Tekintetem vádlónak hat a félhomályban, hangom, szavaim támadó éllel csendülnek fel - energiáim hirdetik csupán, s összehúzott, görnyedő testtartásom, mily elveszett is vagyok valójában. - Semmit. Ha tudnám, nem tartanánk itt, baszki! – Fakadok ki éles megszólalására, s minden további szava bánt, sebet tép, hogy üvöltve kiabálnék felé, mint holmi hisztis gyerek. Nem várom el, nem tudom, hagyjon békén! Tűnjön el… Fogalmam sincs, mikor váltott a fojtott küzdelem néma zokogássá, de gyűlölöm az egészet. Magamat, a világot. Gyűlölöm, hogy ennyire gyenge vagyok, törött és… szánalmas. Még jobban gyűlölöm beismerni mindezt. Nem tudom betartani a magamnak tett ígéretet, hogy párjaként segítem Darrent az egész utódos történetben, támogatva. Nem miatta, magam miatt. A tisztáson történtek miatt. Félek. Tőle? Fogalmam sincs. Ha tudnám, nem lennék ennyire szétcsúszva, s nem peregnének kapkodva, összefüggéstelenül bennem a gondolatok, miként a forró könnyek szaladnak le arcomon. Dacos a mozdulat, mivel letörlöm őket, s a hajamba túrok, ekképpen igyekezve összekaparni magam előtte és saját magam előtt is. - Nem tudom. Talán tényleg ezt kellene… kisétálnod, hogy aztán lelépjek erről az átkozott helyről. – Nyaffanás-szerű, elkínzott éle volt hangomnak, fáradt és vádló. Talán ez volt az a cérnaszál vékony vonal, mi meggátolt benne, hogy neki ugorjak kérdése hallatán. - Alig engedlek közel magamhoz, máris lerohansz, mintha valami kibaszott eszköz lennék, aki szétdobja neked a lábait, amikor rád jön a dughatnék! Házat építesz a városban, amit mindennél jobban utálok és még csak el se jutott a tudatodig, hogy megkérdezd, én mit akarok! Vagy, hogy közöld, hogy márpedig te maradnál. Felmerült egyáltalán benned, hogy esetleg én nem? – hangom, s testem immáron az idegességtől, a dühtől remegett meg, hogy a matrac szélén gubbasztottam, tekintetemmel nem eresztve. Tényleg próbálom nem a legrosszabbat látni belőle, de nehéz úgy, ha naivan azt hitted, az önzőségén már túllépett a kettőtök kapcsolata.
Utálom, hogy sír, utálom, hogy én is megríkatom, de a lavinát nem lehet megállítani. Feszültek és idegesek vagyunk mindketten, a ki nem mondottak ott feszülnek közöttünk, ám most az se segít, hogy kibuktak, mert egyszerre jött minden, nyersen, dühvel átitatva, kétségbeesetten. Felhorkantam és haragosan rázta meg a fejem arra, miképp élne egyből a lelépés lehetőségével. Ha lehet, ez a düh csak fokozódik felsorolása nyomán, arcomra az elképedt felháborodás rajzol vonásokat, mellkasom erőteljesebben hullámzik, mint a tajtékos tenger. - Ha ilyen lennék, két napok nem várok, miután magadhoz tértél - morogtam összeszorított fogaimon át szűrve a szavakat. - Ismersz, nagyon jól tudod, milyen étvágyam van, nem véletlenül kérdeztem és ha nem tűnt volna fel, nem ugrottam rád egyből, ahogy azt kérted, maradjak. - Apró részletek, de azért ne sétáljunk már el úgy mellettük, mintha ott se lettek volna. - És mégis hogyan kérdezzek vagy mondjak bármit? Ha előhozakodok azzal, mi változott részemről ezzel az egész szarsággal, akkor is az önzésemnél kötünk ki, hogy megint én. Hogy én mit akarok, hogy én mit tervezek, hogy én mit szeretnék tőled, vagy rosszul látom? Ha meg kérdezlek, kérlek, akkor elhessegeted az egészet, terelsz és kurvára értem, miért, de értsd meg, fogalmam sincs, hogyan tudnék segíteni! - Tártam szét megint karjaimat, majd mindkét kezemmel a hajamba túrtam. - Házat építettem, mert elsősorban képtelen voltam elviselni, hogy egy koszos lyukban nyomorogj, mint egy kivert kutya. Bocsánat. Sajnálom, hogy nem akartalak a saját hülyeségeimmel traktálni és terhelni, amikor azt láttam, hogy bőségesen van mivel megbirkóznod. Bánom, hogy nem tudok benned úgy olvasni, mint egy nyitott könyvben és nem fojtalak meg, nem láncollak annyira magamhoz, hogy minden személyes dolognak hűlt helye lehessen csak benned. - Megdörzsöltem az arcom. Őszintén szólva kedvem lett volna hozzá hasonlóan sírni egyet, csak úgy, hogy legalább azzal megszabaduljak némi tehertől, de nem ment. Csak addig jutottam, hogy fojtogató szorítást éreztem a torkomban. - Tudom, hogy utálsz itt - mondtam orrnyergem nyomkodva, szemem lehunyva, mialatt igyekeztem lecsillapodni -, és kurva gáz ennyi idősen, ennyi tárgyalási tapasztalattal a hátam mögött, de nem találtam az alkalmas időt arra, hogy ezek közül bármiről is beszélhessek veled. - Pedig annyi minden lett volna. Olyan sok minden... - Hogy tanácsot és segítséget kérjek. - Felhúztam a vállam, fejemet leheletnyire oldalra döntöttem. - Szeretnék segíteni, szeretném, ha boldog, vagy legalábbis boldogabb lennél, de egyszerűen... nem tudom, hogyan, Yetta. Mert az, amit én tudok, borzasztóan kevésnek tűnik a reakciód alapján és fogalmam sincs, mit tehetnék. Főleg úgy, hogy egyszerre kéne mennem és maradnom. Rettenetesen zavar, kiváltképp azért, mert róla van szó, mert úgy tűnik, hogy pont azért nem tehetek semmit se, akiért a legtöbbre lennék hajlandó, képes. Nem tudom, honnan, hogyan közelítsek, mi elég, mi sok és mikor. Ha ő egy rakás szerencsétlenségként ül a matrac végében, hát én hasonlóképp állok ott pár lépésnyire tőle.
