Nekem ez sok. Jó, nem sok, de... ami a Vörös Holddal járt, akaratomon kívül is megviselt. Volt, hogy felriadtam éjjel, hogy rohanni kell, futni valami olyan elől, amiről fogalmam sincs. Rémisztő volt, riasztó. Zihálva ültem fel a saját ágyamba, majd tértem észhez. Ezt pedig csak tetézte az, hogy Willow-t nem láttam azóta, és az előtt se, csak akkor.. ott. Amikor futnom kellett, be a faházba. Azt hiszem sikerült mára kibuknom, felőrölt a minden, és a kétség. A farkasom sem bírt magával, nem bírt elviselni... nos, azt hiszem: engem. Többször kellett visszafognom, mint egyébként. Ez is csak bosszantott, hisz - bár már könnyebben megy - csak nehezen bírok el vele.
Ki kellett szabadulnom. Levegő kellett, élet... tér. Valami, ami jól fejbe vág! Sietős, slendrián munkát hagyva magam után kotrom fel apám piás szekrényét, kikapva az egyik legerősebb whisky-ét. Nem kértem, mégis magammal viszem, mint hűséges cimborát a szar-fos kombó szélén. A lábam visz, nem az eszem, így csak hosszas sétálós futás után jövök rá, hogy sikerül elkeverednem - nem mintha meglepne - valami egészen elvont helyre. Mit nekem szellemek! Iszok velük, ha kérnek még adok is. Levágom magam az egyik nagyobb kőre-kőromra, felismerni se tudom mik ezek a dolgok körülöttem. Szisszen a whiskys üveg szája, majd hamar el is némítom saját ajkaim fogságába ejtve. Jó nagy korty, jó nagy kopp' a koponyámnak. Elsőre sikerül tőle beszédülni, ahogy eltűnik a szesz negyede. - Jó ez, jó! - kurjantom el magam, és még nevetek is jó hangosan. Újabb kortyot pedig az újabb követi. Fú, mintha melegem is lenne! Van is, szóval félig már neki is vetkőzöm. A pólóm lekerül, a nadrág még nem izzaszt. Egyenlőre. Már a felénél járok az üvegnek, nagyon megy ez! Mintha a lelkem is könnyebb lenne. Ezzel együtt viszont a vállam csak elnehezedni látszik. Jobban mondva: érződik. Hát amúgy, leszarom. Idővel jövök csak rá, hogy énekelek is, vagy dúdolok? Nem tudom, de nagyon fars; noha nekem tetszik. Az üveggel a kezemben pörgök, kitartott karjaim szántják a levegőt, míg arcom a sötétlő ég felé mered. Aztán patty, meg paff. Elnyalok, nem jó. Nem ízlik. Hányni mondjuk nem kell, ez jó dolog! Valahol ez volt az a pont, amikor már a farkasom sem bírt láncain várni. Meggörnyedtem, egy pillanatra elnémult a világ is. A fejem zsongott, a karjaimban ismerős-ismeretlen buzgás vette kezdetét. - Fúh_a_gatya! - kapom is le, mint a szél. Bár, ha külső szemmel nézném, bizonyos: partra vetett bálna produkció 2.0-ás verzióját nyomom le. De lekerül, meg az alsó is. Csak a zoknimnak sikerül elkésni, ahogy ujjaim közül a whisky kigurul. A szövet reped a lábfejemen, miközben egész testemben megbomlok. Felállnék, de újra és újra földre rogyok a kövek szeánsz szerű körének közepén. Két tenyérrel, két térddel gyónok a talajnak; mintha hánynék... pedig csak: alakulok. A hátam megtörik, kivedlik önmagából, hogy hosszabbodó gerincem nyomán a csontok rendeződjenek. A földbe vájó ujjak is már csak emlékek csupán, ahogy karmaim váltják fel helyüket. Kiáltanék - hisz fáj - de épp átalakuló pofámból már csak vinnyogás szerű morranás vesződik el a levegőben. ~ Baaakker... ~ vonaglok, a hátamra esek. Luftballonként durran fel az erős mellkasom... Negyed óra... tíz perc... képben se vagyok. Valami fát rágok, mint a szú. Azt hittem szarvas... Hátra nem is merek nézni. Mintha lebontottam volna négy... öt bokrot is.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Munkából hazaérve először fel sem tűnik, hogy valami nincs egészen rendben. Az, hogy Bash nincs a lakásban, alapvetően még nem jelent semmi rosszat, egyfelől, mert a fiam és a kölyköm, ismerem már és bízom is benne, hogy betartja a szabályokat, másfelől pedig lehet edzeni is vagy a többi kölyökkel vagy akármelyik falkatárssal is. Így teljes nyugalommal dobálom le a cuccaim, amikor észreveszem, hogy nyitva van a szekrény, ami mögött az italokat tartom. Emlékeim szerint egy ideje már nem nyitottam ki a bútordarab ajtaját, így felettébb érdekel, hogy most mégis mi a fenétől tátong. Még szép, hogy feltűnik a hiányzó whisky és mivel azt igencsak kétlem, hogy bármelyik nem a lakásban lakó farkas szolgálta ki magát, így erős a feltételezésem és a gyanú, hogy a fiam volt, aki megdézsmálta a készletet, ez pedig jó egyáltalán nem jelent. Először telefonon próbálom meg utolérni, de már eközben is konkrétan megyek az orrom után, ahol érzem a szagát, ki a lakásból, majd a lakból is. Ha nem válaszol a hívásomra, hát elszórom a ruháimat és váltok is, kieresztve ezáltal a Szürke Bestiát és az ő szimatára hagyatkozva megyünk a szabadba. Még nem olyan rég járhatott erre. Futva teszem meg a lépéseket, egyre közelebb érve hozzá, meghallva a hangját, egyre gyorsabbra veszem a lépteimet, de mire kiérek kövekkel körbe rakott területre, Bash már túl van a váltáson és környezet átrendezésen. A levegőben még ott az alkohol jól ismert szaga, az üveg is a fűben hever, nem nehéz összeraknom, hogy mégis mi a fenét csinált még pár perccel korábban. Előbb energiáimmal nyúlok utána, majd pedig – hacsak nem rohan el, bár ebben az esetben követem – mellette fékezek le tappancsaimon. ~ Mégis mi a fene ütött beléd? ~ morgom elméjébe a kérdést. Egyelőre visszafogva indulataimat, bízva abban, hogy nagyon jó oka volt minderre, noha egyáltalán nem tetszik, sem az, hogy annyit ivott, amit már nem tudott kontroll alatt tartani, sem pedig az, hogy nekiállt randalírozni.
