Még én is élénken emlékszem, mikor végleg elhagytam a várost, azaz, akkor még közel sem volt város, és mennyivel jobban is éreztem magam itt. Nem tudom, talán csak túl makacs vagyok, és mindenképpen ragaszkodnék a régi dolgokhoz. Nem is értem igazán, hogy miért, hisz ha olyannyira vágytam volna haza, visszajövök, nem? Fogalmam sincs, mi tartott vissza, de azt hiszem, fölösleges is ezen agyalnom, mert már édes mindegy. Most iss vagyok, ez a lényeg. ~Azt hiszem, bennem valami félresiklott ezzel kapcsolatban, mert nekem nem igazán sikerült. Illetve, csak nagyon rövid ideig, azt pedig jobb szeretném elfelejteni.~ Mindig is érdekesnek találtam, hogy mennyire mások az emberek, s végső soron mi is, de talán épp ez a lényeg, hisz olyan különfélék a képességeink, mintha mindannyiunkra rászabták volna, nem lehetünk egyformák. Épp ezért nem lep meg, hogy ő képes volt olyasmire, amire én nem. Engem kifejezetten nem zavart, hogy sehol nem voltam képes otthon érezni magam, hiszen az érzelmi életem enélkül is híján volt lényeges dolgoknak. Kár lett volna arra pazarolni az energiáimat, hogy ilyesmi miatt bosszankodok. ~Lehet, bár inkább nem gondolok bele, hogy ez mennyire nehézkes lenne. Vagy csak én tartom annak… elvégre, már az sem egyszerű, hogy kiemeljük a tömegből azokat, akik problémák forrásai lehetnek, nemhogy megpróbáljuk jó útra téríteni őket…~ Nem mintha szokásom lenne megfutamodni a húzós helyzetek elől, sőt… de jelenleg nem tudtam elképzelni, hogy ebbe feltűnés nélkül belefolyhatnánk. Majd a jövő eldönti, talán ha összedugjuk a fejünket, nem lehet előttünk akadály. Hacsak nem mi magunk, mert azt tudjuk, hogy hosszútávon mindig felüti a fejét valami mostoha dolog a köreinkben. ~Nekem ebből nem lenne problémám, mert nem éreznének, ha nem akarnám, de inkább a saját kuckóra szavazok. Majd meglátom, mert még nem érkezett meg a holmim Londonból, addig pedig teljesen fölösleges ilyesmin gondolkodni. Egyelőre inkább csak nosztalgiázok farkas alakban. Most kifejezetten jól esik, aztán majd ha megelégeltem, kitalálom, mit kezdjek az emberi alakommal.~ Voltak rá persze terveim, de nem hiszem, hogy bármit is el kellett volna kapkodnom, nem feltétlenül lesz minden közülünk való olyan gyors, mint mondjuk mi ketten, addig pedig ráérek. Egyébként is hajlamos voltam nekem tetsző időpontra tolni a különböző dolgok esedékességét.
~ Nem mindenkinek szánták a szellemek ugyanazt az életutat, így ez nem is meglepő. Azt hiszem, hogy a különbözőségünk miatt lehetnénk jó csapat újra, ha akarnánk. Egy ideig legalábbis… ~ mondtam el a véleményemet, de abban még én sem bíztam, hogy hosszútávon működhetnénk újra falkaként. Azok az idők már lejártak, de amíg tartott, addig szép volt. Egy bizonyos pontig, ami után minden ezernyi darabra hullott. Annyira azóta sem bántam meg, hogy elmentem, mert nekem ez volt a sorsom. Ettől függetlenül viszont szívesen maradtam volna még egy kicsit a szülőhelyemen, ha rajtam múlt volna. De nem csupán az én döntésem volt a távozás, ráadásul mindenki más is maga mögött hagyta az otthont egy idő után. ~ Igen, bár én szeretném azt hinni, hogy a legtöbben azért lettek farkasok, mert egyszer valaki érdemesnek tartotta rá őket. És ha egyszer azok voltak, talán könnyebb megjavítani azt, ami elromlott, mint találni olyat, ami eredendően az ~ szusszantam egy nagyobbat, ami felért volna egy sóhajtással. Sajnos a mai világban az ilyen emberek száma igencsak megcsappant és ezt nagyon sajnáltam. Mindig voltak természetesen rossz szándékúak, de talán kevesebben, mint napjainkban. Teljesen kiábrándultam és mégis, valahol mélyen bizakodtam, hogy még változhat a helyzet, hogy nincs minden teljesen elveszve. Lehet, hogy hajlamos lennék a naivitásra? Eddig még soha nem fedeztem fel magamon ilyesmit és nem is gondoltam, hogy lehetséges lesz valaha is. ~ Igen, te ebben mindig is jó voltál ~ ismertem el lágy hangon. Mindenkinek voltak erősségei közöttünk, neki ez volt. Néha én is azt kívántam, hogy bár rejtve lehetnék mások elől, de végső soron az is elég szerencsés volt, hogy elhitethettem velük mást magammal kapcsolatban, mint ami a valóság volt. Hihettek egy ostoba kölyöknek, ha úgy akartam, de egészen öreg bölcsnek is, ha éppen ahhoz volt kedvem. Úgyhogy ebből kifolyólag ez sem volt ám annyira rossz, de Eska képessége mindenképpen hasznosabbnak bizonyult ezen a téren, ez vitathatatlan tény. ~ Tehát csak spontán idejöttél? Meg sem lepődök ~ hangom nevetős volt, ezt érezhette rajta. ~ Nekem már megvan a háttértörténet és a cuccaim nagyobbik része is itt van már. Csak egy házat kellene találni, ami megfelel nekem és el is lenne rendezve minden, ami jelenleg esedékes. Aztán meglátjuk, hogy mi lesz… ~ igen, már megint ide lyukadtam ki, mert akárcsak őt, úgy engem is eléggé érdekelt, hogy mi lehetett a jövetelünk célja. Reméltem, hogy az elkövetkező napokban fény derül majd rá, mert egyre inkább fúrta az oldalamat és az ilyet nem szerettem.
~Nem túl hosszú ideig.~ Bólintok rá, és valahol elég keserű lesz emiatt a szám íze, mert bár hiányoztak, kivétel nélkül mindenki, mégis úgy hiszem, hogy nem fog sokáig tartani ez az érzés. Nem baj, az élet nem habostorta, ahogy mondani szokás, előbb-utóbb úgyís szétszéledünk megint, és szerintem a világ egyensúlyának sem tesz jót, ha sokáig egy helyen vagyunk mind. Ezen azonban még bőven ráérek agyalni, nem fogok rögtön aggodalmaskodni, ahhoz egyelőre túl jól érzem magam. ~Nem mindenkit azért haraptak be, mert érdemesnek találtattak. Kár ezt ragozni, én nem vagyok ennyire optimista. Ha még külön-külön nem is lenne velük probléma, együtt szerintem nem ússzák meg a dolgot, a kérdés csak az, mekkora füstje lesz a dolognak.~ Hirtelen érdeklődésem vesztettem a téma iránt, beleszaglásztam a levegőbe, és már csóváltam is a farkam meglehetősen vadul. Szarvas… szerettem őket, nem volt egyszerű préda, nemes, szépséges, mondjuk, esélye még így sem lenne, és éhesnek sem mondanám magam, de lehet, hogy kicsit később majd megkergetem. Az is szórakoztató tud lenni. ~Igen, valami jutott nekem is.~ Itt mosolyogtam volna szívem szerint, elvégre, ő talán még emlékszik rá, mennyire elkeseredett voltam amiatt, hogy semmiben sem vagyok kiemelkedő, s aztán mennyire örültem, mikor végre rátaláltam a saját utamra. Addig mondjuk sok álmatlan éjszakám volt, de mostanra ki merem jelenteni, hogy megért minden verejtékcseppet a dolog. Hozzám testhezállóbb tehetségem aligha lehetne. ~Aha. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy jellemző.~ Nevetősen csengett a hangom, nem véleltenül, elvégre tényleg hajlamos voltam hirtelen döntésekre, sosem rágtam meg semmit túlzottan, cselekedtem, miként az ösztöneim diktálták, vagy inkább mentem, amerre a szél fújt? Esetemben mikor, mi. ~Én nem fogom túlkomplikálni magam, ajánlásaim vannak, tehetséges volt az Őrző, akitől a testem kaptam, nem panaszkodhatok. Szerintem én kibérelek majd valami lakást, vagy keresek albérletet, akkor legalább nem laknék egyedül, és nem unatkoznék.~ Nem mintha amúgy ez nálam sokszor megeshetne, hisz mindig keresek valami elfoglaltságot, bár tény, hogy sokszor ez nem nevezhető épp értelmes időtöltésnek, de ugyebár engem hidegen hagy mások véleménye. ~Van kedved kicsit körbeszaglászni? Hátha találunk valaki környékbeli farkast…~ Kérdeztem végül rá, úgy tűnik, most unhattam el végleg az egy helybe tartózkodást, fel is álltam közben, és megráztam kicsit a bundám, majd körbekémleltem, merre volna épp hangulatom elindulni.
