- Ne hisztizz már megint Mila, komolyan felidegesítesz! - persze, már hiába üvöltöttem, a nőstény úgy viharzott el, mintha csak üldöznék. Dühös volt, mérges... természetesen rám, de hol is érdekelt ez már? Sosem fogja felfogni, hogy nem fontosabb számomra... hmm... tulajdonképpen mondhatnám, hogy semminél sem, de ez persze nem igaz. Mindenesetre úgy tűnik még így X száz év múltán is nehezére esik felfogni, hogy nem igénylem feltétlen a társaságát.
Még jó pár gally, erősebb ág reccsenését hallottam a távolból, némi korholó szitokkal fűszerezve, mikor végre elnémult a körülöttem lévő erdő. Fáradtan sóhajtottam egyet, ahogy a tenyerembe szorított kabátot a vállamra hajtva elindultam... céltalanul. Nem volt még kedvem visszamenni a hotelbe, pláne nem úgy, hogy Mila minden bizonnyal épp Jarratt-nek hord el mindenféle szarnak. Különösebben mondjuk nem érdekelt. Jar' akkor is a barátom marad, ha Mila tótágast áll. Szóval, csak bóklásztam, hanyagul emelve egyik lábamat a másik után. A nadrágom szára viseltes volt, saras, és itt-ott talán egy két oda nem illő lyuk is díszítette. Persze... hisz vadásztam ezelőtt, míg Mila meg nem zavart, majd vette el szinte az élettől is a kedvem. Az ingem kicsit zaklatott, vasalót nem látott állapotban hevert rajtam, az egyik ujját ugyan feltúrtam könyökig, ám a másik csak úgy lógott, gombolatlanul a semmibe.
Talán akkor tájt figyeltem fel a farkas szagra, mikor már olyannyira közel sétáltam hozzá, hogy majdhogynem szájba harapott. Vagy épp hogy nem mentem neki. Részlet kérdés... - Bocs. - nyögtem fel flegmán, mit sem foglalkozva vele, hogy egyébként volt vagy háromszáz éves. Egyszerűen tekertem egyet a sarkamon és már kerültem is ki őt. Nem volt kedvem felesleges cicaharcba - a részéről - kezdeni, így csak remélni mertem, hogy nem fog izomból utánam jönni és belém kötni. Mindenesetre azért résen voltam, figyeltem őt, még ha nem is a szemeimmel. Mélyen magamba is szívtam az illatát, a fülemet pedig úgy hegyeztem, mintha az életem múlt volna rajta. Akár még ez is benne lehetne a pakliban... Már, ha olyan könnyen adnám a bőrömet...
Már jóval az előtt megéreztem a feszült energiát, hogy a lépteit meghallottam volna. Nem mozdultam el egy tapodtat sem, hiába zavarta meg a kis nyugodt mélázásomat a közeledő hím. Alapvetően nem is nagyon keltette volna fel az érdeklődésemet, mert elég sok farkas járt errefelé, éreztem a szagukat a fákon. Ez nem meglepő, tekintve, hogy a közelben volt a hegyieknek az otthona, csakhogy ez a mostani egyáltalán nem arra hasonlított, mint amit itt éreztem az elmúlt egy órás sétám alkalmával. Meg az elmúlt hónapokban, ha már itt tartunk. Az, hogy a vérvonalam tagja volt, már csak hab volt a tortán, ha nagyon költőien akarok fogalmazni. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy türelmesen várjam a közeledtét. Egyébként is sajnáltam, hogy még nem volt szerencsém egyetlen leszármazottamhoz sem, de az nagyon érdekelt volna, hogy kinek a kölyke, ki volt az, aki kitüntette azzal a figyelemmel, hogy tovább adta neki az én ajándékomat. Az ilyesmi mindig érdekelt, és ha nem találtam úgy, hogy megérdemli, akkor bizony nem voltam rest visszavenni a farkast. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet ebben a hímben, amitől több lett, mint egy egyszerű ember. Éppen meg akartam fordulni, hogy szembe nézhessek az érkezővel, amikor kis híján sikerült is belém jönnie. Az egész a szerencsén múlt, hogy nem lökött meg a lejtő irányába, de elég vicces lett volna azért, tekintve a képességeimet. Még mielőtt hozzám ért volna, már ki is fordultam előle, majdnem egy Villámot is megszégyenítő gyorsasággal. - Semmi probléma! – közöltem szárazon, a sötét lencsék takarásából szemlélve a hímet. Látszólag fiatal volt, de nagyjából annyi idős lehetett, mint amennyinek én mutattam magam. Nem kellett sok, hogy felmérjem őt és jól megjegyezzem magamnak a szagát, a külső megjelenését. – De talán elkerülhetőek lennének az ilyen helyzetek, ha látnál is az orrod elé, és nem csak néznél, átgázolva mindenen. Más talán nem lenne ilyen békés... – nem bírtam ki, hogy ne tegyek még egy utolsó megjegyzést a távolodó hátának szegezve a szavakat. Ha így tettem volna, az nem én lennék, márpedig nem kívántam kivetkőzni magamból. Az egyetlen, akivel valamelyest normálisabb volt a viselkedésem, az Sura volt, de őt leszámítva leginkább a fellengzősség volt rám jellemző. Ezt egyszerűen nem tudtam elhagyni, és nem csak azért, mert az utóbbi egy évtizedben a brit arisztokraták között éltem a mindennapjaimat. Sejtettem egyébként, hogy minden érzékével rám összpontosított, illetve inkább talán csak reméltem. Az azt jelentette volna, hogy nem teljesen ostoba, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjon egy erős nőstényt, aki idegen számára. Ha menni akart, akkor hagytam, hogy távozzon, úgyis tudni fogom most már, hogy ki az, akit keresnem kell, ha meg akarom ismerni a hozzám tartozó farkast.
Mertem remélni, hogy hagy menni, minden selejtes megjegyzés nélkül, de... nem. Természetesen, mint minden ostoba nősténynek, ennek is pofáznia kell kérdezés nélkül. Hát csodálatos! Morrantam egyet, és fáradt arckifejezéssel néztem vissza a nőstényre, csak a vállam fölött. - Okosabb maradtál volna, ha csöndben maradtál volna. De mivel ezt már buktuk, így te is buktad. - hangom szinte dalolt, ahogy a bősz irónia lehullott ajkam szegletéről. - Egyébként... - ezúttal már teljes testtel felé fordultam, ám lépteim az eddigi irányba vezettek - hátrálva. Na, nem a nőstény elől, hiszen laza, egykedvű lépteim nem épp arról árulkodtak, hogy tartanék a másiktól. Csak mentem... és járattam a számat... Nem is értem minek ugatok vissza... - ...semmi okod arra, hogy kifordulj a testedből, - utaltam itt a békére... - elvégre... nem mentem neked, úgy rémlik. Vagy igen? - még el is vigyorodtam kajánul, ahogy a kötözködős, kissé faszláda arrogáns oldalam kezdett a felszínre törni. Kicsit lassítottam a lépteimen, és egy egész pillanatra még meg is rágtam a szám szélét, ahogy összeakadt a tekintetem a nőstényével. Furcsa érzés bizsergett fel a bőröm alatt, de sehova nem tudtam azt tenni. Mintha ismerném... mintha érezném (?) és mégsem. Nem tudom, biztos valami elcseszett, ösztönös sokkolóval próbál felvillanyozni a testem.
- Kóbor vagy, jól sejtem? - nyilván. Elvégre sem a szaga, sem a kinézete nem emlékeztetett sem a falkámra, sem... az őslakos csürhére. Mindenesetre még egy rohadt bilétája sem volt, ami többet segített volna abban, hogy felmérjem őt, és ami azt illeti ennél többet már nem is láttam belőle. Szolidan feljebb tekertem a pajzsom, és a fejemet kissé oldalra hajtottam, ahogy vizslattam őt. Az orrom hegyén hirtelen egy, majd még egy eső csepp landolt, és csordult át orrnyergemen. Csak ezt követően szakadt el tőle a tekintetem, átvezetve azt a kormos, duzzadt felhőkkel megrakott égbolt felé. - Ezek meg honnan jöttek elő? - motyogtam csak úgy magamnak, visszavillantva zöld íriszeimet a nőstényre. - Veled vannak? - vigyorogtam még egyet, már csak a hülyeségem kedvéért is...
- Valóban? – kérdeztem vissza a megjegyzése hallatán, hangom egyből hallhatóan fagyosabb lett, mint az előbb. – Te pedig akkor lennél okosabb, ha tanulnál némi jó modort. Úgy hiszem, hogy a te idődben még ez volta szokás… - jegyeztem meg, utalva itt a korára. Háromszáz évvel ezelőtt azért még másként bántak a nőkkel, míg manapság a gyengébbik nem képviselőitől jobban kitelt a csúnya beszéd és a trágárság bizonyos helyzetekben. Nem mondhatnám, hogy ez különösebben elnyerte a tetszésemet, ahogyan az sem, hogy ennyire öntelt hímmel sodort össze a szél. Ahogy felém fordult, szemöldökömet érdeklődve vontam fel, de egyelőre még nem voltam hajlandó szemtől szembe nézni vele, mert úgy gondoltam, hogy még nem érdemli meg, hogy íriszeimet is lássa. A szem amúgy is a lélek tükre, igaz? Nekem éppen elég volt, hogy én láttam az övéit most, hogy hátrafelé lépkedett. - Maradjunk annyiban, hogy nem rajtad múlt – közöltem szárazon arra utalva, hogy én voltam az, aki ügyesen kifordult előle. Hiába, a reflexeim hála istennek elég jók ahhoz, hogy elkerülhetőek legyenek az ilyen szituációk. Azért kíváncsi lettem volna, hogyha Sangilakkal fut össze, akkor ő mennyire türtőztette volna magát ezt a stílust hallva. Volt egy sanda gyanúm, hogy rövid úton kötött volna ki a srác gerincoszlopa azokban a hatalmas kezekben, amelyekkel most rendelkezett. Emberként sem volt vékony testalkatú, de a mostani két méteres valójában azért jócskán fölém magasodott. - Talán… - vontam meg a vállaimat. Szerintem elég egyértelmű volt a válasz, nem is értettem, hogy miért kérdezett rá a nyilvánvalóra. – Bár nézőpont kérdése. Ha arra vagy kíváncsi, hogy tagja vagyok-e falkának, akkor a válaszom nem. Az én szemszögemből nézve viszont te vagy az, akinek nem lenne keresnivalója ezen a területen – tettem hozzá nemes egyszerűséggel, mintha éppen csak az időjárásról beszélgettünk volna. Akkor még a fene gondolta, hogy alig pár perccel később tényleg az fog szóba kerülni. - Mikor utoljára a tükörbe néztem, még nem voltam képes esőt fakasztani – közben felpillantottam én is a borult ég felé. Eddig észre sem vettem, hogy beborult, most viszont levettem a napszemüveget az orromról, ami eddig jótékonyan takarta a híméhez hasonlóan zöld íriszeimet. Tekintetem metsző volt, szinte olyan, mintha a veséjébe látnék. Mindentudó, bölcsességet árasztó, öreg szempár. Az ilyesmit sajnos nem tudjuk kiűzni, akárhány testben élünk is. - Te azokkal jöttél, akik nemrég érkeztek, igaz? – érdeklődtem kíváncsian, határozottan állva a lábaimon. – Nem az itteniek közé tartoztál a szagod alapján… - állapítottam meg csak úgy mellékesen, hogy értse, mire gondolok.