//lesz még jobb is, ígérem OO//
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 25
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Boldog-boldogtalan. Egy csont, mégis csak egy ág, amit marcangolok úgy, mintha az életem múlna rajta. Számomra múlik is, hiszen az elmémben szarvast csonkolok, darabolok; egész profi! Kívülről már más a felállás, és azt hiszem nem csalok, ha azt állítom: úgy festek, mint egy epilepsziás rohamot kapó korcs, aki épp egy lassan élettelen gallyal viaskodik. Talán kölyökségem, talán csak a tompult érzékek "kiváltsága", hogy apám érkeztét meg sem érzem. Az energiái bolygatnak csak meg, jóval inkább: bestiámat. Még sem ocsúdok. Egyenlőre nem. Igazából: fel sem tűnik, s amikor leparkol mellém akkor is még kell néhány tört pillanat, mire feldolgozom ott létét. Kéreggel a számban, bamba, értetlen szempárra fordulok az arcába. ~ Hú, azt a kur...! ~ nyekkenek, ahogy hátramenetbe seggelem le az imént megtépázott fa törzsét. Jó-jó. Lassan vágom mi van, ahogy azt is, hogy a szőrmellény alatt apám lélekjelenléte kezd el kötelet fonni a nyakamra. ~ Héj! Hát nézd már! ~ csóválok! Te jó isten! CSÓVÁLOK! ~ Apa! ~ Persze, gyanítom nem sokáig. Ha csak nem állít le, vagy nem kényszerít kushadásra úgy izgatott, görcsös pattogásba kezdek - főleg önmagam körül.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Ez így nem fog menni. Az, hogy észre sem vesz, Szürke Bestiámat jobban dühíti, mint engem és nem fogom vissza, amikor a kölyke marjára kap – hacsak valahogyan azt a másik hím ki nem kerüli – és előbb megrántja, majd pedig a földre taszítja és ott is tartja, jelezve ezzel a kölyöknek, hogy jobban teszi, ha nyugton lesz. ~ Maradj! ~ dörrenek elméjébe, tudatva vele az alkohol mámoron át, hogy jobb, ha nem kezd neki pattogni vagy ugrálni, energiáim pedig fojtogatón nehezülnek a fiatal farkasra, szorosan a teste köré fonódva. Nem maradok farkas alakban. Ha a fiam nem mocorog tovább, akkor eleresztjük állkapcsunkkal a kölyköt és ellépve tőle váltok vissza, ugyanerre kényszerítve a fiatal farkast is. Megvárom míg minden csontja törik és alakul, ahogy a bunda eltűnik és alatta megjelenik a fiam alakja. A felkarjánál fogva ragadom meg – amennyiben ezt meg nem akadályozza – és rántom fel állásba. - Gyere. – mordulok rá, pajzsomat pedig eszemben sincs felhúzni, több, mint négyszáz év energiáit eresztem rá, cseppet sem barátságos módon. Nem magyarázok, nem mondok semmit, csupán megindulok, így húzva őt magammal, ujjaim pedig biztosan és erővel kulcsolódnak rá, nem eresztve el, akkor sem, ha esetleg kirántaná magát fogásomból. A patakig nem állok meg vele, ha kérdez, nem válaszolok, ha beszél, nem reagálok rá. Baromi pipa vagyok jelen pillanatban ugyanis. Az csak a szerencse, hogy falka területen sikerült a sárga földig innia magát és nem máshol, az viszont kevéssé bocsánatos, hogy pont ott jött rá a tombolhatnék, ahol nagyon nem kellett volna. A patak mellett megállok vele és hirtelen ragadom meg a másik kezemmel is, hogy nemes egyszerűséggel behajítsam a jeges vízbe. - Megkérdezem még egyszer; mégis mi a fészkes fene ütött beléd?! – kiáltok utána a partról, amikor felbukkan – ha esetleg ez nem történne meg, utána megyek, ebben az esetben pedig a kérdés nem hangzik el – gőzöm nincs, hogy mi történt, de azt tudom, hogy nem feltétlen így kellett volna kezelnie a dolgot. Kezdhette volna azzal is, hogy mondjuk beszél velem.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 25
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Nincs idő. Igazából ha lenne se érnék vele sokat. Úgy kap el, mintha csak a véremet, a húsomat kívánná kóstolni. Agyarai belém vájnak, noha nem végzetes a dolog, mégis megcsuklom, nyekkenek, nyüsszenek, mint egy kiskutya, akinek ráléptek a lábára. Hangja dörren, ereje maga alá taszít, én pedig hiába próbálok farral tolatni... semmi. Csak pucsítok, mint egy szűz kurva. Halottnak a csók, meg mi anyám még... Megadón, keservesen fújtatok, miközben energiái már jó hogy fel nem falnak. Béklyóba köt, láncra ver. Érzem, hogy dühös, érzem, hogy haragszik. Hát hülye vagyok?! Mit csinálok?! Tér hozzám az ész, vagy éppenséggel én az észhez... mit számít? Már úgyis elcsesztem... Már úgyis átléptem a határt.
Görcsösen ingok meg, mihelyst érzem a belém költöző energiák durva követelését. A kölyök szunnyadni tér, kotor... vissza a helyére. Csetlek, nyeglek...vergődök alant, mint egy girhes giliszta, és jó pár percbe is beletelik, mire végre minden csontom helyre áll, a szőrzetemet ledobva, váltok át, öltöm fel emberi valómat. Görnyedek a földön, az ujjaim közé futó fűszálak viszont hamar kikúsznak tenyerem alól, ahogy egy istenes rántással állít fel két lábra. - Apa én... - nyöszörgök, arcomon a bűnbánat ezer színe tündöklik fel, majd mosódik is tova, ahogy elmémet, testemet kezdik rázni, rágni a felgyülemlett, dühittas energiák. Megbotlok, majd újra, túl gyors, túl heves, ahogy magával cibál. Az ujjaim érzem: jéghidegek. Szinte már rettegek. Ha csak nem szállt meg időközben valami sárgaláz... Beteges a gyomorgörcsöm is, a'sszem hányni kell. Aztán csattanok, bele a patakba; úgy hajít el, mint egy szaros papír repülőt. Odalenn csend van, tompa fülzúgásom ad hitelt életjeleimről, ahogy végül a felszínre nyomom magam. Megrázom a fejem, hajamról a szélrózsa minden irányába alápördülnek a cseppek. Levegőért kapkodok, de csak a víz jut. Most még... aztán sikerül megtalálnom önmagam, meg a vízben kívánatos egyensúlyt. Meg se kell keresnem apám alakját, a hangja felé ránt, tekintetem az övébe rohan. Riadt vagyok, esendő... Elbasztam. - Apa, ne... nem tudom én... apa! - csapkodok két karral, ahogy próbálok kijjebb jutni a patakból, ha csak nem pirít rám, vagy egyéb formában nem állít meg. Ha kijutok, négykézláb görnyedve a földre köpködök még el némi benn ragadt vizet, aminek a torkom adott szállást. - Sajnálom... - még csak rá nézni sem merek, ahogy ott remegek előtte, csupaszon, pőrén... megadón. - Hülyeség volt, tudom. Csak... én csak... ki akartam kapcsolni. Elfelejteni a dolgaimat... Ne haragudj rám. Nem gondoltam végig mit csinálok. - szerintem sírnom kéne, de az se megy. Csak meredek magam elé addig, míg nem állít fel, vagy rúg arrébb... a helyzeten mit sem változtat...
