Nem gondoltam volna, hogy egy olyan szimpatikus idegent sodor a szél Fairbanksbe, és a hotelbe, mint Ray, aki annak ellenére, hogy kicsit zárkózottnak tűnt és néhány mozdulata katonásnak bizonyult, a beszélgetés mégis jó volt vele. Kávézás közben eltudtam mesélni neki, hogy nagyjából négy hónapja vagyok a városban és azt is elmondhattam, hogy az Upper Deck-ben dolgozom felszolgálókánt, még el is hívtam őt, ha unalmas perceiben kedve lenne egy pofa sörhöz, akkor azt ott fogyassza el, mert mégis csak saját terület , és nem kell ellenséges vizekre vándorolnia. Azt követően elvezettem őt Castor irodájához is, majd elköszöntem Raytol, és sarkon fordultam, azonban nem mentem túl messzire, túlságosan is kíváncsi voltam arra, hogy az alfa vajon hogyan fogadja majd az újonnan érkezőt. Éppen ezért csak úgy kóboroltam a folyosón és úgy tettem, mintha a képeket nézegetném. Az viszont egyből feltűnt, hogy nem nyílt ki az ajtó, így visszasurrantam a folyosóról és ismét összekadtam Rayel, elmondtam neki, hogy ha épp ráérne, akkor szívesen körbevezetném Fairbanksben, és megmutatnénk neki egy szép kis helyet, ahová bármikor kimehet, ha épp kedve lenne farkasként süppedni a hóba. Mivel érdekelte az ajánlat, megbeszéltük, hogy fél órán belül találkozunk a bejáratnál, én kicsit késve értem oda, mert túl sokat készülődtem, nem is tudom, mi ütött belém. Farmernadrágot, vastagon kötött pulcsit, barna teljes talpú csizmát, meleg, szürke kabátot és hófehér sapkát vettem fel, még egy kis minimális sminket is feldobtam a szememre, hogy éppen csak kiemelje kék tekintetemet. A találkozót követően a saját autómmal vittem el a városba, megmutattam autóból néhány klassz helyet, majd kikanyarodtam a városból, és tíz perces autózás után leparkoltam egy tisztás mellett. - Meg is érkeztünk a kedvenc helyemhez, ezt muszáj megmutatnom neked, mert ha épp unatkozol, vagy kijönnél a természetbe , akkor ez a hely a legtökéletesebb arra, hogy egy kicsit magad légy a természettel. - Mosolyogva állítottam le a motort, majd kiszálltam az autóból, becsuktam az ajtót és megvártam, míg ő is kiszáll. - Hogy tetszik, nem gyönyörű? - Tekintetem körbevezettem a tájon, meg sem fordult a fejemben az, hogy olyan területre vittem őt, ahol esetleg veszély leselkedhetne ránk. - Gyönyörű ez a hasadék nem?- Érdeklődve fürkésztem a tekintetét, miközben eltávolodtunk az autótól.
Ez a kiscsaj egyre szimpatikusabb. Bár kezdek attól tartani, hogy rám szállt. Mégis hogyan magyarázza el az ember egy teljesen vadidegennek, hogy nincs nekem szükségem tartós, mély emberi kapcsolatokra. Fenébe, mióta Annabelle olyan csúnyán kicseszett velem szokásommá vált hetekig randizni a nőkkel, mielőtt megejtenénk bármit is. Furcsa, tudom, de komoly bizalmi problémáim vannak, hála annak a némbernek. Ezt is le kell majd vernem rajta, ha megtalálom. Valószínűleg előbb ejtem útba, mint Martinezt. Könnyebb falat lehet, ha nem veszi körül és védi az egész falka Mikor a találkozó Castorral meghiúsult úgy döntöttem, elfogadom Chantal ajánlatát, és szétnézek a városban. A helyismeret mind a testőri, mind a személyes céljaimhoz, feladatimhoz jól jön. Ráadásul rendkívül régen vadásztam már, így estére beterveztem azt is magamnak. Gyorsan felkerestem a szobámat, de nem öltöztem át, csak lefeküdtem az ágyra, és bámultam ki a fejemből. Megérkeztem végre. Ez már tényleg a végjáték. kettő egy ellen. Még mindig jobb, mint ahonnan elindultam. Egészen élvezem a városnéző túrát, de amikor a vadon felé indulunk egy picit fészkelődni kezdek. nem terveztem, hogy még aznap elmegyek a Hotelből, főleg nem olyan területre, ahol ellenséges farkasok lehetnek, amíg nem tudom, pontosan miről is van szó a két falka között. Így egy picit feszengek, amikor kiszállunk a kocsiból a hasadéknál. – Szép – bólintok, bár inkább csak kényszeredetten. Nem vagyok nagy rajongója a természeti szépségeknek. Ez is Annabelle egyik hóbortja volt, és fiatal kölyökként könnyedén magával rángatott. Na igen ám, csakhogy már nem vagyok többé kölyök. Mégis mondanom kellene valamit. – Köszönöm, hogy megmutattad. Mondd, nincs kedved egy könnyed vadászathoz? Csak hogy megmutasd az öregnek, mit tud az ifjú generáció? Azzal már rá is készülök, hogy farkas-alakba ugorjak.
Néha úgy érzem, Victor túlzásokba esik és jobb hobbik után is nézhetne az ezüst-ékszergyűjtésnél, a fülem kilyuggatásánál, valamint a csesztetésemnél. Jó, Ryant is 0-24 piszkálja, ha én éppen nem vagyok látótávon belül, vagy vele egy légtérben. Kaptam még két fülbevalót, ugyancsak a bal fülembe, de a karika a fülcimpámban magányos maradt, a másik kettő a felső ívet kapta szálláshelyül. Nem elég, hogy viszketett, mint a fene, de még porcot is ért. Fakírság ide vagy oda, van, ami nekem is kényelmetlen. Következőnek befenyegetett egy ajakpiercinggel, és azzal vigasztalt, örüljek, hogy nem a nyelvembe kerül. Igazán aranyos... Legutóbb csak viccből mondtam Milinek a tűpárnát, de ha így haladunk, a végén tényleg mindenhol ezüst fog rajtam/bennem csillogni. Fantasztikus lesz! Miután sikerült megállnom a saját fülem letépését, összehajtogattam a múltkori versenyes hajnalról hátramaradt pokrócot és betettem egy hátizsákba. Eredetileg is úgy terveztem, hogy visszaviszem abba a faházba, ami menedékül szolgált a túrázóknak, de emellett azt se akartam megvárni, hogy Will esetleg rákérdezzen, nekem hála tűnt-e el a pokróc. Nem ez lenne az első alkalom.
