Átváltozások, edzések, stb...

Még teremtőm dícséretének szűkszavúsága ellenére is elönt némi büszkeség, mielőtt még nekiláthatnánk, hogy megszabaduljunk a ruháinktól, és alakot váltsunk. Igaz, nekem még ez utóbbi fele egész lassan megy, legalábbis a teremrőmhöz képest, de amint befejeződik az átváltozás folyamata, és minden csont, izom a helyére kerül, a bundámat megrázva zárkózok fel hozzá.
Aprót bólintok az oktató szavakra, és akaratlanul is eszembe jutnak a szóbeszédek, amikor egyesek annyira a saját kis álomvilágukba zárkóznak a valóság elől, hogy azt vélik igazinak, a földi létet pedig csupán valami rossz rémálomnak... Ez, és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, amikor Asami-san lelapul, én pedig szó nélkül, egy fáziskésésnyi idővel követem is a mozdulatát.
~ Látom. ~ - még ha nem is szúrtam ki első pillanatra, de hála a farkas-érzékeknek, nem a látás képessége az egyetlen, amire támaszkodhatunk vadászat során.
6 méter... közel van, nagyon is, és furcsállom, hogy egyáltalán ő merészkedett a közelünkbe, amíg egymásra figyeltünk, vagy attól rémülhetett mozdulatlanná, hogy mi férkőztünk az övébe...
Miután azonban ilyen távolságból sok mindent nem tudok tenni úgy, hogy ne szúrjon ki – lévén, nem örököltem a Teremtőm patyolat fehér bundaszínét, sokkal inkább piszkos, krémesen árnyalt a sajátom, így csak teszek némi próbát, hogy hasonkúszva a hóban kezülítsem meg a tapsifülest.
Amíg fel nem veszi a nyúlcipőt, mert akkor jómagam is felpattanok, hogy a nyomába eredjek, remélhetően minél hamarabb elcsípve és leterítve. Igaz, az emberi felemet nem kínozza éhség, a farkasomnak a legutóbbi telihold óta nem volt lehetősége rá, hogy megtöltse a gyomrát, s akármilyen jámbor jószág is, enni, azt neki is kell.

A nyúl megered, én pedig mint ha valami agár-futóversenyen lennék, olyan tempóval startolok utána, hogy csak úgy porzik utánunk a hó. Remélem, valódi a nyúl, vagy ha csak illúzió, egy falkatársam sem látja a kis edzésemet, mert elég hülyén mutathatok, ha ekkora lelkesedéssel kergetem a... semmit. De ha így is van, nem foglalkozok vele, nem hiszem, hogy nagy szégyen lenne, ha bedőlök a Teremtőm tökéletes illúziójának – mindenesetre biztosan kisebb, mint hogy egy hús-vér nyuszi kifog rajtam, így nem is telik sok időbe, hogy utolérjem a tapsifülest, és egy jól irányzott ugrással vessem rá magam, egyetlen, tiszta mozdulattal harapva át a torkát, a lehető legrövidebbre fogva a szenvedését.
Mert hiába vagyunk ragadozók, vadászok, attól számomra a gyilkolás nem öröm vagy kikapcsolódás, hanem „szükséges rossz”, legalábbis a farkasom szempontjából, csak azért teszem, hogy ő élhessen. Nem azért, hogy pusztán kedvtelésből szórakozzon.
Ahogy a nyuszi néhány utolsó rángással elernyed a fogaim közt, elengedem egy pillanatra, csak hogy a vérét lenyaljam a pofámról, majd újra rámarva emelem fel, hogy dolgát jól végzett vadászkopó módjára térjek vissza vele a Teremtőmhöz, a lábai elé terítve, akárcsak valami ajándékot, felajánlva. Közben lustán csóválom a farkamat, ahogy nekem dől, úgy pedig egészen belelkesedik bundásabbik felem, hálásan dörgölőzve a nagyobbhoz némi elismerésért. No meg a tekintetét keresve, mit szól a korábbi teljesítményemhez, apró felajánlásomhoz? Ha a falka legjobb vadásza nem is lettem a távolléte alatti időben, legalább visszafelé nem fejlődtem az már biztos.
~ És most hogyan tovább? ~ - kérdeztem kíváncsian, miközben türelmesen vártam. Elfogadja tőlem a nyuszit, esetleg együtt fogyasztjuk el, vagy amíg ő falatozik, rám vár valami következő kihívás, amit teljesítenem kell?

Szerencsére eddig sosem volt különösebb konfliktusom senkivel sem a falkában, sőt, egész jól kijöttem a többséggel, lévén, gyakorlatilag közöttük cseperedtem fel kisiskolás korom óta, mégis... azóta valahogy sokkal boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mióta a Teremtőm is újra velünk van. Még ha nem is találkozunk minden, már a tudat is megnyugtató, hogy ha szükségem lenne rá, csupán néhány percbe telne csupán, hogy újra mellette teremjek.
Akárcsak most, ahogy a zsákmánnyal együtt térek vissza hozzá, büszkén, hálásan felajánlva számára a legjobb falatokat elsőként a zsenge nyúlhúsból. Hiszen nélküle nem lennénk most itt, mindanélkül az örökség, támogatás és türelem nélkül, amit tőle kaptunk.
A maradék mellé leheveredve magam is neki látok a falatozásnak, még ha nincs is sok ideje, hogy emberként a vadászat előtt tömtem meg a hasamat... A farkast is táplálni kell, nem csak az embert, engem meg egyébként is jó étvággyal áldottak meg az égiek, így aztán nem is hagyom kárba veszni a vacsorát, ha már az életét áldozta értünk.
~ Arigato! ~ - válaszolok boldog farokcsóválás kíséretében, mert igenis jól esik még ennyi év után is... pláne, hogy ahogy telnek az évek, egyre kevesebb az újdonság, amit farkasként el kell sajátítani, egyre kevesebb lehetőség adódik hasonló pillanatokra – kár lenne hát veszni hagyni.
Amikor végzünk, jólesően nyújtózkodok egyet, mielőtt leráznám a havat a bundámról, mire azonban észbe kapok, egy morranás, és már le is hagyott a Teremtőm... én pedig, némi fáziskéséssel indulok utána, mindent beleadva kapkodva a csülkeimet, hogy utolérjem. Nem is tudom, mikor siettem utoljára ennyire haza...

*Egyre nagyobb meggyőződéssel érzem, hogy jól jövök ki az egyenlet végén. A kezdeti dühöt, kétségbeesést, elkeseredettséget fokozatosan váltotta fel az elfogadás, majd Wasilla után a teljes megbékélés. Azelőtt kinevettem, aki ajándéknak titulálta a harapást, most már egyet is tudok érteni vele. Nagyot fordult a világ! S ennyit számít az idő. Nem tudom, hogy várhatta el bárki, hogy azonnal tapsikolva örvendjek a helyzetnek - nyilván nem is tették meg, bölcsen kivárták -, de eljött az a nap is, amikor már nem a kényszerpályát látom magam előtt, hanem ébredéskor már örömmel találgatom, vajon mit fog tartogatni számomra a nap.
