*A válaszára csak lemondóan sóhajtottam. Nem tartottam lényegesnek elmondani, hogy ez a korral jár. De hát, végül is ez egy előnye, még ha nekem nem is tetszik. Falka szinten ez egy jó pont, hisz a legegyszerűbb út a leggyorsabb. Ámbár… nem mindig a leghatékonyabb és a legcélravezetőbb. Ehhez észre van szükség. Ami nem derült ki, hogy van-e a másiknak. De azt hiszem a magam tizenhat évével ezt nem tisztem eldönteni, bár attól még lehet véleményem. Élvezni viszont… teljesen más dolgot élveztem volna és annak semmi köze a kérdésekhez, vagy testiséghez. Tarknak készülök és emberként is Harcosnak készültem… a harc, az edzések, ahogy az izmok egymásnak feszülnek… na azt élveztem. Ez csak egy minimális „kötelesség” ha úgy tetszik, és óvatosság, hisz…* - Érdekel. Elvégre nem vihetek bárkit haza. Apu nem díjazná, ha azt mondanám, hogy; „Az erdőben találtam, haza kísért. Megtarthatom?” *Bár tény és való, megnéztem volna Darren arcát, egy ilyen mondatom után. Pláne, hogy egy férfiről van szó, akinek még tetszik is a haja. Na ez pedig gondolatban egy vigyort csalt az arcomra, és smaragd szín íriszeim a másikra emeltem. De már nem bírtam onnan elfordítani, karomon és még a hátamon is felállt a szőr. A farkasom játékos energiái pedig már nem táncoltak a másiké körül. Szőrét felborzolva morgott bennem… Ő érezte, hogy valami nem stimm, ahogy Én is. De nem tudtam, hogy mi ez… csak elmerültem azokban a sötét szemekben, mintha csak egy mély kút lett volna, amibe most zuhantam… ez pedig, félelemmel töltött el…
Saját szavaim csengtek a fejemben, aztán pedig már az asztalos műhely. A lakk és fűrészpor jellegzetes illata kúszott az orromba, s még mielőtt felfogtam volna a képet, egy saját emlékem kúszót a tudatomba oly hírtelen, hogy még csak gátat sem tudtam szabni neki… Darren asztalos műhelyében az asztalon ültem s épp egy málnás gumicukrot rágcsáltam. Kíváncsi tekintetem Jamie-re futott, várva, hogy mi a baja, hisz nem értettem. Tekintetem követte, ahogy közelebb sétált és végül a combomon állapodott meg a tenyere. - És megszokta a testem, hogy például az olyanokra, mint a szájharapásod... Szal.. Azt vágod, hogy nem a gólya hozza nem...? Vagy ha mégsem... Akkor fel kellett készítenem az útra a gólyát... Afrikába... Nem! Áhh... Öööö... Szóval banyek, az ilyen "intim" közelségektől mindig azt hiszem, hogy szexelnem kell valakivel! A következő pillanatban azonban már kitágult szemekkel és ijedtem ugrottam le az asztalról és hátráltam a falig. Félelmem és értetlenségem szaga szinte betöltötte a helységet. Láttam a férfit és meg is állapítottam, hogy nem áll neki jól a rövid haj. Most sokkal jobb, vagy csak nekem mániám? Beljebb lépdelve követtem, ahogy az ablakba helyezi ki a fésülködő asztalt. Aminek a faragott mintája elnyerte a tetszésem. Közelebb lépdeltem, hogy a megmunkált fán végig szántsanak az ujjaim, de ekkor… már nem volt sehol. Minden hullámzott és már nem volt műhely, csak a vonalai, az asztal sem és csak zuhantam tovább. Engem erre emlékeztetett. Lelkem félelem ébredt, ahogy meghallottam a lövéseket és csak az árokban összekuporodva próbáltam meg láthatatlanná válni. Apró kezeim a fülemre tapasztottam, nem akartam hallani… a füst azonban, a vér csábító illatára megkondult a gyomrom. A halál szaga azonban az orromba bújt, mely a füsttel keveredve egy újabb emléket hívott elő. Egy emléket, melyet Darren osztott meg velem ébredésem napján. Az Ő emlékeit. - Bocsáss meg azért, amit most teszek! - suttogta, homlokát pedig az enyémhez érintette. Darren szemén át láttam a világot, ahogy nyargalt a baleset, a füst helyszíne felé. Sárga iriszei rajtam akadtak meg, amint ott fekszek csupa véresen, kitekeredett tagokkal. Apró szívem már csak erőtlenűl verte az utolsó ütemeit, de még küzdött. Ajkaimról egy halk hang szállt fel, mely egy nevet formált; „Steven”. Vastag füstoszlop, ami a felgyűrődött motorháztető alól gomolygott a sötét éjszakába... tömény vérszag... csak egyetlen túlélő, az első ülésekről a halál szaga facsarta az orrom... két élettelen felnőtt ember… A robbanás szakította meg az emlékem folyását mely szinte a dobhártyámat szaggatta. A kocsmában kíváncsian kaptam körbe a tekintetem és egy mosoly kúszott az ajkamra. Az alkohol illata annyira átható volt, hogy szinte a nyelvemen éreztem az ízét. Körbe-körbe járva kerülgettem az embereket és asztalokat. A nevetés és vidámság hangja mögött meghallottam a dobok hangját. Tekintetem arra kaptam, és bizonytalan léptekkel indultam meg a színpad felé. Látni akartam, ám termetem miatt nem láttam át a tömegen. Előre furakova láttam meg a férfit és tekintetem elkalandozott a mintákon, az arcán… amely olyan volt, mintha a kívülállók nem is léteznének. Szinte megbabonázva álltam ott, kissé eltátott szájjal, ahogy a férfi játékát követtem. Az utolsó szám azonban egy boldog vigyort csalt az arcomra, ahogy körbe tekintve mindenki vidáman táncra perdűlt. Én is éreztem… pedig, nem tudok táncolni. Életemben először éreztem identitást arra, hogy táncra perdüljek és nevetve, hátra vetett fejjel nevessel és énekeljem az ismeret számot. Ahogy a férfi leugrott, ösztönösen ugrottam hátra, ahogy a hangja a fülembe kúszott, szinte belül megbizsergetve. A boldogságuk, az önfeledt hangulat magával ragadott és a lépteiket utánozva keltem egymagam táncra… A kép azonban eltűnt, de a lelkemben ott maradt, amely még mindig boldogan vert, ahogy megpillantottam a kifelé jövő férfiakat. Azonban a beszélgetésükre csak kitágultak a szemeim. Raven mint alfa… mint Antenna. Egy csomókérdés kelt életre a fejemben, de a kép újra megszakadt. A férfi gyűrűre csak pislogtam, pláne, hogy számomra ismeretlenek voltak. Ki is slisszoltam körükből, hisz kellemetlen volt. Nem sűrűn voltak egy csapat férfi közelében. Apáimon kívül kevés hím egyedet vagyok képes elviselni. A csókot meglátva lesütöttem a szemem és arcom pírba borult. Hát na… ártatlan voltam, ami a koromban nem meglepő. Így viszont az alacsony nő elkerülte a figyelmem… Éreztem a lángok mardosó tengerét, a bőröm éget, ajkaimról egy sikoly fakadt fel. (A fizikai valójában is felsikolt.) S kétségbeesetten igyekeztem kivergődni a lángok közül, de nem szabadultam. Csak egy nő hangja kúszott a fülembe, s tekintetem felé kaptam. De ekkor ez is megszakadt, még mielőtt megláttam volna. A szirénák és lövések hangja még visszhangozva vert a fejemben, a bizarr aláfestéssel, ami a dög szagával és fegyverek ropogásával keveredett. Féltem… szinte már rettegtem. Ám a következő kép sem volt jobb… nem csillapította a lelkem háborgását, ahogy Raven tekitetével találtam szemben magam. Tettem egy lépést, hogy eresszem az ezüst fogságából, de ahogy felém kapott megtorpanva hátráltam a legközelebbi falig. Ahogy a nőre vetette magát… nos már nem derül ki, hisz a kép ismét váltott. De bárcsak ott maradtam volna. A busz kerekei gördültek én pedig felugorva zokogtam fel. - ÁLLJON MEG! ÁLLJON MEG! *Kiabáltam szüntelen miközben a két sor ülés közé kuporodtam. (A könnyei és a kiáltás fizikai valójában is hallatszik, látszik.)Féltem. A balesett óta nem ültem járműben és nem is akartam. Kezeim a fülemre tapasztottam, hogy ne halljam, hogy múljon a rettegésem hisz hiába kiáltottam senki nem hallotta. A beszéd… a környezetem nem létezett, csak a mély sötétség, a szüleim képe, anyám boldog mosolya, apa mély, kacagó hangja. Elárasztották az elmém… Ám a dal… a dal még ezen a ködön, a sötétségen is átjutott. Lassan, fokozatosan megnyugtatva gyermeki lelkem… de még mielőtt beteljesedett volna a teljes nyugalom és megbékéltem volna a vaskoporsóval vége lett.
Raven szemeibe tekintettem. Zöld szemeimben ott volt a félelem, a düh, a harag… de mind ez mellett volt még valami, ahogy a dalt dúdolta… egy furcsa csillogás, melyet magam nem láttam. Az érzelmeim jelenleg még mindig kaotikusak voltak, akár csak a fejem. De ahogy abba hagyta a dal dúdolását kezdtem kitisztulni. A szavai eljutottak a tudatomig, de csak ott ültem, ahogy az előttem elterülő havat figyeltem. Nem bírtam szólni, nem tudtam mit mondjak… Röhej, mióta az eszem tudom, most vesztettem el először a beszélőkém. Mindig tudtam, hogy mit kell mondani. Mikor felállt, követtem a példáját… viszont azon nyomban közelebb léptem hozzá és behúztam neki egyet. Kölyök lévén, nem volt akkora erőm, mint egy korabelinek, azonban nem is emberi erővel kapta, hisz nem tudtam visszafogni a farkasom erejét. Azét, aki most furcsa mélabúba gubózódott bennem. Úgy, ahogy tanultam ököllel, az állkapcsát becélozva. De közel sem voltam olyan gyenge, mint azok akik emberként is burokban éltek és még most is.* - Ezt csak azért mert bele másztál a fejembe, de leginkább csak azért mert nem figyelmeztettél. Nem ellenkeztem volna a képek ellen, ha nem szeretsz beszélni. * Szólaltam meg rideg hangon, de a bánat, a keserűség még mindig ott volt, szinte kézzel tapintható volt, mint bennem, mint a farkasom energiáiban. De aztán hátra léptem, eszembe sem jutott bántani. Még ez az egy is fájt nekem… nem fizikailag – ha csak nem törte el a kezem miatta -, ettől edzettebb vagyok. Belül mart belém a tettem… most először, pedig nem ez az első, hogy valakit megütök. Pár pillanatig még csak néztem.* - Gyere velem… * S sarkon fordulva indultam meg a hegy irányába, miközben némán próbáltam boncolgatni a dolgokat magamban. Pár méter után azonban oldalra sandítottam.* - Énekeld…. * Kértem és valóban a kérés áradt a hangomból. Persze az utolsó dalra gondoltam. Ami… ami valami mélyet érintett meg bennem. Olyat, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Hogy azon a ponton is van valami. De nem tudtam mi az, nem tudtam azonosítani. De egy dolgot igen… hogy mit… az marad az én titkom.*
Miközben nem vettem le róla a szemeimet, s a képekkel megérintettem, bármennyire is próbáltam, Ashley emlékei hozzám is eljutottak. Miközben láttam, ahogy ül az asztalon, elmosolyodtam. Itt látszott rajta, hogy még kislány. Csendesen álltam a műhelyben, de úgy, hogy lássam mindannyiukat. A fiú szavaira értetlenül néztem, s a mozdulat, melyet a lány felé tett, önkéntelenül is csodálkozással töltött el. A következő pillanatban a lányból félelem, és értetlenség áradt, de nem mozdultam. Ez egy emlék csupán. Miközben a képek között irányítottam, újabb emlék villant fel előttem is. Egy férfi emlékei, nem is Ashley-é. A lány halála. Összeráncoltam a homlokom, mikor a férfi szemszögéből láthattam mindent. A baleset helyszíne, a lány története... Dühös lettem, ez volt az, amit nem akartam. Nem akartam, hogy elérjen hozzám az emléke. A tudata. Ekkor azonban mosolyt fedeztem fel az arcán. Mosolyt, miközben a táncról mutattam neki emlékeimet. Miközben tovább utaztattam, kicsit meg is sajnáltam. Tudom, mekkora tortúra, így emlékek között cikázni. Nem épp egy kellemes tapasztalat. Ahogy felsikoltott, egy pillanatra azt hittem, elájul. Az emlékek, pláne ennyi idő után, túl jól is képesek voltak hatni az elmére. Ráadásul a tűzről az emlék, Melissáé volt. Az utolsó emlék, amit még küldött nekem. A félelem hullámai egyre többször törtek ki belőle. Nem nyugtattam meg, az emlékek rabja. S a válaszokat meg kell adnom. Ez talán kegyetlennek tűnik. De nem az. Mikor a busz emlékét idéztem fel, kétségbeesve kiáltott fel. Már nem figyelt. De most már legalább értettem, miért. Halkan dúdoltam felé. Vezettem, hagytam, hogy a dallam visszahozza őt. Mikor felnézett rám, szeméből düh, harag, félelem keverékével egy furcsa fényt véltem megcsillanni. Nem mutattam ki az érzelem hullámaimat, elég, ha most a sajátjaival megbékél. Lassan abbahagytam a dal dúdolását. Kis csend, majd halkan megszólalva elmondtam, hogy Infamia vagyok. Ő ült, s meredt maga elé a hóban. Végül felálltam a hóból. Ekkor a lány is megmozdult, felállt, s visszakézből állon vágott. Nem lepett meg, ezzel a fajta megnyilvánulással nem először találkoztam emlék áradat után. Ráadásul farkas erővel csapott. Nem egy tapasztalt harcos ütése volt, de mit ne mondjak, azért megéreztem. Nem hárítottam. Minek? Le kell vezetni a feszültséget. Lassan rá néztem, de nem szóltam semmit, miközben dühösen beszélt hozzám. Szomorúnak éreztem magam. Nem fogok vitatkozni, a kérdésekre választ kapott. A félelem, amit kimutatott, én láttam. S a farkasok büszkék. De ezt titkolják. Keserűség és bánat hullámokkal csapkodott, de én csak néztem őt, s nyugodtság hullámaimba némi szomorúság illant. Az emlékek, bármennyire is nem mutatom, azért megráznak engem is. Még ha csak felidéződnek, s tudom róluk, hogy régi, messzi emlékek. Elmúltak. Már nem tudok mit tenni. Mikor sarkon fordulva mondta, hogy menjek utána, követtem. A hegy felé indultunk. Csendben mentem mellette, tudtam, hogy az emlékekkel gondolataiban el lesz egy darabig. Én pedig a tőle kapott emlékeken elmélkedtem. Pár méter után azonban, megszólalt. - Énekeld... - kérte csendesen. Kicsit meglepett, de elmosolyodtam. Halkan dudolászva kezdtem rá a dalra: - We will go home, we will go home... We will go home across the mountains... We will go home, we will go home... We will go home across the mountains
A kora hajnali vadászat ellenére sem éreztem úgy, hogy teljes mértékben sikerült vadállatias vágyaimat lecsillapítanom, továbbra is vad húsra fájt a fogam, ugyanis a bennem tomboló éhséget nem sikerült csillapítanom, hiszen az állat nem adta könnyedén magát, s a csapata sem, azonban végül a kiérdemelt jutalom engem illetett meg, azonban ahelyett, hogy lustán elfogyaszthattam volna, minek miután hosszas utat tettem meg, észbe kaptam, hiszen mégis csak ember vagyok, kötelességekkel, a munka pedig visszaszólított Fairbanks-be, ennek köszönhetően egész nap meglehetősen frusztrált voltam, hiszen éhségemet nem tudtam lenyugtatni, a juhot pedig ott kellett hagynom, hiszen nem tudtam volna biztonságos helyre rejteni, az állatok előbb vagy utóbb kiszagolták volna, így fölösleges időpazarlás lett volna, inkább szélsebesen vágtáztam haza, ugyan a futás visszafogta ezt az állapotot, azonban továbbra is nyugtalan maradtam, s ez az egész napos munkámra is fényt vetített, a szokottnál ingerültebb voltam, feszélyezettebb, így igencsak kevesen mertek elém állni, amit nem is csodálkozom. Voltaképpen egész álló nap az esti programomat terveztem, mely szerint egész estét hajászt terveztem, s annak ellenére, hogy ez az alvás rovására fog menni, nem akartam otthon maradni, s hosszú órákon át forgolódni kényelmes ágyamban, hogy pár óra erejéig nyugtalan álomba merülhessek, jobb esetben, felesleges energiáim felgyülemlettek, s napközben aligha volt időm levezetni, így úgy döntöttem, hogy feláldozom ezt az éjszakát, abban reménykedve, hogy talán következő éjjel fáradtan, szinte teljesen kimerülten fekszem le, s szunnyadok mély álomba. Bevallom, nem gyakori szokásom ez a fajta kijárás éjszakánként, azonban most szükségét éreztem, hiszen tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, szervezetem alvást igényelt, viszont aludni nem bírtam, talán ezzel találhatok egy megoldást, hiszen már többször is alkalmaztam ezt a fajta "eljárást", ilyen esetben, az estek többségében be is vállt. Így, amikor már úgy éreztem, hogy az idő elég későre jár, beszálltam az autómba, majd kényelmes tempóban a városon kívüli terület felé vettem az irányt, amint pedig megérkeztem kizártam, annak ellenére, hogy az idő már meglehetősen hideg volt kényelmesen indultam el, miután bezártam a kocsit. Minden egyes rezdülésre figyeltem, felmértem a terepet, hogy merre is vagyok, ugyan nem tévedtem el, azonban mindig jobban éreztem magam, ha pontosan fel tudom térképezni, hogy mi merre van, hosszas gyaloglás után megálltam, majd körbenéztem. Az erdő hátborzongatóan csöndes volt, s csak a távolból lehetett hallani apróbb állatok neszezését, akik ilyenkor éltek igazán, mivel nappal nem mertek előjönni rejtekükről, azonban tagadhatatlan, hogy a legtöbben éjszaka sincsenek teljes biztonságban, a hideg alaszkai szél szinte némán, de fagyosan süvített át a fák között, jobb időt nem is kívánhattam volna, hiszen a hidegnek köszönhetően még jobban fogom hajtani magam, hogy keressek valami elkóborolt jószágot a kidőlt fák között, reméltem, hogy találok egyet kettőt, különben hasztalan volna... Éppen elkezdtem volna levetkőzni – ugyanis még csak véletlenül sem akartam, hogy valaki esetleg rábukkanjon szétszaggatott ruháimra vagy, hogy éppen kárba menjenek –, amikor szokatlan zajokat hallottam a távolból, s mivel nyugtalanított – főként, hogy nem éppen mozgott, úgy akár egy vad – a hang irányába indultam, ha esetleg vadállat, akkor átváltozom, ha nem akkor csak hálát mondhatok a teremtőnek, hogy nem vettek észre, nem igazán vágytam arra, hogy valaki esetleg "meggyanúsítson" bárki is "valótlan" állításokkal, azonban ahogy egy fa mögött rejtőzve megfigyeltem a női alakot –, mert hogy tagadhatatlanul a gyengébbik nem egy bájos képviselője képviselte magát, itt az éjszaka közepén, alig pár méterre tőlem, akibe néhány napja botlottam bele. – Szép estét kisasszony – lépek elő csöndesen rejtekhelyemről lassan, ugyanis nem akarom, hogy esetlegesen ijedtében összeessen, végtére is késő este, nem igazán számít az ember "vendégekre". – Eltévedt? – Nézek rá kérdő tekintettel, hangom szinte számon kérő, azonban most az őszinte kíváncsiság csengett benne.
