzam le az ablakokat is mellé. Pár slukk után némileg higgadtabban, de a tempóból mit sem engedve hajtok tovább, ahogy a zöld jelzés felvillan. A lehajtót, amit Alex említett gyorsan megtalálom - tekintve, hogy úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet, nem véletlen, hogy nem engedtem el egyedül Abigailt. Napokig kereshette volna a pontot, ahol ez a két szerencsétlen van... Így azonban magabiztosan és kissé zötykölődve a csapáson haladunk a fák közt melyek csak úgy dőlnek ki sorra utánunk, egészen addig, míg meg nem pillantom Alex alakját. Fékezek és megállok, a kocsi fénye marad, hogy Abs lásson is valamit abból, amit csinál. Öv ki, ajtó kattan és a természet rendjét némi hamuval megbontva szállok ki a kocsiból, ha minden igaz, Abival együtt. Sőt, nem lennék meglepve, ha engem beelőzve már a földön fekvő mellett lenne. Én magam igyekszem a ráérős tempót tartani látszatra, noha aki ismer és nem hülye - márpedig itt senki sem az, akármennyire is tudja Alex előadni a dolgot - annak feltűnhet, hogy a tőlem megszokott nyugodtságnak és higgadt hozzáállásnak nyoma sincs rajtam. A legjobb szó azt hiszem, az, hogy "kattogok", mint valami bomba, akin egyetlen szál cigaretta nem fog segíteni...
Ahogy búcsúzom a főnöktől és Steventől, felkapom a táskámat aztán már battyogok is az orvosi felé. A fenébe is, fárasztó nap volt a mai, legalább annyi pihenőm had legyen, amíg odaérek… gondolom én. Kb. 2 perc után már dolgozik bennem a lelkiismeret-furdalás, így aztán a vánszorgásból egyhamar maratoni távgyalogló sebességre váltok. Milyen is lenne már, mások a gyengélkedőn szenvednek, én meg itt nyavalygok? Gáz, tudom én azt… Belépve körülnézek, hogy hol van rám szükség, lekapom az első kezem ügyébe akadó köpenyt, s már indulok is, nyakamban a sztetoszkóppal, hogy tegyem a dolgom. Épp az első sérült szívverését hallgatom, amikor hallom, hogy valaki a nevemen szólít. Már épp fordulnék meg, hogy leszidjam, mégis mit képzel? Nem látja, hogy épp dolgozok, amúgy is Will küldött… Ja hogy Will az. A csettintésére csak felszalad a szemöldököm, de aztán megindulok. Hagyom a köpenyt is, de a táskát azért magammal hozom, s már sietek is utána a folyosón. Ő küldött ide, ha mégis meggondolta magát időközben, akkor gondolom, hogy annak nyomós oka lehet, nem csak annyi, hogy főzzek egy kávét neki… Így aztán nem is akadékoskodok, csak némán követem. A kocsit megpillantva beigazolódni látszik a gyanúm, hát még miután beszállás után meghallom az instrukciókat. Be is kötöm magam, ha nem mondja, akkor is az lenne az első dolgom, persze csak miután a táska a hátsó ülésen landolt. -Azt megkérdezhetem, hogy hová megyünk? Meg hogy mi történt? –veszem a bátorságot, hogy felszólaljak, ám ahogy meghallom a válaszát, teljesen ledermedek a hallottaktól. Nem, nem attól, hogy az erdőbe megyünk, inkább az összes többitől. Most komolyan, arra kér a főnököm, hogy a zsebébe nyúlkáljak?! Nem is tudtam, hogy nagy hirtelen lesápadjak, vagy inkább elvörösödjek zavaromban, csak megrökönyödve néztem rá, hogy ugye ez most csak valami vicc? Aztán meghallom, hogy az őslakosok egyik tarkja haldoklik… sőt, mi az hogy! A civil főnököm! Erre aztán egyből felkaptam a fejem, s megfeledkezve az öngyújtóról, csak várok, hogy valami bővebb infót osszon meg velem. Már épp kérdeznék vissza, hogy ez most komoly? Biztos? Nem csak valami elcseszett tréfa? De elég végignéznem rajta… Nem, nem annak tűnik, sajnos. -Tudsz valami pontosabbat is? Hogy mire készüljek? –kérdezek vissza, miközben az ülésbe kapaszkodok- Meg komolyan gondoltad az öngyújtót? Ha bármi jelét adja, hogy igen, akkor csak óvatosan a zsebe felé pillantok. Te jó ég, ha ő se bírta kipecázni a zsebéből, akkor én mit fogok itt bénázni? És ha a másik zsebében van? Azt a mutatványt inkább kihagynám… Na mindegy, próba szerencse, a főnök szava parancs, szóval hajrá, Abigail… Még mindig jobb, mint ilyen sebesség mellett feltekeredni az első fára, csak mert nem a vezetésre koncentrál. Mondjuk azt se értem, minek pont vezetés közben cigizni… Oké, tudom, stresszoldó, meg minden, de akkor is. Szép lassan a zsebe felé nyúlok, pipacsvörös arccal, amit remélem nem fog feltűnni neki a nagy sötétben, amúgy is, koncentráljon csak az útra… Na meg a másik, amit remélek, hogy nem pont most fogunk áthajtani pár buckán, mert tuti itt süllyednék el szégyenemben, ha emiatt „nyúlnék félre”. Végül aztán csak sikerül megkaparintani a gyújtót, bár még hezitálok egy picit, mielőtt tüzet adnék neki. -Will, figyelj… tudom, hogy már korábban is mondtam, de biztos, hogy nem gondoltad meg magad? Ronda halálnem a tüdőrák, és nekünk nincs is olyan kifogásunk, mint a vérfarkasoknak, hogy úgy se árt… Ha gondolod, van nálam nyugtató, ne adjak egyet? Vagy szuri is van belőle… Esetleg ha utána hazaérünk, csinálok neked valami nyugitea-keveréket, füstölőből meg a szantálfa, kókusz, ópium, eukaliptusz és a sáfrány jó a feszültség csökkentésére. Na, majd ha legközelebb az irodádban járok, viszek neked, ki kell próbálnod! Ha még ezek után is ragaszkodik ahhoz a koporsószeghez, akkor csak beletörődve segítek rajta, ám mivel Will pont ekkor nyom egy satuféket, ha nem elég gyors, akkor cseszheti a gyújtóját – ahogy a hirtelen fékezés hatására előrevetülök, s csak a biztonsági öv fog vissza, a lendülettől sikerül kiejtenem az öngyújtót a kezemből, ami most valahol a kocsi padlóján hever. És nem, nem fogom megkeresni! -Biztos, hogy ne keressem meg azt a nyugtatót? –erőltetek egy halvány mosolyt az arcomra, ahogy a főnök felém fordul, aztán már száguldunk is tovább. Ha nem tudnám, hogy élet-halál kérdésről van szó, tuti, hogy a sebességátlépést is szóvá tenném, így azonban inkább csak lapítok az ülésen, miközben kézzel-lábbal kapaszkodok, és magamban reménykedek, hogy nem fogunk túl későn érkezni. A kapaszkodásra szükség is van, még inkább, mint eddig, tekintve, hogy milyen terepen haladunk… Basszus, csak ne kapjunk tengelytörést, durrdefektet, vagy hasonló „égi áldást”… Ahogy fékezünk, már kapcsolom is ki az övemet, felkapom a táskát és mint akit puskából lőttek ki, pattanok ki a kocsiból, hogy odarohanjak a többiekhez. Közelebb érve már látom, hogy Will nem túlzott, Tazanna tényleg pocsék állapotban volt, és ez erősen szépített kifejezés. És akkor még csak a „külső” sérüléseket láttam, a belsőket nem… Már vetődök is le mellé, arrébb tessékelve Alexet. -Mi történt vele? –kérdeztem tőlem szokatlanul meglepően röviden és lényegre törően a farkast, miközben elmormoltam a gyógyítás varázslatot. Nem… Itt most nincs idő mágiával vizsgálgatni, hogy egészen pontosan milyen sérülései is vannak, meg melyik milyen súlyos, van-e bármi belső vérzés, törés… Nem. Elég volt egy pillantást vetnem rá, aztán a kezeim már tapadtak is az oldalán lévő csupasz, véres húscafatokra, a fehéren kivillanó csontjaira, miközben feléledt bennem a mágiám, hogy jótékony energiaként átáramoltassam a testébe. -Segítsetek! Valaki tegyen egy szorítókötést a lábára, azonnal! –adom ki a rövid utasítást, de ha egyikük se mozdulna, akkor csak Alexet ugrasztom, hogy segítsen- Nekem előbb muszáj a törzs sérüléseinél elállítanom a vérzést, de két dolgot nem tudok egyszerre csinálni! Naná, hogy nem hagyom őket nyugodtan bagózni, amíg én a lelkemet