~ Tudom… Én is ettől tartok! ~ ismertem el kicsit én is szomorúan, mert nekem sem tetszett, hogy túlzottan hosszútávon nem bírtunk meglenni egymás mellett, de az évek és a tapasztalatok mégis ezt mutatták. Jobb nekünk külön, mint együtt, ha békességben akartunk lenni a mieinkkel. Távolról szeretni őket könnyebb, mint a közvetlen közelükből. Ilyenkor a feszültségek jobban kijönnek, elhangzanak olyan szavak is, amelyeknek nem kellene, szóval kész katasztrófa lenne, ha mi újra együtt próbálnánk meg mindannyian élni. Lehet, hogy némelyekkel jól kijönnék én például századokon át is, de annál tovább lehet, hogy még velük sem. ~ Azt látom ~ még farkasként is biccentettem egyet a fejemmel. Én sem mondanám magam esztelen, vak optimistának, de úgy látszik, hogy nála jobban illik rám ez a szó mégis. Ki gondolta volna, hogy egyszer rám fogják ezt aggatni? Én egészen biztos, hogy nem számítottam erre, mert általában két lábbal állta ma földön és reálisan néztem az engem körülvevő dolgokat. Véleményem szerint egyébként ez sem volt igazán optimizmus, de ha Eska annak tartotta, hát ráhagytam. Más véleményen voltunk, ez van. Én elfogadtam, hiába nem gondoltam azt, hogy neki lenne igaza. ~ Mindenkinek jut valaki, akit érdemesnek tartanak rá a szellemek! ~ mondtam nagy bölcsen, de talán ezt megengedhettem magamnak ilyen hosszú élet után. Amúgy is idősebb voltam nála és bizonyos dolgokat nekem köszönhetően tanult meg, még ha ez mostanra már nem is áll igazán és az éveink különbségének száma elenyészővé vált. Az emlékeim attól még nem fakultak meg, ugyanolyan jól tudtam, hogy mi volt régen és szerintem ezzel ő sem volt másként. Mindig is forrófejű voltam, de az utóbbi években kezdtem inkább bölccsé válni, még ha a türelem nem is lett az erényem továbbra sem. ~ Sosem laktam még együtt ilyen formában emberrel ~ vallottam be neki őszintén, így nekem meg sem fordult a fejemben, hogy valakivel osztozzak az otthonomon. Már persze olyannal, akit nem ismerek. Mondjuk Surával el tudtam volna képzelni, de hát még házam sem volt, túl korai lett volna ezen gondolkozni egyelőre. Reményeim szerint azonban hamarosan aktuálissá fog válni a dolog, én meg egyre jobban vártam azt a pillanatot. ~ Benne vagyok, bár túl sok reményt nem fűzök egy esetleges találkozáshoz ~ vélekedtem, miközben én is feltápászkodtam a hóból és hozzá hasonlóan megráztam a bundámat. A már fagyásnak indult nedvességet így most kiráztam belőle, és megmozgattam elgémberedett lábaimat. Farkamat lelkesen csóváltam, miközben körülszaglásztam én is a környéken. ~ Mi lenne, ha arra indulnánk? ~ vetettem fel, fejemmel a sűrűbb erdő irányába bökve. Valamiért az volt most szimpatikus irány, aztán kitudja mit találunk arra. Néhány szarvas szagát hozta felénk a lágy szellő, ezért is jöhetett meg a kedvem hozzá, de farkast egyelőre még mindig nem érzékeltem. Talán jobb is így, biztosan furcsállnák a két idegent itt lézengeni a területükön.
Az tényleg megnézném, hogy mi történne, ha évekre összezárnának minket, nem, nem egy épületbe, egy városba. Az is bőven elég lenne ahhoz, hogy előbb-utóbb kibukjanak a problémák. Nem akarom átélni, megint csalódni, nem személyekben, inkább a közösségünkben. Ugyanakkor úgy voltam vele, hogyha a szellemek azt akarták volna, hogy együtt maradjunk, akkor úgy történik. Egész egyszerűen erre volt szükség, valószínűleg a fajunk minél gyorsabb terjedése érdekében, amit megértek, még ha nem is rajongok érte. ~Való igaz.~ Az mondjuk más kérdés, hogy nem igazán voltam a helyzet magaslatán sokáig, egész egyszerűen nem hittem abban, hogy én lehetek valamiben kiemelkedő, s amiben végül az lettem, arra sosem gondoltam volna. A bújócska persze poén volt gyermekként, de egyébként nem volt hasznos időtöltés, jó, persze, végül ebből kifolyólag mutatkozott meg a képességem is, ám akkortájt az csak egy játék volt nekem. ~Nekem volt ember férjem is. Azaz, annak az Őrzőnek, akinek a testét megkaptam, de nem zavartattam magam nagyon a dolog miatt. Mindenesetre, majd meglátjuk, most miféle lakótársra lelek, csak abban vagyok biztos, hogy egyedül megzakkanok.~ Nem igazán voltam az a fajta, aki bírta a magányos létet, egyszerűen mindig valakivel körül kellett vennem magam. Teljesen mindegy volt, ki az, nem voltam kifejezetten válogatós, ha társaságra vágytam. Maximum többet az illető közelébe sem mentem, ha esetleg untatott, vagy túlzottan is hivalkodó, nehezen viselhető jellemmel bírt. ~Én se, de legalább járunk egyet, meg újra felfedezzük a környéket.~ Vakkantottam egyet helyeslően, majd arra vetettem magam, amerre mondta, és a továbbiakban inkább csak azzal voltam elfoglalva, hogy az egykori területünket minél nagyobb részben végigjárjam, amíg velem volt Unalaq, addig vele, de ha el akart menni, nem marasztaltam. Én még mindig nosztalgikus hangulatban voltam, és pár napig ez még el is fog tartani, addig pedig biztos maradok a fehér bundámnál…
~ Persze, én is éltem együtt emberekkel, de azok az alkalmazottaim voltak és nem egy éppen akkor megismert vadidegen. Bár tény, hogy arról nekik sem volt tudomásuk, hogy mi vagyok… ~ fűztem még hozzá elgondolkodva, szóval mégsem volt sokkal másabb a helyzet, mintha csak spontán összeköltözne valakivel. Itt azonban én valamilyen oknál fogva szívesebben osztottam volna meg az otthonomat valakivel, aki jobban hasonlít hozzám, mint egy erre ténfergő, egyszerű halandó. Azoknak jobb, ha a lehető legtávolabb maradnak ettől a világtól, én még mindig így hittem. Mi pedig pont benne voltunk most a közelében, a mi közvetlen környezetünkre talán még nagyobb hatással lehettünk. Még mindig helyeseltem az ötletet, így amikor belegyezett, akkor megindultam az általam korábban javasolt irányba. Jól esett egy kicsit mozogni így farkasként és az sem volt utolsó, hogy már nagyon régen jártam ezen a földön. Legutóbb éppen a másik irányban térképeztem fel Sura társaságában a terepet, ezért is örültem neki, hogy megint akadt társaságom, akivel meg éppen az ellenkező irányban mérhettem fel, hogy mi változott az évszázadok során és mi nem. Nagyon izgatott voltam még mindig, pedig már régen magunk mögött hagytuk a köveket, amelyeket olyan nagy becsben tartottunk talán még mindig. Órákon át maradtam még együtt Eskával, és élveztem a társaságát. Csak amikor már hajnalodni kezdett, akkor vettem újra a város felé az irányt. Nem akartam feltűnést kelteni a hotelben azzal, hogy éjnek idején járkálok odakint, már biztosan az is meglepő lesz, hogy ilyen kései, vagy sokkal inkább korai órán trappolok majd be. Tényleg egyre jobban érett bennem az elhatározás, hogy magam mögött hagyjam azt a helyet. Kellett egy saját kuckó, ahol senki figyelő tekintetét nem érzem a hátamon, ugyanis amióta beköltöztem a bérelt szobámba, mindig olyan érzésem volt, mintha szemmel tartanának. Lehet, hogy csak paranoiás kezdek lenni, de inkább hittem abban, hogy még mindig elég jók a megérzéseim. A ruháimat egy eldugott helyen kaptam magamra, miután visszaváltoztam, és csak ezt követően sétáltam be ténylegesen is. A recepción láttam, hogy furcsán néztek rám, de nem zavart. Jó kedvem volt, amiért összefutottam Eskával, és ezen semmi nem is változtathatott most. Még a reggelimet felkérettem a szobámba fél tízre, aztán felsétáltam, hogy aludjak is egy kicsit.
Kissé késve ugyan, megérkeztem a városba... a már városba, és minden szokatlan, olyan, mintha sosem jártam volna itt, mégis érzem azokat az energiákat, amelyeket anno, amikor még a törzzsel éltünk. Első utam oda vezet, ahol mi is mindig összegyűltünk, a rituálék helyszínére, és lehet, már ez sem olyan, mint volt, de mégis őrzi valahol azokat az értékeket, ahogyan mi is tettük. De régen volt már, azt sem tudom, a testvérek miként élnek, még senkivel nem futottam össze, csak azt, hogy ők is itt vannak, ők is megkapták a hívást, akárcsak én. A sziklákon simítom végig a kezemet, emlékszem minden egyes mozzanatra, ami itt történt, aminek részesei voltunk, együtt. Akkor még együtt. Vajon mi változott még? Mi mindannyian, ehhez kétség sem fér, hiszen szétszakadtunk, más-más környezetbe kerültünk, világot láttunk, és ez nyomokat hagyott bennünk. A lányaim... őket is akkor láttam utoljára, amikor elváltak útjaink, Eeyee pedig, őt a saját halálomkor, vagyis... hagyjuk. Nem haltam meg igazán, mint hittem, de nem bánom, hogy így alakult, volt min gondolkodnom akkor is. Hosszas nézelődés után leülök az egyik szikla tövében, jó itt, ez emlékeztet a múltra, bár választ nem várok, hogy miért is kellett visszatérnünk, majd kiderül, ha itt lesz az ideje. Több száz évet kell megbeszélnünk, tapasztalatot cserélnünk, és együtt megfejteni a rejtélyeket, megérteni, mi az oka annak, hogy újból itt vagyunk.
