I'm on a highway to hell! Na jó, azért csak nem. Bár ha elbaszok valamit most és baj lesz belőle, akkor egy elevenen megnyúzással azt hiszem azért minimum számolhatok. Az Atanerk kölykét viszem épp a hegyre, ember, még jó, hogy magasabb a rizikófaktor! És nagyra értékelném, ha a rádiónak nem lenne akasztófa humora, de hát az meg magasról tesz rá, hogy én mit akarok és mit nem. Hülye céda. Veszett kíváncsi voltam igazából, hogy milyen lehet a lány, már csak azért is, mert rebesgették, hogy nagyon nem néztek ki egy ilyen gyereket ebből a családból. Imádom a kakukktojásokat, annyival érdekesebbek, mint a sztenderd, hogy azt elmondani nem tudom! Bár az eddigi köszönés-bemutatkozás körből még nem sok minden derült ki, de bíztam benne, hogy ez azért változni fog. Ha nem, az rám nézve elég nagy ciki. Felérve a Laknál parkoltam le, de nem a ház volt a végállomás. Előre szóltam neki, hogy készüljön némi gyalogtúrára. Zsebkendőt lobogtatva köszöntem fel Payne-nek, mint valami frontvonalat megjárt, hazatért katona, egy képzeletbeli könnycseppet is elmorzsoltam, aztán minden további nélkül baktattunk a cél felé. Tupilek könnye és a Naturalak völgy mostanában elég forgalmas lett - utóbbi nekem kissé morbid, mit riogatnak mindenkit a halál szelével? -, ezért egy ritkábban molesztált helyet választottam fejtágításra. - Nem tudom, mennyit voltál idefent, meg a környéken, de ez a mini-Stonehenge adott régen helyet a különfélek rituáléknak - magyaráztam, miközben elhúztam egy dobópengét. Kicsi, távolsági fegyver, bár igazából most csak a tanítás miatt volt nálam. - Csüccs le, ahova tetszik - intettem körbe, én pedig folytattam a mászkálást. - Régen használták utoljára ezt a helyet, és igazából... egyedül itt nem szoktunk bulizni - tettem hozzá egy jógyerek-vigyorral, ugyanakkor tökéletesen igaz volt, amit mondtam. A legelkapatottabb állapotban sem vetemedtünk arra, hogy itt randalírozzunk. Nagyjából olyan lenne, mintha Tupilek könnyében meztelenfürdőznénk. Azért vannak határok, amit a nagy buli kedvéért se lépek át. És most, hogy ezt végiggondoltam, nagyon remélem, hogy a következő napokban nem cáfolok rá. - Miket tanultál eddig? Mivel ne untassalak és mi érdekel a leginkább? - kérdeztem abszolút nyitottan. Nekem mindegy volt, miről beszélek vagy mit csinálunk, friss kölyök volt még, így a tiszta kezdés édes íze áradt felőle. Tudom, hogy még jó sok év, mire bármibe is érdemben lehet majd beleszólása, ezért is ajánlottam fel neki, hogy most tanulhat, amit kedvére szeretne.
Mostanában egészen felpörögtem, mármint, egyébként sem voltam soha lusta egyed, de ez a farkas odabenn mindig űz, hogy csináljunk már valamit, így hát a szabadidőm már nem igazán könyvolvasással töltöm, inkább a konditeremben ön fejlesztek, ha senki fülét nem tudom rágni, hogy foglalkozzon velem. Az erősítés, futás, felülések, torna meg minden hasonló megy egyedül, de vagdosni tutira nem fogom magam, attól még mindig félek egy kicsit, a fájdalom igazán távol maradhatna. Az átváltozásokkal járó már nem tűnik olyan gyötrelmesnek ennyi idő után, de azért még bőven megérzem, sőt, ha nem sikerülne a tudatom egy távoli sarkába űzni, még most is ordítanék tőle. Talán csak annyira kimerültem már minden téren az utóbbi hónapok plusz élményeitől, megterheléseitől és lelki gyötrelmeitől, hogy már semmi sem számít. Onnantól kezdve pedig újra tudok tökéletesen őszintén mosolyogni, hogy Apa és Matt a falka kötelékébe tartoznak. Fogalmuk sincs róla, hogy ez nekem mennyit jelent, és hogy milyen mértékben tisztelem és becsülöm őket az értem hozott áldozatukért. Remélem, sosem fogják megbánni. Ez a Darren eddig egész nyugisan jó arcnak tűnik, de nem vonok le messzemenő következtetéseket pár percből. Nori jegyzetlapocskáiból rémlik, hogy Ikkuma a titulusa, valami békefenntartó vagy micsoda a korábban két oldalon élő farkasok közt. Biztos fontos, különben nem lenne neki külön titulus, én meg elég süket és vak vagyok még a belső feszültségekre, bár már halandóként is túlzottan empatikus voltam, azóta sejtem, hogy némileg köze lehetett a mágiaérzékenységemnek a dologhoz. A gyalogtúra nem zavart, amennyit futok mostanában, azt egy maratonfutó is megirigyelhetné, szóval különösképpen nem hat meg a dolog, elsétálgatok, sőt, igazából alig férek a bőrömbe, sokszor még a fákat is körbetáncolom, mint valami kattant, és vigyorgok, mintha kötelező lenne. Semmi kétség, nem igazán követem a vérvonal-rokonságom diktálta divatot, de nem is kell senki miniatűr másolatának lennem, önmagam vagyok és kész, és ebben fura mód a bundáskával is egyet értünk. - Sokat, mármint, amennyiszer csak lehet, kijövök, mert imádom. A fű, a fák, a moha, az avar, a bokrok, a friss levegő, a kis lábak motoszkálása… Fordulok körbe a kövek közt, majd amint azt mondja, üljek le, körbe is lesek, és… hát, maradok ott, ahol vagyok, mert nem szeretném a sziklákat megbecsteleníteni a hátsó felemmel, ha ez olyan rituális hely, biztos nem örülnének neki a szellemek. Igaz? - Nem gond, nem vagyok egy bulis típus. Húzom el a számat, most már igazából barátaim se nagyon vannak, akikkel eljárhatnék, meg hát, nem is biztos, hogy jót tenne, még alkohol nélkül is könnyű felpörögni egy buliban, ami azért hatványozottan hátrányos egy kölyök esetében. - Minden naaagyon érdekel, mert még mindenben gyenge vagyok, és ezt nem díjazza a bennlakó. Félelmetesen törtető, én nem is értem, sokszor úgy érzem, mintha szerinte bűn lenne az alvás. Egyébként, például pajzsot még nem tanultam használni, illetve Apu… ööö az Atanerk szeretné majd az önuralmamat fejleszteni, szóval azt nem gyakorolhatom egyelőre mással. Egy kicsit belekóstoltam a regenerációba, meg a mentális kommunikációba. Meg persze futok, mint akit kergetnek. Végül elhúzom a számat, vetek rá egy komoly, elgondolkodó pillantást, valamiért úgy érzem, hogy megbízhatok benne, neki is van egy kölyke, csak tudja, milyen ez, ugyanakkor nem nagyon merném Castornak elmondani, sem Dannynek, még Mattnek sem, mert ő meg sosem bántana, hogy megpróbálja feloldani bennem ezt a görcsöt. - Ez nagyon… furán fog hangzani, és biztos halálosan kínos rám nézve, de én rettegek a fájdalomtól. A megmarásom előtt sosem kaptam még csak egy pofont sem, a balett miatt mindig kímélnem kellett magam, nem estem-keltem mint a többi gyerek. Ezt nem lehet valahogy kiirtani belőlem?
Nem szóltam rá Siennára, hogy ne bohóckodjon, meg játsza a kajla Kölyköt. Szerettem az életvidám gyerekeket és eszem ágában sem volt letörni a lelkesedését, jókedvét. Engem is vigyorgásra késztetett, emellett megnyugodtam, hogy nem egy karót nyelt, makrancos hölgy. Vigyorom nevetésbe vált, ahogy elkezdi sorolni, mi minden miatt jár ki sűrűn, megkapó a lelkesedése az ilyen egyszerű dolgok iránt és ezért is vagyok hálás a kicsiknek. Azzal, hogy nekik minden új, minden felfedezésre váró, nem engedik, hogy elfelejtsem: egyszer ugyanígy kezdte mindenki, valamint mennyi apróságnak lehet örülni. - Örülök, hogy tetszik a vidék és az újdonság - mondtam, ám nem puszta udvariasságból. Semmiségnek tűnhet, de a fejlődése szempontjából baromi fontos egy Kölyöknek, hogy jól érezze magát abban a közegben, amiben az első éveit tölti. Meg egyébként is, ki szeret olyan helyen élni, amit utál? Nem ült le, s mivel rá bíztam a választást, így nem unszoltam tovább. Azt hiszem, sejtettem az okát, de biztosra még nem mondtam volna. - Szórakozni szoktál? Mármint úgy igazán, önfeledten, telejsen elengedve magad - pontosítottam, és hiába indult az egész egyszerű megjegyzésnek a bulit illetően, már erre is lecsaptam. Hallgatom, amit mond, tekintetem nyílt, érdeklődő, energiáim hűvösen, de nem távolságtartó kimértséggel lengenek körbe. Fogalmam sincs, hogy csinálják, de a Kölykök az egyetlenek, akik úgy tudják talpra rángatni a fagyos északit, hogy az ne jelentsen számára nyűgöt, terhet. Figyelünk mindketten, fejemet pedig csak akkor biccentem kissé oldalra, kérdőn, amikor elhallgat, de látszik rajta, hogy még valami. Türelemmel várom ki, hogy végül miképp dönt: elmondja, esetleg megtartja magának, ami felmerült benne. Folytatja, én pedig azt hiszem, amennyire így első nekifutásra ez lehetséges, teljes képet kaptam róla. - Köszönöm, hogy mindezt elmondtad - mosolyodtam el kezdetnek, majd eltűnődve folytattam a mászkálást, amit valahol a hatásszünetében hagytam abba. - Igazság szerint nem akkora baj, hogy félsz a fájdalomtól. Aki elfelejt tartani tőle, hajlamosabb a meggondolatlanságra és lehet, hogy az adott helyzetben így felülkerekedik, viszont olyan sérüléseket szerez, amik hetekre, vagy hónapokra ágyhoz kötik. És az még kínosabb, ha valaki a vakmerősége miatt gyengélkedő-rab, miközben szükség lenne rá. Az viszont tény és való, hogy ha hagyod ezt elhatalmasodni, akkor mást is veszélynek tehetsz ki vele. - Mindennek két oldala van, de nem akarom, hogy az maradjon benne, hogy szégyenkeznie kell valami miatt. Tudja kimondani, tudja elfogadni, mert csak úgy lehet rajta változtatni. - A legjobb kezdet ennek a legyűrésére amúgy, ha magadnak okozol fájdalmat. - Szólott a mazochisták egyik gyöngye. - Nem kell egyből nagy dologra gondolni, elég nyitásnak, ha teszem azt, egyik körmödet a másik körmöd alá vájod és figyelsz, hogy meddig bírod. Mennyire szoktál görcsölni menstruációkor és szoktál rá gyógyszert szedni? - Ez így hirtelen valószínűleg elég fura és talán zavarbaejtő volt számára. Nem hibáztattam érte, de nem ok nélkül kérdeztem. Komoly voltam, véletlen se érezze, hogy szórakozok akár a témán, akár rajta. Tizenéves lány, emberként is nehéz időszakban, mellette itt a farkaslét, ami a legkevésbé hiányzik neki, az a lekezelés, bármilyen téren is. A helyét megmutatni meg totális vadbaromság lenne addig, amíg nem vívja ki, s amíg ez meg nem történik, addig mindenek előtt partnerként kezelem. Függetlenül attól, hogy korábbi kérdésemre mit felelt, vagy miképp reagált, elé léptem és leültem vele szemben, törökülésben helyezkedtem el a puha pázsiton. - Ez itt nem szín ezüst - forgatom meg előtte a markolat nélküli pengét, és mutatom, hogy rajtam ez már semmilyen égési sebet nem ejt. - Ha az lenne, az engem is megégetne. Egyetlen Fakír élt ezen a világon, aki a tökéletes ezüstöt is elbírta, mi többiek csak bizonyos mértékig viseljük el sok éves edzés után is. De mivel te Villám vagy, téged a leggyengébb ezüst ötvözet is éget, a legtöbb farkas szervezetének ez méreg. - Nem adom a kezébe, nem is utasítom, hogy elvegye, leégne a tenyere. - Érints meg az ujjad hegyével - tartottam felé merőlegesen -, próbáld többször nyugodtan. Ha elkezdte, én még nála is jobban figyeltem, s ha tartott addig akár egyetlen próbálkozása is, akkor számoltam a másodperceket. Nem vártam csodát, akkor se csalódtam, ha mindig éppcsak hozzá ért, vagy akár perceket kellett várnunk, hogy rászánja magát egyáltalán az első érintésre.
