~ Nem? ~ tettem fel a kérdést őszinte csodálkozással ~ Én mindkettőt nagyon szívesen kipróbálnám, még sajnos egyikhez sem volt szerencsém. De ami késik, ugyebár.. ~ pozitív vagyok, mert hát miért is ne? Bár ha kicsit jobban belegondolok, nem látok túl nagy esélyt egyikre sem, hajókázás legfeljebb pár órácskára, ahogyan a helikopter is itt Fairbanks fölött, bár igazság szerint én már annyiért is rettentő hálás volnék. Szeretem a kihívások, az új, nem mindennapi dolgokat, egy ilyen pedig egészen biztosan az lenne! ~ Akkor engedd meg, hogy gratuláljak neked. Mikor koccintunk? ~ persze, hogy nem veszem komolyan, neki is pontosan annyira kell az én szavaimat elhinni, mindenesetre érdekes belegondolni, hogy mi lenne, ha valóban ez lenne az élete célja. Jól is sejti, minden bizonnyal nekem lenne hamarabb elegem a dologból, mert eleinte tuti élvezném, hogy mindenhova koslat utánam, de egy idő után nem biztos, hogy annyira díjaznám a dolgot, jófejség ide, vagy oda. Sajnos ez az igazság. ~ Hm, ez igazán érdekes megközelítése a dolognak ~ nevetős volt továbbra is a hangom, megjelent lelki szemeim előtt a kép, ahogyan a szekrényeket cipelem és be kellett lássam, valóban úgy néztem ki, ahogyan Egon elmondta. Vagy azért képzeltem el így, mert már felvetette az ötletet és direkt képzeltem bele a teknőst? Fene tudja, nem is számít, a lényeg, hogy mulatságos. Mind a kép, mind Egon. ~ Ennek nagyon is örülök! ~ őszinte voltam, tényleg örültem neki, megkedveltem a hímet és bár tény, hogy általában a legtöbbekkel jó a kapcsolatom és tényleg valami elég brutális dolgot kell tenni, hogy megutáljak valakit, de Egonnak egészen hamar sikerült kivívnia a szimpátiámat.
Fogalmam sem volt arról, hogy ez az egész így fog alakulni, amikor célba vettem a nyomorék hímet - bocsánat a megfogalmazásért, de sajnos így van.. - és elijesztettem a kecskéjét. Nem csinálnám másként azonban akkor sem, ha lenne egy új esélyem, egyrészt a fogadást miatt, másrészt pedig tényleg nem találtam volna meg az oldalmelegítőmet, ha csak szimplán összefutunk az erdőben. Ráadásul úgy érzem, ő sem bánja annyira, ami tényleg jóleső érzéssel tölt el. ~ Gondoltam! De nem baj, megérdemeltem ~ nevetős hangon lépdeltem még közelebb, hogy aztán meg tudjam bökdösni az orrommal és megjegyezzem azt, ami minden bizonnyal neki is teljesen egyértelmű. ~ Nekem egyáltalán nem. Legalább erősítesz arra a kezedre is ~ most jönne az a rész, hogy kacsintok, de így nem megy, szóval hanyagoljuk. Szép, már egy egyszerű főzésben is egy amolyan edzésfélét látok, de hát no, mindenben lehet keresni valami olyasmit, ami az adott személy fejlődését szolgálja, nem igaz? Most mondja valaki, hogy nem figyelek a friss tagokra… ~ Ha az első sütés jól sikerül így, fél kézzel is, akkor a hivatalos kiskukta címet is kiérdemelheted. Onnantól pedig már csak jobb lehet két manccsal ~ vidám voltam, ahogyan a megjegyzéseim is, de hogy ezt az utóbbit mennyire gondoltam komolyan.. azt döntse el ő maga. Javarészt egyedül szoktam főzni, de mindig örülök a társaságnak, vagy ha valaki besegít, addig, amíg nem barmolja szét az én munkámat és nincsen láb alatt. ~ Bármikor máskor, hiszen ez egy Tark dolga, nem igaz? ~ szökkentem oldalra, továbbra is vidám hangon tudatva vele a mondandómat, megvártam, amíg talpra kecmereg, de már jóval odébb voltam tőle. ~ Na mi lesz már, gyere! Még be is kell vásárolnunk a holnapi nagy sütéshez! ~ azzal már neki is iramodtam, hogy elinduljak vissza a lak felé, persze voltam olyan kedves, hogy teljesen felhúztam a pajzsom és elrejtőztem, hogy Egon azt higgye, otthagytam, hogy egy váratlan pillanatban a semmiből bukkanva fel ugorjak rá. Vigyáztam ám a sérült mancsára, próbáltam úgy tarolni, hogy ne okozzak kárt, csak kis játék volt csupán. ~ Na, gyere már! ~ játszottam meg a türelmetlenséget újfent, ahogyan toporogva vártam az újbóli talpra állásást, ezután már mellette/előtte rohantam, nem hagytam magára és újabb csínyre sem kellett számítania.
// Nagyon szépen köszönöm a játékot, egy élmény volt! És a kitartó türelmedet is! //
- Majd a kacsa mellett egy jófajta borral – mondta vígan, bár a whiskyt jobban szerette, a kacsához inkább illett a szőlőből készült alkoholos ital, mint a szeszes párlat. Kiérezte Joana hangjából a tréfát, de még ha nem is így lett volna, sem venné a szívére a dolgot, hiszen oldalmelegítőnek lenni tényleg hálás feladat, főleg ilyen kedves társaságnál. - Ugye? Én is így vélem – minél többet gondolkodott rajta annál viccesebb volt a kép, ahogy a nőstény a fél szobáját magára kapva végig vonul a főutcán, hogy aztán valami silány albérletbe felcipelje Egon bútorait. Azonban a hím egyáltalán nem akart költözni, igaz vannak problémák a macskaszerető szomszéd miatt, de összességében kellemes a hegyen lakni, és attól az egy rosszul sikerült estétől eltérően, még csak nem is szenvedett különösebb sérülést. Örült, hogy a nőstény örül, hogy Egon nem szándékozik költözni, és ha minden jól megy, akkor nem is kell. Mindössze alázatosan kell viselkednie Prémvadásszal, mivel úgy tűnik csak őtarksága karót nyelt a tarkok közül, hiszen Joanával nagyon jól elvolt, még akkor is, ha tréfából elűzte a vacsoráját. Nem is tréfából, fogadásból. Nem mindegy. Remélte azért valami értékeset nyert így a lány.
- Hát, ebben egyetértünk – igaz nem hitte, hogy nagyon megérdemelte volna, hogy kamu hisztit vág le egy szándékosan elijesztett kecske miatt, de hangja egyáltalán nem volt sértődött. A böködésre Egon is hasonlóképpen cselekedett, bár fektében nem ment neki túl jól a célzás, és nem is igazán vitt bele sok energiáit, így jobbára orra csak a levegőben kalimpált és jóformán nem is ért a nőstényhez, csak, ha a véletlen úgy hozta. - Milyen remek hozzáállás – jó lett volna felnevetni, de farkas alakban nehezen ment, vagyis ment, csak éppen fura lett volna. Azért egy kézzel is tud segíteni, igaz nem sokat, de legalább majd tudja dicsérni a finom illatokat, ami egy szakácsnak bizonyosan felér egy kétkezű kuktával is. - Ne mond! – megjátszott hitetlenkedés csendült telepatikus hangjában, majd fejét felkapta hirtelen, és úgy figyelt a nőstényre, mintha Joana valami ízletes rágcsálni valót akart volna neki adni, ő maga pedig egy házi kedvenc lenne. Fülek hegyezve, reménykedéssel átszőtt tekintet, farok csóválás. – A másodlagos életcélom is meg fog így valósulni, mindig is szerettem volna hivatalos kiskukta lenni – lódította vidáman, miközben áhítatos tekintettel nézte a fölé magasodó tarkot. - Igaz – közölte, majd amennyire tőle tellett fel is pattant, és az eliramodó Joana után szaladt, de hamar rájött, hogy sérült mancsával marha fájdalmas lesz lépést tartani vele, de azért próbálkozott, sikertelenül. Hamarosan már nem is érezte a nőstény energiáit. Kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy oldalmelegítője elhagyta, de nyilván érhető, hiszen a bevásárlás igazán fontos. Mellső lábát fel-felhúzva igyekezett a nőstény után, szíve zakatolt, és talán ezért is érhette teljesen váratlanul Joana lesből megejtett támadása, amivel sikerült finoman az oldalára döntenie Egont. A hím viszont nem érzett bosszúságot miatta, hiszen oldalmelegítője mégsem hagyta magára, ezért most még akár Joana rá is ülhetett volna, az sem különösebben zavarná. Egon igazán boldog volt. - Rohanok, mint egy villám – közölte határozottan, de nem rohant, éppen csak szaladt, és Joana bevárta. Igazán kellemes vadászat volt, és habár vadat nem ejtett, egy barátot igen.
Szerettem volna megmutatni, hogy már jól vagyok. Hogy már jobban vagyok. Hogy fel tudok öltözni egyedül, és hogy meg tudom fogni a kilincset, hogy behúzzam magam után az ajtót. A fürdőszobával nem fáradtam, mert teljesen felesleges lett volna egyel több ajtót becsukni a kelleténél, és egyébként is kiábrándítóan hatott a borostás arcbőröm alatt tekergő lila-fekete véraláfutások tömkelege. Az egész Sziklás-hegység domborzati térképe is lehetett volna, de ezek nem azok a hiú(z) napok, amikor alapozóért nyúlna az ezüst fia, ugyebár. Egy egyszer, fekete felsőben és egy feltűrt ujjú, piros-fekete kockás ingben találtam meg a mai nap kényelmét. Futólag a faliórára pillantottam, bár igazság szerint semmi szükség nem lett volna rá. Tudom, érzem, a fény hajlásában látom, hogy közeleg az idő, amikor eljön. És nem szeretném, ha itt találna ma rám. Ahogy egyre biztosabb léptekkel vágok át a Farkaslakon, azért meg kell mondanom, hogy rendkívül kellemes a magabiztosság. Néhány óvatos vállveregetés, csodálkozó szó a többiektől - nem tudok nem mosolyogni. Tudom, hogy akadnak még, akik nem épültek fel, de fel fognak. Mégis békességgel tölt el, hogy mindannyian életben vagyunk, és senkinek sem kell a gyász feleslegességének csapdájába esve összeroppannia. Kiélvezem az első, szabad levegőn töltött pillanataimat. Szélesre tárt karokkal fogadom a szél simítását, a késői napfény gyér sugarait. Jól vagyok. Élek. Az ezüst fia él, de türelmét kérve csitítom négy lábon vágtázó vágyait. Ismerős ösvények felé indulok, nem megyek messzire. A farönkről, amire végül leülök, még látom a lakot és biztos vagyok benne, hogy nem kell Fürkésznek lenni ahhoz, hogy az én alakom is egészen jól kivehető legyen. Aztán csak várok, akár egy őrhelyén strázsáló kőszobor. Próbálván elcsenni ennek a szobornak minden jeges, érzelemmentes nyugalmát, de ahogy telnek a percek, egyre inkább rá kell jönnöm, hogy csalfa ábrándokat kergetek.