A préda szaga betöltötte az elméjét, ahogy egyre közeledett a négylábú jószág felé. A halkabb becserkészés kedvéért többnyire normál farkas alakban szokott vadászatra indulni, most viszont csak botladozva tudott volna közeledni a zsákmány felé, ezért inkább a két lábon járó formáját öltötte magára. Ez persze azzal járt, hogy a nagyobb súly, néha a hó alatt rejtező ágakat megropogtatta és minden egyes zajra Egon szíve hatalmasat dobbant és megdermedt a mozdulatában, nehogy elijessze a hegyi kecskét egy újabb átkos faággal, ami a fehér lepel alatt rejtezik. Bal mancsának csonkja sajgón lüktetett, de most kizárta a fájdalmat. A regeneráció még nem jutott el addig a pontig, hogy elkezdje hüvelykujja látható részének a gyógyulását, de a legalább már képes volt mozgatni azt az egy ujjcsonkot és ez kellemes érzéssel töltötte el. A másik négy viszont még igen messze volt attól, hogy formát öltsenek. Egon keserűen gondolt arra az estére, amikor felbőszítette a tarkot. Prémvadász úgy látszik imádta a macskákat, és Egon viccelődését is teljesen komolyan vette. Pedig esze ágában sem volt Gyagyást kötélen fogva felakasztani egy fára. A tark mégis úgy kezelte játékos fenyegetését, mintha az tényleg halálos lett volna. Egon meg olyan barom volt, hogy nem hunyászkodott be előtte. Sokkal fájdalom mentesebben is elveszhette volna a macskáját, végtére is Gyagyás elkerült tőle így is, szóval semmit nem ért el avval, hogy kiált ellene harcolni. A tarkok nem igazán értik ebben a falkában nyilván a humort. Remélte, hogy jó ideig nem is fog egyel sem összefutni. Abból, amit eddig tapasztalt nem sok jóra számíthat felőlük. Mondjuk legalább bevitte Prémvadász a lakba, miután elaludt. Bár az is lehet, hogy elájult a vérveszteségtől, de ezt nehezen tudná pontosan meghatározni. A lényeg, hogy egy idő után rátelepedett a sötétség, és amikor felkelt, már a saját lakrészében volt. Humanoid farkasként, egészen lekuporodva haladt előre a fák között, néha, épp mancsát a fagyos hóra helyezve, hogy egyensúlyának megtartását segítse vele. Már igen közel kellett, hogy járjon a szag forrásához. Jobb lett volna persze emberre vadászni, de jelen állapotában még csak el sem tudná ásni áldozatát, ami kimondottan megnövelné a lebukásának esélyét. A fenevadnak már jó ideje nem volt része friss húsban. Nem szerette volna, ha megorrol rá, főleg most, hogy elég pipa volt kedvenc, szerencsétlen macskájának elvesztése miatt. Mennyire szerette látni a kis nyomorultat szenvedni. Egonnak is mosolyt csalt az arcára Gyagyás bohókás csetlés-botlása, de ettől eltekintve szerette is. De már nincs többé. Pontosabban van, de olyan mintha nem lenne. Prémvadász magához vette. Bár ígéretet tett, hogy jó sora lesz, de ez nem nagyon vigasztalta egyiküket sem. Egon egy újabb betemetett ágra nehezedett rá, és úgy érezte a reccsenés olyan fülsüketítő, hogy a kecske rögvest elszelel, ezért lélegzetét visszafojtva hallgatózott, hátha megneszeli az állat vad vágtáját. Az erdőre azonban a tél csendje telepedett meg. Csak saját szívverését hallotta, és a fák ágainak halk nyöszörgését, ahogy a néha felerősödő szél megmozgatta őket. A meleg levegő hatalmas párafelhőként vágódott ki pofájából, ahogy ismét elkezdett lélegezni. Megnyugodva indult tovább a fák között lopakodva, hogy hamarosan szemügyre vehesse a kecskét, ami magányosan ücsörgött egy fa tövében. Pofája széles vigyorra húzódott, kivillantva hegyes fogait. A kecske semmit sem érzett meg Egon szagából, a szél a vérfarkasnak kedvezett. Az ágak reccsenésére sem lett figyelmes, ami az életébe fog kerülni. Egon egy cseppnyi sajnálatot sem érzett az állat közelgő lemészárlása miatt. Pontosabban érzett, csak éppen amiatt, hogy nem egy embert, hanem egy kecskét kell levadásznia. Sajnos azonban nem kaphat egy félkezű farkas mindent meg, amit szeretne. Be kell érnie egy óvatlan kecskével is. Pajzsát teljesen felhúzva tartotta, nem akart többet érezni a vadból, mint amit a szaga elárult. Egon halkan közelebb lopódzott, és felkészült, hogy mihelyst egy rejtett faág újból elárulná jelenlétét, rá is vethesse magát az esetlegesen menekülésbe kezdő kecskére. Izmait megfeszítette és felkészült a támadásra. Szájában már érezte a fémes ízű, friss vér zamatát, és az íncsiklandóan forró, belső szervek nyálfolyatóan gerjesztő ízét.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Rohanva vetettem magam a fák sűrűjébe és egy ideig csak pusztán élveztem a száguldást, a hatalmas Erőt, amely átjárta minden porcikámat, a pofámba csapó szelet, az erdő semmivel össze nem téveszthető mennyei aromáját, melybe megannyi más illat tolult. Nem foglalkoztam most semmiféle prédával, se falkatárssal, csak szaladtam, előre, nem gondolkozva azon, hol fogok felbukkanni. Eltévedni úgysem tévedhetek, elég jól ismerem a helyet, ha pedig ilyesmi mégis bekövetkezne, majd feltalálom magamat, ahogyan mindig is. Miután kifutottam magam, fújtatva álltam meg egy nagyobb fa tövében, hasra vetve magam hegyeztem a fülem, szívtam mélyen orromba a levegőt, figyeltem a zajokra, a hangokra, bármire, ami feltűnő lehet. Nem is kell sok, hogy kiszúrjak egy éppen préda felé haladó hímet, figyelek a szélirányokra és arra, hogy teljesen nesztelenül lopakodhassak közelebb, pajzsom felhúzom, hogy semmiképpen se vegyen észre a másik. Közelebb érve látom, hogy humanoid alakban igyekszik szegény kecske felé, nem igazán értem a dolgot, de hát ő tudja, biztos megvan rá a nyomós oka, miért ilyen alakban vadászik. Vagy szimplán csak ebben leli örömét, ki tudja, manapság már igencsak érdekes farkasokat köp ki magából az anyatermészet. De nem ítélkezem, inkább csak jól szórakozom magamban. Közelebb lopózva már értelmet nyer, miért is ezt az alakot választotta a hím, látom a hiányos kezet, normál alakban igencsak nehézkes lenne így nem csak vadászni, de még közlekedni is. Ekkor viszont felsejlik egy régi fogadásom Darrennel, amikor is kijelentette, hogy tuti nem vagyok olyan szívtelen, hogy egy nyomorék farkassal kicsesszek és elűzzem a prédáját. Mondtam neki, hogy de bizony, simán képes vagyok rá, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, úgyhogy pacsiztunk rá. Azóta nem volt rá alkalmam, erre tessék, most itt a remek lehetőség, úgyhogy nem is vagyok rest kihasználni. Érzem rajta a falkaszagot és fiatalabb is mint én, úgyhogy vessük hát bele magunkat. Oldalra kerülök, persze továbbra is figyelve a szélirányra, aztán lendületet veszek és még azelőtt indulok futásnak, hogy a hím rávetné magát az áldozatára. Kettejük között sprintelek el, ezzel kellőképpen megijesztve a kecskét, aki ezennel menekülőre is fogja a dolgot. Ennyivel azonban nem érem be, tovább rohanok, be a sűrűbe, eltűnve ezzel a hím szeme elől is. Villanásnyi jelenés, de kellőképpen bosszantó lehet, hiszen nem csak elijesztettem a vacsiját, de én magam is eltűnök. Persze nem megyek el, úgy hol lenne az élvezet? Csupán játszom, vajon vevő lesz-e rá, vagy hagy a fenébe és újabb préda után kezd kutatni? Hajrá, abban az esetben úgyis ismét lecsapnék rá, így remélem, hogy inkább felem fog foglalkozni. A pajzsom résnyire leeresztem, hogyha esetleg kommunikálni szeretne, ne legyen semmi, ami akadályozná, egyébiránt úgy osonok, hogy ne igazán vegyen észre, mégse távolodjak el tőle túlságosan. Persze sokáig azért nem húzom az idegeit, egy idő után megállok, és a hóba heveredve várom, követett-e egyáltalán, vagy miként is reagál a gonosz nőstényre, aki elijesztette a vacsiját.
Húsz yard, mindössze ennyire volt a kecske tőle. Szaga betöltötte elméjét, és szinte minden mást kizárt tudatából. Izmai megfeszültek, ahogy jobb mellső mancsán támaszkodott, és felkészült a rohamra. Hátsó lábának karmai havat, és félig fagyott földet löktek a háta mögé, ahogy állórajtból megindult, de nem tett meg két lépést sem, zajra lett figyelmes, majd egy eliszkoló farkas elmosódott képe úszott be látóterébe, ahogy a hang felé fordította fejét. Meglepetésében hátrahőkölt mire meglévő lendületének hatására, baloldalra billent, és vészesen bedőlt, de sikerült egyensúlyát megtartania, viszont a művelet megtorpanásra kényszerítette. A menekülő farkas után nézett, aki elveszett a bozót sűrűjében. Vérfarkas volt, ráadásul saját falkájának szagát is magán hordta. Pajzsát leeresztette, hátha fel tud fogni valamit az iszkoló vérfarkas érzelmeiből, de nem járt sikerrel. Nem tudta megállapítani hány éves a társa, és, hogy vajon félelmében rohant-e, de ha ilyen gyorsan és esztelenül lohol, biztosan bajban van. Nyilván egy másik vérfarkas, üldözi. Egon teljesen egyetértett a szégyen a futás, de hasznos elméletekkel, ennek ellenére, ha egy falkatársa került bajba kötelessége segíteni rajta. A kecske után is loholhatna akár, még biztos nem szökött messzire és szaga alapján újra megtalálná, de nem fog cserbenhagyni egy falkatársat a szükség órájában. Bal mancsa ugyan még teljesen használhatatlan volt, de le fogja tudni lassítani az üldözőt, és ha a nőstény meglátta őt, nyilván előbb-utóbb visszafordul, mihelyst a pánik kicsit alábbhagy tudatában. Elvégre minden farkas számára első falka. Ketten együtt pedig már eséllyel tudnak szembeszállni a fenyegetéssel, csak addig kell valahogy kibírnia. A gondolatsor egy szempillantás alatt futott végig Egon agyán, és még halotta a bozót csörgését kicsit távolabbról, amit a menekülő nőstény produkált, amikor elkezdte teljes vérfarkas alakját felvenni. Pajzsát résnyire visszazárta, hogy ellenfele csak kommunikálni tudjon vele, de betörés nélkül erejét ne tudja felmérni. Sérült, tompán fájó bal csonkját a hóba dugta, hogy ne látszódjon fogyatékossága első pillanatra, de persze nem támaszkodott rá teljes súllyal, épen csak annyira, hogy hihetőnek tűnjön álcája. A fájdalom így is elkezdett cikázni karjában, de nem törődött vele. Az ilyen fájdalmakhoz, amúgy is hozzá szokott már vérvonala által, nem úgy, mint ahhoz, amikor Prémvadász letépte a csuklóját. Mozdulatlanul állt és figyelt. Szagok, illatok, érzelmek és energiák után kutatott résnyire engedett pajzsán keresztül, de a farkas vágtától elcsendesülő erdő semmiféle neszt nem közvetített felé egy ideig. Nem számolta a perceket, csak várt, hogy felbukkanjon a fenyegetés. Elszántan, félelem és idegesség nélkül készült a harcra, farkasát kicsit előrébb engedve. Ahogy az idő telt, ösztönös reakcióit kezdte felváltani a kezdődő idegesség, nyugtalanság. Nem hitte, hogy az üldöző, aki elől ilyen sebesen menekült a nőstény, el tudta volna kerülni Egon figyelmét. Még, ha kerülőt is tett volna miatta, hallania kellett volna a vágtató lépteit. Nyilván lopakodva közlekedett, ami viszont jó, mivel a másik farkas simán le tudja úgy hagyni. A gondolat viszont nem megnyugvással töltötte el, hanem aggodalommal. Követnie kell a nőstényt, mivel ha itt szobrozik egész éjjel, attól még falkatársát eltehetik láb alól. Egon azonban adott még egy percet mozdulatlanul saját magának, átérezve az erdő rezdüléseit, és az éjjeli állatok újbóli megélénkülését, ahogy rájöttek a veszély elmúltára. Nem vette vissza humanoid farkas alakját, hanem útnak indult a nőstény felé teljes vérfarkas alakban. Szagát követte, sérült mancsának fájdalmával nem törődve nehezedett bal mellső lábára, bár járása így kicsit eltért a megszokottól, még mindig jobb így, mintha három lábon ugrándozna előre. Nem hallott maga előtt semmit, ezért nagyobb tempót diktált. Robosztus teste zajt csapott, kisebb és nagyobb ágakat is letörve haladt előre, a nőstény szaga után, hogy aztán hamarosan megérezhesse a jelenlétének apró szikráját. Képtelen volt megállapítani korát, vagy vérvonalát, mivel a másik pajzsa is csak résnyire lehetett leengedve, de a szag alapján meg tudta állapítani, hogy a nőstényre bukkant. Látni azonban nem látta. Az erdő elrejtette előle, de tudta, hogy néhány yardnyira van tőle. Nem érzett vérszagot, de ettől érhette olyan sérülés, ami cselekvés képtelenné tette. Talán nem is farkas elől menekült, hanem egy őrző elől. Bár a mágia szagát, ami rájuk volt jellemző nem érezte a levegőben, viszont ilyen helyzetekben jobb, ha minden várható lehetőségre felkészül - Nem az üldöződ vagyok – küldte neki gondolatban, bár nem tudhatta magánál van-e, de nem is akart egyből az ismeretlenbe rontani. Más is lehet vele, aki csak arra várhat, hogy kibukkanjon Egon feje a bozótból, hogy lecsaphasson rá. Óvatosságát nem félelem szülte, hanem a falka iránti lojalitás. Nem tud segíteni a másikon, ha holtan vagy ájultan esik össze. – Van veled valaki? – kérdezte. Bár nem érezte más energiáit, szagát, vagy jelenlétének apró mozzanatait, ostobaság lenne elhamarkodottan cselekedni. Persze nem is fog sokat teketóriázni. Némi időt hagy neki, de már eldöntötte, ha nem kap hamarosan választ, kockáztat, és beleveti magát a sűrű bozótba.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Nem igazán képzeltem el, hogy mi lesz azután, ha elijesztem a vadat és arrébb rohanok, az biztos, hogy nem fogom itt hagyni a hímet, az túl snassz lenne, inkább leheveredem és várok. Nem is kell olyan sokáig, hogy meghalljam közeledni a hímet és az energiáit is megérzem, az első gondolatokat hallva azonban immár kristálytisztává válik, mi is lesz a következő lépésem. ~ Ne gyere közelebb! ~ válaszolok egyből, riadtan kissé, de elég határozottan, bízva abban, hogy sikerül hihetően alakítanom a bajba esett, félő nőstényt. Nem is gondoltam volna, hogy ilyesmire fog következtetni, ha velem valaki ilyet csinált volna, én tuti egyből rávetettem volna magam, hogy mégis hogyan képzelte, függetlenül attól, hogy éppen menekült-e, avagy sem. Persze ezt most így gondolom, de éles helyzetben aztán ki tudja, hogyan alakulnának a dolgok, lehet a Tark énem lépne előre. Mindegy is, most nem az számít, hanem a jelen, a hím és én, no meg a kis móka, amivel készültem a számára. ~ Biztos? ~ kérdezek vissza, bár aztán kapcsolok, ez így nem lesz jó ~ Mondjuk nem érzem, hogy hazudnál, szóval gyere, közelebb jöhetsz, ha szeretnél ~ adom meg neki az engedélyt, milyen kegyes vagyok. ~ Nem, csak én vagyok ~ küldöm neki a szavakat gondolatban, sehol senki, csak a hímet érzem, tökéletes, nem fog senki belerondítani. Ha érzem, hogy a hím közelebb jön, vagy esetleg meg is látom, én magam is megmozdulok, de nem állok fel. Egyelőre még nem. ~ Nem láttál senkit? ~ kérdezem tőle, de választ sem várva folytatom a mondandómat ~ Gyere már ide, légy szíves és kuporodj össze, túlságosan feltűnő vagy! Nem szeretném, ha miattad látnának meg! Közel sem vagyok morcos, csupán logikus tényeket közlök a másikkal, remélem odakucorodik mellém. Próbálom éreztetni vele, hogy hű, de mennyire félek most és szükségem van egy kis támogatásra. Mondjuk nem tudom, meddig fogom bírni a szerepet, egy ideig még tervezgettem a játszadozást, túl sokáig persze nem, mert a végén tényleg elkönyveli magában, hogy minden Tark köcsög. Mindenesetre most baromi jól szórakozom.
