A nőstény fura hangot hallatott, talán nevetésnek szánta, de igen bizarra sikeredett. Ettől eltekintve Egon örült, hogy kezd feloldódni a pánikból. Válaszára kimondottan felvidult, és egy pillanatra felkapta a fejét, majd amennyire csak tudott a nőstényre nézett. Bár elhelyezkedésük miatt ez elég nehézkes volt. - Tényleg? – kérdezte, miközben a sült kacsa szaga és íze szétterjedt elméjében. – Hát, akkor, ha… van kedved süthetsz – mondta kicsit bizonytalanul, hiszen az imént, még úgy volt, hogy nem tartozik semmivel. – De nem kényszer, egyáltalán. Szóval nem muszáj, csak hát az van, hogy a kacsát nagyon szeretem – a sült kacsát jobban szerette az emberhúsnál, és bár nem fordult vele túl sokszor elő, de mentette már meg egy család életét az, hogy a sütőből épp kedvenc ételét vette elő az anya. Igaz az életüket nem vette el, viszont a sült kacsát lenyúlta, valamint ráadásnak még egy üveg bort is. Persze megégette a kezét a forró tállal, de ez abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelte. - Kellemes kapcsolatnak hangzik – mondta őszintén, bár a füllerágást nem tartotta épp annak, de a többi része, biztos remek lehet. Egon előadta a maradás melletti érveit, persze azt nem tette hozzá, hogy kellemesen érzi magát, a nőstény társaságában, bár ehhez még csak farkas érzékek sem nagyon kellettek, hogy Joana ezt könnyedén kiszúrhassa. Mindkettejük mozdulatai játékosságról árulkodtak, és Egonnak felettébb jólesett, hogy a fejdörgölődzés nem maradt reakció nélkül. - Persze, megtenném, lehet nem sok eredménnyel, de legalább akkor már kettőnkre haragudhatna, és talán belátná, hogy nem bírna el velünk – az érvelés elég stabil volt, persze függött a fickó erejétől is, de azért két vérfarkasnak nekimenni egy számára balul kiütött fogadás miatt, elég merész dolog lenne. Legalább annyira, mint kiállni egy macskáért a küzdőtérre és elveszteni egy mancsot. Viszont Gyagyás az övé volt, és nem is akarta bántani, de Prémvadász félreértette. Persze kár most már ezen rágódnia, remélte, hogy Joana barátja nem lesz olyan fafejű, mint amilyen Egon volt. – Nagyszerű, akkor maradjunk. Egyébként szerintem is kellemes – közölte vidáman, bár Joana ezt már nyilván sejtette. - Micsoda? – kérdezte tettetett zavartsággal – A bornak is van már vérvonala? Ja, várj csak, az a sangria – játszotta a félretájékozottat. Hangja élénk vidámsággal csengett a másik elméjében. Remélte Joana kedveli az hülye poénokat. – Na, igen, speciel a te vérvonalad nem jó, ha a barátokon csattan. Amúgy szerinted tényleg léteztek? Mármint az alapítók? Csak mert életem során tucatnyi változatát hallottam a történetnek, és akkor nem számolom bele azokat, amelyek teljesen marhaságnak hatnak. – Egon teljesen szkeptikus volt eredetük terén, és nem is igazán hitte, hogy a vérvonal fejek valóban léteztek. Szerinte inkább az idők során változásokon mentek át, és így alakultak ki a vonalak. Nyilván sokkal régebbről erednek a vérfarkasok, mint azt a történetek mesélik, csak az évszázadok elhomályosították. - Helyes, szívesen segítek, bár remélem nem kerül rá sor – hangzott a válasza, bár ez így elég hülyén vette ki magát, ezért inkább pontosított. – Mármint nem az átvételre, hanem a sérülésedre érettem, hogy remélem nem kerül rá sor – Egon inkább befogta és élvezte a nőstény nyújtotta meleget, és a meghitt kuporodást a bokor tövében. Már szinte egyáltalán nem tartott attól, hogy Joana barátja rájuk találna. Szagról persze követhetné, de nyilván átrohant Joana egy be nem fagyott patakon, vagy lehet az üldöző eleve rossz irányba indult. - Hát az első két hét jó volt – töprengett visszaemlékezve. – Aztán volt egy kis összezörrenésem Prémvadásszal. Gondolom hallottad, hogy leharapta a kezem. Persze megérdemeltem, azt hiszem – kellemetlenül ismerte el a tark igazát, de nyilvánvalóan Egon hibája volt, hogy kézletépésig fajult a dolog. Fejet kellett volna hajtania előtte, és hagyni, hogy egész egyszerűen elvigye Gyagyást, amit egyébként így is megtett. – De összességében szerintem jól jártam, hogy csatlakoztam. A tagok többnyire kedvesek és nem nagyképűek. Ráadásul nem akarták hátrányos helyzetemet valamilyen módon kihasználni. Szóval örülök, hogy itt lehetek.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Igen, teljes mértékben így van. Tudod, szakácsként dolgozom ~ adom ezt is a hím tudtára. ~ Bár lehet nem kellett volna elmondanom, akkor sokkal hatásosabb lett volna, hogy finom kacsát sütök ~ továbbra is nevetős a hangom, igazándiból egy cseppet sem számít, hogy tudja-e a hím, hogy mi a foglalkozásom, de akkor lehet nagyobbat ütött volna a finom kacsa. ~ Ne viccelj, imádok sütni-főzni, szóval az ilyen számomra abszolúte nem kényszer. Szívesen sütök neked ~ bököm meg a fejemmel a hímet, nem kell tovább mentegetőznie, én igazándiból bárkinek szívesen sütök, főzök, aki megkér rá, hiszen szeretem, az ilyesmi tényleg nem kényszer. ~ Bizony, hogy az. Imádom a fiúkat, tényleg, úgy, ahogy vannak. Mondjuk fura, a hímekkel általában sokkal jobban kijövök, fogalmam sincsen miért ~ emberi alakomban most jönne el a pillanat, hogy vállat vonva kezdjem el rágcsálni a szám szélét, mintha a megoldásom töprengenék. ~ Lehet csak azért, mert a farkasom is hímek között nőtt fel, nem tudom. Nem is tudom, miért osztom ezt meg a hímmel, de ha már itt „ragadtunk”, akkor beszélgessünk valamiről, ráadásul szimpatikusnak tűnik, túlzottan amúgy sem avatom be a múltamba, ahhoz még túl friss a kapcsolatunk, de ennyit bőven tudhat. ~ Igazán kedves tőled és habár remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, azért köszönöm. Jól esik a tudat, hogy kiállnál mellettem ~ őszintén csengenek a szavak, hiszen ez már csak így van, szerintem bárkinek jól esnének az ilyen szavak, mint amiket most én kaptam a hímtől. Kuncognék, ha tudnék, ezért ismét csak valami fura hangot hallattam, amikor közölte, hogy szerinte is kellemes itt lenni. Bár ezt eddig is tudtam, illetve éreztem, de sokkal jobb így, hogy ki is mondta a szavakat. Legalább egyet értünk, azért ez is nagy dolog. Nem értem, miért a zavart kérdés, aztán a választ hallva elengedem a fejem, mely tompa puffanással ér földet a puha hóban, némi porhót kavarva fel. Az asztalfejelést láthattuk, farkas módra, merthogy ez a poén igencsak fájdalmas volt. ~ Hát, Egon, ez eléggé fájdalmas poén volt, de tetszett! ~ fűztem még gyorsan hozzá, nehogy azt higgye, nem volt kedvemre való. Én is szoktam buta poénokkal lövöldözni, szóval egyáltalán nem gázos a dolog, sőt, kifejezetten tetszett, bár ha így folytatja, akkor lehet, hogy hamarabb elfáradok, mint úgy általában. ~ Hm, ez egy igazán jó kérdés. Szerintem léteznek. Mikor még totyogó farkas voltam, sokszor gondolkodtam el ezen, mivel a Teremtőm elég sokat mesélt nekem. Ő nagyon képben volt ezekkel a dolgokkal és azt mondta, hogy aki őt beharapta, az maga Sangilak volt, a Muszklik vérvonalának feje. Persze ilyenkor volt, hogy szimplán elnevette magát, merthogy elég érdekes volt a hím, aki őt beharapta. Azt mesélte róla, hogy eléggé büszke volt és nagyra is tartotta magát, szóval simán lehet, hogy csak játszotta a dolgot. Bár nem hinném, hogy egy farkasnak volna annyi vér a pucájában, hogy egy Vérvonal Alapítónak adja ki magát… Anno sokat töprengtem ezen, aztán volt sokkal jobb dolgom is, minthogy ezzel foglalkozzak. Igazság szerint én elhiszem, hogy a vérvonalbeli nagyapám az maga Sangilak és ez a maga módján igencsak megtisztelő dolog, de túlzottan soha nem másztam ebbe bele. ~ Amúgy sem érdemes már szerintem ezzel foglalkozni, hiszen feltehetőleg már mind halottak ~ zárom le ezt a témát a magam részéről, nem is szeretném jobban bolygatni a dolgot. Abba a sok bitangerős kóborba, akik több, mint egy éve portyáznak errefelé, már bele sem gondolok, nem hogy idekössem őket. Felesleges ezen kattogni, véleményem szerint akad rengeteg más olyan dolog, ami miatt főhet a fejünk. ~ Tark vagyok, Egon. Az életvitelemmel járnak a sérülések, olykor bizony elkerülhetetlenek. És nem bánom, mert szeretem, ez az életem ~ teljes átéléssel beszélek erről, őszinte minden egyes szavam. Harcos vagyok, tényleg ez a mindenem, inkább ezt vallom a „foglalkozásomnak”, mint a szakácskodást. A falka az első, utána jöhet minden más, beleértve saját magamat is. ~ Nem csak hallottam, láttam is az esetet. Bevallom neked őszintén, akkor kicsit csalódott voltam, hogy nem tépte az egész karodat, de így, hogy megismertelek, örülök, hogy megúsztad ennyivel ~ ezúttal is teljes mértékben őszinte vagyok, ha pedig besérül azon, hogy mit gondoltam az ominózus eseményt szemlélve, akkor így járt. Bár bízom benne, hogy nem így fog történni, kár volna, ha emiatt menne fuccsra a kialakult kapcsolatunk. ~ Ennek nagyon örülök, tényleg. Remélem te is megtalálod itt a helyed, nekem sikerült ~ néhány bíztató szavacska, mert lehet, hogy a kezdet nehéz, de ha összességében pozitív a falkáról kialakult képe, akkor semmi probléma nincsen, szerintem legalábbis. Nekem nem volt, lám, már nem is tudom, mióta élek a falkával, de nagyjából olyan ötven lehet az annyi. ~ Tényleg, egyébként merről jöttél ide? És miért pont ide? ~ teszem fel a további kérdéseimet, mert tényleg érdekel a hím és kíváncsi vagyok, mi történt vele, mi késztette, hogy pont ide jöjjön és miért is telepedett le. Kíváncsi természet vagyok, ha elege lesz a kérdéseimből, akkor bizonyára úgyis szólni fog.
Egon felvidult a hír hallatára, bár nem igazán hitt abban, hogy szakácsként sokkal finomabb lehet a kacsa, hiszen a sült kacsa mindig finom, de azért örült neki, hogy professzionális kezekbe kerül a vacsorája. - Ez elég jó hír, de nem baj, hogy elmondtad, annyira nem szeretem a meglepetéseket – hangja vidám volt, és már alig várta a szépen megérdemelt kacsáját. – Az nagyszerű lenne, köszi. – Nem gondolta, hogy a mai találkozás egy új ismeretségen kívül más előnyökkel is járhat, és most mégis fog kapni egy íncsiklandó sült kacsát, igazából a semmiért. Kezdett igazán jó kedve lenni. A nőstény fejével Egon felé bökött, aki egy kedves, gyengéd mozdulattal viszonozta azt. - Meglehet – mondta Egon, bár sokat nem tudott a témáról, hogy ez mennyiben befolyásol bármit is, de ha a nőstény így gondolja valószínűleg így is van. - Igazán semmiség – legyintett volna Egon, ha lett volna mivel, így viszont csak kushadt a földön, és élvezte a másik farkas melegét, valamint a bundán keresztül eljutott szívének dobolása is hozzá. A kettő együtt olyan remek kombinációt alkotott, hogy ne akarjon egy évszázadig se elmozdulni a helyéről. Egon hülye poénjára a nőstény fej földre eséssel válaszolt, amit a hím úgy értelmezett, hogy Joana kedveli az ilyen jellegű poénokat, bár nem sokkal később válaszolt is rá. - Ennek örülök – húzta farkas pofáját széles „vigyorgásba”. – Azért reméltem, hogy nem sértettelek meg vele. Azt igazán nem szerettem volna. Egon nem hitt Joanának, vagyis nem neki nem hitt, hanem annak, hogy a teremtője beharapója valóban Sangilak lett volna. Számára inkább tűntek mitikus kitalációknak, mint például a világfa, vagy az istenek, mint ténylegesen létező, lélegző élőlényeknek. - Ha elég idős hozzá, hogy elhitesse a többiekkel, akkor biztos remek szórakozás lehet, valakinek ezt kamuzni – Egon inkább töprengő, mint bíráló hangnemet ütött meg, és még látszólag ő is elbizonytalanodott egy kicsit. – Bár igazából nem tudom, de szerintem csak kitalációk. Persze, lehet, hogy tévedek – megvonta volna a vállát, de miért is ne? Mancsát a földre tapasztva, felsőtestét lejjebb tornázta, hogy vállai kicsit felpúposodjanak. Na, igen, nem volt az igazi, és többször meg is ismételte. Lehet szegény Joana azt fogja hinni, hogy idegrohama van. - Nyilvánvalóan – jegyezte meg Egon, ha valaha léteztek is, amiben egyébként nem is hitt, bizonyosan már a föld alatt vannak évszázadok óta. Élvezte az esti nyugalmat, és hogy már biztosan senki sem fog az életükre törni, maximum egy szócsatában kell majd helyt állnia. - Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve Egon. Azt megértette volna, ha egy egyszerű falkatag rettegett volna úgy a bokorban, mint ahogy Joana néhány perccel ezelőtt tette, de egy tark? A legrosszabb azonban az volt, hogy nem érezte a hazugság legcsekélyebb jelét sem. Igaz a pajzsuk eléggé fent volt, hogy érzelmeik javát elrejtsék, de az orruk is jelen volt, és Egon orra semmiféle turpisságot nem érzett. – Nem feltételeztem – zárta rövidre a témát hirtelen, egy ilyen egyszerű kijelentéssel. - Te…tessék? – Egon elhűlt teljesen, és egy arasznyival arrébb húzódott, de a testük még mindig összeért. Fejét próbálta a nőstény fejéhez fordítani, hogy lássa az arcát, bár nem tudta minek, hiszen most sem érzett rajta ferdítést, vagy hazugságot. Joana mondatának vége, csak apró zavaros fortyogásként jutott el lüktető tudatába, de valahogy mégiscsak felfogta az utolsó szavakat is, ami könnyített egy kicsit a dolgon. Igazából hálásnak kellett volna lennie a nősténynek, hogy az igazat mondta neki, amire hamarosan rá is eszmélt, és lenyugtatta kissé megszaporodott szívverését. – Bocs – kért elnézést, kissé letörtebb hangon, de visszahelyezkedett előbbi állapotába. – Valószínűleg én is így éreztem volna fordított esetben. Meg egyébként is, már nem is fáj – Egon hamar rendbe szedte magát, és már újra a nőstény mellett kuporodott, de hangulata egy időre sötétebb vizekre evezett. Nem Joana miatt, inkább a szégyenérzet miatt, ami elöntötte lényét. Alulmaradt egy olyan csatában, amit saját maga kezdeményezett. Mindenestre nem akarta ezzel elrontani mindkettejük hangulatát, így próbálta elhessegetni az érzést. - Reméljük – mondta visszafogottabb stílusban, mint akár azt csak két perccel korábban tette volna. - Ó, hát én Berlinből – kedve kezdett normalizálódni, és egy kicsit fészkelődött is, hogy jobban érezhesse a nőstény bundájának melegét. – Mármint nem a németországi, hanem a New-Hampshire-i Berlinből – tette hozzá, mielőtt azt gondolhatná egy fél világot szelt keresztül, hogy itt köthessen ki. – Igazából nem tudom, nem volt különösebb oka, csak még Alaszkában nem jártam, és ki akartam próbálni a hosszú éjszakák gyönyörét. És te, merről vetődtél ide?