És nem azért, mintha kesztyűs kézzel bánnának velem, vagy éppen én magammal. A fájdalom hozzá tartozik ehhez az élethez, ez is olyasmi, amit lassan, de biztosan meg fogok szokni, s egyre inkább el tudom viselni. Akár magamnak okozom, akár mások nekem - értem van, s nem ellenem. Persze, ha épp levegőt se kapok a kíntól, akkor nehéz ilyen belátónak lenni, de amikor ellebben szemem elől a megpróbáltatás vörös köde, akkor képes vagyok visszabillenni az elfogadás állapotába.
Azt hiszem, Wasillának köszönhetem. Az volt a nagy fordulópont számomra: nagy felismerések - és igen, nagy megpróbáltatás is, ha azt vesszük, hogy egy héten keresztül kómában hevertem. Paradox módon ahelyett, hogy ez félelmet oltott volna belém, csak megerősítette bizalmam, ha nem is magam, de a többiek felé. Hiszen gondoskodtak rólam akkor, amikor kellett, pedig fogalmuk sem lehetett róla, a kiütöttek magukhoz térnek-e egyáltalán... persze, Willowtól nem is vártam mást, de mint kiderült, a városban is ez volt a helyzet, a falka pedig egyetlen egységként zárt össze a bajban, s védte minden tagját, akit kellett. Ha nem lennék már én is része a közösségnek, irigy lennék rá. De része vagyok, s ez mámorosan jó érzés. Életem első közössége, ami igazán befogadott. Persze, susog a kisördög, hogy nyilván csak azért, mert még mindig nem ismernek eléggé, s majd ha ez igazán megtörténik, magamra maradok, mint mindig... igyekszem nem hallgatni rá, és nem okot adni, hogy mintegy önbeteljesítő jóslatként az én viselkedésem szolgáltasson okot a kivetésemre. Persze, ilyen izgáa és agresszív kölyökkel bennem elég nehéz, de... próbálok vele is zöld ágra vergődni. Egyelőre nem sok sikerrel, de ne legyen a nevem Amaryllis, ha feladom.
Ülök a fák között, az egykor tanult meditációs gyakorlatokkal próbálkozom ismét. Nem mintha mennének. Már emberként sem sikerült soha olyan szintű elmélyülést produkálnom, mint amilyet apám elvárt volna, így, egy izgága farkassal a belsőmben meg teljesen esélytelen, de ha csak a relaxációig eljutok, már eredményesnek ítélem a próbálkozást. A lótusz nekem már rég nem menne, maradok szimplán a törökülésnél, két tenyerem lazán a térdeimen nyugtatva, hátamat az egyik fa törzsének vetve. Mély lélegzetvételekkel szívom magamba az erdő illatát, s hagyom szabadon cirkálni a kölyköt, hadd élvezze ki a helyzetet. Amíg nem akar előtörni belőlem, addig nincs okom gátat vetni semminek az egyedüllét perceiben. Úgyis többször hangsúlyozták már nekem a természetközeliséget, meg annak fontosságát... az elmúlt bő tíz évben jócskán eltávolodtam ettől a szemlélettől, hát van lemaradásom, amit be kellene pótolnom. Próbálom minél több élőlény jelenlétét, neszezését meghallani és befogadni, minél többféle hangját felismerni a szélnek... és próbálom nem felhúzni magam a kudarcon. Meglepően jól megy, ez utóbbi legalábbis.
A boldogan lihegő kölyök váratlanul pattan fel, nyugalma úgy illan tova, akár füst a viharban, elhúzódva, de támadás nélkül, tétova morgással és vicsorral fogadja a körünkbe érkezőt. Nem kellemetlen, nem támadó a másik közeledése, energiái is a nyugalmat sugározzák, de - ahogy Nessa oly találóan megfogalmazta - az egész világgal hadban álló szürkebundást nem olyan egyszerű megnyugtatni. Az is nagy eredmény, hogy nem támad azonnal, miként az első hónapokban tette. Leül, bár fogát továbbra is villogtatja, ugrásra készen, de tőle higgadtnak számító pózban várja ki, mit hoz a helyzet, s kell-e bizonyítania, milyen kemény legény leány ő a gáton. Én pedig kissé meglepetten nyitom tágra szemeim és pillantok fel, nem számítottam rá, hogy bárki csatlakozni fog hozzám. Gondolom, ilyen fényes délelőttön - Vajon mennyi lehet az idő? Kora délután már? Teljesen elveszítettem időérzékem - mindenki munkáját végzi valamerre, lett légyen az a városban vagy a Hotelben. Azonban nem mondhatnám, hogy kellemetlenül érintene. Pedig nem ismerem, ezért idegesnek illenék lennem, mégsem vagyok. Kis részben azért, mert felismerné vélem Willow elbeszéléseiből. Gondolom, nem sok keleti vonásokkal bíró farkas tapodja Alaszka havasait, vagy igen?
- Asami-san - hajolok meg ültömben, bár a felálláshoz lusta vagyok, pedig az illem azt diktálná, remélem elnézi nekem. A megszólítás hangsúlya felfelé kunkorodik, így téve kérdéssé a kijelentést. Nem vagyok benne biztos, de legfeljebb kijavít, nem bűn tévedni. A relaxáció is teszi, hogy kábé annyi aggodalom szorult belém ebben a pillanatban, mint egy benyugtatózott teknősbékába. A kölyök már más kérdés, az húzódik, hátrál visszafelé a nagyobb bestia elől, esze ágában sincs hagyni, hogy túlságosan megközelítsék. Leülni mellé legfeljebb csak akkor lehet, ha előbb mozdulatlanságra késztették az övénél jóval erőteljesebb energiákkal, de akkor úgy is kell majd tartani, hogy ne kezdjen menet közben pattogni.
- Én is örvendek, Amaryllis Margaret Lux - viszonzom a bemutatkozást mosolyogva, bár nyilvánvalóvá tette, hogy tudja kilétem, de így tiszta a helyzet. - Gondolom, csupa rosszat? - biccentem félre a fejem kíváncsian. Beszédtéma voltam a mentorok között? Nem gondoltam volna, hiszen nem alkottam semmi kiemelkedőt, azt hiszem. Persze előfordulhat, hogy teljesen rosszul ítélem meg a helyzetet és magamat is - farkasszempontból ilyen ifjan semmi csodálkoznivaló nem lenne abban sem.
