- Tisztában vagyok vele. Felelem, s egyben halk nevetés csúszik ki a fogaim közt. Nem vidám, nem is felszabadult. Csak egy elengedhetetlen nyomatéka annak, mennyire élesen él bennem is az az éjszaka. Csak megfeszült állal fürkészem a vonásait, ahogy magyarázkodik. A szemeim alatti vékony ráncok hitetlen hullámba szaladnak össze, megcsóválom a fejem. Hagyjuk ezt, Duncan. - Hát persze, világos. - értek egyet halkan, mégis, van valami lappangó egyet nem értés a hanghordozásomban. Nem tartanám helyesnek tovább ragozni, hiszen a további magyarázatomban még azt is bővebben kifejtem neki, hogy miért neheztelek az akció miatt. - Hagyjuk ezt, Duncan. Ő sem két napig volt Alfa. Ő is elindult valahonnan. - az agyamban Sura... Jyotsana gondolatai ütnek visszhangot, nem tudok szabadulni tőlük - Fejezd ezt be. - dörrenek rá valós atyai szigorral, amikor a teljesítményét hozza szóba - Mártírkodásra nincs szükségem. Sőt, voltaképpen úgy gondolom, hogy a tiszteletlenség magasiskolája, ahogy kezeled ezt az egészet. Ne sunnyogj előttem, mint egy koldus. Azok után, hogy megkaptad ezt az esélyt, teljes joggal követelhetnéd, hogy ne hagyjalak magadra. - emelem fel a jobb karom mutatóujját, lassan közelítem a fiatal hím mellkasa felé, hogy megbökjem, aztán a mozdulat határozott, tenyeres paskolássá szelidül. - Akkor már tudom, kitől örökölted. - pislantok rá oldalasan, ahogy elveszem róla a kezem és valamelyest elfordulok tőle - De ha te nem kommunikálsz velem Duncan, akkor hogy gondolhatod, hogy fordítva menni fog? - teszem fel a kérdést egyszerűen - Lehet, hogy az én hibám is, hogy az átharapás óta nem igazán kezdtünk egymással semmit, de kérlek... - ciccenek fel - Én nem rohangálok senki után. Ezt eddig is tudhattad volna. Norina után sem szaladgálok. Jelentem ki tényszerűen, és hogyha bármit akarunk kezdeni a helyzettel, akkor neki kell kezdeményeznie. Bármennyire kényelmetlen is. Ha úgy dönt, hogy ez neki nem fog menni, úgy marad a jelen állapot azt hiszem. Azt viszont borzasztóan bánni fogom.
Halkan morgolódok arra, hogy Todd is elindult valahonnan. Ő nem Todd. Abba pedig nem voltam hajlandó még elméleti szinten se belemászni, hogy egyszer esetleg odáig juthat. Ehhez nekem sajnálom, de gyér a fantáziám. Amikor rám szól, befogom, a farkasom pedig éberen figyel, lesi, hogy lesz-e esetleg tasli, vagy bármi más, de egyelőre egyiktől sem kell tartanunk. A mártírkodásra horkanok egyet, ez tény, nem szenteskedés! A mondókája végére viszont megnyúlik a képem és szinte leesik az állam, még a szemem is elkerekedik. Kell egy-két másodperc, mire megtalálom a hangom, de így is néma hápogással nyitok. - Követelni, én, tőled? - Csak hogy tényleg jól értettem-e, amit mondott. Végighúzom a kezemet az arcomon és azon kattogok, hogyan tudnám ezt normálisan elmagyarázni. Úgy, hogy ne tűnjön "mártírkodásnak". - Cas, nekem fogalmam sincs ezekről - tarom el kicsit magamtól a karom, a teljes tanácstalanságot nyomatékosítva. - Már az, hogy átharaptál és van ez a... kapocs, hogy megint valakinek a kölyke vagyok, hogy a te kölyköd vagyok... Nem tudom, mit kéne tennem, vagy mi az elvárás. Azt tudom, hogy nem akarok rád szégyent hozni és sokkal jobban kell teljesítenem, mint bármikor, de ezen túl egyszerűen passz. A fenébe is, még az emberi apa-fia dolgokra se tudok asszociálni! Azt hiszem, sikerült kibuknia pár dolognak, ennek örömére pedig nagyon szusszanok és elkezdek mászkálni. Ott van Anne, oké, de abban a helyzetben én vagyok a nagyobb, az apafigura, hogy mennyire teljesítek jól, más kérdés. Ha valakivel edzettem, az is más, kívülről látni ilyen viszonyokat, vagy éppen benne lenni pedig ég és föld. Amíg Alex élt, addig se volt a Teremtők mintapéldánya, ha nem lett volna, az se tűnik fel. Megállok és felé fordulok, ahogy megint beszélni kezd. Lehet, hogy nem is a vérvonalképesség kezelése a legnagyobb hiányosságom, hanem az, hogy épp csak van egy árnyalatnyi elképzelésem arról, milyen valaki kölykének lenni. Vagy egyáltalán milyen egy normális szülő-gyerek viszony, amiben megint én vagyok a gyerek. - Tudom - bólintok a futkosására, s még egy sovány, féloldalas mosolyra is futja. Szép is lenne, ha ő kajtatna bárki után is! - Érdekes ez a bestia, tudod? Amikor nekiugrottam a Duxnak eszembe nem jutott fegyvert rántani. Lobbanékony és olyan, mintha egyetlen nagy sodró lendület lenne. - Valahol már vágytam rá egy ideje, hogy mindezt hangosan is elmondhassam, a célom pedig szinte öntudatlanul hagyta el a szám. - Alfa akarok majd lenni. Igazság szerint erőteljesen paráztam attól, hogy szinten megnyíljak, de vakmerőké a szerencse.
Idegesen sóhajtok fel. Talán mégsem jó, hogy megnyílik előttem, mert nem tudom máshogy kezelni, csak úgy, hogy lehordom a sárga földig. Persze az is lehet, hogy én sem vagyok éppen a legjobb állapotban a múltkoriak után, de hogy mondhatnám el neki, hogy nem vele van a baj, hanem valószínűleg velem...? Legalább is akad olyan ebben a városban, aki erre utalt. Még akkor is, ha csak a jövőre való tekintettel. - Tudod mit? Inkább ne is mondj semmit. Ne is akarj semmit, az lesz a legjobb... - legyintek erőszakosan, aztán elhalkulok, és némileg szelítitek a hanghordozásomon - Csak... Hagyatkozz az ösztöneidre. Érezd, hogy mit akarsz. Hallgass Rá. - utalok az új farkasára - És cselekedj aszerint. Muszáj lesz engedned neki, mert ha nem, akkor nem csak velem nem leszel jóban, de saját magaddal sem. Biggyesztem hozzá puszta jóakaratú figyelmeztetésből. Most komolyan, hogy erőszakolhatnám rá ezt az egész apa-fia dolgot, ha ennyire görcsöl rajta? Akarom én ezt egyáltalán? Mit kezdjek vele, olvassak neki esti mesét, menjünk el horgászni hétvégente a Tananához és süssünk mályvacukrot a tábortűznél? Meg a lófaszt. - És ne csinálj úgy, mintha nem ismernél kölyök korod óta. Minden mondvacsinált kapocstól függetlenül terelgettem a lépteidet, úgyhogy azon kívül nem igazán van elvárásom, hogy a de Luca névből ne csinálj vásári bohócot. De persze ezt az átharapás nélkül is elvárnám, tekintve a számlád hosszát, de ez most egyáltalán nem érdekel. Megbocsájtottam, Duncan. És az ilyen gesztust nem illik megkérdőjelezni vagy kétségbe vonni a túlzott körülményeskedéssel. Mert ettől úgy érzem magam, mintha nem lehetne komolyan venni a szavamat. Nem hiszi el? Az az én bukásom, és egyszerűen hihetetlen, hogy a Surával való találkozás óta már ilyen semmis kis dolgokban is csak a saját vesztemet látom. Szerencsére nyugtatólag hat rám, ahogy a farkasáról kezd beszélni, arról, amit kapott. Elégedett és büszke mosoly és bólintás a jutalma azért, amit elmesél nekem. - Mert tudja, hogy nincs rá szüksége. Tudod... Én soha nem fogtam fegyvert úgy igazán. Ha önerőből kevés lettem volna valamihez, inkább ottmaradtam volna, mintsem ilyen olcsó módszerekhez nyúljak. - nem is tudom, hogy vagyok képes kimondani ezeket úgy, hogy Sura nyilvánvalóvá tette, hogy még fegyverrel sem vehetem fel ellene a versenyt, mégis... Ha visszatekintek, ezt legalább büszkén ki tudom jelenteni: nekem sosem kellett fegyver a hatalmam megerősítéséhez. Ha kellett is, azok a fegyverek csontból és húsból készültek, és falkának hívják őket. Nem tehetek róla, amikor kimondja az utolsó négy szót, egyszerre érzem magam dühösnek, büszkének, egyszerre tekintem kihívásnak a történtek után és mégis nevetni támadna kedvem. Hülyeség, a saját kölyköm... Láttunk már ilyet. Igazítok egyet az öltöny ujján, mielőtt a vérvonalunkhoz méltó gyorsasággal el nem kapnám Duncan torkát, rászorítok mind az öt ujjammal, megemelem kissé a talajtól - de nem teljesen, épp csak, hogy kényelmetlen lehessen a számára. A farkasom felhőkarcolóként veti rá a fekete árnyékát a saját képmására, míg én oldalra döntött fejjel a fiú arcvonásain időzöm. - Akkor adok is hozzá egy kellően hasznos tanácsot, Duncan. Fogd be a szád és az ilyesmit tartsd meg magadnak. Ha nem én hallom, könnyen lehet, hogy hamar olyan mélyen fogod végezni, ahonnan még Dante sem lesz képes élve kikaparni. Akár büszke is lehetnék, de előrelátó vagyok, és nem fogok kígyót nevelni a keblemen, ha nem muszáj. Eleresztem, kicsit lökök rajta, aztán zsebre tett kézzel elfordulok tőle. - Ettől függetlenül nem rossz elképzelés. De nem állnál rá készen, ebben az állapotodban még száz év múlva sem. Csak az képes uralkodni, aki szolgálni is tud, ebben pedig nem árt, ha szerzel magadnak némi tapasztalatot. - a hátam mögött fűzöm össze a kezeimet, és így fordulok a hím felé - Hozzá lehet szokni. Ha a Bestia elhiszi, hogy minden alázatos pillanat valami magasztosabb célt szolgál, meg fogja tenni. Büszke, heves, de cseppet sem ostoba.
