Mondhatnám, hogy utálom magamat mindezért, hogy undorodom magamtól, ám ott lenne a kézenfekvő válasz: akkor ne tegyem, ne így. Nem akartalak bántani. Most sem akarlak, mégis megteszem, ám egyből szeretném elsöpörni mindazt, ami megsebez. Ezért is megyek el. Hátradőlt, kitámasztotta magát a kezével és én... miközben kérem magamnak a távolságot, pontosabban közlöm, hogy be fog következni bizonytalan időre, utána nyúlok megfordulva, hogy az inge szélét elérjem, megmarkoljam. Kérdezném, faggatnám, hogy szerinte tényleg olyan vagyok, mint Akuti, hogy futólag ígérek, aztán vissza se nézve elrohanok az ellenkező irányba? Hogy ugye nem hiszi, hogy csak úgy meg tudnék feledkezni róla, hogy aztán szép lassan el is feletjsem? Nem, Abooksigun. Kegyetlenség, amit veled teszek most, tudom, de azt is, hogy jóvá fogom tenni és ez a nap nem az lesz, amelyiken megkaptál és el is vesztettél. Mégsem szólalok meg az elhangzottakon túl, nem halmozom el ígéretekkel, csak azt az egyet kapja. Nem így akartam ezt az egyet se tenni, azt hittem, később fog jönni, majd akkor, amikor rendet tettem a körülöttem táncoló káoszban. Nem lett volna keserűség, elmaradt volna minden most érzett fájdalom, színtiszta örömöt adhattam volna, ám úgy tűnik, ez - most még? - lehetetlen. Bocsáss meg. Sietni fogok, ahogy csak tudok. Felélénkült a bennem hullámzó mágikus energia, szemem felragyogott a válasz hallatán, mert az ezzel kapcsolatos maradék aggodalmamat is elhessegette. Megkaptam a bizonyosságot a kétségek helyett, a kezdő löketet a többi, rám váró feladathoz. Csendes bizakodás lángja lobbant bennem, reméltem, hogy érzi, hogy tud róla és merít belőle magának is, amikor megcsókol. Kezem a nyaka olalán pihen, az érintés puha, már-már fuvallatnyi, ám eléri, hogy erősebb, eréjesebb legyen. Pár elsuttogott szó, ujjaim már tarkójánál vájnak halványvörös csíkokat bőrébe, tekintetem határozottabb, mint az elmúlt hetek bármely napján. - Nekem ne hazudj. - Én se tettem, pedig mindketten tudjuk, hogy most könnyebb lenne, ha elhallgattam volna, ha nem most esküdök. Egyszer már elringatott ebben, amikor lábadozása közben odabújtam hozzá, helyet követeltem magamnak az ágyában, a szívében, a gondolataiban... De többször ne tegye, előtte se tette, elég volt a hazugságokra épült várakból, hisz egyik összeomlásának súlyát nyögöm még most is. Tőle nem akartam ilyet kapni. Inkább fájjon, inkább tudjam, hogy nehéz és miattam van, semmint ál-nyugalomban ringassam magam. Megyek mindenképp, de ne ámítással búcsúzz tőlem, Abooksigun! Eleresztettem, nem tartottam vissza, holott ahogy ő kérlelt volna, hogy ne menjek, úgy kértem volna én is őt, hogy legalább még pár órát hadd kapjak belőle. Felálltam én is, nála jóval lassabban, némileg talán kimérten. Szerettem volna magammal hívni. Játékosan közölni, hogy azért ha ráér, meglátogathat, mert akkor sincs messzebb Anchorage, ha nem vakrandira jön. De neki itt a helye, ide köti minden - és ha így haladok, lassan engem is. Vigyázzon magára, várjon meg, amint tudok, jövök. Sietős mozdulatokkal állt neki a vetkőzésnek, ahogy az ő keze reszketett, úgy reszketett a lábam. Az alakváltás, ami mindig lenyűgözött, most a színtiszta fájdalom kiélése volt, amit nem akartam látni, de ha már egyszer... kivívtam, nem fordíthattam el a fejem. Megvártam, amíg nekiiramodott, addig követtem a tekintetemmel a fekete farkast, amíg lehetett, hogy azt követően visszaroskadjak a tönkre. Szükségem volt pár percre, a zaklatottságát tekintve pedig nem tartottam attól, hogy előbb visszatérne, mint ahogy én távozok. Vagy titkon reméltem, hogy mégis előbb lecsillapodik és itt ér. Nem így lesz, tudtam jól, így hamar elvetettem a kislányos képzelgést, helyette a sebtében levetett ruhái után nyúltam és összehajtogattam, majd egymásra pakoltam őket. Amikor végre biztos lehettem abban, hogy elbír a lábam, felálltam, a holmiját pedig a tönkre tettem. Hirtelen nem tudtam mással köszönetet mondani.
Lefelé ballagtam. Nem hittem, hogy ilyen gyors és rövid látogatásom lesz, különösen a korábbi napokhoz képest tűnt mindez szívfájdítóan kevésnek. Búcsúzóul még vetettem egy pillantást a Lakra - amilyen keveset jártam itt egyébként, mióta ide jöttem, annyira gyakori vendég lettem az utóbbi pár hétben -, majd az alant elterülő város felé fordultam ismét. Séta közben elővettem a mobilomat. Írni kezdtem, mindazt, amit nem mondtam el, a miérteket, az okokat, hogy nem hibás semmiben, de még a felét se pötyögtem be, amikor már az egyetem közelében jártam. Visszatöröltem az egészet. Semmit sem küldtem végül, csak bementem egy éjjel-nappaliba, ahol elhanyagolható költekezésbe vertem magam, majd a társasáház felé vettem az irányt, amiben az ő lakása is volt. Nevetséges semmiség, mégis... engem megmosolyogtatott és reméltem, hogy őt sem a keserűség fogja átjárni, amikor majd ki tudja, mikor megtalálja az ajtó előtt hagyott apró matricás rágót. Én nem Akuti vagyok, Abooksigun. Bízz bennem...
Mert én újra tudok bizakodni és remélni, ezt pedig megint neked köszönhetem.
Napi hajtás helló, végre a magam ura vagyok, azaz irány az erdő, ahol azt tehetem, amit akarok, és úgy, ahogy akarom. Edet kergettem ugyan, de az isteneim azt akarják, még fogócskázzunk egy kicsit, mielőtt összefutunk. Addig marad az sms, amiből küldtem párat, a többi most mellékes. Cuccal érkezem, nem, nem óhajtok vadászni, egyelőre, mással akarom elütni az időt, és mi az, ha nem a táj bámulása. Távolba nézésben is jó vagyok, az utóbbi időben ebbe belejöttem rendesen. Ugyan az összképet talán rontja, hogy még mindig öltönynadrágban flangálok, de legalább az ingujjamat feltűrtem, így lazább a hatás. Nekem. Magam mellé teszem a táskám, és hanyatt vágom magam a földön, hogy az eget nézzem és gondolkodjak. Victort sem zargattam mostanában, azt leszámítva, hogy néhány csapdát elhelyeztem a számára, de a végeredményt nem tudom, ugyanis nem a lakásomban tartózkodok, de majd megtudom, ha lecsap a haragja. A felhők érdekes alakzatot vesznek fel, és én képes vagyok még mindig gyermeki ártatlansággal rácsodálkozni, ahogy a természetre is. Másnak ez időpocsékolás lehet, nekem sokat jelent. Visszatalálni a gyökereimhez, nem elfeledni azt, ami fejlődést eredményez. Elhanyagoltam néhány dolgot, most pedig pótolok, újra tanulok és dolgozom, azzal, ami én vagyok, ami bennem van, amit kaptam, hoztam magammal, és a múltamat képviseli. Hirtelen felülök, néhány jelet rajzolok magam köré, és vigyorogva dőlök vissza. Ujjammal a felhőből kibontakozó formákra célzok, mintha próbálnám eltalálni, mert az megnyugtat. Hülye szokás, de akad még néhány furcsaságom, amit mások előtt nem fedek fel. A táskámért nyúlok oldalra, és kiveszem belőle a múltam egy darabját, egy láncot, amit ismételten a nyakamba akasztok, de most nem teszem be az ing alá, amúgy sem látja senki. Izlandra gondolok, ahol felnőttem, s talán egyszer hazatérek, ha az istenek is úgy akarják, de lehet, az sosem következik már be, még nem tudom, homály fedi a képet, ami felettébb zavar. A családom biztonságban van, a többi pedig pont nem érdekel, csak az, hogy magányomba temetkezhessek, és korrigáljam azt a hibát, amit elkövettem. Volt idő, mikor félretettem azt, amire születtem, mert pihentem, hittem, hogy pihennem kell, és tévedtem. Újult erővel vágtam bele ismét, és erősebb vagyok, mint valaha, az istenek megbocsátottak, az Északi Pantheon nem fordult el tőlem. Vigyorogva lövöldözök tovább a felhőkre, képzeletbeli lyukakat okozva nekik... tényleg jó szórakozás, ezt másnak is ki kellene próbálnia. A környezetem neszeire figyelek egyedül, tudom, mi az, amire fel kell kapnom a fejemet, és mi az, ami mellékes. Farkasom nyugodt, és semmi mást nem akar, csak heverészni, élvezni a napsütést, és az erdőt.
Rengeteg jó fa található itt, az erdőségben. Sokkal inkább az idén volt időm arra, hogy rendesen be is járjam az erdőt, természetesen megadott határon belül, avagy kívül, kinek mi tetszik, a többi kérést, mivel tudom, itt milyen fák találhatók, leadtam „rendelésben”. Vannak fák (és dolgok), amiket viszont nem adok ki a kezemből, szó szerint. Még két hónap és jövök értük, hogy elvihessem, engedéllyel. Most nincs kedvem cigire gyújtani, ráérek akkor, ha leülök valamelyik tisztáson. Rám jön a rossz vagy a kíváncsi kisgyerek és a még fészekben ülőknél a fára mászok és onnan nézem őket. Eddig három fészek ilyen. Na és persze a gyümölcsök a fán. Raknék bele a zsebembe Scarlettnek is, de lekvár lenne, mire hazaérnék, így csak annyit veszek le, amennyit megeszek. A fa tetejéről észreveszem, ahogy egy alak a földön ülve rajzolgat maga köré. Figyelem, majd azt, ahogy szórakoztatja magát. Sosem hittem abban, hogy amire véletlenül bukkanunk, menjünk is el mellette, mintha sosem láttuk volna. Elég sok mindenkivel nem találkoztam volna akkor és ismerhettem volna meg, még ha csak egy beszélgetés erejéig is. Fekete ing és erős szövésű farmer, bakancs van rajtam, hogy bírja a terepeviszonyokat az emberi láb, de legszívesebben négy tappancson szeretem körbejárni a környéket, most nem akartam. Leszakítok útközben pár bogyós növényt a bokorról. Tudom, hogy érezni fogja a jöttömet, de nem zavar. Ívben átlövök felette két bogyót, a látómezejébe. Nyugodt léptekkel érkezem, majd ha a közelébe érkezem, felfelé nézek. - Mire lövöldözöl? – és még az is érdekel, mit írt a földre. Kíváncsi voltam mindig is, de nem szokásom dolgokba beleütni az orrom. Feltolom a fejemre a napszemüveget, és úgy nézek rá. Nem rejtem sem a korom, sem a vérvonalam, meg úgy egyáltalán semmit. Kivéve a múltam véres részét, de abban minden fajtámbéli bővelkedik, véleményem szerint. Senki viselkedése nem szokott meglepni. Mindenki olyan, amilyennek gondolja magát, s cselekedjen kedve szerint. Egy határig simán eltűröm.