Mondjuk a következő megszólalásí még meglepőbb. Míg én azon filozofálok, hogy vajon fel kell-e állnom és kinyújóztatnom elmerevedett combizmaimat, ő olyan költői képpel lep meg kérdés formájában, hogy elsőre csak pislogok, s kell néhány másodperc, míg felfogom egyáltalán a mondandó lényegét. S még ugyanennyi, míg megrágom a válaszlehetőségeimet. Igen - nem hazugság, pillanatnyilag valóban békésnek érzem magam, s ennek jegyében teltek az elmúlt órák a fák között. Nem - a kölykömre semmiképpen sem igaz, ő a békét még hírből sem ismeri. - Félig - válaszolok tehát ekként, kíváncsian, megfelelek-e a próbán. S közben nyögve talpra tornászom magam, a végén a fatörzsbe kapaszkodom. Ahogy sejtettem, a térdem elsőre össze akar csuklani alattam, a vérkeringésnek nem tett jót ez a pozitúra hosszú órákon át, rendszeres jóga ide vagy oda. A gyomrom is megkordul, jelezve, hogy a hajnali fél hatkor elköltött reggeli nem két perce volt. - Vagy most haikut kellett volna faragnom? Bocsánat, az a fajta megfogalmazás kissé idegen tőlem - vallom be a nőnek, ahogy felötlik fejemben a gondolat. Elméletben persze egyszerű, csak szótagszámoknak kell megfelelni és természeti képet szerepeltetni a versecskében, de azt hiszem a gyakorlatban ettől még nem lennék rá képes. S különben sem egy sinto szentélyben vagyunk! - Mi járatban erre, Asami-san? - értem ez alatt ezt a facsoportot is konkrétan, meg azt, hogy miért nem a Lakban vagy a Hotelben üti el az idejét. Kétlem, hogy engem keresett volna... vagy mégis? Willow küldte volna, hogy foglalkozzon velem, vagy valamelyik mentor? Gondolom, hamar ki fog derülni.*

*Igazából tudom, hogy fel kellene állnom, de mindeddig elég lazán kezelték a falkában az udvariasságot - mindenki tegeződik, és hasonlók -, hogy valóban nem gondolom nagy hibának ülve maradásomat. Na meg úgyis kijavítanak vagy rám szólnak, ha bármit rosszul csinálok, így viszonylag nyugodt vagyok e téren. A bólintást nyugtázom, a Willow által mesélt "személyleírások" eszerint működnek még akkor is, ha ez az első alkalom, hogy ténylegesen találkozom a nővel. A feleletére viszont csak pislogok egyet lassan, aztán még egyet. Nem az én tempóm ez, nem ehhez vagyok szokva... vakkantsanak nekem egyszavas utasításokat egy felvágandó balesetees felett, vagy hadarjanak el egy történetet automatából vásárolt kávé felett, az tartozott a mindennapjaimhoz. Bár tény, hogy az elmúlt hónapokban lelassultam, lehiggadtam kicsit, már nem vészhelyzetek sorozatából áll az életem (még akkor is, ha csak a mosogatásról volna szó), ráérek kicsit szemlélődőbb lenni. De a keletiek zenje azért még így is távol áll tőlem. Így aztán igencsak meg kell rágnom magamban a szavakat, mielőtt kibökném őket, s még akkor kissé hülyének érzem magam miattuk. - Ezt ábrázolja a jinjang szimbólum is, nem? A feketében ott a fehér, a fehérben a fekete, és dinamikus körforgásban vannak egymással - pillantok fel rá ismét óvatosan. Készen vagyok arra is, hogy bólint és szó nélkül hagyja, arra is, hogy ismét valami kissé misztikus (vagy csak simán coelhósan lebutított, az én szintemnek megfelelő) bölcselettel áll elő, de azt sem zárom ki, hogy leteremt, amiért előadom, mintha értenék hozzá, közben meg nem. Hát igen, hivatásom és addigi életcélom elvesztését az önbizalmam is megsínylette, nem vitás.
- Ha az lenne az elvárás, akkor minimum megpróbálnám. És biztos béna lenne, de összehoznék valamit. Azért örülök, hogy nem kell szótagokat számolgatnom - vigyorodok el a végére végre. Nem az én világom a költészet, soha nem is volt. Ahogyan az sem, hogy egyszerű és udvarias, semmitmondó kérdésre, amire egy angol bizonyosan csak annyit felelne hogy "fine, thanks", rögtön az élet milyenségét taglaló választ kapok. Megerőltetem magam, és nem tátom el a számat, nem kerekítem el szemeimet, fegyelmezem vonásaimat. Oké, hát akkor ez egy ilyen beszélgetés lesz, nem úszom meg. Én vagyok a kölyök, nyilván meg kell próbálnom legjobb tudásom szerint alkalmazkodni... S ha nem lesz elégedett az eredménnyel, lelke rajta. - Ami azt illeti, én szívesebben hasonlítom kártyapartihoz. Leosztják a lapokat, és hozzuk ki belőlük a legtöbbet, amit lehet. Rossz lapokkal is lehet nyerni, meg jó osztással is veszteni, az már azon múlik, kinek a kezébe kerülnek - kezdem magabiztosan, aztán az fokozottan kikopik a szavakból, a végét már szinte csak mormolom elhalkultan, miközben ő a fákat fürkészi. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akarja, hogy beszéljek. Mondjuk mi másért jött volna ide? De a farkasokat sokszor nem értem. Nem csoda, már az embereket sem értettem, ez meg négyzetre emelt nehézségi szint. S ha már farkas, a kölyök továbbra is tartja a tisztes távolságot, felborzolt szőrrel mutatja magát nagyobbnak, mint amilyen. Ha rajta múlna, már nem lenne itt, de sajnos az én lomha testemhez van kötve, amit nem igazán csíp. Azt meg pláne nem, hogy én nem húzom el a csíkot, amint valaki megközelít minket, vagy nem díjazom, hogy lebunyózza a helyzeteket. Félek, sosem kerülünk egy hullámhosszra vele...
- Az erdőt - vonok vállat, tökéletesen értetlenül a kérdésére. - Mi mást kellene? - nézek vissza zavarodottan. Szeretne tanítani valamit... na, ez legalább olyasmi, ami ellen szemernyi kifogásom sincs, el is mosolyodom. - Igazán nagy szerencse, hogy én pedig szeretnék tanulni - jegyzem meg, miközben arrébb szenvedem magam, hogy ha leül, jusson neki a fa törzséből, aminek nekidöntheti hátát.*

*Örülök, hogy sikerült nem nagy hülyeséget mondanom, szavait legalábbis eképpen fogom fel, hiszen nem kijavít, csupán hozzátesz ahhoz, amit mondtam. A "valahogy mindig lesz" gondolat is ismerős, csak számomra inkább negatív értelemben. Sokan ezt a kifogást használják fel saját tétlenségük igazolására, amit a magam részéről borzasztóan elítélendőnek tartok. Végtére aki nem csinál semmit, az ne csodálkozzon, hogy olyan szituációban találja magát, amilyet nem akart korábban! Én inkább tevékenyen igyekszem formálni a sorsom és világom. Legalábbis ez volt eddig, s ezt (is) kénytelen voltam feladni a kölyökséggel, elfogadni, hogy igen kevés döntés maradt az én kezemben. De azok legalább zömmel a mindennapi apróságokat érintik, s csak a kötöznivaló bolondok becsülik le ennek jelentőségét. - Mármint, ezt zen buddhista, taoista vagy szolipszista értelemben ne felejtsem el? - értetlenkedem aztán megint, annyiféleképpen lehet hallani a szavait, csak attól függ, milyen talapzatról teszi az ember. Sajnos az a nyugati, materialista gondolkodás, amivel én alapvetően rendelkezem, s ami az apály-dagályt legfeljebb a Holddal való viszonylatában tudja értelmezni, megakad ezen a ponton. És magamtól - megint csak sajnos - nem tudom, melyik másik gondolatvonatra kellene átszállnom ahhoz, hogy egy hullámhosszon legyek Asamival.