A reakciójára egyetlen válaszom van: elhallgatok és semmi perc alatt zárok be. Arcom, tekintetem kifejezéstelen, semmitmondó, miközben halvány megbánás lappang bennem, nem lett volna szabad kiadni magam. Hiba volt erről egy pillanatra is megfeledkeznem. Becsaptam az ajtót, ami mögül az előbbiek kiszivárogtak és messzire hajítottam a kulcsot. Fáj, hogy még mindig ennyire hülye és naiv tudok lenni, de egyszer majdcsak sikerül kinőnöm, addig pedig marad a pókerarc és a hazudozás saját magamnak is. - Értem - biccentek mindössze a farkasomnak való engedésre. Nem kérdezem, hogy mi van akkor, ha épp Anne torkát akarja. Az én problémám, nem az övé - mondogatom ezt magamnak, közben meg valójában nem merek kérdezni, gratulálok. Az elvárásokra egy némileg megkönnyebbül "értem-bólintás" kombináció lett a válasz, mintha más szót lassan nem is ismernék. A megbocsátásra ennyi reakcióm sincs, csak a szemébe nézek és sulykolom magamba, amit mondott, hogy tényleg elhiggyem. Lesütöm a szemem pár másodpercre, majd arról beszélek, amiben talán a legkisebbet hibázhatok: a farkasomról. Figyelem, miként reagál, utálom ezt, de úgy érzem, mintha mindent újra kéne tanulnom, azt is, amit eddig szikla szilárdan tudtam. Elégedettsége, mosolya, bólintása apró gesztus, de azt hiszem, pont az, amire szükségem volt. Röhejes lehet, de ez talán még a szavainál is több bizonyosságot és útmutatást nyújt. Ebből színtisztán azt olvastam ki, amit kellett, amire gondolt, ebben nem kételkedtem, ez egyértelmű volt, és az, hogy létezik számomra még ilyesmi, adott számomra egy talpalattnyi szilárd földet. - Azt hiszem... már nekem se magam miatt kellenek - mondom lassan, eltűnődve egy közeli fa törzsét fixírozva, mintha azt várnám, hogy valaki egyszer csak előugrik mögüle, de utána ismét visszanéztem Castorra. - Viszont ha valaki van velem, ez az első még mindig. Egyikőtök életét se kockáztatnám, arra hajazva, hogy úgyis odaérek, úgyis félre tudok lökni, vagy golyót, támadást felfogni... - Ez mind pedig nem az én hatás- és feladatköröm. - Infószerzésnél a beszaribbaknál gyorsabb eredményt hoz - darálom a végére, bár nem tudom minek. Szépítés, igazítás végett? Baromság, átlátszóbb vagyok, mint egy fényesre suvickolt üveglap, de inkább kussolok erről és előadom a jövőtervem. Egy szívdobbanásnyi idővel előbb, mint ahogy mozdult már éreztem, hogy ez nem lesz jó, de még levegő után se kaphattam, hogy megszólaljak ismét, már elkapta a torkom. Rászorított, megemelt, épp csak annyira, hogy ne kelljen még lábujjhegyen állnom. A Bestia a hozzá képest csöppnyi Fenevadam fölé tornyosul, energiái szinte fojtogatnak, de egyúttal fel is piszkálnak. Az én farkasom is bele ad mindent, még ha esélytelen is. Dacol, amíg bír, amíg a másik végleg helyre nem teszi, meg nem mutatja, hol a helye, s csak utána hódol be engedelmesen, elfogadón. Szavaira kelletlenül morranok egyet először, másodjára ez már hangosabb és kissé ingerültebb, tekintetemet az övébe fúrom, de addig kísérletet se teszek a megnyikkanásra, amíg el nem ereszt. Ahogy lök rajtam, egyik lábam hátrébb teszem, hogy ne kelljen hátrálnom, a szemem egy röpke pillanatra megvillan. - Tényleg kinézed belőlem, hogy Te károdra és rajtad keresztül akarom azt a posztot? - Valahol érthető, hogy a kijelentésem alapján ezt hiszi, csakhogy emellett még ott van bennem némi harag és sértettség. Abszurd! - Tudod mit, ezt akár kőbe is vésetheted, vagy kirakhatod a hotel bejárata fölé: soha! Kétszer aláhúzva, háromszor körbeneonozva. Lehet a Testőreidnek dísz az eskü, de nekem nem volt az, és csak azért, mert buktam egy kurva nagyot, attól még betartom, amit ígértem: hűséget, életemet és véremet. Úgyhogy nagyon kérlek, ezt felejtsd is el. A kölyköd és a testőröd vagyok, nem a jövőbeli kihívód. Van ezer más falka és mire én oda jutok, hogy beérek, addig lehet valaki más rég kihívja, legyőzi esetleg Castort. Annak a fejéért viszont eljönnék. De Castor kihívni? Kizárt. Nem vagyok egy erkölcscsősz és a bizonyítványom se patyolat, viszont ehhez akkor is tartom magam, ha beledöglök. Kész, pont, nincs tovább. Egy egészen kicsit belelovaltam magam az előbbibe, így még akkor is némileg hevesebben veszem a levegőt a normálishoz képest, amikor továbblép mondandójában, s válla fölött néz vissza rám. - Tiszta sor - biztosítom a felfogóképességemről. - Akinek meg nem megy az alázatom, addig ütöm, amíg mozog - ingattam a fejem, majd rá pillantottam. - Oké, ilyen csak Bognár - szögeztem le, közben mintegy védekezőn emelve fel a kezem. Kétlem, hogy újat mondtam ezzel egyébként. - Mondd csak, Cas - kezdem óvatosan -, te tudnál megint szolgálni, ha valami arra szorítana? Kíváncsi voltam. Megszerzett mindent, övé volt Chicago, övé Fairbanks, és ha úgy dönt, Anchorage-re is igényt tart, az eddigiek alapján nincs kétségem afelől, hogy azt is megszerzi. Épp ezért érdekelt, hogy ha egyszer beütne valami, akkor mindezen diadalmenet után képes lenne-e egyet visszalépni és ha nem is a kezdőpontról, de hátrábbról nekifutni megint.
Egyáltalán nem érint jól, hogy ennyire hirtelen zárkózik be. Megfordul a fejemben, hogy én kommunikáltam rosszul. Érdekel, hogy mit érez, hogy mit gondol, csak az ilyen mondvacsinált hülyeségekkel nem vagyok hajlandó foglalkozni. Ahh, basszameg. - Most meg elbújsz. Szép. - bólintok idegesen - Miért hiszed azt, hogy a világon csak az ilyen szélsőségek léteznek? Nem csak faszságokról ömlengeni meg bezárkózni lehet. Rakd rendbe a fejed, kölyök! Intem meg határozottan, mert bár belátom, hogy nem áll szándékában se felbosszantani, sem pedig tiszteletlenkedni velem, mégis rövid úton sikerül elérnie, hogy felpaprikázzon. Az egykori Testőröm, a kölyköm, aki az egész világgal zord és tüskés, képes picsaként viselkedni, ráadásul pont előttem. Mit tettem, de komolyan? A következő téma már simulékonyabb, igazság szerint azért nem tudok nyilatkozni erről, mert amikor én voltam annyi idős, mint ő, nem volt ennyire széles választék, nem volt ennyire megengedett a fegyverkezés - holott gyakoribb volt talán, mint most -, de a falkán belül nem lehetett csak úgy pisztollyal rohangászni. Végül igyekszem egyréstz ki is térni a válasz elől, másrészt megnyugtatni arról, hogy nem csinálja azért rosszul. - Amíg nem ezüstgolyóval szerzed meg a hatalmad, addig nem zavar. És amíg működik tőle a gépezet, addig nem is fogok szólni érte. De az ilyen Northfolk-féle tank-mesterlövészekre sem szükségem, sem pedig energiám nincs. Azért egy mosolyt megeresztek, és ha nem lenne ennyire komoly a helyzet, akkor talán még kacsintanék is, amolyan mindent-tudó-öreg-bölcsként, de maradjunk annyiban, hogy ez nem az én stílusom. Ismer már, kiérezheti, hogy mivel mit akarok igazából közölni. Újfent mélyhullám következik, hihetetlen, ha hullámvasutazni akarnék, akkor befizetnék egy körre Emmával a vidámparkban, de ettől már komolyan rosszul vagyok. A kölyök szemtelen, dacos és sérthetetlennek tűnik, elképesztő, hogy a saját tulajdonságaim másokban mennyire fel tudnak paprikázni... Úgy ontom rá a saját erőmet, mintha nem is az ujjaimmal, hanem pusztán az energiáimmal kívánnám meg itt helyben megfojtani, ahogyan Sura játszott velem napokkal ezelőtt. Szar, mi? Az, közeli tapasztalatból tudom. Eleresztem, elégedetlenül mordulok fel a szavaira, az emberi felem talán elszégyellné magát, de a Bestia nem: neki csak ne köpjenek a szeme közé ilyesmiket, most aztán meg végképp ne. Már a gondolat, hogy valaha valaki egy szinten lehet velem, felőröl, és ha tovább akarnám fokozni a dolgokat, akkor azt is mondhatnám, hogyha más falka kellene neki, akkor az esküjét akár le is hugyozhatnám, mert elhagyná azt, amire felesküdött. - Nagyon helyes. - hörrenek fel végül - Nagyon helyes... Ismétlem meg. Mit mondjak? Hogy köszönöm? Hogy sajnálom? Vagy hogy az esküje igazából szart sem ér, mert a helyzet az, hogy kibaszottul szorul a hurok a nyakam körül? Egyikre sem vagyok képes, csak arra, hogy elforduljak tőle, később pedig fel-alá járkálva érjen a kérdése. Megtorpanok, villám csap a gerincembe, a lombkorona felé emelem a tekintetem, és a keserűség epeként ölt testet a gyomromban. - Engem senki sem tud térdre kényszeríteni, Duncan. És mivel cseppet sem fizikai értelemben értem, így hát nem is hazudok. A tstemmel azt tesznek, amit akarnak, de a lelkem, a farkasom soha nem lesz képes arra, hogy behódoljon. szerepet játszani, hazudni, színelelni egy magasztosabb cél érdekében még nem esik nehezemre, de hogy valóban szolgáljak, hogy fejet hajtsak... Felszusszanok, és olyasféle balsejtelem lakozik bennem, hogy Duncan talán tudja, ő is találkozott egy Alapítóval. Egy pillanatig szeretném, hogy így legyen, hogy elmondhassam neki azt, ami miatt éjszakákat nem alszom, de rögtön meg is bánom, mert ha tudna rólam, be kellene látnom előtte, hogy az a kép, amit rólam épített, szép lassan fog leomlani, mert nem vagyok legyőzhetetlen. - Akkor inkább öljenek meg. Nézek végül a kölykömre, vörös csillogás villan meg a szürke szemeimben, felé fordulok és teszek egy határozott lépést. - És ha ez megtörténne... - folytatom lassan - Akkor fogd Norit és tűnjetek el innen. Megértetted, kölyök? Talán nem is annyira lehetetlen és nem is annyira távoli ez a lehetőség, mint amilyennek most Duncan számára tűnhet. Hogy félek-e? Egyáltalán nem. Már sokszor álltam készen a halálra, amit érzek, az inkább... Beláthatatlan szomorúság. Mert tudom, hogyha én már nem leszek, akkor minden, ami utána marad, egy szempillantás alatt foszlik majd semmivé.