Egon fejébe figyelmeztető üzenet érkezett, eddig sem állt szándékában túlságosan elkapkodni a közelebb menetelt, ezután viszont egyáltalán nem akaródzott egy lépést sem tenni a nőstény felé. Idegesen szagolgatott a levegőbe, idegen energiák után kutakodott, de semmit nem talált a nőstényen kívül. - Jó oké – küldte vissza – nem megyek közelebb – egyébként sem akart. Háta mögé tekintgetett, aztán oldalra, végül vissza a nőstény felé. Meg akarta nyugtatni, mivel hangja idegesnek tűnt. Bár nem tudhatta, mennyire ismeri üldözője energiáit, vagy hangját, de azért megpróbálta azzal elérni ezt, hogy elárulja, nem ő a támadó. Úgy tűnt valamelyest hitt neki, hiszen visszakérdezett és nem egyből elküldte a sunyiba, ami jó jel. Ketten együtt összhangban képesek legyőzni talán a fenyegetést, de ha nem bíznak egymásban, akkor nagyon valószínű a kudarc. Nem volt épp nyugodt a kilátások miatt, ennek ellenére inkább volt benne elszántság, mint félelem. - Gyors váltás volt – küldte hitetlenkedő hangnemben, ennek ellenére nem vitatkozott, hanem közelebb osont, bár három épp lábbal, és egy medvenagyságú testtel az „osonás” erős túlzás volt. Remélte, hogy igazat mondott és valóban nincs ott senki, bár nem érzett rajta csalafinta illatokat, de a hazugság művészete remek tulajdonság, és néhány farkas évszázadokat gyakorol, hogy saját fajtársait is át tudja verni. Remélte azért egy falkatag nem tévesztené meg így, hogy aztán ártson neki. Ahogy közelebb ért meglátta a kuporodó nőstényt, látszólag nem volt baja, ami megkönnyebbüléssel töltötte el. Azonban nem szándékozott nagyon közel menni. Ha támadás éri őket jobb, ha távolságot tartanak. A nőstény érhetetlen módon a vizuális problémák miatt aggódott, holott egy vérfarkasnak nem kell feltételen látnia áldozatát, hogy ez megtéveszthesse. Ezek szerint egy őrzővel húzott újat, bár azok meg varázslattal, nagy valószínűséggel képesek lennének bemérni őt. Idegesen sóhajtva változott egyszerű farkas alakba, és a nőstény mellé bukdácsolt. Nem hitte, hogy ezzel meg tudnának téveszteni bárkit is, de ha ez megnyugtatja a nőstényt, akkor legyen. - Nem senkit sem látta, csak téged, ahogy keresztülrohantál a fák között – jegyezte meg, mialatt a levegőt szippantgatta és idegen jelenlét után kutatott. Pajzsát lejjebb eresztette, de így sem érzékelt senkit közel, s távol. – Mégis ki üldöz? – Egon hangja érdeklődéssel és aggodalommal vegyesen csengett. Lekuporodott, amennyire csak tudott, és igyekezett nagyon halkan venni a levegőt. Az erdő megélénkült körülöttük. Madarak, bogarak és rágcsálók neszeltek, visszatérve esti rutinjukhoz, miután a két farkas csöndben kuporodott egymás mellett egy ideig. Egon szíve gyorsabban vert, de lassan kezdett lenyugodni teljesen. Jó pár perc eltelt és semmi nyoma senkinek. - Szerintem elvesztette a nyomod – mondta bizakodó hanggal, de figyelme egy percig sem lankadt. A mellette heverő nőstény riadtnak tűnt, de félelmet nem igazán érzett felőle, inkább csak valami megfoghatatlan izgalom áradt belőle. Nyilván a rohanás, és, hogy sikerült leráznia az üldözőjét felvillanyozta valamennyire. Testük összeért, és jóleső meleggel ajándékozták meg egymás oldalát. Ha nem lettek volna valószínűleg életveszélyben Egon, még akár élvezni is tudta volna a helyzetet.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Persze, hogy az volt, elsőre nem tudtam, ki vagy, a nagy félelemben nem igazán gondoltam végig logikusan a dolgokat ~ adom a hím tudtára a gondolataimat, azaz a hirtelenjében kitalált gondolataimat, hiszen valahogyan meg kell magyaráznom, miért változott mega a véleményem egyik pillanatról a másikra, hát tessék. Nem tervezem sokáig megjátszani ezt az egészet, mert a végére lehet én magam is elveszíteném a fonalat. A hím közelebb jön, felveszi egyszerű farkas alakját és hála égnek nem látott senkit. Sóhajtás féle dolog szökik pofámból a hírt hallva, de aztán kicsit bűnbánóra veszem a figurát. ~ Ó, egek… Vadásztál, igaz? ~ teszem fel a kérdést, mint aki éppen valami hatalmas dologra ébred rá, ami bűntudatot ébreszt benne. ~ Mondd, hogy nem trappoltam bele a vacsorád kellős közepébe! ~ riadtan pillantok rá, a fejem is felemelem a havas talajról. Ha már lúd, akkor legyen kövér. ~ Igazándiból az egyik haverommal fogadtam. Azt mondta, hogy úgysincs elég vér a pucámban, hogy vadászat közben törjek rá és üldözzem el a kiszemelt zsákmányát. Azt mondtam, majd meglátjuk. Ez nagyjából két hete volt, gondoltam most kihasználom az alkalmat, hogy minden bizonnyal már feledésbe merült a kis beszélgetésünk és lecsaptam. Eléggé pipa lett. Hogy csináljunk egyre kacifántosabb sztorit ebből az egészből? Hát így! Ha valaki idióta helyzetbe szeretné hozni magát, csak keressen engem, szívesen adok tippeket! Na jó, annyira szerintem még nem rossz a helyzet, bár joggal kérdezheti a hím, hogy komolyan az egyik, úgynevezett barátom elől menekülök ennyire riadtan. Közelebb jön hozzám, sőt, mellém is heveredik, érzem, ahogyan a bundánk összeér, érzem a belőle áradó meleget és egészen kellemes a dolog. Micsoda számító szuka vagyok! ~ Szerintem is elvesztette a nyomom. De az is lehet, hogy itt ólálkodik a közelben és a megfelelő pillanatot várja, hogy lecsaphasson. Ez nekünk igazándiból csak egy kis játék, némi extrával. Ami jelen esetben sejtésem szerint az egyik fülem elveszítését fogja jelenteni. Hála égnek hamar visszanő, de akkor is brr a dolog. Na jó, ez már egyre röhejesebb, ha emberi alakban lennék, tuti már a földön fetrengenék a röhögéstől, így azonban marad az enyhén félrebiccentett fej, a felhúzott pajzs mögött lévő érzelmek, semmi sem árulkodik arról, hogy kamuzok. Mázli, ha az ember lánya azért idősebb a kipécézett „áldozatnál”. Kíváncsi vagyok, hogy elhiszi-e a kis sztorimat, mindenesetre én nagyon jól szórakozom. Ha kiderül, hogy csak játszadozom, ő már lehet annyira nem fogja élvezni, mindenesetre ez legyen a nagyon is közeli jövő problémája.
- Aha, értem – nem, nem értette, de ettől eltekintve úgy tett, mintha egy vérfarkas megengedhetné magának az ilyen viselkedést. Egon nem volt túlságosan bátor, de nem fogta el a pánik, hiszen nem a fájdalomtól félt, hanem a haláltól, ha pedig valaki pánikjában nem figyel a környezetére, akkor az könnyedén a halálához vezethet. - Tessék? – kérdezte figyelmét a nőstény felé fordítva. A kecske már rég kiment a fejéből, és nem hitte, hogy ilyen szituációban pont ezzel kellene foglalkozni, de úgy tűnt a nőstényt rettentően bántja a dolog, így nem akarta szó nélkül hagyni a dolgot. Nem lett volna jó, ha még emiatt is nyugtalanítja magát. – Ugyan, semmi gond, megesik az ilyen. Amúgy sem szeretem a kecskét – őszintén beszélt, hiszen tényleg nem szerette, ettől eltekintve minden bizonnyal jóízűen befalta volna, ha nem jön közbe egy nyargaló farkas. A nőstény ijedten emelte fel a fejét, majd belekezdett a történetébe. Egon egy ideig csak meredten bámult ki a fejéből, és ha lettek volna kezei valószínűleg saját arcára csapott volna és undok ábrázattal, mérgesen fújtatott volna, de így egyszerűen csak lapult tovább a hóban, egy bokor takarásában. Rohadt mérges lett hirtelen. Egy fogadás? Egy nyomorult fogadás miatt kushadnak a földön, egymást közelében…mondjuk ezt nem találta éppenséggel rossznak. Haragja egy pillanat alatt távozott. Fene egye a kecskét, majd talál másikat, vagy hazamegy és megeszi a maradék macskaeledelt, amit még Gyagyásnak vett. Persze a macsek azóta már másé, szóval neki már úgysem kell. Érzéseit valószínűleg nem takarta a pajzs, de már nem is számított. Szép az éjszaka egyébként is. Csendes nyugodt, és még attól sem kell tartani, hogy valaki az életükre tör. Persze az a bizonyos barát lehet megregulázná a nőstényt, de ha ketten együtt vannak itt, nem valószínű, hogy mindkettejüknek neki rontana. Elvégre nem történt halálos sértés, ráadásul fogadás volt, amit a nőstény meg is nyert. Kicsit közelebb bújt a meleget adó testhez és bizakodóan megjegyezte, hogy nyilván elvesztette a nyomot. Kezdett jó kedve lenni. - Leharapná a füled, mert megnyertél egy fogadást? Nem túl sportszerű vesztes. Amúgy nem érzek semmit. Nem valószínű, hogy itt ólálkodik…,de szerintem azért maradjunk még itt pár percig – esetleg óráig. – Biztos, ami biztos. – Egonnak tetszett a helyzet. Egy nősténnyel egy bokor tövében kushadnak, és az égvilágon semmi okuk nincs rá. Lehetne ennél kellemesebben eltölteni egy éjszakát? Egon nem hitte, hogy rájuk találna a vesztes, de ha igen, majd értelmet beszélnek bele. Elvégre ne fogadjon valaki ilyenben, ha aztán nem tudja vereségét normális keretek között viselni. – Amúgy ki a barátod? – kérdezte érdeklődéssel a hangjában. Lehet, Egon is ismeri. Bár remélte, hogy nem Prémvadász az, mert tőle kitelik, hogy leharapja a nőstény fülét. Aztán még meg is eszi. Egon próbálta elhessegetni az emléket, ahogy mancsának csontjai roppannak Prémvadász fogai között. Beleborzongott a gondolatba. Ha ő „vadászik” a nőstényre, akkor lehet nem lesz elég néhány szó, hogy helyre tegyék. Mindenestre nem kívánta vele megint összerúgni a port. – Ja, tényleg még a nevedet sem tudom, én Egon vagyok – mondta miközben tovább szemlélődött, de igazából már csak félgőzzel. Semmit nem halott, ami egy keresgélő farkas zajára emlékeztetett volna, és nem is érzett energiák után kutakodó zaklatott kisugárzást. Nyilván közel, s távol egyedül vannak fajtájukból a rengetegben.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Túlzottan mondjuk nem bántott a dolog, hogy elijesztettem a vacsoráját, hiszen alapjáraton ez volt a terv, de ez a kis csínytevéssel jár, ez a minimum, hogy erre is rákérdezek. És akkor már kicsit rá is játszok, mennyire snassz lenne már, ha csak úgy feltenném a kérdést? Nem én volnék. ~ Megesik az ilyesmi? Máskor is volt már, hogy valaki elijesztette a zsákmányodat? ~ teszem fel a kíváncsi, érdeklődő kérdést, ez valóban érdekel, mert ha a hímet minduntalan megszívatja valaki azzal, hogy elijeszti a vacsiját, akkor alaposan beletrafáltam, hogy pont őt pécéztem ki. ~ Amúgy meg de, szerintem nagyon is számít, mert engem érdekel. Legalább kárpótolhatlak egy vacsorával? Annyira mondjuk nem érdekel a dolog, hiszen pont ez lett volna a cél, de szeretnék azért jófejnek tűnni. És hogy milyen vacsorára gondoltam, azt döntse el ő maga, igazság szerint egy közös vadászat képe lebeg előttem, nem pedig egy gyertyafényes akármicsoda, de pont ez az érdekes benne. Kíváncsi vagyok, félreérti-e a szavaimat, vagy éppen hogyan fog rájuk reagálni. Amikor a hím közelebb bújik, gondolatbeli mosolyom még szélesebbre szaladt, egek, én eszméletlenül jól szórakozom! Mondjuk ez irtó aranyos, én magam is közelebb araszolok hozzá egy kissé, nem viszem túlzásba, de azért érezze a törődést (haha). Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy ilyen végkifejlete lesz a dolognak, hogy majd összebújva fogunk kuporogni bokrok tövében, de határozottan tetszik. Olyan kis.. aranyos. ~ Ahogyan mondod! De ezen nem kell csodálkozni, ez nálunk már csak így megy. Én is hasonlókkal szoktam jutalmazni ~ nevetős a hangom, egyre jobb a sztori, mert habár mondjuk Darrennel és Lynx-szel is szoktunk hülyeségeket csinálni, azért egyikükből sem nézem ki, hogy egy fogadás miatt leharapnák a fülemet, vagy csak úgy szimplán brahiból. Bár ki tudja, lehet egyszer kipróbálom, egy fül ide, vagy oda, egy ideig nem mehetnék dolgozni, de amúgy semmi probléma nem lenne belőle, úgyis visszanő. A kérdését hallva elgondolkodom, hiszen ha most Huntert mondom, akkor valószínűleg a hímben keltek vele félelmet, vagy nem biztos, ki tudja, de a múltkori találkozójuk után nem tudom, hogy viszonyul a másik Tarkhoz. Ha viszont Darrent mondom neki, lehet semmit sem árul el neki a név, szóval… ~ Nem fogom elárulni, mert nem szeretném kínos helyzetbe hozni az illetőt ~ adok végül választ, mert akármennyire poénnak tűnik az, hogy mondjuk Huntert mondom, mégsem hoznám kínos szituációba, hogy a hím elkönyveli magában a barátomat egy olyan személynek, aki nem képes elfogadni, hogy egy fogadásban veszít. Így a tisztességes. ~ Szia Egon, örülök, hogy megismerhetlek ~ csapok lomhán a farkammal és mit ad Isten, egészen véletlenül a hím fenekén puffan a farkam, de úgy teszek, mintha én magam észre sem vettem volna a dolgot. ~ Még akkor is, ha ilyen kacifántosan indult. Én Joana volnék ~ mutatkozom be magam is, kezet nem tudunk rázni, úgyhogy csak a fejemmel biccentek egy aprócskát, lévén eléggé összehúzódtunk, így ránézni sem igazán tudok, mert akkor el kellene húzódnom tőle. ~ Éhes vagy? ~ teszem fel az ominózus kérdést, hiszen mégiscsak vadászott, ha pedig így van, akkor szívesen segítek neki, szimpatikusnak tűnik és akármennyire jó móka volt, mégiscsak miattam úszott el a lakomája, ráadásul nyomorék - bocsi -, én pedig nem vagyok szívtelen szuka, úgyhogy ez a legkevesebb. Bár akkor fel kell állnunk és a kis idilli összebújásunknak is vége szakad, de majd a hím eldönti, mit szeretne jobban.
- Már vették meg előlem az utolsó normális gabonapelyhet, szóval az szerintem ugyanebbe a kategóriába esik – mondta könnyedén. Egyébként biztos ijesztették már el a zsákmányát, zajjal és egyéb más dologgal. Konkrétan vérfarkas még nem igazán, persze az is előfordulhat. Fene emlékszik mindenre, ami eddig történt vele. Talán erre az esetre sem fog emlékezni száz év múlva, már persze, ha megéri azt a kort. – Szeretem a sült kacsát. Ha sütsz nekem, akkor elfogadom, de amúgy nem tartozol semmivel. Véletlen volt, hogy pont erre futottál. Nem tudhattad. – Egon teljesen őszintén beszélt. Nem várt kárpótlást, és inkább a támadóra próbált koncentrálni, és remélte, hogy ezzel sikerül lenyugtatni a nőstényt. Szívesen vette volna, ha képes a pánikmentes gondolkodásra, akkor talán nem fognak mindketten fűbe harapni. Egon kedve kezdett sokkal jobb lenni, ahogy a nőstény beavatta a kis fogadásba. Érezte, ahogy közelebb bújik hozzá, ami roppant kellemes volt a hideg téli éjszakában. - Adok-kapok, jelleggel vagytok? – hangja vidáman csengett a másik elméjében, ettől eltekintve nem szerette volna, ha leharapják újdonsült oldalmelegítőjének a fülét. Így gondolatban azon töprengett, hogy mivel lehetne a másikat kiengesztelni. A nőstény nem akarta elárulni a barátját, amit Egon furcsállt ugyan, de ráhagyta. Elvégre, ha nem talál rájuk, akkor a titka meg lesz őrizve, ha meg rájuk talál, akkor Egon be fogja tudni azonosítani szagról később, ha most nem is mutatkozna be illedelmesen, csak egyszerűen lerángatná a nőstény egyik fülét. - Hát, te tudod – közölte egyszerűen. Fejét a mancsaira hajtotta és mélyeket lélegzett, közben elgondolkodott, hogy itt hagyja-e a lányt, hogy vadásszon egyet, de nem akaródzott neki elhagyni a kényelmes fészket. A nőstény farka Egon farának ütődött, amikor bemutatkozott ő is, bár ez nem igazán tűnt fel neki, éppen csak tudomásul vette, ennek ellenére fejét finoman a másik farkas pofájának nyomta. Nem okozott vele fájdalmat, éppen csak játékos megnyilvánulás volt a részéről. - Örvendek – közölte a dörgölődzéssel egyidejűleg. – Joana. – A vezetéknevét nem tudta, de nem valószínű, hogy túl sok Joana szaladgálna a lakban, ráadásul szagról már biztosan felismerné emberi alakban is. A lány aprót biccentett felé, bár inkább érezte, mint látta, mivel nem a nőstény felé figyelt, hanem a bokrok alját kémlelte. Igaz, már nem igazán keresett semmit, csak jólesett neki fejét pihentetni a mancsain. - Egy kicsit – mondta határozatlanul. Ő maga sem tudta, hogy éhes-e vagy sem. Igazából nem érezte magát éhesnek, nyilván a stressz miatt, amit alig öt perce átélt. Egy félóra múlva, lehet farkaséhes lesz, de addig is nem akart nagyon mozdulni a meleget adó Joana mellől. – De szerintem nem kéne vadásznunk most – Egon legalábbis úgy gondolta, hogy a nőstény vadászni szeretne. Egon viszont nem szeretett volna vadászni. Egyszerűen, csak kuporodni szeretett volna még itt vagy félórát, a békés, havas rengetegben. – Ha zajt csapunk, akkor felhívhatjuk a barátod figyelmét magunkra és nem biztos, hogy le tudom beszélni arról, hogy leharapja a füled. Ha meg eltelik egy kis idő, lehet magától le is higgad. Bár én nem ismerem őt, de előbb utóbb mindenki leszokott nyugodni. – Egon úgy érezte, érvei elég logikusak, hogy Joana ne akarjon vadászni menni. - Egyébként neked mi a vérvonalad? – kérdezte kíváncsian. Nem igazán volt eddig fontos számára, viszont most már nem voltak életveszélyben, maximum fülveszélyben, így előtérbe rándult kíváncsi természete. Szerette tudni, kitől mire számíthat. Ha csatába keverednek jobban egymás segítésére tudnak lenni, ha tudják a társuk képességeit. – Én mártír vagyok. És bár a füled leharapását nem tudnám átvenni, ha lesz esetleg sérülésed, szívesen segítek – Egon biztosra vette, hogy előbb-utóbb lesznek sebesülései, nem a barátjára gondolt elsősorban, hanem teljesen tőle függetlenül. Így jó, ha tisztában van Egon mártír vonalával.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
A választ hallva valami furcsa, nevetésszerű dolgot hallatok, mindenesetre tetszik a hím hozzáállása, miszerint nem érintette túl mélyen az, hogy elriasztottam a vacsoráját. Nyilván nem örülne annyira, ha kiderülne, hogy szándékos volt, de amiről nem tud, az ugyebár nem is fáj neki. ~ Mázlid van, mert egészen véletlenül isteni kacsát sütök ~ nevetős a hangom, a szavakat pedig teljes mértékben komolyan gondolom, ha már szakácsként dolgozom és imádok főzni, akkor evidens, hogy a sült kacsám is finom. Na jó, annyira nem biztos, de szerintem jó. És szívesen sütögetek a hímnek, ha úgy van, mert szeretek a konyhában sürgölődni. És akkor már meghívnám Huntert is, hogy teljes legyen a kép és mindenki boldog legyen. Bár az lehet megint szemétség lenne, én mindenestre ugyanolyan jól szórakoznék. ~ Pontosan, ahogyan mondod! ~ reagáltam a hím válaszára ~ Különös barátság a miénk, sok más őrültséget is csinálunk az ilyenek mellett. Ha most emberi alakban lennék, egészen biztosan megvonnám a vállam, ez a része teljesen igaz, valóban sok őrült dolgot képesek vagyunk leművelni, de részemről teljesen rendjén van így a dolog. A megjegyzésére nem is reagáltam, valóban én tudom és nem akarom, hogy más is belekeveredjen ebbe a kis csínytevésbe és esetleg rajta csattanjon majd az ostor. Teljesen jó ez így. A játékos megnyilvánulást érezve gondolatbeli mosolyom még szélesebbre váltott, micsoda kis aranyos, meghitt pillanat most a miénk! Különösebben nem reagálok, csupán a pofám mozdítom, hogy még inkább a hím fejének nyomhassam, ezzel is jelezve, hogy kedvemre való az aprócska gesztus. A vezetéknevem elárulását nem éreztem szükségesnek, elvégre ő sem mondta el a sajátját, másrészt pedig egy falkában élünk és amúgy sem tudok más Joanáról a falkában. A kérdésemre adott választ hallva nem tudom eldönteni, hogy Egon most mit szeretne. Elég határozatlannak tűnt a válasz, úgyhogy nem is reagálok, inkább csak figyelek, miként folytatja a szavakat, merthogy biztosan lesz folytatás, amit hamarosan meg is kapok. Már épp mondanám, hogy egyetértek, hiszen számomra is élvezetes ez a kis összebújás, de aztán hosszabban elkezdi kifejteni, miért is nem tartja okos dolognak a vadászatot. ~ Nahát, milyen kedves tőled! Megpróbálnád lebeszélni a fülharapásról a kedvemért? ~ kérdezem vissza továbbra is vidáman, a gondolat amúgy igazán kedves és melengeti szívemet, ha a valódi okot tudná, lehet nem így állna hozzám, de ezzel nem foglalkozom. ~ Persze, idővel ő is lenyugszik, főleg akkor, ha nem talál rám. Szóval pártolom az ötletet, hogy maradjunk még, igazán kellemes itt heverészni. Bízom benne, hogy nem csak én ítélem meg így a dolgot, pontosan emiatt merek hangot adni annak, miként is vélekedem erről az összebújásról. ~ Sangilak leszármazottait gyarapítom ~ osztom meg vele az információt, hiszen miért ne tudhatná ~ De a barátaimon nem igazán szeretem kamatoztatni a vérvonal adta képességeimet.. ~ fűzöm hozzá ezt is, mielőtt azzal állna elő, hogy akkor tulajdonképpen miért félek én bárkitől, hiszen elég idős vagyok, ráadásul Muszkli. ~ Nahát! Ez igazán kedves tőled ~ őszintén csengenek a szavak, még el is lágyulok kissé ~ Jelen pillanatban nem szeretnék sérülést, szóval kucorogjunk még itt egy kicsit, de ha a jövőben bármiféle problémám adódna, már tudom, kit kell megkeresnem. Nem mintha nem lennék bőven elégedett azzal, amit a gyógyítók csinálnak, hiszen soha nem voltak túl nagy elvárásaim, sőt, szeretem érezni a fájdalmat, de ez mindenképpen olyan tudás, ami jó, hogy a birtokomban van, nem csak azért, hogyha nekem lenne rá szükségem, de ha úgy adódik, hogy Mártír kell, akkor tudom, hogy kit kell hívjak. ~ Mesélj, milyen a falkában? ~ teszem fel a kérdést, hiszen ha már amellett döntöttünk, hogy maradunk, akkor ne csak szótlanul heverésszünk egymás mellett, bár az ellen sem lenne kifogásom, de mindig is inkább a cserfes típusok közé tartoztam, most pedig nagyon jó lehetőségünk van, hogy kicsit jobban megismerjük a másikat. [/i][/i]