*Említettem már, hogy szeretem a természetet? Bizonyára. Egy hete érkeztem csupán a városba, de ez még nem ok arra, hogy ne nézzem meg a környező vadont. Persze tudom, hogy erre elég sok a farkas, és bizony akadnak medvék is... És tudom, hogy nem ajánlják, hogy az ember egyedül mászkáljon, de nem bírtam megállni. Így felvettem a túrabakancsomat, egy koszolhatóbb kabátot, és egy hátizsákot, hogy legyen nálam élelem. És nekiindultam. Jól is éreztem magam az elején...A hűvös, friss levegő ugyan csípte az arcomat, de nagyon jól esett a tüdőmnek. Szabadnak éreztem magam tőle, és annyira jól esett a séta, a mozgás. Otthon mindig elmentem futni, és az elmúlt hetekben az utazgatás miatt, erre nagyon nem volt időm. Persze lehetett volna annyi eszem, hogy nem akkor jövök erdőt nézni amikor éppen állandósul sötétség van...Nagyon hamar sikerült eltévednem...Megszoktam, hogy a fákon találok jelzéseket, hogy kialakított túraörvények segítik az embereket. De itt semmi sem volt, se igazi, tisztított ösvény, de pedig jelzés. Bár lehet ha lett volna sem látom a sötétség miatt. De akkor sem értettem... Ennyire nem akarják, hogy az emberek az erdőben csatangoljanak, hogy nem segítik őket ezzel sem? Először még higgadtan kerestem a kijáratot, miután rájöttem, hogy eltévedtem. Volt egy két órás nagyon kellemes sétám. Mindenféle pánik vagy aggodalom nélkül... aztán ugye leesett, hogy nem tudom merre van a haza. Igyekeztem normális ember módjára viselkedni. Habár kedvem lett volna hozzá, hogy engedjek a pániknak. De azzal csak azt érem el, hogy sikítozva rohangálok körbe-körbe... nem, kicsit sem fennkölt, de annál röhejesebb, de ami a legfontosabb, hogy nem vezet sehová. Próbáltam visszaemlékezni, hogy merről jöttem, de minden fa ugyan olyannak tűnt. Mind magas volt és a legtöbb fenyő. Aztán eszembe jutott, hogy megkereshetném a lábnyomaimat, elkezdtem visszafelé sétálni a saját nyomaimat követve. Azt hiszem, hogy a sors nem állt most mellettem, hiszen lassan, hatalmas pelyhekben kezdett a hó hullani. Én meg már fáztam is. Na ITT kezdtem pánikolni. Ismét besétáltam az erdőbe, ráadásul visszafelé, egy év alatt sem jutok ki, még akkor sem ha tudom merre a kijárat... Éreztem, hogy görcs képződik a mellkasomban, s kapkodtam a levegőt, de mintha még sem jutott volna el a tüdőmig. Megszaporáztam a lépteimet, már majdhogynem futottam. Ide-oda kapkodtam a fejemet, de nem láttam mást, csak ismeretlen-ismerős fákat, és el-el suhanó foltokat. És ekkor meghallottam... a vér is meghűlt az ereimben a farkasvonyítás éles, vérfagyasztó hangjára. Megdermedtem... Lehet, hogy nem jó ötlet futni. De talán itt állni sem, a farkasok a prédát akár több kilométeren keresztül követik, és a szaga alapján könnyedén megtalálják. Megroppant egy fa a hátam mögött, riadtan abba az irányba pördültem, morbid kíváncsiságtól vezérelve, de nem volt ott semmi. Mintha mindenhonnan neszek jöttek volna, közben lehet, hogy csak a vérem zubogását hallottam a fülemben. Szép estét kisasszony Riadtan ugrok hátra, egy halk sikkantást hallatva, az oldalamról érkező köszöntés miatt. Az idegeim pattanásig feszültek, és nem viselték már el, hogy egy ember, minden zaj nélkül egyszer csak ott teremjen. Olyan hangosan dübörgött a szívem, hogy szinte hallani véltem, ahogyan a bordáimnak csapódik, de érezni mindenképpen éreztem... -Oh, jó estét...- Hebegem, nem biztos, hogy egy férfivel akartam összefutni, egy sötét erdőben. Meglehetősen rossz tapasztalataim vannak a férfiakkal kapcsolatban, főleg ha egy ilyen sötét és elzárt, ember mentes környezetben futok össze egyel. Ő meg egy kifejezetten erőteljes, és határozott kisugárzású férfi... a múltkor amikor összefutottunk tapasztalhattam, habár csak egy pillanatra. Új félelem veszi át a helyét, s óvatosan hátrébb lépek, igyekezve, hogy ez ne tűnjön túl direktnek. Hátha nem veszi észre... a férfiak olyanok, mint az állatok... nem szabad mutatni, hogy félsz mert vérszemet kapnak. - Ami azt illeti... igen...-Motyogom kerülve a pillantását, s még egyet hátra lépek. Nem tudom mi a jobb, kettesben egy idegen férfival az erdő közepén, vagy egyedül eltévedve az erdő közepén. Egyik buta szokásomon kapom magam, amit mindig csinálok ha zavarba jövök, vagy esetleg ideges vagyok valami miatt, s ez nem már, mint a ruha babrálás és az ajak rágcsálás. Apró ideges mozdulatokkal morzsolgattam ujjaim között a kabátom anyagát, míg idegesen rágcsáltam az ajkamat. Eltévedtem igen... mert egyedül indultam az erdőbe... nagyon nagy butaság volt, be kell, hogy lássam.*
Ahogy egyre inkább közeledtünk az éjszaka felé az erdő lassan éledezni kezdett az egész napos pihenéstől, kisebb állatok neszezéseit, farkasok vonyítását szinte baljóslatú előjelnek tekintette volna, ugyanis nem éppen szerencsés ilyen időben az erdő közepén lődörögni mindenféle biztonsági felszerelés – főként egy vadász vagy vadászpuska, ha esetleg úgy adódna a helyzet, hogy egy vérszomjas vadállat megtámadná az eltévedtet, bár gyanítom, hogy hirtelen jött félelmében az embernek esélye sem lenne cselekedni egy farkashordával szemben, ugyan nem vadásznak annyira éjszaka, de ilyenkor is szívesen ejtenek zsákmányt, szívem szerint most én is így tettem volna, azonban ahogy megláttam a nőt a sötét rejtekhelyemről rögtön elvetettem az ötletet, hogy egy vad után kajtatva töltöm az éjszakát, inkább úgy döntöttem, hogy egy könnyebben elkapható zsákmányt vadászok le, így előre lépve rejtekemből szólítom meg a nőt, aki már amúgy is szinte reszketett félelmében, hát még ahogy meghallotta ahogy mély hangom szinte betölti az egész teret, így tisztán hallhatta hangomat, s láthatott engem is, ahogy előrébb léptem, miután rátapostam egy ágra. – Sajnálom, nem akartam megijeszteni – szólaltam meg újra bocsánatot kérő hangon, szemeim is hasonlóképpen tükrözték elnézést kérésemet, hiszen nem akartam a frászt hozni rá – mert nekem jelen pillanatban úgy tűnik, hogy kis híján a szívrohamot hoztam rá, amit persze meg is értek, nyilván nem kellett volna csak úgy előlépni a semmiből, azonban nem igazán tudtam volna másként jelezni, hogy itt vagyok teljes valómban. Jó pár lépésbe bele telik, mire felfedezem, hogy szinte alig észrevehetetlenül hátrál, így inkább lassan megállok, kellő teret hagyva neki. Valamiért úgy érzem, hogy meg kellene hogy védenem, hiszen olyan elesettnek és bátortalannak tűnt a nagy feketeségben, szemeiben egyértelműen a félelem csillant meg, amit különösen bántam, azonban nem tudtam pontosan behatárolni, hogy miattam van-e vagy a hely miatt, ami valóban ijesztő, réges régen számomra is hasonló volt. Azon gondolkozom, hogy vajon én is így festhettem az erdőben, ilyen elesettnek és gyámoltalannak, tudtam a választ, csak éppen nehezemre esett beismerni saját magamnak. Tekintetemet szinte észrevehetetlenül hordozom végig a fiatal nőn, kedvemre való volt a látvány, nagyon is. Hosszú dús barna haj, hatalmas barna szemek, amelyek az őzekre emlékeztettek leginkább, hasonló ijedtség is ült bennük, amikor egy farkas rájuk vadászik, éreztem a késztetést hogy közelebb lépjek hozzá, de ellenálltam és rendkívül nehezemre esett. Próbáltam megállapítani, hogy a félelmen kívül minden rendben van-e vele, de számomra nagyon is úgy tűnt, hogy semmi komoly baja nincsen, legalább is látszólag, hiszen nem sántított, nincs sérülés se a kezén, sem pedig az arcán, ez némiképpen megnyugtatott, az már kevésbé, hogy mindezek ellenére mégis úgy éreztem, hogy meg kell védenem, olyan volt mint egy porcelánbaba, könnyű összetörni, viszont újra ragasztani már közel sem volt olyan egyszerű feladat. – Nem lenne szabad ilyenkor az erdőben mászkálnia – jegyeztem meg kissé dorgáló hangon, ugyanis valóban nem tetszett, hogy egyedül mászkált egy ilyen veszélyes helyen, ahol még csak nem is ismeri ki magát. Nem értettem, hogy egy felnőtt nő, mégis miként lehet ennyire felelőtlen, így csak magamban dohogtam tovább teljesen értelmetlenül, mert ezzel csak saját magamat idegesítettem fel. – Tudja milyen veszélyes az erdő errefelé? Rengeteg a farkas, akiknek friss húsra fáj a foguk – hangom talán kissé ijesztőbb, mint ahogyan azt akartam, azonban azt akartam, hogy szinte meneküljön a helyről, ugyan egy olyan mint én, talán nem bántaná, azonban egy valódi farkas nem látna benne többet csak egy egyszerű prédánál, s tudom, hogy miként végeznének vele, átharapnák a torkát, miután egy kissé kifullasztották volna, ez lenne a rosszabbik eset. Kezeimet tétlenül a zsebeimbe csúsztatom, miközben mélyen beszívom a friss, hideg levegőt, kissé talán sajnálom, hogy ilyen hamar elúszott az éjszakám, azonban ez a találkozó újabb lehetőségeket ígért, s különben is szándékomban állt megismerni ezt a nőt, úgy tűnik, hogy Fortuna szebbik arcát akarta mutatni felém, így szinte elém sodorta ezt a nőt, akinek még a nevét sem tudom. – Jöjjön – kezemet fel nyújtva intettem neki – visszakísérem a kocsijához, gondolom azzal jött. – Pontosítva biztos vagyok benne, két okból kifolyólag is, az egyik az volt, hogy amikor jöttem láttam errefelé egy autót, bár akkor még nem szenteltem neki különösebb figyelmet, ugyanis azt gondoltam, hogy talán egy vadász tévedt errefelé vagy esetleg valaki átutazóban van és csak megállt szívni egy kis levegőt – mostanra már rájöhettem, hogy ez nem így van; a másik ok pedig az volt, hogy viszonylag messze vagyunk a várostól, így ha az ember nem tud farkassá változni, nem valószínű, hogy gyalog fog kijönni ide. – Vagy talán sátrat verni készült? Csak mert nem úgy tűnik – a háta mögé pillantok, nincsen rajta egy kisebb táska se, ami esetlegesen erre utaló volna. – Nem harapok – tettem még hozzá, nem tudom, hogy mivel győzhetném meg, lehet egyszerűbb lenne a dolgom, ha egészen egyszerűen fognám, a hátamra kapnám és kicipelném az erődből.