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Lehet, hogy szerinted semmiség, szerintem azonban nem ~ csak azért sem tágítok, persze ennél jobban én magam sem fogom boncolni a témát. Lehet, hogy ő így gondolja, számomra azonban fontos dolog, egyrészt megbízhatóságot sugároz, másrészt önfeláldozást, amit mondjuk egy Mártírtól nem is csodálok, az lenne a fura, ha nem így lenne. No de nem boncolgatom én ezt tovább, inkább élvezem én is a másik közelségét és melegét. ~ Legrosszabb esetben is legfeljebb Sangilakot sértetted volna meg ~ vonogatnám a vállam, így azonban nem megy, úgyhogy csak heverészek tovább. Én mélységesen tisztelem a vérvonalam és szeretem is, ahhoz kevés egy ilyen poén, hogy én robbanjak. ~ Nem tudom, én tisztelem az Alapítókat annyival, hogy nem adnám ki magam egyiküknek sem. Talán nem kell sokáig magyaráznom, ezzel a kijelentéssel bizonyítom, hogy én valóban hiszek az Alapítók létezésében és hiába a sok legenda, tudom jól, hogy nem lehet minden igaz, de az alapokat nagyon is annak vélem. A Teremtőm sokat mesélt, akkor lelkesen, ifjonti hevülettel hallgattam mindent, azóta eszembe sem jutott megkérdőjelezni bármit is. Főleg úgy, hogy Fairbanks-ben vagyunk, ahonnan a farkasok elméletileg erednek. ~ Nézd, fogalmam sincsen. Számomra ez túl hatalmas dolog ahhoz, hogy csak úgy rávágjam azt, hogy valaki kitalálta. Mégiscsak a mi múltunk… ~ bizonytalanodom el kissé, soha meg sem fordult a fejemben, hogy mindez csupán kitaláció lenne és nem is tudom, Egon ezt miből szűrte le, vagy miért jutott erre a következtetésre, lehet jobb is, ha nem mászunk bele mélyebben. ~ Egon? Te mégis.. mit csinálsz? ~ kérdezem nevetős hangom, ahogyan elkezd mellettem tornázni, először azt hiszem valami probléma van, kicsit fel is emelkedem, hogy mellső mancsaimmal és felsőtestemmel nehezedjek rá a hímre, ezzel is lefogva, hogy hagyja abba, amit csinál. ~ Minden rendben? ~ teszem fel a kissé aggódó kérdést, a világért nem szeretném, hogy valami rohamot kapjon itt nekem, mert oké, simán visszacipelem én a lakba, de csúfos vége lenne a kis találkozónknak. Amint lenyugodott, lemászok róla és visszafészkelem magam a helyemre, közelebb kúszva kicsit a hímhez, hogy még inkább érezhessem a belőle áradó meleget. ~ Igen, tényleg ~ válaszolom teljesen nyugodtan. Értem én a csodálkozását, elég meglepő lehet, hogy egy Tark kushadt ennyire félősen a bokor tövében, de hát na, valamit ki kellett találnom. ~ Egyébként meg ne csodálkozz annyira. Néha szeretek kicsit rájátszani a dologra… ~ bököm meg ismét játékosan az orrommal a fejét. Lehet, hogy most jött el a pillanat, hogy teljes mértékben lebukom, de nem számít, nem foglalkozom vele. Nem fogok valószínűleg tovább magyarázkodni, ezért is szeretném inkább terelni a témát. Sejtettem, hogy nem fog túl jól esni neki a dolog, még arrébb is húzódik tőlem. Nem is szólok semmit, nem próbálom védeni magam, elmondtam, hogy most már más a véleményem, nem fogom ismételgetni magam. Csak akkor szólalok meg, amikor elnézés kér. ~ Jajj, Egon, ne kérj bocsánatot! Teljesen érthető a reakciód, valószínűleg én is így reagáltam volna ~ tudatom a hímmel a véleményemet, nekem sem esett volna túl jól egy ilyen bejelentés, én meg lehet neki is mentem volna az illetőnek. Hála égnek ez most elmaradt, Egon még vissza is mászott, aminek azért örültem. ~ Ennek nagyon örülök! ~ teljes mértékben őszintén csengenek a szavaim. Nekem is volt már ilyen jellegű sérülésem, amikor kicsit eldurvult a gyakorlás még farkas éveim elején, de egyszer mindent ki kell próbálni. Nem volt éppen a legkellemesebb érzés, azt be kell ismerjem. Érzem ám a hím felől áradó érzelmeket, pontosan ezért eresztem lejjebb kicsit a pajzsom, hogy nyugodt energiáimmal fonjam körbe, lágyan, alig észrevehetően, de talán sikerül visszahúznom az előbbi kellemes hangulatunkba. ~ Ha letelepedtél itt, akkor bizonyára elnyerte tetszésedet a hely ~ vonom le a következtetést, remélhetőleg nem tévesen. ~ Sokfelé jártál Alaszka előtt? ~ teszem fel a következő kérdésemet. ~ Én Kanadában születtem, egészen pontosan Québec-ben, ott is váltam farkassá. Aztán utazgattam kicsit, főleg Észak-Amerika délebbi részén, aztán ismét Kanada és utána kötöttem itt ki. Körülbelül ötven évvel ezelőtt.
- Jól van, hát akkor egy hős vagyok – hangja éles vidámsággal csengett, és csipetnyi hamissággal, mivel nem gondolta magáról, hogy valóban hős lenne. Sőt, valószínűleg a közelében sem állt annak, hogy ezt a címet kiérdemelje. - A mítoszok, meg nem bánják, ha sértegetik őket – replikázott derűsen. Nem akarta elhinni, hogy van olyan vérfarkas, aki hisz bennük. Persze lelkük rajta, ha jól esik nekik. Saját maga még a mártírok atyjában sem hitt. Miért is hitt volna? Számára inkább tűnt a trollok és a mártírok vérvonala olyasminek, ami egy tőről fakadt, és később vált ketté. Talán valakiben megdarwinozódott valami és átalakultak a képességei. Lehet, nem közvetlen benne, hanem egy beharapottjában, de valahogy Egon így tudta csak elképzelni a dolgot. Valószínűleg régen, rettentően réges-régen nyilván csak egyfajta volt, aztán az osztódott szét jó néhány ágra. - Én sem adnám ki magam, bár nem is tudnám. Legalább öt-hatszáz évesnek kéne lennem, hogy sikeresen elhitessem valakivel, hogy tényleg az vagyok, akinek mondom magam – bár nem rajongott az alapítók témakörért, ezért nem is bánta, hogy lehet hitelesen alapító. Elméjében az öregek által mesélt történetek keringtek, aminek valószínűleg a fele sem igaz. Talán fiatal kölyökkorában, még hitt is bennük valamennyire, de ahogy teltek az évek, és egyre több, egymással homlokegyenest eltérő mesét hallott, már csak mosolyt színlelve hallgatta, de egy szót sem hitt el belőlük. - Igazad lehet – közölte színlelt egyetértéssel Egon. Persze, nem értett vele egyet. Egon belekezdett a vállvonogatásba, de úgy látszik nem nézhetett ki túl egyértelműen, mivel a nőstény mellső lábával és testsúlyának bevetésével meg szerette volna akadályozni a testbeszéd kivitelezésében. - Minden rendben. Leszállhatsz rólam – kérte kedvesen. – Csak megpróbáltam megvonni a vállam. De, ezek szerint a jövőben ezt hanyagolnom kéne – valószínűleg ez volt estéjének legfényesebb ötlete. - Rájátszani? Akkor nem is féltél annyira? – kérdezte kissé meghökkenve, de nem igazán érezte, hogy ezzel őt akarta volna becsapni. Inkább lehet, csak barátjának a lelkére próbált ijedtségével hatni, hátha mégsem akarja majd a fülét leharapni. Azét egy fül elvesztés az komoly dolog. Sapkában lehet csak emberek között járnia. Bár be is fáslizhatná, és odalehetne tenni, mondjuk egy darab fát, és azt hazudni, hogy leütötték baseballütővel. Biztos rengeteg együttérzést is kapna, meg lehet még egy halom ajándékkal is ellátnák. Nem esett túl jól neki persze, de megértette, ráadásul még egyből kedveskedett is neki, mégsem tudta teljesen hidegen hagyni a dolog, de aztán végül csak visszatelepedett eredeti pozíciójába. - Tényleg? Ezt jó hallani – őszintén mondta. Nem szeretett haragot, vagy sértettséget tartani farkasokkal, mert az semmi jóra nem vezet, és egyébként is a falkaösszetartás életeket menthet, így az előbbre való, minden személyes érzelemnél. Érezte a nőstény farkasának megnyugtató jelenlétét, aminek igazán örült. Kellemesen körbefonta és nyugtatgatta. Jól esett volna neki álomba szenderülni így. - Tetszik, sok az erdő, és mindig szerettem caflatni a vadonban. Na, lássuk csak – hangja töprengő volt. – Először is angol vagyok, szóval a szigetországban születtem. Aztán voltam a Német Birodalom területén egy ideig, aztán elég sokat időztem Itáliában. Voltam Franciaországban az első világháború alatt. A görög szigetvilágot is megjártam, de a hajóutat szinte végighánytam. Nem való az értelmes farkasnak – fejét hitetlenkedve csóválta, hogy ennek ellenére tud tengerész vérfarkasokról. Fogalma sem volt, hogy bírják de, ha nekik jól esik, hát csinálják. – Voltam még Dél-Amerikában, Észak-Amerikában, és aztán kikötöttem itt, a legészakibb Észak-Amerikában – Egon egy időre eltöprengett, de nem jutott más eszébe, aztán hirtelen beugrott neki. – Ja, meg voltam Indiában is. Egon hallgatta a nőstényt, és kicsit meghökkent rajta, hogy még csak az Amerikai kontinensen járt, vagy csak azt mondta el neki. – Még nem is jártál Európában? – európaiként talán kicsit elfogult volt. – Pedig igazán szép hely. Sok érdekes látnivalóval. Mondjuk Amerika is csodás kontinens, nem arról van szó, csak nyilván mindenki az otthonát szebbnek tartja. – Hangulata vidám volt. Megint jól esett a hóban kuporodni, és egymást melegíteni. – Ötven éve? Az jó hosszú idő – nem tette hozzá, hogy ő sohasem merne ennyi időt egy helyen tölteni, igaz ennek is megvannak előnyei falkaszinten. – Amúgy van családod? – kérdezte békés érdeklődéssel a hangjában.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Élvezd ki, hogy kiérdemelted a címet ~ bököm meg ismét picit, ezúttal a vállammal csupán, mintha ezzel helyettesítenék egy emberi alakban történő kacsintást, vagy játékos vállba bokszolást. Hangomban továbbra is vidámság csendül és habár nem szeretném a hímet megsérteni, bizonyára ő is érezheti, hogy számomra azért ennél több kell, hogy valakit hősnek tituláljak. A mostani alkalom azonban kivételes, ha nem is tart sokáig, egy ideig azért még élvezheti a címmel járó tiszteletet, véleményem szerint egészen addig, amíg fel nem kelünk innen. ~ Csak vigyázzunk… ~ fogom suttogósra a hangom ~, mert tudod, itt még a falnak is füle van. Jelen esetben a fáknak, ami meg csak még horrorisztikusabb, szóval.. ~ be sem fejezem a mondatomat, nem hiszem, hogy szükséges lenne. Amúgy is csak viccnek szánom, én nem fogok sértegetni semmiféle Elsőt, pláne nem a sajátomat, még akkor sem, ha talán nem is léteznek. Inkább elképzelek egy fát, amint hegyezi a fülét és hallgatózik. Hegyezi a fülét, hát ez jó… ~ Simán gondolhatnám, hogy annyi éves vagy, csak jól álcázod magad ~ jegyzem meg mellékesen, persze ezúttal is érezheti a hangomon, hogy közel sem gondolom ám komolyan a dolgot. Nem szeretnék komolyabban belemenni ebbe az Alapítós históriába, hiszen véleményem szerint igazak a történetek, persze minden csak legenda, így Egon állítása is megállja a helyét. Vitázni azonban nincs most túl sok kedvem, így jobb is, hogy terelődik a téma. Egon elkezdi vonogatni a vállait, mert hogy már ezt is tudom! Tényleg nem jöttem volna rá, hogy mit csinál, amikor azonban közli, hogy minden rendben és megkér, hogy szálljak le róla, minden habozás nélkül megteszem és visszakucorodom az előbbi pozícióba. ~ Áhááá! Így már világos. Lehet, hogyha szemből néztem volna, akkor rájöttem volna, mit szeretnél. Így, oldalról azonban csak úgy tűnt, mintha valami rángásod lenne. Már ne haragudj a feltételezésért… Nem degradálom le, közel sem, a farkasoknak amúgy sem lehetnek ilyesmi betegségeik, azzal azonban egyet értek, hogy lehet nem kellene ezzel a jövőben annyit foglalkoznia. De tényleg, lehet, ha más szögből látom a dolgot, egyből leesik, mi akart az lenni. Sebaj, talán majd legközelebb. ~ Nem, nem féltem annyira. Tark vagyok, Egon, álltam már sokkal félelmetesebb dolgokkal is szemben, mint az egyik barátom. Ez csupán megtévesztés volt. Ha tudnám, most én vonnám meg a vállam, ezzel is jelezve, hogy annyira nem is lényeges a dolog, nem szeretnék túlzottan belemászni, hiszen felesleges. Kíváncsian és izgatottan hallgatom azt, hogy mennyi helyen jár és bevallom derekasan, igencsak tátom a számat is. No és irigykedem is, hogy volt lehetősége ennyi helyen járnia, sajnos nem mindenkinek adatik meg az ilyesmi. ~ A világháború alatt? Harcoltál is? ~ kérdezek kíváncsian, nekem nem volt részem ilyesmiben, érdekel a múlt, az, hogy mi történt másokkal. ~ A hajóútról nem tudok nyilatkozni, nem igazán szálltam még tengerre. Inkább a repülős fajta vagyok. Eddig mindössze kétszer ültem repülőn, egyszer Oroszország felé, egyszer pedig amikor hazajöttem. Nem viszem túlzásba, tudom jól, nem is akarom. Most még legalábbis. ~ Egek, akkor eszméletlen sok helyen jártál! ~ őszinte csodálkozás ül a hangomban, ahogyan némi irigykedést is érezhet a hím, hiszen nekem is vannak álmaim, szívesen látnék egyszer kicsit világot, érthető, hogy fáj a fogam mindarra a sok helyre, ahol Egon már járt. ~ De, jártam már. Viszont csak Oroszországban és oda is csak azért mentem, mert szükség volt rám ~ ennél jobban ebbe a témába sem másznék bele, hiába az együtt heverészett idő, akkor sem igazán ismerem a hímet, az a dolog pedig olyan, amiről nem fogok mindenkinek beszélni. ~ Azt elhiszem! Szeretnék is eljutni egyszer oda, szívesen megnézném Párizst, biztosan elragadó lehet. Ezen kívül persze nyilván még rengeteg csodás látnivalója van Európának, de bevallom, nem vagyok túl tájékozott arrafelé ~ számomra nincsen szégyellnivaló ezen, hiszen nem jártam arra, mindig is Amerika volt az otthonom, érthető, hogy inkább ide húz a szívem. ~ Így van, ötven én. Valóban nem kevés idő, de hidd el, gyorsan repkednek az évek, pláne egy ilyen falkával ~ szeretek itt élni, nem is lennék képes letagadni, minden egyes szavamból ez érződik. ~ Nekem a falka a családom, én már ide tartozom, nekem ez itt az otthonom. Ezen kívül él még egy vérvonal testvérem Oroszországban, hozzá utaztam el négy évre nem is olyan régen ~ szeretettel beszélek a falkáról, erről a helyről, mert tényleg otthonomnak érzem. A sok kóborlás és vándorlás után itt éreztem először, hogy igen, nekem itt a helyem. ~ Cseverésszünk még, vagy inkább tömjük meg a bendőd? ~ teszem fel végül a kérdést, én ezer örömmel heverészek még itt, a hímmel összebújva és beszélgetve, nem hiszem, hogy gond lenne a témaválasztással, de nem is akarom feltartani a hímet, vagy megfosztani a vacsorájától. Mondjuk már megtettem, de felajánlottam a segítségemet, hogyha elfogadja, akkor vadászok vele együtt, hogy hamarabb megvacsorázhasson. Mégiscsak én ijesztettem el a kecskéjét, bár ennek szándékosságáról nem kell tudnia.
