Az utóbbi legalább másfél hétben nem volt példa arra, hogy szabadon engedtem volna a farkasom. Tudtam, hogy elviseli a bezártságot, hiszen voltak esetek, amikor csak ritkán tudtam teret engedni neki, de ettől függetlenül még nem szerette igazán, ahogyan én sem szerettem, ha bármilyen téren sarokba szorítottak engem. Az ideutazás, az intézkedés, hogy előkészítsek mindent, mire idejövök és maga az eddigi itt tartózkodás eddig nem adott lehetőséget arra, hogy egy kicsit megfuttassam a bestiát. Este, amikor elindultam, kísértetiesen emlékeztetett arra a napra, amikor összefutottam Surával. Két nap. Ennyi telt el azóta, hogy újra láthattam olyan hosszú idő után a testvéremet. Azt, aki vér volt a véremből és nem csupán azért hívtam annak, mert ugyanakkor változtattak bennünket farkassá. Jó érzés volt, nem is tudnám mihez hasonlítani. Mivel mi ketten itt voltunk már, ezért nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy vajon a többiekkel mi van. Nem tudtam pontosan, hogy ki halott és ki van az élők között, hiszen volt néhány év, amikor én sem jártam a földön, azóta viszont senkit nem veszítettünk el. Valószínűleg ez a gondolatmenet is közrejátszhatott abban, hogy úgy döntöttem, újra az erdő felé veszem az irányt. Mondjuk a városon keresztül nyilvánvaló, hogy nem szívesen futottam volna egy tiszteletkört, de az elképzelés azért szórakoztatott egy kicsit. Úgy suhantam át a fák között, mintha az utóbbi ötszáz év során minden nap ezt csináltam volna. Régi ismerősként köszöntöttek a korhadásnak indult fák, a friss levegőt pedig mélyen szívtam be az orromba, megtöltve vele a tüdőmet. Mancsaim nyomán porzott a friss hó, mintha valaki lisztet öntött volna rám, és azt ráznám ki éppen a bundámból. Jól éreztem magam, sőt, mi több, remekül. A szabadság érzése ilyenkor mindig a hatalmába kerített, és ez jó volt. Hiába voltunk mi már egyek a farkasommal, mégis mind a kettőnk vágya volt az, hogy ne kössön minket senki béklyóba. Kellett, akartuk! Mire feleszméltem, hogy már megint annak a falkának a területén járok, akién nem sokkal ezelőtt is, már tudtam, hogy hol vagyok. Ismerős volt a hely atmoszférája, valahogy megszállt az ősi energia, amely itt szunnyadt még mindig. Nem is gondoltam volna, hogy ezek a kövek még mindig itt állnak, de örültem neki, hogy megőrizték az emlékezetünket. Talán azok, akik most itt éltek ezek a földön, nem is tudták, hogy mik ezek pontosan. Nem is tudhatták, hiszen közülük a legidősebbek is ifjak voltak hozzánk képest. Ha ember lettem volna most, akkor valószínűleg mosoly ülne az arcomon. Szívesen tanítottam volna őket, ha elmondhattam volna, hogy ki vagyok. De nem lehetett, és talán jó is úgy, ha azt gondolják, hogy már régen mind a feledés homályába vesztünk, csupán régi mesék szereplői vagyunk, semmi több. Figyelő szemeink így talán többet láthatnak, többet, mint ők szeretnének. Valószínűnek tartottam, hogy ezért kellett visszatérnünk ide, már csak a pontos okokra lettem volna kíváncsi… Abban a pillanatban, ahogy ezt végigvezettem magamban, odaértem az első sziklához. Úgy dörgölőztem hozzá, mint ahogyan a macskák szoktak az ember lábához. Dús bundám miatt a kiálló kis szilánkokat sem éreztem, és gyanítottam, hogy röhejesen festek most, de nem zavart. Nem zavart, hiszen alapvetően senki nem láthatott… volna. Acélszürke szemeim élesen fókuszáltak egyenesen abba az irányba, ahonnan hirtelen megéreztem az ismerős szagot. Legalább olyan régen éreztem utoljára, mint Suráét, mégsem felejtettem még el, hogy kihez tartozik. A sziklán fekvő nőstényt bármikor felismertem volna ezer közül is, noha emberi alakját nem ismertem. Elég volt csupán a farkasra vetnem egy pillantást ahhoz, hogy ne legyenek titkok előttem. ~ Ha az ember lánya rád néz, sohasem gondolná, hogy egyszer valaki megtanított rá, hogyan legyél igazi ragadozó ~ Természetesen magamra céloztam és arra, hogy tőlem tanult meg annak idején vadászni. ~ Eska... ~ Ejtem ki végül a nevet, mert muszáj. Régen volt, hogy utoljára szólíthattam meg őt, ám a név még mindig ismerősen csengett, amikor elmémet elhagyta ez az egyetlen szó.
Újév óta itt vagyok, és azóta sem sikerült találkoznom egyik „testvéremmel” sem, így túlzás volna azt állítanom, hogy nem ér válatlanul valamelyikük közeledése. Továbbra is békésen heverészek a sziklán, mintha valaki odafaragott volna szobornak, de a tekintetem körbejár, keresem az érkezőt, s ezzel egy időben a pajzsomon is ejtek egy csöppnyi rést. Kíváncsi vagyok, melyik Első lehet az, ám amikor meglátom messziről, már tudom. Még nem fedem fel magam, úgyis érez, de kíváncsi vagyok rá, hogy mennyi idő alatt talál meg. Jó, nyilván nem lesz számára akkora kihívás, de nem én lennék, ha nem találnám meg ebben is önnön szórakoztatásom lehetőségét. Az is örömmel tölt el, hogy hozzám hasonlóan ő is a sziklákhoz dörgölődzik. Nem lep meg, szerintem bármelyikünket ingerelné, hogy sehol sincs már ott a szagunk, hisz elkoptak az évszázadokkal. Jól éreztem magam, itt igen. Nem jött szembe minden lépésnél valami ocsmány épület, számtalan ember, nem gondoltam úgy, hogy nem tartozom ide. Itt volt az otthonom, és talán csak egy kis idő kell, hogy megint így érezzem. Noha fogalmam sincs, miért kellett idejönnünk, és meddig illdomos maradnunk, nem próbáltam meg azóta elhagyni a várost… ~Már, ha épp lát is.~ Jegyeztem meg, mert az egykori törzsem tagjain kívül nem szokásom villogni farkas alakomban, jobb szeretem inkább embernek álcázni magam, az a biztos. Meg szórakoztatóbb is, hisz hajlamosak tök lekezelően bánni velem a vérfarkasok olyankor. ~A tanárom azonban valóban kiváló volt, le se merném tagadni.~ Pofátlankodtam egy sort, majd ráérősen kinyújtóztattam a tagjaim, aztán leugrottam a szikláról, hogy elé sétálhassak, vidáman legyezgetve a levegőt a farkammal. Olyan voltam, mint egy rossz kölyök, és természetesen élveztem. ~Unalaq!~ Gyakorlom hát én is a nevét, majd megállok előtte. Szerintem már zavaróan közel, de talán ő nem fog ettől megriadni túlságosan. Sőt, biztos nem. Nemes egyszerűséggel képen nyalom, és ezzel egy időben már tökéletesen látható is vagyok. Majd, ha jön valaki, akkor eltűnök, addig fölösleges. Úgyis hamarabb megéreznénk, ha bárki erre járna, mint az illető minket. Nem fogok úgy tenni, mintha nem örülnék neki, rögvest fúrom is a fejem hozzá, hogy pillanatokon belül dörgölőzhessek az oldalának. Ha esetleg nem tetszene neki a dolog, úgyis közli, van annyi vér a pucájában, de azért reméltem, hogy hozzám hasonlóan ő is örül a viszontlátásnak. ~Te tudsz már valamit arról, miért vagyunk itt?~ Érkezik a komoly kérdés a nagy egymásra találás közepette, de hát na, én a csöndet sem szeretem, és a bizonytalanságot sem. Jobb volna mielőbb tudni, mi ez az egész, de volt egy olyan érzésem, hogy addig nem fogjuk megtudni, amíg nem érkezik meg mindenki a városba.
Igaz, hogy találkoztam már egyel közülünk, de még mindig meglepő volt, hogy egy másik Első is itt van Surán és rajtam kívül. Ezekből arra következtettem, hogy tényleg nagy esély volt arra, hogy esetleg a többiek is rövid időn belül fel fognak itt bukkanni, attól függetlenül is, hogy a világnak éppen melyik szegletében voltak, amikor felizzott a tetoválásuk. ~ Még mindig ilyen jó vagy a bújócskában? ~ valószínűleg, ha nem farkasként lettem volna most itt, akkor az ajkaimon egyből végigfutott volna egy mosoly. Így azonban csak furcsán megrándult a szám sarka, de mindössze ennyi volt. A hangomból következtethetett maximum arra, hogy miféle játék jelenne meg az arcomon most. ~ Hát nem is ajánlom! ~ nevettem fel végül jó kedélyűen. Örültem, hogy valahol még mindig a régi volt, bár úgy sejtettem, hogy az évek során Eska is legalább annyira megváltozott, mint mondjuk én. Ha az embernek sokkal hosszabb élet adatik meg, mint az egyszerű halandóknak, akkor bizony jóval több olyan eseményt is átélhet, amely formálja és alakítja a személyiségüket. Vegyük például a halált, a különböző veszteségeket, vagy éppen valami nagyon örömteli dolgot, csak hogy ne álljak ennyire negatívan ehhez a témához. Nem mozdultam, hiába jött hozzám teljesen közel. Csupán nagy fejemet billentettem oldalra valamelyest, úgy vizslattam őt fürkésző tekintetemmel. Jól éreztem magam itt az ismerős helyen, egy régi baráttal, ez valószínűleg annyira lerítt rólam, mint a velem szemben álló nőstényről. Legalább nem részesültem hűvös fogadtatásban, és azért ez is valami, nem? A farkam nekem is vidáman lengedezett, ahogy képen nyalt, mire én is viszonoztam a gesztust a puszi helyett, amit emberként kapott volna tőlem egy ölelés kíséretében. Azt most egy kis dörgölőzés helyettesítette, külső szemlélő számára pedig biztosan úgy festettünk, mint két szerelmes tini. Egyáltalán nem erről volt szó, más rajtunk kívül azonban nem érthette ezt meg. ~ Fogalmam sincs! ~ válaszoltam őszintén a kérdésére, miután egy kicsit hátrébb húzódtam és lehuppantam a fenekemre. A farkamat még mindig csóváltam egy kicsit, időnként püföltem vele játékosan a havat, míg ittam magamba Eska látványát. ~ Azt tudom, hogy itt van a nővérem is, alig két napja futottam vele össze! ~ és igen, ezzel lelőttem a poént még az előtt, hogy ők találkoztak volna egymással kitudja, hogy milyen körülmények között. Azért Sura emiatt csak nem fog megharagudni, ha mégis, akkor majd kiengesztelem valahogy. ~ Neked is felizzott a tetoválásod, igaz? ~ kíváncsiság vegyült a hangomba, de szinte biztos voltam abban, hogy milyen választ fogok hallani. Én is nagyon szerettem volna egyébként megtudni, hogy miért volt ránk szükség, de még egyetlen farkassal sem sikerült összefutnom, mármint azok közül, akik jelenleg ebben a városban éltek. Oké, a hotelben soknak éreztem a jelenlétét, de még nem indultam felfedezőútra. Helyette azon gondolkoztam, hogy inkább keresnem kellene valami házat és kibérelni, mielőtt nagyon feltűnne nekik a jelenlétem. Bizonyára már most is tudtak róla, hogy idegen farkas szállt meg náluk, de ez egyelőre még nem zavart.