Tíz percig azzal tököltem, hogy mivel menjek az erdőig: roller, bicikli, motor vagy kocsi? Talán még görkorcsolyát tudtam volna valahonnan szalajtani... Végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntöttem: lábbusz. Az mindig kéznél van. Victor persze nem állta meg szó nélkül: - És ha tanácskozás lesz, te majd kengyelfutó gyalogkakukkot fogsz játszani? Elhúztam a szám. Baromira nem szoktam hozzá, hogy hivatalos legyek ilyen teadélutánokra, volt ugyan olyan ülés már, ahova a Tarkok a Kanguyakok és a Kangunartok is hivatalosak voltak, de ott se kellett mást tennünk, mint csöndben figyelni, meghallgatni az utasításokat, aztán a többi részről mehettünk is. Amikor még csak Innark voltam, ennyit se kellett abban a teremben lennem. Nathalie sokat sejtető mosolya ugrott be. Megráztam magam és az öreg további ellenkezését egy "majd jövök"-kel félbevágva, elhagytam Farkaslakot. Télhez képest kicsit vékonyan öltöztem, de fajbéli hovatartozásomnak hála, meg se kottyant a farkasordító hideg. Végig a város pereme mentén haladtam, kertes házak mellett, járda nélküli utak mentén - ez volt a leggyorsabb út az erdőbe. Miután az utolsó összetákolt homeless-szállót is magam mögött tudtam, futásnak eredtem. Hagytam, hogy hófehér farkasom energiája pumpálja az erdőt a lábamba és repítsen túl a métereken jóval gyorsabban, mint amire ember valaha képes lesz. Élveztem az arcomba csapó szelet, a szinte súlytalan hátizsákot, amit csak félvállra dobtam fel, az erdő illatát, a ropogó havat a bakancsom alatt... Hamar megtaláltam a kunyhót, visszatettem a helyére a pokrócot, használatért cserébe otthagytam a hátizsákot. Még nem volt kedvem visszamenni, ezért ad-hoc túrára indultam. Semmit se vártam a sétától és talán pont ezért éreztem meg pár perc gyaloglást követően idegen farkasszagot. A szél felém hordta, s ahogy jobban figyeltem, már az energiájukat is éreztem. A hasadék környékén lehettek, hát arra indultam. Még elevenen élt bennem Vincent feltépett mellkasának képe, szóval óvatos maradtam. A peremhez érve aztán megláttam a két jómadarat, odalent voltak, szépen kettecskén, és ha csak nem kitűnő Árny mindkettő, akkor egyikük sem volt kétszáz. Sőt! A nőstény talán... igen, kölyök. Mik vannak! Dottyt anno Castor megtépte, most akár én is elkezdhetnék pofozkodni. - Öreg? - biccentettem oldalra a fejem, ahogy leguggoltam a peremre és onnan szemlélődtem. Kedélyesen elvigyorodtam. - Akkor én egyenesen matuzsálem vagyok. Leugrottam, tőlük nagyjából 10-15 méterrel landolhattam, és nem is csökkentettem a távolságot. Zsebre tettem a kezem, de már nem mosolyogtam, fürkészőn méregettem őket. - Rajtad őrző- és ellenségszagot érzek - intettem a lány felé -, rajtad viszont... - Kissé összehúztam a szemöldököm. - Kik vagytok?
Miközben a hasadék felé sétáltunk, úgy éreztem, mintha Ray felől feszültség sugározna, amit nem tudtam hová tenni, legfeljebb annak tudtam be, hogy még csak most érkezett, és talán fél az ismeretlentől, vagy még nem sikerült egészen feloldódnia a társaságomban. Rájöttem, hogy talán túl lelkesen ajánlottam fel neki azt, hogy délután kalauzolom őt, és elképzelhető, hogy ez sem tetszett neki, s talán csak azért jött velem, hogy ne bántson meg. Pedig nem akartam rosszat, csak rettentően unatkoztam, vele pedig sikerült végre kicsit beszélgetnem. - Látom rajtad, azért nem vagy oda annyira az ilyen helyekért. - Rámosolyogtam, tudtam olvasni az emberek pillantásából, vonásaikból, és általában megtudtam ítélni, ha nem teljesen őszinték. - Annyira nem nagy szám ez a hely, én csak meg akartam neked mutatni a környéket, de nem fontos itt ácsorognunk, vissza is vihetlek a szállodába. - Felajánlottam, hisz lehet, hogy már a társaságomat is unta, de mikor megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem egy kis vadászathoz, felcsillantak a szemeim. - Persze, hogy lenne, úgyis ritkán adódik alkalmam rá, hogy szabadon vadászhassak. - Nevetve bólintottam, és hozzátettem. - De akkor te is jössz. - És már éppen arra készültem volna, hogy átadjam magam a farkasomnak és az ösztönöknek, mikor ismeretlen farkas szagát sodorta felénk a szél. Felpillantva azonnal megláttam a hasadék tetejénél a férfit, irányából érződött, milyen idős és mennyire erős lehet. Bevallom, megijedtem, tekintve a két falka közötti helyzetet. Ray is új volt a városban, én pedig máris bajba sodortam magunkat. Kicsit féltem, még a szívem is hevesebben vert és valószínűleg a farkasok is megérezték, hogy nem vagyok túl jó erőben. Mikor leugrott az ismeretlen, nem tudtam, hogy mitévő legyek, aggodalommal pillantottam Rayre, majd visszanéztem a pasasra. - Most mit tegyünk?- Suttogtam halkan Raynek, de közben a férfi hozzánk szólt. - Kik lennénk? Te ki vagy és mit akarsz tőlünk?- Kérdeztem, majd minden bátorságomat összeszedve előrébb léptem, mintha csak azt akartam jelezni felé, hogy nem félek tőle, bár ez talán nagy hiba volt.