Lesütöm a tekintetem néhány másodpercre, zsebre teszem a kezem és kissé felvonom a vállam. - Nem tudom - mondom a talán csak költőinek szánt kérdésre. Még gondolatban is kínos a felvetés, hogy nem tudom, miképp lehetne normálisan elárulni magamról dolgokat. Vagy kifakadok, vagy teljesen elzárom, azt hiszem, és ettől csúszok meg, ha valami olyan ér, ami korábban soha. A "van egy normális apám" pontosan ilyen helyzet. - Rendben - bólintok az intelemre, mint egy kiadott feladatnál. - Rajta leszek. Northfolk említésére elhúzom a szám. Sok mindent hajlamos vagyok elcseszni, és esélyes, hogy nincs helyén az önbecsülésem, ám az biztos, hogy nem vagyok olyan, mint ő. Castor róla való véleményét hallva pedig ez határozottan megnyugtat. Nem lenne szabad minderre rágörcsölnöm, igaz? Próbálok, tényleg. Az energiái fojtogatnak, elöntenek, felpiszkálnak, ám azzal együtt, hogy próbálom magam tartani ellene, mintha magam köré akarnám csavarni. Doppingol, nem úgy, mint a Szerb - az egy félkegyelmű állat -, teljesen más miatt férkőzik az izgága nyughatatlanság a bőröm alá, mintha belülről akarna megnyúzni. A kóbor feltüzel, mert meg akarom ölni. A Teremtőm mutatta erőtől mohó leszek és kapzsi, mert a farkasom az övé, a kicsinyített mása, ezzel az energiahullámmal pedig azt is megmutatja, mi lehet belőlem. És én akarom. Jobban, mint talán bármit eddigi életem során. Megvádol, kifakadok, nagyjából lecsillapodunk egy kicsit mindketten. Őrültség ugye, hogy valahol egy kis részem nem bánna egy újabb ilyen jellegű kirohanást... Érzésem szerint újabb kényes témát feszegetek, a válasza viszont... Egy röpke, illékony pillanatra elmosolyodom, kivételesen őszintén, ám mindez annyira gyorsan jött és ment, mintha meg se történt volna. Büszkeséget érzek, elégedettséget - baszki, ő az apám! Megvakarom a tarkóm, ezzel felborzolom hátul a hajam. Nevetséges, abszurd, hihetetlen, mégsem bánom. Annyi minden kavarog bennem, amit akkor se tudnék értelmesen megfogalmazni, ha feltett szándékomban állna elmondani. Azt hiszem, örülök. A lelkem legmélyén megkönnyebbülök, szerintem nem is tudja, hogy milyen régi, széthordott viskó maradványait porolta le az előbbi szavaival, mindazzal, amiket a szavakkal kiváltott belőlem. Halkan rezignáló kis érzések, leheletnyi reménykedés, halk kattanás, mint amikor a gépezetben egy jelentéktelennek tűnő csavar a helyére kerül. Rendben leszek. Nem kezdek heveskedni, hogy nem ölik meg, nem hagyom és a többi szarság. Egyszerűen elfogadom, mert meglehet most először értem igazán. Állom a tekintetét, szemem épp csak összeszűkül arra, amit mond, pillantásom viszont figyelőből fürkészőbe vált. - Úgy lesz - bólintok határozottan, még ha nincs is ínyemre a parancs, akkor se fogom csípni, de azt is tudom, hogy az első adandó alkalommal revansot veszek. - Szarban vagyunk? - Kérdésnek szántam, mégis inkább kijelentésnek tűnt. Sok eshetőséget hallottam már a szájából az évek alatt, ezt viszont még egyszer sem. - Beleköptek a levesedbe, igaz? Mennyire? A legkevésbé se voltam számonkérő, legfeljebb kíváncsi, és tekintve, hogy a feljebbvalóm, a felől se voltak kétségeim, hogy ha nem tetszik neki a dolog, nemes egyszerűséggel nem felel, vagy kitér a válaszadás elől.
Mondjuk, hogy az egyensúly visszaállt a kilengéseink után. Nekem is jót tett még akkor is, ha nem vallom be vagy épp tudatosul bennem, hogy kiváltképp erre van szükségem: beleölni a feszültséget valamibe, valakibe - a célpont majdhogynem teljességgel mindegy, csak történjen meg, mielőtt teljesen besokallok. Arra számítottam, hogy a válaszom majd pánikot kelt. Hogy a kérésem bekapcsol valamiféle riasztót, és hogy majd azzal fog telni az elkövetkező öt-hat percem, hogy Duncant nyugtassam afelől, hogy nem, nem fogok meghalni, és minden rendben lesz, és hogy minden szivárványos és egyenesen mesés. Fejben már vagy ötven hazugságot összeraktam, jól hihetőket, arra az esetre, ha ki kellene állnom magamért - vagyis inkább érte. Mert nekem fontos, hogy nyugodt maradjon, akkor nekem is jobb lesz, kevesebb dolog miatt fáj a fejem. Szeretnék ennyire száraz logikára alapozva kezelni mindent, de minden nappal erősödik bennem a kényszerű tudat, hogy ez teljességgel lehetetlen elképzelés. Nem vagyok rá képes. A tekintetében villanó bizonyosság, tán büszkeség csak mégjobban elkeserít. Mert én már tudom, hogy nem vagyok méltó rá, hogy nem érdemlem meg úgy, mint ahogy néhány nappal ezelőttig hittem, hogy jogom van ilyesféle érzések birtoklására. Csak három rövid kérdést tesz fel, nem tolakszik, nem tiszteletlen és cseppet sem mohó a válaszra, válaszokra. Egy, kettő, három, négy... Számolva hallgatom a még dobogó szívemet a bordáimnak nyomódni, felerősödik a zaj, és nehéz elviselni a nyomást, pedig csak a vérem pulzál, semmi egyéb. Még az energiáim is visszatért békében úszva ölelnek körbe. Csak állom a szemkontaktust, hosszú percekig, de mik ezek a percek egy örökkévalónak hazudott életben? Ráérünk, én ráérek. Leszoktam már a sietségről. "Visszatérek." Ezt hazudtam a testvéreim és az apám szemébe, pontosan egy pillanattal azelőtt, hogy a jobb cipőm talpa ránehezedett volna a pallóra, annak a hajónak a pallójára, ami Velence lagúnáiból egyenesen az Újvilágig hozott. Annak a hajónak a pallójára, amin megtanultam írni és olvasni, és ami egyenesen a farkasok ölébe vezetett. Todd ölébe, Jeremy mancsa alá. Soha sem tértem vissza. Még annyira sem, hogy megnézzem, mivé lett a hazám, hová fajult szülőföldem, múzeum vagy semmi lett-e a de Luca házból. Elfelejtettem a családomat. Vajon engem is így fognak elfelejteni? Még csak nem is pislogok. Acélos tekintettel állom a kölyköm tekintetét. Te is elfelejtesz majd, ahogy én felejtettem el a saját apámat? Finom és elegáns mosolyt hazudok az arcomra. El kellene mondanom. Meg kellene osztanom vele a történteket, be kellene ismernem, hogy igen, valóban beleköptek a levesünkbe, méghozzá elég rondán, és hogy ha a falka nem is, de én mindenképpen szarban vagyok, méghozzá három hatalmas galacsint kaptam a nyakamba: Toddot, az élő Vérvonalalapítókat és a Dux kihívását. De egy vezető... Egy jó vezető csak ne kezdjen el picsogni. Az összeomlás nem megengedett. A fejétől bűzlik a hal, hogy várhatnám el az enyéimtől, hogy felszegett fejjel járjanak, ha én folyton csak a cipőm orrát bámulom? Ez nem történhet meg. Ha vége lesz, akkor legyen nemes vége, harcoshoz, uralkodóhoz méltó. És mégis karistolják a torkomat a kimondott szavak, de azt akarom, hogy Duncan ezekbe vesse a hitét. Ne másba. - Nem tudom, mitől jelentene ez a szerb fickó nagyobb problémát, mint az összes többi, akik azt hitték, hogy esélyük van ellenem. - rántom meg a vállamat, közelebb sétálok Duncanhez, a vállára teszem a kezemet, és további sétára ösztönzöm, és közben azt kívánom, hogy bár csak ez a hím lenne az egyetlen fenyegetésem - Kicsit nyűgös vagyok, amiért nem halad a nyomozás, ennyi. - és ha tehetném, visszavonnám az egész "kóborhajtó-vadászatot", mert azt hiszem, hogy már pontosan tudom, hogy kik várnak a Felderítőkre, és én nem akarom a küszöbükre hajtani a sajátjaimat - Nem ennél valamit? Bökök a fejemmel az erdő mélye felé, vadásszunk, ha van kedve. Töltsünk együtt időt. Használjuk ki, ami még hátra van.
Nem válaszol azonnal, csak farkasszemet nézünk, ő azt latolgatva valószínűleg mit, mennyit és hogyan mondjon el, én pedig azt, hogy vajon mit, mennyit és hogyan fog elhallgatni. Fogalmam sincs, melyik lenne a jobb, ha azért térne ki, mert nem tart eléggé megbízhatónak, vagy mert esetleg meg akar kímélni. Előbbit tekintve az én szegénységim lenne, utóbbi meg... nem vagyok gyereke, baszki. A harmadik, hogy neki lehet kellemetlen - ez a legdiplomatikusabb felvetés, horgonyozzunk le akkor itt egy kicsit. Annak mindenesetre örültem, hogy nem kezdett el mindenféle mesebeli megnyugtatásokkal traktálni, az tényleg ciki lett volna mindkettőnknek. Nem szabad kételkednem. Sem benne, sem magamban, azt hiszem, ez az első és legfontosabb lecke... meg a legnehezebb is. Ütnivaló konoksággal kapaszkodnék a bizalmatlanságomba, mintegy utolsó védvonalként felhasználva ellene is, hogy semmikép se csalódhassak ismét, hogy mindennél biztosabb legyen: nem szorulok újabb apagyilkosságra. Holott közben semmi vágyam, mint elengedni magam, bízni, hinni, teljes szívvel, aggályok és szorongás nélkül. Nem megy. Talán sose fog igazán, mert félek, hogy árulás lenne a vége és akkor már nem mással végeznék, hanem magammal. Elmosolyodik. Egy árnyalatnyival könnyebbnek érzem magam. Tényleg nincs baj, ugye? Hagyom, hogy tovább tereljen, beljebb sétálunk az erdőben, hallgatom, amit mondd, bólogatok, mint az az átkozott kutya a kalaptartókon, közben pedig igyekszem elhessegetni a gondolatát is annak, hogy esetleg valamit eltitkol, vagy hazudhat. Ki másban bízhatnék meg jobban, mint benne? Hiszek neki, a sanda, gúnyos belső hangok által feltett kérdéseket pedig elhajtom a fejemből. A fene se tudja, hogy ezt később esetleg bánni fogom-e, de ez az akkor problémája lesz. - Minden rendben lesz - mondom végül, még magamat is meglepve a hangomból kiérződő bizonyossággal. - Menjünk - szaporáztam meg kissé lépteim a vadászatra. Szám sarkában visszafogott de őszinte mosoly árnyéka telepedett meg egészen addig, amíg át nem változtam és a farkaspofa lehetetlenné nem tette az ilyesfajta mimikát. ~ Köszönöm, Castor ~ nem fogom elszúrni. Tudom, mi akarok lenni évek múlva, hogy mi a cél legkésőbb év végéig, s már abban is biztos vagyok, hogy Castor számára, a szemében mi szeretnék lenni. Hogy mi leszek: kölyök, akire számíthat.