~A legjobb.~ Jegyeztem meg szerénytelenül, de hát na, valami jutott nekem is, még ha kevésbé látványos is a dolog. Sőt, semennyire sem látványos, de nem baj, már rég megtanultam értékelni azt, ami én magam vagyok. Nem volt azért annyira nehéz, félreértés ne essék, csak kicsit sokáig tartott. Nem vagyok egy egyszerű eset, néha még magamat sem tudom túl könnyen megemészteni, de kár is ezt boncolgatni. Szerintem tanulmányt írhatna rólam bármelyik pszichológus, és nincs kizárva, hogy egyszer áldásomat adom rá valakinek. Simán kinézem magamból, hogy ezért járjak csak egyhez. Vajon mennyi idő után záratna be kóros elmezavar címén? Nagyon kíváncsi lennék rá. ~Félek, hogy a végén picsán rúgna, vagy valami hasonló kellemetlenség.~ Mondjuk, azt megnézném, hogy oldja meg a képessége használata nélkül, no de azért nem lovaltam bele magam a dologba, mert ez a veszély nem fenyegetett. Nem szolgáltam rá, és nem is szándékozom senkinek okot adni ilyesmire. Én mindig is a jobbik arcom mutattam a társaimnak, bár, ez az egész környezetemre is igaz, akadtak persze kivételek, de mégse lehetek mindenkivel jó fej… Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, amiért vele találkoztam először, nem sok mindenkinek örültem volna hasonlóképpen őszintén. Őszintének látszottam volna, de azért mégsem szerettem mindenkit egyformán. Volt, akitől inkább tartottam a távolságot, bár ez nem az illető hibája, egyszerűen az én hülyeségem. Mondjuk, most, hogy elméletileg megszabadultam a gyermekkorom legnagyobb démonjától, talán ezt a berögződésemet is kigyomlálhatom, és új alapokra helyezhetném a kapcsolatom Surával. Vagyis, egyáltalán lerakhatnám azt az alapot. Jól esett a közelében lennem, ezzel mondjuk mindenki más esetében így lettem volna egykori törzsünk tagjai közül. Hiányoztak, nekem ők voltak a családom. Mondjuk, eme véleményemet sosem hangoztattam. Közben én is leheveredtem a hóba, élveztem, ahogy a hasamat hűsíti, szerettem a hideget, de nem véletlen, innen származom. ~Akkor, te sem tudsz többet, mint én.~ Azért, az zavart, hogy így van, mert ettől bizony nem leszünk okosabbak. Vajon itt kell lennie mindenkinek ahhoz, hogy kiderüljön? Kinézem a szellemekből, hogy így van, de nem biztos, hogy ki bírom várni, nem vagyok éppenséggel türelmes lélek. ~Én még nem találkoztam mással, te vagy az első, pedig elseje óta itt vagyok… láttam a tüzijátékot is.~ Nem mintha ez olyan hú de érdekes infó lennek, nem vagyok oda a modern dolgokért, de a fényrakétákat speciel szeretem. Azt jó tudni, hogy már Sura is itt van, lehet, meg kellene keresnem, hátha már nem fogom minden másodpercben azt gondolni, hogy majd ő is jól elátkoz, vagy valami hasonló. Én speciel nem bánom, hogy nem ért váratlanul a dolog, jobb felkészülni az ilyesmire. Jó lenne tudni, ki ért már hozzánk hasonlóan a városba, de előbb-utóbb úgyis kiderül. ~Igen, az ünnepek alatt… de én biztosra vettem, hogy mindenki más is így volt vele. Nem tudom, miért…~ Paskolgattam magam előtt a havat, játszottam vele, mintha unatkoznék, de egyszerűen csak mindig kellett valami pótcselekvés, közben persze figyeltem, nem lehetett volna meglepni sem. ~Találkoztál már valakivel az itteniek közül? Érzem a szagukat, de nem láttam még senkit. Lehet, hogy körbenézek majd, hátha rájövök, kik ezek, és mi történt a környéken, amiért ide kellett jönnünk.~
~ Nem mondom, hogy nem! ~ nevettem végül el magam újra, elengedve a kezdeti óvatosságot. Azért az öröm mellett természetesen az is megbújt valahol, bár nem olyan erősen, inkább csak megszokásból talán. Egyébként tényleg képes lettem volna fenéken billenteni, ha valami olyat mond, de erre semmi szükség nem volt. Helyette inkább úgy dörgölőztem, mint valami kölyökfarkas, ami alapvetően egyáltalán nem volt rám jellemző. Surával is úgy ölelkeztünk, mint akik nem is testvérek, hanem annál valami sokkal több. Elég röhejes lesz majd, ha a többiekkel is találkozom és hasonló lesz a reakció, már azokkal szemben, akik közelebb álltak hozzám. ~ Sajnos nem mondhatnám… ~ ráztam volna meg a fejemet tagadólag emberként, így csak valamiféle bundarázogatásnak hatott a mozdulat. Mondjuk tény, hogy telement hóval, és nem nagyon szerettem volna, ha ráfagy a szőrömre, de ez volt most a legkevesebb. Szerencsére fázni azért még nem kezdtem, és amíg így volt, addig egészen nyugodtan ücsörögtem én itt a hidegben is. ~ Gyorsan ideértél! ~ állapítottam meg kissé talán elmélázva. ~ Én pár napja vagyok a városban ~ tettem hozzá, ha már ő is ilyen készségesen beavatott engem a dolgaiba. ~ Egyébként nagyon úgy tűnik, hogy tényleg így van. Suránál is ugyanez volt ~ osztottam meg vele a testvérem tapasztalatát is egyúttal. Gondolom nem volt titok, mind átéltük, különben nem lennénk itt, ez tuti biztos. Nekem személy szerint biztos, hogy nem jutott volna eszembe csak úgy felkerekedni és eljönni ide. Ez talán szégyen, talán nem, de ez van. Megvolt a magam élete mostanában, amelyben úgy-ahogy boldog is voltam, és bármennyire hiányzott az ősi föld, valahogy mindig lebeszéltem magam az utazásról. ~ Nem mondhatnám. Én is érzem egyébként itt az erdőben mindenütt a szagukat. Valamelyik nap Tupilek könnyénél találkoztam a nővéremmel, és még az is az ő földjüket képezi. Egy őrzővel is sikerült összeakadnom, mondott ezt-azt, de a saját szememmel sajnos még senkit sem láttam. Ó, és egyébként még a hotelben lakom, ott is nagyon sok farkast érzek, de valahogy nem ilyen a szaguk, mint az erdőben… ~ ráztam a fejemet egy kicsit értetlenül. Én ahhoz voltam szokva, hogy egy városban általában csak egy falkának van helye, így ez most számomra nagyon furcsa volt. ~ Gondolod, hogy lehet ehhez valami köze annak, hogy ide kellett jönnünk? ~ kérdeztem elgondolkozva, mert hirtelen ez jutott eszembe, ahogyan így felidéztem magamban mindazt, amit eddig már sikerült megtudakolnom. Nagyon kíváncsi voltam és szívesen találkoztam volna valakivel a saját vérvonalamból is, de hát ez nem ment ám csak úgy. Majd el fog jönni az ideje, efelől semmi kétségem nem volt. Úgy tűnt, hogy eddig még senki nem tudott semmi biztosat, mindenki csak egyből ugrott a hívásra. Azért érdekelt, hogy mi lehet olyan fontos és nagy dolog, ami miatt már hárman is eljöttünk. És ha hárman vagyunk, akkor idővel lehettünk bizony többen is…
Részemről természetes a dolog. Fogalmam sincs, mikor láttam utoljára, olyan sok idő eltelt… Bár volt idő, mikor azonos földrészen jártunk szerintem, de én elég hosszú időre lemondtam a farkasomról, és olyankor eszemben sem volt még ilyesmivel is fájdítani a szívem. Nem is gondolok inkább azokra az időkre, mert egyszerűen túlságosan fájdalmas, most pedig makacsul ragaszkodom a jó kedvemhez. ~Nem voltam olyan messze. Meg úgy voltam vele, hogy amit el kell intéznem, menni fog innen is. Tudod, kicsivel több, mint két hónapja kaptam új testet, nem igazán voltak kötöttségeim, miután eljöttem vele az otthonából.~ Megvonnám a vállam, ha tudnám, így csak a hangomból érezheti, mennyire nem érdekel, hogy kiszakítottam az ismeretségi köréből. A londoni Protektor szerint a csaj egyébként is oda meg vissza volt a lehetőségtől, és élete csúcspontjának gondolta. Nem mintha ne lehetne elégedett az előző alakommal, én is szerettem, de az számomra már túl sok fájdalmat hordozott, muszáj volt váltanom. ~Akkor mese nincs, lassan ideér majd mindenki. Mondjuk, engem rohadtul idegesített, hogy folyamatosan sajog a tetoválásom, úgyhogy igyekeztem megszüntetni eme problémát.~ Jobb, ha úgy hangzik, hogy ezért értem ide ilyen hamar, minthogy rohantam, amint tudtam, mert valójában egészen rég sóvárogtam már az egykori otthonom után, csak valahogy sosem tudtam elég nagy kezdő lendületet venni, hogy vissza is jöjjek. ~Mondjuk, nem csodálkozom azon, hogy letelepedett itt egy falka. Még mindig nagyon jó terület, meg hát, az energiák is egészen frissítőek. Szerintem ezt más is megérezhette, még ha nem is tudják pontosan, kinek a földjén járnak. Vagy… lehet tudják, és épp azért élnek pont itt. Hmm…~ Gondolkozom el saját szavaimon, majd rögtön utána Unalaq mondandójának második felén és, és pislogok párat, ezüst lélektükreimbe némi gondterheltség költözik, mert az azért kicsit valóban aggasztó, amit a tapasztalata jelent. ~Két falka egy városban? Ilyet nem sokszor tapasztaltam. Nem csoda, ha a szellemek valami megoldást követelnek.~ Nem nagyon értettem a dolgot, az ilyesmi általában hatalmas vérontásban csúcsosodott ki, de nem éreztem úgy, mintha ez itt megtörtént volna. Valahogy furcsán nyugodtabbnak tartottam mindent eddig a városban. Mintha bármi miatt is kellene itt lennünk, az még vagy nincs itt, vagy nem ért a csúcspontjára. ~Lehetséges, fogalmam sincs. Nem tudom, mióta mehet így a dolog. Mindenesetre, szerintem elugrom majd a könyvtárba, átnézek pár újságot, hátha kiderül, mikor kerülhetett az a falka a Hotelbe, mert abban valahogy biztos vagyok, hogy sok magányos farkast nem bír el egy épület, sokkal több furcsaságot kellene orvosolniuk az Őrzőknek, ha nem egy falkáról beszélnénk.~ Állapítottam meg, majd folytattam, mert még mindig szerettem hallani a saját hangomat. ~Viszont, a magányos farkas is nagyon sok a városban. Elképzelni sem tudom, hogy az utódaink miért nem gondoskodtak arról, hogy biztonságba helyezzék a kölykeiket…~ Dohogtam egy kicsit, mert én egyik kölykömet sem erre neveltem, és nem szeretem, mikor semmibe vesznek.