Egon, bár nem igazán érezte magát hősnek, sőt tudta, hogy nem az, ettől eltekintve jóleső érzés fogta el, hogy a nőstény hozzájárult a cím viseléséhez. – Rendben – közölt ennyit csupán és játékosan ellentartott, amikor Joana vállával meglökte. - Remek elgondolás, aztán jönnek az Entek a Gyűrűk Urából is igaz? Remélhetőleg nem fognak orknak nézni minket – persze nem tudta, hogy Joana ismeri-e a történetet, vagy egyáltalán szokták-e érdekelni a világ valóságától elrugaszkodott mesék, bár nyilvánvalóan vérfarkas léte miatt, talán kicsit nyitottabb a fantázia szüleményeire, mint egy közönséges ember, bár lehet, hogy nem szereti ennek ellenére. Egon minden vérfarkasos filmet látott, amire rá tudta mancsait tenni, és nem kerülte el figyelmét. Persze nem mindegyiket élvezte. Az Alkonyat sorozatot csak hat üveg whiskyvel tudta végigszenvedni, hogy aztán kiderüljön, hogy nyilván nem vérfarkas állt a film elkészítésének hátterében, mert valószínűleg sírógörccsel egybekötött idegzsábát volna a farkasok idiótaságán. Bár néhány elem volt benne, ami zavaróan hasonlított saját magukra, például a telepatikus kommunikáció, de Egon egy vállrándítással elrendezte, és véletlen egybeesésnek könyvelte el. – Mert akkor a barátod lesz a legkisebb bajunk, mivel az Entek szeretik szétlapítani, akiket nem kedvelnek – hangját Egon is suttogósra fogta, bár teljesen mindegy volt. Hacsak a Faentek nem képesek gondolatot is olvasni, akkor nem hallhatják meg semmiképpen, mindenesetre szórakoztatta kettejük játéka. - Tényleg? – kérdezte színlelt hitetlenkedéssel a hangjában. – Ennyire öregnek nézek ki? Egy hétszáz éves farkason azért már meglátszódnának az öregedés jelei. Sőt, már szinte vénnek tűnne. Nehéz lenne egy fiatal arccal esélyesen bárkivel is elhitetni, hogy alapító az, aki annak mondja magát. Már persze, ha nem teljesen zakkant taggal próbálkozik – jegyezte meg vidáman, nevetős hanggal. - Semmi gond, bár szerintem előröl sem látszódna mit szerettem volna – persze megint meg akarta volna rándítani a vállait, de inkább hanyagolta, bár most már Joana legalább értené a fura rángásait. - Ja, szóval csak játszottál? Így már érhető – Egon továbbra is úgy gondolta, hogy a barátját akarta ezzel megpuhítani. – Bár nem hiszem, hogy a haverod bevette volna. Ha annyira jól ismer, akkor biztos átlátott volna a szitán – jegyezte meg épp csak félvállról. Bár ki tudja, lehet az a bizonyos barát hiszékeny teremtés, és bármit be lehet neki adni. Még lehet azt is simán elhinné, hogy Egon egy vérvonal feje. - Aha. Szanitéc voltam, de azért harcoltam is, bár bevallom annyi felesleges mészárlást, azóta sem láttam élőben. Ja, meg, megmentettem Hitlert is, bár lehet ez nem volt életem legjobb döntése, de mentségemre legyen szólva, akkor még nem volt diktátor, csak egy sebesült káplár, akin még tudtam segíteni – lehet bűntudatos hangot kellett volna megütnie, de egyáltalán nem érezte úgy, hogy a megmentett katona későbbi cselekedetei az ő lelkét kellene terhelnie életében. Majd a túlvilágon úgy is elszámolnak vele - már persze, ha van túlvilág -, és minden egyéb dolgával, amit hosszú élete során elkövetett. - Hát, így is fogalmazhatunk – nevetésszerű kaffogást hallatott. Remélte, hogy ezek után is sok helyre fog eljutni. Ha letelik a tizenöt év, talán visszatér Európába. Skandináviában még nem járt, és ott is hosszúak az éjszakák télen. A klíma meg hasonló lehet az ittenihez. Aztán lehet tovább áll Ázsia felé, vagy csak simán néhány városnyival arrébb költözik. Ezt majd az idő eldönti. - Hát, nem a legszebb helyre mentél azt hiszem – vigyorodott el vicsorgás szerűen, de a hangja viccelődő volt, így nem fogja Joana biztosan félreérteni pofájának mimikáját. - Igazság szerint az én ismereteim is nagyjából nyolcvan évesek, mármint a közvetlen saját tapasztalatból merített ismeretek. Tévében sokat néztem a kontinens alakulását, de az azért nem olyan, mintha ott élnék – Egon kicsit nosztalgiával gondolt vissza az akkori évekre, amikor még igen fiatal farkasként minden újdonságnak számított. Nem arról volt szó, hogy Amerikában már nem érték meglepetések, de valahogy Európa több érdekességet tartogatott számára, mind vérfarkaslét terén, mind pedig földrajzi felfedezés terén. Igaz Dél-Amerikában sok meglepetés érte, bár az utolsók igen fájdalmasak voltak, ami miatt nem szívesen gondolt vissza arra az időre. - Ha beindul a forgatag, akkor bizony telnek a napok és a hónapok – egyet kellett értenie Joanával, hiszen az évek úgy szoktak elszállni, mint a reggeli pirítós a kuka felé, amit a gép szénné égetett. - Nem is tudom – töprengett pár pillanatig, de aztán inkább mozgolódott egy kicsit, és közelebb fészkelődött, amennyire csak tudott a nőstény testéhez. – Nekem jól esik itt, és egyébként sem vagyok éhes – igazából tényleg nem volt éhes, vagyis egy kicsit igen, de egyáltalán nem volt vészes. Majd a lakásában megeszi Gyagyás konzervjeinek egyikét. – De, ha te szeretnél vadászni, nem tartalak fel. Már nyilván letett a barátod a fültépésről, szóval nem kell egy hősnek jelen lenni, hogy megvédhessen – a hőst erősebben megnyomta, és szépen kihangsúlyozta, jelezve, hogy igazából nem gondolja komolyan ezt a dolgot.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Az igencsak kellemetlen lenne… Nem szeretnék ork lenni. Ráadásul még csak nem is hasonlítunk az orkokra! Vagy igen? ~ tettem fel a kérdést nevetős hangon, persze, hogy ismertem a történetet, bár túlságosan jól azért nem, annyit azonban tudtam, hogy ork nem szívesen lennék. Remélem nem vagyok olyan csúnya, hogy bárki annak tituláljon. ~ Nem tudom, melyik a jobb. Entek elől, vagy a barátom elől menekülni.. ~ suttogtam én magam is, de ennek ellenére is érződött a hangomból a játékosság és az, hogy igencsak jól szórakozom. Elképzelem, ahogyan rohanunk az Entek elől, aztán persze Egon, hála a sérült lábának elbotlik, én meg rohanhatok vissza érte és aztán tiszta filmbe illő jelenet közepette robbannánk be a Lakba, hogy mindenki fusson, amerre lát. Vagy a bátrabban jöjjenek és segítsenek legyőzni a monstrumot, mert veszélyben a haza! ~ Igazad van, ebbe bele sem gondoltam. Emberi alakodban viszont nem tudom, mennyire nézel ki öregnek, a farkasod azonban csinos ~ szókimondó voltam mindig is, ami a szívemen, az a számon, nem hinném, hogy a szavaimmal megbántanám a hímet, ha pedig igen, akkor így járt. Bár véleményem szerint semmi bántót nem mondtam, de mint tudjuk és mint az már néhányszor előfordult, sajnos nem minden van úgy, ahogyan én azt gondolom. ~ Na majd egyszer megnézem ~ válaszolok, a világért sem most, mert akkor fel kellene állni, most pedig inkább élvezném még kicsit az összebújást. ~ Viszont legközelebb, ha így rángani kezdesz, már tudni fogom, hogy mit szeretnél ~ osztottam meg vidáman a gondolatomat. ~ Szerintem időben leráztam és mivel egy ideje már nem mutatkozott, szerintem már nem is fog ~ igyekszem rövidre zárni a dolgot, mert nem akarok ebbe az egészbe még ennél is jobban belefolyni, pont elég volt ennyi. ~ Mindenkinek megvan a maga keresztje, nem igaz? ~ kissé elmerengő hangot ütök meg Hitler szóba kerülése után, de hát mit mondjak erre? Ami történt, az megtörtént, ő él azzal a tudattal, hogy kit is mentett meg, ha ő megbékélt vele, akkor nekem mi okom lenne pattogni emiatt? Nekem is van olyan tettem, amire nem vagyok túl büszke. A tettem nem bánom, mert meg kellett tennem, inkább a mögöttes dolgaira és az azt követő történésekre nem vagyok büszke. Elveszíteni a családot nem túl kellemes dolog.. Na de, nem merülök el a múltban. ~ Nem is a kirándulás és a turista látványosságok voltak a cél ~ hangom ezúttal már a jól megszokott vidámsággal cseng a hím fejében. Nem azért mentem Oroszországba, mert kiruccanni volt kedvem, hanem azért, mert így volt helyes, mert a bátyámnak szüksége volt rám. ~ Igazán csodálatos lehet. Szívesen mennék egyszer világ körüli útra, bejárni azt a rengeteg csodás helyet ~ ábrándozok egy picikét ~ Az én ismeretem mind csupán tévé, vagy újság, szóval igen, egyetértek, élőben egészen biztosan sokkal szebb lehet, mint a képernyőről bámulva. AZ évek rendkívül gyorsan elszállnak, mintha még csak most érkeztem volna és közben már itt vagyok ötven éve. Eszméletlen. Felteszem inkább a kérdésemet, mire Egon fészkelődni kezd és még közelebb férkőzik hozzám, ami egy cseppet sem zavar, de ha így haladunk, akkor lassan már egymáson fogunk feküdni. ~ Én magam sem vagyok túl éhes, én már vacsoráztam. Ráadásul valóban kellemes itt ~ értek egyet a hímmel. Ki tudja, mikor lesz ismét lehetőségünk így kettecskén élvezni a természet szépségeit? ~ Én kis hősöm ~ válaszoltam nevetős hangom, miközben fejemmel megböktem. Remélem nem veszi sértésnek a „kis” jelzőt az elején, de egyrészt fiatalabb, másrészt így jobban hangzik, sokkal kedveskedőbb a megnevezés. Szerintem legalábbis.