A nőstény fura hangot hallatott, talán nevetésnek szánta, de igen bizarra sikeredett. Ettől eltekintve Egon örült, hogy kezd feloldódni a pánikból. Válaszára kimondottan felvidult, és egy pillanatra felkapta a fejét, majd amennyire csak tudott a nőstényre nézett. Bár elhelyezkedésük miatt ez elég nehézkes volt. - Tényleg? – kérdezte, miközben a sült kacsa szaga és íze szétterjedt elméjében. – Hát, akkor, ha… van kedved süthetsz – mondta kicsit bizonytalanul, hiszen az imént, még úgy volt, hogy nem tartozik semmivel. – De nem kényszer, egyáltalán. Szóval nem muszáj, csak hát az van, hogy a kacsát nagyon szeretem – a sült kacsát jobban szerette az emberhúsnál, és bár nem fordult vele túl sokszor elő, de mentette már meg egy család életét az, hogy a sütőből épp kedvenc ételét vette elő az anya. Igaz az életüket nem vette el, viszont a sült kacsát lenyúlta, valamint ráadásnak még egy üveg bort is. Persze megégette a kezét a forró tállal, de ez abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelte. - Kellemes kapcsolatnak hangzik – mondta őszintén, bár a füllerágást nem tartotta épp annak, de a többi része, biztos remek lehet. Egon előadta a maradás melletti érveit, persze azt nem tette hozzá, hogy kellemesen érzi magát, a nőstény társaságában, bár ehhez még csak farkas érzékek sem nagyon kellettek, hogy Joana ezt könnyedén kiszúrhassa. Mindkettejük mozdulatai játékosságról árulkodtak, és Egonnak felettébb jólesett, hogy a fejdörgölődzés nem maradt reakció nélkül. - Persze, megtenném, lehet nem sok eredménnyel, de legalább akkor már kettőnkre haragudhatna, és talán belátná, hogy nem bírna el velünk – az érvelés elég stabil volt, persze függött a fickó erejétől is, de azért két vérfarkasnak nekimenni egy számára balul kiütött fogadás miatt, elég merész dolog lenne. Legalább annyira, mint kiállni egy macskáért a küzdőtérre és elveszteni egy mancsot. Viszont Gyagyás az övé volt, és nem is akarta bántani, de Prémvadász félreértette. Persze kár most már ezen rágódnia, remélte, hogy Joana barátja nem lesz olyan fafejű, mint amilyen Egon volt. – Nagyszerű, akkor maradjunk. Egyébként szerintem is kellemes – közölte vidáman, bár Joana ezt már nyilván sejtette. - Micsoda? – kérdezte tettetett zavartsággal – A bornak is van már vérvonala? Ja, várj csak, az a sangria – játszotta a félretájékozottat. Hangja élénk vidámsággal csengett a másik elméjében. Remélte Joana kedveli az hülye poénokat. – Na, igen, speciel a te vérvonalad nem jó, ha a barátokon csattan. Amúgy szerinted tényleg léteztek? Mármint az alapítók? Csak mert életem során tucatnyi változatát hallottam a történetnek, és akkor nem számolom bele azokat, amelyek teljesen marhaságnak hatnak. – Egon teljesen szkeptikus volt eredetük terén, és nem is igazán hitte, hogy a vérvonal fejek valóban léteztek. Szerinte inkább az idők során változásokon mentek át, és így alakultak ki a vonalak. Nyilván sokkal régebbről erednek a vérfarkasok, mint azt a történetek mesélik, csak az évszázadok elhomályosították. - Helyes, szívesen segítek, bár remélem nem kerül rá sor – hangzott a válasza, bár ez így elég hülyén vette ki magát, ezért inkább pontosított. – Mármint nem az átvételre, hanem a sérülésedre érettem, hogy remélem nem kerül rá sor – Egon inkább befogta és élvezte a nőstény nyújtotta meleget, és a meghitt kuporodást a bokor tövében. Már szinte egyáltalán nem tartott attól, hogy Joana barátja rájuk találna. Szagról persze követhetné, de nyilván átrohant Joana egy be nem fagyott patakon, vagy lehet az üldöző eleve rossz irányba indult. - Hát az első két hét jó volt – töprengett visszaemlékezve. – Aztán volt egy kis összezörrenésem Prémvadásszal. Gondolom hallottad, hogy leharapta a kezem. Persze megérdemeltem, azt hiszem – kellemetlenül ismerte el a tark igazát, de nyilvánvalóan Egon hibája volt, hogy kézletépésig fajult a dolog. Fejet kellett volna hajtania előtte, és hagyni, hogy egész egyszerűen elvigye Gyagyást, amit egyébként így is megtett. – De összességében szerintem jól jártam, hogy csatlakoztam. A tagok többnyire kedvesek és nem nagyképűek. Ráadásul nem akarták hátrányos helyzetemet valamilyen módon kihasználni. Szóval örülök, hogy itt lehetek.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Igen, teljes mértékben így van. Tudod, szakácsként dolgozom ~ adom ezt is a hím tudtára. ~ Bár lehet nem kellett volna elmondanom, akkor sokkal hatásosabb lett volna, hogy finom kacsát sütök ~ továbbra is nevetős a hangom, igazándiból egy cseppet sem számít, hogy tudja-e a hím, hogy mi a foglalkozásom, de akkor lehet nagyobbat ütött volna a finom kacsa. ~ Ne viccelj, imádok sütni-főzni, szóval az ilyen számomra abszolúte nem kényszer. Szívesen sütök neked ~ bököm meg a fejemmel a hímet, nem kell tovább mentegetőznie, én igazándiból bárkinek szívesen sütök, főzök, aki megkér rá, hiszen szeretem, az ilyesmi tényleg nem kényszer. ~ Bizony, hogy az. Imádom a fiúkat, tényleg, úgy, ahogy vannak. Mondjuk fura, a hímekkel általában sokkal jobban kijövök, fogalmam sincsen miért ~ emberi alakomban most jönne el a pillanat, hogy vállat vonva kezdjem el rágcsálni a szám szélét, mintha a megoldásom töprengenék. ~ Lehet csak azért, mert a farkasom is hímek között nőtt fel, nem tudom. Nem is tudom, miért osztom ezt meg a hímmel, de ha már itt „ragadtunk”, akkor beszélgessünk valamiről, ráadásul szimpatikusnak tűnik, túlzottan amúgy sem avatom be a múltamba, ahhoz még túl friss a kapcsolatunk, de ennyit bőven tudhat. ~ Igazán kedves tőled és habár remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, azért köszönöm. Jól esik a tudat, hogy kiállnál mellettem ~ őszintén csengenek a szavak, hiszen ez már csak így van, szerintem bárkinek jól esnének az ilyen szavak, mint amiket most én kaptam a hímtől. Kuncognék, ha tudnék, ezért ismét csak valami fura hangot hallattam, amikor közölte, hogy szerinte is kellemes itt lenni. Bár ezt eddig is tudtam, illetve éreztem, de sokkal jobb így, hogy ki is mondta a szavakat. Legalább egyet értünk, azért ez is nagy dolog. Nem értem, miért a zavart kérdés, aztán a választ hallva elengedem a fejem, mely tompa puffanással ér földet a puha hóban, némi porhót kavarva fel. Az asztalfejelést láthattuk, farkas módra, merthogy ez a poén igencsak fájdalmas volt. ~ Hát, Egon, ez eléggé fájdalmas poén volt, de tetszett! ~ fűztem még gyorsan hozzá, nehogy azt higgye, nem volt kedvemre való. Én is szoktam buta poénokkal lövöldözni, szóval egyáltalán nem gázos a dolog, sőt, kifejezetten tetszett, bár ha így folytatja, akkor lehet, hogy hamarabb elfáradok, mint úgy általában. ~ Hm, ez egy igazán jó kérdés. Szerintem léteznek. Mikor még totyogó farkas voltam, sokszor gondolkodtam el ezen, mivel a Teremtőm elég sokat mesélt nekem. Ő nagyon képben volt ezekkel a dolgokkal és azt mondta, hogy aki őt beharapta, az maga Sangilak volt, a Muszklik vérvonalának feje. Persze ilyenkor volt, hogy szimplán elnevette magát, merthogy elég érdekes volt a hím, aki őt beharapta. Azt mesélte róla, hogy eléggé büszke volt és nagyra is tartotta magát, szóval simán lehet, hogy csak játszotta a dolgot. Bár nem hinném, hogy egy farkasnak volna annyi vér a pucájában, hogy egy Vérvonal Alapítónak adja ki magát… Anno sokat töprengtem ezen, aztán volt sokkal jobb dolgom is, minthogy ezzel foglalkozzak. Igazság szerint én elhiszem, hogy a vérvonalbeli nagyapám az maga Sangilak és ez a maga módján igencsak megtisztelő dolog, de túlzottan soha nem másztam ebbe bele. ~ Amúgy sem érdemes már szerintem ezzel foglalkozni, hiszen feltehetőleg már mind halottak ~ zárom le ezt a témát a magam részéről, nem is szeretném jobban bolygatni a dolgot. Abba a sok bitangerős kóborba, akik több, mint egy éve portyáznak errefelé, már bele sem gondolok, nem hogy idekössem őket. Felesleges ezen kattogni, véleményem szerint akad rengeteg más olyan dolog, ami miatt főhet a fejünk. ~ Tark vagyok, Egon. Az életvitelemmel járnak a sérülések, olykor bizony elkerülhetetlenek. És nem bánom, mert szeretem, ez az életem ~ teljes átéléssel beszélek erről, őszinte minden egyes szavam. Harcos vagyok, tényleg ez a mindenem, inkább ezt vallom a „foglalkozásomnak”, mint a szakácskodást. A falka az első, utána jöhet minden más, beleértve saját magamat is. ~ Nem csak hallottam, láttam is az esetet. Bevallom neked őszintén, akkor kicsit csalódott voltam, hogy nem tépte az egész karodat, de így, hogy megismertelek, örülök, hogy megúsztad ennyivel ~ ezúttal is teljes mértékben őszinte vagyok, ha pedig besérül azon, hogy mit gondoltam az ominózus eseményt szemlélve, akkor így járt. Bár bízom benne, hogy nem így fog történni, kár volna, ha emiatt menne fuccsra a kialakult kapcsolatunk. ~ Ennek nagyon örülök, tényleg. Remélem te is megtalálod itt a helyed, nekem sikerült ~ néhány bíztató szavacska, mert lehet, hogy a kezdet nehéz, de ha összességében pozitív a falkáról kialakult képe, akkor semmi probléma nincsen, szerintem legalábbis. Nekem nem volt, lám, már nem is tudom, mióta élek a falkával, de nagyjából olyan ötven lehet az annyi. ~ Tényleg, egyébként merről jöttél ide? És miért pont ide? ~ teszem fel a további kérdéseimet, mert tényleg érdekel a hím és kíváncsi vagyok, mi történt vele, mi késztette, hogy pont ide jöjjön és miért is telepedett le. Kíváncsi természet vagyok, ha elege lesz a kérdéseimből, akkor bizonyára úgyis szólni fog.