is kigürizem, Tazanna meg haldoklik... Idegesen harapdálom a szám szélét, ahogy a szövetek lassan regenerációnak indulnak. Őszintén? Félek, hogy túl későn érkeztünk, és hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt, mégsem lesz elég, mert túl nagy a vérveszteség… Legalább a társának lehetett volna annyi esze, hogy megpróbálja elállítani valahogy a vérzést. Hát semmi elsősegélyt nem tanult?! Hogy a fenébe kapott ez jogsit, ha van neki egyáltalán?! De mindegy is, nem most van az ideje az ilyen vitáknak. Csak legyünk túl ezen az egészen, Taz legyen túl az életveszélyen, és esküszöm, addig nem nyugszom, amíg az elsősegély alapjait bele nem verem Alexbe… Sőt, az egész falkába!!! Meg akkor már az őrzőkbe is, akinél kimaradt volna… -Telefonáljatok a farkaslakba, hogy készüljenek fel az érkezésünkre. –adom ki a másik, szabadon maradt embernek az újabb utasítást- Legyen elég kötszer, géz, nyugtató, infúzió, 0-s RH pozitív vér a vérátömlesztéshez, ha mást nem, akkor kerítsenek addig valakit... Lélegeztető gép, meg egy defibrillátor, biztos ami biztos… -hadarom, és remélem, mindent megjegyeztek. Ha nem, akkor kénytelen-kelletlen, de újra végigdarálom nekik, csak ne ott derüljön ki, hogy jaaaa, hát bocsi, csak AB-s vérünk van raktáron… Vagy épp kifogytunk az infúzióból… mert akkor tuti sikítófrászt kapok. -Tarts ki, Taz… -suttogom csendben, bár valószínűleg úgy sem érzékeli. Próbálom minél gyorsabban helyreállítani a sérült szöveteit a mágia erejével, ám elég lassan megy a dolog – olyan mértékű a károsodás, hogy időbe telik, amíg az összes apró ér végét „beforrasztom”. S mivel nem csak vágásról van szó, hanem konkrétan hiányzik egy jó adag izomszövet az oldaláról… Hát, a szövetek visszaépítése még kicsit idébb lesz, először annak is örülni fogok, ha már nem vérzik el. Amennyiben a telefonáló kissegédem végez a hívással, már kapja is az újabb feladatot: folyamatosan ellenőrizze a sérült légzését és pulzusát, szívverését. Ha kell, a sztetoszkópot is kiveheti a nyakamból… Megcsinálnám én is, de ezt más nem igazán tudja helyettem, míg azt igen, és azt hiszem, talán több esélyünk van, ha 3-an ügyködünk a nő megmentésén, mint ha én egyedül – még akkor is, ha a két férfinek köze nincs a gyógyításhoz, talán így, az utasításaimmal menni fog a dolog. Szép lassan kezd is alábbhagyni a vérzés, igaz, én is érzem, hogy a varázserőm erősen fogyóban van. Egy darabig még kitart, de az Ash-sel való küzdelem és a civilek védelme olyan sok energiába került, hogy ha az este tovább részében is a mágiával akarok gyógyítani, akkor kénytelen leszek más őrző segítségét kérni hozzá, hogy ossza meg velem az erejét. Önkéntelenül is Willre pillantok, aztán Alexre, ellenőrizve, hogy hogyan boldogulnak az utasításaimmal, aztán ha minden rendben, akkor továbbra is Tazanna oldalsérülésére koncentrálok, amíg el nem állítom a vérzést. Igaz, már legalább könyökig csupa vér vagyok, és a köpenyemen ruháimon is kezd átütni az egyre nagyobb vörös folt, de ennek ellenére sem érzem a hideget – valószínűleg a fáradtság és az adrenalin jótékony hatása… Ahogy a nő oldala „fogjuk rá, kész”, már lépek is a lábához, hogy azzal is kezdjek valamit. Amint leveszem a szorítókötést, egyből elborzadok a látványtól. Valami hihetetlen a roncsolás mértéke, hát még az, hogy eddig nem hagyta el a lábát… Nem vagyok biztos benne, hogy mennyire menthető, esetleg le kell-e vágni, és megvárni, míg visszanő… De részemről, hacsak nem muszáj, én elkerülném az amputációt. Mindenesetre ha a farkaslakban leszünk, az ottani gyógyítók biztosan képzettebbek az ilyen ügyekben, így most a lábnál is csak arra koncentrálok, hogy elállítsam a vérzést. Viszont, aki eddig a lábánál őrködött, az most felszabadul, szóval figyelem, újabb kérés, vagy ha úgy tetszik, parancs: -Az orvosi táskában van néhány gyógyfőzet és krém. Mivel inni most nem igazán tud, így majd az infúzióval bejuttatjuk amit be kell, viszont… Van egy kis tégely, vörös kupakkal és címkével… Na, az külsőleg is használható, kérlek, kend rá az oldalán lévő sebre, meg a többi, kisebb sérülésre is, amit csak látsz! Utána meg kérem a kötszert, meg keress valamit, amit sínként lehet használni a lábához! Aki a légzést-pulzust figyeli, az pedig marad eddigi posztban, max. ha nagyon lelkes, ő is besegíthet a krémezésbe, én most Taz lábával vagyok elfoglalva. Ahogy lassacskán itt is kezd gyengülni a vérzés, már kezdek reményt látni rá, hogy sikerül megmentenünk, igaz, a sérülései még mindig nagyon súlyosak, és attól is függ az egész, hogy hogy viseli az utat a rendelőig, de… bízzunk a legjobbakban. Még pár percet biztosan eltöltök a lába mellett, s bár külsőleg nagy változás utána sincs, de legalább már nem vérzik. Fél siker. Elveszem a tégelyt, hogy ide is kenjek a gyógy-krémből, majd ha a fiúk találtak valami megfelelő faágat, lécet, vagy bármit, akkor sínbe rakom a lábát – legalább esélyt adjunk neki. Ha ember lenne, menthetetlen lenne, így viszont, hogy farkas… talán menthető, bár rengeteg időbe fog telni, az egyszer biztos. -Megtettem, amit most így hirtelenjében tudtam, de a továbbiakhoz már szükség lenne egy rendelőre. Bepakolnátok az autóba? De legyetek nagyon óvatosak, kérlek! Aztán ne vesztegessük az időt…
Alex szavai már nem nagyon értek el hozzám, mert mire elkezdett biztatni, a sötét köd ismét a tudatomra ereszkedett, és nem voltam más, mint egy haldokló test. Ugyan néha-néha akadtak viszonylag tiszta pillanataim, amíg vártuk a halált vagy kitudja, hogy mit, de többnyire inkább eszméletlenül feküdtem a jéghideg földön. Sosem gondoltam volna, hogy egy fa alatt fogom kilehelni a lelkem, de úgy látszik, hogy ennyi jutott nekem. Legalább az a része teljesült a tervemnek, már ami a halálomat illeti, hogy harc közben esem el. Harc után… ez most részletkérdés. Csak azt sajnáltam, hogy arra nem emlékszem, hogy mégis hogyan szereztem a sérüléseimet és ki által. Mondjuk az idegen hím arca felderengett előttem, de alighogy ez megtörtént, újabb eszméletlenül töltött percek következtek. Ólmos fáradtság lett úrrá rajtam, és mint ahogyan azt a mellettem üldögélő falkatársamnak is említettem már, nagyon álmos voltam. Tudtam én, hogy nem szabad elaludnom, de csupán két percre vágytam. Két aprócska percecskére, utána kezdődhetne a szenvedés és a fájdalom ismét. Nem érdekelne tényleg, csak legalább éljem túl ezt az egészet. Ennyi kellett semmi más. Egy kis megnyugvás, egy pillanat arra, hogy erőt gyűjtsek, de ez most luxus volt számomra, én pedig tartani már nem voltam képes magamat. Amikor újra észhez tértem néhány másodpercre, akkor érzékeltem, hogy többen lettünk. Erőtlenül próbáltam kinyitni a szemeimet, de nem ment, úgyhogy csak a levegőbe szagoltam. Az érzékeim ugyan tompák voltak, de nagyjából azért mégiscsak be tudtam saccolni. Will és Abbie érkezett meg Alex mellé, ami azt jelentette, hogy hívott erősítést ez a nagyra nőtt gyerek, és megpróbálnak most megmenteni. Csupán annyi maradt a dolgom, hogy kitartsak addig, amíg meg nem tesznek értem mindent. Elég neccesnek ígérkezett a helyzet, és igazából kételkedtem abban, hogy menni fog. Még sohasem éreztem magam ilyen gyengének. Ilyen erőtlennek és kiszolgáltatottnak. Magatehetetlennek. Gyűlöltem ezt az érzést, és soha nem is akartam