- Szerintem nem – tűnődött el fejét egy kissé az ég felé fordítva. – Talán csak akkor, amikor az átváltozás fázisában vagyunk. Olyankor ránk lehetne sütni, hogy orkok vagyunk. Vagyis rám mindenképp, a te átváltozásodról nem tudok nyilatkozni – mondta vidám hangon. Persze előbb utóbb valószínűleg meg fogja látni őt is átváltozás közben, és gyanította, hogy ugyanolyan rusnya látvány a köztes állapot, mint nála, csak éppen női alakkal, ami azért sokat javít az összképen. - Jó kérdés, ez jobbára a haverod temperamentumán múlik, és mivel nem ismerem, így a kérdésed költőinek veszem – közölte miközben elkezdett szaglászgatni egy kicsit, hátha érez más vérfarkas szagot, amit esetleg a kósza szél feléjük sodort. Szerencsére semmit nem érzett, csak a nőstény illatát, valamint néhány rágcsáló szagát. - Köszi, sok mancstámasz után lettem ilyen fitt és karcsú – vihogott a hangja és kacsintott is a lány felé, miközben próbálta úgy helyezni pofáját, hogy Joana láthassa a dolgot. Mondjuk ezt a részletet Egon nem vette számításba, mármint, hogy a lány nem látta még az arcát, vagy ha látta is nem tudta most beazonosítani kihez tartozik, mivel túl messze volt, hogy érezze a szagát. - Bizonyosan – nézett rá élénk szemekkel. - Amúgy ha morf lennék, most varázsolhatnék magamra emberfejet, és beszélhetnék hozzád emberül. Biztos groteszk egy látvány lennék, és ha egy vadőr meglátna nyilván rögtön le is akarna puffantana, mert féltené a „mutáns” farkastól a többi farkast – a gondolat vihogásszerű kaffantásba fulladt testében. – Képzeld el, hogy ott könyörögnék neki, hogy ne lőjön le, én csak egy egyszerű vérfarkas vagyok, hát legyen már szíve – saját hülyeségén rázni kezdte a nevetés, majd mancsával elkezdte dörgölgetni a fejét a szeme körül, mintha csak a szeméből akarná a nevetőkönnyeket kimorzsolni. - Remélhetőleg – nézett rá komisz képpel, már amennyire egy farkas képes komiszan nézni – már csak a füled érdekében is. – Egonnak jobban tetszett Joana fülekkel, nem szerette volna, ha az egyik hiányozna. - Hát de – bólogatott a fejével. – Bár Hitler megmentésénél rosszabb volt, hogy a testvéreimet én öltem meg, szóval, ha már keresztek, akkor inkább ez az, amit nekem cipelnem kell – őszintén beszélt, és hangjában bűntudat lappangott, de nem akarta ezzel a hangulatot agyon ütni, persze lehet megtette – De már rég volt, és senki sincs rajtam kívül, aki emlékezne még rájuk – sajnos, tette hozzá gondolatban. Lehet, hogy még ma is emlékeznének rájuk, ha lett volna esélyük felnőni, ha nyomot hagyhattak volna a világban. Az esély viszont elszállt, amikor Bermoll feltépte apja torkát, és ezért egy pillanatra dühöt érzett teremtője iránt, de hamar el is szállt mérge. Már őrá sem lehet dühös. Mi értelme halottakra gyűlölettel tekinteni? Semmi. - Hát akkor miért mentél? – kérdezte kíváncsian. – Már, ha elárulhatod. Az, hogy szükség volt rád elég karcsú támpont – jegyezte meg izgatottan. Remélte hallhat valami világmegváltó sztorit, amin még csámcsoghat egy jó darabig. - Az remek lenne, meg egy vagyonba kerülne, és a falka sem szívlelné, ha évekre távol lennél, főleg, hogy ilyen fontos pozíciót töltesz be – Egon aztán elgondolkodott a szavain, majd kicsi igazítást eszközölt. – Ja, mármint, nem az lenne remek, hogy elmennél, mármint nekem nem lenne remek, csak neked lenne remek, így értettem – kicsit már kezdett bele is zavarodni a magyarázkodásba így inkább csak lehajtotta a fejét és fújtatott egyet. – Na, szóval érted, hogy gondolom. Szerencsére a vadászat félrerúgására Joana is hajlandó volt, így nem kellett kimozdulni a kényelmes helyzetből, ahová jobbára a nőstény rángatta mindkettejüket. Egon persze egyáltalán nem bánta. - Én kis hősöm?! – ismételte meg kérdésként Joana mondatát. Hitetlenség, és színlelt felháborodás csengett hangjában. – Jó, most nem vagyok túl nagy, de tudok maci méretűre dagadni, és ha bent tartom a levegőt, még félelmetesnek is látszok – szavai közben hagyta, hogy a másik farkas fejével bökdösse, majd kicsit ellentartott és harapást színlelve a nőstény szőrébe tátogott váll tájékon. – Na – jelentette ki elégedetten. – Most már tudod, milyen félelmetes tudok lenni – hangja vidáman csengett, és nevetésszerű hangokat is hallatott, bár nem tudni, ezt Joana mennyire hallotta ki.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Azért elég gyorsan váltunk már alakot ahhoz, hogy ne lehessen kielemezni minden részletét. Én legalábbis biztosan, rólad nem nyilatkozom ~ szúrok oda egy aprócskát, persze semmi bántó nincsen a szavaimban. ~ De ha ki akarjuk elemezni a dolgot, akkor majd elcsípünk egy kölyköt átváltozás közben. Az ugyebár több percig is eltart. Szegény csórikáim, ha valamit, hát akkor ezt én sem szerettem ~ borzongok meg röviden, ahogyan visszagondolok farkas létem első évtizedeire. Igaz, hogy sokat gyakoroltam a dolgot, így hamar csökkent a fájdalom, de azért ez is évekbe tellett, a gyorsaságról pedig nem is beszélve. Bár a Teremtőm és a bátyám mindig voltak olyan jófejek, hogy nem is igazán vártak meg, aztán utána meg loholhattam utánuk. Látom a kacsintást, de még mennyire, hogy látom, ennek hatására pedig megint azt a fura hangot adom ki magamból, ami nevetésre, vihogásra emlékeztet. Egon már hallotta, szóval nem lesz ismeretlen számára a dolog. ~ Megmutatod, milyen egy ilyen mancstámasz? ~ kérdezem pimaszul, mert vagyok olyan kis genyó, hogy elkezdjek lovagolni ezen a témán, mert abszolúte kíváncsi vagyok és az előbbi vállvonogatásból ítélve tuti fog valamit nekem itt produkálni. ~ Te jó ég! Ezt elképzelni is borzalmas! Egon, te nem vagy komplett! ~ jegyzem meg nevetős hangom, persze a nem komplettséget a szó legpozitívabb értelmében gondoltam, remélem nem veszi sértésnek. De megjelent előttem a kép és már maga az ember fejű farkas elég komikus, hát még mikor egy vadőrrel való kommunikációját próbálom elképzelni. Az eszem megáll! ha emberi alakban lennénk, most tuti a könnyemet törölgetve fetrengenék a földön és csapkodnék össze-vissza. ~ Ezt sajnálattal hallom ~ vált a hangom együtt érzőre, tényleg sajnálom a dolgot, még akkor is, ha nem ismerem a körülményeket. Bár tényleg nem tudom, mi állhat mindennek a hátterében, hiszen ha az én és a vérvonal húgom esetét nézzük, ott nem kell senki sajnálata, hiszen egyáltalán nem érzek bűntudatot a dolog miatt. ~ De ismét akadt egy közös pontunk ~ bököm meg a fejemmel. ~ Bár ez annyira nem büszkélkedésre való közös pont, de tudod… én is megöltem a testvéremet. A vérvonal húgomat. De már ez is rég volt és megkaptam érte a büntetésem ~ vonnám meg a vállam, ha lehetséges volna. Azt inkább nem mondom el, hogy önként vetettem véget a nőstény életének, lehet nem tűnnék fel olyan jó színben a hím előtt, szóval erről nem kell tudnia. ~ Segítettem a bátyámnak felépíteni a kis birodalmát ~ nem titok a dolog, így ezt elmondhatom, amúgy is sokan tudják a falkában. Bár amikor elutaztam, azt hittem nem lesz több pár hónapnál a dolog, de így esett, utólag már kár vele foglalkozni. A lényeg, hogy itt vagyok és nem is tervezem, hogy a közeljövőben elhagyjam a területet, az otthonomat. ~ Igen, persze, hogy értem! ~ vált ismét nevetősre a hangom, farkammal azonban ismét a tomporára csapok. ~ Neked miért nem lenne remek? ~ feszegetem kicsit a témát, mert roppant kíváncsi vagyok, miért mondta azt, amit. Hangomban némi cinkosság is érződik, amit, ha figyel, könnyen ki is szúrhat. ~ Igen. Elvégre kisebb vagy, mint én… Korban legalábbis. ~ fűzöm hozzá gyorsan, mert tény, hogy farkasom nem nőtt túl nagyra, de nekem így pont jó. ~ Amúgy meg én is tudok maci méretűre dagadni. De így sokkal cukibb vagyok ~ és szerény. ~ Egyébként meg ne izélj, a megnevezés amolyan kedveskedő gesztus volt. Hagytam, hogy harapást színlelve tátogjon a szőrömbe, az sem zavart volna különösebben, ha megharap, úgyis gyorsan beforr, de azért az kicsit szembe menne azzal a kis meghitt békével és nyugalommal, amit magunk körül teremtettünk. ~ Bizony, hogy tudom! Még szerencse, hogy én nem félek tőled!
- Na, igen, ha kómás vagyok, mert épp akkor ébredtem, akkor eltart egy darabig, de amúgy engem sem lehetne olyan könnyen kielemezni szabad szemmel. Persze egy magas felbontású kamerával lencsevégre kapva és lelassítva, simán ki lehetne. De inkább nem teszem, még véletlen felküldöm a youtubera, aztán én is egy zsákkal a fejemen fogok egy hetet tölteni, mint Natan – Egon sem szeretett kölyökként alakot váltani, mivel iszonyú agóniával járt. – Ez igazán gonosz dolog lenne – hangja vidám, nevetős volt, mivel nem gondolta, hogy Joana tényleg megtenné, viszont fantáziája már bele is lovalta magát a dologba, és ezt igyekezett a lánnyal is megosztani. – Állnánk felette, mindketten kezünkben egy bottal és bökdösnénk a testét, ahol egy hirtelenebb változást tapasztalnánk, és ujjongva drukkolnánk neki, hogy már nem sok van hátra – egy pillanatra elgondolkodott, aztán hozzá tette. – Akár fogadhatnánk is, hogy hány percbe telik neki az alakváltás – persze csak viccelt és remélte ezt a nőstény is érzékeli. Joana megint hülye hangot adott ki, de legalább Egon most már tisztában volt vele, hogy ez csak is nevetés lehet. – Hát nem is tudom...várj csak – kifészkelődött a kényelmes állapotból, majd arrébb somfordált és megrázta bundáját. Mellső lábaival kissé előre toppantott, majd nyújtózás szerű mozdulatokat végzett. – Látod? – kérdezte vidáman. – Na, ilyenből csinálok meg tízen ötezret naponta – kamuzta lelkesen, majd még párat csinált, hogy mutassa mennyire tehetséges. A bemutató után, aztán visszaszökkent a nőstény mellé, és bezuhant a régi helyére, nem kis zajt csapva ezzel. Ezen a ponton már nem hitte, hogy Joana barátja rájuk akadna, ezért nem aggódott a teste alatt reccsenő elszórt ágak miatt, vagy amiatt, hogy tompa puffanást hallatott, amikor földet ért. Fészkelődött egy keveset, mire elfoglalta korábbi helyét, de megérte. Oldalában ismét kellemes meleg fogadta. - Meglehet – húzta vigyorra pofáját. – Bár állítottam én az ellenkezőjét? – Nem, ha jól emlékezett semmit sem mondott arról, hogy ő esetleg egy teljesen normális vérfarkas lett volna. Bár vérfarkaséknál még nem találkozott olyannal, aki valamiben ne lett volna különc. Mindnek voltak apró „érdekességei”, amik eltértek a megszokottól. Gyanította, hogy Joanának is van valamije, amiben más, mint a többi vérfarkas. Remélte, egyszer majd az ő „stiklijét” is megtudja. - Hát, tele vagyunk tragédiákkal – hangja kissé bánatos volt, de nem túlságosan. Talán a játékos bökdösés jobb kedvre derítette. Szeretett volna, valami vicceset is mondani, de nem akarta, hogy a lány megorroljon rá. Elvégre nem lehetett könnyű neki feldolgozni, hogy végzett a testvérével. És ezt Egon igazán át tudta érezni, még ha nem is vérszerinti testvérről volt szó, egy másik vérfarkas legyilkolása éppen úgy fájhat, főleg, ha egyazon vérvonal, egyazon teremtőjétől származtak. - Ja, értem – igazából homályos volt a dolog, de nem akaródzott neki többet tudnia a témáról, mivel elég bonyolultan hangzott első hallásra, és biztos nem lehetne fél percben elmesélni ezért inkább hagyta a témát egy kevésbé meghitt találkozásra. Elvégre valamiről később is kell majd beszélgetniük. - Nem egyértelmű? – hökkent meg játékosan. – Ha elmennél, nem lenne oldalmelegítőm – hangja nevetős volt, majd fejével és oldalával finoman a nőstény bundájának feszült, és mint egy játékos kismacska dörgölődzni kezdett. Talán még dorombolna is, ha nem lehetett volna könnyedén morgásnak félre értelmezni. - Értem én, és ja, korban kisebb vagyok, de nem hoztam magammal centit, hogy lemérjük a magasságunkat, így úgy tekintem, nagyobb vagyok – még ki is húzta magát egy kicsit fektében, hogy feje búbja valamivel Joana fölé kerekedhessen. - Óh – hallatta hangját színlelt lehangoltsággal. – Pedig azt hittem a harapásom félelmet fog benned kelteni. Na, mindegy, akkor majd legközelebb a füledbe nyalok. Ha mást nem, azt elérem, hogy a hideg kirázzon, és minden alkalommal, amikor meglátsz, majd retteghetsz, hogy megint megteszem-e – nem állt persze szándékában ilyen aljasságot elkövetni, mivel tisztában volt vele milyen szörnyű egy kéretlen fülbenyalás. Bár ellenkező neműektől annyira nem vészes, még a nőstény lehet, élvezné is, de erre, azért nem mert volna mérget venni. Arra viszont igen, hogy lekeverne neki egy isteneset, ami miatt még másnap is zúgna a feje, és csillagokat hallana. Igen, ilyen erősen meg tudná kongatni koponyáját. - Igazán jó veled trécselni – közölte őszintén. – Szinte el sem hiszem, hogy tark vagy, bár lehet csak Prémvadász miatt hittem úgy, hogy minden tark enyhe ellenszenvet fog bennem ébreszteni. Örülök, hogy tévedtem.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Az igencsak kellemetlen lenne ~ jegyeztem meg nem túl boldogan. ~ Neked is és nekem is. Nem szívesen gyepálnálak el, bár neked nyilván kellemetlenebb lenne a dolog. Nem voltam itt, amikor az incidens történt, de erről is kaptam beszámolót és habár mindarról, amit Natan kapott, nem sokat tudok, azért el tudom képzelni a dolgot. Elég leleményesek a falkatársak, hogy ne csupán annyival ajándékozzák meg az omegát, hogy megkarcolják egy késsel. Nem volna túl jó érzés, ha Egon lenne a helyében, mert megkedveltem a hímet, úgy pedig sokkal nehezebb volna bármiféle fájdalmat okozni neki. ~ Bizarr egy elképzelés ~ tanakodtam az elhangzottakat követően, bár előttem is megjelent a kép, amit Egon felvázolt. Mind a bottal való bökdösés, mind a fogadás. Nem tetszik túlzottan az ötlet, habár én vetettem fel, hogy egy Kölyköt kell megfigyelni, lehet, hogy kár volt, így nem is reagálok többet minderre. Kíváncsian szemlétem, ahogyan Egon belekezdett abba a bizonyos mancstámaszba. Elkerekedett szemekkel bámultam, inkább ez volna a helyesebb megfogalmazás, aztán ismét az a furcsa hang tört elő belőlem, ami lehet kissé bizarrul hangzott, hiszen inkább emlékeztetett hiénák vihogására, mint nevetésre. ~ Vicces. Mondjuk inkább nyújtózkodásra emlékeztet. De ha te ebből megcsinálsz naponta tizenöt ezret, akkor az valóban szép teljesítmény ~ biccentek elismerően, én mondjuk máshogyan szoktam edzeni és igencsak furán néznék, ha Egon valóban ilyen módon edzene. Inkább azzal a meleggel foglalkoztam, ami ismét fogadott, amikor a hím visszatelepedett mellém. Sokkal kellemesebb volt így. ~ Ott a pont. Csak én naivan azt feltételeztem, hogy azért komplett vagy. Bár ha belegondolok, hogy az ismerőseim körében szinte mindenkinek van valami defektje… Nem illettél volna a sorba ~ viccelődtem tovább, habár valóban minden barátomnak van valami defektje, de nem számított. Nekem is van, nem is egy, nem is tagadom őket, egyetlen percig sem, zavarni sem zavar. A barátaim elfogadtak így, akinek pedig nem tetszik, annak nem kell velem barátkoznia. Ennyi, meg egy bambi. ~ Tele bizony. De egy percig sem bánom, amit tettem. A történtek formálnak olyanná, amilyenek vagyunk ~ micsoda mélyenszántó gondolatok. ~ Egek, de bölcs lettem hirtelen! ~ jegyeztem meg sokkal vidámabb hangra váltva, hiszen talán könnyebb így, ha kellemesebb vizek felé tereljük a témát. Nem arról van szó, hogy nem avatnám be Egont a múltamba, egyszer ennek is eljön az ideje, de alig fél órája ismerjük egymást, túl bizalmas volna az információ. Pontosan emiatt nem kérdezek én sem. Majd egyszer talán erre is sor kerülhet. Sejtettem, hogy annyira nem érthető a dolog, hogy mit csináltam én Oroszországban, de hálás voltam a hímnek, hogy nem kérdezősködött. Miért? Pontosan az előbb mondtam már el. Még nem tartunk ott. Bár ez pont olyan, ha megkérdezne valakit a lakban, akivel jóban vagyok, az el tudná mondani, hiszen nem titok a dolog, de nem is hirdetem mindenkinek. ~ Akkor ezennel hivatalosan is egymás oldalmelegítőivé léptetjük elő magunkat? ~ kérdeztem játékosan, nevetős hangon. Vicces a feltételezés, meg ez az egész helyzet és nagyon örülök annak, hogy Egonnal lehet így poénkodni. Kellemetlenebb lett volna a dolog, ha egy karót nyelt valakit sikerül így megtréfálnom, kellemesebb ez az összebújás, mint a bundatépés. Bár nem tagadom, szeretek harcolni, de a most kialakult helyzet azért más. Főleg, hogy Egon úgy dörgölőzik itt nekem, mint egy kismacska, visszadörgölök én is, már csak a dorombolás hiányzik, komolyan mondom. ~ Jól van, jól van, lehetsz te a nagyobb. Úgyis én vagyok az erősebb ~ jegyeztem meg továbbra is ugyanolyan vidám hangszínben, mint eddig. Még a fejemmel játékosan meg is böktem az övét. Amúgy így van, ahogyan mondtam, koromból és vérvonalamból is adódik a dolog, de nem tudom, hogy Egon mennyire viseli jól az ilyesmit, hiszen a legtöbb hím nem szereti, ha egy nőstény ennyire konkrétan kimondja, hogy idősebb nála. Bár kétlem, hogy Egon ezen akadna fenn. ~ Te jó ég! Na ez tényleg borzalmasan hangzik! ~ megráztam kicsit magam, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg kirázna a hideg a gondolattól. ~ Bár szólok előre, ha megteszed, tuti nem úszod meg szárazon, szóval csak akkor vetemedj ilyesmire, ha vállalod a következményeket ~ ugyanaz a játékos, viccelődő hang, mint eddig szinte végig. Ha már bohóckodunk, akkor adjuk meg a módját, én benne vagyok a játékban. Már nem mintha amúgy annyira gyűlölném, ha egy hím a fülemet nyalakodja, de ebbe most inkább ne menjünk bele. Az őszinte szavak eszméletlenül jól esnek, nem is tudom, mikor hallottam bárkitől ilyesmit és leszek olyan kis izé, hogy ez akár bók volt, akár nem, én bizony annak fogom elkönyvelni. ~ Köszönöm, Egon. Veled is nagyon jó trécselni ~ használom szándékosan az ő szavát. ~ Hunter is nagyon jópofa Tark, csak meg kell ismerni. Én sem vagyok mindig ilyen kedves és viccelődő. Hangulat és helyzet kérdése. Mondjuk én igyekszem mindig pozitívan tekinteni a világra, de igenis vannak olyan helyzetek, amikor a poénkodásnak egyáltalán nincsen helye, akkor én is tudok ám igazán komoly lenni. Akkor valószínűleg egy viccért oda is kapok, vagy keményebben szólok. Viszont ha már az őszinteségnél tartok, azt hiszem ideje, hogy én is színt valljak, még akkor is, ha ezzel kapásból tönkreteszem a kialakult kapcsolatunkat. ~ Egon, valamit el kell mondanom.. kezdek bele, fel is emelkedem a fekvő pozícióból, mert úgy érzem, nem igazán fog vágyni a közelségemre, ha elmondom, amit akarok. Az ilyen jellegű mondatkezdések után szokott az jönni, hogy gyereket várok, vagy megcsaltam, de nálunk hála égnek ilyen szóba sem jöhet, szóval akkor lássuk azt a bizonyost. ~ Szóval az a helyzet, hogy nem mondtam igazat. Tényleg fogadtam a barátommal, de nem abban, hogy elijesszem az ő prédáját ~ helyezkedek egy kicsit, méghozzá úgy, hogy szembe állhassak vele. Nem jó így, mert fázom, ahol az előbb egymásnak simultunk. ~ Azt mondta, hogy úgysem merem elijeszteni egy nyomorék farkas prédáját. Nos, én az előbb megtettem. Szóval igen, szándékosan ijesztettem el a kecskédet, arra viszont nem számítottam, hogy azt hiszed, üldöz valaki, úgyhogy kihasználtam a helyzetet. Ne haragudj… lehajtom a fejem, egyik mancsommal pedig a havat kezdem el turkászni. Más esetben nem érdekelne, hogy ilyet csináltam valakivel, de Egon tényleg szimpatikus és jó volt ott heverészni mellette, szarul érzem magam amiatt, hogy hazudtam neki, úgyhogy ideje rendbe tenni a dolgokat. ~ És ha esetleg azt kérdeznéd, hogy sajnálom-e a dolgot, akkor azt mondanám, hogy nem. Mert ha nem ijesztem el a vacsorádat, akkor ez az összebújós kis cseverészés sem valószínű, hogy megtörtént volna ~ emelem fel a fejem és próbálok kicsit szépíteni a helyzeten. Remélem nem lesz túl zabos miatta.