Igazság szerint a bál óta nem voltam különösebben jó hangulatban. Amit ott művelt az a két nagyra nőtt gyerek, az valami borzasztó volt. Még én szégyelltem magamat helyettük, pedig igazán nem szokásom az ilyesmi. Még akkor sem, amikor ténylegesen nekem kellene magamba szállnom, mert valami olyat tettem. Annyira, de annyira kedvem lett volna mind a kettejüket a fülüknél fogva megragadni és külön-külön bezárni valahová, de nem volt itt az ideje, és különben sem volt sok kedvem beleszólni, ha már kihagytak a balhéból. Az azonban megbocsáthatatlan volt, hogy azóta sem találkoztam egyikkel sem. Igazából kedvem lett volna elbeszélgetni velük, esetleg némi józan észt verni abba az öntelt, ostoba fejükbe, de nem volt rá lehetőségem, azt pedig nem terveztem, hogy csak úgy beállítok hozzájuk. Sangilaknál még más lett volna, de Kilaunt semmi esetre sem akartam felkeresni, mert semmi közöm nem volt hozzá. Az ő lelkiállapota amúgy is kevésbé érdekelt, mint a kedves férjemé, aki szokásához híven azon az estén megint begőzölt. Hihetetlenül nagyot csalódtam benne, pedig azt gondoltam, hogy talán tényleg van esély arra, hogy megváltozott és már nem olyan, mint annak idején, amikor elhagytam őt. Nos, tévedtem. Menthetetlen esetnek tűnik továbbra is. Ezeken a gondolatokon ma megint annyira sikerült feldühítenem magam, hogy jobbnak láttam, ha sétálok egy kicsit az erdőben. Nem azért, mert konkrét célom volt vele, sokkal inkább a lenyugodás végett akartam megmozgatni a tagjaimat. Talán egy edzéssel többet értem volna, de ahhoz szükségem lett volna valami méltó ellenfélre, abból pedig elég kevés akadt, maradjunk ennyiben. Ezzel pedig megint sikerült visszatérnem Sangilakhoz, mert ő volt az egyetlen valószínűleg, akivel úgy küzdhettem volna, hogy nagyjából egyenlők az esélyek. Talán még Tipvigut, de őt nem láttam még, mióta visszatértünk ide, csak tudtam, hogy ő is megérkezett a városba még hónapokkal ezelőtt. Tekintetem a fákat pásztázta, miután néhány mérföldes gyorssétát követően megtorpantam a semmi közepén. A hatalmas hegy pont előttem magasodott, noha most nem terveztem, hogy felmászom rá, mint amikor télen ott találkoztam az apámmal. Helyette a régi falka élőhelyének irányába fordultam, hiszen már sikerült felfedeznem, hogy merre találom a házat. Túlzottan közel ugyan nem merészkedtem még, de nagyon érdekelt volna, hogy mennyi leszármazottam bújik meg a gerendás falak mögött. Azt gyanítottam, hogy lehetnek páran, talán az a nőstény is, akit a bálon láttam, de találkozni mégsem volt alkalmam vele. Nyilvánvaló okoknak köszönhetően, de ami késik, az nem múlik, igaz? Egyenes háttal, büszke tartással álltam az előttem elterülő völgy szélén, ahonnan lefelé újra elkezdett lejteni a talaj. Nem féltem attól, hogy le fogok innen esni, mert én vagyok az ügyesek vérvonalának alapítója, vagy mi a fene. A nap ugyan sütött, íriszeimet sötét lencse védte a fentről érkező fénytől, ennek ellenére azonban mégsem volt olyan meleg. Kardigánomat magam köré tekertem egy kicsit, elől fogva össze, miközben megigazgattam a fejemen díszelgő kalapot.
- Ne hisztizz már megint Mila, komolyan felidegesítesz! - persze, már hiába üvöltöttem, a nőstény úgy viharzott el, mintha csak üldöznék. Dühös volt, mérges... természetesen rám, de hol is érdekelt ez már? Sosem fogja felfogni, hogy nem fontosabb számomra... hmm... tulajdonképpen mondhatnám, hogy semminél sem, de ez persze nem igaz. Mindenesetre úgy tűnik még így X száz év múltán is nehezére esik felfogni, hogy nem igénylem feltétlen a társaságát.
Még jó pár gally, erősebb ág reccsenését hallottam a távolból, némi korholó szitokkal fűszerezve, mikor végre elnémult a körülöttem lévő erdő. Fáradtan sóhajtottam egyet, ahogy a tenyerembe szorított kabátot a vállamra hajtva elindultam... céltalanul. Nem volt még kedvem visszamenni a hotelbe, pláne nem úgy, hogy Mila minden bizonnyal épp Jarratt-nek hord el mindenféle szarnak. Különösebben mondjuk nem érdekelt. Jar' akkor is a barátom marad, ha Mila tótágast áll. Szóval, csak bóklásztam, hanyagul emelve egyik lábamat a másik után. A nadrágom szára viseltes volt, saras, és itt-ott talán egy két oda nem illő lyuk is díszítette. Persze... hisz vadásztam ezelőtt, míg Mila meg nem zavart, majd vette el szinte az élettől is a kedvem. Az ingem kicsit zaklatott, vasalót nem látott állapotban hevert rajtam, az egyik ujját ugyan feltúrtam könyökig, ám a másik csak úgy lógott, gombolatlanul a semmibe.
Talán akkor tájt figyeltem fel a farkas szagra, mikor már olyannyira közel sétáltam hozzá, hogy majdhogynem szájba harapott. Vagy épp hogy nem mentem neki. Részlet kérdés... - Bocs. - nyögtem fel flegmán, mit sem foglalkozva vele, hogy egyébként volt vagy háromszáz éves. Egyszerűen tekertem egyet a sarkamon és már kerültem is ki őt. Nem volt kedvem felesleges cicaharcba - a részéről - kezdeni, így csak remélni mertem, hogy nem fog izomból utánam jönni és belém kötni. Mindenesetre azért résen voltam, figyeltem őt, még ha nem is a szemeimmel. Mélyen magamba is szívtam az illatát, a fülemet pedig úgy hegyeztem, mintha az életem múlt volna rajta. Akár még ez is benne lehetne a pakliban... Már, ha olyan könnyen adnám a bőrömet...
Már jóval az előtt megéreztem a feszült energiát, hogy a lépteit meghallottam volna. Nem mozdultam el egy tapodtat sem, hiába zavarta meg a kis nyugodt mélázásomat a közeledő hím. Alapvetően nem is nagyon keltette volna fel az érdeklődésemet, mert elég sok farkas járt errefelé, éreztem a szagukat a fákon. Ez nem meglepő, tekintve, hogy a közelben volt a hegyieknek az otthona, csakhogy ez a mostani egyáltalán nem arra hasonlított, mint amit itt éreztem az elmúlt egy órás sétám alkalmával. Meg az elmúlt hónapokban, ha már itt tartunk. Az, hogy a vérvonalam tagja volt, már csak hab volt a tortán, ha nagyon költőien akarok fogalmazni. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy türelmesen várjam a közeledtét. Egyébként is sajnáltam, hogy még nem volt szerencsém egyetlen leszármazottamhoz sem, de az nagyon érdekelt volna, hogy kinek a kölyke, ki volt az, aki kitüntette azzal a figyelemmel, hogy tovább adta neki az én ajándékomat. Az ilyesmi mindig érdekelt, és ha nem találtam úgy, hogy megérdemli, akkor bizony nem voltam rest visszavenni a farkast. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet ebben a hímben, amitől több lett, mint egy egyszerű ember. Éppen meg akartam fordulni, hogy szembe nézhessek az érkezővel, amikor kis híján sikerült is belém jönnie. Az egész a szerencsén múlt, hogy nem lökött meg a lejtő irányába, de elég vicces lett volna azért, tekintve a képességeimet. Még mielőtt hozzám ért volna, már ki is fordultam előle, majdnem egy Villámot is megszégyenítő gyorsasággal. - Semmi probléma! – közöltem szárazon, a sötét lencsék takarásából szemlélve a hímet. Látszólag fiatal volt, de nagyjából annyi idős lehetett, mint amennyinek én mutattam magam. Nem kellett sok, hogy felmérjem őt és jól megjegyezzem magamnak a szagát, a külső megjelenését. – De talán elkerülhetőek lennének az ilyen helyzetek, ha látnál is az orrod elé, és nem csak néznél, átgázolva mindenen. Más talán nem lenne ilyen békés... – nem bírtam ki, hogy ne tegyek még egy utolsó megjegyzést a távolodó hátának szegezve a szavakat. Ha így tettem volna, az nem én lennék, márpedig nem kívántam kivetkőzni magamból. Az egyetlen, akivel valamelyest normálisabb volt a viselkedésem, az Sura volt, de őt leszámítva leginkább a fellengzősség volt rám jellemző. Ezt egyszerűen nem tudtam elhagyni, és nem csak azért, mert az utóbbi egy évtizedben a brit arisztokraták között éltem a mindennapjaimat. Sejtettem egyébként, hogy minden érzékével rám összpontosított, illetve inkább talán csak reméltem. Az azt jelentette volna, hogy nem teljesen ostoba, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjon egy erős nőstényt, aki idegen számára. Ha menni akart, akkor hagytam, hogy távozzon, úgyis tudni fogom most már, hogy ki az, akit keresnem kell, ha meg akarom ismerni a hozzám tartozó farkast.
Mertem remélni, hogy hagy menni, minden selejtes megjegyzés nélkül, de... nem. Természetesen, mint minden ostoba nősténynek, ennek is pofáznia kell kérdezés nélkül. Hát csodálatos! Morrantam egyet, és fáradt arckifejezéssel néztem vissza a nőstényre, csak a vállam fölött. - Okosabb maradtál volna, ha csöndben maradtál volna. De mivel ezt már buktuk, így te is buktad. - hangom szinte dalolt, ahogy a bősz irónia lehullott ajkam szegletéről. - Egyébként... - ezúttal már teljes testtel felé fordultam, ám lépteim az eddigi irányba vezettek - hátrálva. Na, nem a nőstény elől, hiszen laza, egykedvű lépteim nem épp arról árulkodtak, hogy tartanék a másiktól. Csak mentem... és járattam a számat... Nem is értem minek ugatok vissza... - ...semmi okod arra, hogy kifordulj a testedből, - utaltam itt a békére... - elvégre... nem mentem neked, úgy rémlik. Vagy igen? - még el is vigyorodtam kajánul, ahogy a kötözködős, kissé faszláda arrogáns oldalam kezdett a felszínre törni. Kicsit lassítottam a lépteimen, és egy egész pillanatra még meg is rágtam a szám szélét, ahogy összeakadt a tekintetem a nőstényével. Furcsa érzés bizsergett fel a bőröm alatt, de sehova nem tudtam azt tenni. Mintha ismerném... mintha érezném (?) és mégsem. Nem tudom, biztos valami elcseszett, ösztönös sokkolóval próbál felvillanyozni a testem.
- Kóbor vagy, jól sejtem? - nyilván. Elvégre sem a szaga, sem a kinézete nem emlékeztetett sem a falkámra, sem... az őslakos csürhére. Mindenesetre még egy rohadt bilétája sem volt, ami többet segített volna abban, hogy felmérjem őt, és ami azt illeti ennél többet már nem is láttam belőle. Szolidan feljebb tekertem a pajzsom, és a fejemet kissé oldalra hajtottam, ahogy vizslattam őt. Az orrom hegyén hirtelen egy, majd még egy eső csepp landolt, és csordult át orrnyergemen. Csak ezt követően szakadt el tőle a tekintetem, átvezetve azt a kormos, duzzadt felhőkkel megrakott égbolt felé. - Ezek meg honnan jöttek elő? - motyogtam csak úgy magamnak, visszavillantva zöld íriszeimet a nőstényre. - Veled vannak? - vigyorogtam még egyet, már csak a hülyeségem kedvéért is...