A mellkasomba befurakodó, napok óta tartó rossz érzés nem volt illúzió. Nem sebláz okozta a meggyőződést, és ez aggaszt - holott tisztában vagyok vele, hogy bármennyire is rágom magam rajta, változtatni minden bizonnyal nem fogok tudni rajta. Furcsa egyvelege ez a keserédes boldogságnak, amikor meglátom Savannah alakját odalent, és üdvözlő intésre emelem a kezem. A mosoly kiül az arcomra ugyan, a megnyugvás fellobban a szívemben és mégis úgy érzem, menten el tudnám síni magam. De nem fogom, már így is több könnyet ejtettem a társaságában, mint ami egy Harcostól elvárható lenne. Felém közeledő alakjának mozgása művészeti érték, a maga tökéletlen tökéletességében, és élvezem figyelni a mozdulatokban elvesző lendületet, a levegő hajtáncoltató fúvását. Az utolsó néhány métert, amit közénk lopott a távolság, már megszakítom. Felkelek, magam is teszek egy-két lépést irányába, és a lehető legtermészetesebb módon nyúlok felé, hogy megölelhessem. Nem szorítom ki belőle a szuszt, de érezhetően erőteljes, hálás és masszív ketrecébe zárom a nőt mindkét karomnak, fejem az övére fektetve lélegzem be az illatát, a jelenlétét. Körbefonom magunkat a Feketéje tisztelgő üdvözlésével és összetartó erejével. Nem akarom, hogy vége legyen. Csak állnék itt csendben, míg egymás sarkait harapják körülöttünk az évszakok, míg a szép teste beleőszül a karjaimba, és itt, biztonságban éri az öregkor megnyugvása, a továbblépés csodája. De mégis megteszem, mert így helyes. Nem úgy, ahogy a kamasz szívével vágyom rá. Néhány pillanatig csak szemlélem a vonásait, ha szól is valamit, csak némaság a válaszom mindenre. Mert tudom, hogy a lelkem roppanásai nem érik el Savannah fülét. - Köszönök mindent. - mosolyodom el haloványan, búcsúnak szólnak a szavak, ámbár még csak az üdvözlésnél kellene tartanunk - Hogy eljöttél és a gondomat viselted. - szívesen hozzátenném, hogy el sem tudja képzelni, mennyit jelent ez nekem, de még a vádat sem akarom elképzelni, amivel bárki illethetne azért, mert érzelmileg próbálok befolyással lenni rá - Nem ülsz le? - pislantok hátra a vállam felett arra a farönkre, amit eddig én használtam, bár szinte biztos vagyok abban, hogy inkább állni szeretne - Nézd, tudom, hogy ez borzasztóan idétlenül hangzik majd, de... Érzem, hogy valami nincs rendben. Már napok óta, és... Szóval... - Éganya nevére, azt hiszem, hogy magyarázkodásban egy cseppet sem vagyok tehetséges - Elmondod nekem, hogy mi a baj? Mert hiába érzek, ez nem jelenti azt, hogy mindent tudóvá válva már a válaszokkal is tisztában vagyok. És ha már így alakult, ha már így kell lennie, szeretném tudni, hogy miért.
El akartam hagyni Fairbankset. Masszívan érett a távozásom pillanata, már csak azért is, mert ennyi időt egy huzamban szerintem még egyszer sem töltöttem itt. Nem hiányzott, hogy William úgy döntsön: áthelyez ide, ha a jelek szerint ilyen jól elvagyok itt. Nos, cseppet sem voltam már jól itt, ami azt illeti. Szükségét éreztem egy lépésnyi hátrálásnak, hogy egy kicsit eltávolítsam magamtól ezt az egészet és kicsit kívülről nézzek rá az elmúlt másfél hónapra. Annak minden kaotikusságával, érzelmi hullámvasútjával együtt. Csapongtam, egyik hangulatból a másikba zuhantam, mígnem eljutottam valamelyest a kifáradt nihilig. Az elején még féltem, dühös voltam, kétségbe estem, mostanra viszont semmi másra nem vágytam, mint némi rendet tenni - legalább a civil életemben, abban talán egyszerűbb. Most azonban a Lak felé baktattam, mint az elmúlt hetekben napi rendszerességgel, akár saját, kitaposott ösvényem is lehetett volna eddigre. A sors furcsa fintora, hogy amíg hetekkel ezelőtt a hozzá kötődő kapocs tűnt a leginkább... menekülésre ösztönzőnek(?), addig mostanra - a többi mellett - szinte kristálytisztának tűnt. Vagy csak erre volt a legtöbb időm felkészülni lelkiekben és emiatt távolról sem tűnt olyan katasztrofálisnak. Nem ringattam magamat abban a hitben, hogy könnyű lesz, ám némi bizakodást, egy egészen kicsit megengedtem magamnak.
A gondolataimba merülve sétáltam, így automatikusan indultam az épület felé, és már a teraszra léptem volna, amikor észrevettem a távolabb ücsörgő alakot. Szám egyből mosolyra szaladt, meg se próbáltam ezt rejteni vagy visszafogni. Öröm volt végre a szabad ég alatt látni, nem a négy fal között, ez a boldogság pedig a morzdulataimba is átszivárgott: sietősebbre fogtam a lépteimet. Pedig nem kellett volna sietnem, mert így előrébb hozom azt is, amit nem szeretnék. Ám az ölelés, amibe zár, pár másodpercre elfelejtet velem mindent, ami tompa fájdalomként lüktetett bennem. Magamhoz szorítottam, kapaszkodtam, megjegyeztem minden apróságot, aggodalom nélkül merültem el a bizsergető, jóleső energiahalomban. Melegség, nyugalom, biztonság. És én ezt pusztítottam el hosszú órákra. - Szia - néztem fel az arcába, ám kisvártatva a viszont-köszöntés helyett búcsút kaptam. Egyetlen, futó pillanatra feszültek csak meg vonásaim, cikázott át rajtam a gondolat, hogy mi van, ha közli, hogy köszöni szépen, tud mindent, hagyjam békén egy életre. S ha tudtam volna, hogy benne is hasonló dolgok játszódtak le... nem akkor sem tudtam volna nevetni. - Ez volt a legkevesebb - mondtam végül finoman mosolygva, ám kezdtem kissé aggódni és az eddigi nyugalom ingatag vára is megbillent. Ezek után pedig remekül tippelt, valóban elutasítottam az ülés lehetőségét, inkább felvettem egy kényelmes beszélgető távolságot. Nem tartózkodó hátrébblépés volt ez, egyszerűen kezdtem kételkedni abban, hogy mindent rendesen el tudnék mondani úgy, hogy a közvetlen közelében állok. Az eddigi ismeretségünk tanúsága alapján nem lepett meg, hogy érezte a bennem feszülő kétségeket és mindent, ami gyötört. Először képtelen voltam megszólalni, csak bólintással jeleztem, hogy beszélni fogok. A hajamba túrtam, pár másodpercig magam elé meredve igyekeztem némileg rendezni a gondolataimat, azt, hogy miképp, hol vágjak bele. Gyűlöltem felidézni azt az estét, a Hold delejes vörös színét, azt a fojtogató, sötét semmit. - Én öltelek meg - böktem ki végül síri hangon, s habár viszonylagos nyugalomban érkeztem, most éreztem, hogy kezdett megugrani a szívverésem. - A Vörös Hold alatt engem is elért Alignak. Elvesztettem az eszméletem és... nem tudom, miféle hely volt az, ahova kerültünk, sötétség volt mindenhol azt a kört leszámítva, ahol voltunk. Öntudatlanul tördelni kezdtem a kezem, s amikor rajta kaptam magam, inkább karbafontam a kezeim. Igyekeztem végig a szemébe nézni, de időről-időre kellett egy-egy félrepillantás, lélegzetvételnyi szünet. Soha nem sajnáltam még ennyire, hogy nem tudom egyszerűen gondolati síkon megmutatni neki az egészet. - Ott volt a hasonmásom, az... erőm, az ambicióm, a mágiám, minden, ami Őrzőként vagyok benne öltött testet, állítása szerint az, amit szeretsz bennem. Amikor megláttam, épp veled volt, vagyis nem veled, de akkor valóságosnak tűnt az egész. Amikor észrevett, lemászott rólad és elvágte a torkod. - Járkálni kezdtem, a kezem enyhén remegett, a torkom kissé elszorult. - Gyűlöltem érte. Azt mondta, hogy mindent túlbonyolítok, kérdőre vont, hogy miért nem elég nekem csak egy este, vagy pár alkalom, vagy ha mindenáron kell valaki, miért nem jó Kyle? - Ahogy az emlék egyre jobban előtérbe tódult, úgy mondhattam búcsút a nyugodt hangszínnek is, főleg, hogy a végkimenetel egyre kisebb köröket írt le körülöttem, mintha meg akarna fojtani. - Mindent tudott rólam, ő én volt, a racionális döntések meghozója... Azt mondtam neki, hogy ha ez a racionalitása ára, az előmenetelé, a több tudásé, akkor nem kérek belőle, hagyjon el. Meglepődött. Ha megteszem, talán visszakaplak, hinnem kell benned, mert semmi mást nem kérsz... Túlságosan is remegtem, pedig messze nem volt olyan farkasordító hideg, mint télen. Leültem a fatönkre, a számra szorítottam ujjaimat, pillantásom pár másodpercre a semmibe révedt. Most jön, mindjárt... - Azt akartam, hogy élj - elcsuklott a hangom, kényszerítettem magam, hogy egyenletesen lélegezzek. - Volt ott dárda, tőr, amivel átvágta a torkod és egy pisztoly. Háttal nekem letérdelt, bekötöttük a szemét, odatettem a tarkójához a pisztoly csövét és meghúztam a ravaszt. Savként marta minden szavam a saját mellkasom, égett, fájt, nem bírtam a szemébe nézni. Gyenge voltam, elbuktam, ezt pedig neki kellett megfizetnie. Sírva akartam a bocsánatát kérni, de máshoz kellett a megmaradt erőm, nem zokogáshoz és könyörgéshez. - Te voltál az. Amikor lelőttem, visszaváltozott... Miattam lett hetekre magatehetetlen, kellett eltűrnie ezt az egészet, gyengén és összetörten hevernie, másokra szorultan. És én is csak később jöttem fel hozzá. - Nem akartalak bántani. - Felnéztem rá és képtelen voltam megálljt parancsolni annak a néhány, bűntudattól terhelt könnycseppnek. Nem ezt érdemelte, én pedig Yu után soha többé nem akartam még hasonló helyzetbe se kerülni.