Hangos szusszanás, ajkaim dacos összepréselése jelzi csupán véleményemet szavait hallva. Nem szólok, bölcsebb a hallgatás, mert parttalan dobálózáshoz vezetne, ha kinyitnám a lepénylesőmet, tudom jól. - Talán ha nem úgy állnál hozzá, hogy te mit akarsz, hanem hogy nekem mi lehet a véleményem róla, én is szívesebben beszélnék erről az egész... szarságról, ami bennem és köröttem kavarog hetek óta! Én nem tudom, Darren... tényleg nem, hogy mit akarok és merre tovább! Vagy úgy egyáltalán! - Fakadok ki széttárt kezei láttán. Fogalmam sincsen, hogy hogyan tudna segíteni. Kell-e egyáltalán a segítsége. Belátni, hogy csupán a bizonytalanság, a sötétben tapogatózás az, mi itt tart, ami végett nem kérdeztem még rá nyíltan a lakásfelújításra, csak vártam, hogy ő hozza fel... mindennek a felismerése ijesztő. Ennyi választ el attól, hogy itt hagyjam a vidéket - vagy örökre ide láncoljam magamat. Arra, hogy nem akart a saját dolgaival traktálni, félre pillantok róla, az ajtó felől beszűrődő vaksötétbe bámulva. Nyakig járunk az éjszakában. Fáradt ő is, én magam is, a helyzet nyűgössége pedig nem segít ezen. Aprót nyelek, hangom ezúttal csendesebb, normál hangszínemhez közelebb álló, ahogy megszólalok, feltekintve ismét a páromra. - A más nyomora mindig felemelő tud lenni, ha épp haldoklik belülről az ember. Csúnyán hangzik, de... igaz. - Tártam szét kissé karjaimat megadóan. - Te pedig soha nem tudnál terhelni a személyes dolgaiddal, tudhatnád jól. - Billent kissé oldalt fejem, s ajkaim fanyarul őszinte, suta mosolyfélére húzódtak ezzel együtt. Mindez tűnő szeszély csupán vonásaimon, leolvad a továbbiak hallatán és visszaköltözik a sírós görcs, felkapaszkodva torkomon, helyére. Ha tudnám a választ mindenre, mit felhoz, ha támponttal szolgálhatnék... Szusszanva kapok szememhez, letörölve a kibuggyanó könnycseppet, mielőtt útjára indulna arcomon. - Én... nem tudom szavakba önteni. Triát, a tisztáson történteket, Alignakot, mindazt, ahogy bennem lecsapódott. Nem... nem tudnám jól összefoglalni. Megmutathatnám. - Biccentettem aprót, bizonytalanul. - De nem akarom. Egy porcikám se kívánja újra élni az egészet, sajnálom.
Igaza volt és jó, hogy mondja, csak azt nem értem, miért kell minden alkalommal eljutnunk egy kritikus pontra ahhoz, hogy ez feljöjjön és számomra is világosabb legyen. Nem viszonoztam a tünékeny mosolyt, de nem azért, mert sértett gyerekként óhajtottam a továbbiakban viselkedni, hanem mert a felindult harag-hullám leszállóágba ereszkedett, teret engedve a kimerültségnek. A keserű gondolatnak, hogy csak úgy moccanunk valamerre holtpontokról, hogy veszekedünk egy "jót". Hevesen, viharosan... aztán csend. Éppcsak elválnak ajkaim, amikor a történtekről beszél, de szólni nem akarok, nem tudok, csak lassan kifújom a levegőt. Tényleg olyan volt ez az egész, mint holmi vadállatok násza. biztató, kellemes kezdet, szétválás, egymás tépése, majd az óvatos közeledés. Valóban azt latolgattam, honnan, miképp lenne érdemes közelítenem, mind átvitt, mind szó szerinti értelemben. Hogy megtehetem-e egyáltalán. - Ne sajnáld - szólaltam meg végül, jóval nyugodtabb hangon, mint korábban. Érezhetően átment rajtam az előbbi szóváltás heve. - Így valószínűleg nagyobb kárt okozna, ha megmutatnád. Ez a rész a te küzdelmed, én csak nem tudom, hogyan tehetném könnyebbé. Lassan indultam meg felé, egyik mozdulatomban se volt kapkodás vagy hirtelenség. Talán túlságosan is ügyeltem rá, hogy véletlen se ijesszem meg, nem tudom. Semmit se tudok és ez az őrületbe kerget. Letérdeltem vele szemközt, sarkamon ülve, határozottan higgadtabban, mint ahogy korábban viselkedtem, s kinyújtottam felé a kezem. Nem érintettem meg, kettőnk közt félúton tartottam felfelé fordított tenyerem. - Igazad van, tényleg nem kellett volna olyan vehemensnek lennem - ismertem el, bár tisztában voltam ezzel, hogy semmit se változtat a történteken. Az esetlen bocsánatkéréssel viszont tartoztam neki. - Túlzásba estem, túlságosan megörültem, és azt hittem... nem tudom miért, hogy olyan lehet, mint előtte - mondtam halkan, egy pillanatra saját tenyerembe bámulva, majd visszavezettem tekintetemet arcára. - Ez csak tetoválás, min ulvinne. Nem ez tesz azzá, aki vagyok, nem ez határoz meg. Csak egy cím jele, amivel jött plusz felelősség, kötelezettség és erő, de én én maradtam - néztem komolyan a szemébe, kezem továbbra is kettőnk közt, mintegy lehetőségként: tapogassa meg, igazat mondok. - Amikor visszajöttünk, nem gondoltam arra, hogy maradjak. Vagy azért, mert én haltam volna, vagy azért, mert elképzelni nem tudtam, hogy azon a vidéken akár egy percet is eltöltsek, ahol téged ténylegesen megöltek. - Az ő sebei voltak, az ő ziláltsága, összetörtsége, rajta akartam segíteni, s ha az ad neki bárminemű biztonságot, hogy megismeri a gondolataimat, ha neki ez tényleg nem csak plusz nyűg és fejfájás, megosztom vele. Eddig se a titkolózási vágy tartotta bennem mindezt. - De kibaszottul felcsesztek. Hozzád ért, majdnem megölt, összetört és olyasmit taksált a nyakamba, amihez hatalma volt, de joga nem. Képtelen vagyok annyiban hagyni - ráztam meg lassan a fejem, szinte bocsánatkérően ejtve az utolsó szavakat. Szerettem volna valami kézzelfoghatót adni neki, bármit, ami biztos lehet a bizonytalanságban. Hogy ha már a saját romjait képtelen szavakba önteni, megragadni, legalább az ne legyen előtte rejtély, hogy bennem mi játszodik, mi játszódott le. - Most... most úgy érzem végre ténylegesen is tehetek ellene. Meg egyébként is, akinek lehetősége van tenni azért, hogy a világ jobb hely legyen, de csak ül tétlenül, az ugyanúgy bűnös, mint aki kénye-kedve szerint rombol. - Nem vagyok az erkölcs és a magasztos eszmék hírnöke, de vannak meggyőződéseim. Ez is ilyesmi. Vagy nevezhetjük múltból cipelt bűntudatnak is: talán azért akarok mindenkit megmenteni, mindenért revansot venni, mert amikor igazán számított, tehetetlen voltam. - Szeretnélek boldoggá tenni. Megőrizni az emberségem. Olyasmit teremteni akár itt is, ami nem egyből ellenérzést éleszt benned, hanem... nem is tudom, büszkeséget? - Megvakartam a tarkóm és néhány másodpercre lesütöttem a szemem. - Őrzőkkel közös falkafélében gondolkodok, Yetta, de ha nem vagy mellettem, ott ette a fene az egészet. Fele olyan vezető se lennék nélküled, mint veled. Amennyire szükséged van rám, annyira igaz ez fordítva is, ha nem jobban - vallottam be, mert marha jól néz ki, ahogy teszek-veszek, pörgök látszatra, mint egy búgócsiga, ám ha leásnék, nem sokkal lenne jobb, ami fogad, mint az, amit Yetta megél. Számba haraptam és lehorgasztottam a fejem. - Sajnálom. - Alig lehetett hallani, ezt az egy szót, amit megbicsakló hangon, a bűnbánat súlya alatt görnyedt háttal súgtam neki. - Sajnálom... - hogy nem tudtam megakadályozni, hogy ezen kelljen keresztül menned, hogy ezt váltom ki belőled, hogy ilyen megátalkodottan szerencsétlen vagyok még mindig a kapcsolatkezelésben, hogy nem tudom mindezt egy csettintésre eltüntetni belőled -... sajnálom... -, hogy akkor is tőled kell a legfőbb támasz, amikor te is ennyire rá szorulsz, hogy nem tudom értelmesebben elmondani: igenis számít a véleményed, hogy miről mit gondolsz. Hogy akkor is önzőnek tűnök, amikor nem az vezet. Nem tudom, hogy mit tud kezdeni mindezzel, hogy erre számított-e, számított egyáltalán valamire. Tudom, hogy ezzel, ahogy korábban mondtam eljutottunk megint hozzám, de egyfelől ő "kérte", másfelől tényleg úgy voltam vele, hogy azért a párom, azért vagyok a társa, hogy együtt csináljuk végig. Nem akarok elhallgatni, vagy rejtegetni előle semmit se. Akarom, hogy tudja, akarom, hogy belém lásson. Tessék, a tiéd minden, ezen az estén másodja kínálom fel magam, másodjára adok a kezébe mindent, magamat.