megtapasztalni, de úgy látszik, hogy mégiscsak kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy másokra vagyok utalva. Valahogy jobban szerettem, ha mások lettek az én lekötelezettjeim és nem fordítva esett meg a dolog. Amíg a szőkeség el nem kezdte gyógyítani az oldalamat, addig ismét kivontam magam a forgalomból néhány percre, így az is kimaradt nálam, hogy valaki bekötözte a lábamat. Valószínűleg, ha nem így lett volna, már rég üvöltenék a fájdalomtól. Legalábbis akkor, ha jobb állapotban lennék. Ám a mostani helyzetben csupán annyi telt ki tőlem, hogy elkezdtem dünnyögni és nyöszörögni a fájdalomtól, amikor megkezdődött a gyógyítás és sikerült elállítani a vérzést. Mivel már így is hihetetlenül sok vért veszítettem, nem nagyon ment a külvilág érzékelése. Csak azt tudtam, hogy a fájdalom rézése felerősödött bennem, de ezt talán jó jelnek is lehetett volna venni. Végre volt valami változás, ami valamelyest felélénkített. Sikerült is megerőltetnem magam annyira, hogy félig kinyitottam a szemeimet, és vetettem egy esdeklő pillantást a mellettem guggoló Abigailre. Aztán újabb homály állt be nálam, és semmit nem sikerült érzékelnem a körülöttem lévő sürgés-forgásból. Akkor tértem magamhoz ismét, amikor valami krémet kentek a sebekre. Mintha hűsített volna, vagy legalábbis nagyon jól esett jelenleg, de ezt kifejezni most nem voltam képes. Szerettem volna valamit mondani, de nem jöttek a szavak. Még azt is megerőltetőnek találtam, hogy újra kinyitottam a szemeimet, de megtettem. Látni akartam, hogy mi történik, ha már befolyásom nem volt az események folyására, noha mindig is szerettem, ha én tartottam kézben a gyeplőt. Csak az tudott megnyugtatni valamelyest, hogy tisztában voltam azzal, Abbie kiváló szakember, végtére is nem véletlenül alkalmaztam a Síparadicsomban sem, nemde? Kicsit megmozdítottam a fejemet, de erre rá is ment minden energiám ismét. A sötét tudattalanság újra rám telepedett, így azt sem érzékeltem, amikor végre felemeltek, hogy betegyenek majd a kocsiba. Ugyan hallottam még, hogy erre kérte a mellettem térdelő őrző a férfiakat, de a többit már nem volt alkalmam sem látni, sem érzékelni. Talán nem is baj…
Pofázhatok én itt, amikor Tazzana úgy dönt, hogy akkor is inkább alszik, mintsem rám figyeljen. Értem én, hogyne érteném, amikor haldoklik, na de azért annyi jól esett volna, ha legalább seggbe harap, vagy valami, és tudatja velem, nem örökre akar elaludni itt nekem. Willék meg... esküszöm, eltévesztették a házszámot, vagy a jó ég tudja, hol vannak már ennyi ideig, de nekem nem úgy fest a dolog, hogy sietnének. Baszki, jöjjenek légvonalban, döntsék ki a fákat, vájjanak alagutat a hegyekbe, ez sem érdekel, csak érkezzenek már meg. Tazt figyelem továbbra is, és mivel érzem, hogy a légzése kezd lassulni és akadozni, azt hiszem... kétségbe fogok esni. Mit kezdek egy ekkora farkas pofával, hogy fogom lélegeztetni egyáltalán? Átváltozok, rendben, akkor több az esélyem, na de akkor is... túl nagy a pofája, ezt nem fér bele az enyémbe. Megvakarom a fejemet, hogy akkor hogyan is kezdjek neki az egész műveletnek, és megragadom Taz fejét. Eddig jó vagyok, csak a folytatás kérdéses. Turkáljak a pofájában? Végül is. A nyelve után kezdek kutatni, hogy valahogy kirángassam a szájából, és félrehúzzam, hogy lehetőleg ne miattam fulladjon meg. És most? Fektessem ki, mint egy békát? Rohadjak meg, soha nem akartam egy farkas állapotát stabilizálni, most pedig ezt kéne tennem. Leszarom, lélegeztetni kell, de így... hát érdekes folyamat lesz. Ha a nyelvét visszadugom, megfullad. Ha így bezárom a pofáját, akkor amputálja saját magának... mindegy, majd visszanő. Összeszorítom a pofáját, és a nedves fekete orrot nézem... hát ott kéne befújni. És ha leharapom az orrát, akkor mi van? Ezen tűnődök, amikor végre hangos motorzúgásra, erős fényre, nagy sebességre és világító fák dőlésére leszek figyelmes. Megúsztam, nem fogom kinyírni Tazt, ez már önmagában is ünnepnap, vagyis nem nekem, hanem neki. Megjöttek Willék, fellélegzek, életem első reanimációja így még várat magára. Jobb ez így mindenkinek. Elég a fickóra néznem, hogy lássam rajta, tényleg nagy a gáz, a csajszi kezet csókolhat az őrangyalának, ha túléli az esetet. A kérdés meg... mi vagyok én? Látnok? -Szórakozásból széttépte magát. Mégis honnan a fenéből tudnám, mi történt? Így találtam rá, azóta meg azon van, hogy hazavágja az idegeimet, amit azért nem olyan könnyű. Jogsim sincs, mégis mit kellett volna tennem? Ha hozzányúlok és elhúzom, szétszakad, aztán ragaszthatják össze, a fene se vizsgálgatta, nem vagyok én orvos. Mindene véres, honnan tudjam, honnan folyik? Kössem be az egész farkast az ingemmel? Szorítókötés... hát jó. Ingem szakít gyúr, nyom, ha tudom hogy hová, aztán az ingem maradékát meg a lábára tekerem, és jól meghúzom. Valami szakad, remélem az ingem volt, nem Taz lába. -Elszorítva. Kurva büszke vagyok magamra, életem első kötése volt ez, elméletben jó helyen, igaz, egy ing mínusz, de ezt is leszarom. Telefonálni azt tudok, meg rágyújtani is, mert azt terveztem a gyaloglás után. Willnek is adok pár szálat, tudom, hogy láncdohányos, hát ne rajtam múljon az, hogy nem tudja etetni a ráksejtjeit. Farkaslak... elismétlem Abi szavait, ennek a felét nem vágom, de a vonal végén lévő igen, legalább ő. Bólintok, rendelés leadva, nem kértem házhoz szállítást, ha nem baj. Az ellenőrzést inkább Willre hagyom, mert én aztán sokat tudok mondani. Emelkedik, nem emelkedik. dobog, nem dobog... ennyi, mégis mi vagyok én? Orvos? Maximum hallom, hogy ha nem vesz több levegőt, de ennyi. Amire viszont felszalad a szemöldököm, az az, hogy Abi leszedi a kurva szakszerűen széttépett és feltekert ingemet Taz lábáról. Hát ezért tettem tönkre, hogy leszedjék? Olyan jól mutatott ott, nem? Valamit hadovál... -A mit? Orvosi táska, gyógyfőzet, kence, vörös kupakos tégely, kötszer, sín... sín??? Itt nem jár a vonat baszki, honnan szerezzek én sínt? Lopni sem szoktam, esküszöm. A táskát még megtalálom, azzal nincs baj, de ez női táska. Ebben minden van. Egyszerű megoldást választok, kiborítom az egészet a földre, és akkor átlátom a kupit. A gyógybizbaszt a többiekre hagyom, nekem mindegyik egyforma, na jó, a cannabist felismerem, de mást nem. A vörös kupakos tégely megvan, azt még én is tudom használni, a kötszerek, az a sok géz, kész, az összeset átadom Abinak, válogasson. Elvagyok a kenegetéssel, de milyen erővel? Nyomjam bele, vagy csak finoman? Megteszem, ami tőlem telik, bekenem én Tazt tetőtől talpig, ezen ne múljon, biztosra megyek. Sín meg... hát baszki oké. Remélem, nem green peace aktivisták, mert egyszerűen letörök két ágat, aztán felaprítom akkorára, mint a csajszi lába, ha ez jó sínnek, akkor megvan az is. -Be fog férni? Ez a legnagyobb bajom jelenleg, no meg az, hogy hol fogjam meg? Szerencsétlenkedek ezzel, mintha egy újszülöttet akarnának a kezembe nyomni, tartok tőle, hogy eltöröm. Jobb, ha a fejét választom, legalább azt ne törjük már össze a fákkal, ha lehet, és ott látom a legkisebb esélyét annak, hogy én is sérülést okozok. A többiek majd koordinálnak, és ha Tazt behajtogattuk az autóba, akkor mehetünk, de Will lépjen oda, mert sietős a dolog, én meg nem tudok vezetni, még háztartást sem, nemhogy autót.