A mai nap sem volt különösebben más, mint a többi, mióta Fairbanksben vagyok. Bár már az egykori falkatársaim közül többekkel is találkoztam, de még mindig nem igazán jutottunk előre annak kapcsán, hogy vajon miért jelzett a tetoválás, miért pont ide kellett jönnünk? És ennyien? Azóta szinte már minden helyet bejártam a környéken, ami gyerekkorom óta közel állt a szívemhez, az erdőktől kezdve, a patakokon át egészen a „szent” helyeinkig, vagy a szeretteink sírjaikig. Még ha néhányuk meg is változott azóta, azt hiszem, az azért pozitívumnak tekinthető, hogy a többség egész jó állapotban maradt fenn annak ellenére, hogy egy ilyen „nagy” város is létesült azóta – legalábbis ha alaszkai tekintetben nézzük a nagyot. Miután Unalaq a kutyáival volt elfoglalva, én gondoltam egyet, fogtam a fényképezőgépemet és én is útnak indultam, hogy tegyek egy túrát az erdőben. Amikor annak idején itt éltünk, nem hogy fényképezőgép nem létezett… még a kézzel megörökített szobrok, cserépminták, „rajzok” közül sem sok maradt fent, ami arra utalt volna, hogy milyen volt itt egykoron, csupán az emlékeinkre hivatkozhattunk. Most viszont, hogy itt vagyok, miért is ne örökíthetném meg őket? Sosem tudhatom, hogy mikor kell tovább állnom, és ha elmegyek, mikor lesz alkalmam megint visszatérni? Hisz most is, nagyjából 500 év telt el úgy, hogy még csak Alaszka közelében sem jártam… Először csak találomra indulok el az egyik úton, különösebb cél nélkül, hisz annyi fényképezni való vár rám, hogy szinte teljesen mindegy, hol kezdem, de aztán azon kapom magam, hogy minél messzebbre jutok az erdőn belül, úgy villannak fel lelki szemeim előtt az egykori, közelben lévő helyeink… Nem kell sok hozzá, hogy tökéletesen beleéljem magam a kis elfoglaltságomba, serényen készítve egyik felvételt a másik után, egészen addig, amíg el nem érek egy újabb, a törzsünk számára egykoron kiemelten fontos helyszínre, a rituálék kőköréhez. Már innen, távolból is készítek pár képet róla, de ahogy megindulok, hogy közelebbről is megörökítsem a több ezer, esetleg millió éves sziklákat, hirtelen különös dolog történik – ismerős energiára leszek figyelmes. Bár a szemem még nem látja, hogy kihez is tartozik, nincs is szükségem rá, hogy felismerjem a saját apámat, a szívem pedig egyből hevesebben kezd verni, ahogy megindulok felé. -Papa? –szólítom meg, ahogy belépek a körbe, és alig néhány méterre észreveszem a földön ücsörgő férfit – Hát te is ideértél végül? Már azt hittem, hogy eltévedtél út közben, hogy ennyi ideig tartott.
Az első napom a szülőföldemen, és min gondolkodom? Azon, hogy miért is kellett visszajönnöm. Mintha akkora teher lenne, hogy ismét itt vagyok, holott nem az, végre hazaértem. Miért is nem tettem meg korábban? A fene tudja, ezen sosem gondolkodtam el, mindig csak odáig jutottam, hogy visszavágyom ide, aztán ennyiben is hagytam a dolgot. Ahány bőrbe bújtam, annyiféle élet várt rám, annyiféle lehetőség, mondhatni semmi elfogadható magyarázatom nem lett volna arra, hogy miért jelenek én meg Alaszkában. Mert most az van, nem néztek igazán őrültnek, dehogy. Alaszkában próbálom fellendíteni a súlyemelő sportágat, ott, ahol mindenki síléceken és korcsolyán nő fel. Teljesen érthető döntés volt a részemről, ebbe aztán belekötni sem lehet, semmiféle buktatója nincs, miért is lenne? Ha afrikaiak megtanulhattak síléceken állni... ez is annyira abszurd, de nem lehetetlen. Szarból kell kártyavárat építeni, akkor megteszem. Elgondolkodva dőlök a sziklának, mígnem olyan ismerős energiákra leszek figyelmes, amelyet ezer közül is felismernék. Egy szempillantás alatt ugrok fel és fordulok szembe az érkezővel, széttárt karokkal. Már csak az ide lőjetek tábla hiányzik rólam. -Sura? Nem hittem volna, hogy még valaha magamhoz ölelhetlek. -hihetetlen, hogy elsőként az egyik lányomba botlok, de jó így, az istenek akarata, aminek kifejezetten örülök. -Ide, kicsit öregesen, amolyan nyugdíjas tempóban, és lehet, egyes helyeken a rossz irányba fordultam. Komolyra fordítva pedig... volt még néhány rendezetlen ügyem, azért késlekedtem.
Amilyen sebességgel pattan lábra drága édesapám, azt kell mondjam, jól kondiban van. Aztán, ahogy széttárja a két karját a levegőben, végigmérem, és arra a döntésre jutok, hogy nem csak, hogy jó kondiban, de jót is tartja magát. Igaz, furcsa idegen testben látnom, de hát én sem ebben születtem a világra, nem igaz? Ahogy meghallom, hogy a nevemen szólít, csak szótlan bólogatásba kezdek, de aztán már hozzá hasonlóan én is ölelésre nyitom a karjaimat, ahogy felé indulok. -Nem hitted volna? Akkor én mit mondjak? Éreztem, amikor a halálod miatt fájdalmasan felizzott a tetoválásom. Azt hittem, hogy soha többé nem foglak látni… -magyaráztam, igaz, mire a végére értem, már javában az öregemet öleltem, úgy hallgattam, ahogy a következő kérdésemre válaszol. -Ejj, ejj… vadász létedre eltévedni? Vajon mit szólna a mama, ha hallaná? –cukkoltam én is, ha már ő is ilyen komolytalanra vette a figurát, de aztán még egyszer szorosan megölelgettem, és elengedtem, hogy egy lépést hátrálva folytassuk a csevegés – ellenkező esetben még a végén egész nap a nyakán lógnék, szó szerint, amilyen apás voltam annak idején. -Mindenesetre örülök, hogy itt vagy. Túl sok mindenről egyébként nem maradtál le, annak ellenére, hogy én kb. másfél hónapja itt vagyok, még semmit sem sikerült kiderítenünk azzal kapcsolatban, hogy miért hívtak ide a szellemek. Ó igen! Képzeld, Unalaq is itt van. Meg még egy páran, igaz, még rajtad kívül is vannak olyanok, akik nem értek ide. Példának okáért a leggyorsabbnak egész eddig nem sikerült ideérnie… -utaltam egy szemforgatás kíséretében Tipvigutra – Vagy ha itt is van, jól titkolja. Te messziről jöttél?
Felugrani nem esik nehezemre, és azt kell mondjam, élvezem, hogy olyan testeket birtokolhattam, ahol nem tűnök aggastyánnak, bár az elején meg kellett szoknom, hogy nem egy matuzsálem néz velem szemben a víztükörből, hanem egy fiatal férfi. Illik hozzám vagy sem, hol van az megírva, hogy nem ölelhetem meg a saját lányomat? Sehol. Nincs távolságtartás, apa vagyok a jó ég áldja meg, és nem láttam őt már vagy 500 éve. Merje valaki a szememre vetni. -Akkor én is, fogalmam sem volt arról, hogy lényegében nem haltam meg egészen, és valaha is visszatérhetek. Képzelem a többieket, akik nem élték át, nekik milyen lehet azzal szembesülni, hogy az érzések ellenére az a valaki ott áll velük szemben. Pár év kiesett a létezésemből, így ha valaki szenilisnek titulálna, lelke rajta. A kis monológomat már úgy fejezem be, hogy ölelem Surát, és valahogy elengedni sincs kedvem. Ő akkor is az én kicsi lányom marad, ahogy Unalaq is, az évek nem számítanak. -A mama? Azt is megkérdőjelezné, hogy képes vagyok-e egyáltalán eltávolodni az otthonomtól 100 méternél távolabb, de térképet nem adna a kezembe, vagy rámkötne egy hatalmas gombolyag fonalat, hogy visszataláljak. Komolyság... ennyire nem hibbantam meg, de amennyi őrültséget végigcsináltam, az is csoda, hogy kattantam be teljesen. Amúgy sincs itt az ideje, hogy nagyon komoly dolgokba mélyedjünk bele, majd később, ráérünk még arra. Ahogy ellép, végigmérem. Lehet, ez a test is más, de csinos, szemrevaló, és épségben van, az apai szemnek pedig ez a legfontosabb. -Mindenki érezte a hívást? Minden testvér itt van? Unalaq... látnom kell. Tipvigut? Pont ő? Izgatottan kérdezek, amióta elszakadtunk Eeyee-vel egymástól, azóta senkiről nem tudok semmit, csak azt, hogy Bii is elhunyt egyszer. Unalaq említésére felcsillan a szemem, a másik kicsi lányom, aki ugyancsak hiányzott, persze, hogy találkoznom kell vele, viszont Tipvigut csigalassúságára nevetni kezdek. Abszurd... ő a leggyorsabb, és akkor ő téved el, vagy marad le, és még egy vén csoroszja is megelőzi annak ellenére, hogy jócskán késve érkezik. -Görögországból, végül ott kötöttem ki úgy 40 évvel ezelőtt. Most elméletileg, a hivatalos verzió szerint az alaszkai súlyemelősportágat próbálom fellendíteni. Hihető, tudom, de gondolj csak Jamaicára. Róluk sem mondta volna senki, hogy egyszer még bobcsapatuk lesz. Veled mi történt? Ugye te nem élted át a halált? Ez már úgy önmagában is abszurd, irreális, de valamilyen indokot kellett találnom arra, hogy miért éppen Fairbanksbe jövök bizonytalan időre, ide, az isten háta mögé, amikor semmi dolgom nem lenne itt. Az ottani Protektor az egyetlen, aki tudja az igazságot, talán az itteni is. Ami viszont érdekel, az az, hogy Surával miket élt át, még ha erre egyetlen este nem is elég.