Élvezem a természet közelségét, a friss levegőt, a fák illatát, és azt a nyugalmat, ami innen árad. Szótlanul fekszem, lövöldözök a felhőkre, és hagyom, hogy az energiák körbelengjenek. Amiket magam köré rajzoltam, azokat nem véletlenül tettem, és eszem ágában sincs megszakítani a folyamatot, akármi történjék is. Másnak jelentéktelen firkának tűnhetnek, nekem sokkal többet jelentenek, de ezt nem fedem fel, és azt sem, mi értelme volt az egésznek. Töltődök, mert ideje, töltődök, mert nem fordítok hátat annak, ami vagyok, aki vagyok, itt meg a kutya sem zavar. Farkasom is élvezi a helyzetet, fürdik a kavalkádban, pont úgy fest, mint egy félelmetes fenevad, ahogy fürdős kurva módra, röhögve sütteti a hasát. Összeillünk, nem vitás. Idegen energiákra figyelek fel, ám nem érzek semmi veszélyt, így továbbra sem mozdulok, csak a bogyókat követem a tekintetemmel, hogy utána a tüzelőt is szemügyre vegyem. Jóval idősebb tőlem, de nem támadni készül, és nem falkatag. Mégsem vagyok egyedül, bár éreztem a közeledtét, ha zavart volna, felkelek, és eltűnök, de nem. Ma nincs kedvem. Aztán valami derengeni kezd, mintha... mintha róla már hallottam volna. -A felhőkre. Szeretek gyereknek lenni. Farkasom sem mozdul, úgy figyeli az idegent... kell ennél több? Minden benne van a heverészésben. Óvatosan vizslatom az érkezőt, érzek felőle valamit, azaz belőle, ami olyan, mint én, vagyis hasonszőrű. Végül felülök, mutatom neki, üljön le nyugodtan, már ha nem zavarja, hogy mocskos lesz, bár az öltözéke nem arra utal, kényeskedne, és nem hiszem, hogy a földet koszosnak tartaná, azt, ami a természet része. A láncomat sem teszem el, a táskámért sem nyúlok, majd ha szükséges, csak akkor. Érdekes fazon, különc külsővel, különc viselkedéssel. Nem nagyon láttam olyat, aki teljesen leengedi a pajzsát, és nem rejti el a valós korát. -Hívott a természet? Beugrik, miért volt az az érzésem, hogy talán mégis ismerem. Míg Ednek asztalos műhelye van, neki az a fafaragós, ahol szobrokat és egyéb tárgyakat alkot. Stimmel, és mégis furcsa. Magányosként tengeti az életét, nem tartozik sehová, és mégis tudom, hogy több annál, mint amit mutat magából, csak más területen, mint amin én vagyok. Érdeklődve figyelem tovább, és remélem, nem arra gondol, hogy éppen vizelési ingere és szokása érdekel.
Úgy tűnik a régi autóm még megvan és többé-kevésbé működőképes is, így miután tettem vele egy próbakört - csakhogy tudjam, hajlandó-e még gurulni alattam - elindulok a hegyről lefelé a nagyfőnök lányáért. Ma ugyanis megnyert egy edzést magának, ha már megkeresett ezzel a kéréssel és az Atanerk is rábólintott. Nagyon fiatal farkas még, így tulajdonképpen nem volt nehéz dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy mivel is kezdjünk. Kb mindennel. A vérvonalának megfelelő edzés marad majd csak ki annak okán, hogy ebben egy villám többet tud neki tanítani. A hotel elé minden gond nélkül gurulok le és még megállni is sikerül - jók a fékek is, hurrá! - majd pedig a recepcióhoz kísérem magamat. Azt mondtam Siennának, hogy ott várjon, felviszem a hegyre és ott fogjuk tölteni a napot. Legyen nála víz, viseljen kényelmes ruhát, amiben könnyen tud majd mozogni, másra meg nem lesz szüksége, a többit hozom én. Eddig nem gyakran jártam itt és nem csak azért, mert öt évig távol voltam. Egyszerűen nem volt rá okom. Legutóbb azonban pont nem is olyan régen kellett a lábamat betenni a hotelbe, leginkább annak okán, hogy pofavizitre jelentkezzek az új Atanerknél. A nagy találka megvolt és mondhatni simán is ment. Most pedig megint betolom a képem a flancos épületbe. Farmer van rajtam, egy póló és egy kigombolt, laza ing, meg napszemüveg, amikor eltalálok a recepcióhoz és reményeim szerint már ott lesz a kis nőstény, ha pedig így van, akkor egyenesen hozzá lépek. - Szia! Ha kész vagy, mehetünk. - intek a fejemmel a bejárati ajtó felé és hacsak nincs valami nagy akadálya, akkor el is indulok arra, amerről jöttem, remélhetőleg másodmagammal. - Amíg felérünk a hegyre, szeretném, ha elmondanád mi az, amit eddig gyakoroltatok a farkasoddal. - az autómhoz érve beülök a vezetőülés felöli oldalra és reményeim szerint Sienna az oldalamon fog landolni, amikor beül. - Még nem ismersz, szóval azt elöljáróban elmondom, hogy nem vagyok valami kíméletes, szóval finomkodni nem fogunk. Amíg odaérünk, készülj arra, hogy fájni fog és baromira ki fogsz fáradni délutánra. - nem vagyok se gonosz, se szemét, ez egyszerűen arról szól, hogy a farkasát kell edzeni és az nem megy finom és tutujgatós módszerekkel. Én legalábbis nem hiszek azokban.
Az úgy volt, hogy én nem akartam ezt az egészet erőltetni egyáltalán, amolyan ráérős tempóra gondoltam, mármint, úgy a nagy egészet nézve, mert egyébként majdhogynem nonstop szadizva voltam az átváltozásokkal, és a futással, és sokáig elképzelni sem tudtam, hogy fogok én bármi mást csinálni. Három hónap után viszont már úgy érzem, hogy túlbuzog bennem a tettrekészség, és hogy abszolút nem vagyok fáradt, és jöhet még. Nos, gyakorlatilag bármi. Úgyhogy meg is ragadtam az alkalmat arra, hogy felkeressek egy mentort. Nem akartam Lucast, mert így is annyi dolga van, meg valamiért vonzódtam a hegyekhez, és inkább onnan választottam valakit, hátha akkor még többször jutok el arra. Mostanra eléggé kikristályosodott bennem, hogy a farkasom nagyon is túlbuzgó, bár ahogy eddig tűnt, inkább egyelőre olyan mindent gyorsan akaró, mindenbe belekapó típus, és állandóan pörög. De tényleg. Fárasztó, szerintem sosem alszik, pedig én azért néha értékelném. Nem mondom, hogy rosszban vagyunk, mert ez nem igaz, de egyelőre nehezen tudom kezelni azt a vehemenciát, amivel mindenhez hozzááll, hiszen nagyjából úgy veti bele magát mindenbe, mintha az élete múlna rajta. Érzéseim szerint túl gyorsan akar sokkal jobb lenni, de egyelőre hagyom, hogy rájöjjön, nem feltétlenül kell ennyire elkapkodni a dolgokat. Apa azt is mondta, hogy az önuralmamat egyelőre ne bízzam másra, mert ő szeretné megadni a kezdőlökést, szóval az is tabu, de még így is bőven van mit csinálni szerintem, mivel úgy körülbelül tényleg szinte ma született farkaskölyök vagyok. Vizet azt hoztam, konkrétan négy litert, ne is kérdezze senki, de annyit iszok mostanában, hogy az valami botrány, a zabálásokról nem is beszélve. Olyan szinten égetem a kalóriákat, hogy az valami félelmetes, pedig egész életemben sportoltam, azt hittem, annál nincs feljebb. Tévedtem. A kényelmes ruha szintén megvolt, edzőcipő, futónadrág, mostanság ebben élek, szerintem egyértelmű, miért, és egy feszesebb sport felső felett egy kicsit melegebb hosszú ujjú, mást az elmondottaknak megfelelően nem hoztam, mert arra már rájöttem, hogyha az idősebbek mondanak valamit, azt egyáltalán nem véletlenül teszik, és nem árt igen pontosan odafigyelni a szavaikra. - Szia! Indulhatunk. Biccentettem rögvest, most még egész lelkesen mosolyogva, bár azért alapjában véve is kicsit nyúzott voltam non-stop, de ez erről szólt. Mostanában csak akkor pihentem ki magam, amikor Apuhoz mentem, mert péntektől vasárnapig nála voltam, és akkor semmi farkasos dolog nem jöhetett szóba Castor utasításai szerint. Nem mondom, hogy nem volt bizonyos szempontból áldás, bár a farkasom bosszús volt miatta, és én sem értettem, ugyan miért ne tanulhatnék tőle bármit is. Legalább valami mentális témát… de szerintem azt fogom csinálni, hogy valakivel megtanulom az alapokat, aztán vele majd gyakorlom, talán ezelőtt is meg kellene majd kérdeznem Castort, nehogy belemásszak valami engedetlenségbe. Nehéz navigálni két apa közt, ez teljesen biztos, de inkább ez, minthogy az egyik már sose legyen elérhető közelségben. - Nem is kell kíméletesnek lenni, abból gondolom nem sokat tanulnék. Annyit mondott ma még nekem Castor, hogy az önuralmamat se piszkáljuk egyelőre, azt majd ő. Nem mondom, hogy ettől nem kerülgetett a frász kicsit, de egyébként gondolkodás nélkül rábíznám magam bármikor, szóval jöjjön csak az a gyakorlás is. Sőt, bizonyos szempontból még várom is. - Nagyon sokszor változtam már át, úgy harmincnál megálltam strigulázni, szóval az már egész jól megy, és már olyan is volt, hogy kibírtam a végéig. Meg… futunk, rengeteget futunk, életemben nem futottam annyit, amennyit az utóbbi három hónapban. Egyelőre ezeken van a hangsúly, de gondolom erre Castornak megvan a stratégiája, szóval eszemben sincs megkérdőjelezni a hasznosságát. Igazság szerint a futás sokkal inkább buli így, sosem voltam lassú, elég agilis alkatom van, de azóta, hogy megkaptam a farkast… félelmetes. Imádom.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Ahogy autóban vagyunk mind a ketten, már adom is a gyújtást és a motor fel is mordul hangosan. Amíg válaszol arra, hogy hogyan is áll, kigurulok a hotel parkolójából vissza az útra és utána egyenesen fel a hegyre megyünk. - Akkor egy véleményen vagyunk. - bólintok egyet röviden majd egy indexelést követően be is fordulok az egyik sarkon vezetés közben. - Oké, ahogy az Atanerkünk akarja. - vettem, akkor ebbe nem piszkálunk bele. Igazából kétfelé fogom szedni a mai edzésünket, leginkább azért, mert kölyök és úgy hiszem így hatékonyabban tudunk haladni, ha elfárad az egyikben, jöhet a másik tréning. - Egyedül is megy a váltás vagy csak akkor, ha rásegítenek? - igen, hallottam, hogy már egész jól megy neki és kibírja a végéig, de az nem mindegy, hogy önmagától képes-e beindítani oda-vissza vagy akkor megy jól, ha ebbe azért még van segítsége. Nem ismerem még a nőstényt, szó szerint alig, hogy visszatértem, ezért jobb, ha mindenre rákérdezek. - Az kifejezetten jó, nem csak a vérvonalad adta képességed fejleszti, hanem többek között az állóképességed is, bár gondolom ezt te is tudod. - a futás mindig hasznos, így az abszolút jó, hogy csinálja. - Mára két dolgot tervezek, aztán meglátjuk, hogy alakul. Az egyik a mentális kommunikáció lesz, a másik pedig regeneráció. Ha még egyiket sem kezdted el, akkor ne várj sokat tőle, nem fog egyik sem jól vagy gyorsan menni, villám vérvonal ide vagy oda. - az viszont egészen biztos, hogy mindkettő baromira ki fogja meríteni, erről gondoskodom. - Hogy jössz ki a farkasoddal eddig? - nyilván érdekel az is, hogy az összhang morzsái megvannak-e közötte és a bundása között, mert ez is sokban befolyásolja, hogy miként tudunk majd haladni és mennyire tudom terhelni őt a továbbiakban. Újabb kanyar után emelkedő felé hajtunk, már nincs messze a hely, ahová viszem. Jobb szeretek a szabadban edzést tartani, mint a négy fal között. Farkasok vagyunk, így azt gondolom alapvetően a természetes közegünk nem egy büdös edzőterem. Ahogy elérjünk az úti célunkat megint leparkolok az autóval és innen gyalog folytatjuk utunkat be a fák közé. - Most még a farkasodat én fogom bent tartani, főleg annak okán, hogy az önuralmadat a Teremtőd akarja edzeni, így ezzel neked nem kell majd foglalkoznod. Pontosan el fogom mondani, hogy mikor mit kell tenned vagy mivel kell próbálkoznod. Igyekezz aszerint csinálni mindent. - adok némi instrukciót, mielőtt még bármibe belekezdenénk, majd amikor megvan a fák között egy szimpatikus hely, megállok és egy intéssel jelzem, hogy pakoljon csak le nyugodtan az egyik fa tövébe. - Egyelőre két fő szabály lesz, mégpedig az, hogy hangosan nem szólalhatsz meg és csinálsz mindent úgy, ahogy mondom. - meglátjuk miként is fogadja így emberi alakjában a gondolati úton történő kommunikációt és azt is, hogy képes lesz-e bármiféle részleges válaszra majd. ~ Ülj le. ~ ez most még csak egy egyszerű utasítás, de mivel tényleg szinte semmit sem tudok a nőstény képességeit illetően, úgy ítélem, hogy kezdjünk mindent a legelején.