*Nem, most már tudom, hogy nem volt jó ötlet kijönni az erdőbe. Fel kellett volna rendesen készülnöm, vagy valakivel jönni, és nem csak egy táskát hozni magammal. De kivel is? Hiszen nincsen senkim, se kutyám, se macskám, se családom, se barátaim. Senkim, kivel is jöttem volna ki ide? És most? Most eltévedtem... ki tudja, hogy mióta kóválygok már, valószínűsíthetően körbe és körbe. Vagy ki tudja, hogy merre, lehet, hogy az erdő közepe felé haladok. Farkasok, farkasok járnak az erdőben, megdermedek az üvöltésükre. Erre mondják, hogy vérfagyasztó, és még soha életemben nem hallottam élőben ilyet. A szívem a torkomban dobog... Soha, soha nem fogok kijutni innen, és a farkasok a nyomomba erednek majd. Ki tudja, hogy már nem kaptak-e rá a szagomra. Talán fel kéne másznom egy fára, és azon éjszakáznom. Zihálva igyekszem kiötölni valamit, amikor egy fa reccsen, majd egy hang töri meg a csendes éjszakát. Mély, ismerős és hívogató, ugyanakkor az amúgy is gyenge idegeimhez nem passzol. Szinte ugrok egyet, ahogyan meghallom egy apró sikkantás kíséretében. Olyan hevesen dübörög a szívem, hogy félek ő is hallja. Kitágult pupillákkal rá meredek a sötétségben. Férfi...Nem akarok vele egy sötét erdőben kettesben maradni, ahol nincs semmi és senki más csak mi a fák, meg az állatok... nem akarok.De egyedül sem, és még nem döntöttem el, hogy melyik a jobb... vagy inkább a rosszabb. Megáll... észrevette talán, hogy hátrálok? Nem tudom, de egy kis megkönnyebbülés, hogy nem akar minden áron közelebb kerülni. Legalábbis egyenlőre. Idegesen nyelek egyet, megnyalva kiszáradt ajkamat. - Semmi gond.- Tényleg nem, nem volt annyira nehéz dolga, már így is minden zajra megugrottam. A megjelenése csak lapát volt a tűzre. Tökéletes gyakorlatom van abban, hogyan tűnjek el, s legyek láthatatlan. Gyakran szűntem meg létezni az emberek számára, a legtöbbeket pedig ez nem is zavart. Az emberek szeretnek csak magukkal foglalkozni, és a pörgős életükben észre sem veszik, ha valaki elmegy, eltűnik vagy, hogy van. Igen, sokszor azt sem veszik észre, hogy létezek. De ez nem baj, én nem feltétlen szeretem ha rám irányul a figyelem. Már nem, régen szerettem, de ma már örülök, ha senki nem tud rólam semmit és senki sem ragaszkodik hozzám, nem kell olyan aki ismeri a titkaimat. De ő másnak tűnt. Nem olyannak aki nem vesz észre valakit, vagy engem...Úgy éreztem, hogy most minden figyelmét nekem szenteli és hiába is próbálnék megszűnni, eltűnni és láthatatlanná válni, nem hagyná. Mert most én vagyok akire figyelni akar, s ez zavarba ejtett, de tetszett is. Lesütöm a szemeimet, igen igaza van...nem lenne szabad. De ha már itt vagyok, nem tehetek semmit. Majdnem bocsánatot kérek tőle. De miért is tenném? Elvégre nem tartozom neki elszámolással. Vagy igen? Nem, nem tartozom. S ezt szépen el is ismétlem a fejemben, hogy semmi köze ahhoz, hogy hol császkálok. De még sem nézek fel, nem állom a pillantását, talán mert mélyen tudom, hogy igaza van, hiszen már szidtam is magam a hülye ötletért, hogy anélkül vágtam neki a túrának, hogy ismerném a környéket... Friss húsra... Összerezzenek, s lopva, félszegen felpillantok rá. Igen, én is sejtettem, hogy ezek nem békés állatok amelyeknek meglehet vakargatni a füle tövét, mikor a lábamhoz dörgölőznek... De pont az én friss húsomra? - Sajnálom...- Hebegem, mi mást tudnék erre mondani? Tényleg így volt, sajnáltam már, hogy úgy döntöttem kijövök az erdőbe, és azt is, hogy problémát okoztam neki. Hiszen biztos van itt dolga, és elrontottam az estéjét. De tényleg is. Mit keres ilyenkor az erdőben? Miért mászkál egyedül ennyire mélyen? Mert, hogy az biztos, hogy eltévedt, ahogyan én... - Igen kocsival.- Mondom, bár ez eléggé egyértelmű. Hogyan máshogy jutottam volna ki ide? De nem mozdulok. Kétségeim vannak, de mikor nincsenek? Egyenlőre biztonságos távolságban van tőlem.Így van időm félre ugrani ha esetleg meggondolná magát, és nagyon gyorsan futok. De tényleg, komoly hangsúlyt fektetek a napi edzésre, pont az ilyen helyzetek miatt. Annak idején megpróbáltam a harcművészetet, konkrétan a kravmagát... de hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való. Akaratlanul is elmosolyodom. - Nem eszem ágában sincsen letáborozni.- Ki akarok jutni az erdőből, igen vágyom a pihe-puha meleg ágyamba és a meleg lakásomra, és a fényre amit a lámpa nyújt. Nem akarom már ezt a sötétséget, amiben alig látok valamit. De nem nyugodtam meg, James is kedves volt, az elején, mikor még nem ismert. Amikor még a megszoktatás időszakában voltunk. Emlékszem minden nap kaptam tőle virágot, romantikus gesztusok tömkelegével halmozott el... aztán megkapott, és amikor rájött, hogy bármit csinál én mellette maradok, a látszat és a bizonyítás kedvéért, már mindegy volt. Buta kislány voltam... nagyon buta... Bizonytalanul megindulok felé. Rendben kísérjen el az autómhoz, elvégre mi más célja lenne azzal, hogy elkísér? Persze én nem látok bele az emberekbe, és sokszor olyan indíttatásoktól vezérelve cselekednek, amiket nem, hogy megérteni, de még csak felfogni sem vagyok képes... Rendben, adjunk a dolognak egy esélyt, inkább mint, hogy itt maradjak egyedül. Igen, rájöttem, hogy egyedül rosszabb lenne. Így legalább van zaj, nem az a nagy csönd, nem érzékelem most a félhangos zajokat az állatok neszezését. Talán mert elvonja a figyelmemet róluk, a jelenléte arra kényszerít, azt hiszem, hogy nem szándékosan hanem ez a lényéből adódik, hogy odafigyeljek rá. Így a többi, ami eddig félelemmel töltött el, így a sötét, a zajok vagy a farkasok letompulnak, s a világom beszűkül, hogy ne mulasszam el egyetlen szavát vagy gesztusát se. Nem direkt és nem tudatosan... egyszerűen csak így van...*
Jámbor türelemmel álldogáltam még mindig ugyan azon a helyen, ahol percekkel korábban megálltam, miután tudatosult bennem, hogy a nő feltételezhetően, részben miattam kezdett el hátrálni, ugyanis jelen pillanatban nincsen rajtam kívül semmi olyan, ami miatt esetleg tartania kellene – bár belátom, hogy tőlem sem ártana félnie egy kissé, pontosan amiatt a nem éppen elhanyagolható tény miatt, hogy én vagyok itt vele egyes egyedül és voltaképpen szinte bármit megtehetnék vele, hiszen láthatóan fél, sőt mi több retteg a kialakult helyzettől, ez pedig engem –, mint ahogyan a legtöbb ragadozó állatot is –, arra késztetett, hogy úgy gondoljak rá, mintha egy ártatlan, gyanútlan préda lenne –, mondjuk egy kisebb antilop, ami ijedtében inkább gondolkozás nélkül rohanásnak indulna, engem pedig mint vadászt, a menekülő állat csábító illata egyértelműen arra késztetne, hogy elkapjam. Ha esetleg sietősre fogná, gondolkodás nélkül iramodnék utána, s egy kis ideig csak játszanék vele, csak úgy finoman kóstolgatnám, mikor pedig eléggé kifárasztottam volna megragadtam volna, hogy magammal rántsam. Csábító gondolat volt, éreztem, ahogyan vérem felpezsdül az ereimben, én pedig egy pillanatra megfeszültem, ahogyan beleéltem magam a fejemben elképzelt jelenetbe. Azonban nem így történt. Hanem elindult egyenesen felém. Igyekeztem újra realizálni a helyzetet, ő ember, jelen pillanatban pedig én is az vagyok, és akármilyen szívesen is elkapnám, nem tehetem, pedig komoly feladat ellenállni a késztetésnek, az pedig, hogy szinte egyenesen tálcán kínálja fel magát – miután persze felajánlottam, hogy elkísérem egy darabon – sem javított a helyzeten. Voltaképpen egy pillanatra kissé zavarodottnak éreztem magam, ugyanis hirtelen nem tudtam mit akartam jobban, elkapni a nőt, mint prédát, vagy inkább magamhoz húzni, hogy védelmet ajánljak neki. Mindkettőt akartam egyszerre. Ahogy haladt felém szinte éhesen követtem minden egyes mozdulatát, nem tudtam eldönteni, hogy jelen pillanatban miként tekintettem rá, de arra már rájöttem, hogy határozottan tetszett a látvány, még a viszonylagos sötét ellenére is, ugyanis az erdő magas fái szinte a felünk fölé nőve, az ég felé magasodva eltakarták az amúgy is gyér fényt, nem sokat láttam a nőből, a korvonalait határozottan ki tudtam venni. Az arcát azonban nagy bánatomra nem igazán láttam, azonban tisztán élt bennem a képe, amikor egymásba rohantunk – pontosabban inkább én voltam ismételten a figyelmetlen és rohantam belé azzal a lendülettel, amivel általában közlekedni szoktam, szerencsémre nem esett komolyabb baja, a kezén lett egy kisebb sérülés, de ragaszkodott ahhoz, hogy ő tökéletesen jól érzi magát... Gyönyörű nagy, barna szemei már akkor sem egészen azt árulták el, azonban nem akartam erősködni, hogy megnézhessem, hiszen akkor is roppantul zavarban volt, a vörös pír amely akkor az arcát festette pedig még bájosabbá tette, utána persze a tárgyaláson és még napokon keresztül nem tudtam másra gondolni, terveztem, hogy megkeresem, azonban részben nem tudtam rá időt szakítani, másrészt pedig nem tudtam, hogy mivel állhattam volna elé, így jelen pillanatban igazán hálás vagyok a sorsnak –, de csak egy egészen kicsit –, hogy az utamba sodorta. – Még egyszer elnézését kérem, hogy múltkor olyan figyelmetlen voltam és magába rohantam, mostanában gyakori szokásommá vált a szétszórtság – mi tagadás, az elmúlt hetek során ő volt az egyik, akibe belerohantam, holott az addigi kétszáz nem is tudom már hány évben, szinte egyszer nem történt meg. Mindenesetre kár is ezen rágódnom, végtére is már megtörtént, azonban nem tervezem, hogy többször is történjen hasonló eset, mert lassan már igazán kellemetlenné válik a számomra. Igyekeztem úgy elhelyezkedni mellette, hogy ha esetleg bármelyik pillanatban megbotlana és elesne, akkor rögtön el tudjam kapni, így elkerülve azt, hogy immáron másodjára sérüljön meg a közvetlen közelemben, azonban mégis kellően távol voltam ahhoz, hogy ne érezze magát annyira feszélyezetten, hiszen lássuk be, hogy egyelőre nagyon úgy tűnik, ha annak örülne, hogy egy jó pár méterrel odébb lennék. – Van egy olyan érzésem, hogy nem helybéli – vagyis egészen pontosan ebben biztos voltam, ugyan nem olyan kicsi ez a hely, erős túlzás is lett volna azt állítani, hogy már mindenkit láttam, aki valaha megfordult errefelé, de ez valóban csak egy megérzés volt, valamiért nem tűnt idevalósinak, azt azonban pontosan én magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért gondolom így, egyszerűen csak... talán ezt szerettem volna, ugyanis más különben már azon rágtam volna magam, hogy miként lehet az, hogy eddig még nem találkoztam vele, elég nagy hibának éreztem volna, pedig lássuk be, hogy azért láttam már nála gyönyörűbb nőket is, olyanokat, akiket inkább el tudtam volna képzelni a magam közelében. De úgy tűnik, hogy a sors inkább egy ilyen egyszerű szépséget sodort elém, aki láthatóan nincsen tisztában saját adottságaival sem – persze, nem is szükséges ez, hiszen még az ilyen egyszerű ruhában is, mint amilyenben most van, kitűnne a tömegből. – Zedekiah Eckmann – mutatkozom be illendően, végtére is most, hogy már gyalogoltunk egy jó pár perce, nem ártott megejteni egy amolyan formális bemutatkozást, különben is kíváncsi lettem a nő nevére. Hozzá közelebb eső kezemet nyújtom feléje, szinte türelmetlenül várom, hogy megrázza, tudni akarom, hogy valóban olyan puha bőre van, amint amilyennek tűnik, ugyan ez borzasztóan elcsépelt, de én magam sem értem, ilyen borzasztó vágyakozás még soha nem jött rám, legalább is nem az elmúlt évtizedekben... Szinte már el is felejtettem, hogy milyen érzés, amikor ennyire tudni akarok valamit a másikról, úgy hogy nem tervezem megölni. – Csak Zed – tettem még hozzá, végtére is ez sokkal rövidebb és egyszerűbb is kiejteni. Csöndes, kényelmes léptekkel haladtam mellette, ahogyan felvettem az ő tempóját.