Se ruha, se pajzs, csak én, minden értelemben csupaszon, őszintén.
- Csak legyél itt, többet nem tehetsz és nem is várnék el. - Sóhajtva söpörtem hátra vállaimról az előreomlott szőke tincseket, miközben óvatosan közeledő léptét figyeltem kékjeimmel követve minden mozdulatát, óvatos pillantással - fáradtan kissé. Mint szelidíteni vágyott vadállat, úgy érzem magam attól a lassú, kimért gesztustól, mivel leguggoltában felém nyújtja kezét. Bizalmatlan pillantásom, energiáimat finom dac lengeti. Fél? Félt? Én voltam? Ő okozta? - Idegen és fájó az egész. - Sajnálom... - Billent oldalt finom mozdulattal fejem, mintegy "tönkretéve" ezzel a halk szóval bocsánatkérését. De ennyivel úgy érzem, én is tartozom felé. Sajnálom, hogy nem lehet úgy, mint előtte. Talán, egyszer... idővel. De leginkább soha már. Fájdalmasan halk, elkínzott nyögés szakad fel belőlem, mikor a tetoválás kerül előtérbe. Kezére fogok, ujjaim odaillő elemként simítanak férfias tenyerébe. - Jel, pontosan! Tudom, hogy te te vagy, de ez sajnos nem változtat azon, amit képvisel. Néhány hónapja a lehetőséget láttam benne, a feladatot, amit tudom, hogy tökéletesen el tudsz látni, de... mostanra egyenesen undort kelt bennem. Arra emlékeztet, amilyenek igazából voltak... ők. Önzők és elkeseredettek, akik kezében eszközök voltunk csupán a megváltásukhoz és nem többek. Talán elhitették, hogy így van, de végül mindenki kimutatja a foga fehérjét... - Hangomba állatias, karcos él vegyült, s fel se tűnt, mikor vált tekintetem borostyános íriszekkel rendelkezővé, ahogy a párom kezét szorongattam. Energiáim kavargó őszi szélként kerengtek köröttem a hálóban. Aprót hümmentettem - morrantam - megadóan további szavaira, hallgatva és fel is fogva azokat. Maradna. Miattam, s maga miatt. - Legyen akkor így! Még rá is bólintok egy kósza pillanatban, magam elé meredve, s csak akkor pillantok fel rá, mikor a jövőről ejt szót. Homlokomon finom redők gyűlnek, szavakat keresek, de energiáim vegyes hullámzása mindennél jobban leírja azt a kettős... nem is kettősség ez, sokkal többféle érzés kavarog bennem az egész kapcsán. Kíváncsiság, kérdések, szkepticizmus, félsz és bosszúság is, igen. Pillantásom sárgából kékbe, távolságtartásom ölelésbe vált, ahogy vállai megereszkednek. - Térdeimre ereszkedve, magamhoz húzva ölelem, nyakába fúrva arcoma, ne lássa a tekintetem szegletében újfent megjelenő, kibuggyanó könnyeket, miközben karjaimat köré fonva szorítom magamhoz olybá, mintha el akarná venni tőlem valaki is. - El kell menjek Jerseybe, Darren. - Súgom fülébe. - Csak néhány nap. A nyulakért... Visszajövök, ígérem, csak ne csinálj semmi meggondolatlan, jó? - Ez volt az én kimondatlan áldásom és beleegyezésem. Csináld! Próbáljuk meg együtt! - A többit az idő úgyis eldönti majd magának.
Bólintottam szavaira, ezzel jelezve, hogy értem, valamint, hogy itt leszek mellette - mindig. Ennek kissé tettleges megerősítése is az, ahogy közelébe somfordálok és leguggolok vele szemközt. Szeretném visszaadni a mosolyát, azt a fajta őszinte, felhőtlent, ami a legrosszabb napomon is képes rávenni, hogy szívből viszonozzam. Beszélek, sajnálja ő is, a szó pedig legfrissebb tetoválásomra terelődik. Eleinte tartottam tőle, hogy mit válthat ez ki belőle, ám ahogy leperegtek a szavak ajkáról, örültem, hogy nem hallgattam el semmit sem. Képtelen lett volna pontosan árnyalni és szavakba önteni, amire most rámutatott és amit megértettem ezeken keresztül. A megoldás továbbra se pottyant az ölembe nagylelkű ajándékként, de már nem voltam tökéletes vaksötétben. Kezemet morzsoló mozdulataival ellentétes volt az a nyugodt finomság, amivel olykor kézfejét vagy ujjait simítottam meg hüvelykujjammal. Alig látható, leheletnyi mosolyra húzódott szám mindettől. Fogalma sincs, hogy indirekt módon mit írt felül bennem, milyen ösvényt zárt el előlem, miféle tervet, ötletet húzott át egyetlen, határozott vonással, s tett a helyébe érthetetlen nyugalmat. Tekintetemet nem fordítottam el az övéről, amikor újfent átvettem tőle a szót, mindent elé dobva, minden lapomat kiteregetve. Több is lesz majd még, tudom jól, mert épp az előbb bizonyította be sokadjára is, tudtán kívül, hogy mekkora szükségem van rá, ha valóban véghez akarok vinni mindent, amit mondtam - kezdve megmaradt emberségem megőrzésével. Beszélek, mialatt energiáink szabadon kavarogva olvasnak egymásban: fagyos, északi szél ver tajtékot a langymeleg, déli tenger nyugtalan felszínén. Látod, bízok benned. Nem zárlak ki. És ez amilyen félelmetes, annyira tölt el óvatos reménykedéssel. Ajkaim elválnak egymástól, ahogy közelebb jön, hozzám térdel és megölel. Érzem az illatát, teste melegét, ami elsőre megbénít, majd egyből mozdulatra bír. Karjaimat dereka köré fonom, egyik tenyerem lapockái között, ahogy biztosan, de nem durván vagy fojtón tartom. Karistol könnyeinek ígérete, kiszagolom őket, erőteljesebb szorítás helyett viszont megsimítom hátát. Itt vagyok, itt leszek, vele. Aztán a következő pillanatban egész testemben megfeszültem, ahogy közölte, Jerseybe kell mennie, ám mire megfagyott volna ereimben a vér, folytatta. Egek, de még mivel! Ölelésem lazult, ha hagyta, elengedtem, s elkerekedett szemmel meredve rá, fogtam kezem közé arcát, mint aki képtelen elhinni, amit az imént hallott. Nos, így volt. - Várni foglak - mondtam halkan, tekintetem, energiáim pedig mindent elárultak, amit szóval képtelen voltam kifejezni. Azt hiszed, béna támogató feleség vagy, esetleg nem is támogatsz? Buta vagy. - Köszönöm, min ulvinne - hajoltam oda hozzá, de orrom hegye éppcsak övéhez ért. Vártam, ajkát érő lehelettel, s akkor csókoltam meg, ha biztos volt, hogy nincs ellenére - lassan, bújósan, hálával telve.