- Általában rásegítenek, párszor próbálkoztam már egyedül megcsinálni, és éreztem is, hogy történik valami, de olyankor hamarabb van képszakadás. Szerintem úgy rohan kifelé, amint lehetősége van rá, hogy eltarol mindent maga előtt. Szóval, inkább az ő számlájára írom, hogy sikerült, mert neki aztán semmit sem kell kétszer mondani. Épp ezért annyira nem erőltetem a dolgot, mert szeretném elérni, hogy többször emlékezzek az átváltozva töltött pillanatokra, mint sem, de azt elég nehéz, ha letarol, akár egy tank, és aztán félresöpör, hogy most ő jön. - Igen. Azt inkább nem firtattam, hogy technikailag az állóképességemmel azelőtt sem volt semmiféle probléma, elég jól megedződtem ilyen téren még emberi létemben, de nyilván mindenki azt mondaná erre, hogy nem elég, így hát fölöslegesnek látom példálózni vele. Nevetség tárgya nem kívánok lenni. - Tudom, hogy nem kell csodákat várom egyetlen alkalommal, sokat kell gyakorolnom, hogy kialakuljon minden. Mondanám, hogy annak rendje és módja szerint, de nem hiszem, hogy az ilyen téren való magabiztosságom, és a magam felé támasztott elvárásaim bárkit meghatnának. Örülök neki egyébként, hiszen egyikben sem árt fejlődnöm, és szeretném is minden oldalról megalapozni ezt a kérdést lassacskán, mert tényleg fontos számomra, hogy ne egy mihaszna valaki, kolonc legyek csupán, hanem reményteljes farkaskölyök, akiről elhiszik, hogy egyszer tényleg hasznos is lesz. Tudom, nőstény vagyok, de azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy itt csak a hímek érnek valamit. - Egész jól, ahogy észrevettem, nem olyan nagyon hirtelen haragú, mint a vérvonalam többi tagja, vagy lehet nagyon sokat számít, hogy én magam sem vagyok az. Meg szerintem az is elég fontos, hogy mindig ki van fárasztva. Egyébként, félelmetesen pörgős, és mindent azonnal akar, de mivel egyelőre egyetértünk abban, hogy amit csinálunk, arra épül a jövőnk, ezért nincs gond. Lehet kicsit terjengősebben mondtam el, mint számított rá, de én általában elég bő lére eresztem a gondolataimat, bár manapság azon veszem észre magam, hogy kicsit hadarok, és kicsit olyan lehet ezért a hatás, mintha állandóan be lennék sózva. Határozottan nem vagyok. - Rendben, értettem. Bólintok rá, gond nélkül fogom megfogadni minden tanácsát, elvégre nem véletlenül mentor, még akkor is, ha nem rég jött vissza, de korábban a falka tagja volt, nyilván nem a semmire kapta meg ezt a címet, a szememben csak több lehet valaki akkor, ha hajlandó a kölykökkel foglalkozni. A mutatott fa tövébe lepakolom a vizeket, s mivel mást nem hoztam, ezért ennyiben ki is merül a dolog, később szerintem a pulcsim is ott landol majd, mert vélhetőleg ki fogok melegedni, vagy mondjuk véres lesz, és az azért elég kellemetlen a közelemben, arra még az én farkasom is ugrik. Hangosan nem szólalhatok meg, remek, kezdem akkor már most, így csak bólintok a szavaira, még jó, hogy az előbb annyit beszéltem, és ki is tikkadtam tőle, kész felüdülés lesz ismét a fegyelmezettségemet csillogtatni azzal, hogy nem beszélek. Az utasítása szerint le is ülök a földre, laza törökülésbe, egyenes háttal, mintha legalábbis meditálni akarnék, de erről nincs szó, egyszerűen az átlagosnál sokkal fontosabb számomra a tartás. Várom hát, hogy mi következik, mert ha fene-fenét eszik is, én egyelőre nem hiszem, hogy fogok tudni mentálisan kommunikálni, csodákban már rég nem bízom.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Értem. - bólintok egyet a szavaira. - Ahogy egyre többet váltasz majd és az önuralmat is gyakorolni kezded, illetve irányításod alá vonod a farkasodat egyre kevésbé lesz gyakori vendéged a képszakadás és végül el is fog maradni teljesen. Nem tudom, hogy mennyit beszélt neked Atyád vagy más mentor, falkatag a farkas-lét bármely szegmenségről, így, ha olyat hallasz, amit már tudsz, jelezd és akkor átlépjük, ha meg kérdésed van, akkor tedd fel bátran. - nem ismerjük még egymást, fogalmam sincs, hogy az Atanerk mennyi időt foglalkozik vele vagy más farkas a falkából. Szó sincs arról, hogy ostobának tekinteném, pusztán nincsenek információim vele kapcsolatban - pontosabban ami van az elég kevés - és nem szeretnék esetleg olyasmi felett átlépni, amiről azt gondolom már tudja és közben pedig még nem. - Ez így van. Türelem kell, kitartás, rengeteg edzés és nem marad el az eredmény. - eresztek meg felé egy mosolyt is, nem kell búval baszott képet vágnom meg nem is akarok. Tanulunk ma, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk meg ilyen gesztusokat a másik felé. Az biztos, hogyha eleget foglalkozik a farkasával és az új képességei megismerésével, fejlesztésével és irányításával, akkor elérheti a maga elé kitűzött célokat. - Rendben. Minél előbb alakítasz ki vele harmóniát, annál könnyebb dolgotok lesz. Gyorsabban tudtok fejlődni, ha nem kell egymással is vitában lennetek, így ez, amit most elmondtál róla, magatokról, mindenképpen biztató. - alapvetően én hiszek abban, hogy a vérvonal adta adottságokhoz illik a farkas jelleme, úgy értem egy lusta, lazsálós villám elég érdekesen festene és nem is biztos, hogy túlságosan életre való lenne, ezért számomra nem meglepő, hogy pörgős ordasa van. Megvárom, amíg lepakolja a vizet és elhelyezkedik a földön. Leülök én is, vele szemben, közel hozzá, de nem zavarba ejtő távolságban. ~ Mentálisan kommunikálni tulajdonképpen nem nehéz, ha rájössz a nyitjára. Segíteni fogok, hogy ezt megtaláld és javaslom, hogy naponta gyakorold, ha mással nem, akkor a többi kölyökkel. Egyszerű dolgokkal kezdj, mint egy köszönés vagy az illető neve, akivel beszélsz. ~ pontosan emlékszem arra, hogy milyen érzés volt, amikor először "hallottam" valaki mást a saját a fejemben. Nem volt túl kellemes - számomra - és figyelni sem volt egyszerű arra, hogy mit mondott a másik farkas, mert egy darabig azzal voltam elfoglalva, hogy 'könyörgöm, egy másik hang van a fejemben!' ahol eddig maximum a sajátom volt, mielőtt még farkassá lettem. Nem tudom, hogy Siennával milyen gyakran kommunikálnak ebben a formában, ezért úgy vélem jobb, ha néhány lélegzetvételnyi szünetet hagyok a pofázásaim között. ~ A lehető legegyszerűbb módon kezdjük. Úgy tudom három tagból áll a neved. Válassz ki belőlük egyet, amelyik tetszik és most koncentrálj a neved ezen részére. ~ kérem tőle és hagyok neki időt, hogy ezt megtehesse. ~ Próbálj meg nem gondolni másra, csak a nevedre. Figyelj a szavaimra, de inkább csak amolyan háttérzajként, elsődlegesen pedig azaz egyetlen szó lebegjen a szemeid előtt, amelyiket kiválasztottad a nevedből. Akár szó szerint is, képzeld el mondjuk leírva. ~ a név az egyik első szó, amit megtanulunk életünk során, így talán erre az egyik legkönnyebb koncentrálnunk. Nem sietünk, így tulajdonképpen hosszú perceket hagyok neki, hogy legyen lehetősége és ideje arra, amit kérek tőle. ~ Ha megvagy, akkor próbáld meg ezt a neved felém sugározni. Mondd ki a fejedben többször is, képzeld el, ahogy hallod, aztán azt, ahogy én hallom. A fejedből kerüljön át az enyémbe. Koncentrálj erősen, nézz engem - ha segít, akkor a homlokom, mert "a mögött kell, hogy meghalljalak" - lélegezz mélyeket és egyenletesen és ami a legfontosabb, hidd el, hogy meg tudod csinálni. ~ ez nem vicc, sok múlik azon, hogy mennyire hisz abban, hogy képes rá. Lássuk mire megyünk egyelőre ennyivel.