Nem érem be azzal, hogy csupán a fizikai dolgokra koncentrálok. Minden lélegzetvételében és szívdobbanásában megbúvó változásra úgy figyelek, akár egy prédájára leső vad, mert egész egyszerűen szükségét érzem annak, hogy az egész helyzetet a lehető legtöbb érzékemen át befogadjam és megpróbáljam feldolgozni majd azokon az álmatlan és csillagtalan éjszakákon, amik érzéseim szerint várnak rám. Talán érzéketlennek tűnhetek azért, mert igyekszem jelét sem mutatni a kétségbeesésnek. Talán ha most szembesülnék mindezzel, akkor kevésbé sikerülne jól, de mivel már napok óta "tréningezem" magam a helyzetre, így nyilván jobban megy. Így az ijedt meghökkenés sem ül ki az arcomra, amikor hátralép, és ebből a távolságból kezd bele a beszédbe. Éppen csak egy árnyalatnyit válik árnyákosabbá a tekintetem, amikor egész egyszerűen közli, hogy ő volt az, aki megölt. Minden erőmmel próbálok arra gondolni, hogy ez egész biztosan valami tévedés lesz, hiszen ő sosem tenne ilyet. Egy pillanatra megszédülök az információtól, de nem kérdezek vissza. Valami azt súgja, jobban járunk, ha hagyom beszélni, mert ha közbevágok, akkor nem fogja tudni rendesen befejezni. Szeretnék finoman ráfogni a kezeire, amikor már huzamosabb ideje tördeli őket, de ezt sem teszem, hasonló okokból kifolyólag. Be kell vallanom, nem igazán értem. Hiszen ha a Hold Istene által megidézett hasonmás vágta el a torkom, akkor voltaképpen nem ő tett kárt bennem, tehát nincs miét aggódnia. A járkálása megmozgatja a farkast is, szeretne ő maga is ilyen szabadon fel-alá járkálni, de az ilyen gondolatoknak most igazán nem lehet helye a gondolataim között. - Kyle. Talán kérdésként kellett volna feltennem, mindazonáltal elég távolságtartó kijelentés lesz belőle. A gondolataim közt a lehető legelvadultabb elképzelések bontanak szárnyat arról, hogy talán az elmúlt hetekben megfogadta Alignak tanácsát, és rájött, hogy Kyle-al szeretne lenni. Talán zaklatottságában elkerüli a figyelmét a finoman kitágult orrlikaim mozdulata, ahogy az indokolatlan harag apályként készülne áttörni neveltetésem gátjait. Talán Savannah egyre növekvő feszültsége is olaj csupán arra a tűzre, ami a lelkemben éledezik. Kedvem volna azonnal rávágni, hogy nem, valóban nem kértem másra, csak erre az egy dologra. De megindul a farönk felé, én pedig utat engedve neki, egyszerűen csak félreállok az útjából, hogy odaférhessen, de nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Néhány pillanat után úgy döntök, hogy inkább maradok állva, akár egy kihallgatótiszt, akinek a gyanúsított éppen vallomást tesz. Elszoruló torokkal hallgatom a történet végét, ahogy képes volt a saját énjével ilyen párharcot vívni. Nem is tudom, hogy végül a tény miatt huppanok fenékre rongybabaként, amiért mindezt értem tette, vagy azért a szörnyűségért, hogy ölnie kellett és mindezen át kellett mennie lelkileg. Vagy éppen ezért, mert tudhatná, hogy én nem akarom, hogy bármelyik önmagát feladja, mert nekem pontosan úgy van rá szükségem, ahogy éppen van. De persze az sem elhanyagolható szempont, hogy Alignak átkának okán gy fest, hogy az én tudatomat is megfertőzte a Szellem hatalma. És eképpen én voltam az, aki minderre a szörnyűségre kényszerítette őt, és aki miatt ilyen traumákat kellett átélnie. Előbb érzem meg a könnyei illatát, minthogy rápillantanék az arcára. Ösztön hajtotta mozdulattal csúszom hozzá közelebb a földön, hogy elérhessem a felém eső kezét, és finoman simogatni kezdjem. Napokkal ezelőtt mit meg nem adtam volna azért, ha érezhetem! Most pedig már bánom, hogy ilyen helyzetben kell érezzem. - De visszajöttem hozzád. Számomra ez mindent felülír. És ahogy az én testem sebei begyógyulnak, úgy az ő lelke is be fog. Tudom, mert együtt képesek lehetünk rá. - Én... nem emlékszem semmire, de gondolom, ezt már egyébként is tudod. Mindketten beleestünk egy évezredes lélek erejének csapdájába. És nem mi voltunk az egyetlenek. - mosolyodom el erőtlenül, fogva a kezét, miközben a füvet bámulom a lábaim előtt - Egyáltalán miért voltál itt? Vasárnap haza kellett volna menned. Pillantok rá kicsit szigorúan, hiszen az egy dolog, hogy én nem mehetek el innen, nem is mennék a Vörös Hold ellenére sem, de neki nem lett volna szabad a városban lennie.
Megállíthatatlan folyamként tört elő belőlem minden azzal az estével kapcsolatban - egyetlen részletet hallgattam csak el -, és hiába néztem, olykor el-elkapva a tekintetemet, a vonásaiból csak drasztikus változás esetén tudtam volna rendesen olvasni. Észleltem a változást, hogy valami másabb lett egy-egy hírmorzsa odahintése után, ám nem tudtam mindent megfelelően azonosítani jelenleg. Kyle nevének elismétlésénél is épphogy megakadtam - valami nem tetszett neki, valami rosszul érintette, ám ezen túl képtelen lettem volna jobban megragadni a reakciót. Ha sikerül, akkor talán nekiálltam volna magyarázkodni és sosem érek a történet végére. Nem volt szép, nem volt boldog, de legalább vége volt. Összecsuklott, a huppanásra ijedten kaptam felé a fejem, hogy ha kell, mozduljak, tegyekvaalmit, ha rosszul van... Látva, hogy "csak" megdöbbent, aprón fellélegeztem. Velem is csak azért nem esett meg egyszer sem, mert már előbb éreztem, hogy ülnöm kell - amikor megtudtam, hogy tényleg halott, amikor szóltak, hogy él, amikor magamhoz tértem, amikor a bátyámmal beszéltem... Sebtében megtöröltem az arcom, s közben éreztem, hogy kezét az enyémre teszi. Szavaira az előbbitől még sírós kissé a röpke nevetés, ami úgy szakadt fel belőlem, mint egy némileg megkönnyebbült sóhaj. - Vissza - bólogattam sután. - El se akartam hinni, amikor meghallottam, utána meg attól féltem, hogy csak álmodtam - ráztam meg a fejem. Utána pedig minden nap vele voltam, mintha attó tartottam volna, hogy egy látogatás kihagyása miatt egyszerűen eltűnik, mint aki sose létezett. - De hogyan lehetséges ez? - Titkon abban bíztam, hogy lesz válasza, hogy többet ért, lát ebből, mint én. - Semmire... Nem is baj az - mondtam halkan arra, hogy nem emlékszik. Nem is akartam volna. - Elég volt neked ez az öt hét. - Az emlékekkel majd én elbírok, most már menni fog, képes leszek rá így, hogy látom, semmi baja. A szigorra lesütöttem egy pillanatra a szemem, miközben öntudatlanul is szinte ugyanúgy fogtam a kezét, piszkáltam ujjait, ahogy első látogatásom alkalmával. - Rossz érzésem volt. Meg tudtam a korábbi Vörös Holdakról és aggódtam, nem bírtam elindulni. Utólag viszanézve, azt hiszem, hiba volt. Azt viszont nem kezdtem el latolgatni, hogy ha mentem volna, akkor vajon hogyan alakul számunkra az az este és most miképp ülnék itt. Talán ugyanígy. - Tudom, hogy szerinted nincs halál - én még mindig túl... európai voltam ahhoz, hogy ebben őszintén higgyek -, és hogy borzasztóan önző vagyok - talán még finoman is fogalmaztam -, de én nagyon örülök, hogy élsz és itt, nem... odaát. - Bármennyire legyen ez ép ésszel alig felfogható.
Gondolom nem ő az egyetlen, akit foglalkoztat a kérdés, hogy mégis hogy térhettünk vissza tömegesen a halálból. Őszintén szólva én nem igazán merültem bele abba, hogy ezt végig gondoljam, egész egyszerűen azért, mert csak elfogadom, hogy megtörtént. Én hiszem, hogy a számunkra kijelölt ösvényen kell járnunk, és ez... A Vörös Hold már túlságosan távolra sodort bennünket, aztán valahogy visszalöktek bennünket a helyes csapásra. - Nem tudom. Talán meglátogatom a Teremtőanyám, és megkérdezem, hogy ő találkozott-e már ilyesmivel. Tudod, ő nagyon bölcs asszony. - fogalmam sincs, hogy miért tettem ezt hozzá pontosan, de úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. Bár a mi világunkban "kóklerséggel" illetni valakit több lenne, mint nevetséges. - Valahogy olyan érzésem van, mintha... mintha ez a halál méltatlan lett volna hozzánk. Semmi célja nem volt, nem tanítottunk vele semmit. A Szellemek pedig haragudtak érte. fogalmam sincs, hogy valóban erről lehet-e szó, de más épkézláb magyarázattal képtelen vagyok előállni. Nekem ez a hitem, amiben még sosem kellett csalódnom, ami erőt adott annyi évtizeden át. Hát pont most kezdjek kételkedni benne? Néhány pillanatra felidézek pillanatokat a felépülésből - kevésre emlékszem az igazán megalázó időkből, de talán jobb is így. Halkan, szusszanva nevetek fel, beletörődve abba, hogy tényleg... Hogy talán tényleg jobb, hogy nincsenek emlékeim. Talán beleőrülnék, ha minden részletet tudnék. - Nem, nem volt az... - sóhajtok fel végül megadóan, és kicsit megcsóválom a fejem - Így kellett lennie. Nem is értem,miért róttam fel neked. Ne haragudj. Rajtam a sor, hogy némileg lesüssem a tekintetem. Egyébként sem áll jogomban megmondani neki, hogy mit csináljon, hogy mikor hova menjen vagy éppen kivel. Ő a Szél, őt nem lehet befogni. Ó, tudom, hogy önző, ezzel egyáltalán nem mondott újdonságot. Mégis, mosolyogva pillantok rá, ahogy vallomást tesz, aztán némi kivárás után a fogott kezénél fogva húzom magam felé, le a földre. Ha sikerrel járok, úgy kicsit hátrébb helyezkedem, hogy beülhessen a lábaim közé, háttal nekem. Hogy alkalmam lehessen hátulról átkulcsolni a hasfalát, és a nyakába fúrni a fejem. Ne menj el, kérlek ne menj el... Olyan nagy a csend. Úgy kellene mondani valamit. - Nem jössz fel többet, ugye? Motyogom bele a kérdést a bőrébe, és a finom ruhaanyagba a nyaka és a felsője találkozásánál. Nem pislogok, nem zavarom fel levegővétellel a szemem előtt tekergő hajszálait. Még csak a szívverésem sem gyorsult fel - egyelőre, hiszen semmi mást nem érzek, csak tompa, visszhangos zsibbadást az egész testemben.
Néma figyelemmel fogadtam el a véleményét, szavai közben pedig eszembe jutott, Kyle mennyi halottat említett - és azok csak a falka által ismertek voltak. Ki tudja még mennyi áldozat lehetett másutt. Értelmetlen volt. Szerettem volna némileg dacos kamaszlány módjára kijelenteni, hogy ha lett volna értelme, akkor sem lettem volna képes elfogadni, ám egyből rájöttem, hogy ez hazugság lenne. Ő Tark. Nála tényleg bármelyik nap eljöhet a halál és tudom, hogy büszkén adná az életét a társaiért. Az méltó lenne hozzá, annak, abban a formában lenne értelme és még ha pokoli is volna, azt el tudnám fogadni. És ezzel olyasmi is a helyére került bennem, amiről rég lemondtam, de csak magamban mosolyogtam rajta halványan. Ennek a mosolynak a szélesebb, elevenebb társa ült ki arcomra, amikor bocsánatot kért. Finoman cirógattam meg az arcát. - Köszönöm. Nem a felrovást, hanem az okát. A legkisebb rezdüléssel sem tiltakoztam, hagytam, hogy a földre invitáljon, aztán kényelembe helyezkedve dőltem a mellkasának, örömmel véve tudomásul, hogy a szíve ott dobog és ha figyeltem, enyhén érezhettem is. Hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem még egy kicsit elmerülve ebben a békében, a meg-megrezdülő szélben. Valószínűleg időtlen ideig képes lettem volna így maradni vele, de én se hihettem komolyan, hogy ez lehetséges lesz. A kérdésre megrebbent a szempillám, ám csak pár másodperc elteltével nyitottam ki a szemem, hogy az eget kémleljem kékjeimmel. Nem feleltem azonnal, csupán kissé közelebb hajtottam fejemet az övéhez. - Egy darabig biztosan nem - szólaltam meg némi hallgatást követően. - Vissza kell mennem Anchorage-be, hogy rendet tegyek magam körül. - Újabb kisregényt tudnék rázúdítani, és amilyen cserfes tudtam lenni, félő volt, hogy minden szándékom ellenére is meg fogja ezt kapni. - Amikor először jöttem, el akartalak hagyni. Végleg. Nem akartam és még most sem akarok én lenni az, aki megöl, azt hiszem nem leplek meg, ha azt mondom, hogy ez az egyik legnagyobb rémálmom. - Elhallgattam, kerestem a megfelelő szavakat, miközben betakaróztam a jelenlétével. Izgultam és valahol féltem is, mert az egy dolog volt, hogy én mihez akarok, mihez kell kezdenem első körben, az viszont talán egy teljesen más, hogy ő mindezt miképp fogja megélni, vagy hogyan reagál majd. - Rengeteget gondolkodtam ezen, szerencsétlen Kyle-t szerintem az őrület szélére sodortam vele... - lehet, hogy ha így folytatom, el fogom törni az egyik ujját, mert egyre maszívabban piszkálom a kezét. - El fogok menni. Még ma és őszintén szólva, nem tudom, mikor jövök megint. Nem kérhetem azt ezek után, hogy ne randizz vagy vadássz tovább - éreztem, hogy enyhe forróság kezdett kúszni az arcomba -, de... de... - helyezkedtem kicsit, hogy legalább oldalt legyek hozzá képest és rendesen a szemébe tudjak nézni, úgy is, hogy zavart a halvány pír, ami eddigre valószínűleg kiült az arcomra - szerintem felesleges. Nem hiszem el, hogy nem hallja, hogy olyan hangosan ver a szívem, mintha egy ütvefúró lenne. Sajnálom. Annyira sajnálom, basszus, ha tudnád, ha csak gyanítanád. Nem jut jobb, érted? Se szebb, se okosabb, se kedvesebb, se önzetlenebb, se odaadóbb, se egyszerűbb. Sírás feszíti újfent a torkom, a mellkasom, mert bármennyire tűnjek tőle álszent képmutatónak, nem tartom fairnek azt, ami vele történik, ami történni fog, azt, hogy én történek vele. Mert ennél egy tornádó is finomabb lenne. Nem kell az egy év, nem volt rá szükség ahhoz, hogy döntsek. De kell az összes többi, hogy kínozzalak, hogy ellopjam a békét, amit adsz, hogy amikor szükséged lesz rá, mindennél jobban, én is megadhassam. Biztosabban, kitarttóbban, mint ahogy most csenem apró kortyonként a levegőt, mintha a tüdőm nem akarna rendesen működni, ahogy tekintetemmel a barna szempárra találok. - Abooksigun... Akwá:wen. Mert önző vagyok. Mert széttép, ha tovább titkolom, amikor már másfél hónapja mondtam és nem kaptam rendes választ. Ő kell? Igen. És senki másé ne legyen, csak az enyém.