~ Igen, az valóban szerencsésebb úgy… ~ reagáltam arra, hogy nem olyan régóta birtokolja a jelenlegi testét. Valahogy kíváncsi lettem volna, hogy milyen az a test, de nyilvánvalóan ez nem most azonnal fog kiderülni. A farkasát az emberi kinézettel ellentétben nagyon is jól ismertem, ezért nem okozott gondot egyetlen pillanatig sem, hogy beazonosítsam őt. Az energiáit pedig ezer közül is képes lettem volna könnyedén felismerni, ha semmi nem akadályoz meg benne. Mondjuk az, hogy elveszítem a szaglásomat, bár az érzékelésem attól még valószínűleg ugyanolyan jól működne, amivel eddig is megéreztem az összes Elsőt. Mármint még az előtt, hogy elhagytuk volna ezt a földet. ~ Én elég messziről érkeztem és az utazásomat sem volt egyszerű előkészíteni. Voltak olyan feladataim, amelyeket nem tudtam csak úgy félbehagyni ~ vallottam be őszintén. Szerintem ahhoz képest még így sem késtem le semmiről, tekintve, hogy azért nem tolongtunk itt mind. Ha mégis, akkor nagyon elkerülhettük egymást, hogy még csak meg sem éreztük a többiek jelenlétét. Sem Sura, sem most Eska nem találkozott még senki mással, szóval nem én voltam az egyetlen. Ez pedig számomra azt jelentette, hogy ez csakis úgy lehetséges, ha a többiek még nem érkeztek meg. Lehet, hogy nem is fognak, bár a három vérvonal alapító egy helyen már önmagában is gyanús volt így hirtelenjében. Évszázadokig nem láttuk egymást, most pedig kettővel is összefutottam közülük. Kitudja, hogy ki lesz a következő? ~ Én valahol azért örültem neki ~ mondtam nemes egyszerűséggel. A tetoválás izzása hazahívott. Oda, ahová már olyan régen szerettem volna eljutni, ám mégsem jött össze. Most azonban nem volt választásom és talán ez lehetett a legjobb, ami csak történt velem az elmúlt nem is tudom, hogy hány évtizedben. Bármi miatt jöttem is, nekem máris megérte és a kellemetlen fájdalom gondolata sem változtatott meg bennem ezzel kapcsolatban semmit sem. ~ Szerintem ez a mi régi falkánk maradványa, bár az évek alatt biztosan teljesen kicserélődött, de talán a mi első kölykeink teremtették itt meg az otthonukat. Az őrző férfi őslakos falkának nevezte őket ~ avattam be Eskát az általam megtudott információkba. Azt eddig is sejtettem, hogy az ő területükre tévedtünk be, de ez semmit nem jelentett. Attól még nem láttam őket és nem is ismertem egyiküket sem, ezért nem volt tippem sem, hogy kik lehetnek. ~ Én sem, szóval pontosan erre a következtetésre jutottam igazából én is ~ értettem egyet a szellemekkel kapcsolatos megjegyzésével, szinte gondolkodás nélkül. ~ Ha jól értesültem, akkor a két falkából most már egy lett ~ tettem még hozzá, csak úgy a teljesség kedvéért. ~ Ez jó ötlet! ~ mondtam támogatóan. Az újságokból sok dologra rá lehet jönni, csak úgy, mint az emberekkel való beszélgetés során is. Sőt, nem is volt muszáj közvetlenül eléjük állnunk, akár adott beszélgetésekből is leszűrhettünk valamit könnyedén. Már ha szerencsénk volt, természetesen. ~ A világ nagyon megváltozott, ahogyan a fajunk szokásai is. Legalábbis én így tapasztaltam… ~ szomorúság csendült a hangomban, ahogyan a tekintetemmel a távolabbi fákat kémleltem.
Hajaj, de mennyire hogy szerencsésebb. Szerintem tök kattant lennék, ha még mindig az előzőben raboskodnék. Nem mintha amúgy nem lennék némileg őrült, de így vicces őrült vagyok, úgy meg nem lennék túl mókás jelenség. ~Érthető… szerintem mások is így vannak ezzel. Nekem mondhatni pont jókor jött, ha pár hónappal előbb, akkor már gond lett volna. Egyébként, abban is biztos vagyok, hogy az időpont sem véletlen.~ Mindenesetre, előbb-utóbb csak ki fog derülni, hogy miért kellett idejönnünk. Nincs vele semmi bajom, de azt azért jó lenne tudni, mennyire rendezkedjek be. Példának okáért lecsapjak-e az állásra a színházban, béreljek-e valami lakást, vagy fölösleges, mert ahogy jöttünk, úgy megyünk is. Nem csípem a bizonytalanságot, jobban esik a lelkemnek, ha én tarthatok abban másokat. ~Félreértés ne essék, én is örültem annak, amit jelent, de az égető érzést azért mellőzném hosszútávon.~ Még jó, hogy gyorsan ideértem, és amint átléptem a városhatást, elmúlt. Nem tudom, hogy újra visszatérne-e, ha elmennék, mert azt nem volt ingerenciám kipróbálni, de valahogy biztos vagyok benne, hogy amíg nem csináljuk meg, amiért ide kellett jönnünk, addig marad az a bosszantó fájdalom, ha nem a városban tartózkodunk. ~Őslakos falkának? Elég… nagyképű, ha engem kérdezel. Persze, ha valóban a mieink telepedtek itt le végül, akkor még talán megértem, de közülük azért vajmi kevesen nevezhetőek valóban őslakosnak.~ Úgy tűnik, Unalaq már Őrzővel is találkozott, le vagyok némileg maradva. Azt hiszem, eddig túlságosan bosszantott, hogy a régen bejárt helyek nagy részén már valami ocsmány épület áll. Még szerencse, hogy a hegyeket nem tudták lerombolni. ~Két falkából egy? Remekül hangzik, mondhatom. Ide nekem a rozsdás bökőt, hogy ebből még nagy kavarodások lesznek. Meg kellene tudni, pontosan hogy zajlott ez az egész, mert az sem mindegy… Olyan nagy vérfürdő nem lehetett, mert akkor a szellemek is sokkal inkább fel lennének bolydulva.~ Jegyzem meg, pár pillanatra a távolba réved a tekintetem, bár nem látok semmit, egyszerűen csak elgondolkodom. Kezd zavarni, hogy ennyire kevés infóval rendelkezem, azt hiszem, ideje lesz néhány helyre beszivárogni, és hallgatózni. Nem mintha olyan korrekt dolog lenne, de szerintem ilyesmit tőle ne várjon el senki. Mindenki azt használja ki, amiben jó, én pedig, mint már említettem, a bújócskában vagyok a legjobb. ~Elég szomorú. Nem véletlen, hogy egyre ritkábban találok olyat, akit ingerenciám támadna beharapni. Nem tudom, te hogy vagy ezzel a kérdéssel…~ Az utolsó kölyköm majdnem pontosan egy évszázada lett beharapva, onnantól kezdve pedig valahogy senki sem ütötte meg a mércémet, bár tény, hogy ebből elég sok évet a farkasom nélkül töltöttem, eleinte boldogan, majd önmarcangolástól tépázva. Ez azonban jelenleg felettébb lényegtelen.
~ Amúgy sem hiszek a véletlenekben! ~ közöltem lényegre törően, és hiába voltam farkas alakban, mintha a szám sarka megrándult volna, akár egy mosoly előtt az embernél. Csak éppen ebben az állati formában nem voltam képes szabadjára engedve megmutatni Eskának a jókedvemet. Majd, talán amikor összefutunk emberként is, akkor lehet nagy ünneplés, meg egymás nyakába borulás. Azért azt sem utasítottam volna el, így sajnos nem voltak olyan kifejezőek a vonásaim, mint amelyekkel sikeresen érzékeltethettem egyetlen szó nélkül egy emberrel, hogy mekkora nyomorult, semmirekellő szardarab. Nem mintha most ezt szerettem volna, de a pozitív dolgok ilyenkor ugyanúgy nem mutatkozhattak meg olyan nyilvánvalóan. ~ Én sem vagyok az a mazochista alkat, de pár nap alatt valahogy teljesen hozzászoktam. Még szabályosan hiányzott, miután megérkeztem… ~ méláztam el egy kicsit, acélszürke tekintetem kíváncsian révedt a távolba. Attól még, hogy nem néztem közvetlenül a másik nőstényre, még mindig figyeltem rá és ő ezt bizonyára tudta is, hiszen tovább beszélt hozzám. Minden egyes szót hallottam, viszont csak jó fél perccel később tértem vissza újra hozzá. ~ Én nem tartom teljesen kizártnak. Végül is, ez az ősi földünk, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy tényleg maradtak itt, miután mi elmentünk ~ vélekedtem nagy bölcselkedően. ~ Igen! ~ folytattam közben a további információk csöpögtetését és azoknak a megvitatását. Úgy gondoltam, hogy amiket sikerült megtudnom, azokat talán nem ártott valakivel megosztanom, mármint Surán kívül természetesen. Mivel mással még nem találkoztam a mieink közül, így evidens volt, hogy Eksa lesz az a valaki. Ha ő is találkozik majd egyikünkkel, akkor tovább adhatja majd mindazt, amit tőlem tudott meg. Bizonyára helytállóak voltak az őrző férfi állításai ezzel az üggyel kapcsolatban, úgyhogy a kétely egyetlen kicsi szikrája sem lobbant bennem lángra. ~ Szerintem már most is azok lehetnek a háttérben, csak mi még egyelőre nem látunk addig ~ ezt kicsit sajnáltam, fel is sóhajtottam magamban. Nem szerettem, ha nem vagyok eléggé jól informált. Márpedig némi tájékoztatás azért még ránk fért volna, csak a konkrétumok kedvéért. ~ Nem tudhatjuk, hogy nem-e csak arra várnak, hogy mind itt legyünk, aztán kapjuk az áldást borítva szépen a nyakunkba ~ nemtetszésemet kifejezvén megráztam dús bundámat, mást nem tehettem jelenleg. Káromkodni azért nem kezdtem, mert én magamban már elfogadtam és feldolgoztam a hallottakat, na meg amúgy sem tartozott igazán a szokásiam közé. Csak úgy egy egészen kicsit, amikor tényleg olyan vészes volt a helyzet, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Még szerencse, hogy ez roppant ritka jelenség volt nálam újabban. ~ Felettem is sok év szállt már el anélkül, hogy bárkit is érdemesnek tartottam volna az ajándékomra. A legtöbb leszármazottunk ész nélkül herdálja el mindazt, amit szeretném hinni, hogy alapos megfontolás után kaptak ~ igen, muszáj volt ezt hinnem, különben azt jelentené, hogy én is rosszul választottam. Persze, biztosan volt rá példa, de ezekről egyelőre én még nem nagyon értesültem. Kivéve persze a feltámasztásom idején zajló féktelen életmódot, de az teljesen más lapra tartozott és különben is rég elintéztem már. Könnyedén és profin. ~ Fogalmam sincs, hogy fogjuk egymást újra elviselni, ha túlesik mindenki a kezdeti viszontlátás örömén… ~ szerintem az aggodalmam teljesen jogos volt és helytálló, hiszen amikor utoljára mind együtt voltunk, széthúzás lett a vége és veszekedések, sértődések.