- Valóban? – kérdeztem vissza a megjegyzése hallatán, hangom egyből hallhatóan fagyosabb lett, mint az előbb. – Te pedig akkor lennél okosabb, ha tanulnál némi jó modort. Úgy hiszem, hogy a te idődben még ez volta szokás… - jegyeztem meg, utalva itt a korára. Háromszáz évvel ezelőtt azért még másként bántak a nőkkel, míg manapság a gyengébbik nem képviselőitől jobban kitelt a csúnya beszéd és a trágárság bizonyos helyzetekben. Nem mondhatnám, hogy ez különösebben elnyerte a tetszésemet, ahogyan az sem, hogy ennyire öntelt hímmel sodort össze a szél. Ahogy felém fordult, szemöldökömet érdeklődve vontam fel, de egyelőre még nem voltam hajlandó szemtől szembe nézni vele, mert úgy gondoltam, hogy még nem érdemli meg, hogy íriszeimet is lássa. A szem amúgy is a lélek tükre, igaz? Nekem éppen elég volt, hogy én láttam az övéit most, hogy hátrafelé lépkedett. - Maradjunk annyiban, hogy nem rajtad múlt – közöltem szárazon arra utalva, hogy én voltam az, aki ügyesen kifordult előle. Hiába, a reflexeim hála istennek elég jók ahhoz, hogy elkerülhetőek legyenek az ilyen szituációk. Azért kíváncsi lettem volna, hogyha Sangilakkal fut össze, akkor ő mennyire türtőztette volna magát ezt a stílust hallva. Volt egy sanda gyanúm, hogy rövid úton kötött volna ki a srác gerincoszlopa azokban a hatalmas kezekben, amelyekkel most rendelkezett. Emberként sem volt vékony testalkatú, de a mostani két méteres valójában azért jócskán fölém magasodott. - Talán… - vontam meg a vállaimat. Szerintem elég egyértelmű volt a válasz, nem is értettem, hogy miért kérdezett rá a nyilvánvalóra. – Bár nézőpont kérdése. Ha arra vagy kíváncsi, hogy tagja vagyok-e falkának, akkor a válaszom nem. Az én szemszögemből nézve viszont te vagy az, akinek nem lenne keresnivalója ezen a területen – tettem hozzá nemes egyszerűséggel, mintha éppen csak az időjárásról beszélgettünk volna. Akkor még a fene gondolta, hogy alig pár perccel később tényleg az fog szóba kerülni. - Mikor utoljára a tükörbe néztem, még nem voltam képes esőt fakasztani – közben felpillantottam én is a borult ég felé. Eddig észre sem vettem, hogy beborult, most viszont levettem a napszemüveget az orromról, ami eddig jótékonyan takarta a híméhez hasonlóan zöld íriszeimet. Tekintetem metsző volt, szinte olyan, mintha a veséjébe látnék. Mindentudó, bölcsességet árasztó, öreg szempár. Az ilyesmit sajnos nem tudjuk kiűzni, akárhány testben élünk is. - Te azokkal jöttél, akik nemrég érkeztek, igaz? – érdeklődtem kíváncsian, határozottan állva a lábaimon. – Nem az itteniek közé tartoztál a szagod alapján… - állapítottam meg csak úgy mellékesen, hogy értse, mire gondolok.
A préda szaga betöltötte az elméjét, ahogy egyre közeledett a négylábú jószág felé. A halkabb becserkészés kedvéért többnyire normál farkas alakban szokott vadászatra indulni, most viszont csak botladozva tudott volna közeledni a zsákmány felé, ezért inkább a két lábon járó formáját öltötte magára. Ez persze azzal járt, hogy a nagyobb súly, néha a hó alatt rejtező ágakat megropogtatta és minden egyes zajra Egon szíve hatalmasat dobbant és megdermedt a mozdulatában, nehogy elijessze a hegyi kecskét egy újabb átkos faággal, ami a fehér lepel alatt rejtezik. Bal mancsának csonkja sajgón lüktetett, de most kizárta a fájdalmat. A regeneráció még nem jutott el addig a pontig, hogy elkezdje hüvelykujja látható részének a gyógyulását, de a legalább már képes volt mozgatni azt az egy ujjcsonkot és ez kellemes érzéssel töltötte el. A másik négy viszont még igen messze volt attól, hogy formát öltsenek. Egon keserűen gondolt arra az estére, amikor felbőszítette a tarkot. Prémvadász úgy látszik imádta a macskákat, és Egon viccelődését is teljesen komolyan vette. Pedig esze ágában sem volt Gyagyást kötélen fogva felakasztani egy fára. A tark mégis úgy kezelte játékos fenyegetését, mintha az tényleg halálos lett volna. Egon meg olyan barom volt, hogy nem hunyászkodott be előtte. Sokkal fájdalom mentesebben is elveszhette volna a macskáját, végtére is Gyagyás elkerült tőle így is, szóval semmit nem ért el avval, hogy kiált ellene harcolni. A tarkok nem igazán értik ebben a falkában nyilván a humort. Remélte, hogy jó ideig nem is fog egyel sem összefutni. Abból, amit eddig tapasztalt nem sok jóra számíthat felőlük. Mondjuk legalább bevitte Prémvadász a lakba, miután elaludt. Bár az is lehet, hogy elájult a vérveszteségtől, de ezt nehezen tudná pontosan meghatározni. A lényeg, hogy egy idő után rátelepedett a sötétség, és amikor felkelt, már a saját lakrészében volt. Humanoid farkasként, egészen lekuporodva haladt előre a fák között, néha, épp mancsát a fagyos hóra helyezve, hogy egyensúlyának megtartását segítse vele. Már igen közel kellett, hogy járjon a szag forrásához. Jobb lett volna persze emberre vadászni, de jelen állapotában még csak el sem tudná ásni áldozatát, ami kimondottan megnövelné a lebukásának esélyét. A fenevadnak már jó ideje nem volt része friss húsban. Nem szerette volna, ha megorrol rá, főleg most, hogy elég pipa volt kedvenc, szerencsétlen macskájának elvesztése miatt. Mennyire szerette látni a kis nyomorultat szenvedni. Egonnak is mosolyt csalt az arcára Gyagyás bohókás csetlés-botlása, de ettől eltekintve szerette is. De már nincs többé. Pontosabban van, de olyan mintha nem lenne. Prémvadász magához vette. Bár ígéretet tett, hogy jó sora lesz, de ez nem nagyon vigasztalta egyiküket sem. Egon egy újabb betemetett ágra nehezedett rá, és úgy érezte a reccsenés olyan fülsüketítő, hogy a kecske rögvest elszelel, ezért lélegzetét visszafojtva hallgatózott, hátha megneszeli az állat vad vágtáját. Az erdőre azonban a tél csendje telepedett meg. Csak saját szívverését hallotta, és a fák ágainak halk nyöszörgését, ahogy a néha felerősödő szél megmozgatta őket. A meleg levegő hatalmas párafelhőként vágódott ki pofájából, ahogy ismét elkezdett lélegezni. Megnyugodva indult tovább a fák között lopakodva, hogy hamarosan szemügyre vehesse a kecskét, ami magányosan ücsörgött egy fa tövében. Pofája széles vigyorra húzódott, kivillantva hegyes fogait. A kecske semmit sem érzett meg Egon szagából, a szél a vérfarkasnak kedvezett. Az ágak reccsenésére sem lett figyelmes, ami az életébe fog kerülni. Egon egy cseppnyi sajnálatot sem érzett az állat közelgő lemészárlása miatt. Pontosabban érzett, csak éppen amiatt, hogy nem egy embert, hanem egy kecskét kell levadásznia. Sajnos azonban nem kaphat egy félkezű farkas mindent meg, amit szeretne. Be kell érnie egy óvatlan kecskével is. Pajzsát teljesen felhúzva tartotta, nem akart többet érezni a vadból, mint amit a szaga elárult. Egon halkan közelebb lopódzott, és felkészült, hogy mihelyst egy rejtett faág újból elárulná jelenlétét, rá is vethesse magát az esetlegesen menekülésbe kezdő kecskére. Izmait megfeszítette és felkészült a támadásra. Szájában már érezte a fémes ízű, friss vér zamatát, és az íncsiklandóan forró, belső szervek nyálfolyatóan gerjesztő ízét.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Rohanva vetettem magam a fák sűrűjébe és egy ideig csak pusztán élveztem a száguldást, a hatalmas Erőt, amely átjárta minden porcikámat, a pofámba csapó szelet, az erdő semmivel össze nem téveszthető mennyei aromáját, melybe megannyi más illat tolult. Nem foglalkoztam most semmiféle prédával, se falkatárssal, csak szaladtam, előre, nem gondolkozva azon, hol fogok felbukkanni. Eltévedni úgysem tévedhetek, elég jól ismerem a helyet, ha pedig ilyesmi mégis bekövetkezne, majd feltalálom magamat, ahogyan mindig is. Miután kifutottam magam, fújtatva álltam meg egy nagyobb fa tövében, hasra vetve magam hegyeztem a fülem, szívtam mélyen orromba a levegőt, figyeltem a zajokra, a hangokra, bármire, ami feltűnő lehet. Nem is kell sok, hogy kiszúrjak egy éppen préda felé haladó hímet, figyelek a szélirányokra és arra, hogy teljesen nesztelenül lopakodhassak közelebb, pajzsom felhúzom, hogy semmiképpen se vegyen észre a másik. Közelebb érve látom, hogy humanoid alakban igyekszik szegény kecske felé, nem igazán értem a dolgot, de hát ő tudja, biztos megvan rá a nyomós oka, miért ilyen alakban vadászik. Vagy szimplán csak ebben leli örömét, ki tudja, manapság már igencsak érdekes farkasokat köp ki magából az anyatermészet. De nem ítélkezem, inkább csak jól szórakozom magamban. Közelebb lopózva már értelmet nyer, miért is ezt az alakot választotta a hím, látom a hiányos kezet, normál alakban igencsak nehézkes lenne így nem csak vadászni, de még közlekedni is. Ekkor viszont felsejlik egy régi fogadásom Darrennel, amikor is kijelentette, hogy tuti nem vagyok olyan szívtelen, hogy egy nyomorék farkassal kicsesszek és elűzzem a prédáját. Mondtam neki, hogy de bizony, simán képes vagyok rá, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, úgyhogy pacsiztunk rá. Azóta nem volt rá alkalmam, erre tessék, most itt a remek lehetőség, úgyhogy nem is vagyok rest kihasználni. Érzem rajta a falkaszagot és fiatalabb is mint én, úgyhogy vessük hát bele magunkat. Oldalra kerülök, persze továbbra is figyelve a szélirányra, aztán lendületet veszek és még azelőtt indulok futásnak, hogy a hím rávetné magát az áldozatára. Kettejük között sprintelek el, ezzel kellőképpen megijesztve a kecskét, aki ezennel menekülőre is fogja a dolgot. Ennyivel azonban nem érem be, tovább rohanok, be a sűrűbe, eltűnve ezzel a hím szeme elől is. Villanásnyi jelenés, de kellőképpen bosszantó lehet, hiszen nem csak elijesztettem a vacsiját, de én magam is eltűnök. Persze nem megyek el, úgy hol lenne az élvezet? Csupán játszom, vajon vevő lesz-e rá, vagy hagy a fenébe és újabb préda után kezd kutatni? Hajrá, abban az esetben úgyis ismét lecsapnék rá, így remélem, hogy inkább felem fog foglalkozni. A pajzsom résnyire leeresztem, hogyha esetleg kommunikálni szeretne, ne legyen semmi, ami akadályozná, egyébiránt úgy osonok, hogy ne igazán vegyen észre, mégse távolodjak el tőle túlságosan. Persze sokáig azért nem húzom az idegeit, egy idő után megállok, és a hóba heveredve várom, követett-e egyáltalán, vagy miként is reagál a gonosz nőstényre, aki elijesztette a vacsiját.
