- Mint mondtam, nem ölök. Nem kell túlaggódni a dolgot Clay. * Forgattam meg a szemeim. Ki ez a fazon? Az emberek védőszentje vagy mi van? Minden értelmes ember tudja, hogy van, aki ellen tényleg nincs más módszer. Én tudtam, nagyon is jól tudtam méghozzá személyes tapasztalatból majd 2 napí kínok homályos emlékeinek köszönhetően. Egy gond volt, akkor még nem voltam ilyen és soha nem gondoltam volna senkiről, hogy képes bántani bárkit is, nem még egy nőt. Pláne nem engem… Az okfejtésére széles vigyor kúszik az arcomra.* - Jogos… furcsán mutatna a csinos kis pofid egy férfi kezei között. * És nem is lennék rá kíváncsi. Mindenkinek meg van a maga hóbortja, de hát ez nem jelenti azt, hogy nekem végig is kell néznem. A nagy hallgatását természetesen annak vettem, hogy felfogta, hogy semmi érdekes nincs bennem és – ha már elírtam – értelmes sem. A logikus viselkedés meg Én az nagyon távol áll egymástól. De jó pont, hogy nem fog kutakodni meg semmi ilyesmi. A korára szintén nem reagáltam. Ha annyi, ám legyen. Felőlem akár 12 is lehet, amíg megállja a helyét. * - Hééé… majd akkor mond ezt, ha megpróbálom, és nem csak mondom, és különben se sértegess. A jószívűség meg Én… nos, nem jövünk ki valami jól. * Ingattam meg a fejem. Azonban ennek ellenére volt, aki azt gondolta, hogy így van. De ez is annyira érdekelt, mint a férfi szavaiban a gúnyolódás. A bocsánat kérésére csak kérdőn szalad fel a szemöldököm. * - Találkoztam már nálad nagyobb tahóval is és akkor sem szaladtam apuci nadrágjához, szóval felesleges bocsánatot kérned. És ha feltűnt én sem vagyok sokkal kedvesed. * Mosolyodtam el aztán, még a végén itt nekem kellemetlenül érzi magát, aztán feszengeni kezd. Hajm… hát úgy látszik, még az elemi iskolát sem nézi ki belőlem.* - Jártam biológia órára Clayton. Tisztában vagyok a farkasok testfelépítésével. Bár fogalmam sincs erre melyik fajta honos, de nem is érdekel. Elvégre ragadozó… arra születtek, hogy senkinek se legyen esélyük ellenük. Szóval hagyjuk az állatokat… majd foglalkozom vele, ha megtámad vagy látok egyet. Különben sem terveztem állandóan az erdőben lógni. *Farkas, farkas… kit érdekel? Különben is már lefagyott minden porcikám és csoda, hogy még nem vacog a fogam. Szóval talán sietni kéne ahelyett, hogy állatokról beszélgetünk. De mikor zavarba jön, jóízűen felnevetek.* - Apám… egy tini kölyök nem reagál így jár. De csak azért mondtam, mert olyankor harapósabb vagyok még akkor is ha edzésen érnek hozzám. A legutolsó alkalomkor mikor precedens esett hasonlóra, két napig voltam a fogdába és hetekig fájt a hátam. Szóval csak elmondtam, hogy mire számíts. * Ingattam meg a fejem még mindig jó kedvűen. Nem kell ezt megjegyezni, rögtön tudni fogja, ha az arcomra néz majd. Szóval semmi probléma nincs ezzel, ez az élet velejárója. * - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnálom. De ez nem igaz. Nagy megkönnyebbülés, hogy nem fogsz a magánéleteddel kínozni és nem kell tanúbizonyságot adnom arról, hogy gőzöm sincs az ilyen dolgokról. A franc… * Szaladt ki rögtön a számon, amikor még alig fejeztem be a mondatot máris megcsúsztam és a hátsómra huppantam. Nos ha a másik reflexből elakar kapni, akkor az csak nekem fáj jobban, hisz, ahogy elrántom magam, hogy ne nyúljon hozzám csak nagyobb lendületet adnék az esésnek.