* MI tagadás tartottam tőle. Már az első ütközésünkkor is, és most a sötét erdőben még inkább. Megrántottam a csuklómat, ahogyan igyekeztem megkapaszkodni, és felhorzsoltam a tenyeremet, amikor földet érkeztem, miután egy kemény test nekem csapódott. Nem akartam, hogy segítsen, inkább elszerettem volna tűnni mihamarabb a közeléből...Mert a túl sok határozottság megijeszt...Volt már részem, kemény és határozott pasiban és nem kell több. Nem bizony... S még is, egyik énem szívesen megismerte volna. Mert tetszett a tompa fény a szemében, megakartam ismerni. Láttam rajta, hogy rengeteg minden van már mögötte, hogy és abból rengeteg a rossz. És ez a tudat még inkább arra késztetett, hogy távol tartsam magam tőle. És én hallgattam rá, gyorsan leráztam azzal, hogy jól vagyok és már siettem is el az ellenkező irányba, mint amerre ő haladt. A sors egy furcsa fintora, hogy most még is összefutunk, pont így, ilyen helyzetben. Amiben megint azt érzem, hogy futnom kéne, igen menekülni. Talán a lénye gerjeszti bennem a futás túlélő ösztönét? Csak, hogy az agyam tudta, és már megtapasztalta, hűen élnek bennem az emlékek, hogyha futsz... utánad futnak. A férfiak állatok... igen, olyanok, mint a kutyák. Nem szabad elszaladni előlük ha rád vicsorognak, mert akkor utánad vetik magukat és minden esélyednek annyi, legalábbis nyílt terepen. Tehát meggyőztem magam, hogy nem szabad futni. Mivel is járnék jobban? Utánam rohanna...vagy ismét egyedül maradnék. Mi a jobbik? Nem tudom... Minden esetre, ahogyan közelebb lépek hozzá, hiszen invitál, biztat, hogy segít megkeresni az autómat... ő hogyan képes erre ilyen sötétben? Mindegy is... tehát, ahogyan közelebb lépek azért megtartom a kellő távolságot. Ha még is futni kéne, megugrani, mert támadólag lép fel... Megindulunk, egy picivel mögötte haladok tartva a távolságot. De csak annyival, hogy tudjak reagál ha kanyarodik. Elvégre ő ismeri az utat, nem? - Nem történt semmi. Komolyan nem lett semmi bajom.- Próbálom nézni a lábam alatt a talajt, nehogy felessek egy fa gyökerébe. De közben azért figyelem az ismeretlen férfi mozgását is. Nem, még mindig nem bízom meg benne... És a szívem lüktetése sem csitult. Hiszen hiába is haladunk... remélhetőleg az autóm felé... a körülmények kicsit sem változtak. A sötétben bóklászok egy idegen férfival, az erdőben... remek. Majdnem ugrok egyet, ahogyan ismét megszólal. Be kéne ezt fejeznem, s kicsit megnyugodni. Mély levegő Lyn... A gyomrom borsónyira zsugorodik össze. Nem akarok elmondani honnan jöttem, nem akarok a múltamról beszélni, pedig az ilyesmi oda vezet. - Nem vagyok...- Válaszolom habozva egy kis szünet után.- Csak ide jöttem dolgozni...- Hazudom, mondjuk van benne némi igazság. Olyan hely kellett, ahol ismét tudok az írásra koncentrálni. Csak nem célirányosan jöttem ide. Előtte sok más várost is megjártam már, hogy aztán itt ragadjak le. Talán a tvben beszéltek a városról, hogy milyen kis csendes és nyugodt, és, hogy lehet itt síelni. Aznap éppen azon törtem a fejem hova tovább, hiszen tudtam, hogy a férjem közeledik... felkaptam a cuccaim és ide repültem. Pillanatra megtorpanunk, ahogyan a kezét nyújtja. Szép egzotikus neve van... a kezére meredek. Ha most megfogom, akkor igazából csak egy rántás lenne számára, s már nem tudnék menekülni. De eddig semmi jelét sem mutatta annak, hogy bántani akarna. Akkor mi okom lenne félni? Ugye? A kezemet nyújtom... -Kaelyn McKeen- A lánykori nevem, már csak ezt használom. A kezem szinte eltűnik az övében, s igyekszem valamiféle határozott kézfogást kieszközölni, de a figyelmemet elveszi, hogy milyen forró a tenyere. Nekem meg majd lefagynak az ujjaim. A fogásából érezni, hogy tényleg erős és nem csak annak látszik... igen egyetlen mozdulatba kerülne, s már nem tudnék menekülni. Ez megijeszt... ahogyan a hirtelen rám törő bizonytalanság is, hogy talán ez nem is lenne olyan rossz. Igen, biztosan jó lehet a meleg karjaiba fészkelődni. Ha nem olyan, mint az ex férjem hanem rendes ember, mint az apám volt, akkor egy nő nagyon szerencsésnek érezheti magát mellette. Hirtelen húzom el a kezemet, így is kicsit tovább tartott ez a kézfogás, mint kellene, és ezek az eszetlen gondolatok. Érzem, hogy az összes vér az arcomba tódul, zavartan lesütöm a szememet, s miközben elindulok igyekszem a cipőm orrára koncentrálni. És hálát adok a sötétért, talán most először. Éppen, hogy csak pár lépést teszünk előre, amikor egy ág reccsenése töri meg az éjszaka fojtogató csöndjét. Ijedtemben megugrok természetesen az ellenkező irányba szökkenve, mint ahonnan a zaj jött. Halk morgás tör fel ugyan abból az irányból. Nem olyan, mint egy farkasé... vagy csak nincs elég közel? Mondjuk sosem hallottam még szabadon farkast morogni, csak állatkertben. De azon nem többed magukkal támadnak? Nagy lendülettel hátrálni kezdek, riadtan kapkodva a fejemet, hogy megtaláljam a zaj forrását, a szemeim és pupilláim tágan merednek a világba, igyekezve azt a kis fényt minél jobban befogadni amit a hold ad. Ebben a pillanatban riadt hátrálásom közepette meg is feledkeztem a férfiról, aki eddig kísért. De kicsit jogos is, nem? Hiszen mit tehetne ő a farkasok ellen? Már ha ezek farkasok? De hol a vonyítás és a többi morgás? Most kerítenek be? Hogyan is támadnak a farkasok? Éppen csak egy hajszálon múlt, hogy nem kezdtem el rohanni... remegve kapkodtam a pillantásomat, hogy megtaláljam a zaj forrását... De a szemeim csak Zedet találták meg, aki ebben a pillanatban, ahogyan rám mered egy cseppet sem tűnt jobb döntésnél a farkasoknál. S ennek magam sem tudom az okát... S ez volt az utolsó csepp azt hiszem, amikor megfordultam, hogy futásnak eredjek, remélhetőleg nem beljebb az erdőbe, hanem kifelé...*
Éppen hogy kiejtette nevét csodálatosan telt ajkain, amelyről a szemeimet csak komoly gyötrődés árán sikerült levennem, már abban a szent és egyben átkozott pillanatban tudtam, hogy örökké az elmémbe véste magát, s akárhányszor csak eszembe jut majd a neve, mindig felötlik bennem ennek a bájos nőnek az angyali képe, amely bágyadt zsibbadtsággal fogja eltölteni tudatom egy jó részét, valójában úgy éreztem, hogy sikerült elmémre jóleső ködfátylat vonnia, amelytől nem csak, hogy nem látok teljesen tisztán, azonban szigorúan lakatra zárt gondolataimat sem tudtam kellő képpen féken tartani, s csupán egy pillanatra nem sikerült kontroll alatt tartanom az irányítást, olyan elképzelések bontakoztak ki elmém egy rejtett zugában, amelyeknek nem engedhettem, főleg nem egy ilyen törékeny, s ijedt nő közelében, mint amilyen ő is, ami szilárd elhatározásom ellenére is, még inkább csak felingerelte a bennem nyugvó fenevadat, amely akaratosan, szinte engem is széttépve akarta követni azt az ősi ösztönt, amely mind embert, mind az állatokat a szaporodásra ösztönzött, amelyet már évezredek óta az evolúció követelt. Szinte fájt ellenállni a kísértő vágynak, amely az elmúlt percekben szinte pillanatok alatt hatalmasodott el felettem, s ahogy puha keze az enyémbe simult, még inkább csak úgy éreztem, hogy követnem kellene azt, amit az ösztönöm súgott, hiszen alig volt közöttünk több, mint egy karnyújtás, csak egyetlen egy könnyed mozdulatba került volna, csak egy finom kis rántás és ez a minimális távolság is másodpercek alatt a nullára csökkent volna, szinte elképzeltem, ahogyan teste az enyémnek feszül, s mielőtt olyan cselekedetre szántam volna el magam, amelyre talán én magam sem lettem volna büszke, kirántottam a kezét az enyémből, amely még egy pillanatra a levegőben maradt, végül mégis bosszankodva ejtettem magam mellé, miközben mélyen, bár alig észrevehetően szívtam be a friss, hideg hegyi levegőt, amely egyáltalán nem tisztította ki borús elmémet, azonban mégis úgy éreztem, hogy egy gyenge próbálkozást mégis tennem kellett.Azonban utunkat ez után a kis közrejátszás után nem tudtuk sokáig folytatni, s bár én már egy jó ideje reménykedtem abban, hogy a közelgő vadállat útját valami keresztezni fogja, mindvégig hallottam, hogy egyre közelebb ért hozzánk, szinte veszélyes közelségbe kerülve párosunkhoz, s megtörtén az, ami ellen mindvégig néma imát folytattam, hogy ne hallja meg, hogy a sötétben, amelyet még én sem tudok tisztán kivenni, de valami veszélyesen közeledik felénk, ember révén ő pedig még kevésbé, csak a zajt érzékeli maga körül, valamint a morgást, amely felé én magam is a fejemet fordítom, azonban tekintetemet mégis inkább a nő felé irányítom, aki szinte szívrohamot kapva hátrálni kezd az ellenkező irányba, ijedtségével pedig nem csak a vadállatot ingerli, hanem engem is, amelynek szívem szerint káromkodás formájában adnék hangot, s mielőtt bármit is reagálhatnék, hogy nyugodjon meg, rohanni kezd, ami pusztán csak azért sértette az önérzetemet, mert éppen rám nézett, amikor mégis úgy döntött, hogy eszeveszett menekülésbe kezd. – A fene vinné el ezt a nőt – sziszegtem magam elé a néma csöndben, hangom sokkal inkább hasonlított morgásra, mintsem normál emberi beszédre. Egy pillanat erejéig pillantottam abba az irányba, amerre a nő menekült, csak remélem, hogy nem kerül annál nagyobb bajba, mint amiben reménykedett. Lehetőségeimet végig gondolva vettem sorra, hogy melyik döntés volna helyesebb az amúgy jelen pillanatban reménytelennek tűnő helyzetben, ha most a nő után indulok, meglehet, hogy a farkas is úgy dönt, hogy utánam veti magát ez által pedig veszélybe sodrom azt a nőt, ha pedig maradok, akkor úgy is meglehet, hogy bajba sodrom. Végül mégis inkább úgy döntöttem, hogy a közelben lévő farkassal foglalkozom elsősorban, így gyorsan levetettem magamról a ruháimat, amit magas helyre helyezve hagytam magam mögött, majd átváltoztam, hogy a sötétben megbúvó farkasra vethessem magamat, aki nem hagyta magát, határozottan az volt a szándéka, hogy átharapja a torkomat, még ebben az alakban is, azonban a küzdelem ennek ellenére sem tartott sokáig, hiszen tapasztalatlan és fiatal volt még, aki ugyan jó erőben volt, mégis a játszadozásban kifáradt, s bár időközben én magam is szereztem egy csúnya sebet, ő mégis rosszabbul járt, visszabotorkálva ruháimhoz visszaváltoztam emberi formámba – miután alaposan körbenéztem, hogy a nő továbbra sincsen sehol –, visszaöltöztem, s ahogy a nő után indultam azon kezdtem bosszankodni, hogy a fehér ingen viszonylag hamar egy jókora harapásvolt éktelenkedett, amit nem valószínű, hogy könnyedén el tudnék rejteni, amint kiérünk a kicsit több fényre, de talán még itt is észreveszi. Lábnyomait követve indultam el azon az úton, amelyen ő is keresztül vágott sejtéseim szerint nem is olyan régen, s jó pár percbe bele telt, mire újra utol értem, azonban most úgy döntöttem, hogy nem leszek olyan finom, mint korábban, főként, hogy nem messze innen újabb farkasvonyítás visszhangzott fel az erdőben. Hátulról elkapva, kezemet a szájára tapasztva rántottam egy könnyed mozdulattal magamhoz, nem törődve azzal, hogy esetleg a lábamra tapos, szerencsére nem magassarkúban járta az erdőt, így nem különösebben fájna, ha esetleg megpróbálna eltaposni. – Nyugodjon meg, csak én vagyok – suttogtam a füléhez hajolva, azonban hangom mégsem volt olyan megnyugtató, mint amilyennek szándékozni akartam, sokkal inkább volt dühös. Mindenesetre rajtam kívül más, nem is igazán lehetne. – Még egy ilyen akció szépségem és valóban egy éhes farkas eledele lesz, és csak úgy halkan megsúgom magának, hogy kiváló lakoma lesz önből. – Ezt határozottan egy újabb ijesztgetésnek szántam, nem is véletlenül... Elvégre, mi tagadás a legtöbb farkas olyan prédát keresett magának, aki vagy sérült vagy egymaga csatangolt az erdőben, ő pedig pontosan ilyen volt, ijedt és még a saját árnyékától is képes volt megijedni. Szívesen vadásztam volna le, azonban nem csak úgy, mint egy farkas, hanem úgy mint férfi is, ez utóbbinak jelen pillanatban sokkal inkább nehezemre esett ellenállni, pláne ebből a közelségből, amelyet én kényszerítettem rá. – Tegyen meg nekem egy szívességet és ne sikoltson – esküszöm, hogy le akartam venni szájáról a kezemet, s már félúton is tartottam a mozdulatban, mikor mégis meggondoltam magam – utólag is, de helyesbítem az előbb elhangzottakat nem lesz még egy ilyen akciója – azzal megragadva derekát, megfordítom, majd a vállamra kapom, mintha csak egy egy könnyű kis zsák lett volna, combjait átkarolva pedig szinte leláncolom, így biztosan tartva őt egy helyben. – Nem a legkényelmesebb pozíció utazásra, ezt belátom, de így legalább biztos vagyok benne, hogy nem fog elszökni még egyszer. Nem venném a szívemre, ha bármi baj is történne önnel. Akár tiltakozásba kezd, akár nem, de a plusz súllyal a hátamon indultam el az út irányába, ahova leparkoltam, ugyanis már jó előre eldöntöttem, hogy én viszem haza – Ugye nem sérült meg, amíg menekült? – Kérdeztem tőle csendes, nyugodt hangon, talán még egy kissé aggodalmas hangon, sokkal barátságosabban, mint korábban.
//Ezer bocsánat, hogy ennyit késett, de remélem engesztel a reag. ^^ //
*Nem mondanám, hogy az ösztöneim biztonságosnak ítélnék meg a férfit. És nem csak a kisugárzása tette, hanem az érzés is ami akkor kerített hatalmába, mikor apró tenyerem az övébe csúszott. Mert tudtam, hogy egy könnyed mozdulatába kerülne, s testem az övének nyomódna. És a gondolat jóleső borzongással töltött meg. És ilyet már nagyon régen éreztem. Talán csak a férjemhez vonzódtam ennyire, bár az igen hamar elmúlt, pontosan akkor mikor végre felfogtam valódi jellemét, és nem vakította el a látásomat a rózsaszín köd. Tehát nekem nem szabad a vágyaimnak engedni, mert pórul járok. Pont ezért rántom ki hirtelen a kezemet, a gondolatok piros pírt varázsolnak az arcomra. És örülök egy kicsit, hogy sötét van, így talán nem veszi észre. Ő viszont kissé bosszúsnak látszik... nem értem. De inkább nem is foglalkozom gyorsan lesütöm a szemeimet, s a cipőm orrának fixírozása foglalja le a szemeimet. Már kezdek megnyugodni, azt hiszem. Bár az idegeim még mindig minden kis rezzenésre képesek lennének elpattanni. De határozottan gyengébben dobog a szívem, már nem akarja kitörni a bordáimat. Egészen addig a pillanatig míg egy hangos reccsenés meg nem töri az éjszaka csendjét. Megugrok, s válaszol rögtön egy morgás érkezik, talán ugyan abból az irányból? Nem szoktam meg, hogy a fülemre kell hagyatkoznom, s így fogalmam sincs, hogy pontosan honnan is érkezett a hang, csak azt tudom, hogy valahonnan előlem. Kitágult pupillákkal kapkodom a tekintetemet, hogy kiszúrjam a farkast... De ahogyan pillantásom megtalálja Zedet, a maradék bátorságom és elhatározásom is elszállt, hogy ne kezdjek el futni. Hirtelen elrugaszkodtam és elkezdem rohanni... valamerre a sötétben. Nem tudtam, hogy jó felé rohanok-e, ahogyan azt sem, hogy a férfi vagy a farkas követ-e. Bár nem hallottam magam mögött zajt. Pár perc futás után, elkezdett nyilallni az oldalam, hiszen hóban nem olyan könnyű futni, ahogyan a lelkiismeretem is. Komolyan képes voltam egy ember társamat magára hagyni egy farkassal szemben? Persze, lehet, hogy ha ott vagyok még kevesebb az esélye hiszen én csak hátráltattam volna. Vagy nem? De a szeme, úgy nézett rám... Emlékszem egyszer kiskoromban bemásztam a szomszédhoz, mert átdobtuk véletlenül a labdát. Szembetaláltam magam a hatalmas, fekete dobbermanjukkal... s ahogyan labdával a kezemben, sietősen hátrálni kezdtem rám vakkantott... ő nézett akkor így, neki volt ilyen szeme. A ragadozóé aki bármelyik pillanatban kész lecsapni, mert az ösztönei feltüzelték. Egy ember hogy képes így nézni? Zihálva, s zakatoló szívvel torpanok meg, s körbe forogva próbálom kitalálni merre fussak tovább. A fenébe már... Ziháló leheletem tejfehér párafelhőt képez az arcom előtt, s a jéghideg levegő szinte égetett ahogyan a forró tüdőmbe áramlott. Egy újabb vonyítás, komolyan csak ez hiányzott... hirtelen arra pördülök, s apró sikkantásszerű nesz hagyja el az ajkamat. Nem sikítanék, de ha akarnék sem lenne rá lehetőségem, hiszen hirtelen egy nagy tenyér tapasztja be a számat, s kemény férfitestnek ütődik a hátam. Na, most viszont eszembe jut sikítani, de olyan tompán hangzik a számra tapasztott tenyere miatt, mintha meg sem nyikkantam volna. A szívem úgy zakatolt, hogy féltem most komolyan eltöri a bordáimat, de abban biztos voltam, hogy a mögöttem álló alak, szintén érzi a testén az én szívem kapalápását. Úgy vert akár egy kismadárnak, olyan gyorsasággal és erővel... Megéreztem a leheletét a fülemnél, s mély baritonja hallatán jóleső borzongás futott végig a gerincemen. Bár a hangja cseppet sem volt megnyugtató, dühös volt. Miért dühös? Mert otthagytam? De a szeme...Nem akartam, hogy dühös legyen rám... bár magam sem tudom, hogy miért érdekelt, igazából nem szerettem ha az emberek haragszanak, de különösen a szívemre vettem most a dühöt ami a hangjában csengett, pedig nem is ismerem... De nem tudtam megszólalni, ugyanis tenyere még mindig az ajkaimra simult. Összerezzenek a következő hosszabb lére eresztett mondatának végén. Bólintottam, jelezve, hogy nem fogok sikítani s vártam, hogy elengedjen, de nem tette. Zavartan összeráncoltam a szemöldököm, ami annak is szólt, hogy nem mozdult meg a szavainak is. De szinte azonnal meg is tudom,hogy mire gondolt ezzel. Ha lenne egy is kis eszem, akkor hátralépek, mikor maga felé fordít, de nekem persze nincs és azt hiszem, hogy a reakcióidőm is lassabb jelenleg, így még csak ellen sem állok, ahogyan a hátára kap. Döbbenten támaszkodok meg a hátán, hogy ne lógjak úgy akár egy zsák, bár sehogy sem kényelmes a helyzet. - Miért ilyen dühös rám?-Kérdem halkan, bár tudom, hogy inkább azért kéne küzdenem, hogy elengedjen... De minek is? Ha jobban meggondolom ez kényelmesebb is, habár a szabadságomban némiképpen korlátoz ez a testhelyzet. És amúgy sem lelkesedek az emberek, főként a férfiak érintéséért...És az ő karja a combomat fogta le... - Nem...-Mormogom az ajkamba harapva. - És mi történt a farkassal?-Kérdem kissé bizonytalanul. Persze igazándiból nem az érdekel, hogy jól van-e, hanem az, hogy mi történt miután elfutottam. És most már belátom talán nem ez volt a legjobb döntés amit meghozhattam. De a pillanatban nem tudtam volna mást elképzelni. - Letenne kérem... csak azért futottam el mert...- miért is? Mert úgy nézett, mint egy vadállat? Ezt azért még sem mondhatom így ki, a neveltetésem nem engedi. Azonban finomabban sem tudok fogalmazni... szóba sem kellett volna hozni... - Nem fogok elszaladni, ígérem!- Bár ki tudja, ha megijedek nem mindig vagyok képes arra, hogy ésszerűen cselekedjek. Általában olyankor az ösztöneimre hallgatok amik persze nem mindig tanácsolnak jókat. Ugyanis az ijedtség rossz hatással van rám...*