- Rendben. Nem tudhatom, hogy ki-milyen megközelítésből értelmezi ezt az egészet, így nem is áll szándékomban azt ecsetelni, hogy mit hallottam eddig, nekem minden nézőpont érdekes, és új, meg aztán, úgy vagyok vele, hogy az sem baj, ha valamit többször hallok, elvégre úgy könnyebben rögzülnek a dolgok. Maximalizmus, éljen. A vicces, hogy a farkasomban is munkál ilyesmi, amiért azért valamilyen szinten nagyon is hálás vagyok, mert nem volna jó, ha ő meg tök hanyag lenne, és tojna a világra. Én eddig is aktív életet éltem, szóval annyira nem visel meg az ő hozzáállása, azt nem tudom még, hogy mire miként reagál érzelmileg, de ennek a felfedezése még a jövő zenéje. - Egyikben sem lesz hiba. Nem, sőt, igazság szerint eddig sem volt elmondható rám, hogy lazsáltam volna, egyszerűen az nem én lennék, és szerencsére a balett sok mindenre megtanított, hálás vagyok a sorsnak érte, hogy már öt évesen elkezdtem. Anélkül ki tudja, milyen lennék most. Visszamosolygok, bár én egyébként is tökéletesen derűs vagyok, mint úgy nagyjából mindig, most, hogy itt van Apa és Matt, könnyebb vidámnak lennem, és bűntudatom sincs, ha esetleg jól érzem magam nélkülük. Illetve, én nem, de a farkasomnak egyelőre más prioritásai vannak, bár, szerintem ez mindig így lesz. - Én is úgy gondolom, hogy egész jó a kezdet, bízom benne, hogy így marad. Például sosem gurult még el annyira a gyógyszerem, hogy előrángassam vele bentről, ez egyrészt annak köszönhető, hogy nem szoktam idegeskedni, és mindig is távol tartottam magam a túlságosan mély érzéseket, egyedül a teraszon, mikor olyan nagy volt a feszültség, akarta megmutatni magát, másrészt biztosan az is közrejátszik benne, hogy nagyon sokszor változom át. Mivel már nem beszélhetek, ezért csöndben maradok, nem mondom, hogy nem képzeltem el sosem, hogy milyen lehet ez a mentális kommunikáció, és nagyon vonz a dolog, de eddig erre még nem került sor, bár én annyira nem vagyok képben, hogy a farkasom miként kommunikál Castorral, ha át van változva, de ők jó eséllyel másként is megértik egymást, így ez most annyira nem is tűnik lényegesnek. Az viszont már biztos, hogy hallottam már mást beszélni a fejembe, így aligha érhet váratlanul a dolog, mert már az első sokkon túl vagyok. Mindig szerettem volna válaszolni is, mert olyan különlegesnek tartom az egészet, és határozottan mókás lenne ilyen módon csacsogni mindenkivel, akivel lehetséges. Az biztos, hogyha esetleg valamennyire megtanulom most, akkor nem is nagyon erőltetem majd a normális beszédet, hanem ezt fogom minél többet gyakorolni. Talán megkeresem valamelyik kölyköt, hogy gyakoroljunk együtt, az tök mókás lehet, és legalább mindketten fejlődünk. Egyelőre azonban jussak el nulláról legalább a félre, hogy legyen mire építkeznem. Azt hiszem, a Sienna a leginkább magától értetődő, elvégre az vagyok én, se nem anya, se nem apa, és nem akarom, hogy a választásomból bárki olyan következtetést vonna le, hogy valamelyik szülőm fontosabb a számomra. Tudom, túlgondolom, úgyhogy gyorsan el is hessegetem, és inkább csak a keresztnevemre koncentrálok. Közben figyelmesen hallgatom a tudatomban formálódó szavait, olyan fantasztikusan érdekes, hogy erre képesek a vérfarkasok, még mindig nem tudok betelni vele, és persze kifejezetten hasznos is, legalább nem kell aggódniuk, hogy egyes megnyilvánulásaik illetéktelen fülekbe jutnának. Elképzelem hát, ahogy leírom magam elé a nevemet, ki tudja, miért, még a szemem is lecsukom, az bizonyított tény, hogy ha a szemünk nyitva, leginkább csak arra koncentrálunk, és a többi érzékszervünkre nem támaszkodunk annyira. Nekem most nincs szükségem a látványra, és nem is akarom, hogy bármi elterelje a figyelmemet, így könnyebb. Később persze majd leszokom róla, de most még úgy hiszem, a lényeg szempontjából mindegy, hogyan jutok el oda. Végül megjelenik lelki szemeim előtt a kézírásommal legyártotta Sienna felirat. Szeretem a nevemet egyébként, mondjuk, vicces, hogy egy szín után született meg névként is, de ez sosem zavar. Sienna, Sienna, Sienna, Sienna… Mondogatom magamban, de hogyan is kellene felé sugároznom? Egyébként nagy szerencsém, hogy könnyű lenyugtatnom magam, és kiürítenem az elmémet, mert a balett is egy ilyen állapot nekem, amikor nem figyelek semmi másra, csak magamra, újra és újra a koreográfiát látva magam előtt. Ez majdnem olyan, csak a nevemről van szó, és át kéne juttatnom valaki más elméjébe. Nem tudom, miért tűnik egyszerűbbnek úgy elképzelni, hogy a nevem betűi kis lábakat növesztenek, és elindulnak a másik felé. Valahogy így olyan mókásan magától értetődőnek tűnik, mármint, ha elérnek valahová, oda is kell érniük, nemde? Sienna, Sienna, Sienna, Sienna… Lehet, hogy egy csöppet meg fogom unni a nevemet, mire a legcsekélyebb sikert is elérem. Elég fárasztó egyébként, mintha legalábbis nekem kellene végtelen távolságot átszelnem, érzem, hogy a tudatom küzd, hogy teljesíteni tudja a feladatot, de nehezen megy, illetve, egyelőre sehogy, de nem adom fel, olyan isten nincs. Sienna, Sienna, Sienna, Sienna… Gőzöm sincs, mennyi idő telik el, bár azt mondta, nézzem őt, de szerintem az csak elterelné a figyelmem, viszont magam elé képzelem az arcát, és így a felirat valóban elvándorolhat, hogy bekopogtasson homlokának redői közt, mintegy engedélyt kérve, hogy megjelenhessen ott. Teljesen nyugodt vagyok végig, a légzésem lassú és egyenletes, és igen, kétségtelenül elhiszem, hogy sikerülni fog, mert olyan nincs, hogy valami nekem ne sikerüljön, ha igazán akarom. Ebben nőttem fel, ebben hiszek. ~Si... en… na…~ Nekem ugyan fel nem tűnik, hogy bármi átjutott, csak próbálkozom töretlenül…
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Amint túl vagyunk a bemelegítő beszélgetésen - félreértés ne essék élveztem azt is, de elvégre nem azért vagyunk ma itt, hogy cseverésszünk -, rátérhetünk az edzésre. Rövid szüneteket hagyva a mondandómban, küldöm felé az instrukciókat, hogy miként is kellene elképzelni a mentális kommunikációt vagy megfogni annak a lényegét, elkezdeni, egyáltalán a nyitjához megtalálni a kulcsot. Elegendő időt hagyok Siennának, sietetni ezt nem lehet és felesleges is volna, érezni fogja, amikor itt az ideje, hogy elkezdje. Ezalatt pedig semmi mást nem teszek, mint rá figyelek, a farkasára, arra, hogy felfedezzem a koncentráció jeleit, változásokat az energiáiban, a légzését, a mozdulatait, ahogy lehunyja inkább a szemeit és befelé figyel. ~ Jól csinálod. ~ üzenem felé, amikor azt látom, hogy kezd az összpontosításban elmerülni, a pozitív támogatás és bátorítás ilyenkor kell véleményem szerint. Amikor meghallom a nevét töredékesen, akadozva, de teljes egészében, széles mosolyra húzódnak ajkaim. - Sienna. A név, amikor átküldtél, Sienna. - ejtem ki hangosan, amit "hallottam" mintegy megerősítésként számára. ~ Gratulálok, nem sok olyan kölyök van, akinek azonnal sikerül egy egész szót átkommunikálnia egy másik farkasnak. Szép teljesítmény, le a kalappal, lenyűgöztél! ~ dicsérem meg és őszintén úgy gondolom, hogy ez kifejezetten nagy teljesítmény rögtön első próbálkozásra. ~ Felbuzdulva azon, hogy ennyire jól teljesítettél elsőre, próbálkozzunk meg egy kicsit nehezebb feladattal. Próbáld meg újra átkommunikálni nekem a 'Siennát' és told meg az Atanerkünk keresztnevével is, a sorrendet rád bízom. Nem kell elsietni, a technika ugyanaz. ~ most már két szó lesz a lényeg, nem baj, ha tagolt vagy darabos, valójában arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire van tehetsége a mentális gyakorlatokhoz. ~ Lassú, mély lélegzetvételek, a szemeid maradhatnak csukva, képzeld el leírva egymás mellett a neveket és küldd felém megint. Menni fog. ~ annak ellenére, hogy egyszer már elsoroltam miként is fogjon hozzá, megint megteszem, átmegyünk a lépéseken, így rögzül jobban.