- Nem. Mármint, kinek mi a szórakozás, nekem egy jó könyv is az. De például sosem voltam még részek, vagy tomboltam asztalon, ha ilyesmire gondolsz. Meglehet, hogy ez ilyen fiatalon szánalmasnak hangzik, de nekem egyszerűen mások voltak a prioritások az életembe. Akkor sem engedhettem volna meg magamnak a nagy bulikat, ha az lett volna minden vágyam, nem volt rá keret. Most már lenne, de nem igazán hiányzott eddig sem, plusz azt mondták, hogy ittasan még nehezebb kontrollálni a farkast. Csak elmosolyodom, kissé félszegen, ezek szerint nem éreztem rosszul, hogy neki elmondhatom ezt, remélem, hogy nem tévedtem, mert kínos lenne, ha visszaélne bárki is ezzel az információval. Csak tényleg úgy gondoltam, hogy nem mindegy, kinek mondom el, mert akadhat olyan, aki szerint ettől már kapásból a gyenge vagyok kosárba esnék. Az tény, hogy mint kölyök, valamint fizikai értelemben gyenge vagyok, de lelkileg nem vallom magam annak. - Én senkit sem szeretnék veszélyeztetni. A szeretnék az általában nálam nem jön be, vérfarkas sem szerettem volna lenni, apával szerettem volna nyugisan éldegélni, és szépen lassan megismerni Mattet. A Juilliardra szerettem volna járni, és primadonnává válni, de már abból sem lesz semmi, vagy csak nagyon sokára. Inkább hagyjuk is. Biztos lesz, aki miattam fog még sérülni, ebben a világban érzésem szerint több a fizikai erőszak, mint azt el tudnám viselni, szóval inkább jó előre készítem magam rá, máskülönben megnézhetem magam. Sóhajtottam a magamnak fájdalomokozás témakörénél, mert az olyasmi volt, amit egyelőre nem tudtam elképzelni, de ki tudja, lehet, hogy most már csak az agyamban él a gát, közben a testem sokkal többet kibírna, mint amit én feltételezek magamról. Ettől függetlenül szerintem nem most lesz, hogy megpróbálom, aztán ki tudja… lehet, a farkasom előbb-utóbb megunja a totojázásomat. Az utolsó kérdésére viszont egészen meghökkenek, és el is vörösödöm, majd lehajtott fejjel, totális zavarban motyogom el a választ. Hát én erről még senkivel sem beszéltem anyán kívül, és azt sem értem, hogy jön ez ide, de ettől függetlenül válaszolok. - Szinte alig, gyógyszert sosem szedtem rá. Azért igyekszem rendkívül tömören összefoglalni a dolgot, aztán remélem, kiderül, miért is kérdezte ezt. Mindenesetre utána már a pengét figyeltem a kezében, elkerekedett szemekkel, és azt hiszem, nem kell meglepődnöm azon, hogy némi ösztönös félelem bujkált bennem, nem is annyira mélyen, de épp az imént ecseteltem, hogy van ez a félelmem a fájdalomtól… Szóval neki sem lehet újdonság. Meg aztán, mégiscsak ezüst, a fakírokon kívül mindegyikünk nagy ellensége. - Annakpok? Gondolom, hogy ő, de azért megkérdezem, mert hát, abból tanulunk, ha kérdezünk is, nem csak van egy fixnek gondolt elképzelésünk valamiről. Inkább kérdezzem, mint kijelentsem, aztán badarságot beszéljek, bár ebben azért elég biztos vagyok. Azonban amint meghallom a feladatot, egy darabig csak csöndben ülök, és szemezek a pengével. Nem akarok hozzáérni, zsigerileg tiltakozom ellene, tudom, hogy fájni fog. Sóhajtok egy nagyot, meg kell tennem, ez a feladat, márpedig megfogadtam, hogy nem fogok csalódást okozni, elsősorban magamnak nem, aztán senki másnak sem. Be kell bizonyítanom, hogy nem csak egy kolonc vagyok, akin tulajdonképpen példát statuáltak. Azt akarom, hogy egyszer majd Castor is azt mondja, hogy érdemes voltam az adományára. Végül nagy lendülettel a penge felé emelem a kezem, és bár el is érek addig, a hirtelen csípő, égető érzés következtében azonnal vissza is rántom a kezem, és nem tehetek róla, de ösztönösen a számhoz emelem, és bekapom pár pillanatra, hátha attól kevésbé fáj. Közben gyúrok azért lélekben egy második próbálkozásra, és hamarosan ismét jön a szemezés-közelítés hadművelet párosa, és az ujjam megint érinti a ezüstözött fegyvert. Nekem mondjuk iszonyatosan hosszúnak tűnik az a kő kemény egy másodperc is, ameddig képes vagyok ott tartani az ujjam, de aztán szisszenve kapom el. Azt hiszem, egyelőre ez nem igazán az én terepem-
- Rohadt gyorsan terjednek a hírek... - mormoltam az orrom alatt, hallva, hogy buli, meg pia és asztalon táncolás részegen. Átlagos szombat este, ala én. Persze, az is lehet, hogy csak ráhibázott, ám a falkában senki előtt sem titok, hogy milyen vagyok. - De nem csak erre gondoltam, inkább olyasmire, hogy szoktál-e csoportosan játszani, fogócskázás, labdajátékok, kinti tevékenységek, bolondozás. Utóbbi alatt pedig nem a szabálysértő bunkóságra gondolok, hanem mit tudom én... random követni valakit az utcán egy ideig, eldobni egy narancsot a plázában és azt kiáltani, hogy "Pikachu, téged választalak". Ilyesmik. Tudni szerettem volna, hogy ezekhez a dolgokhoz milyen a hozzáállása, plusz, ha esetleg később is tanítom erre-arra, akkor már lesz egy közös alapunk, és nem fogom olyanba rángatni, ami neki vér unalmas vagy épp megbotránkoztató. Plusz szeretem, amikor a Kölyök kölyök és nem mini-felnőtt. Ráér a kisebbek rohannak felnőni, a nagyobbak meg visszasírják a felelősségtől mentes éveket. Bolond mindenki, én mondom. - Sienna, már azzal, ami vagy, veszélyeztetsz másokat. Elsősorban az embereket. Az viszont egyedül rajtad áll, hogy mennyire hagyod ezt elharapódzni és mennyire tudod majd kordában tartani - mosolyogtam rá biztatóan. Nem akarok légvárakat építeni neki, de a teljes reménytelenséget is túlzásnak érezném, vagy kijelenteni, hogy márpedig szörnyek vagyunk mind, azok is maradunk, kegyetlenek és vadak. - Tudod, a farkasod is te vagy. Az a részed, ami legbelül vagy, ami a lényed egy sarkalatos pontja, a fenevaddal való harmóniád pedig attól is függ, hogy ezt a részt mennyire vagy képes elfogadni, szeretni magadban. Van, akiknél teljes az összhang, mások évszázadok leélte után is kénytelenek megvívni a saját belső harcukat. Bevallom, elsőre nehéz elhinni, hogy Castor farkasától való a tiéd is, nem tűnsz az ő "Kölyök-prototípusának". De biztosan van közös pont, a Teremtőddel és a farkasoddal is. - Szükségszerű és elkerülhetetlen, de nem baj, mert ez kell az erős, egészséges kapcsolathoz, ebből lehet majd tovább lépni. Az pedig, hogy emberként jóval szelídebbnek tűnik az Atanerknél, úgy gondolom mindkettőjüknek sokat adhat még a jövőben. A kérdésemmel sikerült zavarba hoznom, ami egyáltalán nem volt célom, de amikor nem nézett rám, képtelen voltam elfojtani egy mosolyt. Ez sokkal könnyebb lett volna, ha nőstény vagyok, tudom, de hímnek születtem, a méhből való távozás után pedig nincs reklamálási lehetőség. Sőt, korábban sincs. - Na, legyen ez a fájdalomküszöb-kiindulópontod. Az akkora fájdalmat már ismered, kibírod, nem új, éppen ezért nem félsz tőle. Igazából a sérülésekből fakadó is ilyen. Ha tudod, hogy teszem azt egy lőtt seb mennyire fáj, mi tesz veled és mennyi idő a fájdalom elmúlta, csökkenése, már nem olyan ijesztő. - A halálos lövés persze teljesen más tészta, de nem kell egyből horrorba átcsapni. - A félelmet a tudatod generálja, mert a tested hirtelen bepánikol az erős, külső behatástól. Ha megtanulod, mi milyen, a szervezeted ugyanúgy megtanulja kezelni, mint a görcsölést. Gondolom attól nem félsz és nem ijeszt meg a tudat, hogy jön a havi, vele a fájdalom. Engem is ezért nem visel meg, ha ezüst ejt rajtam sebet. A regeneráció egy dolog, de az erősebb ötvözet okozta fájdalmat se veszem már fel, hiába tart napokig a felépülés, mert pontosan ismerem és nem egyszer elszenvedtem már az ezüstöt. És így eveztünk át a szeretett nemesfémemhez, amiről ódákat tudnék zengeni, de igyekszem magam visszafogni. Büszke és elégedett mosolyra húzom a szám, ahogy kiejti a FőFakír nevét, s ugyanilyen érzésekkel átitatva bólintok. Igen, Annakpok. Az a ribanc. De erről megint csak hallgatok, a jókedvemet pedig írhatja a társasága és a helyes felelete számlájára. Azoknak is szólnak egyébként. Próbát teszünk a pengével, és egyáltalán nem sürgetem, akkor se ül ki semminemű csalódottság az arcomra, amikor elsőre egyből elkapja, majd "csak" egy másodpercig bírja ott tartani az ujját. A kezdő lépések mindig nehezek, főleg akkor, ha olyasmivel találkozik, ami a farkasok számára méreg és ösztönösen kerülendő. Méreg, amire csak mi vagyunk immúnisak bizonyos mértékig. - Add egy kicsit a karod - nyújtom felé egyik kezem, majd a külső oldala fölé helyezem a penge élét, de még nem érintem hozzá. - Egyetlen vágást fogok rajtad ejteni, hogy tudd, milyen ez - mondtam és közben végig a szemébe néztem, karját tartó hüvelykujjammal pedig nyugodt, egyenletes ritmusban simogattam a bőrét és nem hagytam, hogy elhúzza a kezét. Energiáim hűvös egykedvűséggel lengtek körbe, ha pedig azt érezte farkasom, hogy a kis bundás nyugtalankodni kezdett, akkor finoman fonta körbe. - Nézz végig a szemembe, és csak arra koncentrálj, amit beszélek - vartyogtam tovább, és miközben azt kezdtem magyarázni, hogyan épül fel a falka, és figyelmeztetés nélkül vágtam meg, akkor, amikor úgy ítéltem, hogy sikerült legalább egy pillanatra megfeledkeznie arról, mi fog történni. Kereszt irányú, nem hosszanti vágás volt, mély, de nem túl hosszú. - Ismerkedj vele - mondtam csendesen és lassan elengedtem a karját. Nincs sürgetés, azt nem várhatom és nem is várom el tőle, hogy mazochista módjára kezdjen el viselkedni és minden fájdalmat önszántából, önként keressen, ismerjen meg. Másoktól elszenvedni könnyebb, abban nincs az ösztönös gátló tényező, ami egészséges esetben mindenkiben megtalálható: magunknak nem okozunk csak úgy sérüléseket. Kivéve a hozzám hasonló elvetemülteket, meg a Trollokat.