Az ember azt várná, hogy ha egy nőt egészen egyszerűen a hátára kapnak, akkor amaz rögtön hadakozásba kezd, s mindenféle emberi jogokról, testi sértésről, esetleg molesztálásról kezd el hadoválni, azonban Ő nem így tett, ehelyett inkább csöndesen, tiltakozás nélkül tűrte el, hogy egy számára teljesen idegen férfi –, akit feltételezem, hogy legalább annyira ijesztőnek tart, mint azt a csúnya gonosz ordas-farkast – csak úgy a hátára kapja, mint egy zsákot és elcipelje feltehetőleg az autójához, amit igencsak furcsának találtam, hogy még csak meg sem kérdőjelezte – legalább is hangosan nem –, hogy valóban oda viszem, elvégre ő nem ismeri az erdőt, én pedig szinte úgy ismertem már, mint a tenyeremet – elvégre az itt töltött ötven évnek elegendőnek kellett lennie ehhez –, így neki – velem ellentétben – fogalma sem lehetett arról, hogy valóban a főút felé viszem vagy egy elhagyatott házba, amely magányosan áll a semmi közepén az erdő fáival körülhatárolva, az emberektől pedig elzárva, ami miatt több, mint valószínű, hogy nem találnák meg egyhamar, amit személy szerint nem is bánnék, elvégre nem megölni vagy felfalni akarnám – bár ez az utóbbi igencsak vitatható, még ha csak a maga képletes értelmében is. Elmélkedésemből csupán csöndes hangja zökkentett ki, amelyet tulajdonképpen nem is igazán bántam, ugyanis nem akartam újra tovább gondolni, hogy mi lenne, ha inkább ezt tenném, elvégre ez egy erdő, így egy kisebb vadászház valóban van a közelben, s bár kísért a gondolat, nem szoktam ajtóstul a házba rontani. – Azért, kedves Miss McKeen – kezdtem bele fesztelen, s immáron jóval nyugodtabb hangon, mint ahogyan alig pár perccel ezelőtt finoman ugyan, de ráförmedtem, illetve megint csak úgy előtűntem a semmiből, mint korábban – mert ez, egy rendkívül... buta húzás volt az ön részéről, nem csak magát sodorta veszélybe, hanem engem is, ugyanis a farkasban felkeltette a vadászösztönt, így maga után is vethette volna magát, s minden bizonnyal nem éppen barátságosan akarta volna üdvözölni önt. – Fejtettem ki a kérdésére a választ talán meglepően bőbeszédűen, amely rám ugyan nem volt jellemző, viszont a hölgy mellett lássuk be, hogy valakinek beszélnie kellett, ugyanis talán mindennél jobban utáltam, ha egy személy társaságában csak a kínos csönd volt érzékelhető, természetesen egy társaságban más a kérdés, ott sokkal inkább szeretek, amolyan megfigyelőként jelen lenni a beszélgetésbe, azonban ha kérdeznek, akkor természetesen válaszolok – többnyire őszintén –, azonban, ha egy olyan ember nem bírja megállni a bugyuta megjegyzéseit vagy a szerintem eszetlen véleményét, akkor kénytelen vagyok én is megjegyzést tenni a maga modoros vagy éppen kevésbé modoros módján. Egy kissé ugyan megkönnyebbültem, ahogyan kérdésemre nemlegesen felelt, ugyanis szívemre vettem volna, ha véletlenül is, de csak egy apró karcolás is keletkezett volna rajta a menekülése során, elvégre nem indultam utána, hogy vigyázzak rá, helyette inkább összemértem erőmet a farkassal, amely tagadhatatlanul jól esett ugyan, tekintve, hogy valami hasonlóért indultam, ami meghiúsult, de mégis csak jól esett levezetni a fölösleges energiákat, ha csak egy pár pillanatra is. – Biztos? – Kérdeztem hangomban valós aggodalommal, ahogy vállam felett megpróbáltam hátra nézni, de csinos kis fenekén kívül nem sok mindent láttam, ami valójában még inkább csak felbosszantott, mert rájöttem arra, hogy jelen pillanatban egy farkas falka sem lenne elég, hogy kellően kiéljem magam, ez után pedig pláne nem, pedig férfiúi gondjaim helyett, sokkal inkább a fiatal nő biztonságával kellene törődnöm. Összevont szemöldökkel meredtem magam elé újabb kérdését hallva, miközben egy nagyobb lépéssel átléptem egy, az utunkban éktelenkedő pocsolyát. – A farkas miatt aggódik? – Újra hátra akartam fordulni, azonban ez még az előtt tudatosult bennem mielőtt megtörtént volna egy újabb katasztrófa, így körülbelül a mozdulat felénél sikerült megállnom. Azonban ehelyett a kérdés helyett, nem azt kellett volna kérdeznie, hogy én jól vagyok-e vagy valami hasonló, amire egészen valószínű, hogy igen lenne a válasz, azonban magamban egy hatalmas káromkodás közepette mondanék nemet, ugyanis az az átkozott farkas azért mégis volt olyan szerencsés, hogy a fogait belesüllyessze a húsomba a bal oldalamon, fájt ugyan, azonban volt már ennél rosszabb is, ez pedig közel sem olyan rossz, mint amilyen rossz lehetne. – Nem fejezte be a magyarázkodást, kedves – jegyeztem meg –, ha már belekezdett, akkor legyen szíves elárulni, hogy miért is futott el. Feltételezem, hogy nem fogja azt mondani, hogy miattam, ugyanis nem állt volna szándékában megsérteni –, amit talán valóban sértésnek is vettem volna. Be kell látnom azonban, hogy ez is benne lehetett a pakliban, elvégre pont engem nézett, amikor úgy döntött, hogy fogja a nyúl cipőt és elrohan olyan gyorsan, amennyire csak tud, a körülöttünk ólálkodó farkas talpa alatti gally ropogása egy kiváltó ok lehetett csupán, azonban erre nem innék mérget, nem ismerem a nőt, megtanultam már, hogy nem vonhatok le szilárd alapok hiánya nélküli konzekvenciákat, így úgy döntöttem, hogy az a legjobb, ha nem most fogom elkezdeni. – Nem, Miss McKeen, szenvedjen még egy kicsit – feleltem, s részemről nem állt szándékomban meghallani az esetleges újabb kérését vagy könyörgését, törhetetlenül haladtam előre, időközben kikerültem egy-egy pocsolyát vagy éppen egy nagyobb sártócsát, esetleg egy kevésbé biztató végterméket, amelyek utamat... utunkat keresztezték. Végül egy jó idő elteltével – egészen pontosan, amikor már nagyon mozgolódni kezdett – megálltam, hogy "szilárd" talajra helyezzem, azonban most sem haboztam azzal, hogy legyen közöttünk némi távolság, így szinte végig hozzám simult, ahogy leraktam, kezemet azonban továbbra sem vettem le a derekáról. Szám sarka mosolyra rándult, mindazonáltal mégis igyekeztem megfegyelmezni arcvonásaimat. – Ne próbáljon meg elszökni, különben kegyetlen büntetésben részesítem, amint megtalálom. – Jóllehet nem éppen ez a leginkább bizalmat keltő szöveg, azonban ezzel mindenképpen garantáltam, hogy – még ha félelmében is –, de itt marad, mellettem.
*Be kell, hogy valljam az elrohanás nem tartozik eddigi legjobb döntéseim közé. Sosem javasolt, azonban én hajlamos vagyok rá. A hátára kap, tudom, hogy kapálóznom és tiltakoznom kellene. De én nem vagyok ilyen fajta, és persze meg tudom érteni ezen cselekedetét is. Így biztos lehet abban, hogy legközelebb nem futok túl messzire. Ugyanakkor nem lehetek abban biztos, hogy tényleg elvisz a kocsimhoz. Elvégre honnan tudja, hogy hol van? Mondjuk az erdő szélén parkoltam és sejtheti, hogy azaz enyém, tekintve, hogy említettem, hogy kocsival jöttem. De mi mással jöhettem volna ide ki az erdőbe? Hallom a hangján, hogy dühös rám, s nem igazán értem, hogy miért. Mármint, de csak azt nem, hogy miért ilyen mértékben. És, hogy mit érdekli az, hogy velem mi lesz? Fesztelen hangjára felvonom a szemöldököm, nos eléggé gyorsan váltogatja a hangulatait mit ne mondjak. Persze most bizonyára elégedett magával, menekülni nem tudok, s az történik amit ő akar, könnyedén eltud vinni a kocsimhoz. Már ha tényleg arra tartunk. - Sajnálom...- Mormogom csendesen. És komolyan is gondolom, hiszen nem akartam őt is veszélybe sodorni. S bizony meg is fordult a fejemben, hogy mi lesz így vele, hogy otthagytam a farkasnak. Nem volt szép húzás tőlem. De a pánik köde leereszkedett az elmémre és csak és kizárólag a menekülés járt a fejemben. Összeráncolom a szemöldökömet. Nem értem miért aggódik ennyire értem. Hiszen csak egy buta, idegen nő vagyok neki, aki ráadásul még veszélybe is sodorta. Nem értem miért olyan fontos, hogy megsérültem-e. - Teljesen biztos.- Mormogom csöndesen. S valóban semmi bajom még csak a bokámat sem sikerült kitörni, tehát az épségem teljes. Ami könnyen lehet, hogy rá nem igaz. - És maga?-Persze, nyilván ha olyan nagy baja lenne akkor most nem cipelne lefelé a hátán az erdőben. Hiszen még csak nem is sántít, egy bizonytalan mozdulata sincsen. Most, hogy így jobban belegondolok úgy mozog, mint ki pontosan látja,hogy hová lép, semmi bizonytalankodás. Amit kicsit furcsállok is ilyen sötétben. - Nem, dehogy...- Védekezek, hiszen nem sikerült a legjobban megfogalmaznom a kérdést.- Csupán így próbáltam megkérdezni, hogy mi történt miután én... szóval... elrohantam.- Magára hagyva őt egy vicsorgó vadállattal. Iszonyatosan bölcs volt tőled ez a lépés Lyn! Belekezdtem elmagyarázni, hogy miért is futottam el, de szerencsére éppen időben haraptam el mondatatot ahhoz, hogy ne csússzon ki semmi meggondolatlan az ajkaim közül. Vagy még sem eléggé időben... Hiszen azonnal felszólít,hogy ha már elkezdtem akkor mondjam is ki amit akartam. Veszek egy mély lélegzetet, még is, hogy kerüljem ki a választ? Vagy, hogy legyek őszinte,anélkül, hogy megsérteném? Lehetetlen helyzet. De azt hiszem, hogy az őszinteség most, vele szemben sokkal célravezetőbb lesz, ugyanis ha csak kertelnék azt hiszem nem hagyna békén. - Tudja... kicsit... Talán a holdfény miatt, vagy a sötétség, vagy az adrenalin tette, de olyan furcsa volt a tekintete... azt hiszem a képzeletem csúfosan megtréfált.- vagy nem, egyenlőre még nem döntöttem el, hogy miben higgyek. De hát ezt neki még sem mondhattam. Feszülten vártam a válaszát abban reménykedve, hogy nem sértettem vérig az iménti mondatommal. Fájdalmasan felsóhajtok a szavaira ezek szerint nem fog egyhamar elengedni. Igyekszem kicsit kényelmesebb helyet találni a kezeimnek, hogy meg bírjam jobban támasztani magam, de ebben a félig fellógatott pozícióban ez lehetetlennek bizonyult. Csendesen tűrtem a sorsom, abban reménykedve, hogy komolyan a kocsimhoz visz és megéri ez az egész út, valakinek a hátára vetve. Azonban a helyzet egy idő után rendkívül kényelmetlenné vált, így mocorogva igyekeztem valami kényelmesebb pozíciót találni magamnak. Aztán hirtelen megállt, s elkezdett leereszteni magán, de testem szinte végig hozzá simult. Elakadt egy pillanatra a lélegzetem érzékelve a kellemes súrlódást. Mikor a lábam talajt fogott, jó pár centivel alacsonyabb lettem nála, keze pedig a derekamon maradt. Megbabonázva meredtem kék íriszeibe. S el sem hittem, hogy ezt én csinálom, hogy olyan vagyok, mint valami kis tinédzser csitri. S még sem léptem tiltakozóan hátrébb. - Büntetésben?- Kérdezem hatalmasra táguló szemekkel, s kissé félve, de leginkább kíváncsian. Ugyanis nem hiszem el, hogy ezt komolyan mondja, azt hiszem csak viccel, vagy hülyéskedik. - Milyen büntetésben?- Nem vagyok már gyerek,hogy csak úgy meglehessen büntetni. Éppen ezért nagyon is érdekelt, hogy mire gondol...*
Nos hölgyem, az oldalamat leszámítva, kutya bajom, válaszoltam magamban kissé ironikus hangvétellel, miközben végiggondoltam, hogy mi lett volna, ha nem lennék több pusztán csak egy egyszerű törékeny és védtelen embernél, feltételezhetően hasonlóképpen cselekedtem volna, mint ahogyan ő, elvégre nem tűnt egy tapasztalat vadonjárónak – még erős túlzással sem – ugyanis akkor tisztában lett volna azzal, hogy a rohanás sok esetben, ilyen helyzetben nem tartozik azon módszerek közé, amelyeket választanunk kellene, hogy megszabaduljunk egy vadállattól, aki láthatóan friss húsra éhezett, nem is véletlenül nem tartott olyan sokáig fölé keveredni a harcban, gyenge állat volt, s egy pillanatra ameddig elbizonytalanodtam, hogy megöljem-e kihasználta a kínálkozó lehetőséget, s éles fogaival az oldalamba mart, fogai satuként fogták közre bundás bőrömet, s csak a szerencsén múlott, hogy nem tépett ki egy jókora darabot belőlem, valahogy most nem kívánkoztam a kelletlenül éktelenkedő harci sebekért. – Jobban nem is lehetnék – feleltem immáron hangosan meglepő könnyedtséggel a hangomban, aminek szerencsére most oka is volt, nem pedig csak a levegőbe beszélés volt. Szám sarka halvány mosolyra rándult, ahogyan hallgattam a mentegetőzését, ugyan nem tagadom, hogy felettébb szórakoztatott, azonban mégis szöget ütött az a kérdés a fejemben – mindenféle rossz indulattól mentesen –, hogy vajon miként maradt életben, s bár ez így durván hangozhat, úgy gondolom kérdésem mégis reális volna, elvégre ma már azok az emberek viszik valamire az életben, akiket az ég kellően nagy szájjal áldott meg, valamint aki rendelkezik éppen elegendő kapcsolattal ahhoz, hogy akár apuci vagy anyuci által előnyös pozícióba juthasson, azonban Ő, határozottan nem annak a fajtának bizonyult – legalább is az eddig látottak alapján semmiképpen –, aki oroszlánként száll szembe bárkivel, akivel csak szükséges, hogy eljusson oda, ahova akar, ez az ő esetében erős túlzás lenne, hiszen alig beszél, bár lehet pusztán csak az én jelenlétem teszi ezt, elvégre én nem számítok túl jó ember ismerőnek, így egyáltalán nem vagyok biztos, mindenesetre az eddigiek alapján mégis úgy érzem, hogy megállapításom helyénvaló. – Miután távozott szépségem, a farkas is hasonlóképpen cselekedett – jelentettem ki egyszerűen, mellébeszélés nélkül, különben sem igazán mondhattam volna mást, mint ahogyan ez elmúlt kétszáz év során, most sem állt szándékomban leleplezni magam, mert ha az igazságot akartam volna mondani, akkor ez szükséges lett volna, minden bizonnyal pedig ha előállnék ezzel közveszélyes őrültnek bélyegezne, ez pedig meglehetősen kevés embert tesz boldoggá, engem sem derítene különösebben jó kedvre, így a hazugság az életemben elengedhetetlen, nem mellesleg pedig már könnyedén megy, oly annyira, hogy néha napján már én magam is elhiszem, hogy igaz. Akaratlanul is, de meglepetten vontam fel egyik szemöldökömet, most úgy éreztem, hogy hosszabbra engedtem a bennem élő farkas gyeplőjét, mint amennyire kellett volna, elvégre nem lett volna szabad, hogy bármit is meglásson az igazi énemből, legalább is az egyik feléből, amit nem baj, ha nem is ismer meg. – Vagy talán a félelem miatt – vetettem fel még egy ötletet, hagyni akartam, hogy had gondolkozzon rajta, minden bizonnyal eredménytelenül fog tépelődni magában még egy jó ideig, én pedig nem leszek olyan lovag, mint amilyet elképzel, hogy majd megadom neki az igaz választ. Amint fészkelődni kezdett, így tudomásomra hozva, hogy valóban nem éppen a legkényelmesebb hely ott a vállamon, úgy döntöttem, hogy megkegyelmezek neki és újra két lábra állítottam, ami azonban hatalmas hibának bizonyult, hogy végig túl közel tartottam magamhoz, egész egyszerűen csak le kellett volna raknom, most viszont már késő megbánni a cselekedetemet, így inkább igyekeztem csak túl lépni rajta, s észrevehetetlenül némiképpen távolabb lépni tőle, hogy ne legyen olyan vészesen közel, kellemes illatával egyenesen az őrületbe kergetett, mint ahogyan ártatlan tekintetével is, ami szavaim következtében ijedtséget sugárzott felém, nem akartam egyáltalán a frászt hozni rá, de első kérdésére mégis bólintottam. – Minden bizonnyal kitalálok magának valami személyre szabottat, szépségem, amint melegebb és biztonságosabb helyre kerül, mint itt van – és minél messzebbre tőlem, jegyeztem meg szárazon magamban, elvégre ez lett volna neki is és talán nekem is a legjobb, voltaképpen már az is felmerült bennem, hogy nem kellett volna, hogy odamenjek hozzá, elég lett volna csak a távolból figyelnem. – Jöjjön, gondolom szeretne már haza jutni a főút pedig még messze van – újra a kezemet nyújtom neki, miközben az említett cél irányába fordítom a fejemet, jó pár kilométert meg kell még tennünk, hogy kijussunk ebből a dzsungelből.