Elveszek az ölelésben, a pőre közelség természetes elegyében, miközben hozzá bújva megszületik bennem az elhatározás - pontosabban alakot ölt, szavak formájában bukik elő belőlem mindaz, mi mondandója közepette elhatározódott bennem. Elhjolok kissé, enged ölelésem, akárcsak az ő karjai, s szusszanva törlöm a könny-kezdeményeket le kézfejem hüvelykujj felőli oldalával egy rutinos mozdulat keretében, miközben mellkasom néma kacajtól hullámzik meg. - Mernél máshogy tenni... - Szusszanok és apró mosoly kanyarodik szelíd játékossággal ajkaim szegletébe futólag, hogy mikor leengedem karomat, homlokom finoman koccanjon pároméhoz. Hangosabb a szusszanás, minek keretében lehunyom szemhéjamat. Lehelete bőrömön játszik, illatában és energiáiban fürödve simít tenyerem vállán fel, ott, ahol előbb még éles karmok szántották bőrét barázdáltra. Ajkam óvatos puhasággal éri el az övéit, viszonozva csókját, s továbbvíve azt - ám még mielőtt egyéb tettlegességbe torkolna nyelveink játéka, szusszanva válok el tőle. Pillantásom sokat mondaó és fáradt is egyúttal, ha kell, nem félek szóval sem kifejezni abbéli vágyam, hogy tegyük el magunkat a holnapnak. Az ébredés utáni szexhez elébb úgyis aludni kell.
Nézem,a hogy megtörli szemét, miközben még mindig csak remélni tudom, hogy legalább egy kicsit közelebb kerültünk az "együtt megoldjuk" mindkét részéhez. Akárhogy legyen, a ma esti eset két elhatározást is hozott: egy ajtót eltüntetett, amit azt hiszem, nem is bántam, ám egy másik utat felvillantott. Kissé mocsok lesz, de talán jól sül el. Nem nyújtom tovább a csókot akarata ellenére, kezes bárány módjára húzódok el, ahogy jelzi, hogy ennyi és nem több. Nincs bepróbálkozás, nyújtás-húzás, se követelőző, se játékos módon, csupán engedelmes elfogadás, halvány mosollyal kísérve. Viszonylagos nyugalomban fekszek mellé, se túl közel, se túl távol, megint rá bízva a távolság megválasztását. Elég nagy önfegyelmembe és türelmembe fog mindez még nekem kerülni, tudom, ahogy felbukkant kis tervem is, de valamit valamiért. Igazából... szemét dolog, s egy részem őszintén sajnálja Yettát, amiért ilyen pár jutott neki, ám ha úgy alakul ez majd, ahogy számolok vele, mindketten jól járunk - előbb-utóbb. Nem volt bennem ridegség a reggel és az ébredés eljövetelével, ahogy vágy se lobbant részemről. Ha ő tett bármilyen téren utalást egy esetleges együttlét lehetőségére, udvarias kedvességgel utasítottam el, egy "később, min ulvinne" kíséretében. Elutasítás volt ez és ígéret, mindkettő nyílt, egyértelmű., s gyanítottam, túlságosan is ismer ahhoz, hogy pont most ne lásson át rajtam. Szám sarka megrándult - keringő helyett játékra hívlak, amiben a győztes és a vesztes is jól jár. Csak a játék... csak az lesz kínzó.
Egy farkassal készülök találkozni az erdő közepén, ott, ahol csak a madár jár, ember legfeljebb hátizsákkal és félig töltött kulaccsal. A kocsit messzebb hagytam, az útnál és már jó ideje gyaloglok. Néhány dolgot megváltoztatott bennem, amit áprilisban láttam. Idős farkasok, akik fél kézzel kenterbe verhetnének minket, mégis inkább az életüket adják, hogy megmentsék a város, a környék, a világ élőit. Még csak nem is a saját fajtájukra szorítkoztak. Akik pedig örökölték a feladatukat, azok csendben lapítanak, gondolom, úgy ténykednek, ahogy kell és ez rendben is lenne így. Bennem mégis megtört a jég, elindult valami. Több esélyt adok a bundás népnek, nem írom le őket rögtön. Ez kellett, hogy átkeljek a trauma folyóján, amiben vidáman úszkáltam. Persze azért az óvatosság megmaradt, Williamnek megadtam a megbeszélt hely koordinátáit és a telefon is nálam van. Meg tudnak találni, ha baj lenne. Ezt pedig Lennart is fogja tudni. Próbálkozhat bármivel, el tudom képzelni, ahogy azt is, hogy szinte tökéletes alibit talál ki, hisz elég okos. De tényleg változtam és már azt is el tudom képzelni, hogy ez csak egy barátságos bunyó lesz, egy vidám találkozás. Így indulok neki. Azért jöttünk, hogy szabadon gyakoroljunk, csak kettesben. Fegyvert is hoztam, de nem ragaszkodom a használatához. Bármiből lehet fegyver, ha akarjuk. Már csak 20 méter és odaérek. Kortyolok egyet az ásványvízből, ami mindig kell, mert fárasztóak ezek az edzések. A szendvicsek és az elsősegélycucc a kézitáskában vannak pár nélkülözhetetlen dologgal együtt. Elrakom a flakont és zsebre tett kézzel, fütyörészve sétálok. Csodálatos a levegő. Itt tiszta és érintetlen a világ. Egy kicsit Tibetet idézi, a tibeti nyarakat, virágzó gyümölcsfákkal és tündöklő hegyi folyamokkal. Az órámra nézek. Két perccel hamarabb értem ide.