Húsz yard, mindössze ennyire volt a kecske tőle. Szaga betöltötte elméjét, és szinte minden mást kizárt tudatából. Izmai megfeszültek, ahogy jobb mellső mancsán támaszkodott, és felkészült a rohamra. Hátsó lábának karmai havat, és félig fagyott földet löktek a háta mögé, ahogy állórajtból megindult, de nem tett meg két lépést sem, zajra lett figyelmes, majd egy eliszkoló farkas elmosódott képe úszott be látóterébe, ahogy a hang felé fordította fejét. Meglepetésében hátrahőkölt mire meglévő lendületének hatására, baloldalra billent, és vészesen bedőlt, de sikerült egyensúlyát megtartania, viszont a művelet megtorpanásra kényszerítette. A menekülő farkas után nézett, aki elveszett a bozót sűrűjében. Vérfarkas volt, ráadásul saját falkájának szagát is magán hordta. Pajzsát leeresztette, hátha fel tud fogni valamit az iszkoló vérfarkas érzelmeiből, de nem járt sikerrel. Nem tudta megállapítani hány éves a társa, és, hogy vajon félelmében rohant-e, de ha ilyen gyorsan és esztelenül lohol, biztosan bajban van. Nyilván egy másik vérfarkas, üldözi. Egon teljesen egyetértett a szégyen a futás, de hasznos elméletekkel, ennek ellenére, ha egy falkatársa került bajba kötelessége segíteni rajta. A kecske után is loholhatna akár, még biztos nem szökött messzire és szaga alapján újra megtalálná, de nem fog cserbenhagyni egy falkatársat a szükség órájában. Bal mancsa ugyan még teljesen használhatatlan volt, de le fogja tudni lassítani az üldözőt, és ha a nőstény meglátta őt, nyilván előbb-utóbb visszafordul, mihelyst a pánik kicsit alábbhagy tudatában. Elvégre minden farkas számára első falka. Ketten együtt pedig már eséllyel tudnak szembeszállni a fenyegetéssel, csak addig kell valahogy kibírnia. A gondolatsor egy szempillantás alatt futott végig Egon agyán, és még halotta a bozót csörgését kicsit távolabbról, amit a menekülő nőstény produkált, amikor elkezdte teljes vérfarkas alakját felvenni. Pajzsát résnyire visszazárta, hogy ellenfele csak kommunikálni tudjon vele, de betörés nélkül erejét ne tudja felmérni. Sérült, tompán fájó bal csonkját a hóba dugta, hogy ne látszódjon fogyatékossága első pillanatra, de persze nem támaszkodott rá teljes súllyal, épen csak annyira, hogy hihetőnek tűnjön álcája. A fájdalom így is elkezdett cikázni karjában, de nem törődött vele. Az ilyen fájdalmakhoz, amúgy is hozzá szokott már vérvonala által, nem úgy, mint ahhoz, amikor Prémvadász letépte a csuklóját. Mozdulatlanul állt és figyelt. Szagok, illatok, érzelmek és energiák után kutatott résnyire engedett pajzsán keresztül, de a farkas vágtától elcsendesülő erdő semmiféle neszt nem közvetített felé egy ideig. Nem számolta a perceket, csak várt, hogy felbukkanjon a fenyegetés. Elszántan, félelem és idegesség nélkül készült a harcra, farkasát kicsit előrébb engedve. Ahogy az idő telt, ösztönös reakcióit kezdte felváltani a kezdődő idegesség, nyugtalanság. Nem hitte, hogy az üldöző, aki elől ilyen sebesen menekült a nőstény, el tudta volna kerülni Egon figyelmét. Még, ha kerülőt is tett volna miatta, hallania kellett volna a vágtató lépteit. Nyilván lopakodva közlekedett, ami viszont jó, mivel a másik farkas simán le tudja úgy hagyni. A gondolat viszont nem megnyugvással töltötte el, hanem aggodalommal. Követnie kell a nőstényt, mivel ha itt szobrozik egész éjjel, attól még falkatársát eltehetik láb alól. Egon azonban adott még egy percet mozdulatlanul saját magának, átérezve az erdő rezdüléseit, és az éjjeli állatok újbóli megélénkülését, ahogy rájöttek a veszély elmúltára. Nem vette vissza humanoid farkas alakját, hanem útnak indult a nőstény felé teljes vérfarkas alakban. Szagát követte, sérült mancsának fájdalmával nem törődve nehezedett bal mellső lábára, bár járása így kicsit eltért a megszokottól, még mindig jobb így, mintha három lábon ugrándozna előre. Nem hallott maga előtt semmit, ezért nagyobb tempót diktált. Robosztus teste zajt csapott, kisebb és nagyobb ágakat is letörve haladt előre, a nőstény szaga után, hogy aztán hamarosan megérezhesse a jelenlétének apró szikráját. Képtelen volt megállapítani korát, vagy vérvonalát, mivel a másik pajzsa is csak résnyire lehetett leengedve, de a szag alapján meg tudta állapítani, hogy a nőstényre bukkant. Látni azonban nem látta. Az erdő elrejtette előle, de tudta, hogy néhány yardnyira van tőle. Nem érzett vérszagot, de ettől érhette olyan sérülés, ami cselekvés képtelenné tette. Talán nem is farkas elől menekült, hanem egy őrző elől. Bár a mágia szagát, ami rájuk volt jellemző nem érezte a levegőben, viszont ilyen helyzetekben jobb, ha minden várható lehetőségre felkészül - Nem az üldöződ vagyok – küldte neki gondolatban, bár nem tudhatta magánál van-e, de nem is akart egyből az ismeretlenbe rontani. Más is lehet vele, aki csak arra várhat, hogy kibukkanjon Egon feje a bozótból, hogy lecsaphasson rá. Óvatosságát nem félelem szülte, hanem a falka iránti lojalitás. Nem tud segíteni a másikon, ha holtan vagy ájultan esik össze. – Van veled valaki? – kérdezte. Bár nem érezte más energiáit, szagát, vagy jelenlétének apró mozzanatait, ostobaság lenne elhamarkodottan cselekedni. Persze nem is fog sokat teketóriázni. Némi időt hagy neki, de már eldöntötte, ha nem kap hamarosan választ, kockáztat, és beleveti magát a sűrű bozótba.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Nem igazán képzeltem el, hogy mi lesz azután, ha elijesztem a vadat és arrébb rohanok, az biztos, hogy nem fogom itt hagyni a hímet, az túl snassz lenne, inkább leheveredem és várok. Nem is kell olyan sokáig, hogy meghalljam közeledni a hímet és az energiáit is megérzem, az első gondolatokat hallva azonban immár kristálytisztává válik, mi is lesz a következő lépésem. ~ Ne gyere közelebb! ~ válaszolok egyből, riadtan kissé, de elég határozottan, bízva abban, hogy sikerül hihetően alakítanom a bajba esett, félő nőstényt. Nem is gondoltam volna, hogy ilyesmire fog következtetni, ha velem valaki ilyet csinált volna, én tuti egyből rávetettem volna magam, hogy mégis hogyan képzelte, függetlenül attól, hogy éppen menekült-e, avagy sem. Persze ezt most így gondolom, de éles helyzetben aztán ki tudja, hogyan alakulnának a dolgok, lehet a Tark énem lépne előre. Mindegy is, most nem az számít, hanem a jelen, a hím és én, no meg a kis móka, amivel készültem a számára. ~ Biztos? ~ kérdezek vissza, bár aztán kapcsolok, ez így nem lesz jó ~ Mondjuk nem érzem, hogy hazudnál, szóval gyere, közelebb jöhetsz, ha szeretnél ~ adom meg neki az engedélyt, milyen kegyes vagyok. ~ Nem, csak én vagyok ~ küldöm neki a szavakat gondolatban, sehol senki, csak a hímet érzem, tökéletes, nem fog senki belerondítani. Ha érzem, hogy a hím közelebb jön, vagy esetleg meg is látom, én magam is megmozdulok, de nem állok fel. Egyelőre még nem. ~ Nem láttál senkit? ~ kérdezem tőle, de választ sem várva folytatom a mondandómat ~ Gyere már ide, légy szíves és kuporodj össze, túlságosan feltűnő vagy! Nem szeretném, ha miattad látnának meg! Közel sem vagyok morcos, csupán logikus tényeket közlök a másikkal, remélem odakucorodik mellém. Próbálom éreztetni vele, hogy hű, de mennyire félek most és szükségem van egy kis támogatásra. Mondjuk nem tudom, meddig fogom bírni a szerepet, egy ideig még tervezgettem a játszadozást, túl sokáig persze nem, mert a végén tényleg elkönyveli magában, hogy minden Tark köcsög. Mindenesetre most baromi jól szórakozom.