Nem szeretne csalódni bennem? Ennél szürreálisabban már aligha alakulhatna ez a csevely. Szívesen megjegyezném, hogy most találkozunk életünkben először, és szép meg jó dolog a magas elvárás, de először is magamnak, másodszor a hozzám közel állóknak szeretnék megfelelni, szóval nem tekintem központi kérdésnek, hogy éppen ő ne csalódjon bennem. De egy szájhúzással arra jutok, hogy ez kissé passzív-agresszív lenne kifejtve (apa biztos ezzel a jelzővel illetné), úgyhogy nem ártana valahogyan finomítani rajta. - Azt hiszem, ezzel nincs egyedül - felelem végül ezt, hosszas hallgatás után, míg válogattam a megfelelőnek tűnő szavak között. Különben sem sietünk sehová.
A kölyök nem fér vissza az erdőhöz, most hogy a nagy jelen van, rá hegyezi ki érzékeit. Annyi engedményt tesz, látván annak nyugodt elheverését, hogy ő is leteszi a fenekét, és valamelyest szőre is lesimul, de a nyugalomtól még mindig elég messze áll. Viszont nem is mutat támadó szándékot. Talán tanulhatna, de ő jóval kevesebb affinitást mutat ehhez, mint az ember, s azt a keveset is leginkább a saját bőrén és fájdalmas úton teszi meg.
- Nem vagyok feszült - tiltakozom az első eszembe jutó válasszal, s igaznak is érzem. Most nem fenyeget az átváltozás réme, és Asami sem kifejezetten ijesztő jelenség. Biztos tudna az is lenni, ha akarna, de momentán nem akar. Csak értetlen vagyok, s az nem ugyanaz. Szóval ne nézzem, vagy legalábbis nem így. Oké. Továbbra sem értem, de nem akarok külön akadékoskodni. Kifogásom lenne bőven - hogy ha rákoncentrálok az érzékelésemre, az fájdalmas élmény is tud lenni, hogy tartok tőle, hogy túlságos összpontosítás esetén a kölyöknek netán önállósodni támad kedve, hogy abszolúte fogalmam sincs, mit vár el tőlem -, de ezek nem mások, mint kifogások. Egyik sem indokolja, hogy n tegyek legalább egy próbát. - De ugye visszafogja, ha netán túlságosan megtetszik neki a dolog? - teszem fel azért a kérdést, biztos ami biztos, mert ha erre igenlő választ kapok, sokkal inkább képes vagyok elengedni magam. Valahogy úgy, mint a légtornász, ha tudja, hogy alatta azért ott van a biztonsági háló, így megkísérelheti a nehezebb ugrást is, leesvén nem hal bele a próbálkozásba. Vagy, mint jelen esetben én, nem köt ki az átváltozás testet-lelket összezúzó kínjai között.
Lehunyom a szemem, hogy legerősebb érzékszervem ne zavarja be a többit, és mély lélegzeteket veszek. Gőzöm sincs, mit vár Asami, hát első körben hagyom a gondolataimat szabadon barangolni. Levegő, létfeltétel a bolygónkon, összetétele megközelítőleg hetvennyolc százalék nitrogén, húsz százalék oxigén, a többi a "maradék": különféle nemesgázok és nyomgázok, mint például az argon és a szén-dioxid. Jó itt a levegő, a hegyen, sokkal tisztább, mint amilyennek a városban tapasztalja az ember. Valószínűleg már arktikus légtömegnek számít, ami persze eleve is tisztábbnak érződik, mint mondjuk a mérsékelt övi. Azt hiszem, talán a páratartalommal van összefüggésben, hiszen ezen az éghajlaton a relatív vízgőztartalom jóval alacsonyabb. A levegő sűrűsége... homlokráncolva töprengek, de képtelen vagyok visszaemlékezni rá. Egyegész valahány gramm per liter. De itt a valahány lenne a lényeg, és képtelen vagyok felidézni, pedig tanultam valamikor... Aztán, még mielőtt nagyon belelovallhatnám magam, rájövök, hogy ennek semmi értelme így. Mármint, semmivel sem vagyok közelebb, bármit is akart a mentor elérni velem, ugyanúgy csak ücsörgök egy helyben és gőzöm sincs semmiről, még csak nem is kifelé figyeltem, hanem befelé. Szóval akkor... új próbálkozás, újabb mély lélegzetek. Az erdő. Szagok. Hangok. Vérfarkas volnék, vagy mi, próbáljam akként. A kölyök érzékszerveivel... Zöld. Tűlevelű. Fenyőalakúak rendje, fenyőfélék családja... Más szaga van az örökzöld erdőnek, mint a lombhullatónak, a viaszos bevonat miatt. És jóval kevesebb az aljnövényzet, mert kevesebb fényt enged be a talajig. De azért nem élettelen... És nem csak az emlősök számítanak, sőt. Az erdő életvilágának icipici töredékét teszik csak ki ők. A lényeg inkább az apróságokban rejlik. Bogarak, ízeltlábúak. Minden kő alatt, minden korhadt fa törzsében, minden elhullott állatban ezer és ezer féreg tanyázik, lárvák kelnek ki, bábok várják idejük eljövetelét. Az ágak között pókok szövögetik ezüstösen csillanó hálóikat, hogy rejtett veszedelem legyen az összes repülő rovarnak, miközben mások a gombákat rágcsálják vagy a mohapárnákon pihennek. Hát mi a madarak színgazdagsága, a rágcsálók éléskamrái ehhez a diverzitáshoz képest?! Nem olyan színpompás, nem olyan harsány ez a vidék, mint délebbre haladva. Inkább csendesebb, sötétebb, baljósabb árnyalatát adja a természetnek, de attól még lehet gyönyörű. Nos, legalábbis néhányaknak...
Nem tudom, mi zökkent ki, talán én magam mozdultam meg, zörrentettem meg a tűlevelek szőnyegét magam alatt, talán a kölyök tett valamit, kihasználva az alkalmat, de összerezzenve nyitom ki szemem, s hunyorgok bele a világba. - Még mindig nem értem, mit vár tőlem - vallom be sóhajtva.*

*Megrezzenek a nevetésétől, nem tudom, fel kellene-e fedeznem benne valami bántó vagy gúnyos élt, netán csak jókedvre hangoltam az értetlenségemmel, netán nettó hülyének néz. Azok a bizonyos árnyalatok az emberi (meta)kommunikációban, amikkel mindig bajban voltam... most sem sikerült értelmeznem, mit akart jelenteni ez. Igaz, most már a szavakat sem értem, szóval mondhatjuk, hogy egyre távolabb kerülök a lényegtől. - Mit felejtenék el? - meredek rá zavarodottan. Most filozófiákról beszélünk, vagy valami egészen másról? Igazán adhatna legalább egy számomra is köveethető vezérfonalat! Pedig nem tartom magam éppenséggel értelmi fogyatékosnak, de ebben a beszélgetésben kábé úgy festek. Szégyenérzet jár át. Mindig ez van, ha tudatlannak bizonyulok.
- A szabad akarat pártján vagyok, de épp ezért a véletlenekben sem hiszek. Csak abban, hogy sosem látjuk át teljesen az ok-okozati viszonyrendszert, ami törvényerővel irányítja a világot, sokszor utólag sem - pillantok rá, kíváncsian az ő álláspontjára, végtére épp most közöltem, hogy szerintem nem úgy van, mint ahogy mondja. Van, aki nem bírja elviselni, ha nem értenek egyet vele. Asami ennek kábé az ellentéte lehet az alapján, ahogyan eddig viselkedett, de én meg az emberismeret... hát azt hagyjuk inkább. Két külön világ. Sőt, két külön univerzum.