- Milyen hírek? Pislogok nagyokat, mert nem azért mondtam ám, mert bármit is tudnék róla, addig nem jutottunk, hogy Nori minden tagról megdobjon egy-két kulcsinformációval. - Nem. Balettoztam, nagyon kellett vigyáznom magamra mindig, mert ennek szenteltem az életemet, és lesérültem volna, akkor vége lett volna könnyedén. Szóval nekem az ilyesmi kimaradt, őszintén, azt sem tudom, milyen lehet bolondozni. A klasszikus értelemben vett gyerekkor nekem kimaradt, talán túl komoly voltam mindig is. Tanulás és balett. Jó uncsi vagyok, mi? Azért a Pikachu, téged választalak résznél elnevetem magam, mert bár a rajzfilmet nem láttam, de bőven eleget emlegették az iskolában, hogy képben legyek, meg egy időben nagyon menőek voltak az olyan mintás cuccok. Összességében viszont halvány lila fogalmam sincs róla, hogy szeretném-e azokat a dolgokat, amiket felsorolt, bizonyos értelemben véve burokban nőttem fel. - Azóta nem is mentem egyedül emberek közelébe. Ami fáj, és rosszul esik, mert nagyon hiányzik Shiny, és azt sem tudom, mi lehet Nissyvel, hónapok óta hírét sem hallottam. Kitelik tőle, hogy csak úgy visszafurikázott L.A.-be, de azért szólhatott volna róla, mert így igen kellemetlennek érzem a helyzetet. - Miért, milyen az ő Kölyök-prototípusa? Én nem akartam farkas lenni, kézzel lábbal tiltakoztam ellene, de azt mondta, válasszak, vagy az emléktörlés, vagy ez. Én… nem akartam elengedni az emlékeimet. Korábban úgy gondoltam, hogy nem lennék vérfarkasnak való, de tudod, most már úgy gondolom, hogy ez butaság, nem lehet előre tudni, meg nem is lehet mindenki ugyanolyan egy vérvonalból. Nem? Kellenek a kivételek, akik erősítik a szabályt. Mosolyodom el, ez volnék én, talán később ez nem lesz ennyire nyilvánvaló, nem tudom, bár szerintem nem kell attól tartanom, hogy a farkasom el akar majd nyomni, hisz mindent megkap, amit szeretne, velem lehet beszélni, és cserébe nekem eddig úgy tűnt, ő sem macerál semmiért. Talán túl korán örülök, nem tudom, mindenesetre most még nagyon jól elvagyunk, de talán csak azért, mert nem érkezett még el olyan sarkalatos pont az életünkbe, amiben nem értenénk egyet. A közös pontokról egyelőre nem beszélek, mert egyrészt még felfedezésre várnak, másrészt kötve hiszem, hogy a fekete a bundám és vörös a szemem kellően takarná ezt a kifejezést. Azonban az biztos, hogy kellőképpen makacs tudok lenni én is, ha valamit eldöntök, az nem lehet másként… - Ez nem fog sokat segíteni akkor. Húzom el a számat, hisz tényleg alig érzem, ezek szerint akkor igen karcsú az, ahonnan kiindulunk, de hát, valahol el kell kezdeni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy eddig semmi hasonló nem történt velem, mármint, ami testileg fájdalmat okozott volna. Eltekintve az átváltozásokról, de azok pokoliak, nem mondom, hogy még mindig elviselhetetlen, de nem bírom ki a végéig, a tudatom előbb-utóbb lekapcsol. Talán kicsiben kell kezdeni, és ha azt már elviselem, és nem rettegek tőle ennyire, akkor az átváltozásokat is kibírom majd a végéig. - Előfordul a lövöldözés a köreitekben? Kérdezem kissé elkerekedett tekintettel, mert azért az ne túl biztató, ha le is lőhetnek. Elég furán hangzik mondjuk számomra, hogy valaki vérfarkasként ilyesmivel akarjon üzérkedni, de sosem lehet tudni. Egy fegyver szerintem eleve senkinél sincs jó helyen. - Nem, attól nem félek, de tulajdonképpen nincs is miért. Tudom, hogy van, akinek sokkal rosszabb elviselnie a haviját, de én nem így vagyok vele, ilyen téren szerencsésnek mondhattam magam. Nem hittem volna, hogy valaha azt fogom kívánni, bár görcsöltem volna jobban, s lám. Most pontosan ez a helyzet. Komolyan kész vagyok a dologtól. Az ezüst és a fájdalom együtt valahogy még inkább kikészít, de próbálom tartani magam, és nem picsogni, mint egy ovis, aki lehorzsolta a lábát. Tudom, hogy mindez semmi ahhoz képest, amit később esetleg elszenvedhetek majd, szóval, ha már ettől kiborulok, akkor fogalmam sincs, mit várhatnék el magamtól a jövőben. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy kétszer megérintsem, de utána még sokáig morzsolgatom az ujjamat, amikor pedig a karom kéri, szorosan összezárom az ajkaimat, de végül odanyújtom, bár egyáltalán nem szívesen, de jobb mielőbb túlesni rajta. Kéretni nem akarom magam, mint szűzlány a nászéjszakán. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a figyelmemet próbálja elterelni, de egészen addig nem sikerül, amíg nem mond olyat, ami az újdonság erejével hat rám, akkor viszont valóban eleresztem a fenyegetés képét, ám ez sem tart sokáig, tekintettel arra, hogy rögtön megvág, én meg szisszenve rántom el a kezem, vagy legalábbis megpróbálom, ami egész szépen gondoskodik arról, hogy még mélyebb legyen a seb. - Áúúú… Még a könnyem is kiszökik, úgy csíp, noha amikor már messze van a penge, akkor már csak a rövid, ám mély seb kacsintgat rám, ahogy magam elé emelem a karomat. Eléggé vérzik, de azt hiszem, fölösleges most olyasmivel foglalkoznom, hogy elkössem a karom, el fog múlni. Hosszú pillanatokig csak azt nézem elmélázva, hogy a vérem nagy cseppekben hullik a fűbe, és az jut eszembe, amikor hét évesen elvágtam a nagyujjamat almaszeletelés közben. Annak még mindig meg van a nyoma a jobb ujjamon, kis hosszanti vágás volt, most akaratlanul is megdörzsölöm. - Ez mikorra fog begyógyulni? Illetve… mikor gyógyulna, hogyha csak sima penge lett volna? Ééééés… ha a regenerációm fejlődik, akkor az érvényes lesz az ezüsttel okozott sebekre is? Közelítem meg a technikai oldaláról a kérdést, bár le se tudom venni a szemem a sebemről.
- Semmi életbevágó - legyeztem ártatlan arccal és megnyerő mosolyt villantottam. Éppcsak nem volt a homlokomra írva, hogy "kamuuuuuu". Inkább hallgattam őt. - Hát, nézd, ha neked ez így megfelel és így érzed jól magad, akkor teljesen okés. Jó, ha a hentelés lenne a hobbid, nyilván nem ezt mondanám, de na, érted. Minden esetre, ha úgy érzed, akár neked, akár a farkasodnak ingere van rá, játsz a többi kölyökkel, azokkal akik vevők rá. A farkas-gyerekkort kár lenne kihagynod - mosolyogtam rá, és igyekeztem érzékeltetni vele, hogy ez nem kényszer vagy utasítás, csak lehetőség és javaslat. Abból ítélve, ahogy korábban szeleskedett, valószínűleg nem állna messze a játék-játéktól. A fejére tettem a kezem és vigasztalón megsimítottam, majd elengedtem. Éreztem, milyen rosszul érintette, hogy el van vágva az emberektől tulajdonképpen, nyilván akadtak rokonai, barátai, ezen azonban mindnekinek át kell esni. - Belőle inkább az akaratos, törtető és harcias utódot nézném ki, aki emberként már nem gyerek. Legalábbis nem ilyen fiatal. Oké, erre azért Norinával is rácáfolt, de tényleg érdekes, hogy ki kit mar be végül. Esetünkben ő. Talán a saját hevességét, lobbanékonyságát is kompenzálja veletek tudat alatt - vontam vállat, mert ez messze csak tipp volt, annak se tudom, hogy milyen, mert a hivatalos formulán kívül nem ismertem, legfeljebb hírből. - Annyira utálom ezt a mondást - nevettem el magam a kivételre és a szabályra. - A kivételek rebellis bolondok, akik a semmibe bungee-jumpingolnak, kötél nélkül, aztán vagy visszajönnek valahogy, vagy nem. A kivétel mindig azt mutatja meg, hogy valami nem tökéletes, vérvonalakra lefordítva: azt, hogy valaki nem a bevett formula, vagy megszokott, elvárt elvek alapján harap be. Aztán a többi vérvonaltag, vagy család ezt vagy képes elfogadni, vagy lemetszik a vadhajtást. A személyes véleményem viszont az, hogy a kivételek nélkül fejlődés és új utak sem lennének. Lehet, hogy te is ilyen rebellis vagy az ő ágában. Mindig a bátraké a szerencse és a vakmerők fedezték fel a világot, arról nem is beszélve, hogy én személy szerint baromira örültem annak, hogy emberként nem hasonlítok a Teremtőmre. Elég az örökölt fakras és mindaz, ami közös bennünk. Arra minden esetre kíváncsi leszek, hogy Sienna a későbbiekben miképp fog boldogulni és ha valóban elütő lesz a családja többi tagjától, ezt miképp fogják ők fogadni. Rettentő kukkoló-tudóssosan hangozhat ez, ám nekem pontosan ez a megfigyelő állás jutott, s mivel az ő ügyük, így később sem szándékozom magam beleártani. Azt hiszem, amúgy is vannak körülötte elegen, nem hiányzik plusz egy okos(kodó) fő. - A semminél több - mondtam a görcsölésre, látva, hogy így utólag már pech-ként éli meg annak finomkodását. Sose lehet tudni, mi válik majd előnyünkre, vagy mi válhatna. - Volt rá példa - bólintottam némileg fanyarul. - Amikor még nem egyesült a két falka, akadtak húzósabb esetek és volt némi fegyverkezés is. Én nem szeretem őket, legfeljebb a pengéket, de úgy vagyok vele, ha már egyszer vérfarkas lettem, akkor ne forduljak vissza annyira az emberek felé, hogy eszközökre támaszkodom a túlélésben. Az akkor időkben viszont nem volt sok büszkeség. - Mégis mindenki arról papolt. Megvakartam a tarkóm. Egy egyetemi kurzust lehetne indítani arról a pár évről, annyi felől lehetne boncolgatni, éppen ezért inkább nem mondtam többet, ha csak nem kérdezett rá valamire. Túl sok irányba lehetett volna elmenni ennek kapcsán és én csak az egyik oldalt tudom neki nyújtani, bár ezzel ő is biztos tisztában van. Inkább eveztem a fejlesztése felé, az sokkal otthonosabb és biztosabb terep volt. Egy vérfarkassá vált tinédzser lány tanítása kevésbé ingoványos terep, mint az utóbbi pár év taglalása, azért ez nem semmi! Tudom, hogy átlát a szándékomon, nem buta, de muszáj, szükséges rossz azért, hogy később ezzel ne legyen problémája. Elengedem a vágást követően és egyáltalán nem feddem meg, vagy nézem le azért, mert nem tudta elrejteni, hogy igenis nagyon fájt a vágás. Mutassa csak ki, később valószínűleg úgyis elvárják tőle, hogy képes legyen titkolni. - Nagyjából két hét, és akkor sem biztos, hogy nem marad utána heg - felelem egyből. - Sima pengével egy ilyen vágás két-három nap alatt nyomtalanul eltűnne. Ez pedig sajnálom, de nem fog változni - mosolyodtam el finoman. - Az ezüst a vérfarkasokra nézve ellenszer nélküli méreg, mintha teszem azt egy ember ciánt nyelne vagy savat. Egyedül az általa okozott fájdalmat szokhatod meg, veheted fel kevésbé, de a Fakírokon kívül mások nem képesek elérni, hogy olyan ütemben gyógyuljanak fel belőle, mintha más fémmel sebezték volna meg őket. És még nálunk se mindegy, hogy mekkora az adott pengében vagy tárgyban az ezüstkoncentráció, plusz, ha valaki nem edzi magát, elhanyagolja a képességét, ugyanúgy két héig gyógyulna egy ilyenből, mint te - magyaráztam, remélve, hogy nem voltam túl kusza és minden lényeges tudnivalót sikerült átadnom, miközben szórakozottan forgattam ujjaim között az ezüstöt. - Milyen érzés? - intettem fejemmel a seb felé, biztatva, hogy írja csak le és körül nyugodtan, amit tapasztalt.