*A hátán lógva igazán kényelmetlenül érzem magam. S nem csak azért mert ez önmagában is egy kényelmetlen pozíció, hanem mert tudom, hogy a fenekem szinte az arcában van. És őszintén szólva ez eléggé zavarba ejtő. Mondjuk vastag nadrágban nem lehet túl kívánatos, azt hiszem. Csak azt nem tudom, hogy ez miért zavar engem. Elvégre az a jó ha nem tart annak, mert akkor biztosan a kocsimhoz visz és nem pedig egy elhagyott kis házba ahol megerőszakolhat. Így ebben a pozícióban, a hátán támaszkodva, pontosan érzem minden izmainak mozgását, ahogyan halad előre a sötétségben. S eléggé nyilvánvaló, hogy ha leakarna teperni akkor semmi esélyem sem lenne ellene. Megkönnyebbülten eresztem ki a levegőt, de igyekezve mindezt halkan csinálni, amikor biztosít arról, hogy teljesen jól van. Érzem, hogy porcikáim megkönnyebbülnek, s eddig a pillanatig nem is tudatosult benne, hogy esetleg aggódok érte. Elment, a farkas csak úgy fogta magát és elment? - De hiszen az imént azt mondta, hogy azzal, hogy elfutottam felkeltettem benne a vadász ösztönt. Akkor még is miért futott el az ellenkező irányba?- Figyelek arra amit mond, talán meglepi, de tényleg. Valamiért minden szava felkelti az érdeklődésemet. Régen nem éreztem ilyet egy férfival kapcsolatban sem, vagy talán soha életemben. De határozottan tudtam, hogy többet akarok megtudni róla, többet hallanám a hangját, és még a közelségét sem bántam igazán. Végül nehézkesen, de beismerem, hogy miért is futottam el, noha nem akartam belemenni a témába. Ugyanis nem szerettem volna megsérteni. De nem veszi magára, mintha egy vállrándítással elintézné a dolgot, mint egy megszokott folyamatot. Vagy csak képes ennyire higgadtan kezelni a gyanúsítgatást? A legtöbb ember felháborodna vagy kinevetne, de ő... furcsa. Bár lehet, hogy inkább csak én vagyok paranoiás... Igen, azt hiszem. Lyn, nem vagy normális, mindenben csak rémeket látsz! A férjem óta képtelen vagyok bízni az emberekben, mindenkiben csak egy potenciális támadót látok és azt nézem, hogyan tudna bántani. Inkább feltételezem, hogy hazudik sem mint, hogy igazat mond. - Talán...- Válaszolom bizonytalanul. Fészkelődök, hogy valahogyan kényelmesebb pozícióba tudjak helyezkedni. Leenged, de ahogyan a földre ereszt, végig súrlódik a testünk. A lélegzetem azonnal felgyorsul, s úgy érzem képtelen lennék hátrébb lépni. Megteszi ő helyettem, nem mozdulok, de némi csalódottság azért felüti bennem a fejét. Mi van veled Lyn? Csalódott vagy mert egy férfi hátrébb lép a közeledből? Fenyegetése meglep, de a kérdésre nem kapok kielégítő választ. Csak, hogy majd kitalál valamit. Nekem? Még is mit találhatna ki egy felnőtt nőnek? Félszegen bólintok, jelezve, hogy megértettem, bár mikor elindulunk még mindig ez jár a fejemben. Én nem lépkedek olyan simán mint ő, szememet az avarra függesztem, de nem látok semmit. A lábaim előtt folyton gallyak és gyökerek tűnnek fel, a semmiből érkezve, hogy kigáncsoljanak. Bukdácsolva próbálom tartani a tempót, amit Zed diktál. - Hogy ismerheti ilyen jól az erdőt?- Nem bírom megállni a kérdést, hiszen nem kerülte e a figyelmemet, hogy eddig egyetlen-egyszer sem botlott meg. - Ugye tudja, hogy amióta megyünk, egyetlen egyszer sem botlott meg, még akkor sem amikor a hátán voltam... ez kissé ijesztő.- De a hangom most nem rémült, csak haladok tovább. Jó megfigyelő lévén az ilyenek nem kerülhetik el a szemeimet, habár ebben a sötétben alig látok valamit. Szükségem volt erre a képességemre az évek folyamán, hogy túléljek.*
– Csak nem megkérdőjelezi a szavahihetőségemet, szépségem? – Szegeztem neki rögvest a kérdést, minek miután egyik szemöldököm a magasba emeltem, s majdhogynem egy egész másodpercre megtorpantam, ugyanis az eddigiek alapján még csak halvány sejtésem sem volt arról, hogy esetleg nekem szegez egy ehhez hasonló kérdést – vagy hogy egyáltalán fel mertné-e tenni, így őszinte döbbenetem nem is igazán meglepő. – Miss. McKeen – szólaltam meg nyugodt hangon, s megálltam, hogy újra megpróbáljak hátra pillantani a vállam felett, hiszen ez a mozdulatom már okozott éppen elég problémát az elmúlt percek során, s tanulva ezekből, nem kívánom újra tetézni őket, mert annak nem valószínű, hogy túlságosan jó vége lenne, egészen pontosan az lenne, csak hát nem árt, ha némiképpen legalább, de tekintettel vagyok a vállamon lévő édes teherre – akár hiszi, akár nem, de nem látok bele a farkasok fejébe, így nem tudom azt sem, hogy mit miért tesznek, talán azért kényszeredett távozásra, mert valami megzavarta, esetleg egy másik farkas – óvatosan vontam meg a vállamat, némiképpen ezzel akartam még inkább a tudomására hozni, hogy valóban fogalmam sincsen, ami persze egyszerű hazugság, azonban lássuk be, hogy nem csak a saját védelmem érdekében, de a többi farkaséban is, illetve nem kevésbé az övében, az a legjobb, ha bizonyos dolgokkal nincsen tisztában – meglehet az is, hogy valahol itt ólálkodik és csak arra vár, hogy lecsaphasson – tekintetemet a fák sűrű sötétjébe vezettem, ahonnan korábban is hallani lehetett a farkasok vonyítását, akármennyire is szeretném elhitetni vele, ketten együtt semmiképpen nem vagyunk biztonságban, hiszen emberként nem tudom megvédeni, hiába is akarnám, túlságosan kockázatos lenne. – Árulja el, csak a biztonság kedvéért – hogy egy kicsit legalább én is megnyugodjak[/i], tettem hozzá magamban megint csak morgolódó hangnemben –, ha a szükség úgy hozná, fel tudna mászni a fára? – Nem akartam köntörfalazni, s bár nem is mondtam ki, de felkészítettem egy esetleges eshetőségre, elvégre a farkasok bármikor lecsaphatnak, s az a legjobb, ha mindketten magasabb helyre megyünk, fel a fára, ahova nem tudnak utánunk mászni. Könnyedén lerázom magamról a feltételezését, mely szerint némiképpen tőlem ijedt meg, azonban belül szinte fortyogok a dühtől, úgy tűnik elég volt egyetlen egy pillantásra kiereszteni a kezeim közül a gyeplőt, s már nem tudtam kellő képpen kontroll alatt tartani magam, ez pedig nem kicsit felbosszantott, hiába igyekeztem elterelni erről a figyelmemet, nehezemre esett, az sem tette könnyedebbé, hogy aljas módon akartam kihasználni testének közelségét, ugyanis szinte máglyaként szította bensőmben a tüzet, ami az után sem akart kialudni, miután hátrébb léptem, a hideg szinte arcon csapott, azonban nem törődtem vele egy másodpercre sem. Körbenéztem. Ellenőriztem. A közvetlen közelben ugyan nem láttam semmit, s nem is hallottam sok mindent pár madarat leszámítva, amikkel úgy döntöttem nem szükséges törődni. Most pedig, hogy újra a főút felé haladunk – természetesen én könnyedén lépdelem át az avart borító faágakat, köveket, azonban neki ez sokkal nehezebben megy. – Miss. McKeen, erre nem kell felhívnia a figyelmemet, ezzel én magam is tisztában vagyok – hangom könnyed volt, szám szegletében már-már mosoly bujkált – különben pedig, már egész gyerekkorom óta az erdőt járom, szinte úgy ismerem, mint a tenyeremet, hacsak nem jobban – adtam választ a kérdésére, ami természetesen most sem volt teljesen igaz, tekintettel arra, hogy mindez nem egészen gyermekkoromban történt meg, hanem amíg az erdőben bujkáltam, ahol szükségem volt arra, hogy megtanuljam miként közlekedhetek gond nélkül, fogalmam sincs, hogy ennek hiányában ma hol lennék, feltételezem, hogy már elevenen faltak volna fel a vadállatok. Gondolkozás nélkül fordultam meg, egy-két lépést még ugyan tettem hátrafelé, majd megálltam, hátul nekem sem volt szemem, elbotlani meg nem akartam. – Fél tőlem? Most nagyjából egy magasak voltunk, tekintve, hogy pont sikerült egy kisebb gödörben megállnom.
- Nem... én nem...Hebegem, azonnal elszégyenlem magam, ahogyan meghallom a szavait. Nem akartam megsérteni...- Csak... csak furcsállottam.- Motyogom a hátán csüngve. Bár az arcomat nem láthatja azért sejtheti, hogy piros pír jelent meg az orcámon. Nem ez volt a célom a kérdéssel, csak egyszerűen ilyen fajta vagyok. Világ életemben felfigyeltem olyan dolgokra, amiket más észre sem vett. És azt hiszem a pillantása is egy ilyen momentum volt, csak éppen nem vagyok magamban biztos. Nagyon sok ember csak él és megy az orra után, de nem lát semmit. Nem figyeli meg a körülötte élőket, én viszont így élek. Talán ez egy fajta védekezés, így ki tudom szűrni, hogy kit kell messziről elkerülni. És Zed határozottan az elkerülendő személyek listáján van. Végigfut a gerincemen a jóleső borzongás, ahogyan kiejti a nevemet, kellemes orgánumát akár egy éjszakán keresztül is eltudtam volna hallgatni. S a kellemes borzongást, a szavai egy sokkal ridegebbre cserélik. Összerezzenek és a hátamon végigfut a hideg veríték. Másik farkas? Még is mit akar csinálni ha ide talál egy másik farkas? Ólálkodik... Automatikusan megemelem kissé a fejemet, s belebámulok a vak sötétségbe. Hiába tágulnak ki a pupilláim, hogy minél több fényt befogadjanak, akkor sem látok semmit. Nézelődésemből, még mindig hihetetlenül nyugodt hangja zökkent ki. - Nem tudom.- Válaszolom őszintén.- Talán... utoljára körülbelül tíz éves koromban másztam fára.-Olyan tárgyilagosan beszél, mintha nem lenne semmi veszély. Mintha biztos lenne abban, hogy nem történhet olyan amit nem tud megoldani. Irigyeltem az önbizalmát. Hiszen én itt remegtem a hátát, attól rettegve, hogy valami előugrik a sötétből és megtámad minket. - Annyira nyugodtnak tűnik...- Jegyzem meg, bár lehet, hogy ez csak álca, és valójában tart ő is attól, hogy valami ránk támad. És majd akkor fog megnyugodni ha már kiértünk az erdőből. Aztán az is lehet, hogy ő egy ilyen természet... Aztán végre lekerülök a válláról, s a saját lábamra állhatok. A közelsége meglepő melegséggel tölt el, s nem tudom, hogy hálás egyek vagy bosszús, amiért hátrébb lép. Pillantása az erdőt fürkészi az enyém a cipőm orrát. Elindulunk és nem tudom nem észrevenni, hogy egyszer sem botlik meg. Ellentétben velem aki úgy halad az egyenetlen talajon, mintha nem lennének izmai amik megtartsák. S erre fel is hívom a figyelmét. - Lehet, de az erdő állandóan változik.- Jegyzem meg halkan, mintha nem is akarnám, hogy meghallja. S nem vagyok benne biztos, hogy akarom. Elvégre az elmúlt percekben vagy négyszer megkérdőjeleztem a szavát. Pedig nem akarom, csak kíváncsi ember vagyok, és szeretem a logikus dolgokat. Nem hiszek a varázslatban vagy a logikátlan cselekedetekben. Mindennek meg van a maga értelme. És akkor is furcsállom, hogy olyan könnyedén mozog mintha látna a sötétben. Megfordul, mire szinte én azonnal megtorpanok. - Nem...- Kapom el a pillantásomat, de nem kell még csak gondolkoznom sem azon, hogy ez mennyire hihetetlenül hangzott a számból. Halkan felsóhajtok és óvatosan visszapillantok rá. - Jó... talán egy kicsit.- Mormogom halkan. Általában nem szoktam bevallani az ilyen irányú gyengeségeimet, bár sokszor nem is kell. Nagyon is látszik rajtam ha félek valakitől még ha próbálom is leplezni. - De kérem ne vegye magára...- Mindentől függetlenül nem akarom megsérteni az egyetlen esélyemet, hogy kijussak innen. Azért annyi eszem talán még van... Meg amúgy sem kenyerem az emberek sértegetése.*
Számat összeszorítottam, hogy ne törjön belőlem elő az elkeseredett sóhaj, ehelyett inkább csak bólintottam, jelezve, hogy tudomásul vettem, az igazat megvallva válaszán nem lepődtem meg, de azért valahol mélyen – egészen addig a pillanatig, míg nem közölte a keserű igazságot – egy halványan pislákoló remény még tartotta bennem a hitet, hogy könnyebben megúszhatjuk az éjszakának ezen szakaszát, ha esetleg arra kerülne sor, hogy a farkasok megtámadnak minket, de tekintve, hogy nem tud vára mászni, márpedig itt a fák ágai nem feltétlenül csont szárazak, így ez okozhat némi problémákat. – Ez esetben akkor megkérem valamire, amit nem lesz könnyű teljesítenie, feltéve, hogy nem sokkal ezelőtt fejvesztve rohant el – hangom a korábbiaktól eltekintve most sokkal merevebb volt, s némi aggodalom is csengett benne, azonban ezt betudhatta a saját életem féltésének is, noha azért egyetlen egy másodpercre sem aggódtam – kérem, ne szaladjon el gondolkozás nélkül, csak ha én azt mondom, illetve valóban nagyon szépen kérem, kérem, tegye azt, amit mondok, ha esetleg farkasokkal kerülünk szembe – magam sem tudnám pontosan megmondani, hogy inkább megparancsoltam-e neki vagy szépen kértem, de jelenleg nem is ez számított, biztonságban akartam tudni, valamilyen ésszerűtlen ok jóvoltából, én pedig minden tőlem telhetőt meg akartam tenni, bár a legcélszerűbb az lenne, ha felkapnám és rohannék vele, azonban már éppen így is eléggé gyanakszik, több vádaskodásra pedig már nincs szükségem, mert még a végén megsejt valamit, amit nem kellene, amit jobb lenne nem tudnia. – Tekintve, hogy egészen eddig maga kettőnk helyett is pánikolt, nem akartam rá tenni még egy lapáttal, de ha ennyire zavarja, akkor én is pánikba eshetek – vetettem fel az ötletet, bár volt egy olyan megérzésem, hogy erre azt fogja mondani, hogy inkább ne, legalább is nagyon reméltem, ugyanis napját sem tudom annak, hogy milyen amikor pánikba esem, minden bizony olyan lenne, mintha valamilyen szörnyű drámát nézne. Földre helyeztem, s próbáltam megállni a kényszert, hogy ne rántsam magamhoz és tegyek vele, olyan dolgokat, ami illetlen lenne és ami után nem lenne képes a saját szemébe nézni, amiért ilyen felelőtlen cselekedett követett egy, egy olyan kurafival, akit jóformán még csak nem is ismer. – Remekül látja, Miss. McKeen, ismételten tökéletes megfigyelés az ön részéről – jegyeztem meg bosszúsan. – Azonban az erdőben a gyakorlott túrázók által kialakított ösvények nem igazán változnak – mivel ő köti az ebet a karóhoz én sem tudok másként tenni, ha most hirtelen megbotlok, akkor az túlságosan gyanús lesz, így inkább tartom magam azokhoz, amit eddig láthatott. Megfordulok, szinte azon nyomban megfordul jó néhány centire tőlem, bántam, hogy nem jött belém, szívesen húztam volna közelebb magamhoz, csak hogy egy pillanatra érezzem a testét, közel az enyémhez, bár szívesebben éreztem volna még annál is közelebb, ruhák nélkül. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy valóban komolyan gondolja-e, amit mondott, végül mégis kijavította magát, amire kénytelen voltam megállni egy félmosolyt. – Ne aggódjon, szépségem, illettek már ennél komolyabb intrikával is – többek között azzal, hogy milyen szemét disznó tudok lenni alkalmanként. Az egy életemre esküszöm, hogy vissza akartam fordulni, hogy tovább induljak és hátat fordítva neki folytathassuk zavartalanul az utunkat, mintha ez a kis közjáték meg sem történt volna, egyszerűbb lenne úgy tenni, mintha ezt a kérdést fel sem tettem volna, azonban nem voltam képes elszakadni a szemeitől. – Miss. McKeen, el sem tudja képzelni, hogy mennyire szeretném megcsókolni – nem bírtam megállni, hogy ne mondjam ki, mint ahogyan azt sem voltam képes megtenni, hogy közelebb ne hajoljak hozzá, leheletem szinte az arcát súrolta, s valahol imádkoztam azért, hogy valahonnan – bárhonnan – farkasüvöltés törjön elő az éjszakából, vagy legalább, hogy legyen annyi félelme, hogy ne merevedjen le és el tudjon tolni magától.