-Ne is mondd! –csóválom a fejem apám szavai hallatán, ahogy meghallottam a visszatérés reményét. Hogy én mióta éltem abban a hitben, hogy csak velem voltak ilyen kegyesek a Nagy Szellemek! De ahogy egyre több testvéremmel hoz össze a sors, és hallom a történetüket, kiderül, hogy úgy tűnik, hibázik a feltevésem, miszerint csak én voltam ilyen szerencsés… Hisz Unalaq is visszatérhetett az élők közé, most pedig az apám is itt áll előttem… -Igaz is. Emlékszem, a fonallal engem is fenyegetett annak idején, amíg kicsi voltam. –feleltem egy halvány mosollyal, de ahogy ismét eszembe jutott ő, és a két féltestvérem, egyből elszomorodtam egy kissé – Néha, amikor eszembe jutnak, annyira hiányoznak. Kár, hogy ők nem lehetnek itt velünk. –feleltem csendesen, elérzékenyülve, de aztán erőt vettem magamon és egy határozott mozdulattal meg is töröltem a szemem, mielőtt még egyáltalán könnybe lábadhatna az érzelgősségtől. -Valószínű, hogy mindenki érezte, hiszen a többség már itt van. Aki meg nincs… előbb utóbb gondolom, ők is csak ideérnek, ha nem épp a Szellemvilágban vannak. Egyikük elérhetőségét sem tudom, szóval nem kérdeztem őket, csak találgatok én is. –vontam vállat. Aztán hallgatom, ahogy mesélni kezd, ahogy viszont szóba kerül Alaszka meg a súlyemelés… csak ráncolom a homlokom, hogy ez most vajon tényleg komoly, vagy csak viccel az öregem? Úgy tűnik, hogy komoly… -Vagy mint az az egyenlítői-guineai úszó a 2012-es olimpián, aki épp, hogy nem fulladt bele a medencébe? –csóválom a fejem, hisz ennél ezerszer jobb fedősztorikat is ki lehetett volna találni – Valóban nem hitte volna senki, de mindenesetre sok sikert hozzá! –veregetem meg a vállát – Hogy velem? Ó, elég sok minden… És ami azt illeti, de én is átéltem… Utánad alig néhány hónappal. Az egyik kölyköm meg akart szabadulni tőlem, aztán beköpött az inkvizíciónál. Azon kitüntettek a „boszorkány” címmel, aztán ezzel együtt nyertem egy máglyán égetést is. Pocsék egy karácsony volt, mit ne mondjak... Nálad hogy történt? -sóhajtok, de már emelem is a kezem – És ne, inkább ne mondj semmit a kölyökre… Ha még élt volna, miután feltámadok, biztos magam öltem volna meg. Azóta meg jóval körültekintőbb vagyok „gyerekvállalás” terén. Viszont… képzeld! Az áruló kölyköm egyik közvetlen leszármazottjával épp ebben a városban futottam össze, egy másik pedig… mondd csak, emlékszel még Diegora? Amikor Alignak halála előtt visszatértem a falkához, akkor őt is magammal hoztam… képzeld, az ő egy szem kölykével is pont itt találkoztam. Viszont az egykori falkája is itt van, úgyhogy nem árt óvatosnak lennem velük… Nálad mi a helyzet kölykök terén?
-Én sem tudtam, hogy kapok még egy lehetőséget, talán az is kellett hozzá, hogy belássam a hibáimat. -hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, végül legyintek. -Inkább nem találgatok. -csak remélni merem, hogy akiket éreztem, már ismét velünk vannak, és nem a szellemvilág táborát erősítik. Sangilak és Bii, őket éreztem egyedül, de ki tudja, mi történt azokban az években, míg mással nem kellet foglalkoznom, mint azzal, hogy gondolkodjak. Szükségem volt rá? Minden bizonnyal, hiszen ha nem így lett volna, akkor az istenek nem játszanak velem furcsa játékot. -Látod? Hatásos módszer. Bár akkora gombolyag nincs, ami elég lett volna a világjáráshoz. Rémes, hová jutott az emberiség, a mentalitásuk, az életvitelük... ezt volt a legnehezebb elviselni, nem mást. Végül is ez volt az, ami elől elmenekültem, ami miatt szegény Eeyee végignézte a halálomat, mert azt mondtam, ebből az egészből elég, nincs értelme, reménytelen. A család említésére elkomorul az arcom, a két fiam és az asszonyaim ezt már nem élhették meg. Surára emelem a tekintetemet, finoman a vállára teszem a kezemet. -A múltat elfeledni és kitépni nem lehet, nem is szabad, de mindig előre tekints. Minden egyes megtörtént esemény próba, és rajtunk múlik, miként reagálunk rájuk, miként kezeljük. Mindegyik mögött ott van egy üzenet, amit meg kell látnunk. Csak kitör belőlem az apa, az öreg, aki tanácsokkal látja el a nála fiatalabbakat, óhatatlanul. Egyáltalán nem könnyű hátrébb lépni, és szinte kívülállóként szemlélni az ilyen emlékeket, pedig meg kell tenni. -Aki ezt nem érezte, az tényleg halott. -egyet kell értenem vele, ahogyan felizzott a tetoválás, amellett nem lehetett elmenni szó nélkül. Bólintok, jól látja a helyzetet, bár jó magam nem tartom annyira reménytelennek a dolgot, hiszen az északi népek alapból erősebbek, jó a testfelépítésük, csak meg kell velük ismertetni és szerettetni a sportágat. -Valami ilyesmi, azzal a különbséggel, hogy edzőterem itt is létezik, és nem kell vízbe fulladni hozzá. Mit kellett volna mondanom, Sura? Amikor az elmúlt időszakban Pyrros K. Dimasként éltem, nem jöhettem el úgy, hogy akkor most nyaralnék egyet a tél kellős közepén, főleg Alaszkában. Talán nyom annyit a szavam, hogy komolyan vegyenek, és tényleg elhiggyék, hogy itt is van remény arra, hogy tehetségekre leljek. Az igazat megvallva a vállveregetésre már széles vigyorral pillantok rá, de hangyafasznyi esélyem azért még akad, pláne, hogy így határozatlan ideig lehetek távol, és legalább az alapokat lefektethetem. Arra felkapom a fejemet, hogy a lányom is megízlelte a halált, nem tudtam róla, viszont itt van, és a többi nem számít. Na de hogy a saját kölyke akarja a túlvilágra küldeni, arra már felmordulok. -Szép, mit ne mondjak. A máglya stimmel, azzal a különbséggel, hogy magam választottam az utat. Alkimistaként éltem abban az időszakban, Eeyee-vel együtt jártuk a világot, és amikor azt láttam, nincs olyan személy, aki érdemes lehetne arra, amit birtoklunk, amikor azt tapasztaltam, hogy minden a kapzsiságról szól, egyszerűen megelégeltem, és provokálni kezdtem az egyházat. Szinte megváltás volt a halál, és ma már tudom, akkor elmenekültem a problémák elől, feladtam, nem akartam látni, ahogyan az emberiség a pusztulásába rohan. Abban a 150 évben viszont elgondolkodtam, rájöttem, hogy ezzel semmit nem oldok meg, és akkor már élni akartam. Az istenek meghallgattak, vagy tudom is én, de visszatérhettem. Röviden ennyi, így lehet összefoglalni pár száz évet pár mondatban. Átmenetileg megteszi, aztán ha időnk engedi, mindent alaposan átbeszélünk, és tanulunk egymás hülyeségeiből, mert abból akad bőven. -Diego? Hogyne emlékeznék rá. Gondolod, hogy a falkája veszélyes lehet? Sura, kérlek. Az, hogy Diego mit művelt, azt nem vetítheted ki a többiekre, és ezzel nem azt mondom, hogy fejjel rohanj a falnak, csupán azt, hogy ne úgy kezeld őket, mint Diegot. Nálam mindenkit ismertél, egyetlen egy utódom van azóta, Nikos, ő viszont roppant fiatal, alig két hónapos. Őt Görögországban hagytam, jó kezekben, ide nem hoztam magammal, az eddigi kölykeim utódjairól pedig semmit sem tudok, csak annyit, hogy ők sem vitték túlzásba. Érdekes vérvonalat birtoklok, mindegyikünk hosszasan elmélkedik, és nem osztogatja csak úgy a harapását. Remélni merem, hogy minden utód méltó rá, és nincs csökevényes águnk.
-Igen, nekem is jót tett az a majdnem másfél évnyi szünet, hogy kicsit átgondolhassam a dolgaimat, nyugodtan. –teszem hozzá eltöprengve. Bár azt nem mondom, hogy örültem annak, hogy meghaltam, sőt… másnak sem kívánok hasonló kegyetlen halált, de ha már így alakult, hozzuk ki belőle a legtöbbet, nem igaz? Nálam bevált, azóta sokkal elővigyázatosabb vagyok – legalábbis a saját véleményem szerint, hogy mások hogy látják… Ami azt illeti, nem igazán van kit megkérdezni, aki viszonyítani tudna, így kár is tovább ragozni. -Tény, hogy sok minden megváltozott, de azért annyira még nem rossz a helyzet, papa. Számos más téren meg sokkal könnyebb és egyszerűbb lett az élet. –feleltem, hisz annak ellenére, hogy milyen sokan ellenezték a vérfarkasok között a modern technológiát, engem kimondottan érdekelt. -Tudom, tudom… -sóhajtottam a szavaira – Azzal, hogy a múlton rágódok, semmivel sem jutok előrébb, csak nekem lesz nehezebb. Üzenet… Az van, de nem csak egy, hanem számtalan, attól függően, hogy épp milyen hangulattal, tapasztalattal, szemmel nézel vissza. Lehet, hogy amikor évekkel ezelőtt volt véleményed, mára teljesen másképp látnád. Esetemben pont ilyen volt a halálom is… eleinte mindenkit hibáztam, magamon kívül, a kölyköm, Biisát, az inkvizíciót, a vásártéren összegyűlt lakókat… aztán később rájöttem, valójában csak magamnak köszönhetek mindent. Ha elővigyázatosabb lettem volna, akkor mindenkit kicselezhettem volna, aki túljárt az eszemen. -Az biztos. –bólintok a tetoválásos megjegyzésére, de aztán hallgatom, ahogy tovább magyaráz a fedősztorija kapcsán – Miért nem? Görögországban egész évben jó idő van, – legalábbis az ittenihez képest – szerintem teljesen jó, az „elutazok északra nyaralni, had lássak már havat is életemben” alibi. –jegyeztem meg egy szemtelen mosollyal, amiből egyből következtethetett, mennyire is gondoltam komolyan. -Te is…? Fiam, Brutus… Akkor úgy tűnik, hogy én vagyok a család szégyene, hogy én nem akartam elfogadni, hanem foggal-körömmel kapálóztam a halál ellen. –nevetek fel keserűen, hisz Unalaq is maga fogadta el, most kiderül, hogy apám is úgy sétált önkéntesként a halálba – Szóval Yee ilyen sokáig melletted maradt? Ez igazán kedves tőle. Mit szólt hozzá, hogy te ennek ellenére így magára hagytad? –kérdeztem vissza, hisz ha én tartok ki ennyi ideig valaki mellett, valószínűleg rosszul érintett volna, hogy csak úgy egyedül hagynak a világban. -Nem vagyok gyerek, nem kezelem úgy őket. –fújom ki a levegőt lassan, kissé feszülten. Ne kezeljen úgy őket, mint Diegot… hát nem is fogom úgy elkényeztetni meg pátyolgatni őket, az is ziher, ha már ilyen eredménye lett hosszú távon– Különösebben nem veszélyesebb, mint bármelyik másik falka a magányos farkasokkal szemben. Úgy értettem azt, hogy „nem árt vigyáznom velük”, hogy ki tudja? Ha megtudják, hogy milyen közöm volt hozzá, talán attól tartanak, hogy bosszút akarnék állni, vagy ilyesmi… Nem csak az emberek, a farkasok is hajlamosak időnként a legrosszabbra gondolni. Amikor apám említi, hogy szinte minden utódját ismerem, csak elkerekedik a szemem, ahogy kissé értetlenül pislogok rá. -Van valami oka, hogy „csak” ennyi? Ahhoz képest én nagyon belelendültem a dologba… -felelem kissé elpirulva.