Tekintetem tehetetlenül és dühösen meredt fel az ég vöröslő korongjára. Együtt szaladtam a tarkokkal, igyekezve biztonságban tudni mindenkit - már akiket lehetett - a falkából. Aztán vártam... néma, dacos kőszoborként ülve a lak teraszán, taszító energiák által övezve; ne üljön most mellém senki, mert nem jár jól, abban egészen biztos vagyok! Vártam, hozzák-e vagy jön magától, hogy egyáltalán visszajön-e a halni vágyó... ám helyette Castor és vele a kötelesség volt, mi ideért. Hosszú percek, némaságba burkolózva, meredten. Ezek jutottak kettősünknek ezúttal az ajtócsapkodós, kiabálós egyezkedések sora után. Tekintetemben harag ült, de nem tehettem akarata ellen. Mást viszont igen, s bőröm alatt éreztem, hogy talán pontosan tisztában van ezzel ő maga is. A rohadék.
Elköszönt, elköszöntem. - Nyugtot innentől azonban már akkor se leltem volna, ha egytől-egyik minden falkatag a lakban húzta volna a lóbőrt édesded álmukat aludva. Lépteim ősi kövek köréhez, nagy talányok mágikus helyéhez visznek, s miként korábban a vöröslőt, úgy most a tompa sárgaságában világlót igézem tekintetem kékjével. - Ne most, Darim... - Szólalok meg hosszú percek nyomán, energiáiban kiszúrva a kérlelhetetlenül is közeledőt, mikor az eléri a hajdani rituálék mágiamaradványaitól vibráló tisztást. - Történt valami? - Fordulok egyúttal mégis felé, hisz energiáim feszessége, idegessége nyílt kártyapakliként leledzik előtte. Nem hülye, hogy ok nélkül zavarjon ilyen állapotban, legalábbis erősen ajánlom a tarknak.
Elszivárogtak páran. Egy részére kíváncsi lettem volna, hogy miért, másik részét szívem szerint leszartam, de a posztom miatt nyíltan nem tehettem meg. Illetve, de, csak azzal tekintélyt ások alá, ami meg olyan politikai bugyrokba vezet, ami marhára nem az én asztalom. Nem bírtam aludni a zsizsegő energiáktól, úgyhogy inkább felkeltem és körülnéztem mintha csak leltároztam volna, hogy ki hiányzik.Egész lényem pattanásig feszült, a farkasom olyan éber, mintha bármelyik pillanatban ránk támadhatnának az egyik bokor mögül. Mintha meghatározhatatlan veszély lógna a levegőben és ez frusztrál, idegesít. Mondhatni megörülök, amikor megérzem Nessa energiáit, s nem vagyok rest egyből felé indulni. Fogalmam sincs, mit várok tőle. Vigasztaló, megnyugtató buksisimit egészen biztosan nem, az abszurd lenne mindkettőnktől. A pajzsom résnyire van csak leeresztve, de még így is nyilvánvaló, hogy a "szenzoraim" túl vannak pörgetve. Ne most. Hát köszi. - Azon kívül, hogy vagy egy tucatnyi farkasunk ég tudja, merre van, semmi - mondtam némileg ingerülten, mert ez... ez frusztrált. - És ha mér itt tartunk, te is fura vagy egész nap. Mit titkolsz?
A megjegyzése nyomán nem tudok nem megereszteni felé egy pengevékony élű, mégis őszinte mosolyt. - Mióta vagy te ilyen lelkes és kötelességtudó kiscserkész? - Főleg, ha olyanokról van szó, akikről nyíltan tudva levő, hogy nem kedveli őket. Nem mondom, hogy én boldog vagyok a jelenlétüktől, de azt hiszem, kellőképpen bizonyított már mindegyik, hogy ne hátulról, gerincszaggató-barbár módon kívánjak bármelyiküknek is "jó éjszakát". Kérdésére felhorkanok, mintha csak vádnak érezném minden szavát az elhangzottaknak. Fura? Én? Hagyjuk már, légyszi... amióta megszülettem, "fura" vagyok, ettől jobbal kell előállnia. - Aggódom azokért, akiket hiányolsz a létszámból. Meglepő, tudom. - Én a szívtelen picsa. Mondjuk pont ő az, aki előtt igazán nem kellene tartanom attól, hogy rájön, sokkal több lapul eme előítéleteknek remek táptalajt nyújtó felszín alatt. Mert pontosan tudja. Egyike azoknak, aki - jelleme ellenére - nem csak néz, de lát is. Olykor. Elvétve. Amikor épp nem vakon rohan bele valami ordító nagy hülyeségbe. De hát senki nem lehet tökéletes... Ajkaim finoman préselődnek össze, már nem is rá tekint szemeim kékje, sokkal inkább el mellette, válla felett, a semmibe révedőn. - Castor itt járt néhány perce. Aztán ahogy jött, el is ment. - Peregnek le ajkaimról a szavak, nehéz súlyukkal visszhangot verve szinte a sötét fák közt. - Nem vágyom vezetői székbe, vén vagyok már bohócnak, ugyanakkor igazuk van a zúgolódóknak, ez így nem állapot, hogy a falka feje csupán névleg ül a trónján... Tisztában vagyok azzal is, hogy nem én vagyok a legnépszerűbb egyén a városban jelenleg. De ezek nem titkok, Darim. Ezek a tények, amikkel számolni kell a közeljövőben. - Vonok vállat széttárt kezekkel, minden teátrális sallangtól mentesen, s közelebb lépek hozzá ráérős könnyedséggel. - Két titkom van csupán. Utálnék együtt élni a tudattal, hogy képtelen voltam összetartani a mieinket, és utálnék úgy meghalni, hogy nem marad hátra belőlem semmi. - Vonásaim szigora nem lágyult akkor sem, mikor tekintetét fürkészve "adtam ki magam" a hímnek.