*Kissé bizarr a helyzetem, egy teljesen idegen és kissé ijesztő férfi hátán lógva, attól kell rettegnem egy hóval és jéggel borított, korom sötét éjszaka közepén, hogy megtámad-e egy farkas falka... És most még bosszús is vagyok mert nem tudok fára mászni. Bárhogyan is titkolja érzem, hogy válla egy pillanatra megfeszül alattam amint meghallja a szörnyű tényt: A fára mászás nagyon nem az erősségem. Hangja komoly és egy nagyobb dózis aggodalom is kicseng belőle, legalábbis az elején. Meg tudom érteni, félti a saját életét, meg azt hiszem az enyémet is, talán mert nő vagyok. Nagyon sok férfiban él az ősi ösztön, miszerint meg kell védeniük a gyengébbik nemet. Csak ezt nem mindegyik kezeli a helyén és sokan közülük úgy gondolják, hogy mindenki mástól kell megvédeniük csak éppen maguktól nem az adott hölgyet. Jó, ebbe inkább ne menjünk bele. Hangja parancsoló élét elveszi az a sok kérlelés a mondatban, bár azt hiszem csak azért teszi bele mert nem ismer és nem akarja, hogy még jobban megijedjek. Udvarias. Magabiztos és túl határozott, azt hiszem katona lehetett valamikor még pedig nem is kicsi beosztásban. Vagy főnök valahol... nem tudom de olyan benyomást kelt, mint aki nem szokta meg, hogy a nála gyengébbek ne fogadjanak szót neki. Én meg határozottan ebbe a kategóriába tartozom. Általánosságban nem esik nehezemre, hogy azt csináljam amit mondanak, nem vagyok egy vezető típus és nem szokásom lázadozni sem, de ha az ember megijed nem mindig tud uralkodni az ösztönein. - Rendben,nem fogok elfutni, megígérem, hogy így lesz. - Válaszolom komolyan, hogy megnyugtassam. - Mondja csak... maga katonáskodott valaha? Egészen úgy beszél, mint ők.- No, nem egészen, de hasonlóan. Felnevetek a felajánláson, már régen nem nevettem és engem is meglep, hogy erőltetés nélkül csendülnek ki ilyen vidám hangok a torkomon. - Nem, annyira azért nem zavar.- Válaszolom szórakozottan a vállán lógva. És most először képzelem el, hogy milyen látványt nyújthatunk kívülről.- Bár megnézném milyen lányosan sikítozva. - Mormogom vidáman, egy ilyen férfias pasit még csak el sem tudok képzelni amiként lányosan viselkedik. Bizarr elképzelés lenne, túl bizarr... Végre a földre kerül mind két lábam és elgémberedett tagjaimat újra megmozgathatom. Akaratlanul is észreveszem, hogy egyszer sem botlik meg, amíg én folyamatosan csak bukdácsolok, különböző rejtett göröngyökben. - Ez egy ösvény?- Tekintek körbe talán egy kissé csodálkozva, bár szoktam túrázni így éjszaka ez nem tűnt fel. Nem érzem, hogy ki lenne taposva és nem is látom, mondjuk ez nem csoda hiszen alig látok valamit. Hirtelen megtorpan és felém perdül. Csak egy kicsin múlik, hogy nem ütközöm bele, de szerencsére sikerül elkerülni ezt a kis bukkanót. Félmosolya amit rám villantott szívdöglesztő volt, és azt hiszem, hogy ki is hagyott egy ütemet miatta a ketyegőm. Annyira kívánatos volt ebben a sötétben, hogy magam sem hittem el, bár lehet nappal is ugyan ilyen vagy még jobb. A hirtelen csend ami szavai nyomán beállt közénk pont elég lett volna arra, hogy megforduljon és tovább induljunk, vagy, hogy én induljak meg. De nem tettem semmit, így szinte kiprovokáltam a következő mondatokat. Mea Culpa! A lehelete az arcomat csiklandozta, kellemes baritonjára apró pillangók indultak meg a gyomromban, de azt hiszem, hogy a szavai is besegítettek. Akartam, hogy megcsókoljon és annyira közel volt. Légzésem felgyorsult és a gondolataim egy tized másodpercre leálltak, ahogyan az ajkára tekintettem. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, az agyam lázasan kezdett el kutatni a megfelelő mondatok után amik ilyenkor elhangozhatnak... Míg végre rátalált egy helyénvalóra. - Nem szokásom idegenekkel csókolózni Mr.Eckmann...- Válaszolom halkan, nem is vagyok biztos benne, hogy minden szavamat hallja. Bár ilyen közelről... - Engem előtte el kell csábítani.- Ez egy nagyon merész kijelentés volt, magam is tudtam és rendkívül veszélyes és éppen most szólítottam fel, hogy tegye meg. Mármint, hogy csábítson el... Bár tompította az élét a hangsúlyom ami cseppet sem volt kihívó, sokkal inkább szégyenlős és félénk. Ezzel hátrébb is léptem egy lépést, pillantásommal pedig az erdőt kezdtem vizsgálni, de azt hiszem eléggé egyértelmű volt, hogy csak zavaromban...*
Igazán hálás lennék érte, jegyeztem meg magamban kissé gúnyos hangvétellel, ugyan meg kellett volna bíznom a nőben – legalább is egy minimális szinten –, hiszen hangjából ítélve valóban úgy tűnt, hogy nem kísérel meg még egy esetleges ehhez hasonló lépést –, mert talán annak már nagyobb ára lesz, mint egy egyszerű riadalom és valamilyen gyalázatos kísérlet a menekülésre, mert azért a fára mászás némiképpen logikusabb, elvégre a farkasok egyike sem képes olyan csodára, hogy fel tudjon mászni rá, egyszerűen nem képesek rá, kis szerencsével a várakozást pedig néhány óra elteltével elunják – vagy pedig korábban – és újabb vadat cserkésznek majd be, akit kedvükre fogyaszthatnak el, minek miután kemény munkával leterítették a dögöt. Kérdésére megemeltem a szemöldökömet, éppen hogy nem fordulok megint csak hátra, az igazat megvallva eszembe sem jutott, hogy egyáltalán bárki is feltehet nekem egy ilyen kérdést – legalább is nem ebben az életben. – Nem, viszont kemény nevelést kaptam – arcom szinte fájdalmas fintorba torzult, ahányszor csak arra az elmebeteg őrültre gondoltam, akinek – saját bevallása szerint – az egész szánalmas életemet köszönhetem, ez részben talán így is van, azonban az erdőben mégis csak nekem kellett feltalálnom magam, inkább fogalmaztam volna úgy, hogy az élet bizonyos dolgokra felnevelt, míg másra nem, ilyenek például az emberi kapcsolatok, pusztán halvány árnya voltam önmagam egykori fényének, amikor újra betettem a lábam az emberek közé, próbáltam visszaszokni hozzájuk, mindezt csak kemény munkával sikerült elérnem, hiszen Brightmore mellett kevés alkalmam jutott arra, hogy beszéljek, s szabadon használhassam a számat az iszonytató kiabálások helyett, csupán annyira emlékeztem, egykori énem mit tett volna... Próbáltam azt a tudást felhasználni, hogy elboldoguljak és bár Brightmore tanított a maga módján, a világ mégis megváltozott, amikor pedig eljött az esély, hogy harcolhatnék a világháborúban, inkább szabad akartam lenni, nem tartottam már saját fajtámnak az embereket. Segítettem rajtuk, ha szükséges volt, de csak más alkalmakkor, azonban amennyire csak tudtam elkerültem mindent és mindenkit. Nevetése komor gondolataimra is jó kedvet csaltak, elmosolyodtam. – Kegyelmes nőszemély, hogy nem hajtatja végre velem – hangom némiképpen kedélyesebb, mint korábban, azonban még mindig nyomot hagytak bennem a sötét gondolatokat, amelyeket hiába akartam kárhoztatni egy másik világra, hiába akartam kiűzni, makacsul ragaszkodtak hozzám, egy életen át, egy örökléten keresztül, egészen a sírig. Olykor lopva néztem rá, miközben a tájat figyeltem szemeimmel, füleimet pedig oly annyira hegyeztem, hogy vajon mikor csap meg ismét a ropogó avar hangja. – Igen, ez egy ösvény – bólintottam a türelmes válasz közepette, voltaképpen én is csak egy idő után fedeztem fel, hogy ez egy ösvény, bár a helyes kifejezés inkább múlt időben lenne, minden bizonnyal a túrázók, valamint a vadászok nem gyakorta jártak erre, így az erre járó vadak ráhordták a köveket és az egyéb hordalékokat. Pontosan nem tudnám én sem megmondani, hogy mi késztetett arra, hogy álljak meg és forduljak vele szembe, legnagyobb bánatomra azonban nem ütközött belém, még csak meg sem botlott!, bosszankodtam magamban, mert valahol mélyen bizony ezt reméltem, közel akartam érezni a testét az enyémhez, közelebb mindennél jobban, hogy újra elöntsön az a kellemes, jóleső bizsergés, hogy a közelemben van. Tudtam, hogy egy aljas, pofátlan, szemétláda tudok lenni – ezt már bizonyítottam is Annánál –, azonban azt, hogy egy ijedt nőszeméllyel akarok kikezdeni, az erdő közepén – valahol a mélyén, hogy egészen pontos legyek – még magamtól is soknak gondoltam, de képtelen voltam megállni, annyira hozzá akartam érni, hogy szinte már fájt, fizikai fájdalmat okozott már csak az is, ha nem érinthetem meg, a kérdés eredményeként, ami szinte csak úgy kicsúszott a számon, szívesen fejbe kólintottam volna magam egy ütővel, közel hajoltam, éreztem, hallottam, amint lélegzetvételei felgyorsultak, szinte hallottam, amint mellkasába zárt szíve, akkorát dobban, hogy majd' kiszakad a helyéről. Türelmetlen türelmetlenséggel vártam a válaszára, tekintetem telt ajkaira csúsztak, igazán csókolni valóak voltak, mindennek a tetejébe pedig még csak eldönteni sem tudtam, hogy kit átkozzak jobban, hogy őt, mert idetévedt, keresztezve utamat vagy inkább saját magamat, mert idetévedtem és "önzetlenül" a segítségére siettem. – Rám sem jellemző, hogy idegen, de vonzó nőkkel csókolózom az erdő közepén, Miss. McKeen – suttogtam a fülébe, így húzódva még közelebb hozzá, éppen csak egy hangyányit. Szavait hallva hátratántorodtam egy kissé, arcomon a meglepődés jelei mutatkoztak teljes pompájában. Aztán hátrébb lépett... – És hogy szeretné, miként tegyem ezt meg? – kérdeztem éppen annyira hangosan, hogy még kristálytisztán értse, majd a közöttünk lévő távolságra pillantottam. Ugyan fejemben, csak egy józan hang ordibálta teljes tüdőből, hogy ne legyek ilyen szemét állat, mégis kezét elkapva húztam közelebb magamhoz, kezemet pedig szorosan a derekára kulcsoltam. – Kérem, tegye meg, hogy most rögtön elfelejti mindazt, amiből azt szűrte le, hogy egy gáláns úriember vagyok – szólaltam meg nyugodt hangon, azonban ez mindez pusztán látszat volt, égtem a vágytól, minden tekintetben, Meg akartam ismerni, olyan dolgokat akartam vele tenni, amiket tisztességes ember nem tenne, pláne nem ilyen helyzetben. – mert nem vagyok – tettem hozzá, majd fejemet lehajtva húztam végig ajkaimat az övén, elvégre két választása van, ugyan az egyikkel már egyszer élt, mikor hátrébb lépett, azonban én újra próbára akartam tenni, remélve, hogy most nem lök el vagy tol el. Csak egy egészen kicsit akartam, nem többet.