* - Nem röhög… * Morogtam oda a másiknak, ha esetleg elkezdene röhögni miközben én épp felállni készülök. Talán tényleg át kellett volna venni a cipőmet, de már mindegy. Szavait meghallva elkezdtem kutatni a táskámban egy névjegy után. Végül a vörös alapon, arany szegélyű és feliratú papírt átadom neki.* - Ha most belekötsz abba, hogy Táncos vagyok, fellógatlak a fára. * Mosolyogtam rá kedvesen. Tisztában voltam vele, hogy a táncosról először mindenkinek a coolgirl-ök, a go-go-s lányom meg a k*rvák jutnak eszébe. De erre szoktam azt mondani, hogy észt nem adhatok senkinek.* - Micsoda kedvesség… a városban… húha, azt hittem itt az erdőben is kapni. Azt hiszem, ha ezt nem mondod, akkor magamtól soha nem is jövök rá. * Komoly ábrázatom ellenére, ha van szeme észreveheti a szarkazmusom és az iróniát. De mikor elém áll csak hátulról megtaszítom szimpla barátságból.* - Nem kéne elém állnod, azért annyira nem ismersz, hogy lazán hátat fordíts. Másrészt mi a bajod? * Én ugyan nem láttam semmit a nyúl tetemét leszámítva. Óóó… hát ez a baj… de édes.* - Te most komolyan eltakarod előlem a döglött állatot, hogy ne lássam? Mi vagyok én egy gyerek? Na menj előlem és haladjunk mert nagyon fázom. * S ha nem ment magától akkor bizony lökdöstem de ha meguntam akkor csak szimplán kikerültem és mentem tovább.*
- Túlaggódni? Én?... csak normális emberi reakciókat produkálok. Semmi nem aggódok túl. Csak jobb szeretem embertársaim között a békét. Na nehogy azt hidd, hogy valami nagy béke huszár vagyok, aki római ötöst mutogatva rohangál az utcán, széles vigyorral a képén.. a-a - ingatom határozottan a fejem, kellemetlen lemondással. Nem tagadom, jobb lenne, ha igazi békeszerető ember lennék, de ez az elmúlt kilencven év alatt annyira megedzett, hogy inkább vagyok egy begyepesedett segg, aki csak akkor létesít az emberekkel kapcsolatot, ha épp nem a lánya halála miatt vagy a feleségével történt veszekedések miatt háborog, vagy kesereg. - Na látod - szinte elfog a hányinger a gondolattól, hogy én meg egy... pasi.. egy pasi, meg... én! Te jó, ég. Szinte érzem, ahogy elzöldülök a gondolattól, s egy pillanatra mély levegőt kell vennem ahhoz, hogy visszatérjek a jelenbe. Nem értem, mi a fenéért kell nekem ilyen rohadtul vizuális típusnak lennem. Nem jó ez semmire, és ha azt mondják, "Ne képzeld el" akkor már rögtön el is képzelem még az elképzelhetetlent is. Igazi mester vagyok! Ó szent ég, én se vagyok ép elméjű. - Igen, azt vettem észre, kedves... - vigyorodok el, s már kezdek is bocsánatért esedezni, mikor rájövök arra, hogy talán kicsit elvetettem a sulykot. Nem szokásom mindig ingerültnek lenni, úgy néz ki ez egy ilyen nap. Hideg van, megint nem jutottam semmire a "vadászat" terén, és még sorolhatnám. De jól van, nem bánom, megerőltetem magam. - Igen, az tény, hogy nem vagy egy szende tündérke, ennek ellenére nem fair, ha úgy viselkedek veled, hogy csak még inkább rád jöjjön a pár perc. Mellesleg azért hergeltelek fel előbb is, hogy beleadj mindent az ütésekbe - vallom be neki szégyen, nem szégyen alapon. Soha nem szül jó végeredményt, ha a két fél, aki valószínűleg egy ideig együtt fog munkálkodni, nem őszinte egymással. Na itt most nem arról beszélek, hogy ki kell önteni egymásnak a szívüket, csupán a meló terén mondják meg az igazat és akkor már egy pipa mindkettőnek. - Ennek nagyon örülök, akkor remélem elfelejted a kijelentést, hogy itt nem okozhat nagy gondot - pufogom, mintha végtelenül megsértett volna. Persze egy farkassal szemben megtudnám védeni magunkat, viszont akkor nagyon sok mindent kockára