Vállat vontam kérdésére. - Egyesek számítanak, mások nem szeretném, ha szart kavarnának. - Ennyire egyszerű volt a képlet részemről, nincs ebben semmiféle romantikus elköteleződés vagy hirtelen jött szeretet. Nem lepett meg, hogy aggódott. Az elmúlt évek tükrében... Ha nem aggódna, akkor én magam hívnám ki, mert az egy dolog, hogy szelektáltan törődök igazán valakikkel, az meg egy másik, hogy a vezetőségnek a kollektívet kell néznie ahhoz, hogy tényleg követhetőek legyenek és jó vezetők. Figyelmesen hallgattam a kurta informálást Castor kapcsán. Valószínűleg a találka is olyan hosszú lehetett, mint az elejtett hír és bennem igazából nem sokat mozgatott meg. Azon túl, hogy ha valaki ennyire könnyen elhagyja a falkáját, akkor mi a fasznak hódoltunk be neki? Ő miben volt akkor jobb, mint az az ötös foga, amelyet úgy váltogatott a vezetői pozíció, mint mást az alsónemű? Kettő vagy három évvel tovább húzta, mint ők, na heuréka! Ugyanott vagyunk, mint évekkel ezelőtt, amikor Chicagóból ide ette őket a fene. Lehet, hogy ez az Atanerk poszt el van átkozva. Hallgattam a továbbiakat és azt hiszem, tökéletesen értette, mire célzott, hogy miféle változások elébe nézünk. - Olyan, mintha Vincente óta az a szék senkit se tűrne meg. - Nem vagyok jós, ezt se jóslatnak szántam, csak... ő is tudja. Nagyon sűrűn változtak az arcok a falka élén. - Tudom, hogy ezt leszarod, én is ezt tenném a helyedben, de másoknak sokkal nagyobb szégyenfoltjaik vannak. - Gondoltam itt azokra, kik elfutottak, akik képmutattak, akik belehajtottak minket valamibe, aztán elhagyták a süllyedő hajót. - Hálátlan szerep a tiéd, Nessa. Az összes vezetőé az. És ha csak nem viszel minket biztos halálba, semmi okod szégyenkezni vagy úgy érezni, hogy kudarcot vallottál. Egy borzasztó helyzetben lévő falkát próbálsz navigálni, ehhez pedig több erő és bátorság kell, mint a legtöbben gondolnák. - Nem vagyok bölcs, csak nyitva tartom a szemem - olykor. - A hagyatékot pedig neked kell eldöntened.
Felkaccanok kissé, keserédes éllel a megjegyzésére. Ha ez azon múlna, hogy ki és mit szeret, már rég kumbayát énekelnénk tábortűz körül mindannyian, mint valami elcseszett, nagy család. Castor kapcsán könnyedén peregnek le ajkaimról a szavak, ijesztőnek és könnyelműnek tetszik minden elejtett félmondat. Felelőtlenség részemről talán, de bízok a tarkban és az igazság az, hogy... nem érzem úgy, hogy veszíthetnék bármit is a fontolgatott dolog megjátszásán. - Halott leszek vagy megmaradok vezetőnek, csak épp egy nyakamban lihegő árnyék nélkül. S mégis, nyugtalanít a kiszámíthatatlan, azok az aprócska tények, melyekkel számolok ugyan, ám nem mindegyik ellen tehetek. - Vincent óta senki nem érdemelte ki azt, csupán kapta, mert jókor volt jó helyen, vagy egészen egyszerűen képtelen volt megbízkózni a pozíció adta teherrel. - Feleltem szinte már-már katonásan pergő, komoly szavakkal. Felelős voltam ezért én is, ami Sednát vagy Milagrost illeti... nem felejtettem el, még ha nem is ezért hozta fel a dolgot jelenleg a hím. Arra, hogy ő is leszarná a helyemben mások foltjait, fel kell nevessek kissé. - Ismered a mondást: más szemében a szálkát... - Engem a saját foltjaim érdekelnek, az én helyezemben nem tehetem meg, hogy nem veszek róluk tudomást, a másokéval ugyanakkor, ahogy említette, nem nekem kell elszámolnom. - Sok a duma, Darim... - Szusszantam kiszélesedő mosollyal, nem leplezve, hogy valahol mélyen azért jólesik mondandója a szőrös kis szívemnek. - Nem kell egy hét sem, be fogom jelenteni az igényemet a pozícióra. Persze, nem feltétlenül ilyen nyers formában, de a körítés a tényen nem változtat. - Lassan simítottak tenyereim vállaira, ahogy közelebb léptem. - Őszintén nem tudom, hogy a de Lucához végletekig hűek között akad-e majd olyan, aki becsületből kihív... de nem is agyalok rajta, az az igazság. Azt csodálom, hogy eddig nem tette meg egyikőjük sem! - Szusszantam, kissé megingatva fejemet, majd pillantásom kékje rajta állapodott meg. - Ami az utódot illeti, akad jelöltem egy ideje. - Nem is egy, de mindez most lényegtelen információ számára, ahogy nem ereszti tekintetem az övéit szavaim közepette.
Bólintottam a szavaira, nem volt okom vitatni. Emellett én is itt éltem, láttam az egész "diadalmenetet". Igazából ennél közelebb sose jártunk ahhoz, hogy megint a magunk urai legyünk, mióta a betolakodók megérkeztek. A továbbiakat se kommentáltam már, csak némán figyeltem, karba font kézzel. Csak egy fintor futott át arcomon a de Lucához hűek említésére. Ó, becsülöm én a hűséget, hogyne. De aki a személyéhez hű, az ne alfáskodni akarjon, hanem pucoljon utána. Aki meg valójában alfa akar lenni, az sose volt hozzá igazán hű, vagy már rég nem az mozgatja. Innentől pedig masszív képmutatás volt az egész, és ha ne adja isten, de egy ilyen felülkerekedne Nessán, miután majd' szívszélütést kaptak attól, ahogy az előző Bétát kihívta... nos, akkor én már itt se vagyok. De előtte még a küszöbükre okádok, mert ez ocsmány, mindenhogyan. Ennyi. - Váo. És most célzatosan simogatod a vállam, vagy csekkolod, hogy elpuhultam-e az elmúlt hónapokban? - kérdeztem rá kertelés nélkül. Egyenes vagyok, mint a cövek, a játszmákat, legyenek bármilyen kicsik, vagy nagyok, meghagyom másnak.