- Az már egyszer biztos – mondta egyetértően. Bár mártír vérvonala miatt hozzá szokott már bizonyos fájdalmakhoz, de amit állítólag Natan kapott, azt nem nagyon hitte, hogy kibírta volna veszett vergődés nélkül. - Bezony, bizarr – bólintott fejével, hiszen saját maga is pontosan így gondolná, ha esetleg felmerült volna benne egy percig is, hogy ezt komolyan meg kellene csinálni. Semmi esetre sem természetesen, de legalábbis a bottal böködős részt biztos nem. A fogadás, meg a figyelés, még azért nem volt olyan valóságtól elrugaszkodott ötlet, hogy ne lehessen esetleg tényleg megvalósítani. - Hát persze, hogy megcsinálok – hazudta vidáman, miközben visszahelyezkedett a jó meleget adó nőstény oldalába. Nem érzett semmiféle bűntudatot a kamuzásával kapcsolatban, hiszen Joanának is teljesen világos kell, hogy legyen, hogy ez marhaság, és tízen ötezret ebből a hirtelen rögtönzött „mancstámaszból” megcsinálni irtó sok időt venne igénybe. - Igen, hülyén is éreztem volna magam, ha mindenki zakkant körülötted, csak én lettem volna helikopter – jegyezte meg megjátszott morfondírozással. Joana szereti a tréfát úgy látszik, ami kimondottan a kedvére való volt. Örült, ha dőlhet saját magából is a hülyeség, mert azzal egyébként is jobban telik az idő, mintha csak a csillagok állásáról, és városi forgalom, altató témájáról lenne szó. - Hát, ja – közölte elnyújtottan. – Bár nem tudni, hogy ez az én esetemben jó vagy rossz, de igen. A múltunk formált bennünket, és még élünk, ami azt jelenti, hogy nem csesztük el nagyon a dolgokat – mindenki más dolgát ettől eltekintve el lehetett cseszni közben, de persze a farkasok számára a túlélés a fontos, és nem az, hogy kin gázolnák át közben, vagy kit kell elhagyniuk, vagy éppen elpusztítaniuk ezért. - Jó ötlet – közölte lelkesen, és hangja neki is vidáman csengett. Nyomatékosítva milyen jó ötletnek tartja az oldalmelegítő szerepet, próbált még inkább a másik bundájához dörgölődzni, de rájött, hogy már annyira mellette van, hogy nem tud jobban a másik oldalához simulni. De legalább megpróbálta. A nőstény szavai lehettek volna lehangolóak is a hím számára, bár a magasságát elismerte ereje kétségkívül nagyobb, mint Egoné, már csak muszkli vérvonalának és egy évszázaddal többet megélt korának köszönhetően is. A nőstény megbökte és Egon igyekezett visszabökni, hogy a lány érezhesse, Egon a végsőkig küzd. – Ehm…igen – mondta a szavakat megjátszott kelletlenséggel, bár igazából nem zavarta, hogy Joana nyíltan kimondja, hogy erősebb nála. Ez olyan lenne, mintha a gravitációban kételkedne, és bizonygatná magának, hogy valójában az nem is létezik. Pedig a tények azok tények voltak. Joana két vállra tudná egyetlen pillanat alatt fektetni, és talán még csak nem is erőlködne közben. – De ez jó, majd ha költöznöm kell, téged kérlek meg a bútorok cipelésére – mondta vidáman, nevetésszerű hangot hallatva. - Oké – válaszolta magabiztosan, és arra gondolt, hogy most rögtön megnyalja a fülét, de így farkasként nem olyan borzalmas, és lehet nem rázná ki a hideg Joanát, úgy mint, amikor a lány elképzelte, ahogy ezt emberként kapja bárkitől is. Így inkább hanyagolta, majd egyszer emberként megteszi, aztán meg szalad, ahogy a lába bírja. Legalábbis most úgy gondolta, de persze lehet nem lesz belőle semmi. - Hát, bizonyosan jópofa – nézett le sebesült mancsára, és hangja kételkedően csengett, de ennél többet nem fűzött hozzá Prémvadászhoz. – Azért remélem, nem sűrűn kell a nem viccelődő éneddel találkoznom – hangja vidám volt, bár komolyan beszélt. Ha egy tark nincsen vicces kedvében, az nyilván valamilyen problémát jelent, amiből jobb lenne alap esetben kimaradni, hacsak nem pont egy mártírra van szüksége a dolog megoldásához. - Tényleg? – kérdezte érdeklődve. Nem igazán tetszett neki a dolog, hiszen a lány felkelt az oldalmelegítésből, és hacsak nem egy tréfát eszelt ki, akkor tényleg komoly dologról lehet szó. Bár remélte, hogy csak valami poénra készül fel éppen, és már pofáját vigyorra is húzta, de sajnos nem az jött, amire várt. – M… mi? – kérdezte értetlenül félrefordított fejjel, bár teljesen világos volt számára a helyzet, csak éppen nehezére esett ezt elfogadni, hiszen nem is volt nyomorék, csak… hiányzott a mancsa. Ja, de akkor tényleg. Időközben Joana vele szembe helyezkedett, és Egon is kicsit kihúzta magát, bár nem állt szándékában felkelni. – Szóval nem is üldözött senki? – kár volt persze feltenni a kérdést, hiszen nyilvánvalóan senki sem üldözte. Gondolatai ide-oda cikáztak, és csak úgy áradhatott belőle vegyes érzelmeinek végletekig kicsúcsosodó görbéje. Harag váltott értetlenségre, bizonytalanságra, vidámságra. Nem igazán tudta, hogy megbántotta-e a lány, hiszen mindvégig igen jól érezte magát vele, és nehezére esett pár pillanatnál tovább bármiféle harag félét fenntartani. Nem nagyon tudott mit mondani, de a lány úgy látszott szégyelli magát, legalábbis a hó kaparászás erre utalt. Majd Joana ismét megszólalt, és bár kissé meglepte, hogy nem érez sajnálatot a dolog miatt, de igazából egyet tudott érteni gondolataival, mivel ő is igazán jól érezte magát. - Értem – egy pillanatra elnézett oldalra, majd vissza a nőstényre. – Nem tudom mit is mondhatnék erre – kelt fel, majd néhány lépést tett, hogy távolodjon a nősténytől. Aztán megtorpant és lehajtotta a fejét. – Azt hiszem, amiért nem ettem meg a kecskét…épp most, éhen fogok halni – befeszítette testét, és tompa puffanással mereven a havas földnek csapódott. – Figyeled? Látod, épp most halódok megfele – küldte a nősténynek a bizonygató szavakat, és bár próbálta komolyságát megtartani, de a végére már hangja vidáman csengett. – Remélem pénzben fogadtatok, mert instant éhen halásomat csak egy jövőbeni ingyen sült kacsa evés ígérete tudja semmissé tenni – már nem is próbálta vidámságát leplezni. Nem igazán volt éhes, és Joanával igen jól elvoltak. Kár lett volna ezt a meghitt estét gyermekes duzzogással, vagy haraggal elrontani.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ A helikopter király dolog. Egyszer tök szívesen beülnék egy helikopterbe, hogy föntről nézhessek szét. Nagyon menő lenne ~ tereltem a témát, persze nem szándékosan, csak kellett neki kimondani a helikopter szót. Egyébként egyszer tényleg kipróbálnám a dolgot, meg az ejtőernyőzést! Hű, az is irtózatosan király dolog lenne! ~ Viszonyítás kérdése ~ nem szeretnék jobban belemenni a dologba, mert a múlt kényes téma, nem véletlenül nem szoktam annyira gyakran visszamászkálni bele. Vagy csak az álmaimban, de az más, hiszen az nem tudatos dolog. ~ Egon, ezennel kinevezlek a hivatalos oldalmelegítőmmé! ~ váltok komolyabb hangnemre, mintha most éppen egy koronázási ceremónia kellős közepén lennénk. Valami jelképes kis dolgot is szívesen adnék, de kétlem, hogy például egy botnak, vagy egy marék hónak annyira örülne a hím, így inkább elvetem az ötletet. ~ Simán! Hátamra kapom a cuccokat, aztán uccu! Nekem még egy szekrénysor sem jelenthet problémát! ~ kuncogtam vidáman, hiszen elég volt elképzelni a dolgot, ahogyan egy szekrénnyel a hátamon rohangálok Mindenesetre simán megtenném, nem is volna olyan érdekes látvány a véleményem szerint. ~ Bár azért bízom benne, hogy nem igazán tervezgetsz költözést ~ jegyeztem meg mintegy mellékesen. Nem fogom tagadni, hogy megkedveltem a hímet, ráadásul mi lenne velem az oldalmelegítőm nélkül? Belepusztulnék… Láttam ám én is azt a csonkot, hogy is ne vettem volna észre! Sajnos Egon pont egy rossz pillanatban kapta el Huntert, de hát remlem nem számított buksisimire azért, mert akasztással fenyegette a macskáját. Legalábbis ha jól hallottam, akkor ilyesmiről volt szó. Nem fűzök hozzá többet, Egon sem tette, nem fogok kampányolni Lynx mellett, én megtettem, amit megkövetelt a haza, majd összehaverkodnak ők is. Bízom benne. ~ Én is jobb szeretek poénkodni és teli pofával vigyorogni, elhiheted ~ értek egyet a hímmel, hiszen valóban, ha nekem komolynak kell lennem, az nem sok jót jelent, legyen szó bármiféle helyzetről. Aztán jött a nagy vallomásom, úgy éreztem el kell mondjam az igazat. Simán megtehettem volna, hogy elmismásolom az ügyet, valószínűleg soha nem derült volna ki, de így éreztem tisztességesnek. Meg is ijedtem ám rendesen, amikor felállt, majd elkezdett hátrálni. Persze nyilván nem sírtam volna magam álomba a dolog miatt, de kellemetlen lett volna a tudat, hogy ilyen miatt csúszott el az ismeretségünk, hiszen szimpatikus volt a hím. Aztán a szavak, majd a földre puffanás… Nevetnék, amiért alaposan átejtett, azt hiszem most már fair-nek is mondhatnánk a dolgot. ~ Alaposan átejtettél, Egon! ~ léptem a földön fetrengő hím mellé, hogy aztán orrommal kezdjem el döfködni az oldalát. ~ Még élsz ~ jegyzem meg úgy, mintha ő maga nem lenne ezzel tisztában. Megkönnyebbültem azért, hogy nem rágott be rám, kicsit kellemetlenebb lett volna a helyzet, de azt hiszem így sokkal jobban jártunk. Mind a ketten. ~ Mit szólnál, ha holnap megejtenénk azt a bizonyos kacsasütést? ~ vetem fel az ötletem, nekem tetszik, én benne vagyok és szívesen sütögetek. ~ Ha gondolod, lehetsz a kis kuktám ~ jegyzem meg nevetős hangon. Egyedül is elvagyok, de felőlem aztán segíthet, attól még, mert főzök, beszélgetni is tudok, ketten pedig gyorsabban haladunk és előbb lesz kész a kacsa is. A döntés ezúttal rajta áll. Persze azt is mondhatja, hogy nem jó neki a holnap, én rugalmas vagyok, azt hiszen tartozom ennyivel neki.
- Nem való az farkasoknak – mondta kétkedve, még mintha meg is borzongott volna. – Ahogy a hajózás sem – hangja nevetősre fordult. Ha ennyire szenvedtetni akarja magát, hát csinálja. – De tudod, én biztos tíz körömmel kapaszkodnék az ülésembe a felszállástól a leszállás pillanatáig. – Ha helikopterrel utazni, csak fele annyira rossz, mint hajóval, akkor sem akarná bevállalni. - Hát, ja – értett egyet, de nem kívánt jobban belemélyedni a dolgokba. Egon aprót vakkantott, és fejével a nőstény oldalába dörgölődzött. – Azt hiszem elértem az életcélom – hangja vidáman csengett, bár nem igazán hazudott, inkább csak füllentett. Bár biztos remek munka lehet oldalmelegítőként tengődni, de valószínűleg a lány unná meg leghamarabb, ha mindig, mindenhová követné, hogy elvégezhesse a feladatát. - Úgy néznél ki, mint egy két lábon járó teknős, akinek a háza szekrénysorból van – nevetett fel hülye hangzással farkastorkának minden beleélésével. – De amúgy nem, nem szándékozom költözni – mondta őszintén, és ezt valóban komolyan is gondolta. Persze bármi megeshet, de remélte, hogy azért nem kényszerül elhagyni Fairbankset az elkövetkező másfél évtizedben. - El is hiszem – mondta komoly hanglejtéssel. Sajnos azonban nem mindig az van, amire az ember számít, vagy amit szeretne, így néhanapján komolyan kell venni a dolgokat, főleg, ha agy farkas a falkával lakik. Ezt persze nem találta feltétlen rossznak, csak néha kellemetlennek, amikor olyasvalaki előtt kell hasmánt csúszni egy „apróbb” baki miatt, akivel amúgy egészen jól elvan a hétköznapok forgatagában.