Nekem fogalmam sincs róla, hogy jól csinálom-e, de bevallom, nagyon jól esik, mikor azt mondja. Az az igazság, hogy koncentrálni mindig nagyon is jól tudtam, nekem a balett is ilyesmi volt világ életembe, figyelem, önfegyelem, koncentráció. Most ez nagyon jól jön, szerencsére egyébként sem voltam soha az a típus, aki csapongana gondolatban. Amikor azonban meghallom, hogy kimondtam a nevemet, mármint az ő állítása szerint kimondtam, akkor elkerekedett szemekkel, döbbenten néztem rá, majd vigyorogva tapsoltam egy keveset, nem magamat méltatva, egyszerűen örülve a ténynek, hogy sikerült. Elvégre, azt mondta, nem beszélhetek, csak mentálisan, de kétlem, hogy a dejódejódejódejódejó-ból bármi eljutna hozzá, lévén most épp nem koncentrálok éppenséggel erőteljesen, sőt, semennyire. Azért, az nagyon jól esik, mikor azt mondja, hogy nem sokan vannak, akiknek sikerül. Mondjuk, biztosan nem sokan vannak olyanok sem, akiknek még sosem esett nagyobb bajuk pár karcolásnál. Ki tudja, lehet, én ebben leszek tehetséges, mintsem mondjuk a verekedésben. Azt sem tudom, hogy fogom elsajátítani, de egyelőre ez egy másik nap problémája. Ettől még eszeveszetten mosolygok a dicsérő szavaira, mert hihetetlenül jól esik, tudom, nem kellene messzemenő következtetéseket levonnom egyetlen szóból, de talán mégsem leszek olyan pocsék vérfarkas, mint aminek gondoltam volna magam a beharapásom előtt. Az utasításaira bólintok, bízom benne, hogyha valami egyszer már sikerült, akkor másodszor is fog, csak ugyanazt kell csinálnom. Mondjuk ennyi rákészüléssel egy egész mondatot szerintem egy hét alatt sem mondanék el. Vajon végig ennyire kell koncentrálni? Biztos nem, különben ő nem bírna ilyen kisregényeket elmondani. Idővel biztos hozzászokik az agyam, a hogyan kell továbbítani a szavakat kérdéskör tekintetében. Mindenesetre ismét lehunyom a szemem, és próbálok lecsillapodni, bár a kezdeti kis sikeremtől ez most kicsit tovább tart, de azért vagyok itt, hogy tanuljak, bízom Horatio türelmében. Nos, lássuk a medvét. Sienna, Sienna, Sienna, Castor, Castor, Castor… Egymás után jó párszor elmondom a neveket, olykor felcserélve, vagy csak az egyiket mondogatva magamban, vagy csak a másikat. Aztán jön a felírás is, elmém vásznára kerül szépen lassan mindkét név, aztán maradok a gyermeteg, lábakat növeszt módszernél, és mintha érezném, hogy célt ér a Sienna. ~Sienna.~ Szebben mondom legalább, mint az előbb, és utána próbálom a Castort is áttuszkolni, jönnek az apró lábak, elképzelem, ahogy bemegy, de ezúttal valahogy nem vagyok biztos a sikerben, lehet, hogy nem koncentrálok eléggé. Viszont nem hagyom abba, mert nagyon is akarom, mindegy, hogy mennyire fáj a fejem, meddig tart, és hasonlók, hacsak Horatio le nem állít, tovább próbálkozom…
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Mosolyogva figyelem, ahogy a döbbenetből tapsolásba vált. Van ok az örömre, tényleg nagy dolog, amit most véghez vitt, főleg, hogy első próbálkozás volt. Véleményem szerint abszolút büszke lehet magára. Van miért. Annak örömén pedig, hogy egyből sikerült a saját nevét felém küldenie, érdekel, hogy boldogul-e több szóval is, így a következő feladat már két nevet is magába foglal. Hagyok neki annyi időt a felkészülésre, amennyi csak kell, az idő nem számít, egyfelől nem is rohanunk sehová, másfelől pedig a sürgetés semmit sem segítene. ~ Semmiképpen ne kapkodj, vegyél végig minden lépést újra. A lényegére már ráéreztél. ~ bele fog jönni, hamarabb is gondolná szerintem. Várom ameddig kell, innentől kezdve tulajdonképpen rajta múlik. És hamarosan újra elmémben csendül a hangja, egyelőre csak az ő nevét hallom megint. ~ Nagyon jól csinálod. A neved átjött, egyben, nem töredékesen. Ez elég nagy dolog. ~ az pedig, hogy egyelőre a másik név még nem ment - pontosabban nem jött -, az nem jelent semmi rosszat. Remek tempót diktál. ~ Fuss neki még egyszer, összpontosíts most kicsit jobban Atyád nevére, a tiédet nagyon jól át tudod küldeni, az menni fog. ~ szeretném, ha így gondolkodna erről, mert amit már megcsinált - nem is egyszer -, azt képes lesz újra megtenni, efelől kétségem sincs. Függetlenül attól, hogy megtört-e a koncentrációja a közbe ékelt szövegelésemmel vagy továbbra is fent tudta tartani, megint hagyok neki elég időt arra, hogy felkészüljön a saját tempójában és ritmusában és megint neki tudjon futni. Mielőtt hagyom kicsit szusszanni - semmi értelme nem volna annak, ha teljesen kimeríteném - mindenképpen megvárom, hogy ez alkalommal mit sikerül átküldenie elmémbe. - Tartunk egy kis szünetet, ha akarsz, igyál és most beszélhetsz is. - fejemmel a fa tövébe lepakolt palackok felé intek, amiket korábban ő tett oda. - Fejed hogy van? Megfájdult? - érdeklődöm meg tőle, míg törökülésből felhúzom az egyik lábamat és magam mögött támaszkodok meg tenyereimmel a füvön. - Nagyon jól haladsz. Tudom, hogy nem tűnhet annak, de kifejezetten jól kezdted. Tisztán és érthetően, egyben átadni egy szót nem kis dolog, szóval baromi büszke lehetsz magadra. - remélem, hogy így érez és gondolkodik önmagával kapcsolatban, engem lenyűgözött. Azt pedig majd még meglátjuk, hogy miként fog teljesíteni később és mennyire fog haladni a mentál képességek fejlesztésével. - Adok házi feladatot, ha nem bánod, az csak rajtad áll, hogy csinálod-e vagy sem. Minden nap, mielőtt bárkinek odaköszönnél hangosan, tedd meg mentálisan. Ha ez már jól megy, viszonylag komolyabb rákészülés nélkül, akkor jöhetnek a két szavas mondatok, mint például a 'Hogy vagy?'; 'Hány óra?'; 'Mit csinálsz?'; 'Jól vagyok.'; 'Éhes vagyok.'; 'Szomjas vagyok.'; Fáradt vagyok.' stb. Amelyik tetszik. Ezek apróságnak tűnnek, viszont egésznap gyakorolhatsz velük és egyre kevesebb előkoncentrálást és felkészülést igényelnek majd. - igen, korábban már említettem neki, hogy gyakorolhat ilyesféle egyszerű dolgokkal, de így talán neki is könnyebb, hogy mégis mit kellene és nem mellesleg, nem kell hozzá senkit sem megkérnie, persze az csak még jobb, ha van még kivel gyakorolnia. - Szólj, ha úgy érzed, hogy folytathatjuk. Kérdésed, észrevételed van esetleg? - vagy bármi, amiről szót kellene most ejtenünk, mert ha nem, és jelét adja esetleg, hogy visszatérhetünk az edzéshez, akkor a feladat ismét ugyanaz lesz, lehetőleg egy szónál többet is át tudjon kommunikálni felém. Megint elég időt hagyok neki a felkészülésre, arra újra összpontosítani tudjon. ~ Ha úgy érzed felkészültél, akkor most arra kérlek, hogy két kérdésemre felelj egy-egy szóban. Melyik hónapban születtél és melyik a kedvenc színed? ~ a nevekkel már gyakoroltunk, lássuk, hogy megy, ha most két teljesen random szót próbál meg felém küldeni.
Minden lépést újra és újra. Bizakodó vagyok, még úgy is, ha mások szerint ez nem könnyű feladat, elhiszem, és valószínűleg sokat fog még miatta fájni a fejem, de menni fog. Elvégre, mindenkinek megy, nincs az az isten, hogy ne sajátítsam el rendesen. A kérdés csak az, hogy mennyi időmben fog kerülni a dolog. Azt eddig is tudtam, hogy maximalista vagyok, de a farkasomban valahogy még inkább túlteng, ami azért már meglepő. A kettő együtt meg legalább kiadja azt, hogy mindketten egy felé megyünk ilyen értelemben. Annak örülök, hogy másodjára is sikerül összehoznom valamit, még ha nem is azt, ami a feladat volt. Legalább a nevem már megy, kettőből kettő az elég jó arány, ugye? Ötletem sincsen, hogy mit kellene másként csinálnom ahhoz, hogy a két név egymás után átmenjen, de egyelőre maradok a rajzolgatós, átsétálós, vicces kis képeknél. Ugyan csak mentálisan kellett volna kommunikálnom, de azért egy bólintást eszközöltem. Igyekeztem kicsit háttérbe szorítani a saját nevem, mert abban egyetértettem vele, hogyha valami már sikerült egyszer, az onnantól kezdve már nagyobb eséllyel összejött, mert tudtam, hogyan kell csinálni. Nekifutás ismét, Sienna, Castor. Magamat jól ismerem, ezer meg egyszer leírtam már a saját nevem, de Atyám csak pár hónapja lett része az életemnek, vagy épp én az övének. Kicsit elmerülök hát a közelmúltban, és azon eseményeket veszem sorra, ahol megjelenik az arca. Mellé vésem, gondolatban a nevét a szokásos szép kis betűimmel, minden egyes emlékem mellé, mint egy fotóalbumban, ahol mindenhová vésünk valami apró emlékeztetőt, kedves gondolatot. Most csupán egy névről van szó, ennyi, nem több, de mégis úgy gondolom, hogy ez talán segíthet jobban ráhangolódnom a dologra. Míg koncentrálok, egyszer átszalad a Sienna, de utána láthatólag még mindig eléggé bele vagyok merülve a témába, néha az ajkaim is megmozdulnak egy kicsit, aztán mintha érezném, hogy a Castor is sikerült, de még mindig nem vagyok biztos semmiben sem. ~Castor.