- Nos... gondoltam nemes egyszerűséggel lesmárollak, közölve, ez lesz az utolsó, amit kapsz belőlem ilyen formán, de erősen kétlem, hogy ettől éreznéd a súlyát az egésznek! - Kacagtam fel, s mintha némi feszültség máris lehámlott volna válamról ezzel a gesztussal együtt, ahogy meglapogattam szórakozott paskolással vállát a hímnek, mintha csak azt akarnám közölni: jó vicc volt...! De nem viccnek szántam az iménti pillantást, mi sem bizonyítja jobban, mint a könnyedségében is véresen komoly sóhaj a tapicskoló gesztus közepette. - Négyszáz év alatt egyetlen egyszer adtam tovább a farkasom lényét valakinek, azt is kicseszésből. Tudtam, hogy képtelen lesz megbírkózni vele és úgysem húzza sokáig... Eltékozolt ajándék volt minden szempontból a dolog! Nem szeretném, ha másodjára is ekképp történne, ezt biztosan megérted. - Méltathatnám, hogy csupán ő bizonyult elég jónak efféle kegyhez az én mércém szerint, de hazudnék vele. Azzal viszont alig, hogy ő lesz az egyetlen, aki számára felkínálom a lehetőséget. A farkas nem lesz számára idegen, vérvonalunk örökségének súlya egy, ezt tetézik saját elveim, elvárásaim kölyköm felé kimondatlanul csupán.
Felnevettem szavaira, majd követtem mozdulatait, mozgását tekintetemmel. Sose hittem volna, hogy valaha olyan helyzetbe csöppenek, amiben át akarnak harapni. Főleg nem ennyi idősen! Főleg nem ő! - Az enyémet meg akarta öletni velem az apám, mert még túl fiatal voltam és nem örökölte a vérvonalat - mondtam csendesen, amit szerintem talán soha senkinek. Ahogy erre rájöttem, elhallgattam és reflexből tartottam vissza a folytatást, vagy az előzményeket. Nagyon ritkán jutott eszembe a fiatal nőstény, ám még mindig tompán lüktet bennem a kudarc és a veszteség fájdalma - kudarc, hogy elvesztettem. Bólintottam az eltékozlásra, egyebet azonban nem tettem. Minek fogadkozzak? Látott engem, nap mint nap, tudott a tikkjeimről. Igazából távolról se én voltam az, aki egy ilyen kitüntetésre a legalkalmasabbnak volt mondható. Sose növöm ki a kishitűséget magammal szemben, ezért nem törtem soha magasabbra a ranglétrán sem. - Megtisztelsz - hajtottam fejet ifjabbként és Tarkként egyaránt.
Szavai némán ülnek el bennem, épp csak egy határozott pillantás a válaszom, szóra nem méltatom, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel a dolog. De mindennek megvan a maga helye és ideje. Vagy... éppenséggel nincs. Talán babonás, bolond vénasszonyi dolog, de hiszek abban, hogy okkal alakul sorsunk úgy, ahogy. S ha ebbe kettőnk számára nem osztottak a múltról való mélyebb eszmecserének okot, az ellen igazán nem tehetek. Ha ismerném kishitű gondolatait, lehet, első "anyai" megmozdulásom egy könnyed tarkóncsapás volna, ugyanakkor ő nem szól és én sem kérdezek. Csak a szokásos nóta, ami kettőnket illet. Különös, nem? Két határozott, karakán jellem, akik mégis megférnek egymás mellett. Akik szótlanságból képesek érteni, mert egyik se vak, csak épp mindez mellé van annyi esze, hogy ne tegye szóvá vaktában lövöldözve kéretlen észrevételekkel. Talán ezt kedvelem benne annyira... Vagy a lojalitását! Fogalmam sincs, igazából, azt viszont bizton állíthatom, tartásában ismertem igazán magamra. - Az az, miért kölykömmé kívánom fogadni. A lénye. A hajlíthatóságában is megingathatatlansága. Szavára szóra nyílnak ajkaim, ám végül csupán elengedem simítón, hátrább lépve tőle, s magam is megdöntöm kissé fejemet finoman, apró főhajtással viszonozva gesztusát. A következő pillanatok amúgy sem az efféle burkoltan kitárulkozó finomkodásról szólnak majd, ahogy mintegy lendületet véve teperem a fölre a hímet, igaz valóm szőrmebundás valójába váltva, hogy elkergessem, kitépjem belőle a szerelemben megcsömörlött, mégis büszke, dacos északit, helyet kínálva lényem másának ezzel. Energiák tánca jár a fák közt, az évszázados, éltes nőstény büszkén tekint le a vállnál harapási sebből vérző férfira, egyúttal gyermekére. ~ A magunkfajták nem hajlanak meg akárkinek. De ezt te nagyon jól tudod. ~ Üzenem felé az intő szavakat a végére szinte már-már nosztalgikusan könnyed éllel, egyúttal le is kecmergek róla, teret engedve neki, s szárnybontogató energiáinak. ~ Akármit hoz a holnap, ne esküdj bosszút értem. Ostobaság a múltra fogadni, nézz inkább a jövő felé, akár itt, akár másutt terem neked babér. Keresd meg a kölyköd, ha még él, keresd a farkasod párját, bánom is én...! ~ Csak éljen, tiszta szívű, szilaj északi farkasként, nem tagadva meg ösztöni valóját. Semmivel nem tehetne jobban kedvemre ezúttal.
Nézem, ahogy vált, érzem, ahogy leteper, ahogy agyarai a vállamba mélyednek, szinte kívülállóként hallom ordításom. Diadal és fájdalom ez egyben. Soha senkit nem kértem, hogy szabadítson meg a nevelőapám hagyatékától - nem akartam kiadni magam ennyire és érdemtelennek tartottam magam a szabadulásra. Most pedig, hogy ezt elnyertem, bánom, hogy nem tudtam még életében legalább egyszer hazamenni és fölébe kerekedni mindannak hála, amit ő adott nekem. De megkaptam talán az elégtételt azzal, hogy megöltem az öcsémet., elvéve tőle ezzel a méltó trónörököst. Különös, amit velem művel, idegen és mégis ismerős, mert amit kapok, nem újdonság, sem vérfarkas, sem Zsizsik mivolta. Rokon, édes testvér... én magam. Más, érzem, mégsem akkora a különbség, hogy meghatározhassam, hogy kézzel foghatóvá tehessem. Idővel kikristályosodik, hogy mit tettél velem ezzel a farkassal, Nessa. Akkor pedig vagy átkozni, vagy áldani foglak, de közömbös biztosan nem leszek. Zihálok, amikor elhátrál tőlem véres pofával, a hátamon fekszek még egy darabig, míg hangja fejemben cseng, aztán hagyom, hogy az események sodrában semmivé lett pajzsomnak hála energiáim szokatlan kötetlenséggel kavarogjanak körülöttem, a farkas pedig előlépjen. Vadász, harcos, büszke és dacos, akárcsak elődje, mégsem téveszteném össze vele, mert másabb a bunda és korábban sose érzett "méreg" kúszik fel gerincem mentén. Kézen fogva jár a büszkeséggel, mintha rég elhagyott játszótársát hívná újra az erdőbe csatangolni. Becsvágy. Farkaspofám vigyorra húzódna, ha tudna. ~ Ha holnap meghalsz, a kihívód nem az elbaszott szentimentalizmusom áldozata lesz. Ha valaha az életére török, azt nem bosszúból fogom tenni ~ lengettem farkam szórakozottan beszéd közben, szinte magam is meglepődve saját szavaimon. Az ordas nem. Neki teljesen egyértelmű volt minden. ~ A kölykömet rögtön azután megölte az apám, hogy ellenkeztem a kivégzési paranccsal. ~ Hidegen koppannak a szavak, régi időket csalnak elő belőlem, de már csak tompán fáj az akkor. A páromat illető dologra gondolati síkon reppent felé röhögésem, s ennél többet ezzel nem is kívántam foglalkozni. Szerintem pontosan tudja, mennyire herótom lett az egésztől, nem kérek többet belőle. ~ Menjünk vadászni... ~ először és talán utoljára úgy, mint Teremtő és Kölyke. Csak így, egyszerűen. Aztán folytatjuk az életünket, mintha majdnem semmi sem történt volna. Mintha...