*Vajon miért érzem azt, hogy nem bízik meg bennem? Végül is én adtam okot rá, de már beismertem, hogy nem volt okos dolog elfutni, és meg is ígértem, hogy többet nem teszek ilyet. Mit vár még? Ennél többet nem igen adhatok egy idegennek. Elhúzom a számat a válaszán. Eszembe jutnak a szüleim akik engem végtelenül szerettek és becsültek. És sajnálat ébred bennem mindenki iránt akinek ez nem adatott meg. - Nekem nagyon jó gyerekkorom volt.- Jegyzem meg csak úgy mellékesen a hátán himbálózva. Szavaira ismét, halkan elnevetem magamat. - Szolgálatára uram!- Mormogom vidáman, nem gondoltam volna, hogy a mai nap folyamán lesz okom nevetésre, de még is találtunk helyet neki. Szeretek nevetni csak kevés ember képes rávenni. Észre sem vettem, hogy egy ösvényen haladunk, csak azt hittem tudja, hogy körülbelül milyen irányba kell mennünk. Az tűnt fel csupán, hogy nem botlik meg soha. De kénytelen voltam hinni neki, vagy legalábbis nem firtatni nagyon a dolgot. A lábaim csetlettek botlottak a talajon, de örültem, hogy ennek ellenére nem mentem neki amikor hirtelen megtorpant. Azonban a helyzetre amibe ezután keveredtünk egy cseppet sem lehettem büszke, közelsége túlságosan is hatott rám. Légzésem azonnal felgyorsult, és a szívem úgy dübörgött a mellkasomban, hogy félő volt ő is meghallja. Hangja megremegtet, ahogyan fülembe suttog, kellemes és édes orgánuma a lábujjamig végighullámzik a testemen. Behunyom a szememet, s nehezen, de kinyögöm, hogy nem vagyok én olyan lány, sőt még hátrébb is sikerül lépnem. - Azt magának kell tudnia.- Válaszolom, ugyan olyan hangerővel, mint ő. De ahelyett, hogy bólintana és tudomásul venné a szavaimat közelebb ránt, s keze körém kulcsolódik. A pulzusom ismét ugrik egyet, s orromba beáramlik, kellemes és férfias illata. Szavai meg kellett volna, hogy ijesszenek, de csak kellemes hangjára tudtam koncentrálni, és szilárd testének ami nekem simult. Megnyaltam hirtelen kiszáradt ajkaimat, hogy megtudjak szólalni. - Valahogy mindig kifogom a gazembereket.-Mormogom, de a hangomnak nincs igazán éle, csupán egy ténymegállapítás. Halk nyögésszerű sóhaj szakad ki belőlem, ahogyan a száj az enyémet súrolja. Most kéne megint hátra lépni és elutasítani. Volt egy olyan érzésem, hogyha megint megtenném akkor nem zaklatna tovább. De nem volt hozzá erőm, ugyanis kíváncsi voltam, hogyan csókol, hogy milyen ízű és, hogy puha-e a szája. Vajon olyan durván csókol, mint amilyen durvának tűnik ő maga? - Ha csókolózunk, iszonyú kínos lesz az út további része.- Suttogom, s minden egyes szónál a szám az övének súrlódott. Édes súrlódás volt, kínzás és már tudtam, ha ő nem lép hátrébb én nem fogom megtenni...*
Miként is tudhattam volna ellenállni egy olyan nőnek, aki ilyen vészesen közel tartózkodott hozzám – azt a néhány centiméter is alig lehetne még csak jó indulattal is távolságnak nevezni –, minden érzékszervemet lebénította, ami pedig megmaradt belőle, azt önmagára irányította, hiszen fülemben csak az ő kellemesen daloló hangját hallottam, szemeimmel csak az ő bájos arcát láttam magam előtt, minden mást kizártam a tudatomból, orromban csak az ő illatát éreztem, testem pedig csak az övét érezte. – Ebben az esetben... – egy kissé engedtem a szorításon, de nem azért, hogy úriemberként viselkedjek és elengedjem, hanem, hogy kényelmesen tudjak lehajolni immáron szabaddá vált nyakához, amibe lustán csókoltam bele, bőre valóban olyan lágy volt, mint amilyennek elképzeltem, ajkaim alatt éreztem szapora szívverését, s reméltem, hogy nem pusztán csak a félelemtől volt, hanem más ösztönösebb dolog váltotta ki ezt belőle. – ... rettenetesen sajnálom, ha az út további részében kellemetlenül fogja érezni magát a társaságomban – orrommal lassan simítottam végig nyakán, közben pedig lassan húztam közelebb magamhoz, mikor ajkaimat az övéhez érintettem, teste az eddigieknél jobban is az enyémnek feszült, kezem megszorult a csípőjén. Kissé tapogatózva, kissé félve csókoltam meg, nem vágytam az után, hogy csak az üres levegőt öleljem, ezért inkább visszafogtam vehemens vágyaimat, és csak ízlelgettem édes ajkait, szinte bebocsájtásért könyörögtem, forrón és hevesen akartam megcsókolni, miközben minden ruhájától megszabadítom. Megembereltem magam és kissé hátrébb hajoltam, türelmesen megvártam míg felnéz. – Őszintén sajnálom, ezt valóban nem engedhettem volna meg magamnak – elnézést kérően néztem le rá, szinte már bűnbánóan, azonban egyáltalán nem így éreztem, élveztem a rövid csókot – túlságosan is – és szívem szerint, ha túlfűtött gondolataim nem térítettek volna vissza a józan út helyesnek vélt ösvényére, ha pedig nem csak egy törékeny ember lenne, minden bizonnyal, már egészen más helyzetben lennénk, egészen más pozícióban. – De maga valóban gyönyörű nő, én pedig képtelen voltam ellenállni – ez utóbbi pedig felettébb bosszantott, révén, hogy eddigi életem során, még egyetlen egy alkalommal sem fordult elő velem ehhez hasonló, nem éreztem ennyire sürgető késztetést egyetlen egy nőnél sem, hogy ilyen közel legyek hozzá, hogy ennyire meg akarjam szerezni. – Ideje lenne, ha útnak indulnánk – elléptem tőle, kiszakítva magam a bűvköréből, ami eddig szorosan magánál tartott, veszélyes nő és még csak nem is tud róla, jegyeztem meg magamban morcos fennhangon, feltehetőleg fogalma sem volt arról, hogy ártatlannak tűnő viselkedése ellenére is, hogy ezzel talán még inkább felpaprikázza mások hangulatát, mert személy szerint egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy még a széltől is óvnom kell, ha nem akarom, hogy egy karcolás se essen rajta, ezt pedig nem akartam, gyűlöltem volna a gondolatot, még a csíráját is. – Közben pedig elmesélhetné, miféle gazembereket is fogott ki eddig – nem tetszett, hogy ezt a szót használja, nem egészen azért, mert talán nem elég kifejező, hanem, mert ez azt jelentheti, hogy egészen eddig nem keveredett túlságosan jó társaságba, ami a férfiakat illeti, ez pedig... valamiért kellemetlenül érintett.[/b]
*Közelsége bénítóan hatott az agyamra. Mintha a gondolatok, úgy döntöttek volna, hogy most elmennek nyaralni. Vagy kirakták a rögtön jövök táblát, csak éppen vissza térni nem szeretnének. Nem bírtam másra koncentrálni, csak teste melegére, az ajkaira... férfias illata belopta magát az orromba, elbódítva maradék érzékeimet is. Ugyan lazított a szorításon, de nekem meg eszem ágában sem volt eltávolodni tőle. Ellenállásomat könnyedén megtörte, talán mert nem is akartam igazán mást. Én is kíváncsi voltam,hogy milyen ízű lehetnek az ajkai. Lélegzetem kapkodóvá vált, ahogyan a nyakamhoz hajolt, s lusta csókjára halk nyögés szakadt fel belőlem. Szemhéjam remegve csukódott le, miközben oldalra hajtottam a fejemet, hogy jobban a nyakam puha bőréhez érhessen. Lehelete a bőrömet cirógatta, s a lábam megremegett gyengéd érintésére. Egyértelmű volt számomra, hogy ha leakarna teperni még azt is hagynám. Sosem éreztem még férfi iránt ennyire erős vonzást. Ajka puha volt, arra számítottam, hogy majd le fog támadni, követelőzőn és mohón. Ehhez képest nagyon finoman és puhán ért hozzám. És ez tetszett. Hagytam, hogy közelebb vonjon és átadtam magamat a csók örömének. A gyomromban bizsergés indult meg, s elindult, hogy szétterjedjen a testemben. De aztán elhúzódott, egy pillanatig behunyva tartottam a szemeimet, majd felpillantottam rá. Szavaira ráncba szaladt a szemöldököm... nem kellett volna... Most már mindegy! Hiányérzetem támadt, folytatni akartam, ha már elkezd valamit miért nem csinálja végig? Nem tudtam mit válaszolni, még a bókjára sem. Csak az arcát tanulmányoztam, szemeim ide-oda jártak a vonásain, hogy valami hasznosat olvassak ki belőle. Utáltam, hogy hátrébb lép és teste már nem melegíti az enyémet. De nem tiltakoztam. - Valóban...- Válaszoltam csendesen, s ahogyan azt megjósoltam, az út első pár perce valóban kínos csendben telt. Gondolataim a csók körül forogtak, habár élénken érzékeltem a mellettem mozgó kemény testét. Hirtelen nem tudtam, hogyan kezdjek beszélni, de jobbnak tűnt, mint sem kínosan hallgatni. Vettem egy mély lélegzetet, nem akartam egy idegent olyan titkokba beavatni, amikről amúgy sem szívesen beszélek. Általában azért nem engedem az embereket közel magamhoz, hogy ne kelljen erről beszélnem. - A férjem vagyis az ex férjem ha végre hajlandó lesz aláírni a papírokat, nem éppen a férjek gyöngye.- Válaszolok, miközben túlzottan is koncentrálok arra, hogy mi van a lábam előtt. - Nagyon fiatalon ismertem meg, és nem volt fényes életem mellette...- Folytattam csendesen és akaratlanul is megborzongtam az emlékek tömkelegétől amik hirtelen megrohantak. *
Összeszedve magamat egy határozott mozdulattal távolodtam el tőle, s szinte most először éreztem meg az eddig is hűvös levegőt, amely keményen csapott arcba, s ugyan nem panaszkodtam, hiszen továbbra is úgy fűtött testem, mintha egy kazánház lett volna, amelynek egy egész települést kellett ellátnia, ennek ellenére is a közelében akartam tartózkodni, ugyanis még kabátján át is szinte tökéletesen éreztem karcsú derekát, amelyet nem is olyan régen karolhattam át, látni akartam jóval kevesebb ruhában, de elvetve ezt a kényszerérzetet, megpróbáltam újra magamra ölteni az úriember álarcát, tekintve, hogy egyáltalán nem állt szándékomban elijeszteni magamtól, noha már ez is megtörtént mióta itt vagyunk az erdőben, inkább csak nem akarom, hogy újra menekülésbe kezdjen, mert olyan dolgot látott kiülni az arcomra, amit nem kellett volna, ami miatt más embert talán már megöltem volna – legalább is a kezdetek kezdetén még így intéztem el – ma már ez változott, sokkal egyszerűbb hazudni, pedig olykor igencsak körülményes, különben sem lett volna szívem megölni, mivel túlságosan is szórakoztatónak tűnt ártatlan bájával, telt ajkaival és hatalmas barna szemeivel. Hogyan is ölhettem volna meg egy ilyen tulajdonságokkal megáldott nőszemélyt, aki meglehetősen különbözött a mai fellengzős perszónáktól? Figyelmet nem különösebben szenteltem a kínos néma csendnek, miután újra elindultunk, sokkal inkább az erdő zajaira koncentráltam, amelyek úgy visszhangzottak vissza dobhártyámban, mintha egy barlangban kezdett volna az ember kiabálni, olykor hallottam suta lépteket, amelyek még biztonságos távolságból követtek, de ezt nem állt szándékomban a tudtára adni, hiszen nem akartam ráhozni még inkább a frászt, merthogy egy ilyen hírrel meglehet, hogy kizökkenthetném látszólagos nyugalmából, ez pedig nem lenne túlságosan szerencsés, a korábbi reakciójának fényében. A férjem szó említésére egy pillanat erejéig megdermedtem, azonban nem engedtem meg magamnak, hogy hátra forduljak, hiszen arcomra a teljes megdöbbenés ült ki vagy talán inkább az elképedés, ami a javítás következtében helyeslővé vált, s fejemben már is egymást kezdték kergetni a gondolatok, hogy ezek szerint a kis hölgy szabad préda, így bátran fenhetem rá a fogamat. – Ha gondolja, ebben talán tudok segíteni – vállam felett fordultam hátra, nem igazán voltam lenyűgözve, hogy az a fajankó még nem vált el tőle, én pedig – akár saját kezűleg – hajlandó lennék tenni ennek érdekében bizonyos lépéseket, ha az úriember továbbra is makacskodik, s bár való igaz, hogy fogalmam sincs, hogy mióta tart ez a huzavona, az eseményeket bizonyos behatás következtében fel lehet gyorsítani. – Mit ért az alatt, hogy "nem éppen a férjek gyöngye"? – Meg akartam kérdezni, mert úgy éreztem, hogy tudnom kell, reméltem, hogy csupán néhány apró veszekedésre kell gondolnom, amelyek minden normális családban előfordulnak, nem pedig valami sokkal drasztikusabbra, de volt egy megérzésem, hogy melyik lesz a válasz, feltéve, ha egyáltalán hajlandó felelni erre a kérdésre, ami már igencsak személyes, túlságosan is bizalmas. Menet közben hátra fordultam, hogy lássam az arcán, amelyen nem éppen a boldogság tükröződött. – Elnézést, nem lenne kellene a magánéletében turkálom... Valójában egyáltalán nem szégyelltem, hogy így kell tennem, egészen egyszerűen csak tudni akartam és kész, ennél megfelelőbb magyarázatot akkor sem tudtam volna adni, ha pisztollyal fenyegetnek.
*Kifejezetten sajnáltam, hogy megszakította a csókot, hiszen az meglepően kellemes és gyengéd volt. Viszont utána éppen ennyire éreztem magamat kellemetlenül. Mondjuk mintha őt ez nem igazán zavarta volna, csak engem feszélyezett a helyzet. Mondjuk előre bocsánatot kért, talán ettől jobban kéne éreznem magamat. Azonban ez nem így volt, hiszen én is előre tudtam, hogy rosszul fogom érezni magam, és mind ezt megtudtam volna előzni azzal, hogy nem hagyom magamat megcsókolni. És még is megtettem. És jó volt. Ahogyan újra megszólalt, egy pillanatra lefagytam elgondolkozva azon, hogy neki ehhez vajon mennyi köze van. Hiszen csók ide, csók oda még is csak egy idegen emberről beszélünk. Aztán csak megszólalok, de igyekszem csak annyit megosztani vele, ami még publikus. - Hogyan tudna? Az ügyvédem már évek óta próbálja rá venni, hogy írja alá...- Mindig azt hiszi, hogy visszaszerezhet. Én meg menekülök a levelei, meg üzenetei elől, előle... nem akarom soha többet látni, nem akarok róla hallani, és ehhez csak az kéne, hogy aláírja azokat a nyamvadt papírokat és akkor kicsit megnyugodhatnék. Kérdése nyomán összeráncolom a szemöldökömet. - Azt hiszem, hogy ez már eléggé személyes kérdés Mr.Eckmann...- Mondtam csendesen, de határozottan. Azt hiszem ez az a pont ami a választóvíz... igen, ezt már nem mondhatom el neki, mert nem rá tartozik. Hiszen még csak egy pár órája ismerem, s talán még annyira sem. - Nem kellene...- Ez az érzékeny pont. Ezért nem akarok közel kerülni senkihez. Hogy erről ne kelljen beszélnem, ugyanis borzasztóan szégyelltem az egészet. - Magának van felesége?- Próbáltam témát váltani, hogy ne kelljen erre még gondolnom sem. És valóban érdekelt... bár...- Bocsánat...- Folytattam azonnal, még mielőtt válaszolhatott volna.- Hát persze, hogy nincs, akkor nem...- Csókolt volna meg. Mondhattam volna, de nyitva hagytam inkább a mondatot. Magam sem tudom miért de nem akaródzott kimondani. Talán mert furcsának tartottam, hogy egy vadidegennel csókolózzak, és mert ilyet nem szoktam csinálni. S ahogyan felpillantottam a földről, megláttam a kocsim orrát a sok fa között egy pillanatra. - Ott a kocsim!- Mondtam vidáman, valamiért menekülhetnékem támadt. És már fáztam is, és...és...és..és... nem is tudom. Csak szerettem volna hazajutni és elmerülni egy kád forró vízben. - Maga is autóval jött vagy elvigyem?- Kérdeztem puszta kedvességből, ha már ő olyan rendes volt, hogy elkísért az autómig. *
Kezdőlap