-Néha jó, ha úgymond elvonulhatsz a világ elől, és átérrékelhetsz mindent. Nekem 150 év jutott belőle, viszont nem mondom azt, hogy bánom. Szükségem volt rá. Mindig híres voltam arról, hogy nem kapkodom el a döntéseimet, megfontolom alaposan, körbejárom a kérdést ezer oldalról, és talán ezért kaptam ennyi évet, hogy ott is megtehessem. Akkor még nem sejtettem, hogy nem úgy haltam meg, illetve van visszaút, csak azt értettem meg, hogy ami nekem rendeltetett, azt végig kell csinálnom, akár így, akár úgy. -Azt sehol nem állítottam, hogy rossz, magam is kedvelem például a motorozást, sokkal hamarabb eljutok ide vagy oda. Ami zavar, az az, hogy az emberek milyen szűklátókörűek lettek, mennyire elfelejtették, hogy nem mindig az vezet megoldásra, ha az önös érdekeiket hajszolják. A technika... kedvelem a fejlődést, valóban egyszerűbb az élet így, viszont az elkényelmesedés szemmel látható. Az emberek elfelejtettek küzdeni, megbecsülni bármilyen apróságot, sőt, észre sem veszik, ha valami kisebb volumenű, mert az igényeik... azok vannak. Inkább egymás taposását látom, összefogást nagyon ritkán, és ezt nem tudom elfogadni. -Pontosan. Ezért kell tudni, megtanulni hátrébb lépni, és azokat a szituációkat is kizárt érzelmekkel szemlélni, amelyben érintett vagy. Ha engeded, hogy a pillanatnyi érzelmek diktáljanak, akkor hozol többnyire rossz döntést. Bár minek papolok én erről, tudod magad is. Szélesedő mosolyom vigyorrá avanzsál, a fenének tartok én litániát Surának, hiszen lehet, hogy én vagyok az apja, de ő sem 2 éves, hogy magyarázni kelljen bármit is. Hallgatom az "ötletét", és a végére nevetnem kell. -Ez igaz, viszont ha évekig itt kell maradnunk, akkor valahogy nem éppen a legjobb magyarázat, hogy nyaralok, de legközelebb bevetem egy angyali mosollyal együtt, és nyert ügyem van. Megnézem én azokat az arcokat, akiknek ezt kezdem el ecsetelni, majd eltűnök pár évre, és amikor visszatérek, lelkesen bejelentem, kinyaraltam magam a mínuszokban. Ismernek, szoktam viccelődni is, viszont sejtéseim szerint azonnal beutalnának kivizsgálásokra, mert teljesen megőrültem. -Én is, így van. Magam választottam a halált, a csalódásokat nem akartam tovább elviselni. Ma már nem így tennék, de örülök annak, hogy legalább te nem igazán kardoskodtál érte. Egy ember legalább normális maradt a családban ezek szerint, valóban örvendetes dolog, és ezt értékelem. Unalaq hirtelen természet, tőle nem csoda, ha egyszer csak azt mondta, itt a vége. Tőlem furcsább volt, hiszen a bölcs vén simán hátat fordított az életnek. -Igen, együtt töltöttük az időt, és nem mondhatom, hogy annyira lelkes lett volna, sőt, próbált lebeszélni, de a pillanatnyi makacsságom erősebbnek bizonyult. Azt nem tudom, még nem volt érkezésem megkérdezni tőle, de csak nem haragszik annyira, hogy ne álljon szóba velem. Szegény Eeyee... mindent megtett, hogy megváltoztassa a döntésemet, és ma már hallgatnék rá, akkor viszont nem ment. Túl nagy volt a csalódottságom, az elkeseredettségem, és hagytam, hogy ezek eluralkodjanak rajtam. Azon sem csodálkoznék, ha két hatalmas pofonnal indítana, és még nem is tiltakoznék, megértem a helyzetét, amiben akkor volt. -Ez nézőpont kérdése, nekem mindig gyermek maradsz, de tudom, hogy bölcsen használod a fejed. -egy pici ugratás talán megengedhető, még ha pár évszázada nem is láttuk egymást, és annyira komolyan mondom, hogy a végén mosolygok. -Elhamarkodott döntés lenne a részükről, bízom abban, hogy előbb meg akarnak ismerni, és levetkőzik a sztereotípiákat, ha egyáltalán akad nekik. -Surát nem féltem egyáltalán az ilyen találkozásoktól, és hiszem, hogy a kicsinyes, szívekben eluralkodó gyűlölet és rettegés elmarad. Értelmetlen. -Van. Két lehetőséget elszalasztottam, volt bennem néminemű bizonytalanság, és mire úgy ítéltem meg, esetleg egy esélyt adhatok és döntést hoztam, késő volt. Az utolsó kölykömnél is éveket vívódtam, viszont nem, nem bántam meg, ő teljes mértékben megérdemli ezt az adományt. Nehéz elmagyarázni, hogy mit keresek egy-egy lehetséges utódban, hogy mennyire fontosnak tartom azt ebben a rothadó világban, hogy megmaradjon tisztának lélekben valaki. Az, amit az én vérvonalam kíván, hatalmas erő, még ha nem is fizikai valójában mutatkozik meg, és ezzel nagyon könnyű visszaélni. Ezért válogatok annyit, ezért nem "szaporodtunk" úgy, mint esetleg mások.
-Igen, néha tényleg kell az olyan is. –adtam igazat apámnak. Tudom, lehetne itt is kötözködni, hogy halál nélkül is akad bőven olyan hely a Földön, ahová elvonulhat az ember, pláne, ha ilyen strapabíró vérfarkas, mint mi, de az mégsem ugyanolyan, nem igaz? A következő megjegyzésére azonban csak elmosolyodom. Egyrészt, mert vicces elképzelnem, ahogy épp egy Harley-n, bakancsban meg talpig bőrszerkóban… Másrészt pedig, mert akármilyen fájó is beismerni, de ismét igazat kell, hogy adjak neki. Félelmetes, hogy mennyire megváltoztak az emberek. -Igaz, az már elég luxusnak számítana. –sóhajtok a szavaira – Kíváncsi vagyok, hogy mikor fog kiderülni, miért hívtak ide a Szellemek. Ráadásul mindnyájunkat, egyszerre… -még ha nem is ért ide mindenki – Vagy hogy egyáltalán mennyi ideig fogunk itt maradni. Igaz, úgy hagytam magam mögött Kalkuttát, hogy akár egy hét, vagy egy év múlva is visszatérhessek, de tekintve, hogy majd’ két hónap alatt sem lettünk okosabbak, azt hiszem, egy darabig itt leszünk még… Kíváncsi vagyok, hogy fogjuk bírni egymás társaságát. Régen sem volt teljesen zökkenőmentes, de azóta már eltelt vagy 500 év, mindenki felnőtt, sokat látott, tapasztalt, megélt… Kicsit a „sok dudás egy csárdában” helyzetre emlékeztet, csak esetünkben a „sok Első Fairbanksben” helytállóbb lenne. Ha cinikusabb szeretnék lenni, mondhatnám, hogy mai médiás „szemmel” nézve, kicsit olyan az egész, mint valami valóságshow. Vajon ki hogy fogja a többiek társaságát elviselni? Ki mennyit változott azóta, hogy előzőleg elváltunk? Meg még lehetne sorolni naphosszat a hasonló kérdéseket… A következő megjegyzésére azonban önkéntelenül is halkan felnevetek. -Foggal-körömmel harcoltam ellene. Szó szerint. –csóváltam a fejem, és ennyi év távlatából már arra is képes vagyok, hogy a saját halálomon viccelődjek… hová fajultam? -Teljes mértékben megértem az álláspontját. Sok sikert a viszonttalálkozáshoz. Bár elég nyugodt ember, azért ne csodálkozz, ha kapásból egy pofonnal fog köszönteni. Mint ha valakitől azt hallottam volna, hogy már ő is megérkezett… -jegyeztem meg, mert mindenkinél volt egy bizonyos pont, ahol betelik a pohár… én pedig egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha Yee neheztel miatta. Bár az is lehet, hogy megbékélt a helyzettel azóta, ahogy én is, sok mindennel. -Tudom, apu. Ha kétszer ennyi idősek leszünk, akkor is a lányod maradok. –húzódott féloldalas mosolyra a szám, aztán majd meglátjuk, hol leszünk 800-900 év múlva. A bíztatására a falkával és Diegóval kapcsolatban csak a földet kezdem piszkálni a lábammal, de inkább nem is reagáltam rá. Inkább csak tovább hallgattam, ahogy mesélni kezdi, miért csak ilyen két leszármazottja van, én pedig, ha nem is értek teljesen egyet vele, de nem állok neki kritizálni. Ami történt, megtörtént, sokat úgy se változtatna rajta, csak a mostani helyzetünket rombolnánk vele. -Milyen megfontolt és körültekintő vagy. Régebben azt kívántam, bár én is jobban hasonlítanék rád ilyesmiben. Miután Európába mentem, kicsit elszaladt velem a ló… -utaltam itt arra, hogy szinte minden szerencsést-szerencsétlent farkassá változtattam, akiben csak egy kis potenciált is láttam, de meg is lett az eredménye, szívok a mai napig miatta. -És mondd csak, találtál már szállást magadnak a városban? Vagy van valami terved? Leszámítva persze, hogy meglátogatod a többieket, meg bejárod életünk fontos helyszíneit…
Ez a mi helyünk, a miénk, ahol annyi minden történt, mikor még itt voltunk. Megőrizték, tudom, ez volt az első hely, amit felkerestem, mikor visszatértem. Most itt vagyok, Tupilek könnye után itt, hogy a vejemmel találkozzak, és vele is megbeszéljem azt, amit szükséges, és megtegyük a kellő lépéseket. Bajt okoztunk, úgy, hogy felesleges volt, ilyen értelemben, ahogyan tettük, teljes mértékben. Tudom, hogy Sangilak jönni fog, és azt is, hogy közel egy véleményen leszünk, mint annak idején is, kivéve azt az alkalmat, ami már a múlt része, és megváltoztathatatlan. Ismét végighúzom a kezemet a sziklák szélén, szeretem az energiáit, ahogyan körbeölelnek, amint védelmezőn fonódnak körém, nyugalmat árasztva. A mai napig nem értik, miért így vannak elhelyezve a kövek, mit jelentenek, egyáltalán van-e jelentésük. Sok dolog van, amiről hallgattunk és hallgatunk, ami nem baj, hiszen a mai kor társadalma ezeket már nem értené meg. Felsóhajtok, túl sok dolog kavarog bennem, túl sok dolog történt, amit vehetünk úgy, hogy elrontottuk, és a mi reszortunk, hogy amennyire lehet, helyrehozzuk. Majdhogynem tönkretettük egy leszármazott eddigi munkáját, majdnem elértük azt, hogy ugyanúgy darabjaira hulljon a falkája, mint a miénk. El szeretném kerülni, el akarom kerülni, de ehhez szükségem van arra, hogy a Testvéreim megértsék, nem rombolni vagyunk itt, és én nem számon kérni óhajtok, csak tanácsokkal szolgálni, rávilágítani, hogy még egyszer ne fordulhasson elő az, ami egyszer már megtörtént. Leülök a szikla mellé, ráteszem a karomat, mintha pihentetném, és hagyom, hogy elöntsön a belső nyugalom. Így várom Sangilakot, nem tiszteletlenségből, de azért az öregnek már néha jól esik a kis pihenés. Őrült kifogás, de megtehetem, vagy nem?