*Szeretem a frissen ropogó havat, szeretem a telet, bár olykor eléggé csontroppantó tud lenni a hideg, főleg ahhoz képest ahol felnőttem, de a szépségét semmi nem tudja elrontani. Még az olyan kellemetlen téma sem, ami a lelkiismeret furdalást és a bocsánatkérést illeti. Azonban sosem voltam olyan, aki ezt elsunnyogja, jóllehet elég sokáig tartott, mire felkerestem Niall-t, de le kellett ülepednie bennem a büntetésnek és az útkeresésnek, amire Lynx sarkallt. De jobb későn, mint soha és meg is kellett keresnem azokat a szavakat, melyekkel elé tárhatom az érdeklődésem tárgyát. Megkértem hát, hogy vele mehessek járőrözni az erdőbe, nem titkolt szándékkal, hogy szeretnék is tőle valamit kérni, kérdezni, de a tiszteletteljes köszöntés után, előbb csak arról meséltem neki, hogy mire jutottam az elmúlt időben a farkasommal. Hogy bár egyszerűnek tűnt mindaz amit ajánlott, az én bestiám egyáltalán nem az, és sokáig tartott mire kiismertem a hangulatait és az azokra ható megoldást. Nem egy és nem is kettő légzéstechnika volt az ami bejött, hanem mindig más, és ezek csapongásait nehéz volt követni, de végül meglett a séma. Meséltem arról is milyen volt Lynx-szel a vidámparkban, hogy ott kissé kudarcot vallottam, de nem éreztem annak, mert végül is nem tűntem fel, nem okoztam galibát, jóllehet Lynx is besegített. Az egymáshoz csiszolódásunknak azonban volt még egy akadálya, hogy valóban tökéletes legyen az összhang, és ez volt az amiben a segítségét szándékoztam kérni. Arra is felkészültem, hogy nemet mond, vagy azt, hogy nem lehetséges, hogy ostoba vagyok ha azt hiszem, erre van megoldás az életkoron kívül is, de ha nem kérdezem meg, sosem tudom meg. bár kedélyesnek tűnt a csevegés, legbelül kicsit feszült voltam emiatt, amit minden bizonnyal érzett még annak ellenére is, hogy igyekeztem elzárni minden érzelmemet ezzel kapcsolatban a pajzsom mögé. Nem volt teljesen felhúzva, az talán tiszteletlenség lett volna vele szemben, de azon voltam, hogy ne borítsam el akaratlanul is a bennem lobogó érzelmekkel. Egymás mellett sétáltunk, talpaink alatt ropogott a hó, a levegő csípős volt és friss, karcolta a torkomat, de nem bántam. Éberen tartott. Kissé felhős volt az ég, sötétszürke és tömött, de most még nem hullott a hó. Meglehet vihar lesz, az előrejelzések szerint várható, de nem mostanában, legalábbis reméltem, hogy az őrjáratunk végét csípi el. A kövekhez érve éreztem a hely spiritualitását, persze lehet, hogy csak a mendemondák miatt, mellyel ezt a helyet illették, de én hittem benne, ahogy a sétánk során is figyeltem az erdő neszeire. A kövek ujjakként nyúltak ki a hó alól, éreztem a vibrálást a levegőben, és ez annyira különleges volt. Nég soha nem jártam erre igazán, talán csak megkerültem, vagy nem is figyeltem arra hol járok, jobban ismertem a falkaterület többi részét, Sangilak erdejét, a Naturalak völgyet, a tisztást, Tupilek könnyét….de itt soha nem álltam meg, hogy a magamévá tegyem a hely szellemét. Most magamat is különlegesnek éreztem, jóllehet pontosan tudtam hol a helyem és azt is, hogy nem vagyok több a többi kölyöknél, sőt! Beleszippantottam a levegőbe, nagyot sóhajtottam és hagytam, hogy a hideg levegő teljesen megtöltse a tüdőmet, a bestia is élvezte, lustán járkált körülöttem, érdeklődött, nézelődött, ismerkedett a hellyel. Nem kívánkozott ki, tudta, hogy ez az én időm. * -Tényleg olyan különleges ez a hely? Történt itt valami igazán, vagy csak mendemonda? *Niall felé fordultam, ő biztosan tudja ha nem csak a szájról szájra terjedő mese miatt tartják ezt a helyet különlegesnek, hanem mert valóban otthont adott egykor valaminek, ami megváltoztatta a történelem menetét. *
Ugyan már nagyban készültem az elutazásomra, és mindarra ami egy hivatalos kiküldetéssel járt, amíg ténylegesen fel nem szálltam a repülőre, addig bizony toltam a szokásos felelősségeimet is. Mindegy, hogy az a töménytelen mennyiségű adminisztráció és papírmunka kitöltése, vagy még inkább leadása annak aki helyettesíteni fog; a becsekkolás a saját mentoráltjaimmal, vagy a saját részem a járőrözési menetrendben - ezek a dolgok továbbra is ott voltak a napirendemben, csak éppen kiegészültek az összes többi, frissiben felmerülő teendővel. A rutin fenntartása már csak azért is fontos volt, mert a többség nem tudhatta, legalábbis nem idő előtt, hogy eltávozással járó megbízásom volt. De immár valóban közeledett a repülés napja, szóval életem virágának már leadtam a bizalmas drótot, és ha úgy alakul, a Vezető-társaim lesznek a következőek. Ők mondjuk nem sértődnek meg rajta, ha egyik nap arra kelnek, hogy hipp-hopp eltűntem hivatalos ügyben; pontosan tudják, hogy megy az ilyesmi, és mit jelent a diszkréció. Apps viszont leharapta volna a fejem, falkaügy vagy sem, szóval ő kapott egy kis előnyt.