~ Vajon azt csak a másik reakcióiból tudhatom, hogy mikor jutott el hozzá az üzenet? Vagy előbb-utóbb biztosan érezni is fogom, hogy megtörtént? Majd megkérdezem, ha már beszélhetek. S lám, ebben a pillanatban már mondhatni meg is szabadulok a rögtönzött némasági fogadalmam alól, aminek azért őszintén örülök, mert bár fegyelmezett lélek vagyok, de beszélni azért szeretek. - Idővel fogom biztosan tudni, hogyha sikerült a kommunikáció? Rögtön meg is kérdezem, nem félek attól, hogy elfelejtem, de ne keverjük a tanulmányaim másik részével, jobb túlesni rajta most, frissiben. A víz jó ötlet felfrissít kicsit, szóval indulok is egy üvegért, út közben válaszolom meg a kérdését. - Érzem, hogy meg volt dolgoztatva, kicsit fáj, igen. Nem olyan vészes, biztos lehetne rosszabb is, még bírnám szerintem, de jobb, hogyha rápihenek a következő próbálkozásra, mert a végén még totálisan kiütném magam, márpedig én szeretnék még tanulni, ennyivel nem érem be, vagyis, bocsánat, a kis fekete nem éri be. - Köszönöm. Ez tök jó érzés, egyébként is odavagyok a mentális kommunikációért, kifejezetten hasznosnak gondolom, lehet, hogy ezért is megy jobban, mint várható lenne. Gőzöm sincs, mi a szabvány ilyen téren, de úgy vagyok vele, hogy nem fogom magam másokhoz hasonlítgatni, nekem megfelel az én tempóm, és kész. Egyébként kifejezetten jól érzem magamat a bőrömben most, a kisebb sikereim okán, és alig várom, hogy mi jön még. Mindig is stréber voltam, úgy tűnik, most sem lesz ez másként. - Rendben, ezt elraktároztam magamban, és biztos, hogy gyakorolni fogom, jó sokat. Mosolyogtam lelkesen, egyszerűnek tűnik, de az előbbiek okán tudom, hogy azért ez közel sincs így, de egyelőre nem várok csodálat, sikerüljön a köszönés, aztán majd két szó egymás után tisztességgel, a többi egyelőre ráér. Úgysem két perc elsajátítani ezt, bármennyire is igyekszik az ember, gondolom, rá kell kapni úgy igazán az ízére, szépen fokozatosan. - Nem, ami volt, már feltettem, szóval folytathatjuk. Bólintok határozottan, túlbuzog bennem a tenni akarás, és csillogó szemekkel várom a következő feladatot. A kis fekete odabenn lelkesen baktat fel, s alá, élénk, vörös tükrei mindent kémlelnek, és várja, hogy együttes erővel nekiveselkedhessünk ismét. Együtt tanulunk, még ha én ennek nem is vagyok egyelőre tudatában. Amit én tudok, tudja ő is, amit ő tud, tudom én is, még akkor is, ha ez előttem még rejtve van. Koncentrálok, letörlöm képzeletem kis papírlapját, s amikor meghallom a kérdését, már vésem is fel az augusztus szót, ezen a ponton kicsit szívom a fogam, hogy egy ilyen hosszú, nehezen kiejthető hónapban születtem. Miért nem mondjuk május? Pff… Az új kedvenc színem is a kék lesz eztán, az is biztos. Mindenből a legrövidebbet ide. Vicces egyébként, mert májusban lettem beharapva, tulajdonképpen az is a szülinapom, csak éppen a farkasomé. Fura módon az augusztus szinte azonnal sikerül, gyorsan, és gördülékenyen, talán mert ezt is számtalan alkalommal írtam le, mondtam el, és berögzült, nem kell rá koncentrálnom, magától értetődik. ~Augusztus.~ Valamivel utána, persze, amennyiben Horatio jelezte, hogy sikerült, már a fehérrel próbálkoztam, de ez már nem olyan egyszerű, valamiért nem gyakran használom a szót, ami kicsit ironikus egy balett táncos esetében. Mindenesetre pár percen belül azért az is megérkezik. ~Fe… Feh… Feh…ér. Fehér.~ Az sokszor eldarált szó végül részleteiből egésszé áll össze, így mondhatni, sikerrel vettem az akadályt.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Újra hallom a fejemben a nevét, de, ahogy látom, eléggé elmerül a koncentrációban, így most bíztató szavakkal sem zavarom, hagyok neki elég időt arra, hogy véghez vigye a feladatot, amit kértem tőle. És úgy tűnik, hogy nem hiába vártam - mondjuk egyébként sem, mert gyakorlással tud csak fejlődni -, és hamarosan meg is kapom a másik kért nevet is. Ez igen. ~ Gratulálok, mindkét név átjött. ~ minden elismerésem a kölyöké, nagyon jól, és nem mellesleg gyorsan halad. És azt hiszem ezzel együtt meg is érdemli, hogy tartsunk egy kis szünetet. - Igen. Már most is kellene, hogy érezd, csupán ismeretlen még a számodra és ezért nem vagy benne biztos. Legalábbis ezt feltételezem, sok kölyök van így ezzel ugyanígy. - osztom meg vele a gondolataimat és tapasztalataimat. - Úgy tudnám neked leírni, mint megérzést. Egyszerűen valami azt súgja, hogy a másik fél megkapta, amit mondani akarsz neki. Idővel és gyakorlással pontosan tudni fogod, hogy mikor tudtál egy másik farkas pajzsa mögé kommunikálni. Hallgatnod kell a megérzéseidre és ami még fontosabb, az ösztöneidre, a farkasod ösztöneire. Ő pontosan tudni fogja mindazt, amiről most beszélünk, amiket megérzéseknek titulálok. Tudom, hogy ez még szokatlan lehet és ennek okán talán nagyon idegen is, de próbálj meg úgy gondolni rá, hogy a benned élő farkas már most nagyon sok mindent az érzései, az ösztönei, és az érzékelése alapján nagyon jól tud. Gondolom természetfilmeket már láttál... - próbálok neki olyan kapaszkodókat keresni, amik segíthetnek abban, hogy meglegyen a bizalom és kapcsolat a bundásával, mert számos dolgot "rajta keresztül" és vele együtt fog jobban érzékelni. - Arra gondolok, hogy az állatvilágban a farkasok - vagy bármely más állat is - vannak dolgok, amiket egyszerűen tudnak, anélkül, hogy bárki tanítaná neki. Egy banális példa, hogy az anyafarkas ösztönösen védi a kicsinyeit, eteti őket, játszik velük satöbbi. Ezt senki sem tanította neki, egyszerűen csak tudja, hogy ez a dolga, a vérében van. Na már most, vannak dolgok, amit a te farkasod vérében is ott vannak. Ő te magad vagy, a részed, egy darab belőled. Hangolódj rá arra, amit érez, ami a belsőjéből jön, amit tud. Ezek az ösztönök nem csak az övéi, hanem a tieid is és nyugodt szívvel bízhatsz bennük. - igyekszem úgy magyarázni, hogy megértse és később ez alapján érezze is, amiről beszélek neki. A farkasa segít majd és rajta keresztül fogja tudni, hogy célt ért, például abban a tekintetben (is), hogy sikerült-e bármit is átkommunikálnia egy másik farkas pajzsa mögé adott esetben. - A meditálás segíthet a fejfájáson. - közben azért átkalkulálom a mai edzést, hogy minél inkább hozzá és az igényeihez és képességeihez igazítsam azt. - Az a véleményem, és a tapasztalataim is azt támasztják alá, hogy ami valamilyen oknál fogva közel áll az ember és a farkas szívéhez, az könnyebben és jobban megy. Tényleg nem sok kölyök teljesít ennyire jól és magasan az elvárások felett a mentális kommunikációban, mint te, szóval a mai nap mindenképpen nagy siker és nagy mértékben eredményes is. - őszintén úgy vélem, hogy túlteljesített, de ezzel együtt a mai napnak és edzésnek még nincs vége. Kezdem - joggal - úgy hinni, hogy többet bír el - legalábbis ebben a tekintetben -, ezért eszem ágában sincs még abbahagyni vele az edzést. Kíváncsi vagyok, hogy mire lehet még képes, amit csupán egyféleképpen tudok kideríteni; ha tovább terhelem, természetesen finoman. - Oké. Te fogod látni és érezni a hasznát végül, én vagy bármelyik más mentor csupán azt adhatjuk a kezedbe, hogy miként kezd el, a többi tényleg csak rajtad múlik. - nem az én dolgom, hogy számon kérjem rajta, ha nem megfelelően fejlődik - kivéve akkor, ha az Atanerkem ezt adja utasításba -, és való igaz, ő fogja kárát vagy hasznát látni annak, hogy mennyire veszi komolyan a edzéseket és a feladatokat, amelyekbe a "házi feladat" is beletartozik. - Rendben, akkor folytassuk. - bólintok egyet röviden én is, hamarosan meg is adom neki a következő feladatot, miszerint két kérdésemre várom a válaszát. És nem is marad el a várva vár eredmény, nagyon hamar és tisztán, érthetően átjön, hogy melyik hónapban látta meg a napvilágot. Kezdem azt hinni, hogy könnyű feladatokat adok neki, mert eddig több, mint tökéletesen teljesített. ~ Augusztusban születtél. ~ adok neki megerősítést az első kérdésre adott válaszát illetően és, ha képes érzékelni, akkor kiveheti az elismerésemet is a szavaim mögött. Ez több, mint szép teljesítmény. ~ Nagyon jól haladsz, csak így tovább. ~ újabb pozitív megerősítés, hogy nagyon is jó úton halad, ha így folytatja. Várok és természetesen meghagyom neki az időt, hogy a másik válasszal is felkészülhessen. Most sem zavarom a koncentrációban, csupán energiáimmal vonom körbe barátságosan, hogy ezzel (is) valamennyire támogassam őt. ~ Fehér. A kedvenc színed a fehér. ~ adom meg gondolatban a megerősítést a színnel kapcsolatban. Abszolút le vagyok nyűgözve, nagyon is jó teljesítmény volt Siennától az, amit produkált, messze túlhaladt minden elváráson. - Nagyon jól vettél minden akadályt mentál kommunikáció terén, így szeretném, ha nagyon büszke lennél magadra és meg is ünnepelnéd a mai sikereidet. Nyílván nem gondolok nagy dologra, de megérdemelsz bármit, amit szeretsz, mert tökéletesen oldottál meg minden feladatot. - nem tervezem, hogy jobban lefárasztom, tekintve, hogy mást is tervezek a mai edzésen még. - Most már újra beszélhetsz és áttérünk a regenerációra. - itt az ideje, hogy valami mással foglalkozzunk és ne csak a kommunikációval. Persze, lehetne nehezíteni az eddigi feladatokat, de számításaim szerint kellőképpen elfáradhatott, vagy legalábbis, a sikerélmények megvoltak és azt akarom, hogy a mai edzése így is maradjon meg benne. - A regenerálódás a legalapvetőbb védelmi mechanizmusunk és alapvetően a farkasodnak kell megtanulnia. Ez azonban energiát emészt fel, így mindig tudnod kell, mi az, amit még képes vagy elviselni és nem mellesleg túlélni ahhoz, hogy maradéktalanul felépülj. A legsúlyosabb sérüléseidnél fognak legelőbb beindulni a gyógyulási folyamatok, míg a felszíni karcolások a legkésőbb, természetesen abban az esetben, ha mindkét típusú sérüléssel számolnod kell. - kezdek bele az elméleti részekbe, amelyeket jobb, ha tud. Felételezem, a Teremtője már beszámolt arról, amiről most beszélek, de ha kétszer hallja, akkor az nyilvánvalóan nem fog megártani neki, így eszemben sincs bármit is kihagyva beszélni a gyógyulási folyamatainkról. - Legjobban és leggyorsabban a farkasunk alakjában tudunk gyógyulni, de nem ez az egyetlen mód. Ha úgy alakul, hogy váltás nélkül kell, akkor is menni fog, csupán valamivel lassabban. - egészítem még ki a mesélnivalómat. - Vannak felszíni sérülések, karcolások, vágások stb, amelyek attól függően, hogy mi okozta azokat, fognak gyógyulni. Ha vérfarkas vagy ezüst, akkor lassabban, ha más, mondjuk teszem azt elvágod az ujjad egy ollóval vagy bármi hétköznapi eszközzel, akkor gyorsabban. És ez igaz a komolyabb sérülésekre is. Szóval, ha ügyetlen vagy mondjuk a nagykéssel és kiszabsz magadból egy darabot - ez komolyabb, mint egy karcolás - sokkal hamarabb jön helyre, mintha mondjuk egy farkas harapja vagy marja ki belőled ugyanazt a darabot. Vagy mondjuk ezüsttel szabják ki belőled, ekkor is az lép életbe, mint a farkasok esetében. - magyarázom neki, aztán megállok, némi szünetet hagyva, hogyha kérdezni akar, akkor most megtehesse, és ne csak akkor, amikor mindent elmondtam neki, mert még közel sem vagyok a regenerációt érintő elméleti tudás végének közelében.