A vén Főnök találkozóra invitált, a hangjából pedig gyanítottam, hogy fontos dologról lehetett szó - egyébként sem szokott ok nélkül magához hívni bárkit is eddigi tapasztalataim szerint. Falka területre hívott, s bár el tudtam volna képzelni nyugalmasabb, biztosan háborítatlan helyet, mégsem tiltakoztam egy szóval sem. Pajzsomat szinte teljesen felhúztam, egyedül annyi rést hagytam, hogy kémlelni tudjak, időben megérezni ha esetlegesen egy falkatag keresztezné az utamat. Emberi alakban közeledtem, mert habár sötét bőrömmel és magasságommal kilógtam a tömegből, farkas alakom még nagyobb feltűnést keltett volna. Két őrszemet cseleztem ki, eltartott egy darabig, mivel nem akartam erőszakos territóriumsértést elkövetni, hogy később ne legyen vele probléma. Ennek hála viszont a bejutásért kellett több munkát végeztem, ami untatott. Az ilyesfajta "munka" jobban illett Chulyinhoz és Eskához, vagy akár még Unalaqhoz is. Kaskae-t messziről megéreztem, a sok jellegtelen energia között fivéremé fáklya módjára lángolt számomra, s ha nem lettem volna biztos a találkozóhelyben, energiái után akkor is könnyedén felleltem volna. Kissé megszaporáztam lépteimet, dzsekim cipzárját nem húztam össze, bakancs helyett egyszerű cipő volt rajtam. Ez az otthonom, ez a hideg a sajátom, szeretettel ölel körbe, nem fázom. - Kaskae - hajtottam enyhén fejet, már-már biccentésszerűen, ám annál jóval több tisztelettel. nem feledtem, hogy ki volt a törzsben, s még úgy is, hogy egyenlők voltunk mi, tizenhárman, neki bölcsessége és beharapás előtt megélt kora végett is úgy éreztem, illendő a kitüntetett figyelem. Hetvenkedő ifjúkorom leginkább lázongó korszakában is csak elvétve voltam vénjeinkkel szemben tiszteletlen. - Minek köszönhetem a hívásodat? - érdeklődtem egyből a lényegre térve, hisz nyilvánvalóan okkal akart látni, beszélni velem.
Perceket számolni nem érdemes, ennyi év után teljesen felesleges, egyébként sem beszéltünk meg időpontot, csak a helyszínt, így ráérősen üldögélek a szikla mellett, csupán annyire figyelve, amennyire szükséges. Tudni fogom, ha Sangilak megérkezik, nem kell hozzá kinyitnom a szememet, vagy feszülten fülelnem, bőven elég, ha folytatom a már megkezdett tevékenységemet. Kérhettem volna, hogy találkozzunk máshol, no de akkor hol maradt volna a kis csínytevés öröme, amikor lopva jutunk ve valahová. Ami jelen esetben igen mulatságos, hiszen lopva kell közlekednünk a saját területünkön, amire nem nagyon volt még példa... most már van. Messziről is kiszúrom azt az energiát, amit keresek, ezáltal azt, akit keresek, mégis ülve maradok az utolsó pillanatig, csak akkor állok fel, mikor már itt áll előttem, és alaposan végigmértem. A kinézete ellenére idevalósi, ő sem öltözött túl, ahogyan magam sem, bár rajtam nem dzseki van, csak egy vastagabb pulcsi, jó az, még a végén melegem lenne. -Sangilak. Köszönöm. Én is biccentek felé, idefáradt, holott nem lett volna köteles, viszont ismer, tudja, ha találkozót kérek, akkor annak komoly oka van, márpedig most van, mert a hatalmas szerepjátszásban sikerült olyan káoszt teretenünk, amit már nem lehet tovább fokozni, viszont meg is kell oldani. Örülök, nincsen szükség körítésre, azonnal a lényegre tér, és ez megkönnyíti a dolgomat, bár nem készültem mellékszöveggel, sem moziba alkalmatos rágcsálnivalóval. -Kérlek, segíts nekem. Határozottan pillantok rá, viccelődésnek most nincs helye, azt majd később. Surával és Tipviguttal már találkoztam,mégis muszáj volt vele is, a vejemmel. -Kérlek, mondd meg nekem San, mivé lettünk? Állatokká? Olyan primitív lényekké, akik nem tanulva a hibájukból ismét elkövetik azt? Kérlek, mondd meg nekem. Határozottan kérem, a hangomban sincs semmi olyan, ami utasításként hatna, csak kérem, és ebből ismét tudhatja, sokkal nagyobb a baj annál, mint azt gondolnánk. -Tudod mit értünk el? Visszajöttünk, a fele felfedte magát talán nem éppen azoknak, akiknek kellett volna, vagy csak részben, beleavatkoztunk egy falka életébe, ami nem lenne gond, hiszen mindannyian kíváncsiak vagyunk az utódainkra, és ez így van jól, ám... ahogyan tettük, vagy tették a Testvéreink San, az nincs rendben. Sokan tudják, kik vagyunk, azonban nem a megfelelő személyek. Beleugrottunk egy Atanerk nyakába, most gondold végig. Idejön jó pár matuzsálemi korú farkas, akiket addig halottnak hittek, és rászabadulnak az itteni falka vezetőjére. Az is csoda, hogy abba nem hülyült bele. Valóban csodálom Castor erősségét, más ennyitől már rég az elmeháborodott kategóriát érdemelné ki, és ő is közel áll hozzá, tudom jól. -Még ez sem lenne probléma, de kik vagyunk mi, San? Mondd meg, kérlek, kik? Idejövünk, és megmutatjuk, hogy mi vagyunk az urak? Mert egykor mi éltünk itt, nekünk előjogaink vannak, és az azt jelenti, bármit megtehetünk? Állatokká lettünk? Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan nem törölték fel Castorral ezt a szent földet, érted? Velem még nem találkozott, és bevallom, nagyon elgondolkodtam azon, hogy odaálljak-e elé. Szégyellem magam. Az enyéim miatt, a Testvéreim miatt, akik részt vettek abban, hogy idáig fajuljon a helyzet, ahol most tartunk, ami miatt a vejemtől is találkozót kértem. -Egyáltalán akadt olyasvalaki, aki felmérte az itteni falka működését? Nem, egyszerűen berontottunk San, és azon felül, hogy mindenki csak pár embernek fedte fel magát, ami összességében sok is, mit követeltünk? Az Atanerk hallgasson. Tudod hol tart ez az Atanerk, San? Mint az űzött vadak, ha engem kérdez valaki, akik jöttek, és randalíroznak, mert ők terület jogos örökösei. Így látom most magunkat, nem másképp. -Az őrület határán táncol, mert hazudik a falkájának, a helyettesének, és mindenkinek, holott van olyan kölyök a falkában, aki már egy Testvérünk kölyke, és ő tud róla. Érted a visszásságot? Egy kölyök tud róla, a vezetés nem? Az összeomlás szélére sodortunk egy falkát, Testvérem, akaratunkon kívül, csupán azzal, hogy mindenki elinalt, megismerje az utódait, és bemutatkozzon az Atanerknek, vagy így, vagy úgy, és többnyire inkább úgy. A sziklára pillantok, süt belőlem a keserűség, sok mindent gondoltam, mikor az ősi földre léptem, de ezt jómagam sem. Halkan folytatom, egyszerűen nem vagyok