And when you're needing your space To do some navigating I'll be here patiently waiting To see what you find
Valahol az én hibám, hogy elindítottam a beszélgetést. Talán várhattam volna még, nem kellett volna ilyen hamar feltennem a kérdést. Ostoba Abooksigun, miért kell neked mindig rögtön és azonnal minden...? Összeszorított állkapoccsal hallgatom. Egy darabig, rendben. Rendbe kell tegye a dolgait, rendben. De meddig? Milyen dolgait? És miért nem segíthetek benne, miért nem számít rám? Eleresztem, a tenyereimmel pedig a hátam mögött támaszkodom meg. Rajtam a sor, hogy az eget kémleljem. És különben sem akarom, hogy az elhagyásom emlegetésével beindított, szapora szívverést a gerincében érezze. Sűrű pislantásokkal bámulok a kék semmibe, amiben minden benne van. Éganya nevét mantrázom magamban. Nem akarom hallani Savannah szavait, meggondoltam magam. Mégsem akarom hallani az okokat, nem érdekelnek már a miértek, csak ezt ne kelljen hallanom. A kifogásokat, hogy ez most éppen miért nem fog működni. És mégis, csak ülök, a karjaimra támaszkodva, és képtelen vagyok kizárni a szavait. De nem te öltél meg! De nem ölnél meg... Feltételes mód. Komplikált, bugyuta és a fehér ember eszköze ez, a kétség, a spekuláció. Már a szó is undorító, és nem értem, hogy mégis hogy gondolkozhat így. Ha az a sorsa, hogy valóban véget vessen az életemnek, meg fogja tenni, teljesen mindegy, hogy mellettem ébred-e reggelente vagy évekre eltűnünk egymás mellől, hogy az elrendelt pillanatban mégis egy helyre sodródjunk. Szeretnék rákiáltani. Megragadni a vállainál fogva és józan észt rázni belé, hogy milyen butaságokat beszél. - Értem. Bólintok aprót megadóan, bár fogalmam sincs, hogy ez a gesztus számít-e, hogy látja-e egyáltalán. Nem tudod, mikor jössz vissza? Jaj, Savannah, teljesen mindegy, hogy mikor jössz vissza. Gondolod, hogy nem leszek itt? Gondolod, hogy nem fogok már várni rád... Dehogynem. Bassza meg. - Szerintem is. Legalább valamiben egyet értünk. Legalább valamit jól lát, talán mégis csak sikerült elmotyognom neki valamit félálomban az elmúlt napokban. Vagy akarva-akaratlanul is megértette, hogy mit jelent számomra, és hogy én akkor sem fogok már mást keresni, hogyha soha többé nem tér vissza. Nekem már nincs másom rajta kívül, akár itt van, akár nincs. Bármit megadnék azért, hogy visszacsinálhassam. Mégis mi a franc baj van velem? Soha, senki sem érti meg, hogy nekem miért nincs barátnőm, amikor állítólag "cuki" vagyok, meg minden olyasmi, ami számít egy lánynak. De sosem jön össze. Soha nem akart engem igazán senki, és többre tartom magam egy kirakati darabnál, hogy csak azért állapodjak meg valaki mellett, mert velem lehet villogni, van pénzem és fel lehet vállalni egy társaságban, mert tudok viselkedni. Neked mi bajod van velem, Savannah...? Akutinak mi baja volt velem? Mit rontok el, mondd meg, Abooksigun... Nézek, de nem igazán látok semmit a világból. A fejemben megjelenő szavak, érzések képáradata sokkal élénkebben él lelki szemeim előtt, mint a valóság, és éppen ezért szemmel látható a fókuszom változása, amint Savannah a nevemen szólít, és esküt tesz nekem. Nekem. A kétségbeesés lassan gyurmázza fájdalmassá a szemöldököm és a homlokom ráncait. Hallom a szíved. Érzem, hogy igazat beszélsz. De nem értelek. Miért csinálod ezt velem? Aprót rándul a szám szeglete, ezer és egy kérdés vágtat át a vonásaimon, az arcom zsibbadását egy ezerkettedik, aranyló villanás színesíti.
És akkor ott ültek a Farkaslak mellett: a Napgyermek és Abooksigun, a Vadmacska, aki éppen visszatért a halálból szíve választottjához. A Napgyermek elhagyta Őt, ki tudja, talán örökre, mert a messzeségben elfeledi majd, hogy Abooksigun valaha is létezett. De esküvel pecsételte meg a Vadmacska sorsát. Kiválasztotta őt, a Hiúz pedig meghajtotta fejét az asszony akarata előtt.
Így fogom mesélni majd. Lesz-e majd olyan dicső, mint volt Honiakaha és a többi testvérem életében? Talán nem. Talán pontosan olyan lesz, mint eddig minden: magányos. - Konnorónhkwa. Suttogom rekedten, és fogalmam sincs róla, hogy jelen pillanatban fájdalmamban vagy örömömben szeretném-e elsírni magam. Beteljesült a vágyam. De hogyan...? Vajon tudja, mióta várok arra, hogy ezt halljam tőle? Már aznap, amikor a lakásomon kötöttünk ki, már aznap úgy akartam. És azóta minden reggel és éjszaka, és most itt van és úgy érzem, kihullik a kezeim közül. Szelet fogok. De már úgyis mindegy. Csak Éganyához fohászkodhatok, hogy térjen vissza hozzám, hogy ne hagyjon egyedül meghalni majd. Mert akár vele, akár nélküle... Én elköteleztem magam. De erről neki nem kellett volna tudnia. Feltolom magam, hogy újra közel kerülhessek hozzá. A testem a robbanni készülő öröm és keserűség viszkető egyvelegévé lett. Miért hagysz el, ha törődsz velem...? Reszkető a sóhaj, amivel arca felé közelítek. Muszáj megcsókolnom, muszáj éreznem, nem akarom, hogy a távolság legyen az utolsó emlékem kettőnkről. - Ha nem jössz vissza, ne fájjon. Én nálad is előbb döntöttem. Én akartam így. Jól leszek. Hazudok, és hazudok az ajkai közé suttogva. Látod? Leveszem a válladról a felelősséget. Menj, hiszen szabad vagy. Hallod ezt? Hiúz rikolt a közelben. Elnyomja a megrepedt szívem zörejét. Hirtelen pattanok fel mellőle, nem tudok ránézni. Vékony jégen táncolok, kevés tart vissza attól, hogy térdre vessem magam, és könyörögjek az ígéretért, hogy legalább felhív vagy küld majd egy rohadt emailt. Nem fogom megtenni. Meg akarom tenni, de nem fogom. A feszültség már benne van a mozdulataimban, amivel lerángatom magamról az inget és a pólót, majd végül - reszkető kezekkel a nadrágot. - Most menj el. - parancsolok rá, ám faragatlanságomat még ilyen állapotban sem tudom elviselni - Kérlek. Teszem hozzá megfeszült hangon, hogy aztán átadjam magam az alakváltással járó fájdalomnak, és beljebb szaladjak az erdő irányába. Zavart, apró és halk szűkölések közepette dörgölőzöm neki a fák oldalának, le akarom vakarni magamról a helyzet emlékét, mindhiába. A látóhatáron túlról farkasénekkel búcsúzom. És megfogadom, hogy minden éjszaka így fogok tenni.
Akwá:wen, Savannah. Amíg csak élek. Még a tehetetlen haragban is.
//Hát, ha csak nem írsz valami olyat, akkor.... akkor a ki tudja, mikori, feltételes módú viszont látásra cry2: cry2: //
Mondhatnám, hogy utálom magamat mindezért, hogy undorodom magamtól, ám ott lenne a kézenfekvő válasz: akkor ne tegyem, ne így. Nem akartalak bántani. Most sem akarlak, mégis megteszem, ám egyből szeretném elsöpörni mindazt, ami megsebez. Ezért is megyek el. Hátradőlt, kitámasztotta magát a kezével és én... miközben kérem magamnak a távolságot, pontosabban közlöm, hogy be fog következni bizonytalan időre, utána nyúlok megfordulva, hogy az inge szélét elérjem, megmarkoljam. Kérdezném, faggatnám, hogy szerinte tényleg olyan vagyok, mint Akuti, hogy futólag ígérek, aztán vissza se nézve elrohanok az ellenkező irányba? Hogy ugye nem hiszi, hogy csak úgy meg tudnék feledkezni róla, hogy aztán szép lassan el is feletjsem? Nem, Abooksigun. Kegyetlenség, amit veled teszek most, tudom, de azt is, hogy jóvá fogom tenni és ez a nap nem az lesz, amelyiken megkaptál és el is vesztettél. Mégsem szólalok meg az elhangzottakon túl, nem halmozom el ígéretekkel, csak azt az egyet kapja. Nem így akartam ezt az egyet se tenni, azt hittem, később fog jönni, majd akkor, amikor rendet tettem a körülöttem táncoló káoszban. Nem lett volna keserűség, elmaradt volna minden most érzett fájdalom, színtiszta örömöt adhattam volna, ám úgy tűnik, ez - most még? - lehetetlen. Bocsáss meg. Sietni fogok, ahogy csak tudok. Felélénkült a bennem hullámzó mágikus energia, szemem felragyogott a válasz hallatán, mert az ezzel kapcsolatos maradék aggodalmamat is elhessegette. Megkaptam a bizonyosságot a kétségek helyett, a kezdő löketet a többi, rám váró feladathoz. Csendes bizakodás lángja lobbant bennem, reméltem, hogy érzi, hogy tud róla és merít belőle magának is, amikor megcsókol. Kezem a nyaka olalán pihen, az érintés puha, már-már fuvallatnyi, ám eléri, hogy erősebb, eréjesebb legyen. Pár elsuttogott szó, ujjaim már tarkójánál vájnak halványvörös csíkokat bőrébe, tekintetem határozottabb, mint az elmúlt hetek bármely napján. - Nekem ne hazudj. - Én se tettem, pedig mindketten tudjuk, hogy most könnyebb lenne, ha elhallgattam volna, ha nem most esküdök. Egyszer már elringatott ebben, amikor lábadozása közben odabújtam hozzá, helyet követeltem magamnak az ágyában, a szívében, a gondolataiban... De többször ne tegye, előtte se tette, elég volt a hazugságokra épült várakból, hisz egyik összeomlásának súlyát nyögöm még most is. Tőle nem akartam ilyet kapni. Inkább fájjon, inkább tudjam, hogy nehéz és miattam van, semmint ál-nyugalomban ringassam magam. Megyek mindenképp, de ne ámítással búcsúzz tőlem, Abooksigun! Eleresztettem, nem tartottam vissza, holott ahogy ő kérlelt volna, hogy ne menjek, úgy kértem volna én is őt, hogy legalább még pár órát hadd kapjak belőle. Felálltam én is, nála jóval lassabban, némileg talán kimérten. Szerettem volna magammal hívni. Játékosan közölni, hogy azért ha ráér, meglátogathat, mert akkor sincs messzebb Anchorage, ha nem vakrandira jön. De neki itt a helye, ide köti minden - és ha így haladok, lassan engem is. Vigyázzon magára, várjon meg, amint tudok, jövök. Sietős mozdulatokkal állt neki a vetkőzésnek, ahogy az ő keze reszketett, úgy reszketett a lábam. Az alakváltás, ami mindig lenyűgözött, most a színtiszta fájdalom kiélése volt, amit nem akartam látni, de ha már egyszer... kivívtam, nem fordíthattam el a fejem. Megvártam, amíg nekiiramodott, addig követtem a tekintetemmel a fekete farkast, amíg lehetett, hogy azt követően visszaroskadjak a tönkre. Szükségem volt pár percre, a zaklatottságát tekintve pedig nem tartottam attól, hogy előbb visszatérne, mint ahogy én távozok. Vagy titkon reméltem, hogy mégis előbb lecsillapodik és itt ér. Nem így lesz, tudtam jól, így hamar elvetettem a kislányos képzelgést, helyette a sebtében levetett ruhái után nyúltam és összehajtogattam, majd egymásra pakoltam őket. Amikor végre biztos lehettem abban, hogy elbír a lábam, felálltam, a holmiját pedig a tönkre tettem. Hirtelen nem tudtam mással köszönetet mondani.