Megérzem, hogy kissé feszült és aggódik. Magamban mosolyogok ezen. Ha valakinek jelen pillanatban aggodalomra lenne oka, az mindenképpen én lennék. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendjén, hogy valamit elszúrtam, és valaki mindjárt ránk ugrik az első bokorból. Amikor szól, oldalra fordítom a fejem, és ránézek. Halovány mosolyra húzódik a szám, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is múlik. Emlékeztetnem kell magamat, hogy nem szabadna megkedvelnem senkit. Főleg egy kölyköt nem. Olyan szánalmasan törékenyek, ráadásul egész könnyen elárulják az ember farkasát. Na, megint próbáltam nagyon okos lenni. Jó, ezt a részt inkább zárjuk le fejben. – Nem arról van szó, hogy ne lennék oda az ilyen, vagy olyan helyekért. Egész egyszerűen… – Nem is találom hirtelen a megfelelő szavakat, ezért gyorsan témát is váltok. – Jártál már valaha a Shinano-térségben, Japánban? Nagano prefektúra, azt hiszem ma így hívják. Nekem volt szerencsém ahhoz, hogy lássam tavasszal… Nem lehettem nálad sokkal idősebb. Az egy különleges hely. Ha van kedved, mikor visszaérünk a Hotelbe, megmutathatom. Az utolsó mondat talán meglepi, talán nem. A vérvonalam, Hála a jó istennek nem annyira ismert. Ha az lenne, akkor rohangálna hozzám egy rakás idősebb farkas, hogy segítsek nekik felidézni a régen halott feleségük, vagy anyjuk, vagy lányuk, vagy fene tudja mijük arcképét. Nem vagyok én egy nyamvadt automata. Bedobod az érmét, aztán kijön egy emlék. Nem. Ha csináljuk, akkor csináljuk rendesen, csak és kizárólag annak mutatunk valamit, akinek szeretnénk. – Persze, hogy megyek. Idejét sem tudom, mikor evett a bestia utoljára egy kis szarvast. – Az ezt követő mosolyom már őszintébb, barátságosabb. Hiába pirítok magamra, miszerint nem kellene ennyire gyorsan megnyílni, nem tehetek ellene semmit sem. Kiscsajt nehéz nem kedvelni. Ekkor érzem meg az idegen farkas szagát. Elvicsorodom, és felkészülök rá, hogy bármelyik pillanatban harcoljak. Mikor Chan kérdezi, hogy mit teszünk, csak kinyúlok utána, és a hátam mögé penderítem. – Vigyázz a hátamra! – suttogom neki. – Ne kerülj szembe vele, ha csak nem muszáj. tartsd nyitva a szemed és figyeld a fákat, nem jön-e több. Ha rosszul áll a szénám, akkor futsz, és erősítést hozol. Csak ezt követően fordulok a jövevény felé. – Békével jöttünk, és nem kívánunk ártani senkinek – mondom, annyira kimérten, amennyire csak tudom. hangom hűvös, nem sok jót ígér. ha támad, még nem tudom tartani egy ideig. Nem sokáig, de ahhoz elég ideig, hogy Chantal elmeneküljön. – És most, szabadna megtudnom, hogy maga mégis mi a fenét keres itt?
Ó, istenkém, a végén még megérem, hogy az öreghez hasonlóan én is "ez a mai fiatalság" szófordulattal éljek. A kölykön csak kuncogtam egy kicsit. Egy pillanat alatt megölhetném, azt alig lenne ideje felfogni, hogy egyáltalán megmozdultam. Volt benne kurázsi, de... kurva nagy szerencséje, hogy nálam feszegette a határokat, nem az egyik lobbanékonyabb falkatársamnál. - A helyedben nem araszolnék közelebb - mondtam a lánynak barátságosan, még egy mosolyt is kapott mellé. - És ha célod még legalább kétszer ennyi évig élni, akkor egyelőre próbálj kölyökhöz mérten szájalni. - Én nem mozdultam, ugyanolyan kényelmes tartással álltam, senkitől és semmitől sem zavartatva. - Értékeld, hogy védelmeznek és légy jó kislány. - A végére hűvösebb lett a hangom és a pökhendi arisztokratáktól látott gesztussal élve felszegtem az állam. Utáltam ezt, ha velem szemben használták, ahogy azt is, hogy olykor önkéntelen én is ezt tettem. A tekintetem a hímre vándorolt. Ő már használta az eszét, távolról sem volt olyan meggondolatlan, mint a lány. A szaga és az energiája viszont így sem hagyott nyugodni. Leharapom tőből a karom, ha nem éreztem már ugyanezt falkán belül! - A Mikulás vagyok és szatírkodni jöttem - vontam vállat. - Miért árulnám el, amíg ti is hallgattok, hm? - Elővettem egy cukrot a zsebemből és komótosan kicsomagoltam. - Csak hogy tisztázzuk: ha azért jöttem volna, mostanra valószínűleg halottak is lennétek, mert ha a szimatom nem csal, csak ti vagytok itt. - A számba dobtam a cukrot. - Nekem rontani nem lenne okos dolog. Hátat fordítani sem fogtok, mert kétlem, hogy bíznátok abban, hogy futni hagylak titeket. Szóval - kettéharaptam a cukorkát -, mielőtt az én ittlétem okára térnénk: ti beszéltek. Nem voltam fenyegető, parancsoló, de kérlelő sem. - A szavamat adom, hogy utánatok én is válaszolok. Ők nem ismertek, de az adott szóval nem szoktam dobálózni, abból viszont, hogy ők ezt hogyan kezelik, azért egy keveset megtudhatok. A testtartásom továbbra se változott, egyelőre eszembe se volt támadni.
- Még sosem jártam arra, de megmutathatod. - Rayre mosolyogtam, izgalmasan hangzott az a táj, amiről beszélt, ezért kíváncsi lettem, hogy mégis milyen terület lehet. Sajnos, a vidámabb pillanatoknak vége szakadt, ahogy felbukkant az ellenséges falka egyik erősebb hímje, s nem csak a farkas erejét lehetett érezni, de a pasas sem volt rest ahhoz, hogy nagyképűen közölje velünk a tényeket. Ray szavaira bólintottam, majd kérésére a háta mögé léptem, s bár nem tudhattuk, hogy mások is leselkednek-e ránk, egyelőre nem lehetett több ellenséges farkast kiszimatolni, azért nem ártott az óvatosság. Az idegen fazon szépen lekezelt, tisztában voltam azzal, hogy fölösleges lenne visszaszólnom, mert úgyis ő az erősebb, de ha épp nem a farkasaink vívtak volna "csatát", nőként biztosan helyre raktam volna őt. Kiakasztó volt a pasas, néha mégis szívesen visszaszóltam volna, de aztán eszembe jutottak újra Ray szavai, nem akartam őt kellemetlen helyzetbe sodorni, és kizárólag csak azért maradtam jókislány. ~Utálom, hogy ilyenkor vagyok gyenge... ~ Futottak át fejemben a gondolatok, majd hallgattam a két férfi beszélgetését, ami látszólag egyelőre nyugodtnak tűnt, mégis úgy éreztem, hogy ennek akár még bunyó is lehet a vége. - A nevem Chantal és csak a tájat néztük meg, ez talán baj?- Szóltam ki Ray háta mögül, nem is tudtam, hogy rossz területen lennénk-e, úgy sejtettem,hogy a hasadék környéke semleges terület. - Egyébként sem hiszem, hogy meg kellene indokolnunk az itt létünk okát egy olyannak...mint te...- Fűztem még hozzá, hangomból érezhette, hogy nem örülök annak, hogy belénk kötött. Tulajdonképp nekem nem volt gondom az ellenséggel korábban, hisz ismertem közülük Olent, korábban eldönthettem volna, hová csatlakozzak, de így alakult. Én magam inkább a béke híve voltam, de úgy tűnt, hogy ez sosem következhet be. - Ray, inkább menjünk. - Suttogtam halkan a férfi fülébe.