~Én sem.~ Véletlenek nincsenek, én elég régóta úgy hiszem, hogy minden okkal történik velünk, s olykor tévesen abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy mi irányítjuk az életünket, de tulajdonképpen nem így van. Nem véletlen, hogy én általában csak sodródom, amolyan lesz, ami lesz jelleggel, mert egyszerűen máshogy szerintem nincs értelme, aztán csak próbálja meg valaki megmagyarázni, hogy rosszul gondolom. ~Hát, akkor lehet egyedül vagyok azzal, hogy én nem élveztem túlzottan, de azt hiszem, ezzel tudok együtt élni.~ A mókás él a hangomban jelezheti, hogy emberi alakomban mosolyognék, így azonban max vicsorogni tudok, és eme bizalomgerjesztőnek aligha nevezhető gesztust most kihagynám. Nem tudom, talán tényleg lehet, hogy itt élnek az utódaink, de nagyon sok idő eltelt már, sok családfa kihalhatott már, persze, az is lehet, hogy nem, épp annyi az esély rá, de ilyen téren én nem voltam túl optimista. A hóval szórakoztam továbbra is, mostanra pedig eldöntöttem, hogy meg fogom látogatni azt a szállodát is, és kicsit körülnézek, hátha több lényegi információ birtokába kerülhetek. Lesz programom az elkövetkezendő napokra, az egyszer biztos. ~Lehet, érdemes lenne beépülni…~ Jegyzem meg, és az is lehet, hogy megteszem majd, de egyelőre még maradok egy kicsit nyugiban, ha mindenki magányos farkasnak hisz, akkor úgyis lesz majd belőle bonyodalom hamarosan. Legalábbis úgy lenne a normális, ha már van egy falka a városban, nemde? ~Szerintem is itt kell lennie mindenkinek, hogy kiderüljön, miért izzott fel a tetoválás. Csak győzzük kivárni. Na jó, nem mondom, hogy nem tudom elfoglalni magam, de azt jó lenne tudni, mennyire érezzem otthon magam.~ Ebben persze már most sem volt hiba, de én nem szerettem a semmittevést, kellett valamit csinálnom mindig, és a körülszaglászás izgalmas, az tény, de nem fog lekötni a nap mind a 24 órájára. ~Igen… nem is értem néha, hogy valakiből mi alapján lett farkas, vajon tényleg megláttak benne valamit, vagy csak olyan bökjünk valakire, mert kölykünk még úgysem volt jelleggel harapnak be embereket. Mindenesetre, ezért nem aggódom, hogy valaha ki fog halni a vérvonalam… gondoskodnak róla, hogy esélytelen legyen a dolog.~ Kicsit azért morgok, mert nem tetszik igazán ez a helyzet nekem, de hát, nem állhatok ott minden kölyköm kölykének a kölyke felett, hogy nana, ezt azért talán mégsem kéne. Ha lehetőségem lenne rá, megtenném, isten bizony, de így kénytelen vagyok elviselni csöndben, aztán néha gondoskodni az elfajult helyzeteket illetően. ~Kicsit korán aggódsz szerintem. Azért, pár évtizednek csak el kellene telnie nyugiban, ha már ilyen rég nem láttuk egymást.~ Lehet, hogy én meg túlságosan optimista voltam, nem tudom, de szerintem azért csak nem lesz rögtön probléma… vagy csak nagyon félvállról veszem a helyzetet. Mindenesetre, ez engem most nem érdekelt, majd foglalkozom a dologgal akkor, ha itt lesz az ideje.
Ha tudom, akkor elnevettem volna magamat, de így csak valami dünnyögős morgásféle lett belőle, amin azért hallatszott, hogy cseppet sem fenyegető. Annyira sok dolog járt most tényleg az eszemben, főleg így, hogy immár két másik Elsőhöz is volt szerencsém, hogy egyszerűen képtelen voltam hosszasan koncentrálni, pedig nem volt szokásom. Nagyon érdekeltek volna a válaszok a kérdéseimre, de úgy látszik, hogy az még odébb volt. ~ Igen, ez valószínűleg nem lenne rossz ötlet, bár előbb én szívem szerint azt szeretném tudni, hogy mi lenne a feladatunk itt egészen pontosan… ~ osztottam meg Eskával is a saját véleményemet ezzel kapcsolatban. Egyébként teljesen könnyen meg lehetett volna oldani, hogy néhányan beépüljünk, és belülről lássuk a helyzetet, de tisztázni kellett előtte még egy s mást. Példának okáért azt, hogy miért lettünk iderendelve mindannyian. Közben egyre biztosabb lettem abban, hogy tényleg nem csak hárman leszünk, hanem érkezik az egész csapat. Voltak olyanok, akiket szívesen láttam volna már, és olyanok is akadtak, akiknek a viszontlátásuktól egy egészen kicsit azért tartottam még. ~ Nekem sem ártana, mert megvolt az életem és magam mögött hagytam csapot-papot, mielőtt idejöttem. Jó lenne, ha én is tudnék tervezni, hogy az ottani dolgaimat akkor innen intézzem tovább… ~ azt már hozzá sem tettem, hogy máris hiányoztak a várak és a mindenütt zöldellő dombok. Szerettem ezt a helyet, nem is akartam ezt tagadni, de attól még megszerettem legalább annyira Skóciát is az utóbbi legalább nyolc évtizedben. ~ Nekem mostanság inkább az utóbbi variációhoz volt szerencsém ~ mondtam kissé kelletlenül, arra vonatkozóan, hogy miként választották ki a következő generáció kölykeit. ~ Sokszor vagy könyörületből, vagy pedig azért, mert miért is ne? Sőt, olyannal is találkoztam, hogy bosszúból! ~ itt halk, nemtetszésemet kifejezni hivatott morgást hallattam. ~ Többé már nem az a fontos, hogy valakiből tisztességes, erős farkas legyen. Sokszor vagy az emberi érzékenység dönt, vagy a düh és a nemtörődömség. A kíváncsiság… ~ holott régen pontosan arra tanítottuk a mieinket – legalábbis én egészen biztos -, hogy jól fontolják meg a választást és csak olyat harapjanak be, aki arra méltó. Aki hasznos tagja lesz majd később a társadalomnak, ám manapság nem volt már efféle szelektálás, inkább ész nélküli hirtelen döntések. ~ Kitudja… ~ mondtam végül csupán ennyit. ~ Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy kinek hogyan alakultak a dolgai. Te honnan is érkeztél most? ~ érdeklődtem kíváncsian, mivel erre nem derült fény, csak annyit mondott nekem, hogy nem volt olyan messze. Ez akármit magában foglalhatott, ha már itt tartunk.
~Én is, de ha a többiek lassabbak, mint egy reumás csiga, akkor hosszabb távra kell berendezkednünk. Az meg úgyis köztudott, hogy képtelen vagyok megülni a hátsómon.~ Csoda, ha két percig egy helyben voltam. Mint például most, bár közben folyamatosan járnak a mancsaim, vagy a farkam, meg fülelek is, de amúgy viszonylag nyugisan feküdtem. Talán a hely szellemének volt köszönhető. Az biztos, hogy be fogok lógni mindkét falka területére, azaz, most már egyben vannak, de attól még talán nem szűntek meg az eddigi érdekeltségeik, kiürülne a fél város nagyjából. ~Érthető.~ Bólintottam, mert az még ment farkasként is. Nekem szerencsére csak élnem kellett azzal, ami az ölembe hullott az új testem által. Egészen kellemes volt a felismerés, mikor rájöttem, hogy az őrző csajszi művészeti szakon tanult, meglehetősen kreatív, pörgős és némileg szeles teremtés. Passzolt hozzám, így egészen hamar otthon éreztem magam a testében. ~Bosszúból? Érdekes elgondolás… elég szánalmas, ha valaki úgy gondolja, ez a lét az istencsapása lenne bárkinek, hogy bosszút lehet vele állni.~ Morogtam, elég dühös lettem, bár hasonlót én is műveltem, de nem a beharapotton álltam bosszút vele, hanem olyanokon, akik ártottak nekem. A kölykeimnek sosem volt rossz dolga mellettem, bár tény, hogy sok egyiknek se jutott belőlem. ~Ostobák, felelőtlenek, fiatalok… áhhh… ne is beszéljünk róla, mert még a végén ideges leszek.~ Jah, hogy már az vagyok? Ennél megy nekem sokkal durvábban is kérem, ezernyi árnyalata van minden érzelemnek, tudom, mert épp eleget tapasztaltam vagy játszottam már el hozzá. Eleinte én sem válogattam, de ahogy teltek az évek, egyre módszeresebb és válogatósabb lettem, s senki nem lett a kölyköm, ha nem ment át próbáim egyikén. ~Na, arra én is.~ A kíváncsiság a kezdetektől fogva elkísért, ha nem lenne részem, talán sok minden nagyon másként alakul, s bár egy részem bánja a nem oly rég történteket, de a többi tisztában van vele, hogy meg kellett történnie. ~Londonból, ott kaptam új testet, előtte egyébként Dublinban éltem.~ Éltem… aha, pár évig, amíg a lányom meg nem halt. Azután pedig inkább csak egy szellem voltam. ~Na és te? Hol van az a nagyon messze?~ Kérdeztem én is, mert hozzá hasonlóan engem is érdekelt, kivel mi esett meg, bár vélhetőleg úgyis csak részinformációink lesznek egymásról világ életünkben, de nem is baj, egyébként is képtelenség lenne több mint nyolcszáz évet hitelesen elmesélni.