- Szuper - vigyorodom el, elengedve a feszültséget, aminek eddig a létét sem realizáltam. A toll hatása ide vagy oda, a kölyök miatti nyugtalanság azért elég sokszor át tudott járni, még ha nem is uralkodhatott el rajtam. Nem győzök elég hálás lenni magamnak, amiért nem vagyok egy harcolós típus, s így nem a tőrt választottam abban a különös álomban. Azzal aztán megszívtam volna... A bundás, ahogy arra számítani lehetett, nem értékel semmiféle kedveskedést, sőt, a hatás épp ellenkező. Az ő logikájában a kedvesség gyengeség, s mint ilyen, máris erőst megcsappant a felnőtt iránt táplált félelme és óvatossága, magabiztosabbá válik. De Asami azt ígérte, kordában tartja, én pedig hiszek neki, így nem húzom fel magam ezen, a másik mentor, megbízom benne, hogy tudja majd kezelni a helyzetet. Nem a két szép szeméért osztják a titulusokat a falkában, ahogyan az már kiderült számomra!
Próbálkozom legjobb tudásom szerint, s talán épp ez a baj. A tudásomra akarok hagyatkozni, mint mindig mindenben, az én koordinátarendszeremben az jelenti az X, Y és Z tengelyt is, mindent annak fényében tudok csak kezelni, értelmezni. De mint Nessa is rámutatott már találkozásunkkor, a farkas nem úgy működik, mint az én civilizált, modern iskolákban pallérozott elmém, s ezen felül kellene emelkednem valahogyan, túllépni a saját árnyékomon. Fejem félrebiccentve próbálom nem csak megérteni, de át is érezni, amit magyarázni szeretne nekem, de mit ne mondjak, életem kihívásával szembesülök, s egyre elkeseredettebb arcom is árulkodik erről. Mit érzek? Hát az nem fog tetszeni... - Kételyt - foglalom össze egy szóval a legdominánsabb benyomást, de rögtön folytatom is, mielőtt teljesen leírna. Vagy talán csak még mélyebben vágom a fát magam alatt. Ki tudja. - Mármint, amit mond... az az alap! És még az is szubjektív. Anyag és energia. Hullámok és frekvenciák. És mindenki másképpen érzékeli őket egy kicsit. Nem csak az, hogy mást tart fontosnak vagy más van a figyelme középpontjában, kinek a természetes környezet, kinek a mesterséges, kinek a meleg a kellemes, kinek a hideg... az egész világ szubjektív. A színeket mind megtanuljuk megnevezni, de semmiféle bizonyítékunk nincs rá, hogy ugyanazt a színt látjuk és értjük mondjuk a piros alatt. Lehet, hogy ugyanaz az árnyalat, amit én pirosnak nevezek, a másik szeme előtt a kék neve alatt fut. Én mondjuk órákban mérem az időt, más években, megint más másodpercekben. Egy Asperger-szindrómás valaki számokban látja a világot, egy grafikus képekben, egy író szavakban. A világ tulajdonképpen megismerhetetlen. Az sem biztos, hogy élünk, sem ontológiailag, sem logikailag, sem egyéb módokon nem tudjuk bizonyítani, hogy bármi valóságos. Persze, még a legnagyobb kételkedők is általában egyetértenek az egyén, a gondolkodó bizonyosságában, de ez is lehet egyszerűen önámítás. De a mindennapokban eléggé őrjítő lenne folyton ezen agyalni, szóval inkább elfogadjuk. Azt is, hogy vagyunk, azt is, hogy éljük az életünket, meg a világot is magunk körül, mert még mindig ez a legkevésbé kínos, amit tehetünk. És mindenki megpróbálja a maga számára biztonságossá tenni a létezést, a maga módján. Van, aki mániákusan hisz egy-egy vallásban vagy épp tudományban, van, aki keres egy másik személyt, és benne bízik, van, aki halálközeli élményeket keres... egyiküknek sincsen igaza, és mindegyiküknek igaza van. Annak is, aki elengedi magát a természetben és nem gondol semmire, meg annak is, aki közben a tudományos meghatározásokon és a számokon és efféléken agyal. Oké, én főleg ezt csináltam, pedig próbáltam nem, és a kölyökkel kicsit sikerült is elvontakoztatni, de őt meg az érzékszerveit éppen a bogarak kötötték le, hát az sem éppen valami nagy perspektíva. Na mindegy. És normál esetben nem vagyok ilyen lila és nem agyalok ilyesmin... - teszem hozzá a végét elhalkulva, miután a gondolatmenetemet magamhoz képest hevesen, néha-néha gesztikulálva előadtam, és rájövök, valószínűleg hülyét csináltam, csinálok magamból. Ismét... Asami talán ezt hozza elő belőlem. De talán... csak egy kicsit több időre van szükségem, megszokni és ráállni arra a gondolkodásmódra, amit ő elvárna. Ám amennyire gyökeresen idegen tőlem ez a perspektíva, lehet, hogy a "kicsit több" inkább években, semmint percekben mérendő lesz. Hacsak meg nem lepem magam... Arra is volt már példa. És különben is, a nagy felfedezések általában egy pillanat alatt jönnek, szinte függetlenül az előzményeiktől.*

*Nem a Lak felől érkezem, meglepő módon, hanem az ösvény ellenkező irányából, a fák közül bukkanok elő. Rikító színű futócipőm nem fröcsköl sarat, ahhoz már túlságosan befagyott a talaj, mge egyébként is próbálok úghy mozogni, ahogy Willow tanította, könnyedén, lazán, szinte lábujjhegyen... aha. Ment úgy kábé az első ötven méteren a helyes testtartás, aztán annál tovább franc tud rá odafigyelni, visszajött a régi beidegződés, sarokkal érkezni a  a földre, nem nyújtani eléggé előre a lábamat a következő lépéshez, az intenzív mozgástól úgy fújtatni, mint egy láncdohányos tüdőbeteg, és a többi. Állítólag idővel és melóval ez majd eltűnik, hát, nem tudom, elég makacs teremtés vagyok, és úgy tűnik, a rossz szokásaimban is az vagyok. A kapucni rég lecsúszott már a fejemről, felfedve zilált copfom és egy cuki bolyhos fülvédőt (menetszél, nah), a ruha szürkéje alól kivillan egy csupaszín sál és egy fehér póló. Fülemben zene, a vezeték a zsebemig kígyózik.