Alex lelkes kiscserkész módjára végzi Abigail utasításait. Szinte öröm nézni, kár, hogy nem önszántából ilyen lelkes és valószínűleg nem is Tazanna miatt fog benőni a feje lágya, na de... Már épp újabb szálért nyúlnék, mert az iménti már bizony csúfosan a végét járja, mikor a hím a kezembe nyom elhaladtában egy szálat. Áh, szóval nem felejtetted el a múltkori tartozást, te mocsok! Szinte már gyermeki elégedettséggel köszönöm meg és gyújtok rá, hogy a telefonomért nyúljak, miként azt Alex is teszi. - Én engedek, talán tényleg nem lenne jó, ha kapásból a Protektor telefonálna. Nem mintha olyan nagyon érdekelne, ki és hogyan reagál a rangomra, nem szokásom dobálózni vele, akármennyire is oda meg vissza vannak egy-egy rangért a farkasaink maguk között. Így hát nekem marad a pulzus, melyet a nyaki ütőerén tapintok ki a farkaslédinek, mellé térdelve. Légzését pedig baromi egyszerű módon egy tőr segítségével ellenőrzöm. Nem, nem ezzel, amit kapásból megfogtam - vissza is csúsztatom és a mellette levőt húzom elő nadrágom tartózsebeinek egyikéből. Ez ugyanis nem ezüst, mint az, amit megszokásból, kapásból megfogtam. Az orra elé tartva látom, hogy kissé párásodik. Nem nagyon, de igen és ez jó jelnek vehető. - Van a platón is pár deszka, ne erőlködj ezekkel. - Jegyzem meg Alex felé, akinek nyilván csak most tűnhet fel, hogy a kocsinak a reflektoron túl is van folytatása még hátrafelé. Biztos nem figyelte, amikor a táskáért ment, nem is hibáztatom érte. De hogy Abi leöli a kiborítgatásért, arra fogadni mernék. - És lehet egyszerűbb lenne oda feltenni. Csak... nem, jó lesz a hátsó ülésen. - Beszélem meg itt magammal a dolgokat. Ott mégiscsak biztosabb és kényelmesebb is. Abigail nem nagy darab, befér még mellé, Alex meg élvezheti a társaságomat -haha - az anyósülésen. - Nyisd ki az ajtót Abs, kérlek. - Lám, a jó modorom még nagy idegességemben is megvan valahol, miközben felemelem Alex-szel egyszerre Tazt (már ha kellünk ketten hozzá egyáltalán, amúgy egyedül is felkapom, ha arról van szó) és helyezzük be a kocsiba, hogy aztán az imént felvázolt ülésrendet tartva tovarobogjunk - immáron kevésbé zötykölődve, hála a Farkaslakig kikövezett útnak.
// Elnézést, hogy feltartottam a sort. :$ A folytatás mehet már a megfelelő helyre, ha gondoljátok, bár én nem tudom, kellek e oda egyáltalán. Ha nem, akkor Will a kocsinál várja meg Abit majd és hazaszállítmányozza dolga végeztével őt is. //
Tudtam én mindig is, hogy nem ajánlatos mások dolgaihoz hozzápiszkálni, de hát olyan hívogatóan volt ott Darren asztalán a telefon, hogy egyszerűen nem bírtam neki ellenállni, amíg rá vártam. Helyette elkezdtem azt piszkálni, és így sikerült azt is megtudnom, hogy mi történt Nathalieval. Ha nem lenne ilyen nagy szívem, vagy legalább erős kötelességtudatom irányába, akkor egészen biztos, hogy hagytam volna a francba a vészhívását. Igaz, hogy kevesebb lett volna egy erős harcossal, viszont állítom, hogy nekünk könnyebb lett volna idővel az életünk. Annyira, de annyira csábító volt ez a lehetőség, de végül úgy döntöttem, hogy nem tehetem ezt meg, hiába maradhatna az én titkom. Míg ezt végiggondoltam, már rég lerobogtam az emeletről és bevágódtam a kocsimba. Egy kicsit aggódtam, hogy össze fog vérezni mindent, de talán most az egyszer ki fogom bírni. Legfeljebb majd behajtom rajta a tisztító számláját, és akkor rendben is leszünk. Utáltam mindig is, ha nincs rendben a kocsim, ahhoz pedig tényleg nem éreztem hangulatot, hogy még kitudja meddig szagoljam a beszáradt vér szagát. Brr!! Majdnem tövig nyomtam a gázpedált, de még így sem éreztem elég gyorsnak a tempót. Igazából azt sem tudtam, hogy vajon hol keressem a nőstényt, hiszen pontos helyet nem mondott. Út szélén, és ennyi. De mégis, melyik út szélén és pontosan hol? Ha ezen múlt, hogy túléli vagy sem, akkor egészen biztosan ki fogom tépni az összes hajamat, márpedig elég sok volt belőle. Mély levegőket vettem, próbáltam lenyugodni, több-kevesebb sikerrel ugyan, de azért valamennyit használt. Ésszerűen átgondoltam mindent, és kikövetkeztettem, hogy merre járhat, ha elindult vissza a Farkaslakba. A városból csupán egy úton lehetett eljutni hozzánk, és ez megkönnyítette azt, hogy felkutassam. Már csak azt kellett volna megtudni, hogy merre van. Aztán végre megláttam az erdő mentén parkoló kocsit. Lehúzódott az útról, és kétségeim sem voltak afelől, hogy ő az. Hiába volt sötét, ahogyan közelebb mentem és a kocsim fényszórói megvilágították a leállított járgányt, felismertem, hogy az bizony Nath kocsija, ami csak annyit jelentett, hogy jól okoskodtam ki a dolgokat és sikerült rálelnem a sérült társamra. Szinte gondolkodás nélkül pattantam ki a kocsiból, még a motort sem állítottam le, csak a kéziféket húztam be a biztonság kedvéért, hiába nem volt itt lejtő. - Hé, Nath! – szólítottam meg szinte egyből, amint kinyitottam az ajtót mellette. – Semmi gond, itt vagyok, hallod?! – próbálkoztam, és óvatosan megmozdítottam. Tényleg minden csupa vér volt, ami kicsit megijesztett. Mondta ugyan, hogy milyen sérüléseket szenvedett, de azért a látvány nem volt semmi. Igyekeztem magam lenyugtatni, hogy képes legyek a gondolkodásra. – Hallasz? Magadnál vagy? – kérdeztem, azt akartam, hogy megszólaljon, mert az annak a jele lenne, hogy még nincs minden veszve. Nem vagyok hülye, láttam, hogy ramaty állapotban volt, de hallottam, hogy lélegzik és a szívverését is valahol gyengén mintha érzékeltem volna. Egyszerűen csak azt akartam, hogy nyerje vissza a tudatát, legalább egy kis időre.
Nem küzdök az édes tudattalanság ellen. Fáj mindenem, szédülök és egyre nehezebb ébren maradnom. Telefonáltam, elmondtam, amennyit még elbírtam és többre most nem akarok képes lenni. Nem vagyok gyenge, de hős alkat sem, aki majd megmutatja, hogy csak azért is ébren marad, ha törik, ha szakad! Nem, én nem ilyen vagyok. Ennyire nem tud ez az egész szarság érdekelni.