~ Én a magam részéről egyébként is úgy készültem, hogy pár hónapot itt maradok, de ha évek kellenek majd hozzá, akkor fel kell adnom az előző életemet… ~ kicsit elhúztam a számat, bár ez így farkasként nem valószínű, hogy látszott. Inkább csak valami torz vicsorításnak lehetett volna nevezni maximum, de azt is csak nagyon jó indulattal. Egyedül ezt nem szerettem farkas alakban, hogy nem volt lehetőségünk mimikát használni, pedig az olykor kifejezőbb volt, mint bármilyen ékesszóló szavak. ~ Igen, én sajnos találkoztam már ilyennel is. Hát szerintem mondanom sem kell, hogy nekem is mi volt róla a véleményem! ~ még mindig morgolódtam egy kicsit, bár már csak alig hallhatóan. Azt viszont így is sikerült kikövetkeztetnem, hogy Eskát ugyanannyira felháborította és dühítette ez az elképzelés, mint amennyire engem. ~ Én elhiszem, hogy vannak olyanok, akiknek ez nem való és átokként élik meg, viszont úgy vagyok vele, hogy azok nem is érdemlik meg ezt az életet, ha nem látják a szépségét ~ tettem még hozzá. Ha már itt tartunk, szerintem azok sem voltak méltóak erre a megtiszteltetésre, akit szánalomból haraptak meg. Azért, hogy megmentsék a bajban lévőt. Én mindig erős harcosokat kerestem, később pedig olyanokat, akikben egyszerűen csak megláttam a lehetőséget. ~ Megértelek, és nem mondom, hogy nem ér ennyit, de most akkor sem tudunk tenni ellene. Egyelőre. Itt talán most lehetőségünk lesz arra, hogy valamit megjavítsunk, ami elromlott! ~ én azért próbáltam egy kicsit bizakodó lenni az itteni ügyekkel kapcsolatban, pedig igazából még azt sem tudtuk pontosan, hogy mi lenne a feladatunk, amiért ide kellett jönnünk, néhányunknak a világ túlsó végéből is. Biztos vagyok benne, hogy megvolt a nagyon is érthető és jó oka, csak éppen az nem tetszett, hogy én még mindig nem tudtam, hogy mi volna az alapos indok. ~ Komolyan? ~ kérdeztem vissza egy egészen kicsit meglepetten. ~ Azt hittem, hogy valahonnan az Államokból. Akkor egyszerűen csak gyorsabban el tudtál szabadulni, mint én. Egyébként Skóciából repültem ide ~ tettem hozzá, mert beszélni ugyan beszéltem, de a választ egészen a végéig halogattam. ~ Milyen furcsa, hogy talán te voltál hozzám a legközelebb mindenki közül és mégsem találkoztunk… ~ egy kicsit sajnáltam azért, mert biztosan jó lett volna már hamarabb megejteni ezt a mai esti beszélgetést, de már így alakult. A lényeg szerintem az, hogy most itt voltunk, bármennyi időbe telt is a viszontlátás. ~ Londonban csak a kilencszázas évek elején éltem huzamosabb ideig, vezettem egy kisebb mozgalmat ~ mondtam szerénykedve, habár elég nagy hatással volt ez az egész világra annak idején, már ami a nők jogait illeti.
~Annyit én is maradok, de nekem tulajdonképpen mindegy. Nem vár vissza senki, szóval akár maradhatnék tovább is.~ Ahogy ezt kijelentem, el is határozom, hogy keresek majd magamnak egy lakást. Vagy bérelek valakinél egy szobát, az viccesebb. Még akkor is, ha esetleg ember lenne az illető. Szerettem a társaságot, a magányt meg nagyon nem, viszont egy Hotelben nem fogok lakni, mert nem vagyok milliárdos, hogy úgy szórjam a pénzt, ahogy nem szégyellem. Nem mondom, hogy nincs mit a tejbe aprítanom, de jelenleg vezeklek, és a csak szerényen elvet vallom. Majd ha úgy érzem, megbűnhődtem a tetteimért, esetleg veszek magamnak egy szép házikót, és eléldegélek nagy vidáman. Egyelőre azonban erről szó sem lehetett. ~Nyilván mi sem vagyunk tévedhetetlenek, és olykor melléfogunk. Nem mindenki képes értékelni ezt az életet, hiába tűnik rátermettnek.~ Nekem is volt olyan kölyköm, aki nagyon sokáig átokként gondolt erre az egészre, de idővel megváltozott. A többség képes elfogadni, és meglátni a szépségét előbb-utóbb, mert egyszerűen felülemelkedik bennük a farkas élni akarása, életszeretet, és nem képesek másként reagálni. A bajban lévővel mondjuk én nem értettem egyet, bár tény, hogy emellett kellet még valami plusz, ami végül cselekvésre késztetett, az nem volt elég, hogy az illető meg fog halni. Ha nem akart küzdeni, és feladta, én sem segítettem, de amikor a kislány már az ablakon is kiugrik a testét marni kezdő tűz elől, akkor már úgy gondolom, van értelme. ~Talán…~ Nyugodtam bele, bár közel sem voltam benne biztos, hogy generációk hibáit helyre lehet hozni. Egy kölyök elsősorban a Teremtőjétől tanul, a rossz példa pedig ragadós. ~Mondom, két hónapja kaptam új testet, egyelőre még csak szokom, nem folytam bele semmibe sem, így nem is kellett maradnom, hamar el tudtam szabadulni.~ Nagyjából a repjegy foglalás tartott a legtovább, de én mindig is ilyen hirtelen személyiség voltam, valamit vagy azonnal csinálok, vagy soha. Az holt biztos, hogy én vagyok a végletek farkasa. ~Komoly? Elég sokáig Nagy-Britanniában voltam, előtte egyébként Dublinban éltem.~ Most rajtam a sor, hogy kicsit csodálkozzak. Ha tudtam volna, megkeresem jóval előbb, bár tény, hogy az elmúlt hatvanhárom év számomra nem volt épp fáklyásmenet, és nem is feltétlenül örültem volna, ha találkozok bármelyik másik vérvonal alapítóval. Meg aztán, a farkasom sem volt a részem sokáig, amiért arra az időre süketté és vakká váltam a farkasok irányába. ~Én Londonban majdnem negyed évezredet leéltem, de akkor pont Párizs volt az otthonom.~ Nem tudom, milyen mozgalmat, lenne egy két ötletem, de a kisebb jelző egy hangyányit azért bekavar, így hát inkább kérdezek, minthogy feltételezésekbe bonyolódjak. ~Na és melyiket?~ Feltételezéseim szerint úgyis szívesen beszél a témáról, különben nem említette volna meg a dolgot. Én nem említem Williamet, rég nem vettem a számra a nevét, még ma is bánom egy kicsit, hogy nem tettem a kölykömmé, de hinni akarom, hogy jól döntöttem, és a világ gazdagabb lett általa, ő pedig nem élt annyit, hogy megkopjon briliáns lénye.
~ Gondolom, akkor te is szeretnéd kiélvezni azt, hogy újra itt lehetünk. Vagy esetleg jártál itt azóta, hogy elmentünk? ~ érdeklődtem kíváncsian, hiszen erről nem esett szó, én meg szerettem volna megtudni. Lehet, hogy csak én voltam ennyire makacs, hogy távol tartottam magam annak ellenére is, hogy igazából nagyon szerettem volna visszajönni már jó ideje. Én azonban állandó jelleggel találtam valami kifogást vagy problémát, amit sürgősen meg kellett oldanom, mindig volt valami, ami fontosabb volt egy utazásnál vissza az ősi földre. Most mégis itt vagyok, és csak ilyenkor világosodik meg az ember, hogy milyen régóta meg kellett volna tennie valamit. ~ Igen, ez igaz… ~ értettem egyet abban, hogy nem mindenki értékelte ezt az életet. Nem hibáztattam őket, bár tény, hogy meg sem tudtam érteni az efféle hozzáállást. Számomra annyira magától értetődő volt az, hogy együtt tudtam élni a bennem lévő farkassal, hogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy másoknak ez miért okoz akkora nehézségeket. Persze, mindennek megvan ám az oka, csak nehéz volt nekem elfogadni, hogy egy ajándékot elherdáljanak, vagy netán elutasítsanak. Biztosan voltak olyanok a világon, akik inkább visszasírták a régi életüket, minthogy az újat éljék meg, maximálisan kihasználva a lehetőségeiket. Ha ilyennel találkoztam volna, valószínűleg gondolkodás nélkül vettem volna el tőle a farkasát. Igaz, hogy nem érdemelte volna meg, hogy teljesítse bárki is a kívánságát, azonban arra sem volt méltó, hogy ilyet birtokoljon. Úgyis mindig akkor jövünk rá, hogy milyen fontos volt valami nekünk, amikor már elveszítettük azt. Éreztem, hogy nem igazán értett velem egyet abban, hogy megjavíthatunk bármit is, én azonban mégis szerettem volna hinni ebben. Néha nagyon bizakodóvá tudtam ám válni, ha éppen olyan volt a helyzetem, vagy a kedvem. Sajnos sokszor kedvfüggő volt nálam az ilyesmi, és én is tisztában voltam azzal, hogy ez mennyire nem jó dolog. ~ Azért Skóciától az sincs olyan messze ~ állapítottam meg roppant elmésen, miközben ásítottam egyet hosszan, aztán visszafeküdtem és fejemet a hideg hóra simítottam. ~ Néhányszor egyébként megfordultam ott is, de leginkább csak átutazóban voltam, nem hosszútávon ~ tettem még hozzá. Mindenesetre sajnáltam, hogy nem sikerült ott összefutnunk. Mivel nem tudtam, hogy nem élt a farkasával, ezért furcsállottam is, hogy nem keresztezték egymást az útjaink. Így azonban sehogyan sem tudtuk volna egymásról, hogy mi vagyunk azok, hiába találkoztunk volna össze. ~ Nem sokat voltam a franciáknál ~ jelentettem ki könnyedén, és ha képes lettem volna rá, akkor a kérdése hallatán biztosan elmosolyodok. ~ A feministát! ~ válaszoltam nem kevés büszkeséggel a hangomban. ~ Miután feltámasztottak, megtudtam, hogy a testem eredeti gazdája próbálkozott ilyesmikkel, de én voltam az, aki végül elértem, amiről ő álmodozott ~ mivel gondolom érezte, hogy mikor haltam meg, így magától értetődően meséltem a feltámadásról is. Arról nem volt tudomásom, hogy ő is meghalt volna valamikor.