- Nem is azt mondtam, hogy nem tenném meg… inkább eddig nem volt rá lehetőségem, mert fontosabbnak tűnt az álmom. Annak viszont átmenetileg úgyis lőttek, majd visszatérek rá, ha már uralom a farkast. Nem szándékozom megkötni, de azt nem szeretném, hogy egy-egy intenzívebb érzelmi állapotomban előbukkanjon. Tudom, nekem ritkán van olyanom, de arról fogalmam sincs, hogy mondjuk ő ott benn érzelmileg mennyivel másabb nálam. Valószínűleg nagyon, és fogalmam sincs, hogy ő miként viszonyul majd a világból érkező ingerekhez. A fejtegetésére bólintottam, noha Norina nekem elég akaratosnak és törtetőnek tűnt, a harciasról egyelőre nincs fogalmam, de szerintem hamarosan ki fog derülni, idővel úgyis egymásnak leszünk eresztve, legalábbis én logikusnak gondolnám, csak addig még kicsit fejlődnöm kell, bár aligha hiszem, hogy valaha beérném Norinát, mert eléggé komolyan hajt. - Bolondnak azért nem vallom magam, de egyébként az igaz, hogy nem illik rám a bevett formula, sem megszokott, gondolom ritkán van ilyen nyugis villám, de… abban egyet kell értenem, hogy nem árthat ilyen sem. Elvégre, milyen unalmas lenne, ha valaki futószalagon gyártaná az ugyanolyan villámokat, fakírokat, önzetleneket? Csak a példa kedvéért felsoroltam párat, mostanra megtanultam őket, bár mikor először mesélte Nora, azt hittem, begolyózok a sok fura névtől, a megoldóé azért még mindig gondot okoz. - Meg is értem, szerintem sem éppen fair, bár, emberek kezében sem tartom annak, fizikai különbségek mindenhol vannak, Azaz, ha emberként jogos, vérfarkasként is lehetne, de rossz elképzelni, mi lenne, ha a farkasok ezüsttel lövöldöznének egymásra. Emberek se tegyék. Te jó ég, az én erőszak ellenességemmel vajon meddig fogom bírni kiakadás nélkül a farkasok közt? - És… most minden rendben van? Mármint, akik ellenségeskedtek előtte, nem teszik a csatlakozás óta? Kérdezek rá, mert ez érdekel, már csak azért is, hogy vajon miként tudták ezt feldolgozni, le lehet verekedni az ilyesmit, nyilván, de ha valaki teljes szívéből gyűlöl egy másik személyt, az hogy birkózik meg vele? Önbíráskodás nyilván nincsen, vagy már megint csak túlságosan naiv vagyok. - Nem gond, úgysem sokat járok sehová. Nem érdekel a heg, úgyis jön a hideg, maximum majd hosszú ujjú göncöket hordok, de sosem csináltam semmiből hiúsági kérdést, ebből sem fogok. Két hét… durva, pedig nem tűnik olyan szörnyen nagynak, de még emberként sem tapasztaltam soha apró vágásoknál nagyobbat, szóval nincs összehasonlítási alapom. - Értem. És… akkor ez azt is jelenti egyben, hogy ettől nem fejlődik a regenerációm? Így volna logikus, de akkor az is tuti, hogy többet az életben nem kerülök ezüst közelébe, mert… minek? Azért, hogy megszokjam a fájdalmat? Nem vagyok benne biztos, hogy ezért a karcsú csereüzletért megérné, de lehetséges, hogy rosszul látom. Mindenesetre, úgyis azt csinálom, amit mondanak, szóval, ha a fejem fölött úgy döntenek, hogy márpedig de, akkor nyilván az lesz. Annyira azért nem örülnék neki. - Fájdalmas, és feszül, és tudom, hogy már nem ér hozzám az ezüst, de azt hiszem, az agyam bebeszélte magának hogy éget. Legalábbis sejtésem szerint ilyet nem kellene éreznem. Egész furcsa látvány, ahogy csöpög le a vérem, sosem folyt el ennyi egyszerre. Ettől gyengébb leszek, ugye? Nem mintha amúgy olyan nagyon erős lennék, csak… érdekel. Aztán beharapott ajkakkal nézek pár pillanatig Darrenre, mintha nem tudnám eldönteni, hogy megkérjem-e valamire, vagy ne, de azt hiszem, a farkasom bátrabb, mint én, mert tudom, hogy előtte nem tenném fel ezt a kérdést, de most röpke gondolkodás után ugyan, de megteszem. - Megmutatod? Hogy téged tényleg nem sebez? Meg milyen gyorsan forr össze a sebed? Kíváncsian várom a válaszát, hátha ez legalább egy kis időre eltereli a figyelmemet a saját sebemről…
Bólogattam, tökéletesen megértem, viszont nem sajnálkozom az álmán, mert még bőven lesz ideje, és ez a tudat nagyon sok mindent meg tud szépíteni. Neki most még valószínűleg beláthatatlan az az idő, amit leélhet, az idősebbeknek azért már könnyebb beleélniük magukat. A futószalagos megállapításával csak egyetérteni tudtam. - Jó esetben a farkasba szorult annyi büszkeség és egészséges önbizalom, hogy a saját erejével toroljon vagy szerezzen meg valamit. Ez elől viszont nem tudsz majd elbújni, az életünknek része az erőszak. - Nem akartam megijeszteni, ám ez az igazság, jobb, ha minél előbb elfogadja, még ha nem is tud megbarátkozni vele. - Majd meglátod az értelmét - mosolyogtam rá, mert bíztam benne, hogy ebben a falkában esélye lesz megfigyelni, megtanulni, hogy mikor és miért éri meg, vagy kell fellépni erővel. Mondom ezt én, a 80%-os pacifista. - Nincs belső viszály, vannak akik nehezebben fogadták, fogadják el, hogy egység van, főleg... hát azok, akik korábban az itteni falka tagjai voltak. Nem repestek a boldogságtól, amikor bejelentettem, hogy falkástól behódolunk - nevettem zavartan, a tarkómat vakartam. - De ennél jobban az akkori viszálykodásból nem jöhetett volna ki egyik falka sem - tettem hozzá szikla szilárd meggyőződéssel. Egyetlen pillanatra sem bántam meg az akkori döntésem, a módját igen, mert Shane-nek igaza volt, be kellett volna vonnom első körben az Amarokot, ám ezen már nem tudunk változtatni, a végeredmény pedig adott. Biccentettem, hogy nem zavarja a heg, ezt mondjuk jó tudni, bár ezzel együtt sem szándékozom szétkaszabolni, főleg nem első alkalommal. - Hát nem - ismertem be és jó volt a logika, ami mentén gondolkodott. - Mindig ekkora sebességgel fog gyógyulni. Azt nem tudom, hogy akkor mi lenne a helyzet, ha soha, egyáltalán nem érne ezüst, mert olyan vérfarkas még nem élt ezen a földön, így nehéz megmondani, hogy időnkénti ezüsttel való érintkezés nélkül mennyiben lenne más a regeneráció. Szerintem befolyásolja, mert ezzel az anyaggal sokkal többet küzd a szervezeted, így lehetséges, hogy emiatt egy acélpengés seb gyorsabban fog menni. Szóval fejleszt is, meg nem is - húztam fel a vállam. Mocsok anyag, tudom, de akik immúnisak rá, azok se sokkal jobbak igazság szerint. - Ha még sokáig hagyod ilyen ütemben folyni, igen - feleltem halványan somolyogva, majd a dzsekim zsebéből elővettem egy kendőt. - Lesznek még nagyobb fájdalmaid, más jellegűek is, de a fizikai mindig barátságosabb, mert arról pontosan tudhatod, hogy mid és mitől fáj. Azt is tudni fogod, mikor fog megszűnni. - A sérült karjáért nyúltam ráfogtam, nem érdekelt, hogy véres leszek, és megszorítottam. - Ez nem képes kétségbeesésbe taszítani, összezavarni, megtörni. Ezek a sebek a halálon kívül nem képesek ártani neked. - Lehet, hogy az is éppen elég, de valami azt súgja, ha a test fájdalmáról nem is tud annyit, a lélekéről annál inkább. - Ezt sokkal könnyebb kontrollálni és uralni, mint bármi mást magadban - mondtam, lazítva a szorításon, majd nyomó kötést tettem rá, hogy mielőbb elálljon a vérzés. Kínos lenne, ha elvérezne itt nekem... Kérdésére pár másodpercig a szemébe néztem, majd véres kezembe fogtam a pengét, a tisztával pedig rámarkoltam, majd mintha hüvelyéből rántanám elő, úgy húztam ki markomból az ezüstöt. Éreztem vérem melegét, a seb húzódását, ahogy kinyitottam a tenyerem és elé tartottam, hogy figyelhesse a folyamatot. Nekem ez már kifejezetten gyenge ezüst volt, így a vágás látványos ütemben kezdett összeforrni. A vérzés pár pillanat alatt elállt, a seb lassan csukódó száj módjára zárult össze és egy-két perc múltán már csak a szag emlékeztetett arra, hogy az imént megvágtam magam. - Azért azt hozzátenném, hogy elmúltam háromszáz és kölyök korom óta foglalkozok ezüsttel - mondtam, mintegy jelezve, hogy ez is hosszú évek és munka eredménye, nem így születtem és semmi különleges nincs ebben részemről Fakírként. - Oh, és ahogy neked nem tuningolja látványosan a regenerációdat, úgy én se fogok emiatt hamarabb felépülni törésekből teszem azt, mint a korombeli nem-Trollok.
- Tudom... De egyelőre ezt még nem vagyok képes elfogadni. Minek tagadjam? Sosem voltam erőszakos senkivel, nem bántottam senkit, és most, eljön majd az az idő, amikor talán a farkasom csak azért neki akar ugrani valakinek, mert csúnyán néz rá, lebecsüli. Egyelőre nem vágyom megtudni, milyen, amikor mérges, de nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ez nem kívánságműsor. Attól még inkább tartok, hogy esetleg egyszer bántani fog valakit úgy, hogy esélyem sincs tenni ellene. Azt még elképzelni sem szeretném, hogy mi lenne, ha halálos kimenetelű sérülést okoznék bárkinek. - Ezt sejtem, gondolom elég nagy veszteségtől kímélted meg így mindkét oldalt. Az azért nagyon is pozitív, hogy nincs belső viszály. Az ilyen összeolvadásos dolgok azért sokszor nem sülnek el jól. Annak örülök, hogy nem akkoriban kerültem ide, alakulhattak volna sokkal rosszabbul is a helyzetünk. Legalább most nyugi van a falkában, és csendben fejlődgethetek anélkül, hogy azért kellene aggódnom, hogy bármikor levadászhat valaki azért, aki vagyok. Nem lenne épp kellemes. - Áhh, értem, szóval tulajdonképpen hasznos, csak épp nem ezüst ellen. Igazából, nekem ez is jó, mert egészen konkrétan alig van még regenerációm, szóval bármilyen csekély mértékben is használ, annak már van értelme. Nem hiszem, hogy el fogom kezdeni vagdosni magam ennek érdekében, de nem fogok tiltakozni sem, ha valakinek kedve támad megszadizni egy kicsit, kérni persze nem fogom. Ha le leszek maradva valamiben nagyon, szerintem Castor úgyis szól majd, hogy nem ártana inkább arra figyelnem. - Szóval, összességében azt akarod mondani, hogy sokkal inkább ez, mint a lelki fájdalom? Nem mondom, hogy nem értek veled egyet, de azt legalább már egész jól ismerem. Nem mintha ez pozitív dolog lenne, de tény, hogy volt már alkalmam összetörten fetrengeni, s zokogni az ágyamban, ám nyilván még töredékét sem szenvedtem el annak, amit sorsom könyvébe belevéstek. Most még csak egy kislány vagyok, nagyjából nulla élettapasztalattal, az is lehet, hogy száz év múlva azért fogok sóvárogni, bár visszamehetnék az időben a mostani énemhez. Ki tudja. Nem fogok keseregni, erről szó sincs, nem tartozik ide, és vannak olyanok, akiknek kiönthetem a szívem, ez most nem erről szól. Figyelem, miként köti be a sebemet, mert ilyen téren sem vagyok egy nagy ász, de nem árthat tudnom, miként is kell ezt eszközölni, ha netán egyedül lenne rá szükségem. Elméletben persze mindenki tudja, hogy erős vérzésnél el kell kötni az adott testrészt, de azt már nem tudom, micsoda, amit most rátett. Arra nem igazán adtam semmiféle reakciót, hogy megszorította, a tompán sajgó fájdalom annyira nem zavar, mint a hirtelen éles. - Ez egyébként milyen kötés? Ha már okulok, hát rákérdezek erre is, mert hasznosnak vélem az információt. Értem, mit akart mondani, és idővel biztos könnyebben fogom viselni, de egyelőre még nincsen így, ám ami késik, nem múlik. Fura, de jóleső melegséggel tölt el, hogy megmutatja, amit kértem tőle, és csak egy pillanatra zavar ama tény, amiért nem érzek semmiféle megbánást, hogy erre kértem. Lehetséges, hogy a vér, a seb miatt inkább a farkas dominálna most, és nekem fel sem tűnik? Egyelőre fogalmam sincs, miként működik ez az egész, csak a határaimat tapogatom. Bízom benne, hogy idővel majd tudni fogom, hogy mikor beszél belőlem ő. Vagyis, inkább azt szeretném, hogy minél hamarabb összecsiszolódjunk. Szótlanul nézem végig, ahogy beforr a sebe, nem túl diszkréten eltátom a számat a végére, mert bár tudom a saját példámon, hogy gyorsabban gyógyultam, mint emberként tettem volna, de ez egyelőre felfoghatatlan a számomra. Tipikusan, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el helyzet. Döbbenten pislogok még másodpercekig utána, és még kissé félszegen ugyan, de a kezéhez nyúlok, hogy végigsimítsak a tenyerén. Valóban nincs ott, elképesztő. - Akkor is fantasztikus, legalábbis számomra. Nem tudom, miért lelkesedem ilyesmiért, de igenis nagy dolog ez még nekem, idővel persze meg fogom szokni, ez biztos, de most még majdnem mindenem ámulok és bámulok. - Értem, csak az ezüstöt dobja meg neked ilyen mértékben. Vagyis nektek, fakíroknak. Én... mennyivel leszek gyorsabb háromszáz évesen, mint mondjuk te? Vagy ilyesmit ne kérdezzek, mert túl sok mindentől függ?