Egon vegyes érzelmekkel fogadta a hírt, de igazán kár lett volna egy ilyen miatt Joanával rossz viszonyba kerülni. Igazából megkedvelte annyira, hogy ne vegye zokon tőle a dolgot. Rendes tarknak tűnt, és bár amikor bevallotta, hogy csak kamu volt az egész história, és direkt üldözte el a kecskéjét, persze átfutott az agyán, hogy a Fairbanksi tarkok egytől egyik rohadékok, de csak apró, halovány gondolatként suhant át kavargó elméje sűrűjében. Egy kicsit bántotta is Joanáról gondolt jelző, hiszen a lány egyáltalán nem úgy viselkedett, hogy ezt kiérdemelte volna. Jó, hát leszámítva a kecskés ügyet, de végül is, ahogy a nőstény is fogalmazott igazán jó lett utána a hangulat, szóval nem igazán bánta Egon sem a dolgot. A színjátéka viszont úgy tűnt remekre sikeredett, legalábbis Joana szavai ezt támasztották alá. - Szándékos volt – mondta, mialatt a földön mozdulatlan hevert. Hangjában nem volt méreg, vagy zsörtölődés, csupán szórakozott kijelentés. A lány orrának böködésére egyik szemét kinyitotta és ránézett. – Nahát, tényleg – csodálkozott el ezen a tényen saját maga is. Egon egy pillanatra elgondolkodott, aztán morfondírozva válaszolt. – Ha nem gond, hogy félkezes kukta leszek, akkor benne vagyok. – mondta még mindig a földön heverve, de merev testtartásának véget vetett. – De ha szeretnéd, hogy teljes értékű segítség legyek, akkor várhatunk, amíg rendbe jön a mancsom, de ezt döntsd el te, mivel én akár a holnapban is benne vagyok – a sült kacsa evés, meg amúgy is olyasmi Egonnál, amit nem igazán szeretett volna halogatni. Imádta a kacsát. - Jaj, azt hiszem vége az instant éhenhalásomnak – közölte könnyedén, majd amilyen gyorsan csak tudott talpra szökkent, bár ez nem volt túlságosan lendületes sérült mancsa miatt. – Köszi, hogy megmentetted az életem – vigyorodott el farkas pofájával.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Nem? ~ tettem fel a kérdést őszinte csodálkozással ~ Én mindkettőt nagyon szívesen kipróbálnám, még sajnos egyikhez sem volt szerencsém. De ami késik, ugyebár.. ~ pozitív vagyok, mert hát miért is ne? Bár ha kicsit jobban belegondolok, nem látok túl nagy esélyt egyikre sem, hajókázás legfeljebb pár órácskára, ahogyan a helikopter is itt Fairbanks fölött, bár igazság szerint én már annyiért is rettentő hálás volnék. Szeretem a kihívások, az új, nem mindennapi dolgokat, egy ilyen pedig egészen biztosan az lenne! ~ Akkor engedd meg, hogy gratuláljak neked. Mikor koccintunk? ~ persze, hogy nem veszem komolyan, neki is pontosan annyira kell az én szavaimat elhinni, mindenesetre érdekes belegondolni, hogy mi lenne, ha valóban ez lenne az élete célja. Jól is sejti, minden bizonnyal nekem lenne hamarabb elegem a dologból, mert eleinte tuti élvezném, hogy mindenhova koslat utánam, de egy idő után nem biztos, hogy annyira díjaznám a dolgot, jófejség ide, vagy oda. Sajnos ez az igazság. ~ Hm, ez igazán érdekes megközelítése a dolognak ~ nevetős volt továbbra is a hangom, megjelent lelki szemeim előtt a kép, ahogyan a szekrényeket cipelem és be kellett lássam, valóban úgy néztem ki, ahogyan Egon elmondta. Vagy azért képzeltem el így, mert már felvetette az ötletet és direkt képzeltem bele a teknőst? Fene tudja, nem is számít, a lényeg, hogy mulatságos. Mind a kép, mind Egon. ~ Ennek nagyon is örülök! ~ őszinte voltam, tényleg örültem neki, megkedveltem a hímet és bár tény, hogy általában a legtöbbekkel jó a kapcsolatom és tényleg valami elég brutális dolgot kell tenni, hogy megutáljak valakit, de Egonnak egészen hamar sikerült kivívnia a szimpátiámat.
Fogalmam sem volt arról, hogy ez az egész így fog alakulni, amikor célba vettem a nyomorék hímet - bocsánat a megfogalmazásért, de sajnos így van.. - és elijesztettem a kecskéjét. Nem csinálnám másként azonban akkor sem, ha lenne egy új esélyem, egyrészt a fogadást miatt, másrészt pedig tényleg nem találtam volna meg az oldalmelegítőmet, ha csak szimplán összefutunk az erdőben. Ráadásul úgy érzem, ő sem bánja annyira, ami tényleg jóleső érzéssel tölt el. ~ Gondoltam! De nem baj, megérdemeltem ~ nevetős hangon lépdeltem még közelebb, hogy aztán meg tudjam bökdösni az orrommal és megjegyezzem azt, ami minden bizonnyal neki is teljesen egyértelmű. ~ Nekem egyáltalán nem. Legalább erősítesz arra a kezedre is ~ most jönne az a rész, hogy kacsintok, de így nem megy, szóval hanyagoljuk. Szép, már egy egyszerű főzésben is egy amolyan edzésfélét látok, de hát no, mindenben lehet keresni valami olyasmit, ami az adott személy fejlődését szolgálja, nem igaz? Most mondja valaki, hogy nem figyelek a friss tagokra… ~ Ha az első sütés jól sikerül így, fél kézzel is, akkor a hivatalos kiskukta címet is kiérdemelheted. Onnantól pedig már csak jobb lehet két manccsal ~ vidám voltam, ahogyan a megjegyzéseim is, de hogy ezt az utóbbit mennyire gondoltam komolyan.. azt döntse el ő maga. Javarészt egyedül szoktam főzni, de mindig örülök a társaságnak, vagy ha valaki besegít, addig, amíg nem barmolja szét az én munkámat és nincsen láb alatt. ~ Bármikor máskor, hiszen ez egy Tark dolga, nem igaz? ~ szökkentem oldalra, továbbra is vidám hangon tudatva vele a mondandómat, megvártam, amíg talpra kecmereg, de már jóval odébb voltam tőle. ~ Na mi lesz már, gyere! Még be is kell vásárolnunk a holnapi nagy sütéshez! ~ azzal már neki is iramodtam, hogy elinduljak vissza a lak felé, persze voltam olyan kedves, hogy teljesen felhúztam a pajzsom és elrejtőztem, hogy Egon azt higgye, otthagytam, hogy egy váratlan pillanatban a semmiből bukkanva fel ugorjak rá. Vigyáztam ám a sérült mancsára, próbáltam úgy tarolni, hogy ne okozzak kárt, csak kis játék volt csupán. ~ Na, gyere már! ~ játszottam meg a türelmetlenséget újfent, ahogyan toporogva vártam az újbóli talpra állásást, ezután már mellette/előtte rohantam, nem hagytam magára és újabb csínyre sem kellett számítania.
// Nagyon szépen köszönöm a játékot, egy élmény volt! És a kitartó türelmedet is! //
- Majd a kacsa mellett egy jófajta borral – mondta vígan, bár a whiskyt jobban szerette, a kacsához inkább illett a szőlőből készült alkoholos ital, mint a szeszes párlat. Kiérezte Joana hangjából a tréfát, de még ha nem is így lett volna, sem venné a szívére a dolgot, hiszen oldalmelegítőnek lenni tényleg hálás feladat, főleg ilyen kedves társaságnál. - Ugye? Én is így vélem – minél többet gondolkodott rajta annál viccesebb volt a kép, ahogy a nőstény a fél szobáját magára kapva végig vonul a főutcán, hogy aztán valami silány albérletbe felcipelje Egon bútorait. Azonban a hím egyáltalán nem akart költözni, igaz vannak problémák a macskaszerető szomszéd miatt, de összességében kellemes a hegyen lakni, és attól az egy rosszul sikerült estétől eltérően, még csak nem is szenvedett különösebb sérülést. Örült, hogy a nőstény örül, hogy Egon nem szándékozik költözni, és ha minden jól megy, akkor nem is kell. Mindössze alázatosan kell viselkednie Prémvadásszal, mivel úgy tűnik csak őtarksága karót nyelt a tarkok közül, hiszen Joanával nagyon jól elvolt, még akkor is, ha tréfából elűzte a vacsoráját. Nem is tréfából, fogadásból. Nem mindegy. Remélte azért valami értékeset nyert így a lány.
- Hát, ebben egyetértünk – igaz nem hitte, hogy nagyon megérdemelte volna, hogy kamu hisztit vág le egy szándékosan elijesztett kecske miatt, de hangja egyáltalán nem volt sértődött. A böködésre Egon is hasonlóképpen cselekedett, bár fektében nem ment neki túl jól a célzás, és nem is igazán vitt bele sok energiáit, így jobbára orra csak a levegőben kalimpált és jóformán nem is ért a nőstényhez, csak, ha a véletlen úgy hozta. - Milyen remek hozzáállás – jó lett volna felnevetni, de farkas alakban nehezen ment, vagyis ment, csak éppen fura lett volna. Azért egy kézzel is tud segíteni, igaz nem sokat, de legalább majd tudja dicsérni a finom illatokat, ami egy szakácsnak bizonyosan felér egy kétkezű kuktával is. - Ne mond! – megjátszott hitetlenkedés csendült telepatikus hangjában, majd fejét felkapta hirtelen, és úgy figyelt a nőstényre, mintha Joana valami ízletes rágcsálni valót akart volna neki adni, ő maga pedig egy házi kedvenc lenne. Fülek hegyezve, reménykedéssel átszőtt tekintet, farok csóválás. – A másodlagos életcélom is meg fog így valósulni, mindig is szerettem volna hivatalos kiskukta lenni – lódította vidáman, miközben áhítatos tekintettel nézte a fölé magasodó tarkot. - Igaz – közölte, majd amennyire tőle tellett fel is pattant, és az eliramodó Joana után szaladt, de hamar rájött, hogy sérült mancsával marha fájdalmas lesz lépést tartani vele, de azért próbálkozott, sikertelenül. Hamarosan már nem is érezte a nőstény energiáit. Kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy oldalmelegítője elhagyta, de nyilván érhető, hiszen a bevásárlás igazán fontos. Mellső lábát fel-felhúzva igyekezett a nőstény után, szíve zakatolt, és talán ezért is érhette teljesen váratlanul Joana lesből megejtett támadása, amivel sikerült finoman az oldalára döntenie Egont. A hím viszont nem érzett bosszúságot miatta, hiszen oldalmelegítője mégsem hagyta magára, ezért most még akár Joana rá is ülhetett volna, az sem különösebben zavarná. Egon igazán boldog volt. - Rohanok, mint egy villám – közölte határozottan, de nem rohant, éppen csak szaladt, és Joana bevárta. Igazán kellemes vadászat volt, és habár vadat nem ejtett, egy barátot igen.
Szerettem volna megmutatni, hogy már jól vagyok. Hogy már jobban vagyok. Hogy fel tudok öltözni egyedül, és hogy meg tudom fogni a kilincset, hogy behúzzam magam után az ajtót. A fürdőszobával nem fáradtam, mert teljesen felesleges lett volna egyel több ajtót becsukni a kelleténél, és egyébként is kiábrándítóan hatott a borostás arcbőröm alatt tekergő lila-fekete véraláfutások tömkelege. Az egész Sziklás-hegység domborzati térképe is lehetett volna, de ezek nem azok a hiú(z) napok, amikor alapozóért nyúlna az ezüst fia, ugyebár. Egy egyszer, fekete felsőben és egy feltűrt ujjú, piros-fekete kockás ingben találtam meg a mai nap kényelmét. Futólag a faliórára pillantottam, bár igazság szerint semmi szükség nem lett volna rá. Tudom, érzem, a fény hajlásában látom, hogy közeleg az idő, amikor eljön. És nem szeretném, ha itt találna ma rám. Ahogy egyre biztosabb léptekkel vágok át a Farkaslakon, azért meg kell mondanom, hogy rendkívül kellemes a magabiztosság. Néhány óvatos vállveregetés, csodálkozó szó a többiektől - nem tudok nem mosolyogni. Tudom, hogy akadnak még, akik nem épültek fel, de fel fognak. Mégis békességgel tölt el, hogy mindannyian életben vagyunk, és senkinek sem kell a gyász feleslegességének csapdájába esve összeroppannia. Kiélvezem az első, szabad levegőn töltött pillanataimat. Szélesre tárt karokkal fogadom a szél simítását, a késői napfény gyér sugarait. Jól vagyok. Élek. Az ezüst fia él, de türelmét kérve csitítom négy lábon vágtázó vágyait. Ismerős ösvények felé indulok, nem megyek messzire. A farönkről, amire végül leülök, még látom a lakot és biztos vagyok benne, hogy nem kell Fürkésznek lenni ahhoz, hogy az én alakom is egészen jól kivehető legyen. Aztán csak várok, akár egy őrhelyén strázsáló kőszobor. Próbálván elcsenni ennek a szobornak minden jeges, érzelemmentes nyugalmát, de ahogy telnek a percek, egyre inkább rá kell jönnöm, hogy csalfa ábrándokat kergetek.
A mellkasomba befurakodó, napok óta tartó rossz érzés nem volt illúzió. Nem sebláz okozta a meggyőződést, és ez aggaszt - holott tisztában vagyok vele, hogy bármennyire is rágom magam rajta, változtatni minden bizonnyal nem fogok tudni rajta. Furcsa egyvelege ez a keserédes boldogságnak, amikor meglátom Savannah alakját odalent, és üdvözlő intésre emelem a kezem. A mosoly kiül az arcomra ugyan, a megnyugvás fellobban a szívemben és mégis úgy érzem, menten el tudnám síni magam. De nem fogom, már így is több könnyet ejtettem a társaságában, mint ami egy Harcostól elvárható lenne. Felém közeledő alakjának mozgása művészeti érték, a maga tökéletlen tökéletességében, és élvezem figyelni a mozdulatokban elvesző lendületet, a levegő hajtáncoltató fúvását. Az utolsó néhány métert, amit közénk lopott a távolság, már megszakítom. Felkelek, magam is teszek egy-két lépést irányába, és a lehető legtermészetesebb módon nyúlok felé, hogy megölelhessem. Nem szorítom ki belőle a szuszt, de érezhetően erőteljes, hálás és masszív ketrecébe zárom a nőt mindkét karomnak, fejem az övére fektetve lélegzem be az illatát, a jelenlétét. Körbefonom magunkat a Feketéje tisztelgő üdvözlésével és összetartó erejével. Nem akarom, hogy vége legyen. Csak állnék itt csendben, míg egymás sarkait harapják körülöttünk az évszakok, míg a szép teste beleőszül a karjaimba, és itt, biztonságban éri az öregkor megnyugvása, a továbblépés csodája. De mégis megteszem, mert így helyes. Nem úgy, ahogy a kamasz szívével vágyom rá. Néhány pillanatig csak szemlélem a vonásait, ha szól is valamit, csak némaság a válaszom mindenre. Mert tudom, hogy a lelkem roppanásai nem érik el Savannah fülét. - Köszönök mindent. - mosolyodom el haloványan, búcsúnak szólnak a szavak, ámbár még csak az üdvözlésnél kellene tartanunk - Hogy eljöttél és a gondomat viselted. - szívesen hozzátenném, hogy el sem tudja képzelni, mennyit jelent ez nekem, de még a vádat sem akarom elképzelni, amivel bárki illethetne azért, mert érzelmileg próbálok befolyással lenni rá - Nem ülsz le? - pislantok hátra a vállam felett arra a farönkre, amit eddig én használtam, bár szinte biztos vagyok abban, hogy inkább állni szeretne - Nézd, tudom, hogy ez borzasztóan idétlenül hangzik majd, de... Érzem, hogy valami nincs rendben. Már napok óta, és... Szóval... - Éganya nevére, azt hiszem, hogy magyarázkodásban egy cseppet sem vagyok tehetséges - Elmondod nekem, hogy mi a baj? Mert hiába érzek, ez nem jelenti azt, hogy mindent tudóvá válva már a válaszokkal is tisztában vagyok. És ha már így alakult, ha már így kell lennie, szeretném tudni, hogy miért.