Egon fejébe figyelmeztető üzenet érkezett, eddig sem állt szándékában túlságosan elkapkodni a közelebb menetelt, ezután viszont egyáltalán nem akaródzott egy lépést sem tenni a nőstény felé. Idegesen szagolgatott a levegőbe, idegen energiák után kutakodott, de semmit nem talált a nőstényen kívül. - Jó oké – küldte vissza – nem megyek közelebb – egyébként sem akart. Háta mögé tekintgetett, aztán oldalra, végül vissza a nőstény felé. Meg akarta nyugtatni, mivel hangja idegesnek tűnt. Bár nem tudhatta, mennyire ismeri üldözője energiáit, vagy hangját, de azért megpróbálta azzal elérni ezt, hogy elárulja, nem ő a támadó. Úgy tűnt valamelyest hitt neki, hiszen visszakérdezett és nem egyből elküldte a sunyiba, ami jó jel. Ketten együtt összhangban képesek legyőzni talán a fenyegetést, de ha nem bíznak egymásban, akkor nagyon valószínű a kudarc. Nem volt épp nyugodt a kilátások miatt, ennek ellenére inkább volt benne elszántság, mint félelem. - Gyors váltás volt – küldte hitetlenkedő hangnemben, ennek ellenére nem vitatkozott, hanem közelebb osont, bár három épp lábbal, és egy medvenagyságú testtel az „osonás” erős túlzás volt. Remélte, hogy igazat mondott és valóban nincs ott senki, bár nem érzett rajta csalafinta illatokat, de a hazugság művészete remek tulajdonság, és néhány farkas évszázadokat gyakorol, hogy saját fajtársait is át tudja verni. Remélte azért egy falkatag nem tévesztené meg így, hogy aztán ártson neki. Ahogy közelebb ért meglátta a kuporodó nőstényt, látszólag nem volt baja, ami megkönnyebbüléssel töltötte el. Azonban nem szándékozott nagyon közel menni. Ha támadás éri őket jobb, ha távolságot tartanak. A nőstény érhetetlen módon a vizuális problémák miatt aggódott, holott egy vérfarkasnak nem kell feltételen látnia áldozatát, hogy ez megtéveszthesse. Ezek szerint egy őrzővel húzott újat, bár azok meg varázslattal, nagy valószínűséggel képesek lennének bemérni őt. Idegesen sóhajtva változott egyszerű farkas alakba, és a nőstény mellé bukdácsolt. Nem hitte, hogy ezzel meg tudnának téveszteni bárkit is, de ha ez megnyugtatja a nőstényt, akkor legyen. - Nem senkit sem látta, csak téged, ahogy keresztülrohantál a fák között – jegyezte meg, mialatt a levegőt szippantgatta és idegen jelenlét után kutatott. Pajzsát lejjebb eresztette, de így sem érzékelt senkit közel, s távol. – Mégis ki üldöz? – Egon hangja érdeklődéssel és aggodalommal vegyesen csengett. Lekuporodott, amennyire csak tudott, és igyekezett nagyon halkan venni a levegőt. Az erdő megélénkült körülöttük. Madarak, bogarak és rágcsálók neszeltek, visszatérve esti rutinjukhoz, miután a két farkas csöndben kuporodott egymás mellett egy ideig. Egon szíve gyorsabban vert, de lassan kezdett lenyugodni teljesen. Jó pár perc eltelt és semmi nyoma senkinek. - Szerintem elvesztette a nyomod – mondta bizakodó hanggal, de figyelme egy percig sem lankadt. A mellette heverő nőstény riadtnak tűnt, de félelmet nem igazán érzett felőle, inkább csak valami megfoghatatlan izgalom áradt belőle. Nyilván a rohanás, és, hogy sikerült leráznia az üldözőjét felvillanyozta valamennyire. Testük összeért, és jóleső meleggel ajándékozták meg egymás oldalát. Ha nem lettek volna valószínűleg életveszélyben Egon, még akár élvezni is tudta volna a helyzetet.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Persze, hogy az volt, elsőre nem tudtam, ki vagy, a nagy félelemben nem igazán gondoltam végig logikusan a dolgokat ~ adom a hím tudtára a gondolataimat, azaz a hirtelenjében kitalált gondolataimat, hiszen valahogyan meg kell magyaráznom, miért változott mega a véleményem egyik pillanatról a másikra, hát tessék. Nem tervezem sokáig megjátszani ezt az egészet, mert a végére lehet én magam is elveszíteném a fonalat. A hím közelebb jön, felveszi egyszerű farkas alakját és hála égnek nem látott senkit. Sóhajtás féle dolog szökik pofámból a hírt hallva, de aztán kicsit bűnbánóra veszem a figurát. ~ Ó, egek… Vadásztál, igaz? ~ teszem fel a kérdést, mint aki éppen valami hatalmas dologra ébred rá, ami bűntudatot ébreszt benne. ~ Mondd, hogy nem trappoltam bele a vacsorád kellős közepébe! ~ riadtan pillantok rá, a fejem is felemelem a havas talajról. Ha már lúd, akkor legyen kövér. ~ Igazándiból az egyik haverommal fogadtam. Azt mondta, hogy úgysincs elég vér a pucámban, hogy vadászat közben törjek rá és üldözzem el a kiszemelt zsákmányát. Azt mondtam, majd meglátjuk. Ez nagyjából két hete volt, gondoltam most kihasználom az alkalmat, hogy minden bizonnyal már feledésbe merült a kis beszélgetésünk és lecsaptam. Eléggé pipa lett. Hogy csináljunk egyre kacifántosabb sztorit ebből az egészből? Hát így! Ha valaki idióta helyzetbe szeretné hozni magát, csak keressen engem, szívesen adok tippeket! Na jó, annyira szerintem még nem rossz a helyzet, bár joggal kérdezheti a hím, hogy komolyan az egyik, úgynevezett barátom elől menekülök ennyire riadtan. Közelebb jön hozzám, sőt, mellém is heveredik, érzem, ahogyan a bundánk összeér, érzem a belőle áradó meleget és egészen kellemes a dolog. Micsoda számító szuka vagyok! ~ Szerintem is elvesztette a nyomom. De az is lehet, hogy itt ólálkodik a közelben és a megfelelő pillanatot várja, hogy lecsaphasson. Ez nekünk igazándiból csak egy kis játék, némi extrával. Ami jelen esetben sejtésem szerint az egyik fülem elveszítését fogja jelenteni. Hála égnek hamar visszanő, de akkor is brr a dolog. Na jó, ez már egyre röhejesebb, ha emberi alakban lennék, tuti már a földön fetrengenék a röhögéstől, így azonban marad az enyhén félrebiccentett fej, a felhúzott pajzs mögött lévő érzelmek, semmi sem árulkodik arról, hogy kamuzok. Mázli, ha az ember lánya azért idősebb a kipécézett „áldozatnál”. Kíváncsi vagyok, hogy elhiszi-e a kis sztorimat, mindenesetre én nagyon jól szórakozom. Ha kiderül, hogy csak játszadozom, ő már lehet annyira nem fogja élvezni, mindenesetre ez legyen a nagyon is közeli jövő problémája.
- Aha, értem – nem, nem értette, de ettől eltekintve úgy tett, mintha egy vérfarkas megengedhetné magának az ilyen viselkedést. Egon nem volt túlságosan bátor, de nem fogta el a pánik, hiszen nem a fájdalomtól félt, hanem a haláltól, ha pedig valaki pánikjában nem figyel a környezetére, akkor az könnyedén a halálához vezethet. - Tessék? – kérdezte figyelmét a nőstény felé fordítva. A kecske már rég kiment a fejéből, és nem hitte, hogy ilyen szituációban pont ezzel kellene foglalkozni, de úgy tűnt a nőstényt rettentően bántja a dolog, így nem akarta szó nélkül hagyni a dolgot. Nem lett volna jó, ha még emiatt is nyugtalanítja magát. – Ugyan, semmi gond, megesik az ilyen. Amúgy sem szeretem a kecskét – őszintén beszélt, hiszen tényleg nem szerette, ettől eltekintve minden bizonnyal jóízűen befalta volna, ha nem jön közbe egy nyargaló farkas. A nőstény ijedten emelte fel a fejét, majd belekezdett a történetébe. Egon egy ideig csak meredten bámult ki a fejéből, és ha lettek volna kezei valószínűleg saját arcára csapott volna és undok ábrázattal, mérgesen fújtatott volna, de így egyszerűen csak lapult tovább a hóban, egy bokor takarásában. Rohadt mérges lett hirtelen. Egy fogadás? Egy nyomorult fogadás miatt kushadnak a földön, egymást közelében…mondjuk ezt nem találta éppenséggel rossznak. Haragja egy pillanat alatt távozott. Fene egye a kecskét, majd talál másikat, vagy hazamegy és megeszi a maradék macskaeledelt, amit még Gyagyásnak vett. Persze a macsek azóta már másé, szóval neki már úgysem kell. Érzéseit valószínűleg nem takarta a pajzs, de már nem is számított. Szép az éjszaka egyébként is. Csendes nyugodt, és még attól sem kell tartani, hogy valaki az életükre tör. Persze az a bizonyos barát lehet megregulázná a nőstényt, de ha ketten együtt vannak itt, nem valószínű, hogy mindkettejüknek neki rontana. Elvégre nem történt halálos sértés, ráadásul fogadás volt, amit a nőstény meg is nyert. Kicsit közelebb bújt a meleget adó testhez és bizakodóan megjegyezte, hogy nyilván elvesztette a nyomot. Kezdett jó kedve lenni. - Leharapná a füled, mert megnyertél egy fogadást? Nem túl sportszerű vesztes. Amúgy nem érzek semmit. Nem valószínű, hogy itt ólálkodik…,de szerintem azért maradjunk még itt pár percig – esetleg óráig. – Biztos, ami biztos. – Egonnak tetszett a helyzet. Egy nősténnyel egy bokor tövében kushadnak, és az égvilágon semmi okuk nincs rá. Lehetne ennél kellemesebben eltölteni egy éjszakát? Egon nem hitte, hogy rájuk találna a vesztes, de ha igen, majd értelmet beszélnek bele. Elvégre ne fogadjon valaki ilyenben, ha aztán nem tudja vereségét normális keretek között viselni. – Amúgy ki a barátod? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában. Lehet, Egon is ismeri. Bár remélte, hogy nem Prémvadász az, mert tőle kitelik, hogy leharapja a nőstény fülét. Aztán még meg is eszi. Egon próbálta elhessegetni az emléket, ahogy mancsának csontjai roppannak Prémvadász fogai között. Beleborzongott a gondolatba. Ha ő „vadászik” a nőstényre, akkor lehet nem lesz elég néhány szó, hogy helyre tegyék. Mindenestre nem kívánta vele megint összerúgni a port. – Ja, tényleg még a nevedet sem tudom, én Egon vagyok – mondta miközben tovább szemlélődött, de igazából már csak félgőzzel. Semmit nem halott, ami egy keresgélő farkas zajára emlékeztetett volna, és nem is érzett energiák után kutakodó zaklatott kisugárzást. Nyilván közel, s távol egyedül vannak fajtájukból a rengetegben.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Túlzottan mondjuk nem bántott a dolog, hogy elijesztettem a vacsoráját, hiszen alapjáraton ez volt a terv, de ez a kis csínytevéssel jár, ez a minimum, hogy erre is rákérdezek. És akkor már kicsit rá is játszok, mennyire snassz lenne már, ha csak úgy feltenném a kérdést? Nem én volnék. ~ Megesik az ilyesmi? Máskor is volt már, hogy valaki elijesztette a zsákmányodat? ~ teszem fel a kíváncsi, érdeklődő kérdést, ez valóban érdekel, mert ha a hímet minduntalan megszívatja valaki azzal, hogy elijeszti a vacsiját, akkor alaposan beletrafáltam, hogy pont őt pécéztem ki. ~ Amúgy meg de, szerintem nagyon is számít, mert engem érdekel. Legalább kárpótolhatlak egy vacsorával? Annyira mondjuk nem érdekel a dolog, hiszen pont ez lett volna a cél, de szeretnék azért jófejnek tűnni. És hogy milyen vacsorára gondoltam, azt döntse el ő maga, igazság szerint egy közös vadászat képe lebeg előttem, nem pedig egy gyertyafényes akármicsoda, de pont ez az érdekes benne. Kíváncsi vagyok, félreérti-e a szavaimat, vagy éppen hogyan fog rájuk reagálni. Amikor a hím közelebb bújik, gondolatbeli mosolyom még szélesebbre szaladt, egek, én eszméletlenül jól szórakozom! Mondjuk ez irtó aranyos, én magam is közelebb araszolok hozzá egy kissé, nem viszem túlzásba, de azért érezze a törődést (haha). Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy ilyen végkifejlete lesz a dolognak, hogy majd összebújva fogunk kuporogni bokrok tövében, de határozottan tetszik. Olyan kis.. aranyos. ~ Ahogyan mondod! De ezen nem kell csodálkozni, ez nálunk már csak így megy. Én is hasonlókkal szoktam jutalmazni ~ nevetős a hangom, egyre jobb a sztori, mert habár mondjuk Darrennel és Lynx-szel is szoktunk hülyeségeket csinálni, azért egyikükből sem nézem ki, hogy egy fogadás miatt leharapnák a fülemet, vagy csak úgy szimplán brahiból. Bár ki tudja, lehet egyszer kipróbálom, egy fül ide, vagy oda, egy ideig nem mehetnék dolgozni, de amúgy semmi probléma nem lenne belőle, úgyis visszanő. A kérdését hallva elgondolkodom, hiszen ha most Huntert mondom, akkor valószínűleg a hímben keltek vele félelmet, vagy nem biztos, ki tudja, de a múltkori találkozójuk után nem tudom, hogy viszonyul a másik Tarkhoz. Ha viszont Darrent mondom neki, lehet semmit sem árul el neki a név, szóval… ~ Nem fogom elárulni, mert nem szeretném kínos helyzetbe hozni az illetőt ~ adok végül választ, mert akármennyire poénnak tűnik az, hogy mondjuk Huntert mondom, mégsem hoznám kínos szituációba, hogy a hím elkönyveli magában a barátomat egy olyan személynek, aki nem képes elfogadni, hogy egy fogadásban veszít. Így a tisztességes. ~ Szia Egon, örülök, hogy megismerhetlek ~ csapok lomhán a farkammal és mit ad Isten, egészen véletlenül a hím fenekén puffan a farkam, de úgy teszek, mintha én magam észre sem vettem volna a dolgot. ~ Még akkor is, ha ilyen kacifántosan indult. Én Joana volnék ~ mutatkozom be magam is, kezet nem tudunk rázni, úgyhogy csak a fejemmel biccentek egy aprócskát, lévén eléggé összehúzódtunk, így ránézni sem igazán tudok, mert akkor el kellene húzódnom tőle. ~ Éhes vagy? ~ teszem fel az ominózus kérdést, hiszen mégiscsak vadászott, ha pedig így van, akkor szívesen segítek neki, szimpatikusnak tűnik és akármennyire jó móka volt, mégiscsak miattam úszott el a lakomája, ráadásul nyomorék - bocsi -, én pedig nem vagyok szívtelen szuka, úgyhogy ez a legkevesebb. Bár akkor fel kell állnunk és a kis idilli összebújásunknak is vége szakad, de majd a hím eldönti, mit szeretne jobban.