képes hangosabban, bár tudom, a vejem hallani fog. -Tudtál arról, hogy szinte mindenki ifjonti hévvel indult neki a felkereséseknek, túlbuzgón, majdhogynem ki ha én nem stílusban? Tudtál arról, hogy emléktörlést kért a Bétájának, a támaszának? Tudom, hogy megtörtént, holott Tipvigut nem akart róla beszélni. Castor össze fog omlani, és ez már egy falka veszélyeztetése, szétzilálása, úgy, ahogyan a miénk is szétment, azzal a különbséggel, hogy ő él. Jogunk van ehhez, San? Mondd meg nekem kérlek. Most jutottam el arra a pontra, hogy nem értek egyet a Testvéreimmel, akik úgy vélekednek, helyesen cselekednek. Más véleményen vagyok, egészen más véleményen. -Lehet, tisztogatnunk kell az utódaink között, és ezt mindannyiunknak meg kell tennie, de én úgy vélem, hogy nincs jogunk ahhoz, hogy tönkretegyünk egy itt lévő falkát, az Atanerkjét és a tagjait. Mondd meg nekem San, volt olyan, aki ezt végiggondolta közülünk? Ugye nem? Tudom, hogy egyikünk sem gondolkodott el azon, hogy mit jelent az, itt van egy falka, akik éltek úgy ahogy éltek, és akkor megjelenünk, dirigálunk, feltételeket szabunk, ultimátumot adunk úgy, hogy tudjuk, esélyük sincs az ellenállásra. -Én sem, bár tény és való, hogy én nem találkoztam még vele, de meg fogom tenni, és bocsánatot fogok kérni azért, mert így rárontottunk. Ez a farkas ahogy hallom, nem érdemli meg, hogy szétverjünk körülötte mindent, mert mi vagyunk itthon. Így is elég sokkot okoz az, hogy megjelent néhány olyan farkas itt, akivel 3 falka sem bírna el. Képzelem, mit élhetett át az a szerencsétlen gyerek, amikor szembekerült Testvéreimmel, akik úgy döngölték földbe erőt demonstrálva, hogy öröm lehetett nézni. Mégis ezek lettünk? Ezért vagyunk? Nem akarom elhinni, és tudom, hogy San sem, mert egészen más cél vezérli. Felé fordulok, odalépek hozzá, és a vállára teszem a kezemet. -Kérnék tőled valamit San, ha még van szavam előtted. Segíts megakadályozni, hogy tönkretegyünk mindent, és ugyanabba a hibába essünk, mint anno, amikor Alignak távozott közülünk. Nem tudjuk, miért kell itt lennünk, de nem azért, hogy romboljunk, megfélemlítsünk, és sakkban tartsunk egy Atanerket, felemésztve őt, és ezzel a falkáját is. Ez a farkas a falkájáért él, és az, hogy többen tudnak rólunk, mint kellene, de őt ennek ellenére hallgatásra kárhoztattuk, az valahogy nálam nem fér össze. Én is benne voltam, még akkor is, ha az unokám élete volt veszélyben, és tettem meg azt, amitől mindig tartózkodtam. Felfedtem magam, és szándékomban áll az Atanerk előtt is, de nem azért, mint a többieknek. -Tudod mit gondolok? Amennyiben ez a célunk, hogy megfélemlítéssel szerezzünk hatalmat, és tönkretegyünk mindent, akkor nekem nincs helyem köztetek, mert ehhez nem szeretnék asszisztálni. Mivé lettünk? Vérengző állatokká, akik istent játszanak? Azok nem mi vagyunk, azok nem Tupilek és Alignak örökségei. Kérlek San, ha még jelentek neked valamit, akkor segíts, mielőtt hatalmas baj lesz. Kérem Sant, kérem, hogy segítsen, mert bajt hoztunk, bajt okoztunk, és tudom, hogy nem ezért történt a hívás. Ne legyen még egy olyan esemény, mint volt ott a sziklánál, kerüljük el, ha van rá mód.
Megálltam karba font kézzel, kényelmes terpeszben, egyenes háttal és büszkén, ahogy mindig is. Nem zavart, hogy ülve vár, miért zavart volna, köszönésünk után pedig érdeklődve vártam mondandóját. Értelmetlennek tartottam volna gátat vetni a szavak áradatának, ez olyan özön volt, amivel szemben legtöbb esetben tehetetlen voltam. Ó el tudtam volna hallgattatni minden bizonnyal, ám az a módszer szégyen lett volna mindkettőnkre nézve, még egymás között is. Így maradt a néma hallgatás, a szavak magam ivása, ahogy Kaskae előadta a gondolatait, az aggályait. Talán érzéketlennek tűnhettem rezzenéstelen arcommal, egyelőre semmit mondó tekintetemmel, ám kivételesen nem éreztem magamat vétkesnek, így feleslegesnek tartottam a látszat-bűnbánatot is. Előle egyébként sem tudtam volna leplezni hamis mivoltát. Mikor a végére ért, nem szólaltam meg egyből, vártam, hogy szavai kényelmesen helyet foglaljanak köztünk, én pedig ugyanilyen módszeresen tegyek rendet gondolataim halmazában. - Hibáztunk. Az Atanerk pedig felkészületlen volt és hitetlen. Kétlem, hogy a véletlen műve lenne az, hogy egyszerre "örvendhet" mindnyájunknak. Az, hogy megbirkózzon és túljusson ezen a falkájával együtt az ő küzdelme, az ő feladata és megmérettetése. Hogy mi mennyire vagyunk képesek mértéket tartani az pedig a miénk. - Talán különös lehetett, hogy kivételesen pont én gondolkodtam előre, láttam valamelyest tovább az orromnál, bár szégyen is lett volna, ha nem ismerem fel a helyzet kegyetlenül nosztalgikus mivoltját. - Én végiggondoltam, Kaskae és meghoztam a döntésemet, megtettem az ajánlatomat. Ahogyan Tipviguttal is beszéltem. Amennyiben a Béta emlékei törölve lettek, úgy az egyetlen kérésem teljesítve lett, így már végképp nincs semmi okom a nyakára járni. Az, hogy én kinek fedem fel magamat, egyedül az én döntésem. Talán egyszer a Béta is részesülhet ebben a kiváltságban, ám azt a pillanatot ne merjem elvenni tőlem senki sem. Ami a Testvéreink kölykeit illeti. Az Atanerk nyilvánvalóan értesült a létezésükről, ennél fogva ha nem használja fel a közös pontot kapaszkodóként, ha nem azokkal osztozik létünk bizonyosságának, a tudásnak a terhén, úgy saját nyakas büszkesége lesz a veszte, nem mi. Megráztam a fejemet. Mindennek két oldala volt: mi nem feltétlenül a legjobb döntéseket hoztuk meg a falkával kapcsolatban az elmúlt hónapok leforgása alatt, viszont az Atanerk sem a legjobb módon viszonyult a kialakult helyzethez. Ránk lehetne fogni az elmúlt évszázadokat, ám a Szellemek hívása, az, hogy újra bölcsőnk földjét taposhatjuk, egymás szemébe nézhetünk, nekünk is szokatlan ennyi év után. - Az utódaim felett én ítélkezem. Tipvigutnak is azt tanácsoltam, hogy fejezze ki egyértelműen az egyedüli jogot, ami megjár neki. Megmondtam, hogy ha kell, segítek, ahogy Atanerkkel is közöltem, hogy megtalál, amikor szükségét fogják érezni a Szellemek. Nem zárkóztam el, ám rá se másztam, minek? Pontosan azért nem tettem, amitől Kaskae tartott, csakhogy a többiek között elsősorban Tipvigut tisztsége volt rendet tenni.