Egon felvidult a hír hallatára, bár nem igazán hitt abban, hogy szakácsként sokkal finomabb lehet a kacsa, hiszen a sült kacsa mindig finom, de azért örült neki, hogy professzionális kezekbe kerül a vacsorája. - Ez elég jó hír, de nem baj, hogy elmondtad, annyira nem szeretem a meglepetéseket – hangja vidám volt, és már alig várta a szépen megérdemelt kacsáját. – Az nagyszerű lenne, köszi. – Nem gondolta, hogy a mai találkozás egy új ismeretségen kívül más előnyökkel is járhat, és most mégis fog kapni egy íncsiklandó sült kacsát, igazából a semmiért. Kezdett igazán jó kedve lenni. A nőstény fejével Egon felé bökött, aki egy kedves, gyengéd mozdulattal viszonozta azt. - Meglehet – mondta Egon, bár sokat nem tudott a témáról, hogy ez mennyiben befolyásol bármit is, de ha a nőstény így gondolja valószínűleg így is van. - Igazán semmiség – legyintett volna Egon, ha lett volna mivel, így viszont csak kushadt a földön, és élvezte a másik farkas melegét, valamint a bundán keresztül eljutott szívének dobolása is hozzá. A kettő együtt olyan remek kombinációt alkotott, hogy ne akarjon egy évszázadig se elmozdulni a helyéről. Egon hülye poénjára a nőstény fej földre eséssel válaszolt, amit a hím úgy értelmezett, hogy Joana kedveli az ilyen jellegű poénokat, bár nem sokkal később válaszolt is rá. - Ennek örülök – húzta farkas pofáját széles „vigyorgásba”. – Azért reméltem, hogy nem sértettelek meg vele. Azt igazán nem szerettem volna. Egon nem hitt Joanának, vagyis nem neki nem hitt, hanem annak, hogy a teremtője beharapója valóban Sangilak lett volna. Számára inkább tűntek mitikus kitalációknak, mint például a világfa, vagy az istenek, mint ténylegesen létező, lélegző élőlényeknek. - Ha elég idős hozzá, hogy elhitesse a többiekkel, akkor biztos remek szórakozás lehet, valakinek ezt kamuzni – Egon inkább töprengő, mint bíráló hangnemet ütött meg, és még látszólag ő is elbizonytalanodott egy kicsit. – Bár igazából nem tudom, de szerintem csak kitalációk. Persze, lehet, hogy tévedek – megvonta volna a vállát, de miért is ne? Mancsát a földre tapasztva, felsőtestét lejjebb tornázta, hogy vállai kicsit felpúposodjanak. Na, igen, nem volt az igazi, és többször meg is ismételte. Lehet szegény Joana azt fogja hinni, hogy idegrohama van. - Nyilvánvalóan – jegyezte meg Egon, ha valaha léteztek is, amiben egyébként nem is hitt, bizonyosan már a föld alatt vannak évszázadok óta. Élvezte az esti nyugalmat, és hogy már biztosan senki sem fog az életükre törni, maximum egy szócsatában kell majd helyt állnia. - Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve Egon. Azt megértette volna, ha egy egyszerű falkatag rettegett volna úgy a bokorban, mint ahogy Joana néhány perccel ezelőtt tette, de egy tark? A legrosszabb azonban az volt, hogy nem érezte a hazugság legcsekélyebb jelét sem. Igaz a pajzsuk eléggé fent volt, hogy érzelmeik javát elrejtsék, de az orruk is jelen volt, és Egon orra semmiféle turpisságot nem érzett. – Nem feltételeztem – zárta rövidre a témát hirtelen, egy ilyen egyszerű kijelentéssel. - Te…tessék? – Egon elhűlt teljesen, és egy arasznyival arrébb húzódott, de a testük még mindig összeért. Fejét próbálta a nőstény fejéhez fordítani, hogy lássa az arcát, bár nem tudta minek, hiszen most sem érzett rajta ferdítést, vagy hazugságot. Joana mondatának vége, csak apró zavaros fortyogásként jutott el lüktető tudatába, de valahogy mégiscsak felfogta az utolsó szavakat is, ami könnyített egy kicsit a dolgon. Igazából hálásnak kellett volna lennie a nősténynek, hogy az igazat mondta neki, amire hamarosan rá is eszmélt, és lenyugtatta kissé megszaporodott szívverését. – Bocs – kért elnézést, kissé letörtebb hangon, de visszahelyezkedett előbbi állapotába. – Valószínűleg én is így éreztem volna fordított esetben. Meg egyébként is, már nem is fáj – Egon hamar rendbe szedte magát, és már újra a nőstény mellett kuporodott, de hangulata egy időre sötétebb vizekre evezett. Nem Joana miatt, inkább a szégyenérzet miatt, ami elöntötte lényét. Alulmaradt egy olyan csatában, amit saját maga kezdeményezett. Mindenestre nem akarta ezzel elrontani mindkettejük hangulatát, így próbálta elhessegetni az érzést. - Reméljük – mondta visszafogottabb stílusban, mint akár azt csak két perccel korábban tette volna. - Ó, hát én Berlinből – kedve kezdett normalizálódni, és egy kicsit fészkelődött is, hogy jobban érezhesse a nőstény bundájának melegét. – Mármint nem a németországi, hanem a New-Hampshire-i Berlinből – tette hozzá, mielőtt azt gondolhatná egy fél világot szelt keresztül, hogy itt köthessen ki. – Igazából nem tudom, nem volt különösebb oka, csak még Alaszkában nem jártam, és ki akartam próbálni a hosszú éjszakák gyönyörét. És te, merről vetődtél ide?
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Lehet, hogy szerinted semmiség, szerintem azonban nem ~ csak azért sem tágítok, persze ennél jobban én magam sem fogom boncolni a témát. Lehet, hogy ő így gondolja, számomra azonban fontos dolog, egyrészt megbízhatóságot sugároz, másrészt önfeláldozást, amit mondjuk egy Mártírtól nem is csodálok, az lenne a fura, ha nem így lenne. No de nem boncolgatom én ezt tovább, inkább élvezem én is a másik közelségét és melegét. ~ Legrosszabb esetben is legfeljebb Sangilakot sértetted volna meg ~ vonogatnám a vállam, így azonban nem megy, úgyhogy csak heverészek tovább. Én mélységesen tisztelem a vérvonalam és szeretem is, ahhoz kevés egy ilyen poén, hogy én robbanjak. ~ Nem tudom, én tisztelem az Alapítókat annyival, hogy nem adnám ki magam egyiküknek sem. Talán nem kell sokáig magyaráznom, ezzel a kijelentéssel bizonyítom, hogy én valóban hiszek az Alapítók létezésében és hiába a sok legenda, tudom jól, hogy nem lehet minden igaz, de az alapokat nagyon is annak vélem. A Teremtőm sokat mesélt, akkor lelkesen, ifjonti hevülettel hallgattam mindent, azóta eszembe sem jutott megkérdőjelezni bármit is. Főleg úgy, hogy Fairbanks-ben vagyunk, ahonnan a farkasok elméletileg erednek. ~ Nézd, fogalmam sincsen. Számomra ez túl hatalmas dolog ahhoz, hogy csak úgy rávágjam azt, hogy valaki kitalálta. Mégiscsak a mi múltunk… ~ bizonytalanodom el kissé, soha meg sem fordult a fejemben, hogy mindez csupán kitaláció lenne és nem is tudom, Egon ezt miből szűrte le, vagy miért jutott erre a következtetésre, lehet jobb is, ha nem mászunk bele mélyebben. ~ Egon? Te mégis.. mit csinálsz? ~ kérdezem nevetős hangom, ahogyan elkezd mellettem tornázni, először azt hiszem valami probléma van, kicsit fel is emelkedem, hogy mellső mancsaimmal és felsőtestemmel nehezedjek rá a hímre, ezzel is lefogva, hogy hagyja abba, amit csinál. ~ Minden rendben? ~ teszem fel a kissé aggódó kérdést, a világért nem szeretném, hogy valami rohamot kapjon itt nekem, mert oké, simán visszacipelem én a lakba, de csúfos vége lenne a kis találkozónknak. Amint lenyugodott, lemászok róla és visszafészkelem magam a helyemre, közelebb kúszva kicsit a hímhez, hogy még inkább érezhessem a belőle áradó meleget. ~ Igen, tényleg ~ válaszolom teljesen nyugodtan. Értem én a csodálkozását, elég meglepő lehet, hogy egy Tark kushadt ennyire félősen a bokor tövében, de hát na, valamit ki kellett találnom. ~ Egyébként meg ne csodálkozz annyira. Néha szeretek kicsit rájátszani a dologra… ~ bököm meg ismét játékosan az orrommal a fejét. Lehet, hogy most jött el a pillanat, hogy teljes mértékben lebukom, de nem számít, nem foglalkozom vele. Nem fogok valószínűleg tovább magyarázkodni, ezért is szeretném inkább terelni a témát. Sejtettem, hogy nem fog túl jól esni neki a dolog, még arrébb is húzódik tőlem. Nem is szólok semmit, nem próbálom védeni magam, elmondtam, hogy most már más a véleményem, nem fogom ismételgetni magam. Csak akkor szólalok meg, amikor elnézés kér. ~ Jajj, Egon, ne kérj bocsánatot! Teljesen érthető a reakciód, valószínűleg én is így reagáltam volna ~ tudatom a hímmel a véleményemet, nekem sem esett volna túl jól egy ilyen bejelentés, én meg lehet neki is mentem volna az illetőnek. Hála égnek ez most elmaradt, Egon még vissza is mászott, aminek azért örültem. ~ Ennek nagyon örülök! ~ teljes mértékben őszintén csengenek a szavaim. Nekem is volt már ilyen jellegű sérülésem, amikor kicsit eldurvult a gyakorlás még farkas éveim elején, de egyszer mindent ki kell próbálni. Nem volt éppen a legkellemesebb érzés, azt be kell ismerjem. Érzem ám a hím felől áradó érzelmeket, pontosan ezért eresztem lejjebb kicsit a pajzsom, hogy nyugodt energiáimmal fonjam körbe, lágyan, alig észrevehetően, de talán sikerül visszahúznom az előbbi kellemes hangulatunkba. ~ Ha letelepedtél itt, akkor bizonyára elnyerte tetszésedet a hely ~ vonom le a következtetést, remélhetőleg nem tévesen. ~ Sokfelé jártál Alaszka előtt? ~ teszem fel a következő kérdésemet. ~ Én Kanadában születtem, egészen pontosan Québec-ben, ott is váltam farkassá. Aztán utazgattam kicsit, főleg Észak-Amerika délebbi részén, aztán ismét Kanada és utána kötöttem itt ki. Körülbelül ötven évvel ezelőtt.
- Jól van, hát akkor egy hős vagyok – hangja éles vidámsággal csengett, és csipetnyi hamissággal, mivel nem gondolta magáról, hogy valóban hős lenne. Sőt, valószínűleg a közelében sem állt annak, hogy ezt a címet kiérdemelje. - A mítoszok, meg nem bánják, ha sértegetik őket – replikázott derűsen. Nem akarta elhinni, hogy van olyan vérfarkas, aki hisz bennük. Persze lelkük rajta, ha jól esik nekik. Saját maga még a mártírok atyjában sem hitt. Miért is hitt volna? Számára inkább tűnt a trollok és a mártírok vérvonala olyasminek, ami egy tőről fakadt, és később vált ketté. Talán valakiben megdarwinozódott valami és átalakultak a képességei. Lehet, nem közvetlen benne, hanem egy beharapottjában, de valahogy Egon így tudta csak elképzelni a dolgot. Valószínűleg régen, rettentően réges-régen nyilván csak egyfajta volt, aztán az osztódott szét jó néhány ágra. - Én sem adnám ki magam, bár nem is tudnám. Legalább öt-hatszáz évesnek kéne lennem, hogy sikeresen elhitessem valakivel, hogy tényleg az vagyok, akinek mondom magam – bár nem rajongott az alapítók témakörért, ezért nem is bánta, hogy lehet hitelesen alapító. Elméjében az öregek által mesélt történetek keringtek, aminek valószínűleg a fele sem igaz. Talán fiatal kölyökkorában, még hitt is bennük valamennyire, de ahogy teltek az évek, és egyre több, egymással homlokegyenest eltérő mesét hallott, már csak mosolyt színlelve hallgatta, de egy szót sem hitt el belőlük. - Igazad lehet – közölte színlelt egyetértéssel Egon. Persze, nem értett vele egyet. Egon belekezdett a vállvonogatásba, de úgy látszik nem nézhetett ki túl egyértelműen, mivel a nőstény mellső lábával és testsúlyának bevetésével meg szerette volna akadályozni a testbeszéd kivitelezésében. - Minden rendben. Leszállhatsz rólam – kérte kedvesen. – Csak megpróbáltam megvonni a vállam. De, ezek szerint a jövőben ezt hanyagolnom kéne – valószínűleg ez volt estéjének legfényesebb ötlete. - Rájátszani? Akkor nem is féltél annyira? – kérdezte kissé meghökkenve, de nem igazán érezte, hogy ezzel őt akarta volna becsapni. Inkább lehet, csak barátjának a lelkére próbált ijedtségével hatni, hátha mégsem akarja majd a fülét leharapni. Azét egy fül elvesztés az komoly dolog. Sapkában lehet csak emberek között járnia. Bár be is fáslizhatná, és odalehetne tenni, mondjuk egy darab fát, és azt hazudni, hogy leütötték baseballütővel. Biztos rengeteg együttérzést is kapna, meg lehet még egy halom ajándékkal is ellátnák. Nem esett túl jól neki persze, de megértette, ráadásul még egyből kedveskedett is neki, mégsem tudta teljesen hidegen hagyni a dolog, de aztán végül csak visszatelepedett eredeti pozíciójába. - Tényleg? Ezt jó hallani – őszintén mondta. Nem szeretett haragot, vagy sértettséget tartani farkasokkal, mert az semmi jóra nem vezet, és egyébként is a falkaösszetartás életeket menthet, így az előbbre való, minden személyes érzelemnél. Érezte a nőstény farkasának megnyugtató jelenlétét, aminek igazán örült. Kellemesen körbefonta és nyugtatgatta. Jól esett volna neki álomba szenderülni így. - Tetszik, sok az erdő, és mindig szerettem caflatni a vadonban. Na, lássuk csak – hangja töprengő volt. – Először is angol vagyok, szóval a szigetországban születtem. Aztán voltam a Német Birodalom területén egy ideig, aztán elég sokat időztem Itáliában. Voltam Franciaországban az első világháború alatt. A görög szigetvilágot is megjártam, de a hajóutat szinte végighánytam. Nem való az értelmes farkasnak – fejét hitetlenkedve csóválta, hogy ennek ellenére tud tengerész vérfarkasokról. Fogalma sem volt, hogy bírják de, ha nekik jól esik, hát csinálják. – Voltam még Dél-Amerikában, Észak-Amerikában, és aztán kikötöttem itt, a legészakibb Észak-Amerikában – Egon egy időre eltöprengett, de nem jutott más eszébe, aztán hirtelen beugrott neki. – Ja, meg voltam Indiában is. Egon hallgatta a nőstényt, és kicsit meghökkent rajta, hogy még csak az Amerikai kontinensen járt, vagy csak azt mondta el neki. – Még nem is jártál Európában? – európaiként talán kicsit elfogult volt. – Pedig igazán szép hely. Sok érdekes látnivalóval. Mondjuk Amerika is csodás kontinens, nem arról van szó, csak nyilván mindenki az otthonát szebbnek tartja. – Hangulata vidám volt. Megint jól esett a hóban kuporodni, és egymást melegíteni. – Ötven éve? Az jó hosszú idő – nem tette hozzá, hogy ő sohasem merne ennyi időt egy helyen tölteni, igaz ennek is megvannak előnyei falkaszinten. – Amúgy van családod? – kérdezte békés érdeklődéssel a hangjában.