– Aha, te vagy a nagy, félelmetes Cukrosbácsi, aki az erdő mélyén él, igaz? – kérdezem, amikor „bemutatkozik”, és előveszi a cukorkát. Egész egyszerűen nem bírom visszafojtani a gúnyos megjegyzéseket, amikor ennyire tökéletes alapot szolgáltat hozzájuk. Pedig azt hittem, ebből már kinőttem. – Rossz hírem van, Télapó, Karácsonyt már lekésted, én meg régóta nem hiszek benned. Egyébként sem bántod ezt a kölyköt, ha rajtam múlik. Közben én is ellenőrzöm a környéket, de nem lelem más tudat nyomát. Sem az övéik közül, sem a mieink közül. Ez egyszerre nyugtat meg és keserít el kissé. Így már biztos, hogy egyedül vagyunk ezzel a fickóval, és bár eddig nem lépett fel támadólag, nem is volt igazán barátságos. kezem ökölbe zárul, majd visszanyílik. nagyon nem tetszik nekem a helyzet. – Úgy van, ahogy mondja. Szétnéztünk errefelé. Új vagyok még a városban, nem ismerek sok embert, hát még a helyet! – picit színpadiasan megvonom a vállam. – Egyébként a nevem Ray. És ha megbocsát, nem fognék kezet. Egyébként, ahogy én elnézem, ez közterület, barátom. Szóval marhára nem értem a balhé okát. Chanra pillantok, amikor a fülembe suttog. Lassan bólintok. Igaza van, el kellene húzni innen. Mégis, amikor ismét a férfira nézek, eszembe jut, hogy talán lehet némi köze Martinezhez. Ha más nem, hát tudja, kicsoda ő, vagy merre találom. – Hamarosan megyünk – suttogom. – De előtte tudni akarom, hogy ki ő, és miért kötött belénk. Ráadásul van hozzá egy kérdésem is, de azt majd, ha eljön az ideje. Nem teszlek ki szükségtelen veszélynek, ne aggódj. Egyben juttatlak ki innen. Ezután visszafordulok a férfi felé. – Nos, mi teljesítettük az alku ránk eső részét. Maga jön! Vagy nevezzem simán Télapónak innentől?
Megvakartam a tarkóm. Valójában én egy fél szóval sem kérdeztem, hogy ők mit keresnek itt, ez fordítva igaz, nekem csak nevek kellettek, de ha már felmondják az egész leckét, nem állítom le őket. Elhúztam a szám Chantal utolsó, nekem címzett mondatára. Vagy nincs mentora, vagy csapnivaló és ott kéne hagynia, esetleg tényleg ő ilyen meggondolatlan. Tök mindegy, nem az én dolgom, de okosabban tenné, ha a jövőben majd megtanulná, mikor ajánlatosabb végleg elhallgatni. Erre nem én és nem itt fogom kioktatni, majd megteszi helyettem egy hevesebb vérmérsékletű. - Félelmetes azért nem vagyok - ingattam a fejem -, de tény, hogy erdőben lakok. - vagy legalábbis attól egy köpésre. Elmosolyodtam. Véresen komolyan gondolta a védelmezést, ezt pedig akkor is becsülendőnek tartanám, ha maga az Antikrisztus állna velem szemben. Kár, hogy a hotelosokkal van. Válaszoltak, ami meglepett, sokkal nagyobb bizalmatlanságra számítottam, ám egy szavam nem lehetett, amit akartam, megtudtam - sőt! Többet is, ami azt illeti. Távol állt tőlem, hogy pont a mai nap kezdjem szószegői pályafutásom, úgyhogy miután Ray még noszogatott is, előadtam a magam kis történetét. - Darren vagyok, sajnos nem a barátod, és áruld el, milyen balhéról beszélsz? - biccentettem oldalra a fejem, s maga voltam a megtestesült kíváncsiság. Érdekes helyről jöhettek, ahol már ennyi is balhénak számít, az én ismeretségi körömben addig nem beszélnek balhéról, amíg legalább egy fog ki nem törik. Előtte legfeljebb ismerkedés és simogatás van. - Visszahoztam egy pokrócot az egyik faházba, még sétálgattam és belétek botlottam. - Ennyi a bestseller sztori. Minőségét tekintve szerintem nem marad el a legtöbb ma agyon ajnározott könyv mögött. - Nyugi már! - nevettem fel. - Nem fogok véres orgiát rendezni. Egyébként is gyászidőszak volt, nekem pedig nem állt szándékomban megsérteni. Ez nem azt jelentette, hogy nem is védem meg magam, ha esetleg rám támadnak, de kezdeményező aligha leszek. Persze ezt napestig bizonygathatnám, a feszültségtől vibráló energiájuk kis eséllyel csitulna. Nos, az enyém totál nyugodt - bár az erőviszonyok tekintetében semmi okom idegesnek vagy feszültnek lennem, ellenkező felállásban talán az én seggemben is zabszem lenne.
A pasas modora kezdett az idegeimre menni, tényleg sokat képzelt magáról, pedig sosem kellene lebecsülnie az ellenséget, mert nem minden az erő. Nem, mintha mi ellenségként kezeltük volna, mi csak szimplán nézelődtünk és ennek a farkasnak nem kellett volna csak úgy ránk törnie és faggatóznia. De ha már megtörtént, hogy elkerüljük a fölösleges összecsapást, mindketten elárultuk, hogy kik volnánk. Nem hiszem, hogy a nevem alapján be tudna azonosítani, hisz csak egy keresztnév, de ha már ennyire érdekelte, nem titkoltam előle. Ray szavaira csak bólintottam, már mehetnékem támadt és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy tovább hallgassam a fickó nagyképűségtől bűzölgő dumáját. - Még szép hogy nem fogsz..- Morogtam az orrom elé csak egész halkan, s kíváncsian hallgattam és figyeltem, hogy vajon a két hím miről fog még társalogni. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg főzzek-e kávét, vagy teát, s ne kínáljam-e őket pogácsával.