Amikor Bessie bejelentkezett mellém járőr-partnernek, akkor felmerült bennem, hogy esetleg neki is el fogom mondani. Ha másért nem, hát hogy leteszteljem, mennyire tudja tartani a száját farkasok között; az ilyesmit sosem árt tudni, és a leányzó fiaskója ellenére úgy gondoltam, hogy sok potenciál van benne. Tudom, hogy a Malguk nem ért egyet velem - de ez rendben van, ami azt illeti, én sem értek egyet a Malgukkal. Legalábbis ami Bessie büntetését illeti, abban egyértelműen eltértek a tanítási módszereink. Ha egyáltalán a tanítás volt a szándék, amiről nem vagyok száz százalékig meggyőződve. A nyugatiak sokszor pusztán büntetésként tekintenek a büntetésre, és nem tudom, ez volt-e itt is a helyzet, vagy más állt mögötte. Mindegy is volt - a Malguk döntött, és az ő szava erősebb, mint az enyém, így hát szó nélkül hagytam. Egyszer-kétszer ellenőriztem a leányzót, amíg tartott a büntetése, de ez volt minden, amit tehettem.
Utána pedig vártam. Arra, hogy ő jöjjön hozzám. A kezdeti beszélgetésünk utáni beígért látogatását lehetetlenné tette a büntetése, utána pedig, úgy tűnik, kellett neki egy kis extra idő, hogy összeszedje rá a bátorságát. De most megtette, megelégedésemre.
Nem mintha különösebben kimutattam volna. Vele ellentétben én felhúztam a pajzsom annyira, hogy az érzéseim ne szivárogjanak át a Kölyök fejébe, a szeme szokás szerint elfedte a napszemüveg, és az arckifejezésem is kellően semmitmondóra igazítottam, miközben a havat tapostam mellette ráérős kiránduló-tempóban. Ember nem nagyon járt ezen a vidéken, de ha mégis, nem szúrtunk volna szemet neki, és nem is az emberek miatt voltunk itt, hanem hogy a területünket ellenőrizzük, idegen farkasok szagára vagy egyéb jeleire figyelve. Hümmögök a beszámolójára, lejjebb eresztem a pajzsom és kiterjesztem az érzékeim, a farkasom éberen figyel, füle előre-hátra jár ahogy antennaként igyekszik elcsípni minden neszt, legyen az a fizikai vagy a szellemi síkon. Közben én Bessie felé fordítom az arcom, figyelem ahogyan beszívja a levegőt, ahogyan az ég felé fordítja az arcát. Majd jön a kérdés.
- Vajon a történelem több-e, mint pusztán mendemonda? - húzódik mosolyra a szám, tudván tudva, hogy nem-válaszom csupán arra jó, hogy bosszantsa. - Te mit gondolsz, hoobae? - dobom vissza a kérdést, ahogyan azt már megszokhatta tőlem. Noha szeretek beszélni és válaszolni, legalább annyira szeretek kérdezni is.
*Kellemes, nyugodt séta volt, és élveztem a csendet is, ami körülöttünk az erdőben honolt, és élveztem azt is, ahogy ezt a csöndet ütemes ismétlődéssel megszakítják lépteink ropogós hangjai. Niallal jól éreztem magam, biztosan a származása, a gondolatai a világról, a nézetei és a személyisége miatt. Olyan volt mint egy Buddha, a mosolygós arcával bár Niallnak nem volt szép nagy, gömbölyű pocakja és a szemei sem látszottak a napszemüveg miatt. Modern Buddha. Nyugalmat árasztott magából, vagy azért éreztem ezt, mert mindent elzárt. A végeredmény volt fontos. Kezdeti feszélyezettségem lassan morzsolódott le a lelkemről s mire az ujjakként kinyúló sziklákhoz értünk, már nem sok maradt belőle. Kíváncsi voltam mit szól majd arra a kérdésre, amit a dakotával való találkozás után már számtalanszor átrágtam magamban. Nem tettem fel Achilles-nek, bár a kora őt is alkalmassá tette volna arra, hogy ha lehetséges kivitelezni, megtanítsa nekem, mégis inkább külön utat akartam járni. Egyelőre azonban a helyről kérdeztem Niall-t, mert éreztem azt a különleges vibrálást ami a köveket és a tisztást körülvette, de nem tudtam eldönteni, hogy valóság, vagy csak a képzeletem szüleménye. Ha az előbbi, akkor viszont kellett itt történnie valaminek régen, amiről Achilles nem tudhatott, hiszen messze innen született és nem is töltött itt annyi időt. Niall visszakérdezése stratégiailag jó volt, és nem bosszankodtam amiatt, hogy nem kaptam választ. Lassan kezdem megszokni, hogy sosem kapok, csak újabb és újabb kérdéseket, melyek gondolkodásra ösztönöznek. * -Hogyne lenne több. A történelem eseményei megtörténtek, míg a mendemondák, csak mende mondák. Az évek során elferdülnek, van aki elvesz belőlük mert nem emlékszik olyan jól, van aki hozzátesz. Van igazság alapjuk, de nem tudni melyiknek mennyi. *Kedves becézésnek vettem, hogy lehoobaezott. Tudom mit jelent, de Niall úgy tudta kiejteni, mintha egy gyerekének mondaná, hogy „szép álmokat”. De nem hagytam magam eltéríteni a kérdéstől.* -Szóval, tudsz valamit erről a helyről? *Komolyan néztem rá, de ajkaim szegletében megbújt egy mosoly, amit a kölyök makacssága engedett ki. *
Figyeltem a mellettem sétálót a szemem sarkából és az egyéb érzékeimmel, és örömmel tapasztaltam, hogy a korábbi találkozásunkhoz képest igenis nyugodtabbnak érződött a leányzó. Időnként megböködtem egy-egy energia-nyalábbal, valahogy úgy, mintha a farkasom dugta volna oda a hideg orrát egy kis figyelemért, hogy lássam a reakcióját, de nem jött felőle keserűség, harag. Sokan őrizgetik ezeket a negatív érzelmeket egy-egy büntetés után, úgyhogy számomra megnyugvás volt, hogy Bessie nem tartozott közéjük. A szavai alapján - amiket legutóbb a tanulásról és a fejlődésről mondott - nem is kellett volna, de a szavak csak szavak, és olyan sokan vannak, vagyunk, akik bort iszunk és vizet prédikálunk. Én sem vagyok kivétel, bizony előfordul, hogy szembemegyek a saját tanácsaimmal, amikor az érzelmek vagy a pillanat heve megnehezíti a tudatos, tiszta gondokodást.