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Élvezd ki, hogy kiérdemelted a címet ~ bököm meg ismét picit, ezúttal a vállammal csupán, mintha ezzel helyettesítenék egy emberi alakban történő kacsintást, vagy játékos vállba bokszolást. Hangomban továbbra is vidámság csendül és habár nem szeretném a hímet megsérteni, bizonyára ő is érezheti, hogy számomra azért ennél több kell, hogy valakit hősnek tituláljak. A mostani alkalom azonban kivételes, ha nem is tart sokáig, egy ideig azért még élvezheti a címmel járó tiszteletet, véleményem szerint egészen addig, amíg fel nem kelünk innen. ~ Csak vigyázzunk… ~ fogom suttogósra a hangom ~, mert tudod, itt még a falnak is füle van. Jelen esetben a fáknak, ami meg csak még horrorisztikusabb, szóval.. ~ be sem fejezem a mondatomat, nem hiszem, hogy szükséges lenne. Amúgy is csak viccnek szánom, én nem fogok sértegetni semmiféle Elsőt, pláne nem a sajátomat, még akkor sem, ha talán nem is léteznek. Inkább elképzelek egy fát, amint hegyezi a fülét és hallgatózik. Hegyezi a fülét, hát ez jó… ~ Simán gondolhatnám, hogy annyi éves vagy, csak jól álcázod magad ~ jegyzem meg mellékesen, persze ezúttal is érezheti a hangomon, hogy közel sem gondolom ám komolyan a dolgot. Nem szeretnék komolyabban belemenni ebbe az Alapítós históriába, hiszen véleményem szerint igazak a történetek, persze minden csak legenda, így Egon állítása is megállja a helyét. Vitázni azonban nincs most túl sok kedvem, így jobb is, hogy terelődik a téma. Egon elkezdi vonogatni a vállait, mert hogy már ezt is tudom! Tényleg nem jöttem volna rá, hogy mit csinál, amikor azonban közli, hogy minden rendben és megkér, hogy szálljak le róla, minden habozás nélkül megteszem és visszakucorodom az előbbi pozícióba. ~ Áhááá! Így már világos. Lehet, hogyha szemből néztem volna, akkor rájöttem volna, mit szeretnél. Így, oldalról azonban csak úgy tűnt, mintha valami rángásod lenne. Már ne haragudj a feltételezésért… Nem degradálom le, közel sem, a farkasoknak amúgy sem lehetnek ilyesmi betegségeik, azzal azonban egyet értek, hogy lehet nem kellene ezzel a jövőben annyit foglalkoznia. De tényleg, lehet, ha más szögből látom a dolgot, egyből leesik, mi akart az lenni. Sebaj, talán majd legközelebb. ~ Nem, nem féltem annyira. Tark vagyok, Egon, álltam már sokkal félelmetesebb dolgokkal is szemben, mint az egyik barátom. Ez csupán megtévesztés volt. Ha tudnám, most én vonnám meg a vállam, ezzel is jelezve, hogy annyira nem is lényeges a dolog, nem szeretnék túlzottan belemászni, hiszen felesleges. Kíváncsian és izgatottan hallgatom azt, hogy mennyi helyen jár és bevallom derekasan, igencsak tátom a számat is. No és irigykedem is, hogy volt lehetősége ennyi helyen járnia, sajnos nem mindenkinek adatik meg az ilyesmi. ~ A világháború alatt? Harcoltál is? ~ kérdezek kíváncsian, nekem nem volt részem ilyesmiben, érdekel a múlt, az, hogy mi történt másokkal. ~ A hajóútról nem tudok nyilatkozni, nem igazán szálltam még tengerre. Inkább a repülős fajta vagyok. Eddig mindössze kétszer ültem repülőn, egyszer Oroszország felé, egyszer pedig amikor hazajöttem. Nem viszem túlzásba, tudom jól, nem is akarom. Most még legalábbis. ~ Egek, akkor eszméletlen sok helyen jártál! ~ őszinte csodálkozás ül a hangomban, ahogyan némi irigykedést is érezhet a hím, hiszen nekem is vannak álmaim, szívesen látnék egyszer kicsit világot, érthető, hogy fáj a fogam mindarra a sok helyre, ahol Egon már járt. ~ De, jártam már. Viszont csak Oroszországban és oda is csak azért mentem, mert szükség volt rám ~ ennél jobban ebbe a témába sem másznék bele, hiába az együtt heverészett idő, akkor sem igazán ismerem a hímet, az a dolog pedig olyan, amiről nem fogok mindenkinek beszélni. ~ Azt elhiszem! Szeretnék is eljutni egyszer oda, szívesen megnézném Párizst, biztosan elragadó lehet. Ezen kívül persze nyilván még rengeteg csodás látnivalója van Európának, de bevallom, nem vagyok túl tájékozott arrafelé ~ számomra nincsen szégyellnivaló ezen, hiszen nem jártam arra, mindig is Amerika volt az otthonom, érthető, hogy inkább ide húz a szívem. ~ Így van, ötven én. Valóban nem kevés idő, de hidd el, gyorsan repkednek az évek, pláne egy ilyen falkával ~ szeretek itt élni, nem is lennék képes letagadni, minden egyes szavamból ez érződik. ~ Nekem a falka a családom, én már ide tartozom, nekem ez itt az otthonom. Ezen kívül él még egy vérvonal testvérem Oroszországban, hozzá utaztam el négy évre nem is olyan régen ~ szeretettel beszélek a falkáról, erről a helyről, mert tényleg otthonomnak érzem. A sok kóborlás és vándorlás után itt éreztem először, hogy igen, nekem itt a helyem. ~ Cseverésszünk még, vagy inkább tömjük meg a bendőd? ~ teszem fel végül a kérdést, én ezer örömmel heverészek még itt, a hímmel összebújva és beszélgetve, nem hiszem, hogy gond lenne a témaválasztással, de nem is akarom feltartani a hímet, vagy megfosztani a vacsorájától. Mondjuk már megtettem, de felajánlottam a segítségemet, hogyha elfogadja, akkor vadászok vele együtt, hogy hamarabb megvacsorázhasson. Mégiscsak én ijesztettem el a kecskéjét, bár ennek szándékosságáról nem kell tudnia.
Egon, bár nem igazán érezte magát hősnek, sőt tudta, hogy nem az, ettől eltekintve jóleső érzés fogta el, hogy a nőstény hozzájárult a cím viseléséhez. – Rendben – közölt ennyit csupán és játékosan ellentartott, amikor Joana vállával meglökte. - Remek elgondolás, aztán jönnek az Entek a Gyűrűk Urából is igaz? Remélhetőleg nem fognak orknak nézni minket – persze nem tudta, hogy Joana ismeri-e a történetet, vagy egyáltalán szokták-e érdekelni a világ valóságától elrugaszkodott mesék, bár nyilvánvalóan vérfarkas léte miatt, talán kicsit nyitottabb a fantázia szüleményeire, mint egy közönséges ember, bár lehet, hogy nem szereti ennek ellenére. Egon minden vérfarkasos filmet látott, amire rá tudta mancsait tenni, és nem kerülte el figyelmét. Persze nem mindegyiket élvezte. Az Alkonyat sorozatot csak hat üveg whiskyvel tudta végigszenvedni, hogy aztán kiderüljön, hogy nyilván nem vérfarkas állt a film elkészítésének hátterében, mert valószínűleg sírógörccsel egybekötött idegzsábát volna a farkasok idiótaságán. Bár néhány elem volt benne, ami zavaróan hasonlított saját magukra, például a telepatikus kommunikáció, de Egon egy vállrándítással elrendezte, és véletlen egybeesésnek könyvelte el. – Mert akkor a barátod lesz a legkisebb bajunk, mivel az Entek szeretik szétlapítani, akiket nem kedvelnek – hangját Egon is suttogósra fogta, bár teljesen mindegy volt. Hacsak a Faentek nem képesek gondolatot is olvasni, akkor nem hallhatják meg semmiképpen, mindenesetre szórakoztatta kettejük játéka. - Tényleg? – kérdezte színlelt hitetlenkedéssel a hangjában. – Ennyire öregnek nézek ki? Egy hétszáz éves farkason azért már meglátszódnának az öregedés jelei. Sőt, már szinte vénnek tűnne. Nehéz lenne egy fiatal arccal esélyesen bárkivel is elhitetni, hogy alapító az, aki annak mondja magát. Már persze, ha nem teljesen zakkant taggal próbálkozik – jegyezte meg vidáman, nevetős hanggal. - Semmi gond, bár szerintem előröl sem látszódna mit szerettem volna – persze megint meg akarta volna rándítani a vállait, de inkább hanyagolta, bár most már Joana legalább értené a fura rángásait. - Ja, szóval csak játszottál? Így már érhető – Egon továbbra is úgy gondolta, hogy a barátját akarta ezzel megpuhítani. – Bár nem hiszem, hogy a haverod bevette volna. Ha annyira jól ismer, akkor biztos átlátott volna a szitán – jegyezte meg épp csak félvállról. Bár ki tudja, lehet az a bizonyos barát hiszékeny teremtés, és bármit be lehet neki adni. Még lehet azt is simán elhinné, hogy Egon egy vérvonal feje. - Aha. Szanitéc voltam, de azért harcoltam is, bár bevallom annyi felesleges mészárlást, azóta sem láttam élőben. Ja, meg, megmentettem Hitlert is, bár lehet ez nem volt életem legjobb döntése, de mentségemre legyen szólva, akkor még nem volt diktátor, csak egy sebesült káplár, akin még tudtam segíteni – lehet bűntudatos hangot kellett volna megütnie, de egyáltalán nem érezte úgy, hogy a megmentett katona későbbi cselekedetei az ő lelkét kellene terhelnie életében. Majd a túlvilágon úgy is elszámolnak vele - már persze, ha van túlvilág -, és minden egyéb dolgával, amit hosszú élete során elkövetett. - Hát, így is fogalmazhatunk – nevetésszerű kaffogást hallatott. Remélte, hogy ezek után is sok helyre fog eljutni. Ha letelik a tizenöt év, talán visszatér Európába. Skandináviában még nem járt, és ott is hosszúak az éjszakák télen. A klíma meg hasonló lehet az ittenihez. Aztán lehet tovább áll Ázsia felé, vagy csak simán néhány városnyival arrébb költözik. Ezt majd az idő eldönti. - Hát, nem a legszebb helyre mentél azt hiszem – vigyorodott el vicsorgás szerűen, de a hangja viccelődő volt, így nem fogja Joana biztosan félreérteni pofájának mimikáját. - Igazság szerint az én ismereteim is nagyjából nyolcvan évesek, mármint a közvetlen saját tapasztalatból merített ismeretek. Tévében sokat néztem a kontinens alakulását, de az azért nem olyan, mintha ott élnék – Egon kicsit nosztalgiával gondolt vissza az akkori évekre, amikor még igen fiatal farkasként minden újdonságnak számított. Nem arról volt szó, hogy Amerikában már nem érték meglepetések, de valahogy Európa több érdekességet tartogatott számára, mind vérfarkaslét terén, mind pedig földrajzi felfedezés terén. Igaz Dél-Amerikában sok meglepetés érte, bár az utolsók igen fájdalmasak voltak, ami miatt nem szívesen gondolt vissza arra az időre. - Ha beindul a forgatag, akkor bizony telnek a napok és a hónapok – egyet kellett értenie Joanával, hiszen az évek úgy szoktak elszállni, mint a reggeli pirítós a kuka felé, amit a gép szénné égetett. - Nem is tudom – töprengett pár pillanatig, de aztán inkább mozgolódott egy kicsit, és közelebb fészkelődött, amennyire csak tudott a nőstény testéhez. – Nekem jól esik itt, és egyébként sem vagyok éhes – igazából tényleg nem volt éhes, vagyis egy kicsit igen, de egyáltalán nem volt vészes. Majd a lakásában megeszi Gyagyás konzervjeinek egyikét. – De, ha te szeretnél vadászni, nem tartalak fel. Már nyilván letett a barátod a fültépésről, szóval nem kell egy hősnek jelen lenni, hogy megvédhessen – a hőst erősebben megnyomta, és szépen kihangsúlyozta, jelezve, hogy igazából nem gondolja komolyan ezt a dolgot.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Az igencsak kellemetlen lenne… Nem szeretnék ork lenni. Ráadásul még csak nem is hasonlítunk az orkokra! Vagy igen? ~ tettem fel a kérdést nevetős hangon, persze, hogy ismertem a történetet, bár túlságosan jól azért nem, annyit azonban tudtam, hogy ork nem szívesen lennék. Remélem nem vagyok olyan csúnya, hogy bárki annak tituláljon. ~ Nem tudom, melyik a jobb. Entek elől, vagy a barátom elől menekülni.. ~ suttogtam én magam is, de ennek ellenére is érződött a hangomból a játékosság és az, hogy igencsak jól szórakozom. Elképzelem, ahogyan rohanunk az Entek elől, aztán persze Egon, hála a sérült lábának elbotlik, én meg rohanhatok vissza érte és aztán tiszta filmbe illő jelenet közepette robbannánk be a Lakba, hogy mindenki fusson, amerre lát. Vagy a bátrabban jöjjenek és segítsenek legyőzni a monstrumot, mert veszélyben a haza! ~ Igazad van, ebbe bele sem gondoltam. Emberi alakodban viszont nem tudom, mennyire nézel ki öregnek, a farkasod azonban csinos ~ szókimondó voltam mindig is, ami a szívemen, az a számon, nem hinném, hogy a szavaimmal megbántanám a hímet, ha pedig igen, akkor így járt. Bár véleményem szerint semmi bántót nem mondtam, de mint tudjuk és mint az már néhányszor előfordult, sajnos nem minden van úgy, ahogyan én azt gondolom. ~ Na majd egyszer megnézem ~ válaszolok, a világért sem most, mert akkor fel kellene állni, most pedig inkább élvezném még kicsit az összebújást. ~ Viszont legközelebb, ha így rángani kezdesz, már tudni fogom, hogy mit szeretnél ~ osztottam meg vidáman a gondolatomat. ~ Szerintem időben leráztam és mivel egy ideje már nem mutatkozott, szerintem már nem is fog ~ igyekszem rövidre zárni a dolgot, mert nem akarok ebbe az egészbe még ennél is jobban belefolyni, pont elég volt ennyi. ~ Mindenkinek megvan a maga keresztje, nem igaz? ~ kissé elmerengő hangot ütök meg Hitler szóba kerülése után, de hát mit mondjak erre? Ami történt, az megtörtént, ő él azzal a tudattal, hogy kit is mentett meg, ha ő megbékélt vele, akkor nekem mi okom lenne pattogni emiatt? Nekem is van olyan tettem, amire nem vagyok túl büszke. A tettem nem bánom, mert meg kellett tennem, inkább a mögöttes dolgaira és az azt követő történésekre nem vagyok büszke. Elveszíteni a családot nem túl kellemes dolog.. Na de, nem merülök el a múltban. ~ Nem is a kirándulás és a turista látványosságok voltak a cél ~ hangom ezúttal már a jól megszokott vidámsággal cseng a hím fejében. Nem azért mentem Oroszországba, mert kiruccanni volt kedvem, hanem azért, mert így volt helyes, mert a bátyámnak szüksége volt rám. ~ Igazán csodálatos lehet. Szívesen mennék egyszer világ körüli útra, bejárni azt a rengeteg csodás helyet ~ ábrándozok egy picikét ~ Az én ismeretem mind csupán tévé, vagy újság, szóval igen, egyetértek, élőben egészen biztosan sokkal szebb lehet, mint a képernyőről bámulva. AZ évek rendkívül gyorsan elszállnak, mintha még csak most érkeztem volna és közben már itt vagyok ötven éve. Eszméletlen. Felteszem inkább a kérdésemet, mire Egon fészkelődni kezd és még közelebb férkőzik hozzám, ami egy cseppet sem zavar, de ha így haladunk, akkor lassan már egymáson fogunk feküdni. ~ Én magam sem vagyok túl éhes, én már vacsoráztam. Ráadásul valóban kellemes itt ~ értek egyet a hímmel. Ki tudja, mikor lesz ismét lehetőségünk így kettecskén élvezni a természet szépségeit? ~ Én kis hősöm ~ válaszoltam nevetős hangom, miközben fejemmel megböktem. Remélem nem veszi sértésnek a „kis” jelzőt az elején, de egyrészt fiatalabb, másrészt így jobban hangzik, sokkal kedveskedőbb a megnevezés. Szerintem legalábbis.