Érzem, ahogy Chantal egyre nyugtalanabbá válik, de egyelőre még nem mehetünk. Pontosabban… Ő elmehetne, de nekem maradnom kell. Csak egy kicsit. A helyzet amúgy sem veszélyes. Mégsem akarom elengedni őt egyedül, mert akkor meg belefutna valaki erősebbe és kevésbé barátságosabba, miközben én itt bájcsevegek. Nem, nekem is és neki is biztonságosabb, ha itt van mellettem. – Akkor Darren – biccentek. Feljegyeztem a nevét. Egyszer meg kell hívnom valamire, amiért nem belezett ki bennünket itt helyben. Amikor megkérdezi, hogy milyen balhéról beszélek, úgy döntök nincs értelme hazudni. – Arról, amelyiktől még mindig tartok egy kissé. – Istenemre mondom, lehet őrült vagyok,de elhiszem – mondom, mikor bizonygatja, hogy nem kíván vérfürdőt rendezni. A kezem is ellazul, de a bestiát attól még készenlétben tartom. Ki akar törni, tépni, szaggatni és fejjel rontani a falnak, de muszáj visszafognom. Próbálok annyira nyugodt lenni, amennyire csak lehet, ha másért nem, hát azért, hogy Chantal ne legyen izgatott. A helyzetet nem kell egy elszabaduló kölyökfarkasnak is nehezítenie. De szerencsémre jobban tűri, mint hittem volna. Jó farkas lesz még belőle egy napon. Végül ismét Darrenre nézek, próbálok olvasni az arckifejezéséből és az energiáiból, de teljesen nyugodtnak tűnik. Érdekes lenne kipróbálni fönt van-e a pajzsa. csak hogy biztosra menjek… Nem, még mindig nem vagyok olyan, mint Martinez volt, hogy kedvtelésből nyúlkáljak mások elméjébe. És ez így is marad. – Akkor, jó szándékod jeleként, elengedsz bennünket? – kérdezem végül.
Úgy láttam, a kishölgy szívébe nem loptam be magam, mi tagadás, a folyamatos megjegyzéseitől ő se az enyémbe, ezt bizonyítandó kapott egy szúrós pillantást. Valami azt súgta, hogy ha Ray nem lett volna itt pár perc alatt kiprovokál minimum egy pofont a felvágott nyelvével. Nem az óvatosság mintaszobra, annyi szent, a másik annál inkább. - Egyszer lesz az is - vontam vállat. - De nem itt és nem most. Éreztem, hogy a farkasa ugrásra kész, ha közelebb mennék, biztos nekem ugrana, függetlenül attól, mennyi esélye lenne egyáltalán az életben maradásra. Mindezt viszont azt hiszem nem vakmerőségből, hanem egyszerűen a másik védelméből tenné. Ismét Chantalra pillantottam, latolgattam, hogy miért éri meg őt védelmezni, ám végül felhagytam ezzel a vizsgálódással, mert úgy hiszem, elég volt magamból kiindulni ahhoz, hogy tudjam a választ. A pajzsom minimális fokon működött, a kiegyensúlyozottság előnye, hogy nincs nagyon mit titkolni. Ami kizökkenthetett volna, azt uraltam, s isteni szerencsémre a farkasom se volt egy problémás kis szörnyeteg. Ha csak nem tud valamelyikük az emlékeimben és a fejemben kutakodni, akkor nincs mitől tartanom. Bár, futottam már össze ilyennel, de ritka madarak... Újfent a levegőbe szimatoltam és az energiáikat kóstolgattam, a szagukat analizáltam. Valami még mindig "bűzlött". - Természetesen - bólintottam lassan, Ray arcát fürkészve. - Egy feltételem van csak. Pontosabban csak egy kérdésem, és felőlem mentek, amerre láttok. Világéletemben kíváncsi természet voltam, ha valami felkeltette az érdeklődésem, akkor addig loholtam a válasz után, amíg meg nem kaptam. - Ki a Teremtőd?
– Pedig valahol mélyen még reménykedtem benne, hogy egy napon együtt iszogatunk egy zugkocsmában – vágom rá nem is kicsit gúnyosan. Hiába no, egészen rokonszenves ez a pasas. A probléma az, hogy én már régen tudom, a háborút nem emberek, hanem eszmék, szervezetek és országok ellen vívjuk. A másik lövészárokban könnyen ott kuporoghat az ember, aki a legjobb barátunk lehetne normális időkben, nekünk azonban kötelességünk végezni vele. Nem azért, mert nem kedveljük. Azért, mert Ő az ellenség, és ugyanígy megölne bennünket, ha lenne esélye. Nem más ez, mint ön és fajfenntartás. Ölj, vagy megölnek. A háborúk alapvető parancsa. Chantal felé fordulok. – Úgy tűnik, elmehetünk. Lassan hátrálunk a fák felé. Te maradj mögöttem! Nem fordítunk hátat addig, amíg el nem érjük a fák vonalát. Ha ez megtörtént, akkor rohanj az autóig. Ott leszek mögötted. Darren kérdése áramütésszerű érzést vált ki bennem, mely az agyamban indul, végigfut a gerincemen és még az ujjaimban is érzem az erejét. Nem szeret az ilyen kérdéseket, és eddig csak Castortól fogadtam el, hogy érdeklődött Martinez után. Mégis, nem terveztem én megkérdezni, hogy ismeri-e Martinezt? Naugye! De azért egészen más, ha én érdeklődöm, mintha Ő kérdez rá. De ha ez az ára annak, hogy elmehessünk innen, akkor hát legyen. – Samuel Martinez – feleltem, és érzem, hogy szívem ismét megtelik azzal a vak gyűlölettel, amit mindig érzek, ha kimondom annak az utolsó szemétládának a nevét. – Ha netán ismered átadhatsz neki egy üzenetet: Itt vagyok, és ki fogom tépni a mocskos szívét a mellkasából. Aztán a kutyák elé dobom. Azzal intek Chantalnak, hogy kezdjünk hátrálni szépen és lassan. Ha van még valami hozzáfűznivalója, azt meghallgatom, de ami azt illeti, nekem már nincsen sok.