Lefelé ballagtam. Nem hittem, hogy ilyen gyors és rövid látogatásom lesz, különösen a korábbi napokhoz képest tűnt mindez szívfájdítóan kevésnek. Búcsúzóul még vetettem egy pillantást a Lakra - amilyen keveset jártam itt egyébként, mióta ide jöttem, annyira gyakori vendég lettem az utóbbi pár hétben -, majd az alant elterülő város felé fordultam ismét. Séta közben elővettem a mobilomat. Írni kezdtem, mindazt, amit nem mondtam el, a miérteket, az okokat, hogy nem hibás semmiben, de még a felét se pötyögtem be, amikor már az egyetem közelében jártam. Visszatöröltem az egészet. Semmit sem küldtem végül, csak bementem egy éjjel-nappaliba, ahol elhanyagolható költekezésbe vertem magam, majd a társasáház felé vettem az irányt, amiben az ő lakása is volt. Nevetséges semmiség, mégis... engem megmosolyogtatott és reméltem, hogy őt sem a keserűség fogja átjárni, amikor majd ki tudja, mikor megtalálja az ajtó előtt hagyott apró matricás rágót. Én nem Akuti vagyok, Abooksigun. Bízz bennem...
Mert én újra tudok bizakodni és remélni, ezt pedig megint neked köszönhetem.
Napi hajtás helló, végre a magam ura vagyok, azaz irány az erdő, ahol azt tehetem, amit akarok, és úgy, ahogy akarom. Edet kergettem ugyan, de az isteneim azt akarják, még fogócskázzunk egy kicsit, mielőtt összefutunk. Addig marad az sms, amiből küldtem párat, a többi most mellékes. Cuccal érkezem, nem, nem óhajtok vadászni, egyelőre, mással akarom elütni az időt, és mi az, ha nem a táj bámulása. Távolba nézésben is jó vagyok, az utóbbi időben ebbe belejöttem rendesen. Ugyan az összképet talán rontja, hogy még mindig öltönynadrágban flangálok, de legalább az ingujjamat feltűrtem, így lazább a hatás. Nekem. Magam mellé teszem a táskám, és hanyatt vágom magam a földön, hogy az eget nézzem és gondolkodjak. Victort sem zargattam mostanában, azt leszámítva, hogy néhány csapdát elhelyeztem a számára, de a végeredményt nem tudom, ugyanis nem a lakásomban tartózkodok, de majd megtudom, ha lecsap a haragja. A felhők érdekes alakzatot vesznek fel, és én képes vagyok még mindig gyermeki ártatlansággal rácsodálkozni, ahogy a természetre is. Másnak ez időpocsékolás lehet, nekem sokat jelent. Visszatalálni a gyökereimhez, nem elfeledni azt, ami fejlődést eredményez. Elhanyagoltam néhány dolgot, most pedig pótolok, újra tanulok és dolgozom, azzal, ami én vagyok, ami bennem van, amit kaptam, hoztam magammal, és a múltamat képviseli. Hirtelen felülök, néhány jelet rajzolok magam köré, és vigyorogva dőlök vissza. Ujjammal a felhőből kibontakozó formákra célzok, mintha próbálnám eltalálni, mert az megnyugtat. Hülye szokás, de akad még néhány furcsaságom, amit mások előtt nem fedek fel. A táskámért nyúlok oldalra, és kiveszem belőle a múltam egy darabját, egy láncot, amit ismételten a nyakamba akasztok, de most nem teszem be az ing alá, amúgy sem látja senki. Izlandra gondolok, ahol felnőttem, s talán egyszer hazatérek, ha az istenek is úgy akarják, de lehet, az sosem következik már be, még nem tudom, homály fedi a képet, ami felettébb zavar. A családom biztonságban van, a többi pedig pont nem érdekel, csak az, hogy magányomba temetkezhessek, és korrigáljam azt a hibát, amit elkövettem. Volt idő, mikor félretettem azt, amire születtem, mert pihentem, hittem, hogy pihennem kell, és tévedtem. Újult erővel vágtam bele ismét, és erősebb vagyok, mint valaha, az istenek megbocsátottak, az Északi Pantheon nem fordult el tőlem. Vigyorogva lövöldözök tovább a felhőkre, képzeletbeli lyukakat okozva nekik... tényleg jó szórakozás, ezt másnak is ki kellene próbálnia. A környezetem neszeire figyelek egyedül, tudom, mi az, amire fel kell kapnom a fejemet, és mi az, ami mellékes. Farkasom nyugodt, és semmi mást nem akar, csak heverészni, élvezni a napsütést, és az erdőt.
Rengeteg jó fa található itt, az erdőségben. Sokkal inkább az idén volt időm arra, hogy rendesen be is járjam az erdőt, természetesen megadott határon belül, avagy kívül, kinek mi tetszik, a többi kérést, mivel tudom, itt milyen fák találhatók, leadtam „rendelésben”. Vannak fák (és dolgok), amiket viszont nem adok ki a kezemből, szó szerint. Még két hónap és jövök értük, hogy elvihessem, engedéllyel. Most nincs kedvem cigire gyújtani, ráérek akkor, ha leülök valamelyik tisztáson. Rám jön a rossz vagy a kíváncsi kisgyerek és a még fészekben ülőknél a fára mászok és onnan nézem őket. Eddig három fészek ilyen. Na és persze a gyümölcsök a fán. Raknék bele a zsebembe Scarlettnek is, de lekvár lenne, mire hazaérnék, így csak annyit veszek le, amennyit megeszek. A fa tetejéről észreveszem, ahogy egy alak a földön ülve rajzolgat maga köré. Figyelem, majd azt, ahogy szórakoztatja magát. Sosem hittem abban, hogy amire véletlenül bukkanunk, menjünk is el mellette, mintha sosem láttuk volna. Elég sok mindenkivel nem találkoztam volna akkor és ismerhettem volna meg, még ha csak egy beszélgetés erejéig is. Fekete ing és erős szövésű farmer, bakancs van rajtam, hogy bírja a terepeviszonyokat az emberi láb, de legszívesebben négy tappancson szeretem körbejárni a környéket, most nem akartam. Leszakítok útközben pár bogyós növényt a bokorról. Tudom, hogy érezni fogja a jöttömet, de nem zavar. Ívben átlövök felette két bogyót, a látómezejébe. Nyugodt léptekkel érkezem, majd ha a közelébe érkezem, felfelé nézek. - Mire lövöldözöl? – és még az is érdekel, mit írt a földre. Kíváncsi voltam mindig is, de nem szokásom dolgokba beleütni az orrom. Feltolom a fejemre a napszemüveget, és úgy nézek rá. Nem rejtem sem a korom, sem a vérvonalam, meg úgy egyáltalán semmit. Kivéve a múltam véres részét, de abban minden fajtámbéli bővelkedik, véleményem szerint. Senki viselkedése nem szokott meglepni. Mindenki olyan, amilyennek gondolja magát, s cselekedjen kedve szerint. Egy határig simán eltűröm.
Élvezem a természet közelségét, a friss levegőt, a fák illatát, és azt a nyugalmat, ami innen árad. Szótlanul fekszem, lövöldözök a felhőkre, és hagyom, hogy az energiák körbelengjenek. Amiket magam köré rajzoltam, azokat nem véletlenül tettem, és eszem ágában sincs megszakítani a folyamatot, akármi történjék is. Másnak jelentéktelen firkának tűnhetnek, nekem sokkal többet jelentenek, de ezt nem fedem fel, és azt sem, mi értelme volt az egésznek. Töltődök, mert ideje, töltődök, mert nem fordítok hátat annak, ami vagyok, aki vagyok, itt meg a kutya sem zavar. Farkasom is élvezi a helyzetet, fürdik a kavalkádban, pont úgy fest, mint egy félelmetes fenevad, ahogy fürdős kurva módra, röhögve sütteti a hasát. Összeillünk, nem vitás. Idegen energiákra figyelek fel, ám nem érzek semmi veszélyt, így továbbra sem mozdulok, csak a bogyókat követem a tekintetemmel, hogy utána a tüzelőt is szemügyre vegyem. Jóval idősebb tőlem, de nem támadni készül, és nem falkatag. Mégsem vagyok egyedül, bár éreztem a közeledtét, ha zavart volna, felkelek, és eltűnök, de nem. Ma nincs kedvem. Aztán valami derengeni kezd, mintha... mintha róla már hallottam volna. -A felhőkre. Szeretek gyereknek lenni. Farkasom sem mozdul, úgy figyeli az idegent... kell ennél több? Minden benne van a heverészésben. Óvatosan vizslatom az érkezőt, érzek felőle valamit, azaz belőle, ami olyan, mint én, vagyis hasonszőrű. Végül felülök, mutatom neki, üljön le nyugodtan, már ha nem zavarja, hogy mocskos lesz, bár az öltözéke nem arra utal, kényeskedne, és nem hiszem, hogy a földet koszosnak tartaná, azt, ami a természet része. A láncomat sem teszem el, a táskámért sem nyúlok, majd ha szükséges, csak akkor. Érdekes fazon, különc külsővel, különc viselkedéssel. Nem nagyon láttam olyat, aki teljesen leengedi a pajzsát, és nem rejti el a valós korát. -Hívott a természet? Beugrik, miért volt az az érzésem, hogy talán mégis ismerem. Míg Ednek asztalos műhelye van, neki az a fafaragós, ahol szobrokat és egyéb tárgyakat alkot. Stimmel, és mégis furcsa. Magányosként tengeti az életét, nem tartozik sehová, és mégis tudom, hogy több annál, mint amit mutat magából, csak más területen, mint amin én vagyok. Érdeklődve figyelem tovább, és remélem, nem arra gondol, hogy éppen vizelési ingere és szokása érdekel.