Egy emlékkép úszik a szemeim elé. Edet látom benne. Lassan már mindenhol őt látom... Betört a házba, ahol éltem és végül az értékek mellett engem is vitt magával. Emlékszem a vonásaira, a rezdülésere. Ugyanolyanok voltunk, mindketten Alekszej utódai. Már akkor megfogott benne valami. Érdekes volt, új, de valahogy mégis ismerős, mintha a múltam része lenne. Vágytam megismerni, érinteni, hallani a történetét. Vele mentem, mert Alekszej ezt parancsolta. Vele mentem, mert Vele akartam menni...
Jenny? Jenny hangja, hogyan kerül ebbe az emlékbe? Ez... nem lehet... ő akkor még nem volt... ő akkor még nem létezett... A kellemes nyúlós sötétség, amely puhán és melegen ölelt körül, szerte foszlik lassan és újra szétkúszik rajtam a jeges fájdalom. Lassan nyitom ki a szemeimet. Az autómban vagyok, fejem hátravetve. Orromban érzem a saját vérem és a hímének szagát, akit legalább annyira szétkaptam, amennyire ő is engem, ha nem jobban. Érzem ahogyan az oldalamat hűvös szellő éri és egy ismerős szagot és energiát is észlelek. Bár inkább az energiáit ismerem fel, a farkasát, lévén, hogy az orrom eltört, és az most nem igazán funkcionál jól. Az enyéim közül való. Lassan fordítom felé az arcomat, az egyik kezem - azt, amelyik oldalon a vállamból hiányzott egy jókora darab - a hasamon lévő szúrt seben pihentettem még mindig, mivel azt túlzás lenne állítani, hogy odaszorítom. Másik kezemen a csuklómon szakította fel a húst, azt csak magam mellett tartom, azon az oldalamon a bordáimból látszanak ki részek, köszönhetően a chicagoi marásának. - Jenny... - suttogom a nevét, és habár általában kölcsönösen nem kedveljük egymást, most nagyon is örültem a jelenlétének. Sérült és kiszolgáltatott vagyok, de ő a családom része, olyan, akiért én is elmennék, ha bajban lenne, gondolkodás nélkül. Azt nem mondom, hogy dalolva és szívesen, de megtenném. Mint most ő értem. Szavai keményen tolultak az elmémbe. Kérdésére csak bólintottam kissé, hogy hallom, amit mond, de mostanra túl sok vérem szerte fojt ahhoz, egész mondatokban tudjak neki válaszolni. Lehunytam a szemeimet, összeszorítottam azokat, amikor megpróbált megmozdítani. - Hal..lak... - törtem ketté a szót. Hallom. Csak épp rohadtul fáj mindenem és épp elvérezni készülök. De ennek ellenére hálás vagyok azért, hogy itt van.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak vele. Nem nagyon akartam mozgatni, de annak sem örültem volna, ha elveszíti az eszméletét. Amennyire én tudom, az ilyen helyzetekben nagyon veszélyes tud lenni, és azt még csak nem is tudtam, hogy lett-e agyrázkódása esetleg vagy sem. Igazából a látottak alapján már az sem lepett volna meg, ezt mindenféle előzetes szemlélődés alapján meg tudtam állapítani. Amint kimondta a nevemet, egy kicsit megkönnyebbültem, mert azt jelentette, hogy félig-meddig magánál van, érzékelte a jelenlétemet. Talán még nem érkeztem túl későn, és sikerül majd elvinnem időben a gyógyítónkhoz, mielőtt még elvérezne itt nekem. Akármennyire mondanám máskor, hogy örültem volna neki, tényleg nem kívántam a halálát soha. A saját életemmel tartoztam neki, és tudtam ugyan, hogy ezt nem fogja úgy venni, hogy kvittek vagyunk, de az én eszem azt diktálta, hogy tegyem meg érte. Hiszen mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy szinte egyből elindultam, amint lehallgattam az üzenetet. - Jó, az nagyon jó! – jelentettem ki félig-meddig elégedetten, amikor azt is sikerült kimondania, hogy hall engem. – Csak ne aludj el, oké? – kértem tőle, sőt, inkább parancsoltam, ha úgy vesszük. Vele szemben sosem fogtam vissza magam egyébként sem, ahogyan Darrennel szemben sem. Lehet ő Atanerk, vagy bármi más, nekem akkor is csak a bátyám marad és kész. Nathalieval ugyanez volt a helyzet. Felőlem lehetett ő tark, vagy akár egy egyszerű falkatag is, még mindig a családomhoz tartozott és úgy is kezeltem. Nem bomlasztásként nem adtam meg a tiszteletet rendszerint a feljebbvalóimnak, hanem azért, mert én egyszerűen csak egyenrangúként tekintettem rájuk. Nem mindig voltak ők felettem a hierarchiában, csupán néhány évtizede, talán ezért is lett volna nehéz átállnom. - Már felhívtam Lucat, várni fog minket! – próbáltam beszélni hozzá, hátha ezzel rávehetem arra, hogy rám figyeljen, és ne aludjon el. – Elég ramatyul nézel ki… - állapítottam meg a nyilvánvalót, miközben akaratlanul is elhúztam a számat. Ezt ő természetesen nem láthatta, talán nem is baj. – Meg foglak próbálni kiszedni, csak még nem tudom, hogyan csináljam. Az biztos, hogy fájni fog! – figyelmeztettem előre, miközben lehajoltam mellé és igyekeztem végignézni, hogy hol sérült meg. Láttam a bordáinak egy részét, a sebeket, melyekből ömlött a vér, mindenféle túlzás nélkül. Kétségbeejtő helyzet volt! - Van elég erőd ahhoz, hogy segíts nekem, vagy inkább fogjalak meg én? – kérdeztem, hátha van annyira magánál, hogy meg tudja hozni magától ezt a döntést. Megvolt hozzá az erőm, hogy kiemeljem őt akkor is, ha eszméletlenné válna esetleg, de ha magánál tud lenni, akkor csak érzi ő, hogy hogyan jobb neki, mennyire fáj és mi az, amit nem bír már.
Tényleg örültem Jennynek, a farkasának, akinek a közelsége jól esett, mert ugyanannak a farkasnak a kölykei vagyunk, testvérek valahol. Jenny sosem gondolná, hogy ezek a dolgok nekem is fontosak, pedig igen. Mostanában egyre inkább. Jó, ettől még nem szerettem a nőstényt jobban, mint eddig, de még mindig egy család vagyunk és ez tény. ~ Jenny, rohadt kellemetlen beszélnem, szóval inkább így... ~ nem tudom hová tette a szemeit, vagy, hogy mit gondolhat, de tényleg nem könnyű kipréselnem magamból a szavakat és én nem fogom megjátszani, hogy hős vagyok, aki mindent könnyedén vesz, mikor épp kifelé távozik a testéből a tulajdon vére. Gondolatban könnyebb volt és remélem, hogy nem pajzsolta magát a füle hegyéig, mert máshogy nem tudtam és nem is akartam kommunikálni. ~ Igyekszem nem most téli álomra hajtani a fejem. ~ igaza volt, ezt beláttam. Nem jó ötlet aludni és hagyni, hogy megint elnyeljen a kellemesen hívogató sötét tudatlanság. Jelenléte felpiszkált annyira, hogy éber próbáljak maradni. Hangsúlyán nem akadtam fenn, tudtam, hogy így beszél és ami azt illeti, ha nem is tiszteltem benne sok mindent, ezt igen. Erősebb, idősebb és edzettebb vagyok nála, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kinyissa a száját velem szemben. Helyes. ~ Hé Jenny... Kösz! ~ nem szokásom bármit is megköszönni. Illetve pontosabban csak azt köszönöm meg, amiért tényleg jár a köszönet, de nem mondom lépten-nyomon. Ezt Jenny is tudja, hiszen legutóbb is szóvá tette, hogy mennyire is nehezemre esik kimondani ezt a szót. Most azonban az energiáimon érezhette, ha akarta, hogy nem csak azt köszöntem meg, hogy felhívta Lucát, hanem azt is, hogy eljött értem. ~ Mondd ki, hogy szarul. Amúgy meg, úgyis érzem magam. ~ és ezen nem is volt mit túl ragozni. Nem mart belém, hogy szerinte ramatyul festek. Szerintem is ez a helyzet és úgy is éreztem magam, mint akit alaposan megtéptek. De hát ez egy ilyen helyzet volt, nem tudtam vele mit kezdeni. Szétkaptak, de legalább én is szétkaptam a büdös chicagoit. ~ Ne kímélj, aranyom! ~ feleltem arra, hogy fájni fog. Amúgy ennél aligha fájhat már jobban, szóval tök mindegy, csak essünk már túl rajta. ~ Van. Ha beléd karolhatok, majd kilököm magam valahogy innen. ~ csak húzzunk már a francba, különben tényleg ide fogok halni a végén. Ha segített, akkor kikászálódtam az autómból és az övébe igyekeztem beszállni, sűrű felszisszenésekkel. Kedveltem egyébként a fájdalmat, de ez már túl volt az élvezeti kategórián. Ha közben visszaült a kormány mögé, akkor azt hiszem végre el is indulhattunk. ~ Kifizetem az autód tisztíttatását. ~ mert már összevéreztem az ülést, de hát erről aligha tehettem ilyen állapotomban. Nem szeretek senkinek sem tartozni, és ami jár azt megadom. Ha Jenny beindította az autót, akkor a lakig már nem igazán szólaltam meg még mentális síkon sem. Éber voltam, de egyelőre arra koncentráltam, hogy ne itt purcanjak meg. Az elég béna halál lenne...