- Ez annyiból jó, hogy legalább nem kellett emberként erőszakos életet élned - mondtam halvány mosollyal kísérve szavaimat. Tapasztalat, hogy ha valakit valamiféle gond-baj elkerült, előbb-utóbb úgyis bekopogtat hozzá, főleg olyan hosszú élet mellett, mint amilyen a miénk. Legalább az eleje békésnek volt mondható, az erőszakhoz pedig kénytelen lesz hozzá szokni, s ahogy hallom, ezzel ő is tisztában van. Jó tudni, hogy nincsenek romantikus tévképzetei erről az életről. - Az őslakos oldalt mindenképp - nevettem keserűen. - Tudod... mi előtte még soha nem álltunk "hadban" másik falkával. Ez már csak azért is volt így, mert eléggé a világ végén vagyunk. Nézz csak körül, a város nem túl nagy, ezt a klímát kevesen bírják vagy szeretik hosszú távon, s akik az ősök miatt jönnek esetleg, azok általában csak átutazók. Néhány problémásabb kóboron kívül nekünk nem volt szervezett ellenfelünk ezen a területen, azt tehettünk, amit csak akartunk, az Őrzőket pedig zömmel a piszkunk eltüntetéséért létezőkként kezeltük. Balhék, elvadult bulik... - némileg révetegen csillan a szemem, mert annyira azért nem voltak azok megvetendő idők. Én élveztem! Még így is, hogy megfizettük az árát. - A Chicagóból jötteket betolakodóknak hívtuk. És ők velünk ellentétben nem egy csatát megvívtak már csoport-csoport ellen szinten is. Olyan tapasztalatuk volt, amilyen nekünk nem. - Szégyenérzet nélkül meséltem erről, mert jó, ha a feltörekvő ifjúság tisztában van azzal, milyen egy vesztes helyzet, mi lehet a veszte egy egyeduralkodó falkának, kötődjön az eredetük bármilyen nemes és magasztos múlthoz is. - Idővel felérhettünk volna hozzájuk, nekünk is vannak jó harcosainak, olyanok, akiknek van taktikai érzékük, de sok idő lett volna. Épkézláb vezető nélkül pedig a saját vérünkbe fulladtunk volna a kiteljesedés előtt. Felesleges lett volna mindezt elhallgatni előle, amúgy is érdeklődőnek tűnt, úgyhogy talán ezzel sem untattam. Szerettem mesélni, jól esett olykor egy-egy ilyen szófosás, főleg Kölykök felé, okító jelleggel. - Pontosan - helyeseltem bólintva az ismétlésre. Nem zavart, hogy más szavakkal elmondta, sőt, jobb is, mert így biztosan tudjuk mindketten, hogy az és úgy ment át, amit és ahogy akartam. - Egyébként az elején a legjobb tanulópénz mindig a vadászat. A szarvasok tudnak szép zúzódásokat okozni, a bölényekről és a medvékről nem is beszélve, plusz ha elvétesz valamit, abból is lehet törés, lila foltok, de mégsem olyan dikrektbe önkaszabolás, vagy mások által való megtépetés. Kezdő sérülésekre ezt javaslom, így a vadásztechnikád is fejlődik és nem lesz szokatlan, ha itt-ott fáj. Felesleges volna egyből végletekben gondolkodni, mindig van középút, aminek a fellelésében szakavatott profi vagyok. Ráadásul neki sem kell sehová sem rohannia, épp csak beharapták, bőven van ideje. - Még jobban is fogod - tettem fejé a kezem és megsimogattam kicsit. Biztató volt, tudom, de... tényleg lesz rosszabb. Bármin is ment eddig keresztül, még bőven lehet fokozni. - De mellette a fizikai tényleg semmi, szó szerint igaz, hogy ami nem öl meg, csak erősebbé tesz - tettem hozzá, megengedve egy könnyed mosolyt. - Ez pedig nyomó kötés. A lényege, hogy elér erős és szoros legyen, segít elállítani a vérzést. Mint amikor kisebb karcolásnál, vagy elkapart sebnél kicsit megnyalod az ujjad és erősen odanyomod, ez is olyan, csak nagyban. Nem vagyok amúgy nagy szaki ebben, de sose árt pár trükköt ellesni a Gyógyítóktól. - Erről eszembe jutott, hogy meg kéne kénem Willow-t, ugyan tanítson meg normálisan varrni. A pelenkaöltés továbbra sem az erősségem. A tenyeremen ejtett vágás az alap fájdalmon túl meg se kottyan. Kínos is lenne, ha bármi egyebet tenne velem mondjuk, úgyhogy elégedetten konstatálom: ilyen téren teljesen jól működöm. Érzem az apró energiákban a változást, ami mosolyt csal az arcomra, felidézi mindazt, amiért végső soron szeretek Mentor lenni. Ilyenkor adok a leginkább és a legtöbbet, a legtisztább módon. Tudást, eszközt a túlélésre, magamból egy darabot, ami ha nem is életük végéig, de ideig-óráig bennük él, s olykor talán majd felsejlik bennük, hogy áh, ezt tőle tanultam, hallottam először! - Örülök, hogy lenyűgöz és nem elborzaszt vagy rettent ez az egész - mondtam, mivel nem lehetett eléggé kihangsúlyozni, mennyire fontos és meghatározó tud lenni a későbbiekre egy Kölyök kezdeti hozzáállása. - Kérdezz nyugodtan bármit, ami csak eszedbe jut, vagy érdekel, így tanulsz a legkönnyebben és a leggyorsabban. És amúgy nagyjából másfélszer lennél gyorsabb nálam, ha egy idősek lennénk és rendesen edzed a vérvonalad. Más vérvonalú farkasokkal szemben nem számít, hányadik fokon állsz, vagyis hányadik fokú leszármazottja vagy Tipvigut, a Jégviharnak. Viszont egy veled egy idős, de a "forráshoz közelebb álló" farkas, aki szintén gyakorlott a vérvonalban, gyorsabb lesz nálad. Nem kell feltétlen látványos különbségekre gondolni, de adott helyzetben egy tized másodpercen is életek múlhatnak. Esetünkben sem mindegy, hogy mondjuk egy halálos sebet ejtő ezüstöt én már nem bírok ki, de aki adja, az igen. Kissé szívás lenne, nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni. Elég volt a szívlövés, köszönöm. - Említetted, hogy a pajzzsal se próbálkoztál még. Szeretnéd, vagy egyelőre ennyi elég lesz? - Semmi értelme nem lenne ráparancsolnom, hogy na most pedig pajzs. Majd akinek ilyen hajlamai vannak, az úgyis megteszi, nekem nem hiányzik, hogy elkedvetlenítsem élből és kényszerré tegyek valamit, amire élete végéig szüksége lesz.
Valóban nem kellett, elvégre senki sem volt az életemben, aki irányba terelt el, hála a jó égnek, mert én szeretem azt, amilyen vagyok, vagy legalábbis amilyen voltam, mert az még egyelőre rejtély, hogy mennyiben farag rajtam majd a bundás. Ettől még nem gondolom azt, hogy meg fogom úszni, mert tisztában vagyok azzal, milyen világba csöppentem, elég csak a beharapásom körülményeire gondolni. Abban semmi lányos ábrándokba illő nem volt. Csöndesen hallgatom a beszámolóját, és azon nem is csodálkozom, hogy az Őrzők megelégelték, hogy csak kihasználták őket, mert bár tény, hogy az is a dolguk, hogy a létezésünk titokban maradjon, de ezzel visszaélni nem túl szerencsés. Meg is lett az eredménye a hallottak szerint. Mostanság úgy tudom, már egész más velük a kapcsolat, ami gondolom tök jó. - Idő meg nem volt... Igaz, amit én látok, jobb így, legalábbis elég nyugodt légkört tapasztaltam eddig. Nyilván kellett áldozatokat hozniuk, nem kergetek én rózsaszín bárányfelhőket az égen, tudom, hogy ez a világ nagyon is rendelkezik kegyetlen arccal, csak épp sokszor ezt a háttérbe szorítom. Ettől még valóban nem nézek mindent szemellenzőn keresztül. Realistább vagyok, mint sokan, de eddig nem érdekelt igazán a világ, csak a sajátom, az én terveim és elképzeléseim. Most, egy falka részeként már nem tehetem azt, amit én szeretnék. - Igen, esélyes, hogy én inkább csak a vadászatok miatt fogom fejleszteni a képességemet, vagy ha valaki megtép, mert hogy magamat nem fogom kaszabolni, az biztos. Nem bírnám megtenni, ha más csinálja, még mindig kevésbé rossz, akkor nem kell még lelkileg is azon túráztatnom magam, hogy na most akkor megvágom, leszúrom, akármit csinálok magammal. Idővel talán menni fog, de egyelőre ez határozottan távol áll tőlem. - Te aztán értesz ahhoz, hogyan nyugtass meg egy kölyköt. Nevetek fel, bár igazából nem mondott újat, azt is megkockáztatnám, hogy több lelki szószba keveredtem bele, mióta idejöttem, mint eddigi életem során, bár ez talán egyelőre még nem lenne igaz. Mindenesetre, már határozottan közelítünk. Ettől még nem tudtam véresen komolyan venni a dolgot, mert előre minek bánkódjak olyanon, ami még nem történt meg? Az nem szokásom. - Aztán azért most már nehezebb egy kicsit megölni, mint eddig… nem mintha eddig akart volna bárki, illetve… nos, ez mondjuk annyira nem is igaz. Gondolkodom egy pillanatra azon az estén, amikor Duncan a karmaival fenyegetett, és gondolkodás nélkül mondtam, hogy inkább a halál, mint a farkaslét. Szerintem megtette volna, ha nem érkezik meg Castor és Michelle. Noha ahogy akkor sem, úgy most sem félek a haláltól, csak éppen immár nem érzem úgy, hogy bármikor is arra esne a választásom, érdekes, még a gondolatára is fellobbannak heves, cikázó, ámde még gyengécske energiáim. Nos, Ő még úgyse vágyik a halálra, hisz csak most jött a világra, még bőven akad tennivalója. - Azt gondolom, szerintem majd néha elnézek feléjük is, már ha nem olyan ténykedik, aki elhajt. Mondjuk Emilyből kinézem, hogy nem tolerálja, ha lesik munka közben, de a többiek nem tűnnek ennyire vérmesnek. Mondjuk, tanuló célzattal lehet Emily is hagyná, de szerintem inkább nem fogom bepróbálni a dolgot. Mindenesetre azt, amit mondott, megjegyzem, érzéseim szerint az elkövetkezendő időkben egész gyakran lesz rá szükségem, bár, nem tudom, hányszor leszek ezek közül olyan állapotban, hogy magamat lássam el. Komolyan ámulok és bámulok azon, hogy pillanatok alatt eltűnik a kezéről a seb, komolyan, egy részem még mindig fel sem bírja fogni, a másik természetesnek veszi, érdekes, hogy egyes esetekben milyen könnyű különválasztanom az embert és a farkast, míg más esetekben mennyire borzalmasan nehéz. Ez kristálytiszta. - Viccelsz? A regeneráció maga fantasztikus. Szerintem. A fájdalmat és a seb keletkezését nem kívánom, de ezt a csodát egész nap bírnám nézni. Ez fura? Pislogok kissé zavartan, mert az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy mi a normális kölyökként, lehet, hogy tök kattant vagyok, bár, szerintem nem, Norina például sokkal kattantabb, elvégre levágatta a saját kezét. Nem is nagyon akarok arra gondolni, hogy esetleg ilyesmit is kell majd csinálnom, határozottan kényelmetlennek érezném, mármint, mégis mi értelme hónapokig kar nélkül mászkálni? Igencsak sokáig kivonná magát a forgalomból az ember, egy-egy ujj még oké, de tőből a kar… Na mindegy, amíg senki nem zaklat ezzel, nem panaszkodom. - Világos. Ezen azért elgondolkodom, a gyorsaság kifejezetten hasznos lehet, hogy elkerüljük az esetlegesen könnyen halálossá váló sérüléseket, ám nem olyasvalakivel szemben, akinek ugyanilyen adottsága vannak, de beharapási sorban előrébb van. Az biztos, hogy gyorsaság terén fogom feszegetni a határaimat, a farkasom is hajt, iszonyatosan pörgős, legszívesebben mindig menne. Reggel már kávé helyett futópadozunk, pedig el sem kezdődött a nap. Kevesebbet is alszom, valahogy minden sokkal sietősebb azóta. De lehet, csak én érzem így, mert eleve felgyorsultak körülöttem a dolgok. - Persze, hogy szeretném. Csillan fel a szemem, ide nekem mindent, amire utána építkezhetek, jobb egyszerre több mindenbe belekóstolni, és utána lesz fogalmam a dolgokról, mint szépen lassan foglalkozni mindennel. Legalábbis én így gondolkodom a dologról. - Ez is olyan koncentrálós, mint a mentális kommunikáció, ugye? Bár gondolom nehéz, meg hát, még úgyis röhögve áttöri bárki, de attól még naná, hogy meg szeretném tanulni.