BB-t már messziről kiszúrom, nem kellenek hozzá farkasérzékek, és emelem kezem, hogy integessek neki, tekintetemben öröm szikrázik a viszontlátástól. Lelkesedésemben a farkas is osztozik, ő ugyan még nem tudja, mire fel a boldogság, de úgy van vele, hogy ha nekem jó, akkor ő is pozitívan áll hozzá. (Vagy valami ilyesmi. Arra már rájöttem, hogy az ő gondolkodásmódját nem ilyen egyszerű emberi nyelvre és szavakra lefordítani.) Azzal persze nem számolom, hogy lankadó figyelmem csúnyán megbosszulja magát: amúgy is lejtőn vagyok, amikor magam elé kellene figyelnem, nem valahová a távolba, pláne nem gyorsuló lendülettel, szóval teljesen váratlanul ér, amikor egy galád kő kifordul a helyéről a lábam alatt, én pedig úgy zúgok el, mint a méhkas, nézni kész röhej lehet, átélni annyira nem az. Kezemmel, vállammal próbálom tompítani az esésemet, sikerül a fejem és a gerincem óvnom, de így is hosszan gurulok az oldalamon, mielőtt megállnék, alig pár lépésnyire Bluefoxtól. Nyögve fordulok a hátamra, és pislogok fel rá. - Hát ezt nem egészen így terveztem - vallom be fájdalmas grimasszal, még lihegve a futástól, miközben a kölyköm - a kis áruló, amelyik persze élvezte a "móka" minden pillanatát - energiái már farokcsóválós kíváncsisággal suhannak az idősebb felé, hogy ismerkedjen annak farkasával.
Talpra kecmergek, és bosszúsan próbálom leporolni elpiszkolódott ruhám, hajamba levelek tapadnak az avarból, kezem lehorzsolódott. Csodás... szusszantva hagyom inkább a fenébe, úgysem tudom már rendbeszedni magam. - Szia - köszönök végre, aztán feltűnik valami, nevezetesen a csend. Mármint viszonylagos, ahhoz képest, hogy... A zsebemhez kapok: nem érzem az ismerős téglalap körvonalat. - A picsába! - szalad ki a számon a (magyar) káromkodás, és arrafelé pásztázok a tekintetemmel, ahol bemutattam az iménti kűrt. - Hol a mobilom?! - költözik némi pánik a hangomba, felborzolva a farkasom idegrendszerét és szőrét is az intenzív érzelemmel. Pedig milyen barátságosan indult ez a találkozás! - Huba! - Igen, tisztában vagyok vele, hogy egy telefon nem fog válaszolni, akármilyen szépen szólongatom a nevén, de néha én sem vagyok teljesen racionális, hiába tagadom ezt a tényt bőszen.*

//Nagyon-nagyon elnézést kérek a hosszas késésért!//

*Nem tudok róla, hogy rejtőzködnöm kellene ezen a környéken, de valószínűleg ha valaki erre kérne, akkor is tiltakoznék. Hé, éppen kiesett mindenféle bevételem, nincs arra anyagi fedezetem, hogy még vadiúj futócuccokat is bevásároljak, főleg, hogy ezeket kábé nem is gyártják terepszínekben. Oké, fülvédőt valószínűleg igen, de cipőt? Egy évvel ezelőtt nem fogadtam volna el a felém nyújtott segítő kezet, mostanra azonban én is sokat fejlődtem és változtam, így büszkeségemet félretéve kapaszkodom bele, és leginkább hagyom, hogy ő mozdítsa majdnem a teljes testsúlyom, én inkább csak talpra egyensúyozom magam. Bezzeg a kölyök! Az még az esés mókájától tüzelve köröz a nagyobbik farkas körül, veszett farokcsóválással, szája szélét nyalogatva, játékra készen. És várja, hogy a másik kezdeményezzen, addig tartja a másfél lépés távolságot. Ami persze nem tart sokáig, BB farkasa szaglászva érkezik, amit az enyémnagyjából három másodpercig bír nyugton viselni, aztán helyből felugrik a magasba, majd a következő szökdéccsel már kaffogva a másik orrára veti magát, hogy jáááááték legyen. Én közben leporolom magam, egyszersmind megállapítom, hogy egyben vagyok. Hurrá.
- Hát... nem szépet - kúszik némi pír a képemre, de nem sietek lefordítani a káromkodást. Nem azért, mert durva lenne, hanem azért, mert nem az. Emlékszem, régen közröhej tárgya voltam a szokatlan szentségeléseimmel. - Nem is attól félek! - legyintek, hangom enyhén hisztérikus. Nem vagyok telófüggő, áh, dehogy. De mivel egyedül nem mehetek a városba, érthető, hogy a külvilágot jelentő kütyüimhez meglehetős ragaszkodással viszonyulok. Oké, nem viszi el senki, de attól még nem sokra megyek vele addig, amíg az avarban hever!
- Öh... oké - fogadom el a kihívást, mernék is nemet mondani. Magamban füttyentek, hogy visszacsalogassam farkasomat a játékból, legyen olyan jó és segítsen ki egy kissé. Nem tudom, BB mit akar: hagyni nyerni vagy sem, mert tulajdonképpen csak és kizárólag ezen múlik, melyikünk találja meg előbb a kütyüt. Merthát BB érzékszervei messze jobbak az enyémnél, és Huba itt van a közelben: a domb tetején, futás közben még hallgattam a zenét, csak itt a zakózás közben repülhetett ki a zsebemből.
Megállok, és fejemet félrebiccentve próbálok a hallásomra fókuszálni. Emberként biztos nem hallanám meg, de a kölyök érzékszervei számára elérhető lehet a fülhallgatókból halkan csorgó ritmus bemérése, már ha ki nem tépte a kelléket a lendület a készülékből. Sajnos úgy van beállítva, hogy akkor automatikusan elhallgasson a cucc, viszont abban az esetben meg elkérhetném Balth telefonját, hogy megcsörgessem a sajátom... hjah, jobbnál jobb ötletek. A gond csak az, hogy most koncentrálni kéne, ami elég nehéz egy ennyire felspannolt kölyökkel.
Lehet, hogy BB már rég a kezében fogja a telefont, mire nekem sikerül az irányt belőnöm hang alapján, akkor viszont késedelem nélkül arra indulok. (És amikor kis híján hasra esek egy gyökérben, még a szememet is kinyitom ehhez a művelethez, amit fene tudja, mikor csuktam be a nagy fülelésben.)
És akkor veszem észre, hogy Balth közben egészen másfajta terveket forgatott a fejében, mivel félig már le is dobálta a ruháit. - Ööö... - naná, hogy elpirulok, érzem az arcomba szökő hőt. - Szuper, de... jobb lenne emberként, nem? Mármint, nem szeretném összerágni a mobilom, vagy ilyesmi... - próbálkozom racionális érvekkel. Az én szeleburdi társam tuti összekaristolná a fogaival az érzékeny érintőképernyőt. Nyakamat rá! És ez az érv sokkal jobban hangzik annál, hogy még mindig bizonytalan vagyok és félek az átváltozástól, bár már nem annyira, mint első találkozásunk idején. Nem páni félelemmel meredek rá a puszta felvetéstől is, ami haladás. Nem kezdek hiperventillálni a várható fájdalom gondolatától, bár némi kézremegés még mindig elkap. És az sem utolsó szempont, hogy már nem teljes blackoutban töltöm a farkasként múlatott időt, hanem töredékesen bár, de akadnak emlékeim arról az időszakról is. De attól még... nem tölt el örömmel az opció, hogy váltsak.