- Már vették meg előlem az utolsó normális gabonapelyhet, szóval az szerintem ugyanebbe a kategóriába esik – mondta könnyedén. Egyébként biztos ijesztették már el a zsákmányát, zajjal és egyéb más dologgal. Konkrétan vérfarkas még nem igazán, persze az is előfordulhat. Fene emlékszik mindenre, ami eddig történt vele. Talán erre az esetre sem fog emlékezni száz év múlva, már persze, ha megéri azt a kort. – Szeretem a sült kacsát. Ha sütsz nekem, akkor elfogadom, de amúgy nem tartozol semmivel. Véletlen volt, hogy pont erre futottál. Nem tudhattad. – Egon teljesen őszintén beszélt. Nem várt kárpótlást, és inkább a támadóra próbált koncentrálni, és remélte, hogy ezzel sikerül lenyugtatni a nőstényt. Szívesen vette volna, ha képes a pánikmentes gondolkodásra, akkor talán nem fognak mindketten fűbe harapni. Egon kedve kezdett sokkal jobb lenni, ahogy a nőstény beavatta a kis fogadásba. Érezte, ahogy közelebb bújik hozzá, ami roppant kellemes volt a hideg téli éjszakában. - Adok-kapok, jelleggel vagytok? – hangja vidáman csengett a másik elméjében, ettől eltekintve nem szerette volna, ha leharapják újdonsült oldalmelegítőjének a fülét. Így gondolatban azon töprengett, hogy mivel lehetne a másikat kiengesztelni. A nőstény nem akarta elárulni a barátját, amit Egon furcsállt ugyan, de ráhagyta. Elvégre, ha nem talál rájuk, akkor a titka meg lesz őrizve, ha meg rájuk talál, akkor Egon be fogja tudni azonosítani szagról később, ha most nem is mutatkozna be illedelmesen, csak egyszerűen lerángatná a nőstény egyik fülét. - Hát, te tudod – közölte egyszerűen. Fejét a mancsaira hajtotta és mélyeket lélegzett, közben elgondolkodott, hogy itt hagyja-e a lányt, hogy vadásszon egyet, de nem akaródzott neki elhagyni a kényelmes fészket. A nőstény farka Egon farának ütődött, amikor bemutatkozott ő is, bár ez nem igazán tűnt fel neki, éppen csak tudomásul vette, ennek ellenére fejét finoman a másik farkas pofájának nyomta. Nem okozott vele fájdalmat, éppen csak játékos megnyilvánulás volt a részéről. - Örvendek – közölte a dörgölődzéssel egyidejűleg. – Joana. – A vezetéknevét nem tudta, de nem valószínű, hogy túl sok Joana szaladgálna a lakban, ráadásul szagról már biztosan felismerné emberi alakban is. A lány aprót biccentett felé, bár inkább érezte, mint látta, mivel nem a nőstény felé figyelt, hanem a bokrok alját kémlelte. Igaz, már nem igazán keresett semmit, csak jólesett neki fejét pihentetni a mancsain. - Egy kicsit – mondta határozatlanul. Ő maga sem tudta, hogy éhes-e vagy sem. Igazából nem érezte magát éhesnek, nyilván a stressz miatt, amit alig öt perce átélt. Egy félóra múlva, lehet farkaséhes lesz, de addig is nem akart nagyon mozdulni a meleget adó Joana mellől. – De szerintem nem kéne vadásznunk most – Egon legalábbis úgy gondolta, hogy a nőstény vadászni szeretne. Egon viszont nem szeretett volna vadászni. Egyszerűen, csak kuporodni szeretett volna még itt vagy félórát, a békés, havas rengetegben. – Ha zajt csapunk, akkor felhívhatjuk a barátod figyelmét magunkra és nem biztos, hogy le tudom beszélni arról, hogy leharapja a füled. Ha meg eltelik egy kis idő, lehet magától le is higgad. Bár én nem ismerem őt, de előbb utóbb mindenki leszokott nyugodni. – Egon úgy érezte, érvei elég logikusak, hogy Joana ne akarjon vadászni menni. - Egyébként neked mi a vérvonalad? – kérdezte kíváncsian. Nem igazán volt eddig fontos számára, viszont most már nem voltak életveszélyben, maximum fülveszélyben, így előtérbe rándult kíváncsi természete. Szerette tudni, kitől mire számíthat. Ha csatába keverednek jobban egymás segítésére tudnak lenni, ha tudják a társuk képességeit. – Én mártír vagyok. És bár a füled leharapását nem tudnám átvenni, ha lesz esetleg sérülésed, szívesen segítek – Egon biztosra vette, hogy előbb-utóbb lesznek sebesülései, nem a barátjára gondolt elsősorban, hanem teljesen tőle függetlenül. Így jó, ha tisztában van Egon mártír vonalával.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
A választ hallva valami furcsa, nevetésszerű dolgot hallatok, mindenesetre tetszik a hím hozzáállása, miszerint nem érintette túl mélyen az, hogy elriasztottam a vacsoráját. Nyilván nem örülne annyira, ha kiderülne, hogy szándékos volt, de amiről nem tud, az ugyebár nem is fáj neki. ~ Mázlid van, mert egészen véletlenül isteni kacsát sütök ~ nevetős a hangom, a szavakat pedig teljes mértékben komolyan gondolom, ha már szakácsként dolgozom és imádok főzni, akkor evidens, hogy a sült kacsám is finom. Na jó, annyira nem biztos, de szerintem jó. És szívesen sütögetek a hímnek, ha úgy van, mert szeretek a konyhában sürgölődni. És akkor már meghívnám Huntert is, hogy teljes legyen a kép és mindenki boldog legyen. Bár az lehet megint szemétség lenne, én mindenestre ugyanolyan jól szórakoznék. ~ Pontosan, ahogyan mondod! ~ reagáltam a hím válaszára ~ Különös barátság a miénk, sok más őrültséget is csinálunk az ilyenek mellett. Ha most emberi alakban lennék, egészen biztosan megvonnám a vállam, ez a része teljesen igaz, valóban sok őrült dolgot képesek vagyunk leművelni, de részemről teljesen rendjén van így a dolog. A megjegyzésére nem is reagáltam, valóban én tudom és nem akarom, hogy más is belekeveredjen ebbe a kis csínytevésbe és esetleg rajta csattanjon majd az ostor. Teljesen jó ez így. A játékos megnyilvánulást érezve gondolatbeli mosolyom még szélesebbre váltott, micsoda kis aranyos, meghitt pillanat most a miénk! Különösebben nem reagálok, csupán a pofám mozdítom, hogy még inkább a hím fejének nyomhassam, ezzel is jelezve, hogy kedvemre való az aprócska gesztus. A vezetéknevem elárulását nem éreztem szükségesnek, elvégre ő sem mondta el a sajátját, másrészt pedig egy falkában élünk és amúgy sem tudok más Joanáról a falkában. A kérdésemre adott választ hallva nem tudom eldönteni, hogy Egon most mit szeretne. Elég határozatlannak tűnt a válasz, úgyhogy nem is reagálok, inkább csak figyelek, miként folytatja a szavakat, merthogy biztosan lesz folytatás, amit hamarosan meg is kapok. Már épp mondanám, hogy egyetértek, hiszen számomra is élvezetes ez a kis összebújás, de aztán hosszabban elkezdi kifejteni, miért is nem tartja okos dolognak a vadászatot. ~ Nahát, milyen kedves tőled! Megpróbálnád lebeszélni a fülharapásról a kedvemért? ~ kérdezem vissza továbbra is vidáman, a gondolat amúgy igazán kedves és melengeti szívemet, ha a valódi okot tudná, lehet nem így állna hozzám, de ezzel nem foglalkozom. ~ Persze, idővel ő is lenyugszik, főleg akkor, ha nem talál rám. Szóval pártolom az ötletet, hogy maradjunk még, igazán kellemes itt heverészni. Bízom benne, hogy nem csak én ítélem meg így a dolgot, pontosan emiatt merek hangot adni annak, miként is vélekedem erről az összebújásról. ~ Sangilak leszármazottait gyarapítom ~ osztom meg vele az információt, hiszen miért ne tudhatná ~ De a barátaimon nem igazán szeretem kamatoztatni a vérvonal adta képességeimet.. ~ fűzöm hozzá ezt is, mielőtt azzal állna elő, hogy akkor tulajdonképpen miért félek én bárkitől, hiszen elég idős vagyok, ráadásul Muszkli. ~ Nahát! Ez igazán kedves tőled ~ őszintén csengenek a szavak, még el is lágyulok kissé ~ Jelen pillanatban nem szeretnék sérülést, szóval kucorogjunk még itt egy kicsit, de ha a jövőben bármiféle problémám adódna, már tudom, kit kell megkeresnem. Nem mintha nem lennék bőven elégedett azzal, amit a gyógyítók csinálnak, hiszen soha nem voltak túl nagy elvárásaim, sőt, szeretem érezni a fájdalmat, de ez mindenképpen olyan tudás, ami jó, hogy a birtokomban van, nem csak azért, hogyha nekem lenne rá szükségem, de ha úgy adódik, hogy Mártír kell, akkor tudom, hogy kit kell hívjak. ~ Mesélj, milyen a falkában? ~ teszem fel a kérdést, hiszen ha már amellett döntöttünk, hogy maradunk, akkor ne csak szótlanul heverésszünk egymás mellett, bár az ellen sem lenne kifogásom, de mindig is inkább a cserfes típusok közé tartoztam, most pedig nagyon jó lehetőségünk van, hogy kicsit jobban megismerjük a másikat. [/i][/i]
Kezdőlap
//