- Hú, tényleg? Hát ez szuper. Lelkesedésem igencsak nagy mértékű, őszintén szólva nem hittem annyira abban, hogy jól fog menni, azaz, próbáltam ezt sulykolni, de ott van bennem némi félsz, hogy rosszabbul fogok teljesíteni, mint mások. Hiszen így is mindenki azt feltételezi rólam, hogy nem vagyok farkasnak való, én is magamról egyébként, szóval nem csodálkozom. Mindenesetre nagyon örülök, hogy sikerült, mert így legalább lesz némi bizodalmam ezzel az egésszel kapcsolatban. Menni fog, és kész, a farkasom egyébként is elég nyakasnak és nem kevéssé sikerorientáltnak tűnik az eddigiek alapján. - Ohh, értem, ez mondjuk tényleg logikusnak tűnik, elvégre arra valahogy nehéz közben figyelni, hogy miféle érzések vannak bennem, vagy mi jön befelé. Gondolkodom hangosan, akkor biztos, hogy idővel én is érezni fogok mindent, és tudni fogom, hogy eljutott másokhoz a próbálkozásom. Aztán hosszabban is kifejti ezzel kapcsolatosan a dolgokat, szóval nagyon odafigyelek, de egyébként is minden érdekel, amit mond. - Értem, amit mondani akarsz, csak még ugye kettőnk között nincs meg az összhang, vagyis, az még sokára lesz valószínűleg, inkább arra gondolok, hogy még nem fogjuk egymás jeleit, vagy csak én nem az övéit, bár olykor észreveszem, hogy másként gondolok valamire, mint előtte, vagy mást érzek, gondolom, az már neki köszönhető. Egyelőre még ebből semmi gondom nem származott, szóval ezért merem a köszönhető szót használni rá. Egyébiránt még jobbára rejtély számomra, de szerencsére azért egyre több jellemvonása kristályosodik ki előtte, de még messze az út vége, nem is akarom elkapkodni, jól szeretném csinálni. - Igyekezni fogok. Biccentek gyorsan, és elgondolkodom ezen az ösztön dolgon, sok minden nekünk is az, járni sem tanítja meg senki az embert, sőt, az anyákban is felélednek az ösztönök, amint a karjaik közt tartják a gyermeküket. Erre a gondolatra vajon miért szorul össze a szívem? Nem is nagyon értem, mindenesetre elhessegetem, gyerekem már soha nem lesz, de igazán még úgysem képzelegtem erről, hát eztán elkezdenem sem kell. - Köszönöm a tippet. Meditálni tudok, olykor a balett miatt is kellett, eleinte ideges voltam a fellépéseim előtt, aztán javasolta valaki, hogy próbálkozzak meg ezzel, használt. Nem lesz gondom vele, meg szerintem a fejfájás is csak időleges, elvégre biztos a mentális megterhelés okozza, fáradtság, majd elmúlik, de azért kipróbálom majd a meditálást. - Talán köze lehet ahhoz, hogy fegyelmezett vagyok, és könnyen tudok egy dologra koncentrálni. Persze egyébként gőzöm sincs arról, mi kell ehhez. Viszont az is tény, hogy nagyon érdekelt a mentális kommunikáció, mert érdekesnek és hasznosnak tartom. Emlékszem, hogy először is mennyire lelkesedtem érte, már azzal együtt, hogy magától a vérfarkas dologtól távol akartam volna tartani magam. Meg aztán, a hosszú élet is elég kecsegtető volt, legalább bepótolhatnánk apával az elveszett éveket. Nos, immár lesz rá lehetőségünk, hacsak valami egyéb nem áll az utunkba. Bízom benne, hogy nem fog. Egyébként, nagyon jól esnek a szavai, nem számítottam rá, hogy még meg is fog dicsérni. Arra csak bólintani tudok, hogy én fogom hasznát látni, de amiatt egy pillanatig sem aggódom, hogy nem vennék kellőképpen komolyan a saját fejlődésemet, vagy hogy esetleg nem gyakorlok eleget, maximalista vagyok, ezzel biztosan nem lesz semmi gondom. A következő feladatba a fejfájásom ellenére is teljes lendülettel vetem bele magam, és a friss lendületnek és az eddigi pozitív eredményeimnek köszönhetően már érkezik is az augusztus, és kisvártatva ugyan, de a fehér is megérkezik a jelek szerint. Az előbbinél mintha egész biztos lettem volna a sikerben, a fehérnél már nem éreztem hasonlót. Menni fog ez, tudom én, csak nem szabad elhanyagolnom a gyakorlást. Nem is fogom, nem vagyok az a típus. Ám mikor arról is megkapom a visszacsatolást, felragyog az arcom, és komolyan nagyon örülök, hihetetlen, hogy képes vagyok rá, mármint, oké, vérfarkasként igen, de korábban álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyesmit fogok valaha csinálni. - Rendben, ez jól is hangzik. Nem vagyok nagyravágyó, szerintem valami csokis dolog lesz belőle, azt úgyis alig ehettem, amíg ember voltam, és mindenre nagyon oda kellett figyelnem a balett miatt. Most viszont, vérfarkasként sokkal többet eszem, és még így sem látszik meg semmi. Hiába voltam sportoló előtte is, be kell látnom, hogy jóval több kalóriát égetek el most. - Oké. Nyugtázom, hogy a regeneráció jön, ettől mondjuk már kicsit tartok, de bízom benne, hogy át fogom valamelyest vészelni a dolgot. Kénytelen vagyok, mert kell a fejlődésemhez ez is, és kínos lenne, ha még 200 évesen sem rendelkeznék semmiféle plusszal regeneráció terén, csak az alap maradna. Úgyhogy nem fogok kardoskodni ellene, tudom az eszemmel, hogy használni fog, és ez elég ahhoz, hogy ne akarjak hirtelen világgá szaladni. Nagyon koncentrálok a szavaira ezúttal is, bár ez a téma kevésbé lesz a szívem csücske, jobban mondva, maga a regeneráció szuper, de azt már közel sem mondanám, hogy szomjazom a fájdalmat, ami után szüksége lehet a regenerációra. Mindenesetre néhány halvány alapom már van róla, de közel sem baj, hogy elmond mindent, mert tényleg jobban rögzül az, amit többször hall az ember. Az ezüst meg a vérfarkasok okozta sebek különbségéről már hallottam, az ezüstöt szerintem jó messzire el fogom kerülni, a vérfarkasok meg… Nos, szerintem a mi esetünkben óhatatlan, hogy néha legyenek kisebb-nagyobb csörték a farkasok közt, amikben megsérülünk. Erre még nem gondolok szívesen, de ha úgy alakul, biztos, hogy a farkasom nem fogja hagyni, hogy tétlenül álljak, ő nem olyan jámbor, mint amilyen én vagyok. - Egyelőre értek mindent. Illetve, mondjuk az érdekelne, hogy ez magától indul be mindenkinél, vagy valahogy be kell kapcsolni? Macskakörmöket mutatok az utolsó szavaim közepette, mert nyilván senkin sincs közülünk egy kapcsolótábla, amin elég csak felpattintani a szükséges gombokat, hogy működjenek a szükséges dolgok.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Tényleg és valóban az. - erősítem meg a visszakérdezésével kapcsolatban. Szerintem nagyon is jól teljesít, eddig nagyon jól vette az elé állított akadályokat. A következő szavaira csak egy bólintással válaszolok, majd hosszabban is kifejtem azt, amibe már belekezdtem. - Igen, neki és ne aggódj, idővel egyre biztosabban fogod érezni a jeleit. - ki kell, hogy alakuljon közöttük az összhang alapja, hogy megfelelően tudják értelmezni a másik jelzéseit, ehhez pedig nyilvánvalóan idő kell. Bólintok azzal kapcsolatban is, hogy igyekezni fog. Ebben biztos vagyok, azt hiszem rajta dupla akkora a nyomás, mint a többi kölykön, mert nem csak önmagának és a beharapójának kell bizonyítania, hanem ezzel együtt a falka alfájának is, aki esetében a teremtője is. - Nincs mit. - mosolygok rá, aztán folytatom a szövegelést és meghallgatom a reflektálását. - Örülj neki, ez tényleg jó. Sok farkasnak nagyon nehéz a megfelelő összpontosítás, koncentrálás. - sokan vagyunk és nagyon sok félék, így persze van ami egyiknek jobban megy, a másiknak pedig kevésbé.
Jön a következő feladat a születési hónappal és a kedvenc színével kapcsolatban, amit nagyon jól vesz és teljesít, így hamarosan én is megtudom a választ mindkét kérdésemre. Ezzel együtt azt is tudom, hogy fárad, így azt hiszem áttérhetünk a következő feladatra, amit hosszú szövegeléssel előzök meg a regenerálódással kapcsolatban. - Magától indul meg a gyógyulás folyamata, pont úgy, mint korábban, amikor még a farkasod előtt sérültél meg. Ez olyasmi, amit a bestiád ugyan magától tud, de azért edzeni kell. Minél többször kell a testeteknek begyógyulnia, annál gyorsabban fog a következő alkalommal helyre jönni. - válaszolom meg a kérdését és ha ezzel kapcsolatban még valami nem tiszta, akkor nagyon szívesem hallgatom meg és válaszolok majd rá. - Én a magam részéről négy csoportba osztanám a süléseket, bár lehet, hogy ezzel a gyógyítóink nem értenének egyet. Igazából a mi, vagyis a te szempontodból azért érdekes, mert ez négy "nehézségi" szintet vagy fokozatot jelent a gyógyulás szempontjából, amikkel meg kell, hogy ismerkedj. Először vannak a felszíni sérülések, mint a vágások, karmolások, harapások, égések például tűztől vagy ezüsttől, horzsolások és még folytathatnám. Aztán a következő a szervek sérülése, mint a nyelv, szem, tüdő, vese, máj és a többi, illetve én még ide sorolom a hús és izom regenerálódását. Utána a csonttörések és végül a végtagok visszanövesztése. Viszont, mint azt már említettem, éles helyzetben, amikor feltehetően többféle sérülésről beszélünk, az gyógyul leggyorsabban vagy legelőbb, amelyik a legsúlyosabb a túlélés szempontjából. - folytatom tovább, amit még a sérülésekről és a regenerálódásról szerintem tudni érdemes első körben. - Mi most a felszíni sérülésekkel foglalkozunk, azon belül is a vágással. - tudom, hogy ez most még milyen ijesztő lehet, de jobb minél előbb túlesik rajta. Felállok és kiveszek a zsebemből egy bicskát, majd Siennahoz közelebb megyek és immáron követlen előtte ülök le vele szemben. - Kérem az egyik kezed. - ha felém nyújtja, akkor feltűröm rajta a pulcsi ujját, hogy szabaddá tegyem az alkarját. - Ez a sérülés kifejezetten gyorsan fog gyógyulni, a lényeg igazából az lesz, hogy a fájdalmat megismerd és idővel majd megszokd. Figyelj. - a saját karomon is feljebb tűröm az ingujjat, majd kettőnk közé emelem a kezemet vízszintesen és a kezemben lévő bicskával megvágom magam, egy körülbelül 5-7 centi hosszan. A seb úgy két centi mély és a vérem azonnal kibuggyan és több csepp is legördül. És ezzel együtt azonnal el is kezd gyógyulni. - Magadnak csinálod vagy rám hagyod? - letörlöm a kés élét, hogy ne legyen véres, majd pedig felé nyújtom azt, rá bízva a döntést, hogy ki okozza a sérülést.
Erre csak bólintok, ha azt mondja, fogom érezni, akkor biztosan úgy lesz, elvégre, ő már tapasztalt, tudja, hogy mi és hogyan zajlik egy kölyök életében, ráadásul mentor, nyilván okkal. - Na igen, bár gondolom, más meg másban jobb. Remélem, azért ez nem jelenti azt, hogy másban nem lehetek majd szintén jó, bízom benne, hogy sikerülni fog minden területet összehangolni, és megütni a mércét, néhol meg is ugrani. Nem tehetek róla, maximalista vagyok. Összességében én is elégedett vagyok a teljesítményemmel, mert nem hittem volna, hogy akár egy szót is ki fogok nyögni, de a jelek szerint sikerült, és ennek szívből örülök, de azért nem bánom, hogy közben átnyargalunk a regeneráció témakörére, mert már igencsak éreztem, hogy fáradok. Hiába, sokat kell még gyakorolnom, meg erősödnöm is persze, hogy ne viseljen meg ennyire, de az is lehet, hogy csak hozzá kell szoknom. - Értem. Bólintok megtoldva az egyszerű reflektálást a szavaira. Azért az legalább jó hír, hogy erre annyira nem kell koncentrálnom, legalábbis mivel magától beindul, nem azért fogom megütni a bokám, mert nem tudom „bekapcsolni”. Az azért meglehetősen kínos lenne. - Világos, tehát ha a szívet éri valamiféle károsodás, már olyasmi, ami még nem halálos, akkor az gyógyul elsőként. Gondolom az agy is hasonlóképpen működik, mert az is elég fontos. Na mindegy, szóval csak azt akartam mondani, hogy értem a lényeget. Öröm és boldogság egyébként, hogy valaki többet beszél nálam. Tisztára meglepő, nem sűrűn tapasztalok hasonlót, de egyébként egészen jól esik a dolog, legalább most nem én koptatom a számat. Ez mondjuk most csak azért eshet meg, mert érdemben viszonylag kicsiny mennyiségben vagyok képes hozzászólni az egészhez, de ami késik, nem múlik. - Reméltem, hogy nem kell búcsút mondanom az egyik karomnak. Őszintén szólva eszembe sem jutna ilyesmit tenni, sem önként, de még hagyni sem akarnám. Mégis mi az istent csinálnék hosszú hónapokig egy kézzel? Szerintem még a fejlődésemet is hátráltatná. Egy vágást még elviselek. Felsóhajtok ugyan, de átnyújtom neki a kezemet, mert tisztában vagyok vele, hogy ez az én érdekem is, szóval nem fogok ellenkezni. - Rendben, egyik sem fog ártani. Bólintok rá, nem fogom meggondolni magam, mehet a menet, eszembe sem jutna most bepánikolni, még akkor sem, hogyha érzem a félelmet megelevenedni a torkomban. Szinte pislogás nélkül figyelem, hogy mit csinál, és kissé eltátott szájjal figyelem, ahogy elkezd begyógyulni a vágás. - Egyértelműen rád, nem hiszem, hogy meg bírnám vágni magam. Vallom be töredelmesen, azzal még csak-csak megbirkózom, hogy más okoz nekem fájdalmat, de az egyelőre biztosan nem fog menni, hogy én csináljak ilyesmit saját magammal.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Jól látod. Mindenki másban tehetséges. - ez alól a bundásaink sem kivételek. Nem vagyunk egyformák, ahogyan nem tudunk egyformán tehetségesen énekelni vagy a számokkal zsonglőrködni, úgy a farkasaink sem egyformánk teljesítenek jól mindenben. Van akinek ez, van akinek az megy jobban és akkor még nem is beszéltünk a vénvonalaink adta lehetőségekről. Az is olyan, amivel a bennünk élő bestia született, változtatni rajta nem tudunk. Igyekszem a tőlem telhető legjobban elmagyarázni neki, hogyan is működik a regenerálódásunk és annak a beindulása sérülés esetén. - Igen. Vagy bármely más szerv, ami az életben maradás alapvető feltétele. - ami nem csak a szív vagy az agy lehet, elég példának okáért a tüdőre gondolnunk vagy valamelyik artériára. De azt hiszem a lényeget így is tökéletesen érti. - Most még ilyet senki sem vár ilyet tőled, de egy nap majd annak is eljön az ideje, hogy végtagot kelljen visszanövesztened. - nem akarom hazugságokkal hitegetni, akkor sem, ha az igazság kemény és koránt sem kellemes. Valamikor majd kénytelen lesz megtanulni azt is, hogy milyen, amikor vissza kell növesztenie egy nagyobb darabot önmagából, viszont tény, ezzel ő még bőségesen ráér. A saját karomon mutatom meg neki, hogy mi vár rá is. Tudom, hogy a való életben kb soha nem fordul elő, hogy tiszta és egyenes vágás érje akárhol is, de ez a lényegen vagy a célon semmit sem változtat. Mindegy, hogy egy ilyen méretű és mélységű sebet éles helyzetben kap akárhol a testén, vagy így és itt, ahogy most mutatom neki. A vége ugyanaz, a farkasa megismeri és megtanulja gyógyítani. - Oké, ahogy akarod. - nem várom el tőle azt, hogy magának tegye meg és azt sem, hogy a későbbiekben bármikor is vagdossa magát. Ez leginkább rá tartozik, hogy mennyire veszi komolyan a regenerálódást. Van, aki csak az összecsapásokra hagyatkozik és az edzéseken történt lesérülésekből való gyógyulásra. Én úgy vélem, hogy így is, úgy is jó, minden kölyök maga válassza meg, hogy miként szeretne fejlődni a Teremtőjével egyetemben. Én maximum csak útmutatást tudok nyújtani. Megfogom a karját és egyetlen gyors és tiszta vágást ejtek rajta, akkorát és olyan mélységűt, mint magamon is. Az egész talán, ha egyetlen másodpercig tart. - Mennyire volt rossz egy tízes skálán? - kérdezem meg, ahogy eleresztem.