Ütemes kocogással haladok az erdőben, indulás előtt bemelegítettem, s ez ki fog tartani a futással, míg megérkezem a megbeszélt helyszínre. Félni, tartani nincs okom, de vakon sem bízok senkiben és hiszek neki. A legtöbb helyen, ahol eddig megfordultam, nem voltak ennyire paranoiások az őrzők a farkasokkal szemben, mint itt. Vagy megszokom, vagy szedem a sátorfám és odébbállok. Nem foglalkozom vele, az ő bajuk, hogy ennyire félnek a fajtámtól. Akihez kocogok, az egy régi ismerős, akivel annyit és elég sokáig gyakoroltunk, s ezért találkozom vele. Az idő folyamán változhatott, ezt láttam is rajta, hogy nem feltétlenül mindenben a jó irányba, de nem vetek rá követ, mert én sem mindenben a jó irányban változtam. Ez az élet velejárója. A korát sem nézem le, mert minden és mindenki más. Aki alábecsüli a másikat, meg is érdemli, ha pórul jár. Két kard, két sai, és egy hosszúbot van a hátamra csatolva, hogy se a mozgásban, se a haladásban ne akadályozzon. Megszokott arzenálom volt az íjjal együtt, évszázadokon keresztül, hozzám nőtt természetességgel mozgok velük a tájban. A titkárom tudja, merre vagyok, mint a legtöbb dolgot az életemből, van viszont, amikről még ő sem tud, mert nem tartozik rá. A névjegyet eltettem, amit kaptam Fostertől, s odaadtam sajátom. Semmi cifraság, fekete-fehér alapon, egyszerű betűkkel van rajta minden információ. Az érték nem a külsőségekben van, hanem a tulajdonságokban. A füttyöt már korábban meghallom, s szinte vele ellentétes irányban lépek ki a kis tisztásra az ösvényből. Nem fulladtam ki, kellemes ritmusban tartott a kocogás. - Üdvözlöm, Mr Rothstein – döntöm meg magam kissé. – Pontos, mint mindig. Lecsatolom a fegyverszíjat, s egy kiálló ágcsonkra akasztom fel. Más, hevesebb, vagy kivagyibb vérmérsékletű talán meglepte volna, kezdésnek, én azonban már kinőttem ebből. - Gyönyörű időnk van – állapítom meg. A természet szépségét sosem hagytam figyelmen kívül, a tenger és Ázsia tanított meg erre. - Mielőtt elkezdenénk, mi legyen a jelzés? Vagy legyen egyáltalán? – egy jó harcos látja, hogy mikor kell megállnia a gyakorlásban, ám óvatosnak sosem árt lenni. Ha kimondja, vagy megteszi, a másik azonnal visszavesz, leáll. Nem vágyom arra, hogy vigyázzba álljak az őrzőknél, még ha tisztában is vagyok azzal, milyen is egy igazi gyakorlás. Illetve, ha lemond erről, én mosom kezeim...
A vidámságból nem zökkent ki, csak a füttyök maradnak abba, ahogy meghallom a lépteket. Rögtön meg is állok. Komoly arccal figyelem a farkast. Tradicionális köszöntéssel hajlok meg, közben fülelek, hogy mi is zajlik. Én elcsendesedtem, de az erdő nem. - Tiszteletem, Mr. Forstena! Ön úgyszintén. Nálam is pontosabban érkezett. Én is leteszem a táskámat, a holmikat pedig mellé. - Gyönyörű idő, gyönyörű táj. Még nagyobb öröm lesz edzeni. Nem csak hasznos. Persze annak is megvan a szépsége, mikor eleve a természet is próbára teszi az embert. Egy jó zuhogó esőben csúszós köveken harcolni, az elég izgalmas! A mai is az lesz, megoldjuk. - Két taps, dobbantás, bármi, csak dupla legyen. Fény és sötétség együtt. Ha a yin és a yang felcsendül, abbahagyjuk. Vagy fegyvernemet váltunk. - Mit szól a kardhoz? Látom a tokot és ez meghozta a kedvemet. Én is hoztam egy szép katanát. Egy Sakahami nevű mesteré volt, akivel együtt kezdtük a kolostorban. Öregen, de egészségesen halt meg egy szörnyű balesetben és fogalma sincs, kihez került a kardja. Egy őrző jóbarátomnak köszönhetem. Ha ezzel kezdünk, akkor finoman előhúzom a pengét, teszek néhány bemelegítő kört a levegőben. Szellemileg fel vagyok készülve és ma elég sokat edzettem is, nem igazán igénylek hosszas bemelegítést. Csak pár mozdulat és ha mehet, akkor támadok is. Széles, óvatos vágással deréktájra, jobb oldalon. Ez a hárítások és a fémek csattanásának művészete. Míg valamelyikünk sarokba nem szorul. - Hogy telt az elmúlt időszak? Közelebb került a céljaihoz? - kérdem. Legyen az a keresett illető vagy az üzlet. Számomra harc közben beszélgetni egészen új dolog, modern, hisz a kolostorban nem így tettük. A való élet viszont nagydumás harcosokkal tud összehozni. Politikáról, filmekről, nőkről társalgunk. Legutóbb egy őrző edzésen a tenger gyümölcsei pizza volt a téma, az elég bizarr színt adott az ütések-rúgások halmazának...
Kedvemre való, hogy még él benne, s követi a régi idők szokásait. Kár, hogy mostanában mindez a semmibe vész. De hát, mikor én ifjú voltam, ránk is panaszkodott az idősebb generáció, hogy milyen satnyák és hitványak lettünk, s viselkedésünk is hagy kívánnivalót maga után. Minden változik, nincs ez másként ilyen téren sem. - Értettem, kettő – biccentek. - Rendben – biccentek ismét, majd a fegyvertokhoz nyúlok, hogy lecsatoljam a rapír mellett függő katanát. Hiába gyakoroltam még ifjú koromban lovagkarddal, az én időmben már inkább a rapír használata volt a mindennapi, ezért is volt szokatlan elsőnek számomra a katana használata, s mégsem olyan ismeretlen. Tisztelettel veszem kezembe a katanát, még Beharapóm adta nekem, mikor elváltunk farkasom szülőhazájában. Az övembe akasztom, s megerősítem. A párja házamban várakozik, nem mindig szokásom őket együtt elhozni. Az óvatos kezdésre magamban felvonom a szemöldököm, lefelé hárítok, majd hátralépve a nyak és a váll felé irányítok egy harántvágást. Gyorsan teszem mindezt, energiával teli, mégis ügyelve arra, hogy ez gyakorlás. De nem annyira gyakorlás, hogy hagyjak erőt és időt a beszélgetésre, annak itt most helye nincs. Ez az a gyakorlás, amit megszokhatott a kolostorokban, régi időkben s aminek magam is híve vagyok. Másképp nem fejlődik az ember. Sem őrző, sem farkas.