Persze, ha egy kétszáz éves farkas azt mondja egy félévesnek, hogy vetkőzz és válts, akkor ott igazából nincs lacafaca meg ellenkezés. Sóhajtva hozzálátok hát én is, hogy kihámozzam magam a futócuccból: előbb a fülvédő és a sál, majd a pulóver kerül le - akkurátusan élére hajtogatom, ahogyan a többi ruhadarabot is mind -, aztán a cipő, a nadrág és a két trikó. Dideregve, libabőrösen állok meg néhány pillanatig - bőröm verítékes mivolta sem segíti elő a hőmérsékleti helyzetet. Mások meztelenkedésével nincsen bajom, orvos vagyok, kívül-belül láttam én már sokféle embert (szó szerint). A nemi szerveknél sokkal intimebb kapcsolat, ha éppen valakinek a beleiben vagy ereiben turkálok a megfelelő célszerszámmal. A saját pőreségem ugyanakkor egy egészen más kérdés, és az igenis zavarba hoz. (Részben a gyakorlatlanság miatt. Kölyökként a legtöbb váltásom nem tervezett volt, ennélfogva nem kellett ruhákkal bajlódnom.) Ha egy kicsit is melegebb lenne, valószínűleg többet haboznék, és bár hülyeség, de első gondolatom az, hogy menten tüdőgyulladást fogok kapni. A második meg az, hogy a bunda viszont jó meleg lenne. Ez már nem biztos, hogy ez én észrevételem, lehet, hogy a hozzám simuló, belém sikló farkas bíztatása, nem tudom. Szóval pár másodperces megtorpanás után - carpe diem! - ledobom a fehérneműmet is, de előtte azért hátat fordítok BB-nek, ha hagyja.
Az átalakulás kínzó, a legfájdalmasabb élmény, amiben valaha részem volt és lehet - még mindig. Nem tudom összehasonlítani a korábbi alkalmakkal, pedig akkor megállapíthatnám, hogy javul a helyzet, de amikor minden érzékszervemet kitölti a több percen át tartó kínlódás, akkor a legkevésbé sincs kapacitásom efféle kognitív tevékenységekre. Mire végre megint ura vagyok mozdulataimnak - körülöttem feltúrt föld és avar halmai, farkaskarmok nyomai, kínomban elharapott nyelvemből csöpögő vérem cseppjei - és zihálva felnézek, a fehér farkas rég felettem áll. A kölyök még pihegve pislog rá párat, majd talpra áll, egyre energikusabb mozdulatokkal. Ahogy egyre inkább övé az irányítás, egyre jobban vagyunk.
A kölyök farkat csóvál, és ő is megpróbál körözni BB körül, mulatságos tánccá változtatva mozdulatainkat. A fehér farkas mellett az én tarka barnám jóval kisebb állat.
A futást értjük és szeretjük, úgyhogy nem kell kétszer mondani. A kölyök nekilendül, bár egyáltalán nem érdekli semmiféle Huba, ami emberének olyan fontos volt, az számára csupán egy darab zümmögő műanyag. Nem préda. Úgyhogy bármiféle nyomkövetés vagy egyéb helyett egyszerűen kilő előre, fel a dombon, amerről jöttünk, követve saját szagunkat. Éljen a száguldás! Legalábbis amíg a kérdés meg nem akasztja a lendületet. Akkor lelassítunk, banduklássá szelídítve tempónkat, és a kölyök leszegi fejét, míg én összeszedem magam és gondolataimat annyira, hogy válaszolni tudjak. A kettő együtt - mozgás és gondolatátvitel - még nem megy. ~Jól, azt hiszem. Nagyrészt. Ismerkedem a kölyökkel, vele jól kijövök, bár nem szeretném elkiabálni~ tartok egy kis szünetet, immár teljesen mozdulatlanul, fél mellső manccsal a levegőben, borostyán tekintetemet BB fehér bestiájára függesztve, mintha ezzel jutnának át a szavak az ő fejébe. ~Már a rémálmaim is elmúltak~ csúszik át ez a félmondat is, amit egyáltalán nem akartam volna megosztani, de hát ez a fejben dumálás még nem erősségem. (Ez sem.)*

*Az előző bundáshoz képest ez a mostani maga a megváltás, s valószínűleg efölötti megkönnyebbülésem, emiatti ellazulásom és pozitívabb hozzáállásom is közrejátszik abban, hogy sokkal jobban boldogulok az új társsal. Azon túl persz, hogy tényleg ezerszer jobb a természete. Most is képes anélkül játszani, hogy egyrészt én közben úgy érezzem, mintha épp a zsigereimet használná kaparófának, másrészt hogy Balthazarnak különösebben reguláznia és rendszabályoznia kellene. Van, amiben hasonlít rám a kölyök, de egy dolog máris akad, amiben tuti teljesen elüt tőlem: ösztönösen ráérez, nagyjából meddig mehet el és mi az, ami már túlmegy a megengedhetőség határain. (Kicsit irigylem is ezt a képességét.)
- Magyarul. Onnan származom. Egy kis ország Közép-Európában, az egykori szovjet blokk szélén, nagyon zavaros történelmi múlttal és még annál is zavarosabb jelennel - foglalom össze dióhéjban, mert ha ennél hosszabban mennék bele, akkor feltehetően elkezdenék áradozni, az meg senkinek nem hiányzik. Nekem a legkevésbé.
A kihívásokkal mindig is ambivalens viszonyt ápoltam, egyszerre éltettek és taszítottak, és mindig is jobban szerettem saját magammal versenyezni, mint bárki mással - márpedig a kölyök, szimbiózis ide vagy oda, még mindig "valaki másnak" érződik. Bár részem, de nem én vagyok mégsem, s ez a kissé skizofrén állapot így közel egy év múltán is összezavaró élmény. Na meg félelmetes, még mindig túl sok aspektusa van a farkasosdinak, ami egész egyszerűen csak félelmetes számomra. Szóval: a francba. És nemet mondani megint csak nem merek - avagy megtanultam, hogy nem tanácsos, ez már lényegében csak nézőpont kérdése. Ha a nagy és felnőtt farkas azt mondja, hogy most farkaskodni fogsz, akkor nem dumálsz vissza, mert netalán a fogai között találod a torkod, mielőtt pisloghatnál egyet. Oké, BB-t nem éppen hirtelen haragú vagy idegbeteg alaknak ismertem meg, de sosem lehet tudni, kiből mit hoz ki, ha "tanári" üzemmódba vált át. A zavarom nem olyasmi, amit egyik pillanatról a másikra fogok leküzdeni, ahogy a fájdalomtól való irtózásomat sem, de ezúttal sikerül mindkettőt trauma nélkül átvészelnem (legalábbis momentán úgy tűnik), de lehet, hogy az utána következő időszak még nehezebb lesz.
Fogalmam sincs, tényleg.
A kölyök érdeklődve és kíváncsian szemléli a világot a fizikai nézőpontból, ahogyan Amaryllisnek sem az, úgy azért neki sem megszokott és mindennapos még az élmény. Nyitottan áll a dolgokhoz, ahogyan az állatok általában: el tudja fogadni, ami van, bármi is az. Az elménkbe vetülő szavakra csupán testbeszéddel reagálunk: alázatos, fogakat rejtő "mosollyal", fülünket enyhén lekonyítva, a pihenésnél enyhén feljebb tartott, ébreségről árulkodó faroktartással hajtjuk be egy kicsit a mellső lábainkat. Alávetett, de nem színtisztán szubmisszív pozíció ez, elismerve és tiszteletben tartva a másik magasabb rangját a hierarchiában, de nem teljesen megadva magunkat ennek a tekintélynek: az élénk behódolás tipikus tartása. Az, hogy mindezt ilyen ösztönösen, tétovázás és emberi gondolathang nélkül kivitelezzük, mutatja, hogy az összhangunk még messze nem kiegyensúlyozott, sőt. Ráadásul a kölyök játékos természete hamarosan legyűri a helyzet okozta "szorongást", és máris játékosan ugrunk, körözünk, rohanunk. A szertelenség, mi eluralkodik az érzelmeken, idegen Amaryllistől, ő még a leglazább pillanataiban sem olyan gondtalan, mint a kölyök ebben az alapesetben.