- Persze, mi nem tudunk, de van az átharapás is, bár akkor a farkasunk is megváltozik. Az mondjuk borzasztó lehet, ha valaki elveszi tőlünk az eredetit, bár, talán van olyan helyzet, amikor szükséges lehet, de én nem is akarom elképzelni. Bármilyen is legyen a bennem élő, különösképpen nincsenek vele problémáim, de ha később lesznek, akkor sem fogok ilyenen gondolkodni, inkább majd igyekszem valamiképp elrendezni a helyzetet. Tudom, hogy szeretem, és fontos nekem, nem akarom, hogy bármi baja essen. - Persze. Inkább arra gondoltam, hogy ha mondjuk több minden van, ami megsérül, mondjuk a legtöbb belső szervet ideértve, akkor nem árthat, hogyha a szív biztosan működik, máskülönben hiába jön helyre a többi. - Elég szörnyen hangzik. Egyébként ez kölyköknél bevett szokás? Illetve, nem gáz az, hogy akkor hónapokig csak egy kézzel, lábbal, akármivel tud edzeni? Már, ha tud. Fél lábbal azért nehezen tudom elképzelni, hogy fussak, bár talán farkasként nem lehetetlen, de emberként... Azt hiszem, túl sokat beszélek, talán nem kellene ennyit elmélkednem, hangosan legalábbis semmiképpen, de mivel már megtettem, különösképpen nem fogom most zavartatni magam miatta. Abból úgysem tanulok, ha csöndben maradok, és a hibás elképzeléseimet gyűjtögetem. Mindenesetre egyelőre nem is akarom elképzelni, milyen borzalmas lehet, ha visszanő a kezünk, lábunk, akár egy ujjunk is, ahogy minden újra felépül, a csontoktól kezdve az összes szövetig... Meg is kell vakarnom a karomat, mert bizony határozottan élénk tud lenni a képzelőerőm. Csak bólintok, mert igen, így akarom, eszemben sincs elodázni azzal a regenerálódást, hogy magamat nem merem megvágni, mert azzal jelen pillanatban nem haladnék semmire. Szóval marad ez a megoldás, aztán majd idővel talán megbarátkozom ezzel a gondolattal is, bár nem nagyon tudom elképzelni, de a kényszer nagy úr. Próbálom azért nem elkapni a tekintetemet, mikor megvágja, legalább a kezem marad, azt képtelen volnék csak úgy elrántani, nagyon kínosnak és gyengének érezném magam tőle. Nem mondom, hogy ettől még egy hős volnék, inkább érzem magam gyávának, amiért magamtól nem bírom megtenni. Összepréselt ajkaim fogságában vergődik felszisszenésem, nem kap belőle ő sem, miként terveim szerint remélhetőleg többé már senki. Eleget ordítottam az átváltozásaim során, szeretném már legalább ilyen szinten uralni magam, s ha ez megy, előbb-utóbb talán már a farkasommal is sikerülni fog. - A vágás maga nem vészes, alig éreztem, de most már azért kezd fájni... Ez mikorra gyógyul be? Neki iszonyatosan hamar eltűnt, de az én regenerációm egyelőre a béka feneke alatt van, szóval nem vagyok benne biztos, hogy nem fogom még sokáig érezni a seb húzódását. Inkább megkérdezem, akkor legalább fel tudok rá készülni lelkiekben.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Igen, van erre is példa és úgy van, ahogy mondod. – én a magam részéről gyűlölném, ha valaki meg akarna fosztani a mostani farkasomtól, de tény, ami tény, van, amikor az átharapás jól is elsülhet. - Erről a Teremtőd fog dönteni. Van aki bedobja a kölykökét a mély vízbe, ilyen értelemben (is), van, aki nem. Annak idején tőlem a farkasom farkát tépték le megtapasztalás és regeneráció fejlesztése gyanánt. Az Atanerk elképzeléseit viszont nem ismerem ebben a kérdésben. – az én véleményem az, hogy jobb még a kölyökévek alatt átesni a végtag növesztés megtapasztalásán, de szerintem ebben a kérdésben mindenki máshogyan vélekedik. - És igen, ha a lábaiddal történik valami, az megnehezíti az edzést egy időre, de a karokkal akkor is lehet foglalkozni, illetve, ha az egyik lábról van szó, akkor a bundásod alakjában még a futás is mehet. – hogy azért válaszoljak a kérdése ezen részére is. De, mint mondtam, ez tőle még messze van, túlságosan fiatal és kétlem, hogy ennyire sokkolnák a saját Teremtője a közel jövőben. Bár nem ismerem igazából a farkast, így fogalmam sincs, hogy milyen. A vágás tiszta, egyenes, a seb szélei élesek és könnyen „összeilleszthetőek”, a sebüreg pedig tiszta, tulajdonképpen a gyógyulás már megkezdődik, akkor is, ha még nem annyira látványos. - Húzódni fog, ahogy hegesedni kezd. Az erek összehúzódnak, hogy csökkenjen a vérzés és a véralvadás is beindul. Embereknél egy ilyen vágás esetén a képződő pörk nagyjából hat-hét nap alatt esik le és alatta már gyógyult a seb, a te esetedben egy-két napot saccolnék, de erre egy gyógyító jobban tudna választ adni.* – rég voltam már kölyök és hiába vagyok mentor, kis sérülések esetén a pontos gyógyulási időt nem tudom, mire legközelebb találkozom egy kölyökkel, rendszerint már nyoma sincs a kisebb vágásoknak, karcolásoknak, sebeknek. - Mára végeztünk, próbáld gyakorolni a mentális kommunikációt, apróságokkal, egy-egy szóval próbálkozz, aztán, ha már megy, akkor lehet emelni a tétet. – mosolyodok el, aztán a kezem nyújtom felé, hogy felsegítsem a földről, ha elfogadja és visszaviszem a hotelbe, haza.
//*ha tévedtem, mea cupla, nagyjából saccoltam be, nyilván Horá tudná a választ, userem meg nem biztos benne
És nagyon szépen köszönöm a játékot, bocs, hogy kicsit elhúztam a végét <3//
Nem érdekelt, hogy mennyire fáj a lábam. A méltóságomat a konyhában hagytam, a lelkemmel, a darabokra szaggatott múltammal, jelenemmel és jövőmmel együtt. Még mankóval döcögtem ki onnan, szorongatva a doboznyi tejet, amit a palacsintához akartam elvinni Paynenek reggelire, de úgy négy nehézkesen megtett lépés után a dobozt nemes egyszerűséggel a falnak hajítottam, s repült utána a mankó is, majd a szinte hisztérikusan lábamról leszaggatott merevítő is. Nem fájt jobban a még össze nem forrt csontom, mint a bensőm, éreztem saját vérem ízét, mert nyelvembe kellett harapjak, hogy ne sikoltsak fel. Nem a fájdalomtól, nem a fizikaitól. Az elenyésző volt ahhoz képest, amit a férfi okozott nekem, akit valaha szerettem. Nem, nem múlt idő. Nagyon nem, de nem óhajtok most máson lovagolni, csak saját sértettségemen. És ő ezt mondta, múltba ragasztott mindkettőnket és nem volt hajlandó megérteni, amit mondtam neki. Csak a rosszat látta és én fel tudnék robbanni. Visszafordultam, de végül nem a konyha, hanem a Lak kijárata volt az, ami elragadott, majd a fák egyre sűrűsödtek körülöttem, én pedig csak akkor álltam meg, amikor már úgy éreztem, hogy egyetlen rohadt lépést nem tudok tenni, mert nem visznek tovább lábaim. Nem azért, mert oly messze lennék, hogy belefáradtam a távolságba és a gyaloglásba. Egyszerűen az életbe fáradtam bele, szánalmas vagy sem, ez van és nem tudok mit kezdeni vele. Egy fának tántorodom, hátamba belemar az egyik gally, amit sikerrel letörök. Mit ad isten, éppen lapockámba karmol, onnan karcol ki egy darabot, s érzem orromba tolulni saját vérem szagát. Egy csepp.. két csepp.. szakad a cérna, közel a szakadék széle. Üresnek érzem magam, csendben vagyok, csendes az erdő is, éjszaka van. A csendbe csak szívem dobban bele, mellkasomból akarva kiszakadni, fülembe dobol minden dübbenése. - Elég legyen! Elég.. elég legyen! Kezdem csendesen, hogy a végére üvöltve szaladjanak belőlem tova a szavak, s én két kézzel kapjak saját mellkasom felé, ruhaanyagon keresztül marva saját bőrömbe, mint valami igazi hisztérika. Saját szívemet akarom kiásni a mellkasomból, a vörös karmainak nyomán festődik szép lendületesen karmazsinvörösre mellemen a ruha, ahogy felsebzem egyre mélyebben bőrömet. Vajon ki ment meg magamtól? Nem akarom hallani ezt a dobogást.. nem akarom.. Elég!
Kezdőlap
//
<3//