Lennart régen is tudott alkalmazkodni. Erős jellem, eléri, amit akar, de tudja, hogy nem törhet át mindenen. Meghagyja a szabadságot ilyen apróságokban. Például. Fel tudok nézni rá, mert idős, tapasztalt és amit múltkor mondott, az egy nagyon komoly eredmény. Nem vitatom. Vérfarkas, de felnézek rá. Figyelem az ő pengéjét. Meglátjuk, melyik jobb, ki bánik vele ügyesebben. Tudom, hogy aki ma nyer, holnap veszíthet, így ezen nem múlik más, mint egyetlen győzelem. És gyakorlunk, ami többet ér a versenynél. Szépen tereli el a vágást. Látom, hogy komolytalannak érzi a kezdést. Lehet ez komolyabb is. Kifordulok és az oldalsó vágását már kellő erővel fogadom. Villannak a pengék, egy rövid pillanatig összemérjük egymás állóképességét, aztán ugrom egyet, távolabb helyezkedem, középen előretartott karddal, kissé megdőlve. A társalgás kimarad, a régi, szép szabályok szerint küzdünk. Amikor akár fél órán keresztül is csendben kellett maradni, legfeljebb a harci kiáltások fértek bele. Várom. Jöjjön csak. Úgy fogadom, ahogy érkezik.
Kivéd, de nem támad, hanem hátrébb lép és várakozik. Nem lesz rá ideje, mert utánamegyek. Nem az a megszokott gyakorlás, hogy egy kis támadás, egy kis védekezés, ahogy mostanában divat. Kíméletlen, egymásba nyíló küzdelem, mely arra készíti fel a harcost, hogy megtanulja kezelni az erejét, energiáját, tartalékait. Oldalt lépek és a csuklókat támadom. Még nem lépek hátrébb, az a védekezés módjától függ, ezzel bevállalom sebezhetőségemet, hiszen elég közel vagyok most hozzá.
Aha! Mintha élet és halál lenne a tét. Ahogy az erdőkben és az utcákon sokszor. Ahogy egy megvadult farkas esetében. Nem kell kétszer mondani. Egyszer sem. Ügyes, a támadó készségemet akarja elkaszálni. A kezemet, amivel a kardot tartom. Sajnos nem mozdulok elég jól és eltalálja a kézfejemet. Kihasít belőle egy nagy darabot. Nem akarom mutatni, mennyire fáj és mi minden játszódik le bennem. A tanult technikát alkalmazom, kizárom a fájdalmat, mély levegőket veszek, a mozgásommal összehangoltan. Igyekszem annyit kihajtani a megmaradt kézizmaimból, amennyit csak lehet. Még bírom fogni a kardot két kézzel, nem tudom, meddig lesz így. Pont ott igyekszem támadni, ahol rést hagyott. Lehet, hogy erre játszik, de a közelség nekem kedvez. Törzsre szúrok, erőből és célzottan. A szemeimen láthatja az eltökéltséget, hogy győzni akarok, de nem a marcangolást élvezem. A harcot, az erők összemérését, azt, hogy tanulhatok. Egy pillanatig átfut a fejemen, mi lehet még ezután, de visszacsöppenek a jelenbe. Itt van az élet, itt van a halál. Vigyázni kell.
Céltalanul bolyongó, tébolyodott léleknek is tűnhetnék az éjszaka fagyosba hajló, köddel teli leple alatt, ha lépteim nem határozottságról, célirányos haladásról adnának tanúbizonyságot, ahogy összébb húzom nyakamnál a vastag vadőrségi dzsekit. Nagy kockázatot vállalok azzal, hogy errefelé kószálok, több szempontból is. Tisztában vagyok mindezzel, de őszintén leszartam jelen pillanatban, hiszen, ha már képes voltam kiautózni a városból Eleanort hátrahagyva abban a hatalmas házban egyedül, s leállítva egy félreeső, kevéssé sűrű erdőrészen a kocsit, gyalog indulni neki a rengetegnek, akkor nem fogok már meghátrálni, akármi is legyen a látogatásom kimenetele. Akármennyire is legyen kellemetlen az istenhozzád. Naiv, ha azt hiszi - de szerintem nem az - hogy nem tudom, hol tanyázik. Vadőr vagyok, a harcosok között is az tesz talán már csak egyedül kiemelkedővé korom előrehaladtával szép lassan, hogy úgy ismerem az erdő fáit, mint tulajdon tenyereim redőit. Hogy miért keresem a farkast, annak megvan a pontos oka, és remélhetőleg meglesz a maga ideje is a kifejtésre. Első körben Darrent kellene fellelnem. Hogy eljutok-e a házig, vagy előbb botlok bele, az lényegében rajta áll. Őrző energiáimat semmi nem rejti sem előle, sem esetlegesen itt tartózkodó párja előtt. Ha valami oknál fogva mégis ajtajában kötnék ki, úgy kopogtatásom üteme veri fel az éj nyugodt neszét. Mondják, a jó hírek ráérnek reggelig, ilyentájt csak a rossz hírek érkeznek, azok hordozóját pedig senki nemszereti. Hogy személyemmel mi jár... Hamarosan kiderül.
Még mindig imádok hancúrozni, amióta kész lett az új, normális, drabális méretekkel rendelkező nászi ágy, azóta meg pláne! A koszlott matrac pedig örökre a múlté. Olyan volt, mint egy mementótól megszabadulni, s bár sose fog eltűnni a kép belőle Yetta hetekig tartó eszméletlenségéről, őrzéséről, riadt ébredésétől, a nyomorúságos helyzetről, de már rá tudtam csukni az ajtót. Nem nyomaszt a puszta jelenléte, helyette a frissnek ható lakk illata seperte ki az utolsó kellemetlen lenyomatokat. Payne egy kisebb szobát kapott, a miénktől kellemes távolságra: nem túl messze, de nem is annyira közel, hogy túlságosan zavaróak legyünk számára, bár akiket a farkasokénál is jobb hallással áldanak meg a szellemek, az nehezen menekülhet arcpirító hangoktól.Bár inkább ő, mint Sarah zsémbeljen... Oké, elismerem, olykor tartok néném esetleges kialvatlanságból fakadó ingerlékenységétől, így az ő faháza a háborítatlan alvást hivatott elősegíteni. Szívem szerint hangszigetelnék is, de az már a biztonság rovására mehet, így ezt elvetettük. Ennek ellenére minden éjjel, változatos időben eltöltök legalább egy órát a verandán üldögélve, az erdő neszei után fülelve. Ők az én felelősségem. Ez a kötelességtudat, védelmező- és birtokló ösztön mozgatott, amikor a megszokottól eltérő hangokra lettem figyelmes. Határozott, csörtető léptek... Felkeltem, majd a vékony karimáját mutató Hold fényénél lopva elindultam a hívatlan látogató üdvözlésére. Még azelőtt meg akartam állítani, hogy pillantást vethetne az épületre. Ez a hely - egyelőre - nem mutiba készült, kérem szépen! Ügyeltem a szél mozgására, ennek hála hamar rájöttem, ki közelít olyan nagy sebbel-lobbal, ám ekkor már csak a hecc kedvéért is tartottam magam eredeti elhatározásomhoz. A saját fújtatását és trappolását használtam fel, hogy az általam keltett neszeket elnyomva mögé kerüljek. Azt azonban nem feltételeztem, hogy csak úgy el tudnám kapni akár hátulról is. Mégiscsak ő a Harcosok Vezetője, ennyi kijár neki. Ha már el lehet ilyen módon kapni, nem az én tisztem leleplezni gyengeségét, ha pedig nem, akkor egyszerűen tiszteletlenség volna részemről ez a tesztelés. - Csak nem hozzám igyekszel? - dobtam hátba a kérdéssel, a farkas szemével tekintve lapockái közé, pár méternyi távolságból, zsebre tett kézzel. Nincs éle szavaimnak, de ott ül bennük a múltkori találkozás emléke, a maguk egyszerűségében.