Azonban sikerül valamelyest visszanyernem az irányítást, legalább addig, hogy ha megtorpanva is, de tudjak "beszélni" BB-vel. Túl sok erőfeszítésbe kerül emberi gondolatokat formálni és azokat szavakként eljuttatni a másik félhez, meg is kísért a józan, energiabefektetés optimalizálására felszólító belátás, hogy hagyjam az egészet, és valami hatékonyabb dologra fordítsam az erőmet, de megmakacsolom magam, és kitartok. Annak ellenére, hogy a kölyök - szinte függetlenül az embertől - izgatottan ugrik egyet Willow emlegetésétől, s a fejünkben automatikusan formálódik át a név "Vörössé", ahogyan a farkasnak fontos a Teremtője. Nyelvünk kilógatva, lihegős vigyorgással fogadjuk a dicséretet - legalábbis az összehasonlítás annak tűnik számunkra, és ebben legalább egyetértünk. Willow, Vörös - nem számít, milyen névvel illetjük vagy melyik felét toljuk előtérbe, szeretjük és csodáljuk a Teremtőnket. Az irányítás kérdése viszont sokkal nehezebb. Én csupán a két "tudatfélre" korlátozom értelmezésemben a kérdést, eszembe sem jutna motivációelemzést vagy egyéb értelmiségi huncutságokat művelni ezekben a pillanatokban, s még így is tétovázva állok továbbra is egy helyben lecövekelve, mialatt próbálom effektíve végiggondolni a dolgot, miközben a kölyök másra sem vágyik, mint hogy ismét cselekedhessen. Ez talán permanens nézetellentét lesz közöttünk, ez az alapvető hozzáállásbeli és megközelítésbéli különbség. Még nem tudom. És nincs is rá kapacitásom, hogy ezen elmélkedjek. ~Nem igazán vagyok biztos benne~ sóhajtom végül a kapcsolatba őszintén. ~Azt hiszem, nagyon hullámzó, hol ő, hol én, és bele fogok szédülni~ figyelmeztetem, mert mi mást tehetnék. Ha BB rohan is, én mindaddig bizony szobrozok, amíg dumálunk, ám amint vége a kommunikációnak, megint a kölyök kajlasága kerül előtérbe, és azonnal benne van a futásban, játékban megint. Vagy ha beszélünk épp, amikor elhangzik a vonyítás, akkor is - a hívószó olyan ösztönös szinten szólítja meg a farkast, aminek emberként még nem tudok ellenállni, és azonnal az állati tudat kerül a kormányrúdhoz. A kölyök csaholó, gyakorlatlan viszont-vonyítással felel, s nyargal oda, hogy megnézze, mi a helyzet, követi a fehér farkast, akárhová rohan is az a fák között.*

*Egyetlen pillanat alatt kizökkenek és döbbenten bámulok rá. - Tényleg? - Oké, fogalmam sincs, miért vagyok meglepve, megszokhattam volna már, hogy a világon mindenhol ott vannak egykori honfitársaim. - Mármint, persze, jah. Azt szokás ránk mondani, hogy tehetséges nemzet vagyunk. Esetleg űrlények - teszem hozzá a végét széles vigyorral. Bezony, az nem vicc, hanem tényleg egy elterjedt, sok helyen csupán csupán félig komolytalan hiedelem.
A váltás azonban hamar feledteti a könnyed témát, és szégyen vagy sem, engem meglehetősen összezavarodott állapotba taszít és hagy is benne. Farkas? Ember? Melyik is vagyok? Ki irányít? BB a jó kérdést teszi fel, persze, csak nem igazán tudok válaszolni rá, nem tudom kézben és észben és uralmam alatt tartani és egyébként is... bár lehet, hogy ez csak az én parám, mert a kölyök nem úgy fest, mint aki nagyon bizonytalankodna a rázuhant "szabadsággal", azonnal játszik, szökell, rohan. Ha nem is olyan gráciás kecsességgel, mint a felnőtt bestiák szoktak, de a maga módján halálos aranyossággal. A rőtbundás nem veszi szívére a mókát, és láthatóan nem ijed meg sem a saját árnyékától, sem a nagyobbik fenevadtól: lelkesen veti magát a helyzetbe, és a tőle telhető legjobb "alakítását" nyújtja a harci gyakorlat hevében, még ha igazán Balthazarba marni nem is képes egyelőre. A rőtbundás bezzeg kap a bundájába fogakat, de nem durván, nem igazi fájdalommal, így csak lerázza magáról ezeket a kudarcokat, akárha a folyó vizével tenné, és talpon penderül megint, hogy újra próbálkozzon. A farkát meg úgy csóválja lelkesen, mintha motolla járna mögöttünk.
Telefon, telefon. Igyekszem a kölyök gondolatai közé fúrni a tárgyat, belé szúrni, akár irritáló kis tüskét, s talán ezért próbálja először ignorálni az igyekezetem, de aztán valamit jól csinálhatok, mert sikerül követnünk a dallamot. Közben a mentálkapcsolat elhallgat köztem és BB között, legalábbis ezen az oldalon: tényleg nem megy a multitasking, vagy talán a skizofrénia, utóbbi úgyis jobban illik a fejben hallott hangok témaköréhez. Esetleg csak nem vagyok eléggé meghasadt személyiség. Egymás után, egymás mellett, együtt fut a kölyök és BB farkasa, ugyan nem szép összhangban - a rőtbundás apróság túlságosan kajla ahhoz, hogy ilyesmit ki lehessen jelenteni -, de az első alkalomhoz képest egészen vállalható módon.
Az a helyzet, hogy a kölyök nem tudná, melyik a jegenyefa, én azonban igen. Talán ezért értjük a hívást. Talán Balth gondolatai közül szivárgott át a megfelelő növény képe - de vitathatatlan, hogy a kis bundás lelkes és szökik már arrafelé, mire a másik a gondolat végére ér, a versenyszellem hajtja vagy a bizonyítási vágy, mindegy is, de győzni akar, elsőnek odaérni.
Persze nem sikerül, BB nagyobb, erősebb és gyorsabb is minálunk, de a kölyök nem keseredik el holmi kudarcoktól. Már csak azért sem, mert közben megint eszébe jut holmi telefon, amivel nyaggatom, úgyhogy az orrát leszegve, fülét hegyezve megint a hang - most már sokkal távolibb - nyomába ered, ezúttal kissé hátrahagyva BB-t, s ezúttal ő figyel a háta mögé: vajon jön-e a pajtás? Ha igen, akkor a kölyök hamarosan büszkén áll majd meg a zenélő mütyür felett, szétvetett lábakkal, gyakorlatlan vonyítással üvöltve az égre a diadalt.*