El akartam hagyni Fairbankset. Masszívan érett a távozásom pillanata, már csak azért is, mert ennyi időt egy huzamban szerintem még egyszer sem töltöttem itt. Nem hiányzott, hogy William úgy döntsön: áthelyez ide, ha a jelek szerint ilyen jól elvagyok itt. Nos, cseppet sem voltam már jól itt, ami azt illeti. Szükségét éreztem egy lépésnyi hátrálásnak, hogy egy kicsit eltávolítsam magamtól ezt az egészet és kicsit kívülről nézzek rá az elmúlt másfél hónapra. Annak minden kaotikusságával, érzelmi hullámvasútjával együtt. Csapongtam, egyik hangulatból a másikba zuhantam, mígnem eljutottam valamelyest a kifáradt nihilig. Az elején még féltem, dühös voltam, kétségbe estem, mostanra viszont semmi másra nem vágytam, mint némi rendet tenni - legalább a civil életemben, abban talán egyszerűbb. Most azonban a Lak felé baktattam, mint az elmúlt hetekben napi rendszerességgel, akár saját, kitaposott ösvényem is lehetett volna eddigre. A sors furcsa fintora, hogy amíg hetekkel ezelőtt a hozzá kötődő kapocs tűnt a leginkább... menekülésre ösztönzőnek(?), addig mostanra - a többi mellett - szinte kristálytisztának tűnt. Vagy csak erre volt a legtöbb időm felkészülni lelkiekben és emiatt távolról sem tűnt olyan katasztrofálisnak. Nem ringattam magamat abban a hitben, hogy könnyű lesz, ám némi bizakodást, egy egészen kicsit megengedtem magamnak.
A gondolataimba merülve sétáltam, így automatikusan indultam az épület felé, és már a teraszra léptem volna, amikor észrevettem a távolabb ücsörgő alakot. Szám egyből mosolyra szaladt, meg se próbáltam ezt rejteni vagy visszafogni. Öröm volt végre a szabad ég alatt látni, nem a négy fal között, ez a boldogság pedig a morzdulataimba is átszivárgott: sietősebbre fogtam a lépteimet. Pedig nem kellett volna sietnem, mert így előrébb hozom azt is, amit nem szeretnék. Ám az ölelés, amibe zár, pár másodpercre elfelejtet velem mindent, ami tompa fájdalomként lüktetett bennem. Magamhoz szorítottam, kapaszkodtam, megjegyeztem minden apróságot, aggodalom nélkül merültem el a bizsergető, jóleső energiahalomban. Melegség, nyugalom, biztonság. És én ezt pusztítottam el hosszú órákra. - Szia - néztem fel az arcába, ám kisvártatva a viszont-köszöntés helyett búcsút kaptam. Egyetlen, futó pillanatra feszültek csak meg vonásaim, cikázott át rajtam a gondolat, hogy mi van, ha közli, hogy köszöni szépen, tud mindent, hagyjam békén egy életre. S ha tudtam volna, hogy benne is hasonló dolgok játszódtak le... nem akkor sem tudtam volna nevetni. - Ez volt a legkevesebb - mondtam végül finoman mosolygva, ám kezdtem kissé aggódni és az eddigi nyugalom ingatag vára is megbillent. Ezek után pedig remekül tippelt, valóban elutasítottam az ülés lehetőségét, inkább felvettem egy kényelmes beszélgető távolságot. Nem tartózkodó hátrébblépés volt ez, egyszerűen kezdtem kételkedni abban, hogy mindent rendesen el tudnék mondani úgy, hogy a közvetlen közelében állok. Az eddigi ismeretségünk tanúsága alapján nem lepett meg, hogy érezte a bennem feszülő kétségeket és mindent, ami gyötört. Először képtelen voltam megszólalni, csak bólintással jeleztem, hogy beszélni fogok. A hajamba túrtam, pár másodpercig magam elé meredve igyekeztem némileg rendezni a gondolataimat, azt, hogy miképp, hol vágjak bele. Gyűlöltem felidézni azt az estét, a Hold delejes vörös színét, azt a fojtogató, sötét semmit. - Én öltelek meg - böktem ki végül síri hangon, s habár viszonylagos nyugalomban érkeztem, most éreztem, hogy kezdett megugrani a szívverésem. - A Vörös Hold alatt engem is elért Alignak. Elvesztettem az eszméletem és... nem tudom, miféle hely volt az, ahova kerültünk, sötétség volt mindenhol azt a kört leszámítva, ahol voltunk. Öntudatlanul tördelni kezdtem a kezem, s amikor rajta kaptam magam, inkább karbafontam a kezeim. Igyekeztem végig a szemébe nézni, de időről-időre kellett egy-egy félrepillantás, lélegzetvételnyi szünet. Soha nem sajnáltam még ennyire, hogy nem tudom egyszerűen gondolati síkon megmutatni neki az egészet. - Ott volt a hasonmásom, az... erőm, az ambicióm, a mágiám, minden, ami Őrzőként vagyok benne öltött testet, állítása szerint az, amit szeretsz bennem. Amikor megláttam, épp veled volt, vagyis nem veled, de akkor valóságosnak tűnt az egész. Amikor észrevett, lemászott rólad és elvágte a torkod. - Járkálni kezdtem, a kezem enyhén remegett, a torkom kissé elszorult. - Gyűlöltem érte. Azt mondta, hogy mindent túlbonyolítok, kérdőre vont, hogy miért nem elég nekem csak egy este, vagy pár alkalom, vagy ha mindenáron kell valaki, miért nem jó Kyle? - Ahogy az emlék egyre jobban előtérbe tódult, úgy mondhattam búcsút a nyugodt hangszínnek is, főleg, hogy a végkimenetel egyre kisebb köröket írt le körülöttem, mintha meg akarna fojtani. - Mindent tudott rólam, ő én volt, a racionális döntések meghozója... Azt mondtam neki, hogy ha ez a racionalitása ára, az előmenetelé, a több tudásé, akkor nem kérek belőle, hagyjon el. Meglepődött. Ha megteszem, talán visszakaplak, hinnem kell benned, mert semmi mást nem kérsz... Túlságosan is remegtem, pedig messze nem volt olyan farkasordító hideg, mint télen. Leültem a fatönkre, a számra szorítottam ujjaimat, pillantásom pár másodpercre a semmibe révedt. Most jön, mindjárt... - Azt akartam, hogy élj - elcsuklott a hangom, kényszerítettem magam, hogy egyenletesen lélegezzek. - Volt ott dárda, tőr, amivel átvágta a torkod és egy pisztoly. Háttal nekem letérdelt, bekötöttük a szemét, odatettem a tarkójához a pisztoly csövét és meghúztam a ravaszt. Savként marta minden szavam a saját mellkasom, égett, fájt, nem bírtam a szemébe nézni. Gyenge voltam, elbuktam, ezt pedig neki kellett megfizetnie. Sírva akartam a bocsánatát kérni, de máshoz kellett a megmaradt erőm, nem zokogáshoz és könyörgéshez. - Te voltál az. Amikor lelőttem, visszaváltozott... Miattam lett hetekre magatehetetlen, kellett eltűrnie ezt az egészet, gyengén és összetörten hevernie, másokra szorultan. És én is csak később jöttem fel hozzá. - Nem akartalak bántani. - Felnéztem rá és képtelen voltam megálljt parancsolni annak a néhány, bűntudattól terhelt könnycseppnek. Nem ezt érdemelte, én pedig Yu után soha többé nem akartam még hasonló helyzetbe se kerülni.
Nem érem be azzal, hogy csupán a fizikai dolgokra koncentrálok. Minden lélegzetvételében és szívdobbanásában megbúvó változásra úgy figyelek, akár egy prédájára leső vad, mert egész egyszerűen szükségét érzem annak, hogy az egész helyzetet a lehető legtöbb érzékemen át befogadjam és megpróbáljam feldolgozni majd azokon az álmatlan és csillagtalan éjszakákon, amik érzéseim szerint várnak rám. Talán érzéketlennek tűnhetek azért, mert igyekszem jelét sem mutatni a kétségbeesésnek. Talán ha most szembesülnék mindezzel, akkor kevésbé sikerülne jól, de mivel már napok óta "tréningezem" magam a helyzetre, így nyilván jobban megy. Így az ijedt meghökkenés sem ül ki az arcomra, amikor hátralép, és ebből a távolságból kezd bele a beszédbe. Éppen csak egy árnyalatnyit válik árnyákosabbá a tekintetem, amikor egész egyszerűen közli, hogy ő volt az, aki megölt. Minden erőmmel próbálok arra gondolni, hogy ez egész biztosan valami tévedés lesz, hiszen ő sosem tenne ilyet. Egy pillanatra megszédülök az információtól, de nem kérdezek vissza. Valami azt súgja, jobban járunk, ha hagyom beszélni, mert ha közbevágok, akkor nem fogja tudni rendesen befejezni. Szeretnék finoman ráfogni a kezeire, amikor már huzamosabb ideje tördeli őket, de ezt sem teszem, hasonló okokból kifolyólag. Be kell vallanom, nem igazán értem. Hiszen ha a Hold Istene által megidézett hasonmás vágta el a torkom, akkor voltaképpen nem ő tett kárt bennem, tehát nincs miét aggódnia. A járkálása megmozgatja a farkast is, szeretne ő maga is ilyen szabadon fel-alá járkálni, de az ilyen gondolatoknak most igazán nem lehet helye a gondolataim között. - Kyle. Talán kérdésként kellett volna feltennem, mindazonáltal elég távolságtartó kijelentés lesz belőle. A gondolataim közt a lehető legelvadultabb elképzelések bontanak szárnyat arról, hogy talán az elmúlt hetekben megfogadta Alignak tanácsát, és rájött, hogy Kyle-al szeretne lenni. Talán zaklatottságában elkerüli a figyelmét a finoman kitágult orrlikaim mozdulata, ahogy az indokolatlan harag apályként készülne áttörni neveltetésem gátjait. Talán Savannah egyre növekvő feszültsége is olaj csupán arra a tűzre, ami a lelkemben éledezik. Kedvem volna azonnal rávágni, hogy nem, valóban nem kértem másra, csak erre az egy dologra. De megindul a farönk felé, én pedig utat engedve neki, egyszerűen csak félreállok az útjából, hogy odaférhessen, de nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Néhány pillanat után úgy döntök, hogy inkább maradok állva, akár egy kihallgatótiszt, akinek a gyanúsított éppen vallomást tesz. Elszoruló torokkal hallgatom a történet végét, ahogy képes volt a saját énjével ilyen párharcot vívni. Nem is tudom, hogy végül a tény miatt huppanok fenékre rongybabaként, amiért mindezt értem tette, vagy azért a szörnyűségért, hogy ölnie kellett és mindezen át kellett mennie lelkileg. Vagy éppen ezért, mert tudhatná, hogy én nem akarom, hogy bármelyik önmagát feladja, mert nekem pontosan úgy van rá szükségem, ahogy éppen van. De persze az sem elhanyagolható szempont, hogy Alignak átkának okán gy fest, hogy az én tudatomat is megfertőzte a Szellem hatalma. És eképpen én voltam az, aki minderre a szörnyűségre kényszerítette őt, és aki miatt ilyen traumákat kellett átélnie. Előbb érzem meg a könnyei illatát, minthogy rápillantanék az arcára. Ösztön hajtotta mozdulattal csúszom hozzá közelebb a földön, hogy elérhessem a felém eső kezét, és finoman simogatni kezdjem. Napokkal ezelőtt mit meg nem adtam volna azért, ha érezhetem! Most pedig már bánom, hogy ilyen helyzetben kell érezzem. - De visszajöttem hozzád. Számomra ez mindent felülír. És ahogy az én testem sebei begyógyulnak, úgy az ő lelke is be fog. Tudom, mert együtt képesek lehetünk rá. - Én... nem emlékszem semmire, de gondolom, ezt már egyébként is tudod. Mindketten beleestünk egy évezredes lélek erejének csapdájába. És nem mi voltunk az egyetlenek. - mosolyodom el erőtlenül, fogva a kezét, miközben a füvet bámulom a lábaim előtt - Egyáltalán miért voltál itt? Vasárnap haza kellett volna menned. Pillantok rá kicsit szigorúan, hiszen az egy dolog, hogy én nem mehetek el innen, nem is mennék a Vörös Hold ellenére sem, de neki nem lett volna szabad a városban lennie.
Megállíthatatlan folyamként tört elő belőlem minden azzal az estével kapcsolatban - egyetlen részletet hallgattam csak el -, és hiába néztem, olykor el-elkapva a tekintetemet, a vonásaiból csak drasztikus változás esetén tudtam volna rendesen olvasni. Észleltem a változást, hogy valami másabb lett egy-egy hírmorzsa odahintése után, ám nem tudtam mindent megfelelően azonosítani jelenleg. Kyle nevének elismétlésénél is épphogy megakadtam - valami nem tetszett neki, valami rosszul érintette, ám ezen túl képtelen lettem volna jobban megragadni a reakciót. Ha sikerül, akkor talán nekiálltam volna magyarázkodni és sosem érek a történet végére. Nem volt szép, nem volt boldog, de legalább vége volt. Összecsuklott, a huppanásra ijedten kaptam felé a fejem, hogy ha kell, mozduljak, tegyekvaalmit, ha rosszul van... Látva, hogy "csak" megdöbbent, aprón fellélegeztem. Velem is csak azért nem esett meg egyszer sem, mert már előbb éreztem, hogy ülnöm kell - amikor megtudtam, hogy tényleg halott, amikor szóltak, hogy él, amikor magamhoz tértem, amikor a bátyámmal beszéltem... Sebtében megtöröltem az arcom, s közben éreztem, hogy kezét az enyémre teszi. Szavaira az előbbitől még sírós kissé a röpke nevetés, ami úgy szakadt fel belőlem, mint egy némileg megkönnyebbült sóhaj. - Vissza - bólogattam sután. - El se akartam hinni, amikor meghallottam, utána meg attól féltem, hogy csak álmodtam - ráztam meg a fejem. Utána pedig minden nap vele voltam, mintha attó tartottam volna, hogy egy látogatás kihagyása miatt egyszerűen eltűnik, mint aki sose létezett. - De hogyan lehetséges ez? - Titkon abban bíztam, hogy lesz válasza, hogy többet ért, lát ebből, mint én. - Semmire... Nem is baj az - mondtam halkan arra, hogy nem emlékszik. Nem is akartam volna. - Elég volt neked ez az öt hét. - Az emlékekkel majd én elbírok, most már menni fog, képes leszek rá így, hogy látom, semmi baja. A szigorra lesütöttem egy pillanatra a szemem, miközben öntudatlanul is szinte ugyanúgy fogtam a kezét, piszkáltam ujjait, ahogy első látogatásom alkalmával. - Rossz érzésem volt. Meg tudtam a korábbi Vörös Holdakról és aggódtam, nem bírtam elindulni. Utólag viszanézve, azt hiszem, hiba volt. Azt viszont nem kezdtem el latolgatni, hogy ha mentem volna, akkor vajon hogyan alakul számunkra az az este és most miképp ülnék itt. Talán ugyanígy. - Tudom, hogy szerinted nincs halál - én még mindig túl... európai voltam ahhoz, hogy ebben őszintén higgyek -, és hogy borzasztóan önző vagyok - talán még finoman is fogalmaztam -, de én nagyon örülök, hogy élsz és itt, nem... odaát. - Bármennyire legyen ez ép ésszel alig felfogható.