Úgy tűnik a régi autóm még megvan és többé-kevésbé működőképes is, így miután tettem vele egy próbakört - csakhogy tudjam, hajlandó-e még gurulni alattam - elindulok a hegyről lefelé a nagyfőnök lányáért. Ma ugyanis megnyert egy edzést magának, ha már megkeresett ezzel a kéréssel és az Atanerk is rábólintott. Nagyon fiatal farkas még, így tulajdonképpen nem volt nehéz dűlőre jutni azzal kapcsolatban, hogy mivel is kezdjünk. Kb mindennel. A vérvonalának megfelelő edzés marad majd csak ki annak okán, hogy ebben egy villám többet tud neki tanítani. A hotel elé minden gond nélkül gurulok le és még megállni is sikerül - jók a fékek is, hurrá! - majd pedig a recepcióhoz kísérem magamat. Azt mondtam Siennának, hogy ott várjon, felviszem a hegyre és ott fogjuk tölteni a napot. Legyen nála víz, viseljen kényelmes ruhát, amiben könnyen tud majd mozogni, másra meg nem lesz szüksége, a többit hozom én. Eddig nem gyakran jártam itt és nem csak azért, mert öt évig távol voltam. Egyszerűen nem volt rá okom. Legutóbb azonban pont nem is olyan régen kellett a lábamat betenni a hotelbe, leginkább annak okán, hogy pofavizitre jelentkezzek az új Atanerknél. A nagy találka megvolt és mondhatni simán is ment. Most pedig megint betolom a képem a flancos épületbe. Farmer van rajtam, egy póló és egy kigombolt, laza ing, meg napszemüveg, amikor eltalálok a recepcióhoz és reményeim szerint már ott lesz a kis nőstény, ha pedig így van, akkor egyenesen hozzá lépek. - Szia! Ha kész vagy, mehetünk. - intek a fejemmel a bejárati ajtó felé és hacsak nincs valami nagy akadálya, akkor el is indulok arra, amerről jöttem, remélhetőleg másodmagammal. - Amíg felérünk a hegyre, szeretném, ha elmondanád mi az, amit eddig gyakoroltatok a farkasoddal. - az autómhoz érve beülök a vezetőülés felöli oldalra és reményeim szerint Sienna az oldalamon fog landolni, amikor beül. - Még nem ismersz, szóval azt elöljáróban elmondom, hogy nem vagyok valami kíméletes, szóval finomkodni nem fogunk. Amíg odaérünk, készülj arra, hogy fájni fog és baromira ki fogsz fáradni délutánra. - nem vagyok se gonosz, se szemét, ez egyszerűen arról szól, hogy a farkasát kell edzeni és az nem megy finom és tutujgatós módszerekkel. Én legalábbis nem hiszek azokban.
Az úgy volt, hogy én nem akartam ezt az egészet erőltetni egyáltalán, amolyan ráérős tempóra gondoltam, mármint, úgy a nagy egészet nézve, mert egyébként majdhogynem nonstop szadizva voltam az átváltozásokkal, és a futással, és sokáig elképzelni sem tudtam, hogy fogok én bármi mást csinálni. Három hónap után viszont már úgy érzem, hogy túlbuzog bennem a tettrekészség, és hogy abszolút nem vagyok fáradt, és jöhet még. Nos, gyakorlatilag bármi. Úgyhogy meg is ragadtam az alkalmat arra, hogy felkeressek egy mentort. Nem akartam Lucast, mert így is annyi dolga van, meg valamiért vonzódtam a hegyekhez, és inkább onnan választottam valakit, hátha akkor még többször jutok el arra. Mostanra eléggé kikristályosodott bennem, hogy a farkasom nagyon is túlbuzgó, bár ahogy eddig tűnt, inkább egyelőre olyan mindent gyorsan akaró, mindenbe belekapó típus, és állandóan pörög. De tényleg. Fárasztó, szerintem sosem alszik, pedig én azért néha értékelném. Nem mondom, hogy rosszban vagyunk, mert ez nem igaz, de egyelőre nehezen tudom kezelni azt a vehemenciát, amivel mindenhez hozzááll, hiszen nagyjából úgy veti bele magát mindenbe, mintha az élete múlna rajta. Érzéseim szerint túl gyorsan akar sokkal jobb lenni, de egyelőre hagyom, hogy rájöjjön, nem feltétlenül kell ennyire elkapkodni a dolgokat. Apa azt is mondta, hogy az önuralmamat egyelőre ne bízzam másra, mert ő szeretné megadni a kezdőlökést, szóval az is tabu, de még így is bőven van mit csinálni szerintem, mivel úgy körülbelül tényleg szinte ma született farkaskölyök vagyok. Vizet azt hoztam, konkrétan négy litert, ne is kérdezze senki, de annyit iszok mostanában, hogy az valami botrány, a zabálásokról nem is beszélve. Olyan szinten égetem a kalóriákat, hogy az valami félelmetes, pedig egész életemben sportoltam, azt hittem, annál nincs feljebb. Tévedtem. A kényelmes ruha szintén megvolt, edzőcipő, futónadrág, mostanság ebben élek, szerintem egyértelmű, miért, és egy feszesebb sport felső felett egy kicsit melegebb hosszú ujjú, mást az elmondottaknak megfelelően nem hoztam, mert arra már rájöttem, hogyha az idősebbek mondanak valamit, azt egyáltalán nem véletlenül teszik, és nem árt igen pontosan odafigyelni a szavaikra. - Szia! Indulhatunk. Biccentettem rögvest, most még egész lelkesen mosolyogva, bár azért alapjában véve is kicsit nyúzott voltam non-stop, de ez erről szólt. Mostanában csak akkor pihentem ki magam, amikor Apuhoz mentem, mert péntektől vasárnapig nála voltam, és akkor semmi farkasos dolog nem jöhetett szóba Castor utasításai szerint. Nem mondom, hogy nem volt bizonyos szempontból áldás, bár a farkasom bosszús volt miatta, és én sem értettem, ugyan miért ne tanulhatnék tőle bármit is. Legalább valami mentális témát… de szerintem azt fogom csinálni, hogy valakivel megtanulom az alapokat, aztán vele majd gyakorlom, talán ezelőtt is meg kellene majd kérdeznem Castort, nehogy belemásszak valami engedetlenségbe. Nehéz navigálni két apa közt, ez teljesen biztos, de inkább ez, minthogy az egyik már sose legyen elérhető közelségben. - Nem is kell kíméletesnek lenni, abból gondolom nem sokat tanulnék. Annyit mondott ma még nekem Castor, hogy az önuralmamat se piszkáljuk egyelőre, azt majd ő. Nem mondom, hogy ettől nem kerülgetett a frász kicsit, de egyébként gondolkodás nélkül rábíznám magam bármikor, szóval jöjjön csak az a gyakorlás is. Sőt, bizonyos szempontból még várom is. - Nagyon sokszor változtam már át, úgy harmincnál megálltam strigulázni, szóval az már egész jól megy, és már olyan is volt, hogy kibírtam a végéig. Meg… futunk, rengeteget futunk, életemben nem futottam annyit, amennyit az utóbbi három hónapban. Egyelőre ezeken van a hangsúly, de gondolom erre Castornak megvan a stratégiája, szóval eszemben sincs megkérdőjelezni a hasznosságát. Igazság szerint a futás sokkal inkább buli így, sosem voltam lassú, elég agilis alkatom van, de azóta, hogy megkaptam a farkast… félelmetes. Imádom.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Ahogy autóban vagyunk mind a ketten, már adom is a gyújtást és a motor fel is mordul hangosan. Amíg válaszol arra, hogy hogyan is áll, kigurulok a hotel parkolójából vissza az útra és utána egyenesen fel a hegyre megyünk. - Akkor egy véleményen vagyunk. - bólintok egyet röviden majd egy indexelést követően be is fordulok az egyik sarkon vezetés közben. - Oké, ahogy az Atanerkünk akarja. - vettem, akkor ebbe nem piszkálunk bele. Igazából kétfelé fogom szedni a mai edzésünket, leginkább azért, mert kölyök és úgy hiszem így hatékonyabban tudunk haladni, ha elfárad az egyikben, jöhet a másik tréning. - Egyedül is megy a váltás vagy csak akkor, ha rásegítenek? - igen, hallottam, hogy már egész jól megy neki és kibírja a végéig, de az nem mindegy, hogy önmagától képes-e beindítani oda-vissza vagy akkor megy jól, ha ebbe azért még van segítsége. Nem ismerem még a nőstényt, szó szerint alig, hogy visszatértem, ezért jobb, ha mindenre rákérdezek. - Az kifejezetten jó, nem csak a vérvonalad adta képességed fejleszti, hanem többek között az állóképességed is, bár gondolom ezt te is tudod. - a futás mindig hasznos, így az abszolút jó, hogy csinálja. - Mára két dolgot tervezek, aztán meglátjuk, hogy alakul. Az egyik a mentális kommunikáció lesz, a másik pedig regeneráció. Ha még egyiket sem kezdted el, akkor ne várj sokat tőle, nem fog egyik sem jól vagy gyorsan menni, villám vérvonal ide vagy oda. - az viszont egészen biztos, hogy mindkettő baromira ki fogja meríteni, erről gondoskodom. - Hogy jössz ki a farkasoddal eddig? - nyilván érdekel az is, hogy az összhang morzsái megvannak-e közötte és a bundása között, mert ez is sokban befolyásolja, hogy miként tudunk majd haladni és mennyire tudom terhelni őt a továbbiakban. Újabb kanyar után emelkedő felé hajtunk, már nincs messze a hely, ahová viszem. Jobb szeretek a szabadban edzést tartani, mint a négy fal között. Farkasok vagyunk, így azt gondolom alapvetően a természetes közegünk nem egy büdös edzőterem. Ahogy elérjünk az úti célunkat megint leparkolok az autóval és innen gyalog folytatjuk utunkat be a fák közé. - Most még a farkasodat én fogom bent tartani, főleg annak okán, hogy az önuralmadat a Teremtőd akarja edzeni, így ezzel neked nem kell majd foglalkoznod. Pontosan el fogom mondani, hogy mikor mit kell tenned vagy mivel kell próbálkoznod. Igyekezz aszerint csinálni mindent. - adok némi instrukciót, mielőtt még bármibe belekezdenénk, majd amikor megvan a fák között egy szimpatikus hely, megállok és egy intéssel jelzem, hogy pakoljon csak le nyugodtan az egyik fa tövébe. - Egyelőre két fő szabály lesz, mégpedig az, hogy hangosan nem szólalhatsz meg és csinálsz mindent úgy, ahogy mondom. - meglátjuk miként is fogadja így emberi alakjában a gondolati úton történő kommunikációt és azt is, hogy képes lesz-e bármiféle részleges válaszra majd. ~ Ülj le. ~ ez most még csak egy egyszerű utasítás, de mivel tényleg szinte semmit sem tudok a nőstény képességeit illetően, úgy ítélem, hogy kezdjünk mindent a legelején.