Nagyon is tisztában voltam vele, hogy ez a helyzet egy olyan házavató partihoz hasonlatos, amire nem hívtak meg. Én vagyok a kellemetlenkedő, váratlanul beállító vendég, hiába jártam a saját földemen, a protektorátus falkáénál szélesebb határokkal meghúzott területén. Nem is hoztam ajándékot, ami azt illeti. Csak azt a jellegzetes, kesernyés füstillatot, mi sajátom, keveredve őrző létem energiáinak sajátosságával. Azt kapja fel a hideg északi szél és hordja világnak, hírül adva az éj kósza - és kevésbé kósza - vadjainak jelenlétemet a fák közt. S minthogy a halászó-vadászó életmódját őseinknek évszázadokkal ezelőtt magunk mögött hagytuk, úgy könnyedén kicselez a tapasztaltabb, jelenlétét már csupán alig pár méterre tőlem észlelem. Hirtelen fordulok, hangja ekkor ér el, s tekintetemben nem riadalom, sokkal inkább a felismerés, a viszontlátás sajátosan játszó fénye ül meg. Heló, Darren. - Valójában gondoltam, megszöktetem a lányod kicsit, olyan elárvultnak tűnt néhány hete még a városban... - Szalad félsódéros, komolytalan mosoly képemre, miközben teszek felé néhány lépést, csökkentve a métereket kettőnk között - amennyiben nem kapok elutasítást a másik részéről ennek kapcsán. - Beszélni szeretnék veled, amennyiben te is nyitott vagy rá. - Megérteném azt is, ha nem. Ismertem konok büszkeségét, mibe teljes talppal gázoltam a múltkori találkozásunkkor, az nem az a könnyelmű, múló szeszélyű szalmaláng, mint a legtöbbek esetében.
Mindig is értékeltem a humort, ez most sem volt másképp, a lányszöktetés hallatán vigyorra húztam a számat. - Sajnos még nem nőtte ki az őszinteséget. - Értem ezt elárvultságára. Hiába, sokat kell még tanulnia, mire eljut oda, hogy közeli ismerősök elől is rejteni tudja valós gondolatait, érzéseit, állapotát. Legyen hited és bizalmad másokban, de sose így. Nyakatekert szemlélet, valószínűleg elmagyarázni is képtelen lennék érthetően. Nyugisan állok, figyelem, ahogy közelebb jön, fejemet árnyalatnyival billentem oldalra, mialatt le nem venném róla tekintetemet. Várok. Mikor részben előáll a farbával, nagy levegőt veszek, amit lassan lehelek ki. Pára gomolyog illékonyan arcom előtt néhány másodperc erejéig. Könnyű volna odaszúrni, csípősen, éles nyelvvel, gondtalannak ható mosollyal körítve. Mégsem teszem, mert sem a farkas, sem az ember nem vágyja ezt igazán. Fakó szentimentalizmus a korábbi életből, egy másik status quoból. - Hallgatlak - mondom végül, engedve józan belátásnak és óvatos enyhülésnek. Nincs okom sértett gyerekként viselkedni, emellett kíváncsiságom nagy eséllyel életem végéig hatalmasabb lesz bármilyen büszkeségemen ejtett csorbánál. Bár sose lehet tudni, minden viszonyítás kérdése, a Protektor által okozott seb pedig alig több karcolásnál, ha azt vesszük, mit művelt Alignak. S miért ne vennénk? Megtörtént, hát mérce lett, ugyanúgy, ahogy Teremtőm is azzá vált. Az pedig, hogy roppant nehezen felejtek nem egyenlő azzal, hogy ne tudnék mérlegelni, lehetőséget adni és belátó lenni.
Tarkómat vakarom meg, mint holmi bakfis ficsúr, akinek épp most koppantottak orrára a lányszöktetés gondolatának hallatán, képemre mosoly ül ki, ahogy tekintetem a farkason pihen. - Ezt vegyem akkor egy atyai nem-nek? – Szusszanok nevetősen, könnyedség fátylát eldobva eme sóhajjal együtt, mert bármennyire is ösztönből jövő, tulajdonképpen átlagos és kettősünk között megszokott az efféle komolytalan élcelődés, valójában sokkal komolyabb dolog vezette lépteim az erdő ezen pontjára. - A bocsánatodat szeretném kérni a múltkoriért. – Hangom a helyzet ellenére is könnyedén szakítja kettőnk között a hónapok előrehaladtával egyre inkább fagyossá váló teret, s nincs benne hely megalázkodásnak, verbális térdre borulásnak. Őszinte, beismerő. Mint barát a barátnak, vezető a vele egyenrangúként tekintettnek, akképpen csendülnek szavaim. - Elhamarkodottan ítéltem meg a dolgokat. – Sajátjaim érdekét helyezve előtérbe, de ezt akkor se magyaráznám senkinek, ha kellene. Talán nincs is rá szükség jelen esetben – ők az én felelősségem, az én falkám, ha úgy tetszik. Már csak természetemből adódóan sem szívlelem, ha más vetne rájuk bármily formában szemet. Hirtelen voltam, meggondolatlan a múltkori találkozásunk alkalmával ennek tükrében, de miként ő, úgy magam se vagyok megrögzötten vaskalapos; belátom, ha hibáztam. S nem derogál elnézést kérnem érte. Még a kezemet is nyújtom egy suta mozdulattal a farkas felé.