~Nem, nem jártam, bár magam sem értem, miért, mert akartam, de valahogy… sosem sikerült összehozni. Amerikában is rég jártam, inkább Európában mozgolódtam.~ Én mindig is úgy voltam vele, hogy tudni fogom, ha újra haza kell térnem, addig pedig élem az életem, teszem a dolgom, és majd lesz valahogy. Lám, igazam lett, mert most itt vagyok, s nem pusztán azért, hogy letűnt korok felett keseregjek, nosztalgiázva, siratva valamit, ami már sosem térhet vissza. ~Nem is állítottam, hogy messze lenne.~ A hangomból csengő derű vélhetőleg fémjelezte, hogy emberi alakomban itt helye volna egy kacsintásnak. Nyilván nem célom, hogy okosabb legyek nála, mert az ilyesmi engem velük kapcsolatban sosem érdekelt. Elég volt nekem egy valami, amiben én vagyok a leg, és miután megtaláltam, már nem éreztem többé kevesebbnek magam a többieknek. S ez így volt jól, nem kellett többet firtatni a dolgokat. ~Én sem voltam olyan sokáig… már ha hat évtizedet lehet kevésnek nevezni, de azt hiszem, a mi korunkhoz mérve mondhatom, hogy nem sok.~ Nem volt sok, de annál fájdalmasabb, ez azonban egy másik történet, amihez minimum egy üveg ütős rövid, és hat liter fagyi dukál, meg mondjuk egy kandalló. Na, én ezekből jelen pillanatban egyikkel sem rendelkeztem, úgyhogy nem fogok belemenni. Nem is akartam róla beszélni, maradnék a hasonlóan fontos, ám mérsékelten kellemetlen témáknál. ~Ohh, én imádom a franciákat. Olyan kis cukik, és leleményesek, nem véletlen, hogy ott haraptam be a legtöbb kölykömet. Illettek hozzám.~ Világ életemben a legkedvesebb emlékeim közt lesz helye a Mona Lisa gyakori ellopatásának, ez kétségtelen, de ez is olyan dolog, amiről senki sem tud, mert tudom én diszkréten intézni a dolgaimat, ha akarom. ~Minek is kérdeztem…~ A hangom nevető éle egyértelműen jelzi, hogy vigyorgom, már belül, farkasként nehéz is volt. Na, ez pont olyasmi, ami tökéletesen rávall. Büszke is lehet rá, ez tény és való, sok nő a földön hálával tartozik neki, én igazából nem zavartattam magam addig sem túlzottan, de hát, nem mindenki hozzánk hasonló korú vérfarkas, akinek megvannak a maga eszközei arra, hogy felülemelkedjen ezeken a problémákon. ~Tényleg… ezt... meg is akartam kérdezni. Milyen volt meghalni? Én sosem kerültem a közelébe. Illetve, ez most azt is jelenti, hogy tulajdonképpen mi nem halhatunk meg úgy igazán soha, mert bármikor jöhet valaki, aki feltámaszt minket?~ Nem mondom, hogy meg akartam tapasztalni, de azt sem, hogy egyszer majd nem akarom jobb létre szenderülni, és befejezni a pályafutásomat a földön. Nagyon is előfordulhat, hogy eljön az az idő, amikor szívesebben adnám be a kulcsot.
~ Igen, én is ~ teljes mértékben megértettem őt, mert azok alapján, amit elmondott, hasonlóan gondolkodhatott a dologgal kapcsolatban, mint én. Én is régóta szerettem volna visszajönni ide, mégsem jött össze. Még Amerikában is csak amolyan átutazóban voltam, nem azért, hogy hazatérjek. Nem mintha nekem ez nem lett volna megfelelő, de néha kicsit kellemetlenül éreztem magam miatta, mintha csak elárultam volna a szülőhelyemet, amiért nem jöttem vissza soha. Mintha hátat fordítottam volna neki, pedig mindig ott élt bennem, csak nem éreztem magam elég felkészültnek arra, hogy visszatérjek. Innentől azonban nem odázhattam tovább az utazást, és ez talán jól is volt így. ~ Én azért annál jóval kevesebbet… ~ a hangom nekem is nevetős volt, de abban egyetértettem vele, hogy a mi életünkben néhány évtized tényleg nem számított sok időnek egyáltalán. Még a századok is olyan hamar elszálltak felettem, hogy időnként csak kapkodtam a fejemet és nem voltam képes felfogni, hogy milyen sokat változott a világ, mióta testet cseréltem. Rendszerint kétszáz évet nem voltam egyetlen alakomban sem, így én ehhez mértem mindent. A változásoktól kezdve a fontosabb eseményekig. ~ Ó, szóval a vérvonalad tagjai jelentős számban vannak ott ~ nyugtáztam a hallottakat, még kicsit bólintottam is hozzá. Nekem a világon össze-vissza akadtak mindenfelé, ahogyan átszeltem azt a sok országot, mire eljutottam Japánba. Mondjuk a mediterrán részeken nem igazán mozgolódtam, de azt gyanítottam, hogy még így is sikerült eljutnia oda néhány leszármazottamnak, és én ezt egyáltalán nem is bántam. Büszke voltam rájuk, ahogyan arra is, hogy egyre több utódom lett. Kivéve természetesen a bajkeverőket, azoktól legszívesebben elvettem volna a farkasukat, mert nem voltak rá méltóak. Mindenkit azonban nem kereshettem meg, hogy tisztítótűzként járjam végig az egész világot, büntetéseket osztogatva egyesek múltbéli hibái miatt. A kérdése igazából nem ért váratlanul, mégis valahol egy kicsit meglepett. Ez azt jelentette, hogy még akkor sem halt meg, amikor én nem voltam az élők között. Kíváncsi voltam arra én is, hogy azok, akik nem tapasztalták meg az elmúlást, vajon mennyit tudhatnak erről és miként állhatnak hozzá a kérdéshez. Vajon félik még a halált? Vagy úgy élnek, hogy teljesen mindegy, hiszen mi is itt vagyunk ismét? ~ Gyors ~ mondtam kapásból, mert az én halálom bekövetkezése tényleg az volt, csak előtte a procedúra volt fájdalmas és módfelett nehéz. ~ Őszintén szólva, fogalmam sincs ~ vallottam be neki, és halkan szusszantam egy nagyobbat, ami emberként egészen biztos, hogy egy sóhaj lett volna. ~ Nézd, én a magam részéről elfogadtam, amikor meghaltam. Tudtam, hogy mit vállalok, én választottam azt a sorsot akkor, és kész voltam arra, hogy vége legyen mindennek, mert akkor úgy éreztem, hogy tevékeny életet éltem és maradandót hagytam magam után ~ magyaráztam, bár azt nem mondanám, hogy nagy lelkesen. Inkább csak türelmesen, kifejtve a véleményemet. ~ Fogalmam sincs, hogy mi van az után, hogy meghalunk. Azt sem tudom, hogy ez bárkivel megtörténik-e, vagy csak bizonyos esetekben kapjuk meg a második esély kiváltságát ~ vontam volna meg a vállaimat, ha tudom. ~ Nem hiszem, hogy bármikor feltámaszthatnak, ha meghaltál. Majdnem két évszázadon át én is a szellemvilágban voltam, aztán az a döntés született, hogy visszatérhetek. Surával is ugyanez volt a helyzet, de ha valahol nincs ránk égető szükség, akkor nem hiszem, hogy ilyen egyszerűen megy. Biztos, hogy meg tudunk halni, csupán az nem biztos, hogy az állapot végleges marad ~ a hangomon érezhette, hogy most elmosolyodnék. Hiszen a halálom éppen olyan volt, mint másé, egyszerűen csak nem szólt örökre. Megtapasztalni viszont ugyanolyan, mint másoknak.
Akaratlanul is eszembe jut a családom, már az egykori, hazugság volt az egész a részemről, de azt mindvégig tudták a szellemek is, hogy nekem erre szükségem van, mert nem kísérthet tovább a múltam. Fel kell szabadulnom, bármilyen áron. Mégis… amíg tartott, azt hiszem, boldog voltam, és ez a legszomorúbb az egészben. Nagyon rövid ideig tartott, számomra csupán egy pillanat volt, és mégis tönkrementem bele. Mégsem kezdem el mesélni, mert nem voltam büszke a dologra, pedig ha valaki, hát Unalaq tudja, milyen elveszíteni egy gyermeket. A saját véred… de nekem nincs jogom emiatt keseregni, mert tudtam, mit vállalok. Ettől még sosem fájt kevésbé, de tisztában vagyok vele, mennyire visszatetsző lenne a dolog. ~Igen, vannak egy páran. Meg Angliában is sok falkát tömtem meg velük, persze, sok helyen volt hosszabb, rövidebb ideig, de ezek voltak azok a helyek, ahol tényleg sokáig éltem.~ Az meg már egészen más kérdés, hogy a kölykeim végül merre vándoroltak el idővel, mert ha kicsit is kaptak az én nyughatatlan, örökmozgó természetemből, akkor sokáig nem volt maradásuk egy helyen. Nem mindenkit találtam meg, mikor visszatértem oda, ahol beharaptam őket, de emlékszem rájuk. Azt is tudom, kiket ragadott már magával a halál, minden egyes kölyköm elvesztése az ezüst fájdalmával kísérve mar a szívembe, belőlem lettek, s mindig is úgy éreztem, hogy rajtam kívül másnak nincs joga elvenni tőlük az életet. Figyelmesen hallgatom, egy pillanatra talán megbánom, hogy megkérdeztem, de úgy vagyok vele, hogy Unalaq mindig is rendkívül erős nő volt, kétlem, hogy van olyan, amitől valóban összeroppanna. Most él, így az egykori halála már talán nem olyan fájdalmas. Ha pedig mégis, hát nem fogom nagyon firtatni, meg aztán, ha nem akar róla beszélni, úgysem fog. ~Szóval nem emlékszel semmire… Mennyi ideig voltál halott?~ Oké, ez kicsit azért morbid, bár a mi világunkban talán annyira nem meglepő, ettől függetlenül fura ilyet kérdezni. Pillanatokon belül meg is kapom a választ, így a kérdésem okafogyottá válik. Azt tudom, hogy jó páran meghaltak közülünk az évszázadok során, de én valahogy sosem kerültem ilyen téren veszélybe, nyilván azért sem, mert ha gond van, én bárkinél könnyebben párolgok el, mintha sosem lettem volna ott. ~Ez valahol nem túl bíztató… mármint, egyszer biztos eljutunk majd oda, hogy elég, és jó lenne tényleg nyugovóra térni. Közben meg lehetséges, hogy ez sosem valósulhat meg. Én sokszor gondolok arra, hogy talán ez a 820 év már elég volt, különösen akkor, amikor még csak eszembe sem jut, hogy újabb kölyköm legyen, mert egyszerűen senki sem elég jó… A csalódottság rossz tanácsadó, de néha úgy érzem, elfáradtam.~ Ejtettem mancsaimra a fejem, és tőlem szokatlan módon meg sem mozdultam, ennél ékesebben semmi sem beszélhetett volna arról, hogy komolyan beszélek.