- Szerintem nem – tűnődött el fejét egy kissé az ég felé fordítva. – Talán csak akkor, amikor az átváltozás fázisában vagyunk. Olyankor ránk lehetne sütni, hogy orkok vagyunk. Vagyis rám mindenképp, a te átváltozásodról nem tudok nyilatkozni – mondta vidám hangon. Persze előbb utóbb valószínűleg meg fogja látni őt is átváltozás közben, és gyanította, hogy ugyanolyan rusnya látvány a köztes állapot, mint nála, csak éppen női alakkal, ami azért sokat javít az összképen. - Jó kérdés, ez jobbára a haverod temperamentumán múlik, és mivel nem ismerem, így a kérdésed költőinek veszem – közölte miközben elkezdett szaglászgatni egy kicsit, hátha érez más vérfarkas szagot, amit esetleg a kósza szél feléjük sodort. Szerencsére semmit nem érzett, csak a nőstény illatát, valamint néhány rágcsáló szagát. - Köszi, sok mancstámasz után lettem ilyen fitt és karcsú – vihogott a hangja és kacsintott is a lány felé, miközben próbálta úgy helyezni pofáját, hogy Joana láthassa a dolgot. Mondjuk ezt a részletet Egon nem vette számításba, mármint, hogy a lány nem látta még az arcát, vagy ha látta is nem tudta most beazonosítani kihez tartozik, mivel túl messze volt, hogy érezze a szagát. - Bizonyosan – nézett rá élénk szemekkel. - Amúgy ha morf lennék, most varázsolhatnék magamra emberfejet, és beszélhetnék hozzád emberül. Biztos groteszk egy látvány lennék, és ha egy vadőr meglátna nyilván rögtön le is akarna puffantana, mert féltené a „mutáns” farkastól a többi farkast – a gondolat vihogásszerű kaffantásba fulladt testében. – Képzeld el, hogy ott könyörögnék neki, hogy ne lőjön le, én csak egy egyszerű vérfarkas vagyok, hát legyen már szíve – saját hülyeségén rázni kezdte a nevetés, majd mancsával elkezdte dörgölgetni a fejét a szeme körül, mintha csak a szeméből akarná a nevetőkönnyeket kimorzsolni. - Remélhetőleg – nézett rá komisz képpel, már amennyire egy farkas képes komiszan nézni – már csak a füled érdekében is. – Egonnak jobban tetszett Joana fülekkel, nem szerette volna, ha az egyik hiányozna. - Hát de – bólogatott a fejével. – Bár Hitler megmentésénél rosszabb volt, hogy a testvéreimet én öltem meg, szóval, ha már keresztek, akkor inkább ez az, amit nekem cipelnem kell – őszintén beszélt, és hangjában bűntudat lappangott, de nem akarta ezzel a hangulatot agyon ütni, persze lehet megtette – De már rég volt, és senki sincs rajtam kívül, aki emlékezne még rájuk – sajnos, tette hozzá gondolatban. Lehet, hogy még ma is emlékeznének rájuk, ha lett volna esélyük felnőni, ha nyomot hagyhattak volna a világban. Az esély viszont elszállt, amikor Bermoll feltépte apja torkát, és ezért egy pillanatra dühöt érzett teremtője iránt, de hamar el is szállt mérge. Már őrá sem lehet dühös. Mi értelme halottakra gyűlölettel tekinteni? Semmi. - Hát akkor miért mentél? – kérdezte kíváncsian. – Már, ha elárulhatod. Az, hogy szükség volt rád elég karcsú támpont – jegyezte meg izgatottan. Remélte hallhat valami világmegváltó sztorit, amin még csámcsoghat egy jó darabig. - Az remek lenne, meg egy vagyonba kerülne, és a falka sem szívlelné, ha évekre távol lennél, főleg, hogy ilyen fontos pozíciót töltesz be – Egon aztán elgondolkodott a szavain, majd kicsi igazítást eszközölt. – Ja, mármint, nem az lenne remek, hogy elmennél, mármint nekem nem lenne remek, csak neked lenne remek, így értettem – kicsit már kezdett bele is zavarodni a magyarázkodásba így inkább csak lehajtotta a fejét és fújtatott egyet. – Na, szóval érted, hogy gondolom. Szerencsére a vadászat félrerúgására Joana is hajlandó volt, így nem kellett kimozdulni a kényelmes helyzetből, ahová jobbára a nőstény rángatta mindkettejüket. Egon persze egyáltalán nem bánta. - Én kis hősöm?! – ismételte meg kérdésként Joana mondatát. Hitetlenség, és színlelt felháborodás csengett hangjában. – Jó, most nem vagyok túl nagy, de tudok maci méretűre dagadni, és ha bent tartom a levegőt, még félelmetesnek is látszok – szavai közben hagyta, hogy a másik farkas fejével bökdösse, majd kicsit ellentartott és harapást színlelve a nőstény szőrébe tátogott váll tájékon. – Na – jelentette ki elégedetten. – Most már tudod, milyen félelmetes tudok lenni – hangja vidáman csengett, és nevetésszerű hangokat is hallatott, bár nem tudni, ezt Joana mennyire hallotta ki.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
~ Azért elég gyorsan váltunk már alakot ahhoz, hogy ne lehessen kielemezni minden részletét. Én legalábbis biztosan, rólad nem nyilatkozom ~ szúrok oda egy aprócskát, persze semmi bántó nincsen a szavaimban. ~ De ha ki akarjuk elemezni a dolgot, akkor majd elcsípünk egy kölyköt átváltozás közben. Az ugyebár több percig is eltart. Szegény csórikáim, ha valamit, hát akkor ezt én sem szerettem ~ borzongok meg röviden, ahogyan visszagondolok farkas létem első évtizedeire. Igaz, hogy sokat gyakoroltam a dolgot, így hamar csökkent a fájdalom, de azért ez is évekbe tellett, a gyorsaságról pedig nem is beszélve. Bár a Teremtőm és a bátyám mindig voltak olyan jófejek, hogy nem is igazán vártak meg, aztán utána meg loholhattam utánuk. Látom a kacsintást, de még mennyire, hogy látom, ennek hatására pedig megint azt a fura hangot adom ki magamból, ami nevetésre, vihogásra emlékeztet. Egon már hallotta, szóval nem lesz ismeretlen számára a dolog. ~ Megmutatod, milyen egy ilyen mancstámasz? ~ kérdezem pimaszul, mert vagyok olyan kis genyó, hogy elkezdjek lovagolni ezen a témán, mert abszolúte kíváncsi vagyok és az előbbi vállvonogatásból ítélve tuti fog valamit nekem itt produkálni. ~ Te jó ég! Ezt elképzelni is borzalmas! Egon, te nem vagy komplett! ~ jegyzem meg nevetős hangom, persze a nem komplettséget a szó legpozitívabb értelmében gondoltam, remélem nem veszi sértésnek. De megjelent előttem a kép és már maga az ember fejű farkas elég komikus, hát még mikor egy vadőrrel való kommunikációját próbálom elképzelni. Az eszem megáll! ha emberi alakban lennénk, most tuti a könnyemet törölgetve fetrengenék a földön és csapkodnék össze-vissza. ~ Ezt sajnálattal hallom ~ vált a hangom együtt érzőre, tényleg sajnálom a dolgot, még akkor is, ha nem ismerem a körülményeket. Bár tényleg nem tudom, mi állhat mindennek a hátterében, hiszen ha az én és a vérvonal húgom esetét nézzük, ott nem kell senki sajnálata, hiszen egyáltalán nem érzek bűntudatot a dolog miatt. ~ De ismét akadt egy közös pontunk ~ bököm meg a fejemmel. ~ Bár ez annyira nem büszkélkedésre való közös pont, de tudod… én is megöltem a testvéremet. A vérvonal húgomat. De már ez is rég volt és megkaptam érte a büntetésem ~ vonnám meg a vállam, ha lehetséges volna. Azt inkább nem mondom el, hogy önként vetettem véget a nőstény életének, lehet nem tűnnék fel olyan jó színben a hím előtt, szóval erről nem kell tudnia. ~ Segítettem a bátyámnak felépíteni a kis birodalmát ~ nem titok a dolog, így ezt elmondhatom, amúgy is sokan tudják a falkában. Bár amikor elutaztam, azt hittem nem lesz több pár hónapnál a dolog, de így esett, utólag már kár vele foglalkozni. A lényeg, hogy itt vagyok és nem is tervezem, hogy a közeljövőben elhagyjam a területet, az otthonomat. ~ Igen, persze, hogy értem! ~ vált ismét nevetősre a hangom, farkammal azonban ismét a tomporára csapok. ~ Neked miért nem lenne remek? ~ feszegetem kicsit a témát, mert roppant kíváncsi vagyok, miért mondta azt, amit. Hangomban némi cinkosság is érződik, amit, ha figyel, könnyen ki is szúrhat. ~ Igen. Elvégre kisebb vagy, mint én… Korban legalábbis. ~ fűzöm hozzá gyorsan, mert tény, hogy farkasom nem nőtt túl nagyra, de nekem így pont jó. ~ Amúgy meg én is tudok maci méretűre dagadni. De így sokkal cukibb vagyok ~ és szerény. ~ Egyébként meg ne izélj, a megnevezés amolyan kedveskedő gesztus volt. Hagytam, hogy harapást színlelve tátogjon a szőrömbe, az sem zavart volna különösebben, ha megharap, úgyis gyorsan beforr, de azért az kicsit szembe menne azzal a kis meghitt békével és nyugalommal, amit magunk körül teremtettünk. ~ Bizony, hogy tudom! Még szerencse, hogy én nem félek tőled!
Kezdőlap