Örültem, hogy nyugodtnak találta a légkört. Talán túl idealista vagyok, de akkor is azt vallom, hogy a kölykök jobban járnak a nyugis kezdettel. Lehet, hogy a baj-baj hátán meggyorsítja a fejlődésüket, ám minek kéne ideje korán megkeseredni és felnőni. Épp elég nagy tragédia nekik megszokni az új életet, ezt viszont nyilvánvalóan nem mindenki látja így. Lelkük rajta, az idő majd úgyis igazolja, melyik a célravezetőbb. - Arra mondjuk készülj fel, hogy ha Castor nem találja megfelelően fejlettnek majd a regenerációdat, akkor feladatba fogod kapni a dolgot, vagy másnak ki lett adva, esetleg ő maga tép meg. - A Teremtője mércéje számára a mérvadó, illetve elsősorban ő támaszthat vele szemben elvárásokat, az pedig majd elválik, hogy ezek milyenek, mekkora mértékűek. Elnevettem magam én is a megjegyzésére. - Bocsi! De ha ez eljönne, kisírhatod magad a vállamon. - Az egyik dolog, amiben tényleg profi voltam, és habár ilyen könnyed, játékos módon történt a felajánlás, valahol akkor is komolyan gondoltam. Rossz, ha nincs valakid, akinek elpanaszolhatod mindazt, ami legbelül nyomaszt és napi huszonnégy órában rejtegetned kell a sebeidet. Jó esetben vannak barátai, vagy valakije, aki a váll szerepét betölti az életében, ha mégsem, tudja hol talál. - Háááááát... Igazából ugyanolyan, mint eddig, mert ha nyugis emberi életed volt ilyen téren, azért fenyegetett kevésbé ez a veszély, most meg jobban pixisbe kerültél azért ilyen téren. Hiába a farkas nyújtotta gyors gyógyulás és szívósság, a közeg, amibe általa kerültél életveszélyes. - Továbbra is tudok nyugtatni. - Úgyhogy... továbbra is ésszel és okosan - mosolyodtam el azért, mert tény és való, a semmiért igen keveseket nyírnak ki. Aki megteszi, az általában maga is megölendő, mert hobbiból gyilkol, azt pedig nem szeretjük. Minden esetre azt biztosra veszem, hogy Sienna messze nem az a fajta, aki keresné az életveszélyes helyzeteket, így ebben a témában nem is akarom további intelmekkel untatni. A szándékára egyetértően biccentek. Minél többek munkájába nyer bepillantást, annál jobban része lesz ennek a csapatnak és idővel az is lehet, hogy megtetszik neki valami annyira, hogy rangra törjön. De ez még jóval odébb van és ha már Gyógyítók, gyógyítás, hát megmutatom a saját szintemet is a kérésére. - A mi világunkban aligha van létjogosultsága annak a szónak, hogy "fura" - nevettem könnyedén, mosolyom pedig fejtegetésem közben sem tűnt el. - Attól függ egyébként. Később ez még átalakulhat egyfajta függősséggé, ami szadizmussal párosulhat, egyfajta perverzióvá válhat, ám ez rendkívül szélsőséges eset. Egyelőre én sokkal inkább fognám az újdonság varázsára, semmint valami kezdődő hajlamra. A farkas eredendően fogékonyabb a vérre, vérszomja, szóval mindez egészséges kereteken belül nem kell, hogy aggasszon. - Könnyű ilyesmit mondani, tudom, főleg, hogy egyből megint valami drasztikusat vettem elő. - Mindenesetre ha ez hosszabb távon is megmaradna vagy aggaszt, megkeresel és foglalkozunk vele. - Mindennek van előnye - tényleg mindennek -, én ebben hiszek, így ha ez nála valami többre utalna, vagy erőteljesebben volna jelen a puszta kíváncsiságnál, majd átfordítjuk valami jóba. Addig viszont az alapoknál maradtunk, a pajzs felvetését pedig ugyanolyan lelkesedéssel fogadja, mint eddig mindent. Tényleg halál aranyos! - Igen, ez is koncentráción alapul, bár annyiból egyszerűbb, hogy nem kell létrejövő kapcsolat mellett mondatokkal is bíbelődnöd, egyszerűen csak... becsapod az ajtót, leengeded a függönyt, magadra borítod a leplet... Rengeteg módja van. Megmutatom. Biztosan tapasztalta már mások felől, még ha nem is realizálódott benne, hogy az a homály, vagy teljes "eltűnés" mi lehetett. Lassan csináltam, hogy magát a folyamatot is érzékelje, megfigyelhesse. Az eddig lent heverő pajzsom jeges páncélként kezdett felkúszni energiáim fagyos hullámain, egyre kevesebbet engedve látni belőlem, a farkasomból, az eltelt évekből, mígnem alig tűntem idősebbnek nála, majd az összes energia eltűnt farkasa érzékei elől, csak a szagok maradtak, amikből kiindulhatott. - Érzed? Olyan, mint egy gát, vagy egy zavaró homályos folt az üvegen. Aki erősebb nálam, az megroppanthatja, összetörheti, az elég idős Látók észrevétlen bejuthatnak mögé, ha te esnél neki a Kölyökkel, visszapattannál róla. - Ha megpróbálta, körbejárta, akkor még fent hagytam a pajzsomat, s csak utána eresztettem le újból teljesen. - Ez egyébként az Őrzők varázslataival szemben is hatásos, ha gyengébb nálad, a pajzzsal ki tudod védeni, hogy példának okáért megbénítson, ha nem sokkal erősebbel kerülsz szembe, akkor pedig rövidebb ideig hat a varázslat. - És itt eszembe jutott, hogy ezt milyen szépen kihagytam, amikor Emmett-et ölelgettem. Basszus! - De mondjuk ha szemedbe villantanak egy fénygömbbel, az ellen ez nem használ. - Durva belegondolni, hogy az egyszerűbbnek titulált pajzsnak is mennyi aspektusa van. - Kicsit fantázia kérdése is, hogy miképp képzeled el, miképp ragadod meg ezt, az elején sokat segít, ha falként vagy függönyként elképzeled.
- És mi a megfelelő? Egyébként, az kevésbé zavar, hogyha valaki megtép, mintha magamat kell bántanom. Az nem fog menni, egyszerűen nem akarom. Vagyis, remélem, előbb-utóbb sikerül rávennem magam, de azért az nem a közeljövőben lesz. Elképzelni sem tudom jelen pillanatban, inkább veretem össze magam, bár az is nehéz úgy, hogy nem vagyok épp elviselhetetlen jellem, noha biztos akadnak olyan egyedek a falkában, akik szíves örömest tennének eleget egy egyszerű kérésnek is. Talán majd ezt a megoldást választom. - Egy váll mindig jól jön. Mondjuk, ne aggódj, nem vagyok kifejezetten sírós típus, elég ritka. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseim, egyszerűen csak kicsit nehezebben jutok el arra a pontra, hogy ilyen formán adjam ki magamból a dolgokat. Én ezt nem bánom, hamar túllendülök a problémáimon, és igyekszem megtalálni a megoldást, a kétségbeesés sem jellemző rám. Egyébként, vannak olyanok, akikhez fordulnék, és adott esetben meg is fogom tenni, de ezek szerint akkor itt van ő is, és ezt jó tudni. - Hurrá? Ezen már csak nevetni tudok kínomban, mert egyébként tényleg a vicc kategória. Utána csak bólintok, mert hát, az ésszel és okosan szerintem menni fog, legalábbis nagyon bízom benne. Az már egészen más kérdés, hogy minderről miként gondolkodik a farkasom, mert az esetében ez már szerintem nem garantált. - Szadizmus? Ó te jó ég… na olyat soha. Remélem legalábbis, hogy ő sem fog ilyesmire hajlani, mert az durva lenne. Ezek szerint… ilyesmi megesik igaz? Szóval akkor biztos vannak a falkában is szadisták, meg olyanok is, akik vagdossák magukat? Te… vannak egyáltalán normális egyedek a falkában? Ez utóbbi inkább vicces kérdés, mint komoly, mert egyébként Nora például tök normálisnak tűnt. Igaz, a mérce sem mindegy, kinek mi a normális, nekik lehet, hogy ez a megszokott. - Akkor biztosan ő lelkesedik annyira ezért. Tippelem meg, mert én sokáig rá se bírtam nézni senkinek semmilyen vérző sebére, még attól is kiborultam, ha véletlenül megvágtam magam egyszer-kétszer. - Jól van, köszönöm. Most már aggódom miatta, szóval nagyon remélem, hogy többször nem fog előfordulni, mert ha belőlem valami szadista állat lesz a farkas miatt, azon eléggé ki fogok bukni. Tudom, szélsőséges, de… most valahogy nagyon belemászott a bogár a fülembe. Figyelmesen hallgatom, és mikor megmutatja, meresztem a szemeimet, de fölöslegesen, hisz látni úgysem fogok semmit sem, de azért a remény hal meg utoljára. Megpróbáltam közben a farkasom érzékeire támaszkodni, mert előttem aztán bármit tehetett volna, nem vettem volna észre. Először az tűnt fel, hogy eltűntek a bőrömet folyamatosan bizsergető energiái, aztán pedig hiába kerestem bármi hasonszőrűt hozzám, nem leltem, csak a szaga maradt ismerős, a falkáé. Eltátottam a számat, tudom, hogy sokan így közlekednek, bár bevallom, nem értem, rosszabb napokon persze szóba jöhet, de egyébként mégis mit titkolnánk egymás előtt, ha egy falka tagjai vagyunk. Igencsak naiv vagyok ilyen téren, az az érzésem. Elnevettem magam erre a visszapattanásos dologra, ahogy elképzeltem, s fogalmam sem volt róla, hogy a kis fekete, a haragos vörös szemeivel újra és újra nekifeszül a láthatatlan falnak, ami elválasztja a nálánál jóval hatalmasabb fehér farkastól. Ettől még kitartó, de fokozatosan lesz egyre mérgesebb is, amiért nem sikerül eljutnia hozzá, ám feladni szemlátomást nem akarja. Egészen addig nem, míg keresztül nem zúg rajta, jobban mondva a helyén, amikor Darren ismét leereszti, és gyalogbéka módjára nyalja fel a talajt. - Azt hiszem, ez nálam még nem játszik jó ideig, de megjegyzem. Bólintottam, hasznos infó volt mindenképpen, de egyelőre velem még bárki feltörölheti a padlót, olyan kis lepkefing vagyok. - Értem, szóval, ha a fejemben elképzelem, hogy mondjuk felépül körülöttem egy fal, akkor az működőképes lehet? Mondjuk, lehet inkább függöny lesz, testhezállóbb jóval. - Mennyivel egyszerűbb lenne, ha lenne rá valami varázsszó, és csak úgy megjelenne. Szép remények, mondhatom. Nincsenek nagy igényeim, á dehogy. Azért bízom benne, hogy menni fog, ha már a mentális kommunikáció is mendegélt, talán ebben sem leszek reménytelen, de majd kiderül. - Szóval… mit csináljak? Mehet ez a képzelősdi? Komolyan veszem, a szóhasználatom inkább csak annak szól, hogy nem nagyon tudom egyelőre elképzelni a dolgot.