Fanyar mosolyfélére húztam a szám a gúnyos reményen. Igazság szerint nekem az se lett volna problémám, egy kocsmai, jó kedélyű iszogatás után is ugyanúgy meg tudtam volna ölni, és szerintem ezzel ő is így volt. Ellenség, mert más érdekű csapatban játszik, ugyanakkor attól csak értékesebb lesz, ha kedveled, mert a legyőzése nem üres, semmitmondó tucatgyilkosságnak fog számítani. Miközben Ray Chantalnak magyarázza a távozásuk mikéntjét, újabb cukrot veszek elő. Az ellenség előtt szóban megbeszélni a stratégiát nem a legokosabb dolog, bár momentán hidegen hagy, felőlem tangózva is odébb állhatnak, akkor se megyek utánuk. A Teremtő-téma egyébként is érdekesebb volt. Ej, ezek az "apák", csupa düh és gyűlölet, ami osztályrészükül jut. Ray arcáról is gond nélkül leolvasható, mit érez iránta, ha esetleg a szavai bárminemű kétséget hagytak volna. - Samuel Martinez - ismételtem lassan, s kissé összehúztam a szemem. Ez legalább megmagyarázta, miért tűnt ismerősnek a farkas. Egy mordulós szusszantással jeleztem, hogy nem volt ínyemre a hangnem, amivel az Amarok tagról beszélt, de semmi többet nem tettem. Martinez nem volt egy viráglelkű alak, kis fantáziával is el lehetett képzelni több okot, amiért a kölyke berágott rá, én is gyűlölöm a saját Teremtőmet, kis rosszallásom nem ennek szólt. - Lehet, hogy az nem fog olyan könnyen menni - mondtam hűvösen. Lehet, hogy nem voltunk az öreggel kebelbarátok, de a falkám tagja, azért pedig kicsit morcos szoktam lenni, ha a társaimat fenyegetik. Még ha okkal/joggal is. - Menjetek! - intettem fejjem abba az irányba, amerre terveik szerint eredetileg is "szökni" készültek, én pedig a sziklafal felé indultam. - Örvendtem a találkozásnak! - Tényleg nem bántam, szereztem pár érdekes (és talán értékes) információt. Vérfarkas lévén elég volt egy-egy kiszögellést kinéznem, amire felugorhattam, így pillanatok alatt fönt voltam. A perem széléről figyeltem pár másodpercig a másik két farkast, egy pillanatig eltűnődtem azon, hogy vajon jól tettem-e, hogy ilyen simán, élve elengedtem őket, ám végül csak vállat vontam. Egy apró tettnek is több kimenetele lehet annál, mint amit össze lehet számolni, egyébként se volt időm ezen filózni. Nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó. Ideje hazamenni.
Csöndben figyeltem a két hím, avagy férfi társalgását, nem akartam beleszólni, nem is lett volna rá okom, csak kissé furcsának találtam beszélgetésük témáját. Elhangzott egy név is, valami Martinez, s ahogy Ray beszélt a fazonról, úgy gondoltam, hogy valami rosszat tehetett az illető, már csak az volt a kérdés, hogy mit. Beszélgetésük közben véget ért, Ray szavaira bólintottam és úgy tettem, ahogy kérte. Hátrálni kezdtünk, s ahogy elértük a fákat, én futásnak eredtem. Nem volt bennem félelem, mert úgy éreztem, hogy nem fog ránk támadni az ellenség, csupán csak azért futottam, mert arra kértek. Az autóhoz érve be is pattantam a volán mögé, beindítottam a motort, s vártam, hogy Ray is beszálljon. Ha ez megtörtént, akkor gázt adtam, és az útviszonyoknak megfelelően vezettem, vissza a Hotel felé. Az első pár másodpercben nem szólaltam meg, csak az utat figyeltem, de aztán a férfi felé fordultam. - Sajnálom, hogy az első napodon ilyen kellemetlen helyzetbe kerültél miattam, nem tudtam, hogy az ellenséges falka tagjai közül valaki majd megjelenik azon a helyen. Eddig mindig kijártam oda, és egyszer sem futottam össze velük, szóval elnézést. - Halkan sóhajtva visszafordultam és ismét csak az utat néztem, attól tartottam, hogy a mellettem ülő férfi majd egy ostoba kölyök farkasnak fog gondolni, aki hülye helyzetbe sodorta őt. - Megkérdezhetem, hogy..ki az a Martinez? - Félve kérdeztem rá, hisz még alig ismertem őt, hogy efféle kérdéseket tegyek fel neki, és nem is biztos hogy akart válaszolni erre.
Érzékelem és hallom a változásokat, amiket a név eszközöl Darrenben. Nocsak, úgy tűnik, hogy nem is volt annyira hiábavaló a remény: ténylegesen ismeri. Mielőtt még megkérdezhetném, hogy mégis miért nem fog könnyedén menni Martinez megölése, az ellenséges farkas már hátat is fordít nekünk és elindul visszafelé, arra, amerről jött. Egy picinykét lenyűgözve bámulom, ahogy felfelé szökdécsel, majd hagyok egy kis előnyt Chantalnak a hátrálásban. Utána én is követem. Tudom, mit mondtam neki, de én még a fák előtt megfordulok, magam sem tudom miért. Innen már ismét picit lemaradva loholok utána, egyenesen az autó felé. Közben pásztázom a környéket, de nem érzékelek más farkast. Szerencsénkre. Mikor már a kocsiban ülünk és Chantal vezet megengedem magamnak, hogy hátrahajtsam a fejem és kifújjam a levegőt. Nem semmi első nap, az egyszer biztos. – Semmi baj. Én is voltam egykor kölyök, ráadásul lehet, hogy újdonsült ismerősünk csak elcsatangolt, messzebbre, mint kellett volna. Véletlenek történnek, azért még nem állítottak senkit sem hadbíróság elé – mosolygok rá a lányra bátorítóan. Tényleg nem okolom, és rosszállást sem érzek iránta. Ami történt, az megtörtént, nincs értelme ragozni. Ráadásul értékes információt szereztem. Amikor Martinezről kérdez felszisszenek, mintha leforrázott volna. Egy percig csak ülök, mérlegelek. Megéri elmondani neki? Amúgy sem annyira nagy titok. – Martinez a teremtőm – mondom. – Megölte az egyetlen embert, akire felnéztem, és ellenem fordította a nőt, akit szerettem. – Ezelőtt még sosem mondta ki ezt Annabelle-ről, de igaz ez is. Vele menekült el. Ha odajön hozzám meg tudtam volna óvni, de a lány inkább azt a szemétládát választotta. Ha lehunyom a szemem még mindig látom ahogy elfutnak az égő romok közül. – Meg fogom ölni érte. Nem érdekel még az sem, ha újabb száz évig kell üldöznöm, de ki fogom tépni a szívét.