- Egyelőre - biccentettem elnéző mosollyal képemen, s bár nem sürgettem, testtartásom mégis várakozó volt. Komolyan érdekelt, minek köszönhettem teljes mértékig váratlan, bejelentetlen látogatását. Ahogy kimondja egy árnyalatnyit megemelkedik szemöldököm. Ugyanolyan egyszerű jelzése ez meglepettségemnek, mint ahogyan az ő bocsánatkérése is mentes a felesleges sallangoktól. No lám! Szusszantam egyet, amibe nem sűrítettem semminemű jelentéstöbbletet. Legfeljebb némi fáradtság érződött belőle, rosszallás vagy elégedettség viszont nem. Értékeltem a gesztust mindazonáltal. Nem minden vezető képes arra, hogy belássa, ha valamilyen téren megbotlott, még kevesebben vallják ezt be hangosan és kérnek elnézést érte. Nagy levegőt vettem, amit lassan kifújtam, finoman rázva meg a fejem, némileg elhúzva szám. - Az egyik őrződ meghalt, az Áldozás kudarcba fulladt, az Alapítók elbuktak, Alignak szabadon járkálhat. Emberként reagáltál - azzal elfogadtam a felém nyújtott jobbot. A legkisebb lenézés sem volt hangomban, vonásaimon. Emberségesnek lenni, emberinek maradni ennyi év után, ilyen történésekkel a nyakunkban nem baj. Hibákba hajszolhat, persze, végzetes is lehet. De miért vessek meg valakit azért, mert vannak határai? Ő akkor elért egyet, s ezért nem kárhoztathattam a felsorolt események tükrében. Én is alig bírtam velük, nehézkes volt az egész, pedig mennyivel több évet éltem nála! - Most miképp ítéled meg őket és a lehetőségeinket? - érdeklődtem, de nem vártam el, hogy számomra kedvezőbb véleménnyel álljon elő. Az érdekelt, hogy fél évvel a zaklatott este után mit lát, mit gondol, honnan közelíti meg a dolgokat. Akkor és ott egy, az övéit féltő és hozzájuk foggal-körömmel ragaszkodó vezető volt. Most ezt a pánikszerű, érzelemalapú hozzáállást kontrolláltnak éreztem felőle, ezért is kérdeztem. Ráadásul az én hozzáállásom is csiszolódott az eltelt hónapok alatt.
Finom árnyék vetült pillantásomra. Egy dolog beismerni a gyarlóságot, más hallani azt kimondva - még akkor is, ha az életről évszázadokkal több tapasztalata van az illetőnek, ki ezt odaböki elém, mint nekem. - Túl nagy luxus lett az ilyesmi manapság. - Feszül meg arcizmom, hogy hangosabb sóhajt elejtve nyújtsam tenyerem a farkas felé. Némi megnyugvással tölt el, hogy nem utasítja el gesztusomat mint elsőbálozót a partnere a kapualjban, még ha titkon reméltem is, hogy ez lesz reakciója. Kérdésére elpillantok a fák felé, mintha füle lenne a szeleknek is errefelé, s meglehet, van is... - Denaalit el kell pusztítani. - Közlöm nyers egyszerűséggel. - Az elődeitek... minden követ igyekeztek a maguk módján megmozgatni, hogy elkerüljék a szeretteik feláldozását. Ezek egyike volt azon eshetőség is, hogy rávegyék a meg nem nevezett testvér, szálljon szembe a két ősivel. Személyesen is volt lehetőségem megtapasztalni makacsságát e tekintetben, szóval... - Széttárom kissé karjaimat. Sajnos ahhoz nincs a krónikákban használati útmutató, mégis hogyan öljünk meg egy über-farkast. Ja, merthogy a legjobbról nem ejtettem szót, bár lehet, tudja már ő maga is, miféle szerzet is ez a farkas, kinek életét kívánom ontani. - Ami téged és az ötletedet illeti... a protektorátus területe jóval a falka területén túlra nyúlik. Megfér a sátra alatt több falka vagy csoportosulás is. - Biccentettem aprót, s talán ennél jobban nem is kell kifejtenem számára, mit is jelent mindez. Lényegében egy lépcsőfok, hogy akár legitim, elismert csoportosulásként legyenek elismertek a területen, nem csupán néhány összeverődő kóborként. Egyformán, egy "szinten" kezelve a falkával, ami a protektorátust, az őrzőket illeti. Egyelőre ez a legtöbb, mit adhatok, de ezt biztosan, teljes hátszélességgel. Az meg, mint ismert, elég nagy van.
- Leszarom. - Ritkán fordultam ilyen egyszerű, nyers vulgaritáshoz, most mégis természetesen jött. Akár luxus, akár nem, létezzen, legyen, én pedig mindig értékelni fogom, akkor is, ha ez éppen gátat vet nekem vagy az elképzeléseimnek. Legyél csak ember, barátom, és én elhiszem, hogy van még mit megmenteni, van még miért halni, létezik még nagyobb jó, ha olyan "csekélység" is, mint az emberség. - Én Tupileket akarom Alignak ellen uszítani. - Nem kevésbé őrült ötlet, mint a Magas Hegyet meggyőzni: jobb, ha eldobja magától az életet. - Két és fél évvel ezelőtt alkuval engedett vissza minket az életbe; minket és az Alapítókat. A nagyobb jó érdekében, annak szem előtt tartásával. Én feláldoztam a gyermekeimet ezért az elkorcsosult nagyobb jóért, William, és az összes szellemre mondom, ha pofája ránk hagyni minden munkát és a kétélű kegyelmével jön ismét, addig égetem a világot, amíg az érző szellem-szíve hamuvá nem lesz. - Hangom hideg volt, részvétlen, az elhatározás sziklaszilárd. Lökjenek csak a határig, vegyenek el mindent, és én magam pusztítom el, amit Tupilek annyira próbál védeni, óvni. Tőr leszek Alignak karmai közt, ha vér és verejték nem használ, engedek önzésemnek, keserűségemnek, hogy magammal ránthassak mindenkit. - De nem akarok ide jutni - sütöttem le egy pillanatra komoran tekintetemet. Nem akarom, hogy ide juttassanak. Ezt pedig tudhatta ő is, ha csak azt nézzük, hogy ismeretségünk éve alatt sem arról voltam híres, hogy kegyetlenkedésemmel megkeserítsem azok életét, akiket csak értem. Ezúttal sem ez a cél, messze nem! További szavaira elkerekedett a szemem. Nem is szóltam egy darabig, vártam, hogy esetleg visszavonja az iméntieket, hiába tudtam, hogy ilyesmit úgyse tenne. Nagy eséllyel már amúgy is átgondolta mindezt, nem egyszer, nem kétszer, mégis... - Jól meggondoltad? - Nem a fontoltságát vontam kétsége, csupán egy lehetőséget adtam arra, hogy az iméntit meg nem történté, el nem hangzottá tegye. - A falka nem lesz elragadtatva. - Tudom, hogy tudja, mégis ki kell mondanom, miközben arcát fürkészem, vonásait tanulmányozom. Én se reagáltam akkor a legjobban, az azóta eltelt idő pedig meggyőzött arról, hogy nem szeretném őt, őket saját "hóbortom" visszás következményeinek kitenni. Felnőtt férfi, közösségének vezetője, mégis... amennyire izgatottá tett ezzel a lehetőséggel, annyira ébresztett fel bennem némi aggodalmat. - Tisztában vagy vele, hogy rámenős tudok lenni, ugye? - vontam fel fél szemöldököm az újabb biztonsági kérdés közepette. Nem az a fajta voltam, aki óvatoskodó udvariasságból ne használna ki teljes egészében valamit, amit ráadásul tálcán kínálnak neki. Ha William ilyesmivel jön hozzám, biztosra veheti, hogy mielőbb, minél szorosabbra kívánom fűzni a két csoport barátságát, ami szintén bánthatja majd a falkát. Kiváltképp, ha eljutunk egyszer az eredeti tervemhez. Ezért sem fogadom egyből és kicsattanó örömmel, amit mond. Tisztázzuk előtte, hogy mindketten pontosan ugyanazt értjük ez alatt az egész alatt.
Kezdőlap
//
//