~ Akkor biztosan találkoztam már néhánnyal, még ha nem is mindig voltam tudatában annak, hogy hozzád tartoznak ~ sajnos nem mindig érdekeltek annyira az adott területen élők, hogy tüzetesebben is megismerjem őket. Nem azért, mert túl felületes vagyok, hanem sokkal inkább azért, mert csupán átutazóban voltam egy-egy helyen, így nem láttam sok értelmét. Az enyéim rendben voltak, akkor azzal én máris elégedett voltam. Csak akkor léptem rendszerint közbe, ha velük volt a nagyobb baj, bár mások sorsáért is felelősnek éreztem magam időnként, nem csak azokért, akik az én vérvonalam tagjainak sorát erősítették. Mivel közben áttértünk a kicsit talán kellemetlennek nevezhető témára – számomra egyébként nem volt az-, én sem nagyon vigyorogtam még magamban sem sokat. Megválaszoltam a kérdéseit szívesen és próbáltam átadni azt a tudást, ami nekem ezzel kapcsolatban a rendelkezésemre állt. Sajnos mondanom sem kell szerintem, hogy ez nem volt olyan sok, de legalább ennyit már tőlem is megtudhatott, és ha esetleg lesz olyan, aki több információval tud majd szolgálni neki ezzel kapcsolatban a többiek közül, hát akkor majd kiegészítheti az illető mindazt, ami az én tapasztalataim közé tartozott. ~ Megértelek, Eska… ~ mondtam halkan, miközben szusszantam egy nagyot és én is a lábaimon nyugtattam a fejemet. ~ Néha én is fáradtnak érzem magam, bár a kis pihenőm után úgy éreztem, hogy megint van mit tennem és van értelme az életemnek. Azóta leginkább csak magamat szórakoztatom azzal, amivel foglalkozom, de talán pont itt volt az ideje annak, hogy egy kicsit lazítsak és ne mindig szervezkedjek és a többiekre figyeljek ~ lehet, hogy nem így volt, de én akkor is így éltem meg. Én is sokszor úgy éreztem, hogy belefáradtam már ebbe az egészbe, ugyanakkor mégis ott volt az is, hogy megbecsültem a kapott lehetőséget, és ha már újra itt lehettem, akkor élni is akartam vele, nem vágyni a halált, mint valami akaratgyenge. Az ajándékot nem utasítjuk el, mint már olyan sokszor mondogattam másoknak, mégpedig az újrakezdés mi volt, ha nem éppen az? ~ Én sem találok már olyanokat újabban, akik megérdemelnék azt, hogy figyelmet szenteljek nekik, és ez mélységesen szomorúvá tesz. Míg én próbálok jót tenni, addig az egész világ mintha elromlana körülöttem… ~ annyira nyilván nem lehetett megfogalmazni ezt sem, de próbálkoztam. Tényleg megromlottak az emberek is, mint a gyümölcs. Belül máris rohadtak voltak, mert az új életet is elrontották a szülők a rossz neveléssel és még kitudja, hogy mivel. Hatalmas sajnálat és csalódottság volt a szívemben miattuk, de nem befolyásolhattunk mindent, igaz? Pedig néha azt kívántam, hogy bárcsak megtehetnénk. Lehet, hogy imáim pont most fognak meghallgattatásra találni, és ha nem is javíthatunk meg mindent, de talán ezt a helyzetet, ami itt kialakult a mi földünkön, még helyrehozhatjuk.
~Biztosan, és ez fordítva is igaz.~ Nem mindig érdekelt, hogy kinek a vérvonalába tartozik valaki, maximum akkor, ha túlságosan is rossz úton járt, de sosem ön bíráskodtam mások leszármazottai felett, nem éreztem volna jogosnak. Az enyémeket eleve nehezebb felismerni, már ha jól használják az örökségemet, de nyilván nincs arra kapacitásom, hogy mindenkit ellenőrizgessek. Szóval, az ő dolguk, hogyan élnek vele, vagy hogyan nem. S aztán már süppedtem is bele a kellemetlenség mocsarába. Nem is tudom, minek kérdezek néha ilyen gyökérségeket, hogy aztán nekem is eszembe jussanak róla ilyen melankólikus dolgok. Tipikusan Eska. Szerintem egy elefánt a porcelánboltban is kevésbé tróger nálam. Már ha érzelmi kérdésekről van szó. Mondjuk, esetemben ezen nem nagyon lehet csodálkozni, valahogy nem vagyok a mesterük, azaz, bekamuzok bárkinek bármit, de hogy valóban érezzem, az már egészen más tészta. Így hát, joggal nevezhetne bárki empátia nullának, mert nem szokásom túlságosan körültekintően viselkedni ezen a téren. ~Valahogy nehezemre esik elképzelni téged lazítani mondjuk két percnél tovább.~ Ezt nem sértésnek szánom, távol álljon tőlem, hogy bármelyik másik vérvonal alapítót sértegetni próbáljam, egyszerűen csak ő nem pont az a típus a szememben, aki ilyesmit csinálna. Ez inkább rám vall, én szoktam is, igazából, az egész életem, eltekintve a legutóbbi porhüvelyemtől persze, egy nagy lazítás, mert én mindig mindenben megtaláltam a magam szórakozását, és nem voltam hajlandó engedni a rám telepedni vágyó múltamnak. Mondjuk, ez is kamu, mert ha nem hagytam volna, nem kellett volna szülnöm egy gyermeket, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy valódi-e az átok. Még magamat is remekül be tudom csapni olykor. Egyszerűbb úgy. ~Én most… nem látom értelmét, csak úgy vagyok. Épp ezért reménykedem abban, hogy itt tényleg szükség lesz ránk, és nem csak a szellemek játszadoznak velünk. Bár mivel ilyen még nem fordult elő, mármint hogy egyszerre többünknek, esetleg mindenkinek felizzik a tetoválása, gyanítom, nem viccelnek.~ Ugyanakkor, sosem lettem volna képes hajszolni a halált, mert valahogy túlságosan erős volt bennem az életigenlés, egyszerűen még csak meg sem fordult soha a fejemben. Az viszont tény, hogy ha jönne a kaszás, akkor lepacsiznék vele, és mondanám, hogy oké öreg, most már elvihetsz, de akkor tarts is lenne a pokolban… ~Régen valahogy minden annyival egyszerűbbnek és jobbnak tűnt. Vagy csak az emlékek szépítik meg a múltat… fogalmam sincs. Jó lenne néha megtalálni a gyémántot a sok széndarab között. Néha mondjuk úgy gondolom, hogy csak túlságosan nagyok az elvárásaim, de erről mindig hamar lebeszélnem magam.~ Ezzel én részemről el is engedtem a témát, mert inkább örültem annak, hogy újra látom Unalaqot, minthogy keseregjek azon, hogy mennyire el van cseszve a világ, amiben élünk. ~Olyan hihetetlen, mármint, nem tudom, te hogy vagy vele, de én valahogy úgy érzem, mintha csak tegnap váltunk volna el, és ugyanúgy viselkedek veled, mint akkor, és persze be nem áll a pofám, meg minden, pedig közben évszázadok teltek el…~ Már rám sem lehet azt mondani, hogy sokkal fiatalabb vagyok a többségnél, mert ez a pár év ilyen magasságokban már igazán nem számít.
~ Mert nem is vagyok rá képes ~ hangom nevetősen csengett, számon némi jókedvű morgás szökött ki. Tényleg képtelen voltam lazítani, pedig a jelenlegi testemben minden adott lett volna hozzá. Pénz, társadalmi státusz, személyzet, mégis mindig csinálnom kellett valamit, amivel elfoglalhattam magam. Ha két perc szabadidőm volt, máris unatkozni kezdtem jóformán. Olyannyira túlterheltem néha magamat, hogy éppen ezért volt szükségem egy személyi asszisztensre, aki amúgy mindig remek munkát végzett, ehhez kétség sem férhetett. Pontosan ezért állt még az alkalmazásomban a mai napig. ~ Szerintem sem ~ vélekedtem én is a dologgal kapcsolatban. ~ Még sohasem volt erre példa, ha jól tudom. Kivéve, ha esetleg az alatt az idő alatt történt, amíg én halott voltam, de akkor nyilván újra feléledtem volna egyből, ha szükség van rám. Furcsa az időzítés, bár nem tudok eleget a messzemenő következtetések levonásához… ~ mondtam tovább a véleményemet teljesen nyugodtan. Tényleg nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság a jövetelünk okának kapcsán, de az előtt úgysem fogjuk megtudni, míg a szellemek elérkezettnek nem látják az időt. ~ Inkább is-is ~ szúrtam közbe gyorsan, mert nem voltam benne biztos, hogy régen is minden annyira tökéletes lett volna. Inkább csak másabb, de hogy jobb-e, azt már nem tudnám megmondani. Lehet, hogy inkább könnyebb volt még találni olyanokat, akiket nem szédített meg az anyagias világ, habár az értékekért már akkor is képesek voltak megölni egymást az emberek, ez tény. ~ Ebben az esetben akkor mind a kettőnknek elég nagyok az elvárásai, nem gondolod? ~ újabb mosoly jelent volna meg az ajkaimon, ha tudtam volna ilyesfajta arckifejezést ölteni a jelenlegi állapotomban. Ez azonban így lehetetlen volt, úgyhogy nem is próbálkoztam vele. A végén még azt hinné, hogy vicsorgok rá, pedig nem is erről lenne szó. ~ Igen, ugyanakkor mégsem ~ a mancsomat kezdtem el ráérősen nyalogatni, miközben hol a környéket tartottam figyelemmel, hol Eskára koncentráltam inkább. Szerettem mindent az irányításom alatt tartani, így a társalgás menetét és az esetleg felbukkanó hívatlan vendégeket is nyomon tudtam követni, pont ezért a tulajdonságomért. ~ Néha én is úgy érzem, mióta itt vagyok, mintha semmi nem változott volna, de elég csak bemennem a városba és látom az ide érkezett emberek nyomát. Elég csak belegondolnom, hogy a távozás óta mennyi dolgot éltem át és máris olyan réginek tűnik, mintha sok élettel ezelőtt lett volna ~ jó, igazából tényleg így volt, de ez most nem ide tartozott, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy ez az igazság. Sőt, én már ténylegesen is leéltem egy életet akkor, amikor meghaltam, majd új lehetőséget kaptam. Talán nem volt több dobásom, de nem is akartam ezen gondolkozni most.
~Nem, az alatt az idő alatt sem történt ilyesmi, amíg halott voltál. Épp ezért fura annyira ez az egész. Ki fog derülni, ebben biztos vagyok, csak az nem mindegy, mikor. Sosem épp a türelmemről voltam híres.~ Persze, ez a bújócskára és az árnyakban való közlekedésre nem igaz, mert ha szükségem volt valamiféle információra, akkor bizony hajlamos voltam nagyon hosszú ideig valaki árnyékaként létezni. Jelenleg azonban aligha tudtam volna meg bármit is. Szerintem a szellemek észleltek valamit, amit még mi sem láthatunk, akárhol is kutakodunk, és míg a dolog nem csírázik ki, addig van időnk összegyűlni. Egy kis részem mondjuk azt gondolta, hogy csupán nosztalgiázni óhajtanak az együttes látványunkkal, de a felelősségteljes oldalam aligha hitt ebben. ~Ez kétségtelen.~ Az elvárások pedig csak nőnek, és lassan már úgy érzem, nem is lenne értelme keresni, egyszerűen csak… várni a sült galambot. Még annak is több esélye van, mint megtalálni a tűt a szénakazalban. Jelenlegi fásultságomban még azt sem venném észre, ha beleállna az ujjamba. Én csak füleltem, és kukucskáltam résnyire nyitott pajzsomon keresztül, mert a hívatlan vendégeknek én sem örültem volna, még akkor sem, ha itt jelenleg mi vagyunk azok. Noha nekem soha senki sem fogja megmagyarázni, hogy nincs jogom ehhez a földhöz, vagy akármelyik másik testvéremnek. ~Sok élettel ezelőtt is volt. Igaz, néha élénkebben látom ezeket az emlékeimet, mint bármi mást, mintha az évszázadok sem koptatták volna el őket. Emlékszem, mikor először próbáltam vadászni farkasként, emlékszem, mikor először tapasztaltam meg a képességemet, emlékszem jó, és szörnyű dolgokra, mindenre. Mégis, számos olyan év akad az életemben, amikor nem történt semmi fontos, csak úgy voltam.~ Ez persze talán így van mindenkivel az Elsők közül, de mégis, ki kell mondani néha, mert ezekről én mással nem beszélhetek, évszázadok óta nem tehettem, épp ezért most jól esik, hogy nem kell megfontolnom a szavaimat, megrágnom, mielőtt kiejteném őket, csak hagyom, hagy szárnyaljanak, mert ki tudja, meddig tehetem még meg. ~Nem tetszik… a város. Sőt, utálom. Egy hisztis kislánynak érzem magam, mikor az aszfaltját koptatom, és legszívesebben porig rombolnám az egészet.~ Jelentem ki, és tényleg egészen felbolydulnak az energiáim. Tudom én jól, hogy azok az idők már sosem jöhetnek vissza, de attól még hiányolhatom őket. Nem arról van szó, hogy jelenleg semmiben sem lelem meg a szépet, s a jót, mert nem így van, de valahogy ezen a helyen nem tudok másra gondolni, csak a rég letűnt időkre.