Hogy aggódtam-e? Hát még jó, hogy aggódtam. Egyetlen falkatársam halálát sem viseltem volna túl jól, egy rokonét meg pláne nem. Még akkor sem, ha a viszonyunk sohasem volt felhőtlen. Akartam hinni, hogy Nathalie is megtenné értem ugyanazt, amit én most érte, és ez elég elhatározást adott ahhoz, hogy véghezvihessem a terveimet illetve a mentést. ~ Rendben, bocs! ~ - ha nem szólt volna, hirtelen nem is kapcsolnék, hogy tényleg nem nagyon kellene őt beszéltetnem. Vannak esetek, amikor csupán egyetlen dologra képes koncentrálni az ember és a kisebbeket teljesen ki is iktatja, elfelejti. Nálam jelenleg ilyen volt az is, hogy tud-e beszélni, vagy sem. Nem tehetek róla, de maximálisan akartam odafigyelni rá, ahhoz pedig az kellett, hogy ne járjanak máshol a gondolataim. Ennyire még sohasem volt szerintem rám utalva senki, ő meg aztán pláne nem. Soha nem is gondoltam volna, hogy erre valaha sor fog kerülni, erre tessék. Bekövetkezett az, amire senki nem számított. A gondolatban felém küldött szavait tudomásul vettem és még el is mosolyodtam halványan. Hát nem is ajánlottam neki, hogy most merüljön mély álomba. Nem járt volna jól egyikünk sem, én meg amúgy is nyugodtabbnak éreztem magam úgy, hogy tudtam, eszméleténél van. Akkor lenne csak igazán nagy gond, ha már annyi vért veszítene, hogy nem bírná ki és elnyelné tudatát a sötétség. Addig nem húzhattam az időt semmiképpen sem, úgyhogy ezért is lendültem akcióba, hogy megkísérelhessem kiszabadítani innen az ülésről. ~ Ó, fogd be! Majd hálálkodsz, ha már jobban érzed magad! ~ - szóltam rá, de azért magamban megjegyeztem a dolgot és újabb mosolyra késztetett, mert úgysem láthatta. Egyébként volt egy olyan sanda gyanúm, hogy már úgysem fog emlékezni erre a pillanatra. Lehet, hogy nem is akkora baj, mert én attól még egy életre megjegyeztem, olyan ritkán köszön meg nekem bármit is. Már kezdtem megszokni, és igazából azon sem lepődtem volna meg annyira, ha most sem mond egyetlen jó szót sem, hanem inkább elkezd nekem parancsolgatni, hogy mit és hogyan csináljak. Akkor biztos, hogy itt hagytam volna a francba és hívtam volna magam helyett valaki mást. Nem, annyira még én sem vagyok forrófejű és kegyetlen, hogy dühből a sorsára hagyjam. ~ Na, jól van, úgy nézel ki, mint a mosott szar és most ki foglak innen szedni, oké? ~ - nem vártam választ, inkább csak azt akartam, hogy lelkiekben felkészüljön rá. Mivel egy kicsit segített nekem kiszabadítani magát innen, ezért óvatosan karoltam csak át a hóna alatt és húztam meg kifelé, míg ő lökte magát felém. Nem is volt ám olyan bonyolult művelet, de azt sejtettem, hogy Nath nem élvezte különösebben. Kicsit talán még sajnáltam is, hogy mindezt ki kellett bírnia. Szerencsére elég közel álltam meg az ő autójához, de azért volt egy minimális távolság, amit mégis meg kellett tennünk. Ilyen állapotban szerintem még ez is nagyon nehéz lehetett neki, ezért úgy döntöttem, hogy nem kínozzuk őt tovább. Egyszerűen gondoltam egyet és felvettem az ölembe, hogy nehogy a megerőltetéstől valamelyik sebe még inkább vérezni kezdjen. Mivel nem volt nehéz, én meg elég jó erőben vagyok, ezért hamar sikerült beültetnem az anyósülésre. A motor még mindig monotonon járt, ahogyan hagytam, úgyhogy csak megkerültem a kocsit és már indultam is. Most azzal sem foglalkoztam, hogy nem kellene egy sérülttel száguldoznom. Ki fogja bírni! ~ Én is pont így gondoltam! ~ - jelentettem ki, már ami a tisztíttatást illeti. ~ Nyugi, már mindjárt ott vagyunk. Luca reményeim szerint már vár minket ~ - fűztem hozzá, hátha ettől egy kicsit megnyugszik. Jobban ugyan nem lesz tőle, de ha segít egy kicsit, már az is haladás. Sok idő nem kellett egyébként, már meg is álltam a Farkaslak bejáratától nem messze, és ezúttal már a motort is leállítottam, a kulcsot pedig a zsebembe süllyesztettem. ~ Megjöttünk, gyere! ~ - jelentettem be, miután a mellette kinyitott ajtóban álltam, és megkíséreltem őt kiszedni az anyósülésről.
Darrent azonnal felhívtam miután Charles testét betettem a kocsiba. Végre fel is vette a telefont, de nem mondtam el neki mi is történt, csak megbeszéltem, hogy találkozzunk az erdőben. Elég lesz neki, ha akkor borul ki. Már messziről érezni fogja Charles vérének az illatát, amiből rögtön rájön az igazságra. A megbeszélt helyre korábban érek oda, mint Darren. Talán nem is baj így. Rendesen fel tudok készülni a találkozásra. Igen ideges vagyok, mint valami újonc, aki elcseszett valamit és most várja, hogy lehordják a fejét. Meg is érdemelném az egyszer biztos. Azon sem lepődnék meg, ha ezek után kidobna a falkából. Mégis mi hasznomat vette ezen a napon Darren? Már az elején elbénáztam...Ha a többieknek nem is kell besegítés max csak fuvarra leszek jó, azt meg bárki meg tudja csinálni. Megérkezve a helyszínre leállítom a kocsi motorját, leveszem a felesleges ruhadarabokat rólam, majd kimászok az autóból. A pléddel együtt emelem ki Charles testét. Még mindig vérzik a nyakánál és még fog is egy ideig. A gond csak ott lehet, hogy túl sok kíváncsi személyt idevonzhat a vér illata. Majd a falka úgy is megtudja, hogy mi történt. Az csöppet sem hiányzik, hogy ide gyűljenek és bámészkodjanak úgy, mint a kínai turisták. A testet letakarva a földre helyezem, majd a táskámból kiveszek egy száll cigit. Nem vagyok nagy bagós, de ehhez hasonló eseteknél nekem is szükségem van erre a nikotin rudacskára. Aki kitalálta valamit nagyon tudott. A kocsinak támaszkodva, kezemben a cigivel várom Darren érkezését, miközben megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogy rendesen elmondhassam azt amit láttam.
Isabelle hangja zaklatottnak tűnt a telefonban, ami meglepő volt, tekintve, hogy nem úgy ismertem a nőstényt, mint akit sok dolog ki tud borítani annyira, hogy az a hangján is tisztán érezhető legyen. Találkozót kért, ráadásul nem a lakon belülre. Gáz van, ez biztos. Ryan ott csücsült velem a nappaliban, őt is érdekelte a nap végeredménye, de míg bohóckodással leplezte vagy épp oldotta a feszültséget, addig nekem ez nem ment. Ölni küldtem két farkasunkat, mással végeztetem a mocskos melót, s ha valamelyiknek baja esik, vagy valami rosszul alakul, az az én lelkemen fog száradni. A telefon után egyből felpattantam és indultam is a megadott helyre, nyomomban, mellettem Ryannel. Eszembe se volt elküldeni, vagy maradásra kérni, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy szükségem lesz rá, de bár tévednék!