Kérdésére roppant bölcs és előremozdító vállrándítással tudtam csak felelni. - Passz. Castortól függ. Lehet, amire én azt mondaná, hogy na, ez teljesen jó ilyen korban, ő azt még kevésnek találná. - Simán el tudtam ezt képzelni, már csak azért is, mert nyilvánvalóan mindenki sokkal nagyobb elvárásokat támaszt a saját porontyával szemben, mint a másikéval. Biccentettem a sírásra, és örültem, hogy habár a sérüléstől, fájdalomtól tart, attól lélekben még a jelek szerint elég erős. És ahogyan azt korábban is beszéltük, ez tényleg többet ér a fizikai erőnél. Vagy legalábbis strapabíróbbá teszi, mintha mondjuk csak súlyemelésben jeleskedne. Nevetése után rajtam a sor hasonló reakció tekintetében kérdéseit hallva. - Nem, nincsenek - ráztam jókedvűen a fejem, jelezve, hogy egyáltalán nem baj. - Mindenkinek van valami tikkje, van akinél feltűnőbb és könnyebben észrevehető, másnál szolidabb, jobban titkolt, majd meglátod. És igen, szadista is akad a falkában, meg mazochista is, ez utóbbiba tartozom én is - vigyorogtam szinte büszkén, bár ez nem csoda, tekintve a vérvonaladottságom, és hogy az mivel jár, főleg a fejlesztése. - Majd meglátjuk, miképp gondolja a bundásod, mindenesetre, ha mutatna ilyesmire hajlandóságot, akkor se ijedj meg, mindenre van megoldás, hidd el - mosolyogtam megnyugtatóan, legalábbis annak szánva. Jó csapatban van, éppen ezért sem féltem még ilyesmiktől sem, mert annyi félék vagyunk, annyi megoldási lehetőséggel, annyi úttal, hogy ha bármi balul ütne ki, én biztosra veszem, hogy tudnánk neki segíteni. A szadizmusról viszont áttértünk a pajzsra, amolyan "előadás levezető" gyanánt, mivel ez sokkal nyugodtabb terep volt, mint a véres-mocskos vagdosás. Tényleg imádom, ahogy elképed és ennyi újat tudtam neki mutatni, szerintem aranyos volt, emellett tényleg jónak tartottam, hogy így rácsodálkozik a dolgokra és ismerkedik velük. Kedélyesen mosolyogtam szemmeresztgetésén, miközben tompa, inkább csiklandós, mint rendesen érezhető kaparászásként éltem meg az apró fekete nőstény faltörési próbálkozásait. Ordasom is finom érdeklődéssel figyelte, s amikor hirtelen ledobtam a pajzsom ismét, szórakozott játékossággal "csapta le" a kölyköt energiáival, minden kifejezett durvaság, vagy ártó szándék nélkül, hogy aztán ténylegesen elő lépve járja körbe és térítse magához kissé. Kis pukkancs. - Igen, az elején mindenképp segít, ha van valami képpel foghatóbb, amit elképzelhetsz, felépíthetsz, elbújhatsz mögé. Később enélkül is könnyen fog menni, de az is lehet, hogy egyszerűen berögzül a kép. Ez egyébként nem baj, kicsit ez is egyébfüggő, hogy ki miképp építi fel a mentális védekezést. - Elmosolyodtam a vágyait hallva, és a fejem ingattam. - Az sajna csak Őrzőknél működik, nekünk ez jutott. Kérdésére bólintottam és visszahúzódtam energiáimmal, hogy ne legyenek zavaróak, ne akadályozzák a folyamatot. Később, gyakorlással ez se jelent majd gondod, annak ellenére sem, hogy még mindig könnyen összezúzható lesz, de egyszerűbben fogja felhúzni. nem magyaráztam tovább, hiába tudtam volna még vagy ötféleképpen leírni a folyamatot. Ezt mondtam neki először, nem akartam többel összezavarni, hogy esetleg képtelen legyen dönteni, ha nem akar összejönni ilyen módon néhány próbálkozás után, akkor majd megpróbáljuk másik úton. Szerencsére tényleg nem csak egy módszer van. Mindegy, hogy mennyi idő elteltével, de ha sikerrel járt, energiáimmal finoman, óvatosan jártam körbe a kialakult, friss pajzsot, ami tényleg olyan törékeny volt az enyém mellett, mint egy szappanbuborék. De volt, létezett, és most ez a lényeg. Nem zúztam össze, azt nem kell tanulnia, milyen, amikor más rombolja le. Ha sikerült ez, akkor utána mértékkel kezdtünk játszani, hogyan tudja csak félig felhúzni, vagy rést nyitni rajta, nem volt gond, ha nem ment minden, ez úgyis hosszabb tanulási folyamat, mint minden mentális képesség. Az alapokkal viszont jó, ha tisztában volt és meg is próbálta őket, amihez viszont mindenképp ragaszkodtam, hogy így első alkalommal tökéletesen menjen, az a felhúzása és az önszántából való leeresztése volt. Csak akkor mutattam meg neki, milyen, ha valaki lerombolja, maikor ez már tökéletesen ment. Tudnia kell, milyen hirtelen ezen védelme nélkül lenni, hogy akkor se ijedjen meg, amikor váratlanul ilyesmi éri - márpedig fogja, mégiscsak Kölyök. Addig maradtunk kint és gyakoroltunk, amíg bírta, az ilyen jellegű gyakorlás egyébként megterhelőbb jóval, főleg az elején, mint a fizikai. A hosszas koncentrálás mindig előbb leszív mindenkit, az erőnléti edzéseknél, már csak azért is, mert utóbbiban ott a farkas, az segít, ez viszont elsősorban egyedül a mi koncentrációnkon áll. Elégedett voltam egyébiránt, és kifejezetten üdítő volt látni, hogy Castor legfrissebb kölyke ilyen. Bíztam benne, hogy megadatik Siennának, hogy ilyen maradhasson, hogy képes legyen megőrizni magában mindazt, amiről korábban beszéltük, hogy nem épp az Atanerk Kölyök-prototípusa.
//Köszönöm szépen a játékot! ö.ö És sajnálom, hogy huszárvágás kellet. T.T <333 //
Igaza van, elég ostoba kérdés lehetett a maga nemében, hiszen azért nem oly könnyű belőni, kinek mik is a pontos elvárásai. A biztonság kedvéért szerintem meg fogom kérdezni tőle, mert jó volna, hogyha tudnám, mit kell ahhoz tennem, hogy elég legyen. Nem célom mindenkit lekörözve törtetni előre, nem az a típus vagyok, de azért alulteljesíteni sem áll szándékomban. Sőt… Mit tehet az ember lánya, mikor kiderül, hogy nem normális egyedekkel van körülvéve? Tulajdonképpen sejthető volt, mert sem apa, sem pedig a nagybátyám, aki most már a vérvonal tesóm is, nem erősítették bennem ezt a képet. Mármint, hogy ép eszüknek birtokában lettek volna valaha is. S vajon meddig fogom még magamat normálisnak érezni? Nem hiszem, hogy sokáig a hallottak fényében, de ezt a szadizmus, mazochizmus témát azért elég nagy ívben kikerülném, ha rajtam múlna. - Rendben, igyekszem majd nem szívrohamot kapni, ha úgy tűnne, hogy hajlik rá. Nyeltem egyet, ez a gondolat nagyon zavart, szerettem volna, ha ilyesmivel nem kell megbirkóznom, sosem bántottam senkit, nem is szeretném elkezdeni. Mármint, nem olyan formában, miként a szadisták akarják. Mekkora klisé lenne már az angyalarcú szadista szerepkör. Megrázom a fejem, eltakarítva belőle ezeket a képeket, bármit is akarjon a fekete odabenn, ebből nem fog enni. A pajzs valóban sokkal nyugodtabb talaj, legalábbis én annak hiszem, egyelőre csak halovány benyomásként érzékelem, hogy a bennlakóm elégedetlen, majd kissé bosszús. Ahogy kiterült a pajzs eltűnésével, még morcosabban nézett, de amikor a fehér hím már körülötte járkál, felülkerekedik kíváncsisága és huncutsága, és mikor épp előtte jár, felugrik, hogy rámorogjon. Nem komolyan, hisz tudja, sokkal gyengébb, inkább csak próbálgatja, milyen hatást tud kiváltani. Aztán, ha a fehér mozgásban marad, ő is baktat utána, meg-megcsipkedve esetleg a farkát, olyan mókás, ahogy lengedezik előtte. Azért az látható, hogy kicsit már ő is fáradt, és olykor minden erőfeszítése ellenére pár pillanatig felemeli a lábát, hogy ne kelljen ránehezednie, de aztán megint bírja egy ideig. Az biztos, hogy a bundás ilyen téren szívósabb, mint én. - Tudom, tudom, de szerintem így is boldogulni fogok. Mosolyodom el lelkesen, mert még mindig szíves örömest vetem bele magam mindenbe, ami új, sőt, tulajdonképpen olyanokba is, amit már tanulgattam, de nem jutottam még vele olyan sokra. Nekem még tényleg minden érdekes, és úgy gondoltam, hogy ez nagyban megkönnyíti a helyzetemet. Remélhetőleg később sem fog megfogyatkozni, vagy csak kismértékben, mert az biztos, hogy jót tesz, és mostanra elfeledtette velem a sok újdonság, hogy tulajdonképpen én erre nagyon nem vágytam. Tekintettel a múltamra, egy óriási, vastag függönyt képzeltem el, csak épp nem olyan formán, hogy leereszkedik, hanem összezáródik körülöttem, és beburkol, akár egy meleg takaró, a tetején pedig összecsavarodik, hogy ott is védve legyek. Elég hosszú idő, mire valóban sikerül összehoznom, hogy ott legyen teljes egészében, de akkorra viszont már úgy tűnt, egészen jól ráéreztem a dologra, és majdnem minden alkalommal meg tudtam csinálni. Néha kicsit elterelődött a figyelmem egy-egy élesebb állathang miatt, vagy ha egy felhő átmenetileg eltakarta a napot, de egy kis idő múlva már ezeket is ki tudtam zárni. A félig felhúzás nálam annyiból állt, hogy nem csavartam össze a függöny tetejét, így mondhatni, be lehetett kukucskálni, a rés nyitása meg úgy működött képzeletem szerint, hogy szétnyitottam elöl a függöny szárnyait, és én lestem ki, noha annak is a tudatában voltam, hogy így mások is be tudnak lesni. Nem mintha amúgy ne lenne úgy nagyjából lepkeszellentésnyi erősségű a pajzsom, de ez is tőlem függ, meg persze az eltelt időtől is. Nem várok csodákat, de azt tudom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd a fejlődésem érdekében. A lerombolás már egészen kézzelfogható volt a számomra, addigra konkrétan tudtam, hogy egyszerűen semmivé lett, mintha éreztem volna körülöttem derengeni, s mikor nem volt ott, kicsit hiányzott az a csalfa biztonságérzet. Végül feladtam, mert úgy éreztem, ha még egyszer fel kell húznom, menten elájulok a fáradtságtól. S mire végre sikerült visszaérnünk a hotelbe, már csak annyira futotta, hogy sietve elköszönjek, és még egyszer hálálkodjak egy sort, amit már a kocsiban is megtettem az okítása miatt, aztán bezúgtam az ágyamba, és most először fel sem keltem addig, amíg valaki ki nem rángatott belőle.
//Köszönöm szépen én is! ^^ Semmi baj, érthető. <333 //
Emlékeztem még régről, meg szóbeszédekből, hogy a falka egy része a hegyvidéken él. Csábítónak tűnt, ahogy elképzeltem a fenti életet. Egészen biztosan szabadabb és kevésbé hering-jellegű volt a fejemben, mint amit a Hotelből kinéztem, szóval mondtam az Ősnek, hogy felmennék. Természetesen nem mehettem, csak mehettünk - akarom mondani: jöhettünk. Ketten. Kocsival. Állítólag minimum öt év, mire kinövöm ezt a kölyökkort, de már öt nap után a hajamat téptem volna attól, hogy tényleg sehova sem mehetek egyedül. Abban maradtunk, hogy ne kószáljak el túl messzire, aztán jelezzek, ha mennék vissza. Igazából már akkor jeleztem volna, amikor beléptem a Farkaslakba. Semmivel sem volt jobb, sőt, némileg zavarba ejtőbb volt a könnyed, családias légkör, ami ott fogadott. Úgyhogy még mielőtt bárkinek lett volna esélye leszólítani, kifordultam a küszöbről és a környező erdőség felé vettem az irányt. Még mindig van valami félelmetes az erdő fái közt. Még úgy is, hogy mostantól már a nagyvadak között létezem. Egyszerűen megijeszt a szabadság, amivel kecsegtet, méghozzá olyan mennyiségben, amivel félek, nem tudnék mit kezdeni ennyi év bezártság után. És miközben ezen töprengek, egyre messzebb kerülök a faházrengetegtől, aztán a havas bokrok közül lassan egy elég furcsa.... valami bontakozik ki. - Ez meg mi a... Grimaszolok, ahogy közelebb lépdelek és megérintem ezeket az idétlen alakú köveket. Látszólag okkal olyanok, amilyenek, mégis bizarr, ráadásul az apró kis problémát is felpiszkálja odabent a hely. Nem mondanám, hogy taszít, egyszerűen csak óvatosságra int. Elég hamar kinézegetem magam - nem vagyok túl nagy műkedvelő, azt tegyük hozzá. Eleinte csak egy lépcsőfoknyi kiszögellésen próbálgatom a bakancsomat, mígnem szép egymásutánban feljebb és feljebb lépdelek az egyik kőemelvényen. A tetején vagyok. Egészen jó kedvre derít és kikapcsol ez a primitív ügyességi játék. Aztán ugrok, egyikről a másikra. Még kicsi a távolság, csak egy kissé vesztem el az egyensúlyomat. De a következő, szélesebb hézag már bajos. Ahogy landolnék, megcsúszik a vastag talpú bakancs, és meg mernék esküdni, hogy hallottam valami zajt, ami megzavart. Legalább is, miután felszisszenve, a földön ülve felnyúlok a tarkómra és érzem, hogy bevágtam a kőemelvénybe, szeretném azt hinni, hogy nem (csak) a saját bénázásom miatt ültem seggre az imént.