~ Ne aggódj, én sem szeretném, ha túl sokáig tartana, amíg megkapjuk a válaszokat ~ szívesen elmosolyodtam volna rajta, ugyanis hozzá hasonlóan nekem sem volt erényem a türelem hosszútávon. Egy ideig azért képes voltam megmaradni nyugodtan és kivárni, de ha túlzottan soká tartott a saját érzéseim szerint, akkor bizony türelmetlenné váltam elég hamar és az sosem volt jó. Hajlamos voltam egy kicsit feszülten viselkedni tőle, ilyenkor pedig általában a környezetemnek nem lettem a kedvence. Az üzleti életben is mindig mindent azonnal akartam, de tudom, hogy ez rossz szokás. Igyekeztem is egy időben leszokni róla, de végül nem ment, így megadtam magam neki és elfogadtam azt, hogy ez vagyok én! ~ Nekem is voltak ilyen időszakok, meg szerintem mindenki másnak is ~ mondtam ki azt, amit ő magában csak gondolt. ~ Miután az egyik testemmel kivonultam a köztudatból, kutatással töltöttem évtizedeket, meghúzódva a háttérben. Akkor velem sem történt semmi ~ meséltem el újabb kis részletet magamról. A többi időszakban azonban ez nem volt rám jellemző. Körülöttem általában zajlottak az események, ami nekem nem is volt ellenemre. Szerettem, ha történt valami és nem kellett egy helyben ülnöm. Az nekem sohasem ment, de ezt már Eska is megjegyezte alig néhány perccel korábban, úgyhogy nem hiszem, hogy meglepte volna, ha ezen gondolataimat hangosan is kimondom. ~ Én sem rajongok érte, holott eddig is városokban éltem és nem a vadonban. Viszont ez a hely legutóbb még érintetlen természet volt. Talán nekem is kedvem lenne, de nem pusztíthatjuk el. Az is lehet, hogy a marakodók fogják megtenni előbb-utóbb… ~ bár ebben kételkedtem, hogy majd egy falkaként pusztítanak el egy egész várost, amikor különválva rosszabb volt a helyzet és akkor kibírták. Ettől függetlenül még mindig tanácstalan voltam, hogy mégis miért kellett nekünk most idejönni. A tanácstalanság pedig nem tartozott a kedvenc érzéseim közé, így talán érthető, hogy nagyon fúrta az oldalamat ez az egész, egyedülálló esemény. ~ Megszálltál már valahol? ~ érdeklődtem kíváncsian, ha már így a városról beszélgettünk. Mivel én igen, ezért talán könnyebben kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy már nem csak erdő van a területen, hanem ugyanúgy utak és épületek, mint bárhol máshol a világon. Azért a világnak eme szegletében még mindig volt elég nagy terület, amelyet háborítatlan vadonnak nevezhettek az emberek és ennek örültem. Szerettem ezt a tájat mindig is, de hirtelen nehéz volt elképzelnem, hogy megint hosszútávon éljek itt. Valahogy olyan rég jártam Amerika földjén, hogy teljesen elszoktam tőle, ha egyáltalán ez lehetséges. Nem tudom, hogy másoknak mi lehetett erről a véleménye, de ez most talán nem is volt olyan lényeges.
Én is úgy sejtettem, hogy mindenki közülünk szeretné mihamarabb tudni, mi ez a különös dolog, ami miatt haza kellett térnünk. Részemről nem azért volt, mert elvágytam innen, nem, mert örültem, hogy itt vagyok, viszont a bizonytalanság nem volt a kenyerem. Mondjuk, legalább jól lepleztem a türelmetlenségem adott esetben, így nem mentem senki agyára, bár vélhetőleg a többiek körében nem fogom visszafogni magam ilyen téren, mert minek… Régen sem voltam az a megalszik a tej a szájában típus, és szerettem volna mindent lehetőleg azonnal megtanulni, a holnap már késő volt. ~Talán nem is várható el, hogy több mint nyolcszáz év alatt minden év tevékenyen teljen…~ A magam részéről szerettem volna, ha másképp van, de idővel megtanultam, hogy néha kell ilyen is, még ha gyűlöltem ezen időszakokat, mert szétuntam az agyam. Nem baj, mindig is úgy gondoltam, hogy az életünkben semmi sem történik véletlenül, viszont volt valami, ami még az enyémből hiányzott, és bár volt még így vele pár társam, de nem tagadtam, hogy kicsit aggódtam miatta. Főleg most, hogy vélhetőleg minden Első vissza fog ide térni. Elég kellemetlen lett volna, ha most távozom el erről a síkról valami ostobaság miatt, és nem lehetek részese ennek az egésznek. Viszont csak nem most jut eszébe a szellemeknek megleckéztetni, ha már terveik vannak velünk. ~A többi város nem számít, azok sosem voltak az otthonunk. Legalábbis, nem igazán. Mármint, nekem. Nem tudom, te hogy vagy vele.~ Lehetséges, hogy ugyanúgy érez ezzel kapcsolatban, mint én, de nem beszélhettem a nevében, úgyhogy vissza is szívtam gyorsan az első mondatom, már a többesszámot tekintve, még ha úgy is gondoltam, hogy a mieinknek igenis ez az otthona, más hely nem érhet a nyomába, mindegy, mennyi időt töltöttünk el ott. ~Lehetséges… de egy kis részem azért reméli, hogy béke lesz köztük most már, csak ha nem miattuk, akkor tényleg gőzöm sincs arról, hogy miért rendezték meg odaát eme találkozót.~ Valahogy mindig ide térek vissza, láthatólag nagyon bökdösi a csőröm, hogy nem tudom a választ erre a miértre. Most már jó lenne lenyugodnom, előbb-utóbb úgyis kiderül, addig meg, ha a fene fenét eszik is, akkor sem fogom megtudni. ~Nem. Egyelőre nem is sokat mászkáltam az emberi alakomban. Inkább lakást vagy házat bérelnék, nem szeretem a szállodákat, nekem túlságosan személytelenek.~ Feleltem magabiztosan, és egyelőre nem is biztos, hogy akartam ezen változtatni, egy kicsit jól esett csak a vadonban létezni, esetleg a szemeknek láthatatlanul járni a várost, felfedezni farkas alakban, aztán visszatérni a fák oltalmába. Nem tudom, hogy hozzá fogok-e szokni valaha, hogy az egykori szeretett helyeim nagy részén már épületek állnak, és aligha tehetnék bármit, amitől ismét régi fényében tündökölne.
Elgondolkoztam azon, amit mondott és azt hiszem, hogy igaza volt. Tényleg teljesen természetesnek számított, hogy ilyen hosszú élet alatt nem telik el minden egyes év úgy, hogy történik velünk valami egészen különleges és fontos. Nem is azért vagyunk ezen a világon, hogy minden pillanatunkban maradandót alkossunk. Én úgy tekintettem a feladatomra, az életcélomra, hogy vigyázzam a leszármazottaim tetteit és biztosítsam a jövőjüket. Már csak azért is hittem ebben, mert fel lettem támasztva és pontosan azért, mert meggyűlt az őrzők baja az enyéimmel. Nem akartam, hogy erre még egyszer példa legyen, még ha nem is figyelhettem oda mindenkire az egész világon. ~ Nem, szerintem sem ~ mondtam végül hangosan is azt, amit eddig csak gondoltam. Tekintetem közben érdeklődően járattam ide-oda, figyelve a környék minden apró kis rezdülését, a fák sűrűjének sötétjét. Kedveltem az éjszakát és kedveltem ezt a helyet is, ezért is volt még mindig kellemetlen egy kicsit számomra, hogy ha úgy vesszük, ez már nem volt a mi területünk, hiszen magunk mögött hagytunk sok-sok évszázaddal ezelőtt. Olyan, mintha csupán tegnap történt volna, hogy összevesztem Sangilakkal és a távozás mezejére léptem, mégis, közben érzem, hogy mennyire régi emlék ez már. ~ Nekem sok otthonom volt már hosszú életem során, Eska ~ ha lehetett volna, most biztosan anyaian elmosolyodok. Emlékszem, hogy amikor én már anya voltam, ő még mindig kislány. Illetve fiatal nő, ha lehet ezt mondani, de mai mércével kislány lenne, ez biztos. ~ Mindenhol képes voltam otthon érezni magam, mert ott az otthon, ahol én vagyok. Legalábbis szeretem ezt gondolni. Szülőföldem viszont csak egy van ~ tettem hozzá, közben mancsommal szórakozottan kezdtem el az egyik hókupacot magam előtt pofozgatni. Jól éreztem most magam, habár azt nem mondanám, hogy hosszú idő után most először. ~ Igen, én is ebben reménykedek. Talán az a feladatunk, hogy a kezdeti nehéz időszakban megszilárdítsuk a két tábor közötti békét és vigyázzuk a sajátjaink életét ~ vetettem fel csak úgy spontán az ötletet, ami eszembe jutott. Az igazság azonban az, hogy én is legalább olyan kíváncsi voltam, mint ő, és mindez csak találgatás volt a részemről. Nem tudtam én sem, hogy mi lehet a célja az érkezésünknek, pedig nagyon szerettem volna végre megtudakolni. A szellemek időben be fognak minket avatni, én ezt ismételgettem magamnak! ~ Nekem nincs sok bajom a szállodákkal, most is inkább azért gondolkodom én is egy házon, mert nagyon sok farkas tanyázik ott. Érzem őket, és biztosan nekik is feltűntem már. Nem akarom megvárni, amíg megkeresnek. Egyelőre még nem jött el az ideje ~ mondtam határozott meggyőződéssel. Máris eldöntöttem, hogy szólni fogok Fionának, hogy keressen nekem megfelelő házakat. Az a lány képes mindent elintézni, tényleg remek munkaerő.
Kezdőlap