Gondolom nem ő az egyetlen, akit foglalkoztat a kérdés, hogy mégis hogy térhettünk vissza tömegesen a halálból. Őszintén szólva én nem igazán merültem bele abba, hogy ezt végig gondoljam, egész egyszerűen azért, mert csak elfogadom, hogy megtörtént. Én hiszem, hogy a számunkra kijelölt ösvényen kell járnunk, és ez... A Vörös Hold már túlságosan távolra sodort bennünket, aztán valahogy visszalöktek bennünket a helyes csapásra. - Nem tudom. Talán meglátogatom a Teremtőanyám, és megkérdezem, hogy ő találkozott-e már ilyesmivel. Tudod, ő nagyon bölcs asszony. - fogalmam sincs, hogy miért tettem ezt hozzá pontosan, de úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. Bár a mi világunkban "kóklerséggel" illetni valakit több lenne, mint nevetséges. - Valahogy olyan érzésem van, mintha... mintha ez a halál méltatlan lett volna hozzánk. Semmi célja nem volt, nem tanítottunk vele semmit. A Szellemek pedig haragudtak érte. fogalmam sincs, hogy valóban erről lehet-e szó, de más épkézláb magyarázattal képtelen vagyok előállni. Nekem ez a hitem, amiben még sosem kellett csalódnom, ami erőt adott annyi évtizeden át. Hát pont most kezdjek kételkedni benne? Néhány pillanatra felidézek pillanatokat a felépülésből - kevésre emlékszem az igazán megalázó időkből, de talán jobb is így. Halkan, szusszanva nevetek fel, beletörődve abba, hogy tényleg... Hogy talán tényleg jobb, hogy nincsenek emlékeim. Talán beleőrülnék, ha minden részletet tudnék. - Nem, nem volt az... - sóhajtok fel végül megadóan, és kicsit megcsóválom a fejem - Így kellett lennie. Nem is értem,miért róttam fel neked. Ne haragudj. Rajtam a sor, hogy némileg lesüssem a tekintetem. Egyébként sem áll jogomban megmondani neki, hogy mit csináljon, hogy mikor hova menjen vagy éppen kivel. Ő a Szél, őt nem lehet befogni. Ó, tudom, hogy önző, ezzel egyáltalán nem mondott újdonságot. Mégis, mosolyogva pillantok rá, ahogy vallomást tesz, aztán némi kivárás után a fogott kezénél fogva húzom magam felé, le a földre. Ha sikerrel járok, úgy kicsit hátrébb helyezkedem, hogy beülhessen a lábaim közé, háttal nekem. Hogy alkalmam lehessen hátulról átkulcsolni a hasfalát, és a nyakába fúrni a fejem. Ne menj el, kérlek ne menj el... Olyan nagy a csend. Úgy kellene mondani valamit. - Nem jössz fel többet, ugye? Motyogom bele a kérdést a bőrébe, és a finom ruhaanyagba a nyaka és a felsője találkozásánál. Nem pislogok, nem zavarom fel levegővétellel a szemem előtt tekergő hajszálait. Még csak a szívverésem sem gyorsult fel - egyelőre, hiszen semmi mást nem érzek, csak tompa, visszhangos zsibbadást az egész testemben.
Néma figyelemmel fogadtam el a véleményét, szavai közben pedig eszembe jutott, Kyle mennyi halottat említett - és azok csak a falka által ismertek voltak. Ki tudja még mennyi áldozat lehetett másutt. Értelmetlen volt. Szerettem volna némileg dacos kamaszlány módjára kijelenteni, hogy ha lett volna értelme, akkor sem lettem volna képes elfogadni, ám egyből rájöttem, hogy ez hazugság lenne. Ő Tark. Nála tényleg bármelyik nap eljöhet a halál és tudom, hogy büszkén adná az életét a társaiért. Az méltó lenne hozzá, annak, abban a formában lenne értelme és még ha pokoli is volna, azt el tudnám fogadni. És ezzel olyasmi is a helyére került bennem, amiről rég lemondtam, de csak magamban mosolyogtam rajta halványan. Ennek a mosolynak a szélesebb, elevenebb társa ült ki arcomra, amikor bocsánatot kért. Finoman cirógattam meg az arcát. - Köszönöm. Nem a felrovást, hanem az okát. A legkisebb rezdüléssel sem tiltakoztam, hagytam, hogy a földre invitáljon, aztán kényelembe helyezkedve dőltem a mellkasának, örömmel véve tudomásul, hogy a szíve ott dobog és ha figyeltem, enyhén érezhettem is. Hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem még egy kicsit elmerülve ebben a békében, a meg-megrezdülő szélben. Valószínűleg időtlen ideig képes lettem volna így maradni vele, de én se hihettem komolyan, hogy ez lehetséges lesz. A kérdésre megrebbent a szempillám, ám csak pár másodperc elteltével nyitottam ki a szemem, hogy az eget kémleljem kékjeimmel. Nem feleltem azonnal, csupán kissé közelebb hajtottam fejemet az övéhez. - Egy darabig biztosan nem - szólaltam meg némi hallgatást követően. - Vissza kell mennem Anchorage-be, hogy rendet tegyek magam körül. - Újabb kisregényt tudnék rázúdítani, és amilyen cserfes tudtam lenni, félő volt, hogy minden szándékom ellenére is meg fogja ezt kapni. - Amikor először jöttem, el akartalak hagyni. Végleg. Nem akartam és még most sem akarok én lenni az, aki megöl, azt hiszem nem leplek meg, ha azt mondom, hogy ez az egyik legnagyobb rémálmom. - Elhallgattam, kerestem a megfelelő szavakat, miközben betakaróztam a jelenlétével. Izgultam és valahol féltem is, mert az egy dolog volt, hogy én mihez akarok, mihez kell kezdenem első körben, az viszont talán egy teljesen más, hogy ő mindezt miképp fogja megélni, vagy hogyan reagál majd. - Rengeteget gondolkodtam ezen, szerencsétlen Kyle-t szerintem az őrület szélére sodortam vele... - lehet, hogy ha így folytatom, el fogom törni az egyik ujját, mert egyre maszívabban piszkálom a kezét. - El fogok menni. Még ma és őszintén szólva, nem tudom, mikor jövök megint. Nem kérhetem azt ezek után, hogy ne randizz vagy vadássz tovább - éreztem, hogy enyhe forróság kezdett kúszni az arcomba -, de... de... - helyezkedtem kicsit, hogy legalább oldalt legyek hozzá képest és rendesen a szemébe tudjak nézni, úgy is, hogy zavart a halvány pír, ami eddigre valószínűleg kiült az arcomra - szerintem felesleges. Nem hiszem el, hogy nem hallja, hogy olyan hangosan ver a szívem, mintha egy ütvefúró lenne. Sajnálom. Annyira sajnálom, basszus, ha tudnád, ha csak gyanítanád. Nem jut jobb, érted? Se szebb, se okosabb, se kedvesebb, se önzetlenebb, se odaadóbb, se egyszerűbb. Sírás feszíti újfent a torkom, a mellkasom, mert bármennyire tűnjek tőle álszent képmutatónak, nem tartom fairnek azt, ami vele történik, ami történni fog, azt, hogy én történek vele. Mert ennél egy tornádó is finomabb lenne. Nem kell az egy év, nem volt rá szükség ahhoz, hogy döntsek. De kell az összes többi, hogy kínozzalak, hogy ellopjam a békét, amit adsz, hogy amikor szükséged lesz rá, mindennél jobban, én is megadhassam. Biztosabban, kitarttóbban, mint ahogy most csenem apró kortyonként a levegőt, mintha a tüdőm nem akarna rendesen működni, ahogy tekintetemmel a barna szempárra találok. - Abooksigun... Akwá:wen. Mert önző vagyok. Mert széttép, ha tovább titkolom, amikor már másfél hónapja mondtam és nem kaptam rendes választ. Ő kell? Igen. És senki másé ne legyen, csak az enyém.
And when you're needing your space To do some navigating I'll be here patiently waiting To see what you find
Valahol az én hibám, hogy elindítottam a beszélgetést. Talán várhattam volna még, nem kellett volna ilyen hamar feltennem a kérdést. Ostoba Abooksigun, miért kell neked mindig rögtön és azonnal minden...? Összeszorított állkapoccsal hallgatom. Egy darabig, rendben. Rendbe kell tegye a dolgait, rendben. De meddig? Milyen dolgait? És miért nem segíthetek benne, miért nem számít rám? Eleresztem, a tenyereimmel pedig a hátam mögött támaszkodom meg. Rajtam a sor, hogy az eget kémleljem. És különben sem akarom, hogy az elhagyásom emlegetésével beindított, szapora szívverést a gerincében érezze. Sűrű pislantásokkal bámulok a kék semmibe, amiben minden benne van. Éganya nevét mantrázom magamban. Nem akarom hallani Savannah szavait, meggondoltam magam. Mégsem akarom hallani az okokat, nem érdekelnek már a miértek, csak ezt ne kelljen hallanom. A kifogásokat, hogy ez most éppen miért nem fog működni. És mégis, csak ülök, a karjaimra támaszkodva, és képtelen vagyok kizárni a szavait. De nem te öltél meg! De nem ölnél meg... Feltételes mód. Komplikált, bugyuta és a fehér ember eszköze ez, a kétség, a spekuláció. Már a szó is undorító, és nem értem, hogy mégis hogy gondolkozhat így. Ha az a sorsa, hogy valóban véget vessen az életemnek, meg fogja tenni, teljesen mindegy, hogy mellettem ébred-e reggelente vagy évekre eltűnünk egymás mellől, hogy az elrendelt pillanatban mégis egy helyre sodródjunk. Szeretnék rákiáltani. Megragadni a vállainál fogva és józan észt rázni belé, hogy milyen butaságokat beszél. - Értem. Bólintok aprót megadóan, bár fogalmam sincs, hogy ez a gesztus számít-e, hogy látja-e egyáltalán. Nem tudod, mikor jössz vissza? Jaj, Savannah, teljesen mindegy, hogy mikor jössz vissza. Gondolod, hogy nem leszek itt? Gondolod, hogy nem fogok már várni rád... Dehogynem. Bassza meg. - Szerintem is. Legalább valamiben egyet értünk. Legalább valamit jól lát, talán mégis csak sikerült elmotyognom neki valamit félálomban az elmúlt napokban. Vagy akarva-akaratlanul is megértette, hogy mit jelent számomra, és hogy én akkor sem fogok már mást keresni, hogyha soha többé nem tér vissza. Nekem már nincs másom rajta kívül, akár itt van, akár nincs. Bármit megadnék azért, hogy visszacsinálhassam. Mégis mi a franc baj van velem? Soha, senki sem érti meg, hogy nekem miért nincs barátnőm, amikor állítólag "cuki" vagyok, meg minden olyasmi, ami számít egy lánynak. De sosem jön össze. Soha nem akart engem igazán senki, és többre tartom magam egy kirakati darabnál, hogy csak azért állapodjak meg valaki mellett, mert velem lehet villogni, van pénzem és fel lehet vállalni egy társaságban, mert tudok viselkedni. Neked mi bajod van velem, Savannah...? Akutinak mi baja volt velem? Mit rontok el, mondd meg, Abooksigun... Nézek, de nem igazán látok semmit a világból. A fejemben megjelenő szavak, érzések képáradata sokkal élénkebben él lelki szemeim előtt, mint a valóság, és éppen ezért szemmel látható a fókuszom változása, amint Savannah a nevemen szólít, és esküt tesz nekem. Nekem. A kétségbeesés lassan gyurmázza fájdalmassá a szemöldököm és a homlokom ráncait. Hallom a szíved. Érzem, hogy igazat beszélsz. De nem értelek. Miért csinálod ezt velem? Aprót rándul a szám szeglete, ezer és egy kérdés vágtat át a vonásaimon, az arcom zsibbadását egy ezerkettedik, aranyló villanás színesíti.
És akkor ott ültek a Farkaslak mellett: a Napgyermek és Abooksigun, a Vadmacska, aki éppen visszatért a halálból szíve választottjához. A Napgyermek elhagyta Őt, ki tudja, talán örökre, mert a messzeségben elfeledi majd, hogy Abooksigun valaha is létezett. De esküvel pecsételte meg a Vadmacska sorsát. Kiválasztotta őt, a Hiúz pedig meghajtotta fejét az asszony akarata előtt.
Így fogom mesélni majd. Lesz-e majd olyan dicső, mint volt Honiakaha és a többi testvérem életében? Talán nem. Talán pontosan olyan lesz, mint eddig minden: magányos. - Konnorónhkwa. Suttogom rekedten, és fogalmam sincs róla, hogy jelen pillanatban fájdalmamban vagy örömömben szeretném-e elsírni magam. Beteljesült a vágyam. De hogyan...? Vajon tudja, mióta várok arra, hogy ezt halljam tőle? Már aznap, amikor a lakásomon kötöttünk ki, már aznap úgy akartam. És azóta minden reggel és éjszaka, és most itt van és úgy érzem, kihullik a kezeim közül. Szelet fogok. De már úgyis mindegy. Csak Éganyához fohászkodhatok, hogy térjen vissza hozzám, hogy ne hagyjon egyedül meghalni majd. Mert akár vele, akár nélküle... Én elköteleztem magam. De erről neki nem kellett volna tudnia. Feltolom magam, hogy újra közel kerülhessek hozzá. A testem a robbanni készülő öröm és keserűség viszkető egyvelegévé lett. Miért hagysz el, ha törődsz velem...? Reszkető a sóhaj, amivel arca felé közelítek. Muszáj megcsókolnom, muszáj éreznem, nem akarom, hogy a távolság legyen az utolsó emlékem kettőnkről. - Ha nem jössz vissza, ne fájjon. Én nálad is előbb döntöttem. Én akartam így. Jól leszek. Hazudok, és hazudok az ajkai közé suttogva. Látod? Leveszem a válladról a felelősséget. Menj, hiszen szabad vagy. Hallod ezt? Hiúz rikolt a közelben. Elnyomja a megrepedt szívem zörejét. Hirtelen pattanok fel mellőle, nem tudok ránézni. Vékony jégen táncolok, kevés tart vissza attól, hogy térdre vessem magam, és könyörögjek az ígéretért, hogy legalább felhív vagy küld majd egy rohadt emailt. Nem fogom megtenni. Meg akarom tenni, de nem fogom. A feszültség már benne van a mozdulataimban, amivel lerángatom magamról az inget és a pólót, majd végül - reszkető kezekkel a nadrágot. - Most menj el. - parancsolok rá, ám faragatlanságomat még ilyen állapotban sem tudom elviselni - Kérlek. Teszem hozzá megfeszült hangon, hogy aztán átadjam magam az alakváltással járó fájdalomnak, és beljebb szaladjak az erdő irányába. Zavart, apró és halk szűkölések közepette dörgölőzöm neki a fák oldalának, le akarom vakarni magamról a helyzet emlékét, mindhiába. A látóhatáron túlról farkasénekkel búcsúzom. És megfogadom, hogy minden éjszaka így fogok tenni.
Akwá:wen, Savannah. Amíg csak élek. Még a tehetetlen haragban is.
//Hát, ha csak nem írsz valami olyat, akkor.... akkor a ki tudja, mikori, feltételes módú viszont látásra cry2: cry2: //
Kezdőlap
És a kitartó türelmedet is! 
//
cry2: cry2: //