Meg kell mondjam, nem nagyon akadt szabadidőm, annak ellenére sem, hogy már nem a katonatársakkal, Fort Wainwright erődjében tengettem a mindennapjaimat. Nicholas óramű pontosságú rendszert tartott az edzésemet illetően, az esetleges változásokat pedig egy nappal előtte jelentette. Olyan még nem fordult elő, hogy hirtelen jött volna közbe bármi is egyik-másik edzésnek, noha néha - legyünk stílusosak - öltem volna érte, ha kiesik némelyik tortúra. Persze, sokkal furább lett volna az életem egy lazább, rendszertelenebb teremtő mellett, hiszen a seregben sem voltam másként szocializálva, mint ez a mostani életvitelem... Napirend, pontosság, előírások tarkították a mindennapokat, olykor megszakítva hosszabb-rövidebb szabad felhasználású időszakokkal. Az egyetlen különbözőség ilyen tekintetben tehát mindössze annyi - az állandó sérülések és a felturbózott fizikai képességek mellett - hogy míg emberként tényleg BÁRHOVA mehettem, a magam ura lehettem, addig jelenleg a Farkaslak, a hegy farkasok által uralt területeire korlátozódik kikapcsolódásaim tere. Lássuk be, hosszú távon eléggé ingerszegénnyé válik ez a közeg... Jobb híján az erdőszélen, az erdő külső sávjában múlatom az időt, hátha történik valami... nem is tudom, változatos! De sajnálatos módon rendre be kell látnom, hogy a vadak nem merészkednek ennyire ki a rengetegből, hiszen pontosan tudják, érzik a rájuk errefelé leselkedő veszélyt.
Ma sincsen ez másként, csak azt bánom rohadtul, hogy a Nicktől kapott íjat fent hagytam a szobámban. Visszamenni persze nem akaródzik, helyette ráérősen sétálok a fák között a tereptől már igencsak elütő öltözetemben. Köröttem csend. Bennem is csend. A beharapás óta az úgynevezett "epizódjaim" is elmaradtak. Örülnöm kellene neki, mégis félek mindettől. Valami nem okés, érzem mélyen, belül... de sajnálatos módon nem tudtam rájönni továbbra sem, micsoda. Lépteim maguktól haladnak, találomra és könnyedén, mégsem visznek csalitosba; már pontosan tudom, merre járok, mi van előttem és merre kell meginduljak, hogy leggyorsabban érjek a lakhoz. Hajdanvolt - és talán még most is akad farkas, aki ilyesmivel él, nem tudom, nem volt szerencsém még ilyesmit tapasztalni - rituálék köre felé tartok, mikor idegen illatok aromája keveredik a csípős levegőbe, a hozzá tartozó energiák is elérnek idővel, ahogy közelebb próbálok lopódzni. Most kifejezetten áldásosnak tartanám, ha képes lennék már arra a pajzs dologra, amiről rengeteg szó esett közöttünk teremtőmmel, de gyakorlatig még nem jutottunk soha. No de... csóró ember vízzel főz ugyebár, én is abból élek, amit biztosan tudok. Igazán kár, hogy a zakózás elrontja az egészet, ugyanis ahogy Dolf nagyot nyekkenve földet fog, úgy a fák közül előbuggyanó röhögésem fojtott nesze hallatszik. Pedig még a kezemet is számra tapasztom, ahogy hátamat egy vaskosabb fának vetve "díjazom" a nagydarab idegen produkcióját.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 46
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Még a szisszenésem is bennreked, ahogy furcsa zajt hallok - megint. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy ez most tényleg megtörtént, és őszintén szólva legbelül a frászt hozza rám. Régi emlékek, rossz beidegződések ugyebár. Amilyen gyorsan csak lehet, féltérdre lököm magam - az a Manech vagy ki azt mondta, hogy az ilyesmikkel is fejleszthetem majd a gyorsaságomat. Aztán, mint a kopó, aki szagot fogott, úgy merevedek bele a mozdulatba, csupán a szemeimmel pásztázom végig a rengeteget arra, amerről a hangot hallani véltem. De csak a csend van, ami gyanús. Emlékeztetnem kell magam, hogy mostantól egészen máshogy is képes lehetek felmérni a terepet magam körül, de kell egy kis idő, hogy ez eszembe jusson. Furcsa, hogy támaszkodhatok valaki másra - azaz magamra, de mégsem. Mindegy, bonyolult. Na gyere, kispajtás... Nem tudom, hogy kell "szólítsam" vagy akármi, egész egyszerűen azt akarom, hogy dolgozzunk össze akkor végre és segítsen nekem megtalálni, hogy ki van még itt velem. A farkas pedig erőteljesen előretolulva hirtelen felnyitja a kék szemeit, és kitekint a világra. ((Dobás.) Sok dolog vesz körül bennünket, de csak egy van, ami elég intenzív a közelben ahhoz, hogy jó célpont lehessen. Érzem a szagát, fura, nem olyan, mint a miénk, de mégis akad bennünk valami közös. Azt nem tudnám megmondani, hogy pontosan micsoda, de talán nem ellenséges, csak simán... udvariatlan, amiért csendben sunnyog körülöttünk. Lassan kelek fel, de még mindig begörnyedve maradok, mint az ugrásra kész díjbirkózó, hogy aztán tegyek néhány lassú, óvatos lépést. Talán meg kellene kérdeznem, hogy mégis ki van ott, de sosem voltam az a beszédes fajta igazából. Amikor úgy vélem, hogy elég közel járok a célomhoz, és persze ha azóta nem bukkant ki saját magától, akkor megpróbálok jól időzítve közel futni hozzá, és ahol érem, megragadni, hogy még véletlenül se menekülhessen el anélkül, hogy a szemébe nézhettem volna.
Tarkómon égnek merednek a pihék mindattól az energiaörvénytől, amit már magának a helynek a szellemisége is éltet, mindezt pedig csak tetézi a lebukásveszély felett érzett izgatottság érzés. Úgy préselődök a fának hátammal, mintha náci tisztek fegyveresek masíroznának köröttem, még a lélegzetemet is igyekszem visszafojtani kicsit, ha már energiáimat úgysem tudom. Sőt! Tőlem rémesen idegen módon a bundásom felettébb játékos egy jószág, tagadhatatlanul élvezi jelen helyzetet is, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint borostyánba váltó tekintetem, az állatias íriszek fénnyel teli, lelkes csillanása az erdei félhomályban. Megfagy a pillanat, fülelek a legapróbb neszekre fogékonyan, miként teszi azt - bár erről sejtelmem sincs, nemhogy rálátásom, jelenleg - az idegen is. Majd hirtelen felgyorsul minden, mintha csak megnyomott volna valami hatalmas, láthatatlan kéz egy "start" gombot, amivel a fiatal hím kilő, s karomnál ragadva meg ránt ki a fa mögül. Elsodor a lendület, szemközt perdülök vele. Borostyán-sárga villanás találkozik a feneketlen kékséggel, de el nem merül benne, mert vagyok olyan mocsok, hogy gáncsot vetek tulajdon lendületünknek, hagy zúgjunk a földre hangos puffanással mind a ketten! - Ott viszont nőktől idegen gyakorlatiassággal - már ami a mozdulataimat illeti, igaz, erőnlétemre sem lehet panasza "ellenfelemnek" - igyekszem fölébe kerekedni az idegen pasasnak. Torkomból figyelmeztető morgás tör fel mindeközben - játékos éle a jel, hogy nem áll szándékomban vérre menő küzdelembe bocsátkozni vele. Persze, kettőn áll a vásár e tekintetben.
// Elnézést, hogy ilyen kis kurta, remélem lesz még jobb is. :/ //
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 46
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Egy hang szeretne bennem felkacagni, ahogy sikerül megragadnom a - most már látom - nőt. Magamfajta, ebben sem tévedtem, bár abban talán igen, hogy arra egyáltalán nem számítottam, hogy egyébként képes lehet kiütni a nyeregből. Pedig lassan kellene ilyesmiben is gondolkoznom, és nem éli többet azzal az előítélettel, hogy nőket nem bántok, mert ők egyébként sem tudnak bennem kárt tenni. Belesajdulnak a gyógyulóban lévő, ám még mindig repedezett bordáim a földet érésbe, pláne úgy, hogy még a nő testsúlya is rám préselődik. Sem időm, sem lehetőségem nincs arra, hogy megkérdezzem, mégis hogyan csinálta, bár az biztos, hogy idősebb nálam - mert nálam mindenki csak az lehet, szóval ezen igazából nincsen mit csodálkozni. Másfelől ezek a kérdések elég sűrű ködbe vesznek, hiszen kékben látom a világot. Hívtam őt, meghallgatott, de most úgy gondolja, hogy ez az ő ideje, én pedig maradjak szépen a háttérben. De most emlékszem, most belső nézője vagyok mindennek, ami történik. Az én morgásomból hiányzik a játékos él, nem tudom, mi az. (Dobás.)Az emberem is elfelejtette már rég, és Apánk sem ilyesmire nevel bennünket. A mély, határozott válasz elnyomja vagy csak tovább hergeli a nőstény hangját, én pedig mindent megteszek, hogy letaszítsam magamról. Haj. Szőr. Bunda. Ha tudok, felnyúlok a hajáig, hogy annál húzva rántsam le a földre. Nem akarom bántani, csak szakadjon le rólam. Nem akarok vele a földön fetrengeni, mert az mocskos. Megalázó. Gyerekes. Inkább leszorítom, hogy én kerülhessek fölé, a megérdemelt helyemre, aztán talán körbeszaglászom, hogy mégis ki fia-borjával is van dolgom úgy egyébként.
Puhára esem, melyet menten helyzeti előnyként könyvelek el, s mozdulok, hogy a földre szegezzem - ha termetes súlyommal nem is, de legalább határozott, biztos fogásommal - a támadómat. Igen ám, csakhogy a gyors helyzetfelismerés úgy fest, nem pusztán az én sajátom, ő is bír a tulajdonsággal. Elégedetlenkedő, fenyegető morgásörvény közepette markol tarkómnál tincseim közé és ránt le maga mellé a porba, hogy épp csak annyira van lehetőségem, tüdőmből kipréselődjön az elhasznált levegő. Izmaim megfeszülnek, ahogy hasra érkezem, tenyereimmel tompítom az ütést és lökném fel magamat egyazon lendülettel, ám csak azt érem el, hogy gyomorszájával találkozik könyököm, mielőtt megadó nyögéssel találkoznék újfent a poros talajjal. Szabadulnék, de biztosan tart lent a földön. Morgásom finoman rezignáló - irritál a közelsége és saját tehetetlenségem, a hús-vér börtön általi korlátozottság. ~ Na mi v... gy..kér...? Bejön ... mit lá...? ~ Sajnálatos módon konok, ám mégis (általam) rajongott teremtőnk nem igazán törte magát a mentális kommunikáció terén, így kétlem, hogy üzeneteim teljes mértékben átmennének, nemhogy a hímnek, de annak se, akivel közös testen vagyok kénytelen megosztozni. Riadtan tágra nyílt tekintetében az én borostyános pillantásom köszön vissza. Szóval ennyiből is kapiskálod már, kedves...Igazán nagyszerű! Be is mutatkoznék, ha lenne nevem, meg ha számítana bármit is az ilyesmi. - Eressz... el! - Feszül meg állkapcsom, ahogy a szavakat igyekszem kipréselni magamból, karommal meg valamennyire hátra nyúlva megkísérlek ráfogni Dolf csuklójára, bár az igazat megvallva, ha a szemét nyomom ki egyazon lendülettel, hirtelen az sem érdekelne. Szívem vadul zakatol; riadt madárka a ketrecbe zárva. Na ne fossál már ennyire... amúgy se futhatsz sehova előlem, még ha ezt a hímet le is rázod magadról.
Kezdőlap
//
//