Örültem, hogy nem szedte le a fejem, valószínűleg Duncan vagy más rangidős farkas biztosan megdorgált volna, amiért olyan ostobaság jutott az eszembe, hogy épp "háború" idején támadjon kedvem tájnézéshez. Az autó közben rendes tempóban gurult a havas úton, nem okozott problémát a vezetés, hisz már négy hónapja tanultam ezeken az utakon, így pontosan tudtam, hogy milyen sebességgel mehetek és mennyire fékezhetek rá adott esetben. Szerencsére , nem is csúszott annyira, és felfelé is könnyen haladt az autó. Következő kérdésemnél picit féltem attól, hogy olyan dologba ütöm az orrom, ami nem rám tartozik, de Ray mégis válaszolt, amit figyelemmel végig hallgattam. Nem volt szép történet, sőt, érződött a férfi hangjából, hogy rettentően mérges azokra a személyekre. Valahogy meg is értettem, nem lehetett könnyű neki, látni azt, hogy akit szeretett, az ellenségével távozott. - Sajnálom - feleltem egész halkan, nem tudtam, miféle biztató szavakat mondhatnék abban a helyzetben. További szavai kicsit megijesztettek, bosszúsnak tűnt, s úgy éreztem, hogy komolyan mond minden egyes szót. Rápillantottam, a szemeibe néztem, de nem tudtam megszólalni, nem mondhattam azt, hogy ne tedd, ostobaság lenne, hisz nem volt jogom ilyen véleményt alkotni. Az út további része némán telt el, visszavezettem a hotelhez, leparkoltam és elköszöntem Raytől.
Jesse előző este azzal fogadott, hogy reggel kimegyünk a városon kívülre és gyakorolunk kicsit lőni. Hétfő lévén az Upper zárva van, így onnan nem fogok hiányozni. Viszonylag korán ébredtem fel, kezdem megszokni, hogy minden reggel hajnalban kelek, mert szerettem bemenni a discoba zárásra. Ébredés után odabújtam a kedvesemhez, hogy kicsit együtt legyünk még indulás előtt. Valamivel később pedig már a szekrényem előtt ácsorogtam, hogy kirángassak onnan egy farmert, meg egy sötét színű felsőt. Vászoncipőbe bújtam, készítettem két nagy bögre kávét, Jesseébe tettem egy jó adag tejszínhabot, mert tudom, hogy úgy szereti, és tulajdonképpen készen álltam arra, hogy elinduljunk. A kávé után magunk mögött hagytuk a szobánkat, azonban nem azonnal a Hotel kijárata felé indultunk, hanem előbb tettünk egy kitérőt Bradék ajtajához. Nem kedvelem azt a pasast, habár, még nem igazán ismerem, a lányát viszont annál inkább. Nori egy tünemény, nagyon a szívemhez nőtt a közös vásárlásunkkor. A falkában a legtöbben nem kedvelik a kölyköket, nekem azonban nincs ilyen gondom, ugyanolyan szívesen vagyok az ő társaságukban, mint máséban. Legutóbb kikísértem gumicukorért, utána pedig elmentünk ruhákat vásárolni. Jut eszembe, még meg sem mutattam Jessenek egy nagyon is vadító darabot, amit kifejezetten azért szereztem be, hogy a kedvére tehessek majd vele. - Bradnél mi dolgunk? - pillantottam a kedvesemre, és nem kellett sokat várnom, hogy kiderüljön, ugyanis Nori is velünk jön. A dolgot még nem nagyon értem, hogy ő miért is jön fegyverrel gyakorolni, de tulajdonképpen nem bánom, hogy így alakul. - Szia. - köszönök a lányra egy nagy és széles mosollyal. - Nem tudtam, hogy te is jössz, de örülök neked. - és ha nincs további meglepetés vendégünk, akkor tulajdonképpen indulhatunk is végre ki a városból. A hasadékhoz érve a kedvesem felé fordulok. - Oké, akkor mivel kezdjünk?
Este még edzett egy kicsit, bár a lábára azért odafigyelt, még nem terhelheti teljes mértékben, persze ezt néha csak elfelejtette, mert siettetné a dolgot, ha lehet, és akkor jött rá, az még nem az igazi, amikor megerőltette. Az apja akkor közölte vele azt is, hogy reggel korán kelés lesz, mert megy lövészetre. Szuper, ennek is örült, az meg, hogy mikor kel... lassan az a kérdés, mikor alszik, mert nem akkor, amikor a többiek számítanának rá. Vagyis reggel mikor kopognak a szobája ajtaján, teljes harci díszben nyitja ki, hogy aztán be is csapja maga mögött. Ő indulásra készen van, ez tuti. -Sziasztok! Roseeee. Én is csak este, de az nem baj Rose. Hoztam édességet, ha kér valaki, de menjünk már, menjünk máááár. Rose-nak jár a puszi, Jesse-t meg csak a gyűlésen látta, na meg képen, így neki nem. Felpakolt, de nem felesleges holmikkal, víz és édesség van nála, meg egy pulcsi, hogy ha kellene. Türelmetlen, és ha kicsit sántít is, az nem érdekli, vidáman robog előre és várja be a többieket, lévén nem tudja, hova mennek. Ahogy a hasadékhoz érnek, levágja a cuccát, és vár. -Akkor hajrá. Én leszek a célpont, oksa? Aztán tessék nem kímélni, mert kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt gyógyulok meg. Ezüst van nálatok? Azt is ki szeretném próbálni. Meg lőni is, ha nem gond, mert el fogom felejteni, hogyan kell. Nem ám megijedne attól, hogy célpontot játszik, nem, még akarja is. Lehet, tényleg sosem volt teljesen komplett, de annyi baj legyen. Nézi Jesse-t aztán Rose-t, és így váltogatva figyeli mindkettejüket, hogy akkor most mi lesz? Elkezdik, vagy még várnak egy kicsit és előbb piknikeznek? Nem lenne ellenére, de teli hassal nem fog ugrálni.