Messziről érezni lehetett a vér és a halál szagát, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom, főleg mikor Isa ideges energiái is eljutottak hozzám. Nem húztam fel a pajzsom, lehet, hogy ajánlatos lett volna az álca, de még mindig az enyéim között vagyok, nem fogok pajzsozni! Charles szaga... Éreztem, hogy menet közben kifut minden szín az arcomból, hogy a levegő megtelik váddal, sűrű, ragadós bűntudattal és a lélegzés is nehezebbnek tűnt. Lassítottam, mikor tudatosult bennem, amire a szagok felfogásával következtettem: a svéd király halott. Megálltam a nősténytől pár méterre és csak meredtem a hullára, mintha azt próbálgatnám, hogy ha elég sokáig nézem, akkor feltámad, vagy eltűnik, eltünteti a hibámat is, lemossa rólam a vért. Az én hibám. Enyhén remegett a kezem, nem tudtam megszólalni és csak néztem...
A bátyus feszült, értem én, na de most mi lesz jobb így? Hozzak kötelet, valamit, esetleg dugjam a kezét a konnektorba, hogy kicsit lazábbra vegye a figurát? -Apukám, ha most hozok egy adag citromot, akkor befalod? Ettől fancsalibb képet nem tudsz vágni, fogadjunk, esküszöm a citrom is édesebben ragyog, mint te most. Vigyort kérek, vagy valami vicsor? Harapás? Kaparás, körbehugyozás, valami? Akármi? Bilit hozzak? Próbálhatok én bármit, olyan halálra vált képet vág, mintha a saját temetésére készülne. Hihetetlen a pacák. Én is tudom, hogy miért feszült ennyire, na de még keresztet sem kapott, lehet lazulni. Gumikkal kezdem lövöldözni, hátha akkor legalább a kezét felemeli, na de ez sem történik meg. Persze a telefon... na azért úgy ugrik, mint egy mérgezett egér, és arra már én is felkapom a fejemet. Ugyan csak foszlányokat hallok a beszédből, de a hangsúly... valami gebasz van, valami nem úgy sült el, ahogy kellett volna, azaz... ha jól sejtem, van egy halottunk.
Darren ha kér sem maradtam volna ott a nappaliban, őrzi az magát is, nem kellek én oda felvigyázónak, tehát utána rohanok, hogy mellette legyek, és összefussunk Isával. Már messziről érzem a vér szagát... az alvadt vérét, a halálét... wazz, ez Charles. Ahogy a nőstényhez érünk, és bátyus a testre mered, beállok elé, jobb, ha nem nézi tovább, engem viszont érdekel. Szó sincs róla, hogy nekrofil homokos lennék, na de... na deeee... muszáj füttyentenem egyet. -Hapsikám, ezt frankón kicsinálták. Kajakra mondom. Tisztára, mint a fej nélküli lovas. A kurva életbe... Thorra mondom, ez nem sétagalopp. Pont Charles? Hát öregem, jó utat a Valhallába, a Valkűrök kísérjenek odáig. Megveregetem a test vállát, kicsit sajátságosan reagálok a halálokra, nem éppen úgy, mint a bátyus, vagy az szokványos lenne. Bagót dobok a pofámba és rágcsálni kezdem, még mindig Charles testét bámulva. Hátrapillantok a vállam fölött, végül testem is követi a fejem mozgását, azaz Ed felé fordulok. Tudom, mire gondol, elrejteni sem tudja, de kb. úgy fest, mint aki a következő pillanatban összeesik. -Figyelj, ezt is bele kellett kalkulálni, oké? Pont Charles, engem is megdöbbent, de ez nem a te hibád. Fogod az adást? Ideje szervezni öregem, ezt pedig... bízd rám. Isa, te oké vagy? Megragadom Ed vállát, ha most a torkomnak esik, hát essen, bunyóztunk mi már nem egyszer, nem ugrok arrébb, de hogy nem engedem, Charles testét tovább bámulja, az tuti. A nőstényt is elzavarom onnan, bár ha ő pakolta fel szerencsétlent... mindegy, húzzanak el innen, a többit megoldom.
Nem kell sokat várnom arra, hogy megérezzem Darren illatát, amitől csak még idegesebb lettem. Ahogy elszívtam a cigim máris rágyújtottam a következőre. Azt hiszem ma egy dobozzal biztosan el fog fogyni, de lehet, hogy kettő is. Ilyenkor aztán kibaszottul nem érdekel, hogy mi helyes és mi nem. Ahogy már megpillantom Darrent ellököm magam a kocsitól. Mégiscsak ő a vezérük, a vezetőnk. Az alap tiszteletet megérdemli minden szituációban. Természetesen az én pajzsom sincs felhúzva. Mit kellene elrejtenem előle? Igaz nem az a személy vagyok, aki könnyen kitárulkozik és megosztja az érzelmeit mással, de azt hiszem ebben a helyzetben mindenki ugyan úgy érez és mindenkit ugyan annyira kiborít. Sokáig csak Darren arcát figyelem, majd végül Ryanre terelem a tekintetem. A szavai feldühítenek. Nem hiszem, hogy pont így kellene erre reagálni. Talán az idegeket jobban megkíméli az ilyen reakció, de ilyen méreg mellett kisebb a türelme az embereknek. A kérdésére nem válaszolok. Nem vagyok jól. Láttam megölni az egyik társunkat és láttam ahogy letépik a fejét...Ezek után ki lenne jól? -Ne Ryan! Én itt maradok! Ez a minimum, amit megtehetek érte, ha már így elcsesztem.-Nem fogom itt hagyni. Hibásnak érzem magam azért, ami vele történt. Egy ideig még az eltakart testet nézem, majd eldobom a cigim és Darrenhez lépek. Érezheti rajtam, hogy mind a mellett, hogy kivagyok borulva a szégyent, az elbukást érezheti. Kaptam egy feladatot és nem teljesítettem. Ha időben értem volna most nem lennénk itt. -Sajnálom Darren! Elbuktam! Későn értem oda! Sajnálom! Ha ki akarsz dobni megértem.-Sőt talán hálás is lennék érte. Megfutamodni nem fogok, így nem fogom itt hagyni a falkát, de ha Darren többé nem akar látni teljesen elfogadom. Természetesen nem sajnáltatni akarom, vagy a hattyú halálát eljátszani. Tudom, hogy ez Darrennek is milyen nehéz lehet, sőt neki a legnehezebb. A farkasom teljesen megadja magát és elheveredik a hím lábai előtt, én viszont a szemeit fürkészem. Nem fogom lesütni.
Ryan reakciója nem lepett meg, én nem ütköztem meg rajta, még hálás is voltam a röpke búcsúztatásér, hogy nem nekem kellett kimondanom, s hogy az ősi mitológiából merített, ami a skandinávok sajátja. De csak akkor nézek a testvéremre, mikor az megragadja a vállam. A pillantásom az övébe fúrtam, hosszú évek óta most először kezdtem újra komolyan félteni az életét. Az övét és a családomét, a társaimét. Majdnem egyforma magasak voltunk, ő kicsit nagyobb, így nem okozott különösebb nehézséget a farkasszemezés, s tudtam, hogy mindent kiolvasott a tekintetemből. Vettem egy nagy levegőt, amit lassan kifújtam, mintha ezzel a fojtogató érzéseket is elfújhatnám. No, az nem sikerült, de némiképp háttérbe szorultak. Isabelle-re siklott a pillantásom, s egy szívdobbanásnyi időre emésztő vágyat éreztem, hogy neki essek, hogy rákenjek mindent, hogy bűnbakot csináljak belőle, és a saját hibámat az övévé tegyem, akkor viszont biztos lehettem benne, hogy az öcskös helyretesz. De nem csak ezért hessegettem el villámgyorsan a gondolatot - undorító lett volna ezt tenni a nősténnyel. - Ne okold magad, Isabelle, ez nem a te hibád, és nem foglak kitenni ennyiért a falkából. - Farkasom jelzi az övének, hogy nincs szükség megadásra, behódolásra most. Nagyot sóhajtottam, kezemet Ryan vállára tettem és kicsit eltoltam magamtól, hogy vethessek még egy pillantást Charlesra. - Add meg neki őseink végtisztességét, de előtte... Isabelle, kérlek, meséld el, mi történt. Tudnom kellett, mert muszáj volt. Éreztem a másik két farkas energiáit, hogy ők se nyugodtak, felzaklatta őket a dolog, különösen Isát, s ehhez képest a svéd élettelen teste csak még ijesztőbb csendbe burkolózott. Láttam már halált, olyanét is, akit a világon mindennél jobban szerettem, de ez... ez volt eddig talán a legnagyobb pofon. Ő úgy halt meg, hogy én valamit rábíztam, s aközben vesztette életét, mialatt nekem próbált megfelelni. Lehunytam a szemem egy hosszú pillanatra. ~ Mindjárt jobb lesz ~ biztosítottam Ryant, ha esetleg megint valami távol tartással próbálkozott volna, de az az igazság, hogy inkább csak bizonygattam, magamat pedig hitegettem.