- Általában rásegítenek, párszor próbálkoztam már egyedül megcsinálni, és éreztem is, hogy történik valami, de olyankor hamarabb van képszakadás. Szerintem úgy rohan kifelé, amint lehetősége van rá, hogy eltarol mindent maga előtt. Szóval, inkább az ő számlájára írom, hogy sikerült, mert neki aztán semmit sem kell kétszer mondani. Épp ezért annyira nem erőltetem a dolgot, mert szeretném elérni, hogy többször emlékezzek az átváltozva töltött pillanatokra, mint sem, de azt elég nehéz, ha letarol, akár egy tank, és aztán félresöpör, hogy most ő jön. - Igen. Azt inkább nem firtattam, hogy technikailag az állóképességemmel azelőtt sem volt semmiféle probléma, elég jól megedződtem ilyen téren még emberi létemben, de nyilván mindenki azt mondaná erre, hogy nem elég, így hát fölöslegesnek látom példálózni vele. Nevetség tárgya nem kívánok lenni. - Tudom, hogy nem kell csodákat várom egyetlen alkalommal, sokat kell gyakorolnom, hogy kialakuljon minden. Mondanám, hogy annak rendje és módja szerint, de nem hiszem, hogy az ilyen téren való magabiztosságom, és a magam felé támasztott elvárásaim bárkit meghatnának. Örülök neki egyébként, hiszen egyikben sem árt fejlődnöm, és szeretném is minden oldalról megalapozni ezt a kérdést lassacskán, mert tényleg fontos számomra, hogy ne egy mihaszna valaki, kolonc legyek csupán, hanem reményteljes farkaskölyök, akiről elhiszik, hogy egyszer tényleg hasznos is lesz. Tudom, nőstény vagyok, de azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy itt csak a hímek érnek valamit. - Egész jól, ahogy észrevettem, nem olyan nagyon hirtelen haragú, mint a vérvonalam többi tagja, vagy lehet nagyon sokat számít, hogy én magam sem vagyok az. Meg szerintem az is elég fontos, hogy mindig ki van fárasztva. Egyébként, félelmetesen pörgős, és mindent azonnal akar, de mivel egyelőre egyetértünk abban, hogy amit csinálunk, arra épül a jövőnk, ezért nincs gond. Lehet kicsit terjengősebben mondtam el, mint számított rá, de én általában elég bő lére eresztem a gondolataimat, bár manapság azon veszem észre magam, hogy kicsit hadarok, és kicsit olyan lehet ezért a hatás, mintha állandóan be lennék sózva. Határozottan nem vagyok. - Rendben, értettem. Bólintok rá, gond nélkül fogom megfogadni minden tanácsát, elvégre nem véletlenül mentor, még akkor is, ha nem rég jött vissza, de korábban a falka tagja volt, nyilván nem a semmire kapta meg ezt a címet, a szememben csak több lehet valaki akkor, ha hajlandó a kölykökkel foglalkozni. A mutatott fa tövébe lepakolom a vizeket, s mivel mást nem hoztam, ezért ennyiben ki is merül a dolog, később szerintem a pulcsim is ott landol majd, mert vélhetőleg ki fogok melegedni, vagy mondjuk véres lesz, és az azért elég kellemetlen a közelemben, arra még az én farkasom is ugrik. Hangosan nem szólalhatok meg, remek, kezdem akkor már most, így csak bólintok a szavaira, még jó, hogy az előbb annyit beszéltem, és ki is tikkadtam tőle, kész felüdülés lesz ismét a fegyelmezettségemet csillogtatni azzal, hogy nem beszélek. Az utasítása szerint le is ülök a földre, laza törökülésbe, egyenes háttal, mintha legalábbis meditálni akarnék, de erről nincs szó, egyszerűen az átlagosnál sokkal fontosabb számomra a tartás. Várom hát, hogy mi következik, mert ha fene-fenét eszik is, én egyelőre nem hiszem, hogy fogok tudni mentálisan kommunikálni, csodákban már rég nem bízom.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Értem. - bólintok egyet a szavaira. - Ahogy egyre többet váltasz majd és az önuralmat is gyakorolni kezded, illetve irányításod alá vonod a farkasodat egyre kevésbé lesz gyakori vendéged a képszakadás és végül el is fog maradni teljesen. Nem tudom, hogy mennyit beszélt neked Atyád vagy más mentor, falkatag a farkas-lét bármely szegmenségről, így, ha olyat hallasz, amit már tudsz, jelezd és akkor átlépjük, ha meg kérdésed van, akkor tedd fel bátran. - nem ismerjük még egymást, fogalmam sincs, hogy az Atanerk mennyi időt foglalkozik vele vagy más farkas a falkából. Szó sincs arról, hogy ostobának tekinteném, pusztán nincsenek információim vele kapcsolatban - pontosabban ami van az elég kevés - és nem szeretnék esetleg olyasmi felett átlépni, amiről azt gondolom már tudja és közben pedig még nem. - Ez így van. Türelem kell, kitartás, rengeteg edzés és nem marad el az eredmény. - eresztek meg felé egy mosolyt is, nem kell búval baszott képet vágnom meg nem is akarok. Tanulunk ma, de ez még nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk meg ilyen gesztusokat a másik felé. Az biztos, hogyha eleget foglalkozik a farkasával és az új képességei megismerésével, fejlesztésével és irányításával, akkor elérheti a maga elé kitűzött célokat. - Rendben. Minél előbb alakítasz ki vele harmóniát, annál könnyebb dolgotok lesz. Gyorsabban tudtok fejlődni, ha nem kell egymással is vitában lennetek, így ez, amit most elmondtál róla, magatokról, mindenképpen biztató. - alapvetően én hiszek abban, hogy a vérvonal adta adottságokhoz illik a farkas jelleme, úgy értem egy lusta, lazsálós villám elég érdekesen festene és nem is biztos, hogy túlságosan életre való lenne, ezért számomra nem meglepő, hogy pörgős ordasa van. Megvárom, amíg lepakolja a vizet és elhelyezkedik a földön. Leülök én is, vele szemben, közel hozzá, de nem zavarba ejtő távolságban. ~ Mentálisan kommunikálni tulajdonképpen nem nehéz, ha rájössz a nyitjára. Segíteni fogok, hogy ezt megtaláld és javaslom, hogy naponta gyakorold, ha mással nem, akkor a többi kölyökkel. Egyszerű dolgokkal kezdj, mint egy köszönés vagy az illető neve, akivel beszélsz. ~ pontosan emlékszem arra, hogy milyen érzés volt, amikor először "hallottam" valaki mást a saját a fejemben. Nem volt túl kellemes - számomra - és figyelni sem volt egyszerű arra, hogy mit mondott a másik farkas, mert egy darabig azzal voltam elfoglalva, hogy 'könyörgöm, egy másik hang van a fejemben!' ahol eddig maximum a sajátom volt, mielőtt még farkassá lettem. Nem tudom, hogy Siennával milyen gyakran kommunikálnak ebben a formában, ezért úgy vélem jobb, ha néhány lélegzetvételnyi szünetet hagyok a pofázásaim között. ~ A lehető legegyszerűbb módon kezdjük. Úgy tudom három tagból áll a neved. Válassz ki belőlük egyet, amelyik tetszik és most koncentrálj a neved ezen részére. ~ kérem tőle és hagyok neki időt, hogy ezt megtehesse. ~ Próbálj meg nem gondolni másra, csak a nevedre. Figyelj a szavaimra, de inkább csak amolyan háttérzajként, elsődlegesen pedig azaz egyetlen szó lebegjen a szemeid előtt, amelyiket kiválasztottad a nevedből. Akár szó szerint is, képzeld el mondjuk leírva. ~ a név az egyik első szó, amit megtanulunk életünk során, így talán erre az egyik legkönnyebb koncentrálnunk. Nem sietünk, így tulajdonképpen hosszú perceket hagyok neki, hogy legyen lehetősége és ideje arra, amit kérek tőle. ~ Ha megvagy, akkor próbáld meg ezt a neved felém sugározni. Mondd ki a fejedben többször is, képzeld el, ahogy hallod, aztán azt, ahogy én hallom. A fejedből kerüljön át az enyémbe. Koncentrálj erősen, nézz engem - ha segít, akkor a homlokom, mert "a mögött kell, hogy meghalljalak" - lélegezz mélyeket és egyenletesen és ami a legfontosabb, hidd el, hogy meg tudod csinálni. ~ ez nem vicc, sok múlik azon, hogy mennyire hisz abban, hogy képes rá. Lássuk mire megyünk egyelőre ennyivel.
- Rendben. Nem tudhatom, hogy ki-milyen megközelítésből értelmezi ezt az egészet, így nem is áll szándékomban azt ecsetelni, hogy mit hallottam eddig, nekem minden nézőpont érdekes, és új, meg aztán, úgy vagyok vele, hogy az sem baj, ha valamit többször hallok, elvégre úgy könnyebben rögzülnek a dolgok. Maximalizmus, éljen. A vicces, hogy a farkasomban is munkál ilyesmi, amiért azért valamilyen szinten nagyon is hálás vagyok, mert nem volna jó, ha ő meg tök hanyag lenne, és tojna a világra. Én eddig is aktív életet éltem, szóval annyira nem visel meg az ő hozzáállása, azt nem tudom még, hogy mire miként reagál érzelmileg, de ennek a felfedezése még a jövő zenéje. - Egyikben sem lesz hiba. Nem, sőt, igazság szerint eddig sem volt elmondható rám, hogy lazsáltam volna, egyszerűen az nem én lennék, és szerencsére a balett sok mindenre megtanított, hálás vagyok a sorsnak érte, hogy már öt évesen elkezdtem. Anélkül ki tudja, milyen lennék most. Visszamosolygok, bár én egyébként is tökéletesen derűs vagyok, mint úgy nagyjából mindig, most, hogy itt van Apa és Matt, könnyebb vidámnak lennem, és bűntudatom sincs, ha esetleg jól érzem magam nélkülük. Illetve, én nem, de a farkasomnak egyelőre más prioritásai vannak, bár, szerintem ez mindig így lesz. - Én is úgy gondolom, hogy egész jó a kezdet, bízom benne, hogy így marad. Például sosem gurult még el annyira a gyógyszerem, hogy előrángassam vele bentről, ez egyrészt annak köszönhető, hogy nem szoktam idegeskedni, és mindig is távol tartottam magam a túlságosan mély érzéseket, egyedül a teraszon, mikor olyan nagy volt a feszültség, akarta megmutatni magát, másrészt biztosan az is közrejátszik benne, hogy nagyon sokszor változom át. Mivel már nem beszélhetek, ezért csöndben maradok, nem mondom, hogy nem képzeltem el sosem, hogy milyen lehet ez a mentális kommunikáció, és nagyon vonz a dolog, de eddig erre még nem került sor, bár én annyira nem vagyok képben, hogy a farkasom miként kommunikál Castorral, ha át van változva, de ők jó eséllyel másként is megértik egymást, így ez most annyira nem is tűnik lényegesnek. Az viszont már biztos, hogy hallottam már mást beszélni a fejembe, így aligha érhet váratlanul a dolog, mert már az első sokkon túl vagyok. Mindig szerettem volna válaszolni is, mert olyan különlegesnek tartom az egészet, és határozottan mókás lenne ilyen módon csacsogni mindenkivel, akivel lehetséges. Az biztos, hogyha esetleg valamennyire megtanulom most, akkor nem is nagyon erőltetem majd a normális beszédet, hanem ezt fogom minél többet gyakorolni. Talán megkeresem valamelyik kölyköt, hogy gyakoroljunk együtt, az tök mókás lehet, és legalább mindketten fejlődünk. Egyelőre azonban jussak el nulláról legalább a félre, hogy legyen mire építkeznem. Azt hiszem, a Sienna a leginkább magától értetődő, elvégre az vagyok én, se nem anya, se nem apa, és nem akarom, hogy a választásomból bárki olyan következtetést vonna le, hogy valamelyik szülőm fontosabb a számomra. Tudom, túlgondolom, úgyhogy gyorsan el is hessegetem, és inkább csak a keresztnevemre koncentrálok. Közben figyelmesen hallgatom a tudatomban formálódó szavait, olyan fantasztikusan érdekes, hogy erre képesek a vérfarkasok, még mindig nem tudok betelni vele, és persze kifejezetten hasznos is, legalább nem kell aggódniuk, hogy egyes megnyilvánulásaik illetéktelen fülekbe jutnának. Elképzelem hát, ahogy leírom magam elé a nevemet, ki tudja, miért, még a szemem is lecsukom, az bizonyított tény, hogy ha a szemünk nyitva, leginkább csak arra koncentrálunk, és a többi érzékszervünkre nem