Egyben adom ki mindazt, ami bennem van, hol a sziklákra meredve, hol a távolba, és lehet, apró szüneteket tartok, de tudom, hogy San érteni fogja minden szavamat. Azt is, hogy semmiféle számonkérés vagy felelősségre vonás nem vezérel, csupán a segítségét kérem, mert amit műveltünk, az jelenleg több, mint amit kellett volna. A némaság amibe burkolózik, nem az, amire sokan következtetnének vele kapcsolatban, nincs benne ridegség, vagy érzéketlenség, egészen mást takar a hallgatása. Befejeztem, a szemébe nézek, rajta a sor, várom a válaszát, érdekel a véleménye, hiszen ha nem így lenne, akkor nem hívom ide, nem kérem, találkozzon velem. Csendben hallgatom végig, ahogyan ő tette velem, tudom, hogy ő nem vett részt ebben a rombolásban úgy, ahogy mások, ő is megfontolt, még ha néha hirtelen is, igyekszik a lehető legjobb döntéseket hozni. Mosolyogva bólintok, egyetértünk, szó se róla, már azelőtt sejtettem, hogy beszéltünk volna, hiszen ismerem, még ha nem is volt velünk jó ideig. -Ez így van. Mindannyian hibásak vagyunk, és te tudod a legjobban, hogy vallom, nincsenek véletlenek. Ám egy dolog fölött elsiklasz. Egy gyerek, aki számunkra gyerek, felkészületlen, na de mivel szemben? Mi nagyobb erőt képviselünk tizenhárman, mint ő tíz nyomorult falkával. Úgy véled, fel lehet készülni arra, hogy betoppan az elsők Törzse, és egy emberként esik neki? Az ő küzdelme, neki kell megoldania, de kérdezem én, San, hogy amíg mi teljes egységben aprítjuk, neki egyedül kell ezt orvosolnia? Nem, hiszen egyesek elvetették a sulykot, akárhonnan is nézzük. A hibáinkat pedig nekünk is ki kell javítani. Túl nagy volt a hév, a lendület, erre senki nem lehet felkészülve, az sem, aki örökös harcban áll másokkal. Lehetetlen. Olyan erőt képviselünk, hogy közülünk egy is elég oda, nem kellünk mind, és mondhatom, hogy mi mind mentünk szinte. Ez a baj. -Én még nem jutottam idáig, Sangilak. Pedig el fogok menni hozzá, hiszen meg kell tennem, nekem is vannak véreim a falkában, az egyikük még ráadásul kérdéses is jelen pillanatban. A baj az, hogy amíg a Béta felett neked van jogod ítélkezni, Castor felett egyedül Jégviharnak, senki másnak, még neked sem, nekem sem. Mint tudjuk, nem ez történt, és igen, a Béta emlékeit törölték, a jog a tiéd. Azt vitatom San, hogy ha hallgatást kérünk, mert nyilvánvalóan nem óhajtjuk kiplakátolni, kik vagyunk, és nyomatékosítjuk ezt az Atanerkben, mert ez a mi privilégiumunk, hogy megtegyük, az arra érdemeseknek, akkor miért fedjük fel egy kölyöknek? Rhyd tudod mikor tudta meg ki vagyok? Amikor nem tudtam eltitkolni előtte az új alteregómat. Egyezik a véleményünk megint csak, és egy nevet küldök neki mentálisan, amiből érteni fogja, mire is célzok pontosan. Nem róla beszélek, nem az ő hibájáról, hiszen nem tett olyat, bár a nyelvkitépést nem tolerálom az ő keze által, hiszen az Atanerk nem az ő utódja, de ez a legkevesebb. -Büszke hím, hogy a fenébe ne lenne az, amikor idejött, egyesített két falkát, és nem két éve csücsül egyébként sem annak az élén. Azért letett valamit az asztalra. Gondolom hozzászokott, hogy egyedül boldogul, mert nincs mellette senki, de ez az ő korában még mindig elnézhető. Védte a területét, rosszba kötött bele, valóban, és nem volt ura a helyzetnek, de mégis azt mondom, nem az a megoldás, hogy tönkretegyünk körülötte mindent. Ez sem Sannak szól, csupán egy eszmefuttatás a részemről, hiszen Castor számunkra kölyök még, nekünk kell példát mutatni, de nem úgy, ahogy egyesek tették. -Ahogy mindannyian a sajátjaink felett. Én nem azt kértem San, hogy neki segíts, hanem azt, hogy nekem, hogy a többiek is elfogadják a tanácsot, tegyenek hasonlóképpen hozzánk, és ne erőfitogtatással akarjanak bármit is kiérdemelni. Ezt kérem, szavakkal, semmi mással. Mindenki csak a saját utódaival foglalkozzon, és ne az Atanerkkel, és ha lehet, ne tudja már a második szembejövő is, kik vagyunk. Feszülten indult a beszélgetés, oldottan ér véget, részemről mindenképp. Biccentek Sangilaknak, ezzel is megköszönve, hogy időt szakított rám, és válaszolt az aggályaimra. Egyáltalán nem óhajtok órás eszmecserét folytatni, csupán ennyit szerettem volna, mert lehet, anno hibázott velünk együtt, és lehet, nem volt köztünk, az elméje nem bomlott meg, tudja, miről van szó.
- A felkészületlenség a tudását illeti. Míg mi nem jöttünk, nem foglalkozott velünk, a legendáinkkal, a Szellemek hagyatékával és sugallataival, neki ez nyűg volt, ostoba babona, mihaszna szemfényvesztés. - Elhalkultam, szemem a semmibe révedt, ködös titkokat kutatott. - Ismerem a haragjukat, a büntetésük súlyát és kegyetlenségét, amit személyre szabva osztogatnak. Vétett ellenük, ezért bűnhődik. A puszta létünk és felbukkanásunk számára a büntetés. Mi pedig az eszköz, és legalább annyi megadatott, hogy eldönthetjük, mekkora mértékben kívánjuk e büntetést végrehajtani. Szinte kedves mosolyra húztam a számat, ahogy az emlékek fanyar íze felrémlett bennem, átjárta egész lényem, hogy egy pillanatra azt hittem, nincs is testem, nincs semmim, mert újból elvették. Megborzongtam, mint akit a hideg rázott. - Egységben? Korántsem. Egységben akkor tettük volna, ha mi is képesek lennénk egy asztalhoz ülni torzsalkodás nélkül és úgy vendégeltük volna, hívtak volna magunk közé. Akkor az Elsők Törzseként létünk volna fel, családként. Így csupán Vérvonalalapítók vagyunk, akik a vadhajtásokat nyesegetik. - Halvány kiábrándultság volt érezhető hangomban, ugyanakkor felsejlett előttem az a meglehetősen bizarr, mégis csontig hatolóan őszinte és erős pillanat, amikor a hídon álltam összeölelkezve a Testvéremmel és mindketten tudtuk, hogy abban a percben ugyanarra áhítoztunk: az elvesztett családra. A megbomlott egységre és harmóniára. Talán ezért kellett visszatérnünk, hogy helyrehozzuk, ami szétzilálódott annyi évszázaddal ezelőtt... - Tudnia kell. Neki tudnia kell, Kaskae, mert ő a falkájából az egyetlen, akinek mindenki feltétel nélküli engedelmességgel tartozik. Ha nem tudna, mi lenne? A Vörös Hold után ránk uszította volna minden harcképes farkasát és a vidék belefulladt volna az utódok vérébe. Azzal, hogy ő tud, a társait védi. Azzal, hogy elé járulunk, megtiszteljük. Övé a tudás, övé a teher és övé a hatalom is. Ez volt az én álláspontom, amihez tartani kívántam magam. Pár percig elnéztem a fehér ember arcát, aminek szemiből egy vén és bölcs inuit lelke nézett rám. Bólintottam. - Amit tudok, megteszek, Testvér - mondtam végül, tettem ígéretet, ami nem esküdött a mindenre, de a lehetségessel kecsegtetett. Talán ha ezen túljutunk, egyszer még leülünk békével egy asztalhoz... Ha nem volt más, amit mondani akart, vagy el szeretett volna érni, akkor ugyanolyan gesztussal, amivel érkeztem, távoztam. Nem búcsúzkodtam, hisz látjuk még egymást biztosan. Ezen világon, vagy a Szellemek között - valójában nincs különbség.
//Ha nincs más, akkor én köszöntem szépen a játékot! ö.ö //
-Ki foglalkozott vele Testvérem? Nem tudsz olyat mondani, aki igen, normális esetben halottak voltunk. Azt ne mondd, hogy nap mint nap Alignakra gondoltál, vagy a törzsünkre. Mi sem tesszük, mert hazugság lenne azt állítani, hogy igen. Mindketten tudjuk, hogy így van, még akkor is, ha ez sem éppen a megfelelő viselkedés. Nincs az a tavalyi eset, illetve a hívás, akkor a jó ég tudja, mikor jutunk ide vissza, vagy egyáltalán megfordulunk-e még ezen a földön. -Való igaz, ám kétlem, hogy ő lenne az egyedüli, aki megtette. Ő csupán a bűnbak, mi pedig a végrehajtók, csak ésszel. Tudjuk, milyen a szellemek játéka, a halál, megjártuk páran, viszont mi visszajöhettünk, de ők? Ők nem részesültek ilyen kiváltságban, legjobb tudomásom szerint legalábbis. Érzem rajta, hogy valahol máshol ját, mint aki ismét átéli a halált. Megszorítom a vállát, itt van, nem ment sehová, ettől nem kell tartania. -Ennyi év után, hogy a világ minden tájáról érkeztünk, valószínűtlen volt, hogy egységesen, mint valami sereg, lépünk oda, vagy fel. Mivel ez egyesével történt, nem várhatod azt, hogy akkor meginvitáljon, rólam például még mindig nem tud. A család... a mi dolgunk, hogy ezen változtassunk fiam. Ez már csak rajtunk múlik, nem máson, és fogunk mi még egy asztalnál ülni akkor is, ha te és Kilaun megint szórakoztattok minket. Az első hibát mi vétettük, hozzuk helyre. Elmosolyodok a végére, a bálon történteket jómagam mulatságosnak találtam speciel, nem botránkoztam meg rajta. A mi családunk egységes lesz, mindenki fejlődött annyit, hogy tudja, ezt nekünk is meg kell tennünk, nem lehet örök harag, mert nincs miért. -Ki az idősebb? te vagy ő? Kinek kell példát mutatnia? Neked vagy neki? Tudod jól, ne a környezetedet akard átformálni, ahogyan viszonyulsz hozzá, úgy viszonyul ő is hozzád. Te változol, az is változik. nem fűzök hozzá egyéb magyarázatot, pontosan tudja, mire gondolok. Ha mi nem ellenségesen lépünk fel, azon kívül, hogy természetesen a nem hozzánk méltóakról ítélkezünk, akkor biztos vagyok abban, hogy az Atanerk is másként áll majd hozzánk. Így, hogy rárontottunk, nem kérdés, hogy azért tartunk itt, ahol. -Hidd el, hogy tudja, csak ugyanolyan nyakas mint Tipvigut, vagy te magad. Ugyanilyen büszkék vagytok mindketten, ő is, nincs ebben varázslat. Így van, kimondtad, de a kérdés az, hogy ez hogyan történik? Miért várnánk el tiszteletet, ha nem nyílt lapokkal játszunk előtte sem? Odamegy valaki, keménykedik, aztán ha visszaszól, leveri.... a ti szavaitokkal élve, majd közli, ki ő. Ez történt eddig, és mi ettől többek vagyunk. Hibás kezdés volt mindkét részről. Mosolygok, nem kinevetem őt, hanem mosolygok a szavain, mert fején találta a szöget, ugyanarra gondolunk. A szemeimen is láthatja, hogy így van, nem titkolom előtte, miért is tenném? Némán nézzük egymást, és az a heves ifjú, aki egykor volt, mára már valóban felnőtt, érett férfi lett. ezen nem változtat az sem, hogy mennyi ideig volt távol, beérett, és azzá vált, aki mindig is ott lakozott benne a lelke mélyén. -Köszönöm, Testvérem. Ugyanúgy köszönünk el egymástól, ahogy az elején üdvözöltük a másikat, nem tartom fel, mindenkinek dolga van, rengeteg. Tudom, hogy nem a levegőbe beszél, és mindent el fog követni annak érdekében, hogy tényleg pontot tudjunk tenni ennek az egésznek a végére. Szavak nélkül búcsúzunk, nincsen rájuk szükség, lehet, már holnap összefutunk, mert itt semmi nincs kőbe vésve.
Kezdőlap
//