Isára pillantok, látom, hogy ideges és éppen nem a történtek miatt, hanem azért, amit mondok. Most mé? Azért mert nem borultam sírva egyikőjük vállára sem, vagy nem sápadtam le, nem estem kétségbe? Valaki így gyászol, valaki úgy, én pedig a magam módján. Viking vagyok, nálunk a harcban való elesés hősi tettnek számít, és mindenki erről álmodik. Edre tényleg elég egy pillantást vetnem, hogy tudjam, most meg kell fognom, de nem azért, mert ne lenne elég erős ahhoz, hogy megálljon a lábán. Tudom, mi játszódik le benne, mennyire félti a falkát, minket, hogy magát hibáztatja, hiszen ő küldte csatába Charlest. A nőstény hangjára ismét rágok egyet a bagón. -Mit csesztél el Isa? Mondd, mit? Nem nyomtad gyorsabban a gázpedált, vagy mit? Ha nem lennék magam is ideges, akkor röhögnék a kijelentésen, mert ez vicc. Elvesztettük Charlest, rendben, na de hagyjuk már ezt a most ki a hibás bűnbakkeresése óvodás módszert, mert be fogok morculni, és akkor is megteszem, ha Ed lesz a következő aki ezt kijelenti. Ezért is nézek értetlenül a nőstényre, amikor közli Eddel, hogy megérti, ha kiteszi a falkából. Ne most zakkanjunk már meg, könyörgöm. -Mielőtt elindul, hogy mi és kinek a hibája, zárjuk is le, oké? Ezzel nem jutunk semmire, ha most mindenki magára mutogat. Más már tényleg nem hiányzik most, csak a hibáztatások tömkelege. Akció volt, harc volt, biztosra akartunk menni, nem sikerült, ez sajnos hozzá tartozik, akár tetszik, akár nem. -Mindenképp. Bólintok, tisztességes temetés lesz, elintézek mindent, most viszont hagyom, hogy Ed eltoljon, de azért nem eresztem el, Isára pillantok, hogy elmondja, mi történt. Mi lett a vége, azt látjuk, de az is érdekel, mit látott, mire ért oda későn. Nem vagyok nyugodt, de állati jól elő tudom adni, hogy ez márpedig így van, bátyus is ezt akarja bebizonyítani, amire felhorkantok, mégsem állok be közéjük,csak akkor, amikor látom, hogy becsukja a szemét. ~Menjetek vissza. Másnak nem üzenek, pedig ebben az állapotban nem szívesen hagyom magára Edet, viszont Charles sem heverhet itt, és ha azt mondtam, ezt a részét elintézem, akkor megteszem. Kerítek koporsót és minden egyebet, a többiek ne lássák így, maradjon meg úgy az emlékeikben, ahogyan az akcióra ment.
Darren válasza picit megnyugtat engem, bár ennek ellenére is továbbra úgy érzem, hogy tehettem volna többet is Charlesért. Ezek után semmit nem cseszhetek el a rám bízott feladatok közül. A többiekre jobban oda kell figyelnem. Amint megcsörren a telefon indulok és nem várom meg, hogy pontosan miért is keresett. Éppen kezdenék megnyugodni, mikor Ryan beleüti a pofáját a beszélgetésünkbe. Ki kérdezte őt? Csöppet sem vagyok kíváncsi az ő véleményére. A farkasom morogni kezd rá, miközben és méreggel telt tekintettel pillantok rá és emelt hangon válaszok a kérdéseire. -Azt, hogy nem segítettem neki, mikor kérte! Azt, hogy tétlenül néztem végig ahogy fejbe lövik, majd letépik a fejét. Egy kibaszott egyszerű feladatot kaptam Darrentől és még ezt is képes voltam elcseszni! Segítenem kellett volna neki, de én csak ültem ebben a kibaszott autóban és meg sem mozdultam! Te nem voltál ott Ryan!-Legutóljára ennyire csak a teremtőm halálakor buktam ki, még sírni sem sírtam azóta ez idáig. Érzem, hogy a könnyek végigfutnak az arcomon ahogy a hím szemeibe nézek. Pár másodpercig még állom a tekintetét, majd elfordulok tőlük és a kocsihoz sétálok. A hátsó ajtókat becsapom, majd rá is gyújtok egy újabb szál cigire. Hallom Darren szavait. Hogyne hallanám. Elmesélni nekik...Ettől tartottam. Bíztam abban, hogy ez elkerülhető lesz, de ezek szerint nem. Na jó jobb túl esni rajta minél hamarabb. Mielőtt feléjük fordulnék letörlöm az arcomról az oda került könnyeket. -Nem tudom, hogy pontosan mi történt. Mire odaértem három betolakodóval nézett farkasszemet Charles. Tele volt sebekkel, de az egyik betolakodó is vérzett. Nem tudom, hogy a megadott személy volt e vagy sem, de az egyikük végül fejbe lőtte. Kiszálltam a kocsiból, hogy elhozzam a testét, de akkor egy másik odasétált hozzá és rezzenéstelen arccal tépte le a fejét. Mint valami díj, amit be kell gyűjteni...-Miközben beszélek csak a letakart testet figyelem és minden újra lejátszódik bennem. -Az, hogy előtte mi történt nem tudom. gondolom a megadott személy is hívott segítséget.-Nem hiszem, hogy Charles három farkassal akart volna elbánni egyszerre.
Vettem pár nagyobb levegőt, mint valami béna jógaórán, ezzel párhuzamosan pedig hagytam, hogy a farkasom hűvös energiái körülöleljenek, lehűtsenek és értelmesebb gondolatokat szüljenek. Az egyik farkasunk meghalt feladatteljesítés közben. Tudta, hogy az ellenfélről nincs sok infónk, így is vállalta. - Elég! - Nem emeltem fel a hangom, de határozottan csengett. - Megmondtam Isabelle, ez nem a te sarad. Azzal, hogy ott ültél, Ryannek igaza van, sehova se jutunk, ha most itt lecövekelünk. Hallgattam Isa beszámolóját a három farkasról és arról, amire odaért, a végén pedig biccentettem. - Mutasd meg a betolakodókat, kérlek! - A pajzsom nem volt fent, szóval gondtalanul küldhette az emlékképet. Ha csak velem osztotta meg őket, és Ryannel nem, akkor egyből továbbítottam is az öcskös felé, egyszerűbb és gyorsabb volt, mint később ezzel pepecselni. - Korukat, vagy egyebet meg tudtál még figyelni? Ha nem, azt se róttam fel neki, mert nem tudtam, hogy fent volt-e a pajzsuk, emellett Isa is minden bizonnyal nem azzal volt elfoglalva, hogy a lehető legtöbb információt szerezze be róluk. Jó lett volna, de aki a kicsit nem becsüli... Miután ezt a kört is letudtuk, az öcskösre pillantottam. ~ Később beszélünk. ~ Mert muszáj lesz, és egyébként se fog megártani azt viszont még nem tudtam itt, hogy két hétig remete leszek. - Gyere, Isabelle! - intettem kezemmel a nősténynek. A furgont is Ryanre hagytuk, volt némi bűntudatom, hogy mindent a nyakába sóztam, de Ash mellé még ez is kicsit kezdett sok lenni, és azt se akartam, hogy Isabelle ne adj isten valami hülyeséget csináljon ez után az este után...
Kezdőlap
//