Lustán ébredeztem, általában nem szoktam felkelni Rose ébresztőjére, én nyugodtan alszom tovább, mivel nekem nem hajnalban kell kelnem, vele ellentétben, azonban ma más volt a helyzet, gyakorolni viszem, amihez kelleni fog a korai kelés is, bár egyelőre nem sok ingerenciám van rá, azonban Rose megtalálja a módját, hogy felébresszen. A reggeli ágytorna után én még lustán nyúltam el az ágyba, és kivételesen győzködtem magam, hogy ki kellene másznom, végül erőt vettem magamon, és előszedtem a fekete törölközőm, azzal a derekamon elmásztam a fürdőig, ilyen korán nem volt más, akire várnom kellett volna. Gyors zuhany, és pofa vizit, a borosta még elvan, nem igényel nyírást, ma amúgy sem lenne ehhez hangulatom. Így visszamásztam a szobánkba, de már sokkal éberebben. Beléptemkor a kávé illata betöltötte az orromat, amire egy elégedett morranás volt a válaszom, így öltözés helyett előbb a kávé és egy szál cigi jöhetett, ez volt az én privát reggel rituálém. amint ezzel is megvoltam, elkezdtem öltözködni, kopott kék farmer, aminek a szára elvan rongyolódva, alá csizma, a vasalt orrú, felülre egy fehér póló, aminek nyitott a nyaka, arra a fekete fegyvertartó szíjam, aminek a bal oldala alatt ott a hónalj tok, abba ment az egyik desert eaglem. A másik a derék szíjamra erősített tokban pihent csípő magasságában. Minderre egy bőrdzsekit vettem, hogy ne látszódjon. Plusz ott volt az oldaltáskám, amiben benne volt egy fegyver amit Rosenak választottam, egy elsősegély doboz, hiszen mozgó célpontunk lesz, és mielőtt kimúlik, el kellene látni annyira, hogy elhozhassuk Emilyhez, és egy slusszkulcs. Kaptam kölcsön kocsit. Brad kölcsön adta a terepjáróját, ha már az ő kölykét trenírozzuk, ólom és ezüst golyóval. - Felveszünk valakit. – Szólalok meg, majd kopogok, és Norina rövidesen feltűnik az ajtóban. Aztán útjára bocsájtom a lányokat, én még elmegyek egy adag ásványvízért és reggeliért, utána megyek csak utánuk, a kocsiban lesz időm megenni a szendvicset, és Rosenka is ha igényli a víz meg majd kelleni fog. Egy ideje már nem vezettem, de nem lehet csak úgy elfelejteni, így semmi gond nincs, ráadásul ilyenkor még alig van forgalom az utakon. A hasadéknál a kocsiban hagyom a felesleges cuccot, csak az oldaltáskám viszem ki, abban vannak a tárak. - Akkor kezdheted azzal, hogy váltasz, farkasként gyorsabb vagy. – Rose kezébe adom a fegyverét. – Kilenc golyó van benne, egyelőre csak hagyományos ólom. Három lövésed lesz Norira ebből a többit, de előbb nézzük meg hogy menny ennyi idő kihagyás után, felrakom, a célt addig még ezt megnézzük Norinak van ideje váltani.
A szendvicsről lemondok, nem szoktam reggelizni és most sem kívánom a kaját, de ettől még nagyon is jól esik, hogy Jesse gondolt rám. Norinak nagyon örülök, bár azt még nem tudom, hogy így együtt hárman, hogyan is fogunk edzeni, hiszen elvileg azért megyünk, hogy Jessenek megmutassam, még mindig tudok lőni. Oké nem vagyok egy mesterlövész, de a célba még betalálok és ez bőven jó szerintem. Brad autójával megyünk, ami még egy meglepetés mára, de tulajdonképpen nem bánom a dolgot, sőt azt hiszem itt az ideje, hogy beszerezzünk egy saját négykerekűt is. Mikor odaérünk, kissé döbbenten nézek Norira. - Hogy mi leszel? Ez valami rossz tréfa... ugye? - jegyzem meg és nagyon rossz sejtésem támad. Na erről nem volt szó! Egyetlen percig sem. Még én sem kaptam be soha, egyetlen golyót sem, nemhogy egy kölyök, és főleg nem általam! Jessere pillantok, amikor a fegyvert a kezembe nyomja. - A céltábla rendben van, de a másikat te sem gondolhatod komolyan?! - ismer, nagyon is jól tudja, hogy ilyet sosem tennék meg. Akkor sem pumpálnék egy kamaszt teli ólommal, ha a másik falka tagja lenne, nemhogy egy falkatársat, de főleg nem Norinát! Minden döbbenetem és rossz érzésem kiül az arcomra. - Jesse, én ezt nem teszem meg. - rebegem, mert ez tényleg olyasmi, amit nagyon nem akarok. ~ Pontosan tudod, hogy még én sem kaptam golyót soha. Nem fogok egy kamaszra lövöldözni. ~ küldöm felé a gondolatot. És bár szeretnék határozottnak tűnni, inkább vagyok ijedt ettől az egésztől. Hiába vagyok farkas már több, mint egy évszázada, nagyon emberi maradtam és azt hiszem ez olyan dolog, amit tényleg nem tudok megtenni.
Az apja terepjárója... na azt nem gondolta volna, hogy kiadja a kezéből, hát őt sem engedi vezetni, pedig mindjárt 16 éves. Erre tessék, jön Jesse, Rose hímje, és neki meg simán. Ez nem ér, ezért reklamálni fog egyszer. A hasadékhoz érve pedig alig várja, hogy végre élő, mozgó célpont lehessen, hiszen azért jöttek, neki meg kell tanulnia az ilyen sérüléseket is hamar begyógyítani, ha lehet. Rose meg gyakorol, neki az is jó. -Én leszek a célpont Rose, mert muszáj. Tudom, hogy fájni fog, de még soha nem lőttek meg, és az egészen máshogy gyógyul, mint a sima sérülések, érted? Osztja Jesse véleményét, de annak nem örül, hogy ő nem kapott reggelit. Na jó, nem érdekli, edzés előtt sosem eszik, vagy ha igen, akkor jóval korábban. Nem érti a lány döbbenetét, most mi abban a pláne, hogy rá kell célozni? Ha most mindenki azt játssza, hogy nem lő rá, az életben nem tanulja meg az ilyen sebet begyógyítani. Most éppen Rose a szerencsés, ő kezdheti, de ha nem teszi meg, akkor ő fogja a kezébe adni a fegyvert, sétál oda, és húzza meg a ravaszt. Mivel tényleg gyorsabb farkas alakban, Jessenek bólint, és el is tűnik a szemek elől, hogy akkor átváltozzon, és a ruháit se vágja haza. Miután végez, vígan lohol elő a bokrok közül. Ha Jesse röhögni kezd rajta a mérete miatt, biztos, hogy bokán fogja harapni, nem is kicsit, hanem nagyon de nagyon. ~Készen vagyok, lőjeteeeeeek. Mielőtt bárki bármit mondhatna, eliramodik, hogy azért ne közvetlen közelről találják el rögtön, ha lehet. Elugrándozik kicsit feljebb, aztán elrohan és vissza. Élvezi a szabadságot, ezt nagyon is szereti, és cseppet sem érdekli, hogy lassan magasabb lesz az ólomszintje a normálisnál.
Kezdőlap
//
//
/ 