támaszkodunk annyira. Nekem most nincs szükségem a látványra, és nem is akarom, hogy bármi elterelje a figyelmemet, így könnyebb. Később persze majd leszokom róla, de most még úgy hiszem, a lényeg szempontjából mindegy, hogyan jutok el oda. Végül megjelenik lelki szemeim előtt a kézírásommal legyártotta Sienna felirat. Szeretem a nevemet egyébként, mondjuk, vicces, hogy egy szín után született meg névként is, de ez sosem zavar. Sienna, Sienna, Sienna, Sienna… Mondogatom magamban, de hogyan is kellene felé sugároznom? Egyébként nagy szerencsém, hogy könnyű lenyugtatnom magam, és kiürítenem az elmémet, mert a balett is egy ilyen állapot nekem, amikor nem figyelek semmi másra, csak magamra, újra és újra a koreográfiát látva magam előtt. Ez majdnem olyan, csak a nevemről van szó, és át kéne juttatnom valaki más elméjébe. Nem tudom, miért tűnik egyszerűbbnek úgy elképzelni, hogy a nevem betűi kis lábakat növesztenek, és elindulnak a másik felé. Valahogy így olyan mókásan magától értetődőnek tűnik, mármint, ha elérnek valahová, oda is kell érniük, nemde? Sienna, Sienna, Sienna, Sienna… Lehet, hogy egy csöppet meg fogom unni a nevemet, mire a legcsekélyebb sikert is elérem. Elég fárasztó egyébként, mintha legalábbis nekem kellene végtelen távolságot átszelnem, érzem, hogy a tudatom küzd, hogy teljesíteni tudja a feladatot, de nehezen megy, illetve, egyelőre sehogy, de nem adom fel, olyan isten nincs. Sienna, Sienna, Sienna, Sienna… Gőzöm sincs, mennyi idő telik el, bár azt mondta, nézzem őt, de szerintem az csak elterelné a figyelmem, viszont magam elé képzelem az arcát, és így a felirat valóban elvándorolhat, hogy bekopogtasson homlokának redői közt, mintegy engedélyt kérve, hogy megjelenhessen ott. Teljesen nyugodt vagyok végig, a légzésem lassú és egyenletes, és igen, kétségtelenül elhiszem, hogy sikerülni fog, mert olyan nincs, hogy valami nekem ne sikerüljön, ha igazán akarom. Ebben nőttem fel, ebben hiszek. ~Si... en… na…~ Nekem ugyan fel nem tűnik, hogy bármi átjutott, csak próbálkozom töretlenül…
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Amint túl vagyunk a bemelegítő beszélgetésen - félreértés ne essék élveztem azt is, de elvégre nem azért vagyunk ma itt, hogy cseverésszünk -, rátérhetünk az edzésre. Rövid szüneteket hagyva a mondandómban, küldöm felé az instrukciókat, hogy miként is kellene elképzelni a mentális kommunikációt vagy megfogni annak a lényegét, elkezdeni, egyáltalán a nyitjához megtalálni a kulcsot. Elegendő időt hagyok Siennának, sietetni ezt nem lehet és felesleges is volna, érezni fogja, amikor itt az ideje, hogy elkezdje. Ezalatt pedig semmi mást nem teszek, mint rá figyelek, a farkasára, arra, hogy felfedezzem a koncentráció jeleit, változásokat az energiáiban, a légzését, a mozdulatait, ahogy lehunyja inkább a szemeit és befelé figyel. ~ Jól csinálod. ~ üzenem felé, amikor azt látom, hogy kezd az összpontosításban elmerülni, a pozitív támogatás és bátorítás ilyenkor kell véleményem szerint. Amikor meghallom a nevét töredékesen, akadozva, de teljes egészében, széles mosolyra húzódnak ajkaim. - Sienna. A név, amikor átküldtél, Sienna. - ejtem ki hangosan, amit "hallottam" mintegy megerősítésként számára. ~ Gratulálok, nem sok olyan kölyök van, akinek azonnal sikerül egy egész szót átkommunikálnia egy másik farkasnak. Szép teljesítmény, le a kalappal, lenyűgöztél! ~ dicsérem meg és őszintén úgy gondolom, hogy ez kifejezetten nagy teljesítmény rögtön első próbálkozásra. ~ Felbuzdulva azon, hogy ennyire jól teljesítettél elsőre, próbálkozzunk meg egy kicsit nehezebb feladattal. Próbáld meg újra átkommunikálni nekem a 'Siennát' és told meg az Atanerkünk keresztnevével is, a sorrendet rád bízom. Nem kell elsietni, a technika ugyanaz. ~ most már két szó lesz a lényeg, nem baj, ha tagolt vagy darabos, valójában arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire van tehetsége a mentális gyakorlatokhoz. ~ Lassú, mély lélegzetvételek, a szemeid maradhatnak csukva, képzeld el leírva egymás mellett a neveket és küldd felém megint. Menni fog. ~ annak ellenére, hogy egyszer már elsoroltam miként is fogjon hozzá, megint megteszem, átmegyünk a lépéseken, így rögzül jobban.
Nekem fogalmam sincs róla, hogy jól csinálom-e, de bevallom, nagyon jól esik, mikor azt mondja. Az az igazság, hogy koncentrálni mindig nagyon is jól tudtam, nekem a balett is ilyesmi volt világ életembe, figyelem, önfegyelem, koncentráció. Most ez nagyon jól jön, szerencsére egyébként sem voltam soha az a típus, aki csapongana gondolatban. Amikor azonban meghallom, hogy kimondtam a nevemet, mármint az ő állítása szerint kimondtam, akkor elkerekedett szemekkel, döbbenten néztem rá, majd vigyorogva tapsoltam egy keveset, nem magamat méltatva, egyszerűen örülve a ténynek, hogy sikerült. Elvégre, azt mondta, nem beszélhetek, csak mentálisan, de kétlem, hogy a dejódejódejódejódejó-ból bármi eljutna hozzá, lévén most épp nem koncentrálok éppenséggel erőteljesen, sőt, semennyire. Azért, az nagyon jól esik, mikor azt mondja, hogy nem sokan vannak, akiknek sikerül. Mondjuk, biztosan nem sokan vannak olyanok sem, akiknek még sosem esett nagyobb bajuk pár karcolásnál. Ki tudja, lehet, én ebben leszek tehetséges, mintsem mondjuk a verekedésben. Azt sem tudom, hogy fogom elsajátítani, de egyelőre ez egy másik nap problémája. Ettől még eszeveszetten mosolygok a dicsérő szavaira, mert hihetetlenül jól esik, tudom, nem kellene messzemenő következtetéseket levonnom egyetlen szóból, de talán mégsem leszek olyan pocsék vérfarkas, mint aminek gondoltam volna magam a beharapásom előtt. Az utasításaira bólintok, bízom benne, hogyha valami egyszer már sikerült, akkor másodszor is fog, csak ugyanazt kell csinálnom. Mondjuk ennyi rákészüléssel egy egész mondatot szerintem egy hét alatt sem mondanék el. Vajon végig ennyire kell koncentrálni? Biztos nem, különben ő nem bírna ilyen kisregényeket elmondani. Idővel biztos hozzászokik az agyam, a hogyan kell továbbítani a szavakat kérdéskör tekintetében. Mindenesetre ismét lehunyom a szemem, és próbálok lecsillapodni, bár a kezdeti kis sikeremtől ez most kicsit tovább tart, de azért vagyok itt, hogy tanuljak, bízom Horatio türelmében. Nos, lássuk a medvét. Sienna, Sienna, Sienna, Castor, Castor, Castor… Egymás után jó párszor elmondom a neveket, olykor felcserélve, vagy csak az egyiket mondogatva magamban, vagy csak a másikat. Aztán jön a felírás is, elmém vásznára kerül szépen lassan mindkét név, aztán maradok a gyermeteg, lábakat növeszt módszernél, és mintha érezném, hogy célt ér a Sienna. ~Sienna.~ Szebben mondom legalább, mint az előbb, és utána próbálom a Castort is áttuszkolni, jönnek az apró lábak, elképzelem, ahogy bemegy, de ezúttal valahogy nem vagyok biztos a sikerben, lehet, hogy nem koncentrálok eléggé. Viszont nem hagyom abba, mert nagyon is akarom, mindegy, hogy mennyire fáj a fejem, meddig tart, és hasonlók, hacsak Horatio le nem állít, tovább próbálkozom…
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Mosolyogva figyelem, ahogy a döbbenetből tapsolásba vált. Van ok az örömre, tényleg nagy dolog, amit most véghez vitt, főleg, hogy első próbálkozás volt. Véleményem szerint abszolút büszke lehet magára. Van miért. Annak örömén pedig, hogy egyből sikerült a saját nevét felém küldenie, érdekel, hogy boldogul-e több szóval is, így a következő feladat már két nevet is magába foglal. Hagyok neki annyi időt a felkészülésre, amennyi csak kell, az idő nem számít, egyfelől nem is rohanunk sehová, másfelől pedig a sürgetés semmit sem segítene. ~ Semmiképpen ne kapkodj, vegyél végig minden lépést újra. A lényegére már ráéreztél. ~ bele fog jönni, hamarabb is gondolná szerintem. Várom ameddig kell, innentől kezdve tulajdonképpen rajta múlik. És hamarosan újra elmémben csendül a hangja, egyelőre csak az ő nevét hallom megint. ~ Nagyon jól csinálod. A neved átjött, egyben, nem töredékesen. Ez elég nagy dolog. ~ az pedig, hogy egyelőre a másik név még nem ment - pontosabban nem jött -, az nem jelent semmi rosszat. Remek tempót diktál. ~ Fuss neki még egyszer, összpontosíts most kicsit jobban Atyád nevére, a tiédet nagyon jól át tudod küldeni, az menni fog. ~ szeretném, ha így gondolkodna erről, mert amit már megcsinált - nem is egyszer -, azt képes lesz újra megtenni, efelől kétségem sincs. Függetlenül attól, hogy megtört-e a koncentrációja a közbe ékelt szövegelésemmel vagy továbbra is fent tudta tartani, megint hagyok neki elég időt arra, hogy felkészüljön a saját tempójában és ritmusában és megint neki tudjon futni. Mielőtt hagyom kicsit szusszanni - semmi értelme nem volna annak, ha teljesen kimeríteném - mindenképpen megvárom, hogy ez alkalommal mit sikerül átküldenie elmémbe. - Tartunk egy kis szünetet, ha akarsz, igyál és most beszélhetsz is. - fejemmel a fa tövébe lepakolt palackok felé intek, amiket korábban ő tett oda. - Fejed hogy van? Megfájdult? - érdeklődöm meg tőle, míg törökülésből felhúzom az egyik lábamat és magam mögött támaszkodok meg tenyereimmel a füvön. - Nagyon jól haladsz. Tudom, hogy nem tűnhet annak, de kifejezetten jól kezdted. Tisztán és érthetően, egyben átadni egy szót nem kis dolog, szóval baromi büszke lehetsz magadra. - remélem, hogy így érez és gondolkodik önmagával kapcsolatban, engem lenyűgözött. Azt pedig majd még meglátjuk, hogy miként fog teljesíteni később és mennyire fog haladni a mentál képességek fejlesztésével. - Adok házi feladatot, ha nem bánod, az csak rajtad áll, hogy csinálod-e vagy sem. Minden nap, mielőtt bárkinek odaköszönnél hangosan, tedd meg mentálisan. Ha ez már jól megy, viszonylag komolyabb rákészülés nélkül, akkor jöhetnek a két szavas mondatok, mint például a 'Hogy vagy?'; 'Hány óra?'; 'Mit csinálsz?'; 'Jól vagyok.'; 'Éhes vagyok.'; 'Szomjas vagyok.'; Fáradt vagyok.' stb. Amelyik tetszik. Ezek apróságnak tűnnek, viszont egésznap gyakorolhatsz velük és egyre kevesebb előkoncentrálást és felkészülést igényelnek majd. - igen, korábban már említettem neki, hogy gyakorolhat ilyesféle egyszerű dolgokkal, de így talán neki is könnyebb, hogy mégis mit kellene és nem mellesleg, nem kell hozzá senkit sem megkérnie, persze az csak még jobb, ha van még kivel gyakorolnia. - Szólj, ha úgy érzed, hogy folytathatjuk. Kérdésed, észrevételed van esetleg? - vagy bármi, amiről szót kellene most ejtenünk, mert ha nem, és jelét adja esetleg, hogy visszatérhetünk az edzéshez, akkor a feladat ismét ugyanaz lesz, lehetőleg egy szónál többet is át tudjon kommunikálni felém. Megint elég időt hagyok neki a felkészülésre, arra újra összpontosítani tudjon. ~ Ha úgy érzed felkészültél, akkor most arra kérlek, hogy két kérdésemre felelj egy-egy szóban. Melyik hónapban születtél és melyik a kedvenc színed? ~ a nevekkel már gyakoroltunk, lássuk, hogy megy, ha most két teljesen random szót próbál meg felém küldeni.
Kezdőlap
És a kitartó türelmedet is! 
//
cry2: cry2: //
//