A válaszát hallva hangosan, szinte már gondtalanul elnevetem magam, meg sem próbálom visszafogni. - Ó, hoobae, sokat kell még tanulnod, ha így gondolsz a történelemre - csóválom meg a fejem, a vidámság még mindig a hangomban. - Biztosan ismered a történetét az uralkodónak, aki alacsony volt, sánta és félszemű, ám egy előnyös festményt akart magáról, hogy az utókorra maradjon. A festőket azonban rendre kivégezte; az egyiket azért, mert az igazsághoz híven ábrázolta, a másikat azért, mert egy idealizált, az igazságot nem tükröző festményt alkotott. Végül a kastélyba hurcolta az egyik festőt, akit a kor legnagyobb mesterének tartottak, és ráparancsolt, hogy fesse meg a portréját. A festő lóra ültette az uralkodót, hogy sántasága és alacsonysága ne látszódjon, és olyan szögből festette meg, hogy a hiányzó szeme nem látszott a képen; így kerülte el a bitófát, és így maradt fenn az uralkodóról egy rendkívül előnyös portré - mesélek kedélyesen, mikörben a havat tapossuk. - Ez a történelem, és ez még egy jóindulatú értelmezése, ami nem veszi számításba a hatalomvágyat, rosszindulatot, propagandát és gyűlölködést. Némelyik ókori háborúról azért nem tanítanak az iskolában, mert szó szerint nem tudjuk, ki nyert: mindkét oldal állította a sajátjainak, hogy ők, és ennyi idő távlatából igen nehéz megmondani, hogy melyikük hazudik, amikor ugyanazt a csatát mindketten dicsőséges győzelemként örökítik meg. Vagy gondolj csak arra, ahogyan az őslakosokról, netán a rabszolgaságról beszélnek és tanítanak ebben az országban, hogyan dicsőítik az agresszorokat és alacsonyítják le szubhumánná az áldozatokat; csupán azért, hogy saját lelkiismeretük nehogy háborogjon a múlt miatt - teszem hozzá vállat vonva. Minden csak narratíva kérdése. A történelmet a győztesek írják. Vagy azok, akik a győztesek kiszolgálásáért készségesek a saját emlékeiket is a narratívához igazítani a valóság helyett. Én pedig már megint tanmesézek, ahogyan arra számíthatott tőlem.
A direkt kérdésre elnézek a hegycsúcsok felé, még mindig mosolygok. - Igen. Nem véletlenül hívják a rituálék helyszínének; sok minden történt itt a múltban; egy része tudható, de a legnagyobb része nem. Vannak dolgok, amik csak azokra tartoznak, akik részt vettek benne, és nincs rá szükség, hogy mások értsék, lássák vagy tudják őket. - Felé fordítom napszemüveg-takarta tekintetem. - Biztos neked is van olyan élményed, ami olyan személyes, hogy meg akarod tartani magadnak. - És nincs azzal semmi probléma, én nem fogom kérdezni.
*Sokáig tartott míg meggyőztem magam arról, hogy a büntetést megérdemeltem, hogy azért kaptam, mert engedély és kíséret nélkül mentem el a falkaterületen kívül. Volt bennem azért némi harag, de azt Dakota felé éreztem és nem más iránt. Talán egy picit a kakaós Grandmore iránt, de semmiképpen sem Lynx, Dario vagy Niall volt a célpontja. Ők aztán nem tehettek semmiről és a sétánk során, azok a finom kis bökdösések is inkább csak jó érzést keltettek bennem, semmint sértődöttséget vagy dacot. Nem böktem vissza, csak elmosolyodtam az orrom alatt és tovább folytattam az utam a legapróbb megakadás nélkül. Aztán amikor a sziklákhoz értünk, rákérdeztem a hely történetére, nem sejtve, hogy ezzel milyen lavinát indítok el. * -Nem vagyok része olyan régen a történelemnek, mint te. *Naná, hogy sokat kell még tanulnom, és sokat is kérdeznem, mert én nem éltem meg száz éveket, hogy azt amit csak a könyvekből tudhatok meg, láthattam volna, mint Niall, vagy Grandmore, vagy akár Achilles. Az lenne rossz, ha nem kérdeznék. A lavinát hát elindítottam, de nem bántam. Szerettem Niall lavináit, de nem merültem el teljesen benne, mert közben figyelnem is kellett a környezetünkre. Elvégre azért voltunk itt, a mesélés már csak ráadás. * -Ez jó….ügyes. *Jegyeztem meg halkan és nevetve a festőről és az uralkodóról szóló mesét. Nem ismertem, de nem is vallottam be tudatlanságomat, nem mintha szégyellnem kellett volna. * -Természetesen sok mindent nem tudhatunk, az idő és az igazságról szóló történetek elferdülnek. Vagy véletlenül, vagy szándékosan, ahogy mondtad. *Rábólintok a végső szavakra, de aztán csak felteszem újra azt a kérdést, amivel indítottam. Megint csak bólintok, mert tudom, nem véletlenül hívják úgy ahogy a helyet, de kíváncsi voltam mi is történt igazán. Milyen rituálék, milyen szándékúak, hogyan változott meg a világunk azután? Van amiben egyetértünk és van amiben nem, de ez már megszokott lehet tőlem. Fiatal vagyok hozzájuk képest, más korban születtem és sosem nyomta a vállaimat a vezetőség terhe. * -Van, persze, de az személyes én nincs másra hatással. Amik itt történtek, minden bizonnyal nagyban megváltoztatták a farkasok életét. Jó lenne tudni hogyan és miért, ki által, hogyan jutottak el oda, hogy megtegyék. Tanulhatnánk belőle. Mármint mi, ifjak. Azt értem, hogy a jövőre vonatkozó terveket nem tudhatjuk, de ami már elmúlt, azt miért nem? Elmondanál valamit az itt történtekről, ami már régen volt és esetleg tudható? *Őt néztem, nem az általa preferált hegycsúcsokat, próbáltam a napszemüveg mögé lesni oldalról. Szerettem a szemkontaktust, még akkor is ha legszívesebben lesütöttem volna a szemeimet. Szerettem mások szemébe nézni beszélgetés közben, persze akadt már olyan helyzet is, amikor kerültem, de annak is meg volt az oka. A végén úgyis megint ott kötöttem ki, hogy belemerültem a másik tekintetébe. Most is azt kerestem. *
Kezdőlap