tennék. Többek között jól seggbe rugdosnának, amiért egy ember előtt vettem elő a képességemet. Na nem azt! Valamint, el kellene vinnem Elionore-t az őrzőkhöz, hogy kapják ki a fejéből a látottakat. Nem tudom mit adnék be a csajszinak, hogy velem jöjjön... talán egy jó nagy fejbeverést? Lehet nem is kellene utána mágia, hogy rájöjjön, amit látott csak szimpla hazugság volt... egy téveszme. - Majd vigyázok magamra, igyekszek nem kihúzni a gyufát, jó? - vigyorgok rá immáron sokkal élet telibben. - Nincs is senkinek semmi köze a magánéletemhez... majd ha kiérdemli az illető, mondom, addig nem. Maximum nem fogja érteni, miért vannak kedélyváltozásaim - vonok vállat hangomban végtelen unalommal. Mikor hátsóra veti magát, már szakadna fel belőlem egy igazi, jókedvű, hahotázó nevetés, mikor is ismét gyerekké válva nagyokat ugrálnék körülötte. De amint rám szól, a szám elé kapom a kezem, s elfojtott hangon felnyögök. - Bo...bocsánat - ennek ellenére szemeim könnybe lábadnak, ahogy a nevetés fojtogat - nem mondták még, hogy a hó és... és ez az izé, ami a lábadon van, nem túl jó kombó? - mutogatok a lábbelijére. Ahogy átadja a névjegyet, komoly tekintettel meredek rá. - Miért kötnék bele? Szerintem nagyon is jó dolog a tánc annak ellenére, hogy botlábú vagyok - nézegetem a névjegyet, ami mellett az enyém egy mezei papírfecninek hat. Na nem ám, csupán annyi, hogy az enyém férfiasan elegáns.... aha... persze, mert egy egyszerű fehér kartonlapra, amin fekete nyomtatott betűk vannak, azt mondjuk, hogy férfiasan elegáns. Nyilván. - Lehet az erdőben is, csak nem a legszerencsésebb. Ennyi - magyarázom, ahogy a farzsebembe dugom a csinos papírdarabot. A nyúl láttán rögtön megdermedek, s a tetemet látni, hogy még friss, cak alig egy napos. Az esti hó temette be. Amint a távolba meredek, meg is pillantok a zavaró tényezőt, ami egy hatalmas fehér árny. Már ami egy farkas terén hatalmasnak mondható. Nem sokkal nagyobb, mint egy megtermett német juhász, ezzel szemben dúsabb szőre van és zömökebb, masszívabb felépítése. Tipikusan olyan egyed, ami a zord, kemény telet is átvészeli. Sebastian! Mikor Elinore elkezd lökdösni, hogy induljak, nem teszem. Amint ezt a tettét megunja, kinyújtom a karomat, s anélkül tartom magam mellett, hogy hozzá érnék. - Maradj... csendben - ezzel már húzok is elő a csizmámból egy ezüst tőrt, minek megszorítva a markolatát, teszek előre pár lépést. Lélegzetvételem egyre csak gyorsul, s az izgalommal vegyülő kétségbeesésnek hála, kezd átváltani zihálásba. - Mit is mondtál az előbb a farkasokról?
- Békehuszár, harci technikával… a kettő együtt nem fér meg. Szóval eszembe sem jutott ilyesmi. De az arcodra van írva, hogy inkább lennél a szabadság szobor, mint az ami vagy… * Gondolok én ez alatt az ingatlanosra. De végeredményben úgy érti, ahogy akarja, hisz nem magyarázom túl a dolgokat.* - Nem lehetne a kedves helyett Elionor vagy Ely? Vagy tényleg meg akarsz bántani? * Kérdeztettem tetetett felháborodással a kedves jelzőt meghallva. A hatás kedvéért még a szívemre is teszem a kezem és nagy őzike szemekkel pislogok rá, amiben azért ott csillog a nevetés. Amit aztán hamar ki is ölnek a szavai.* - Legalább nem hazudsz. Ez már is érdemel egy plusz pontot. De most nem azért, még a hülye is tudja, hogy dühből harcolni nem a legokosabb, mert elvakít és nem veszed észre a nyilvánvalót. Szóval a gyengepontjaim akartad kideríteni vagy kíváncsi voltál milyen könnyen gurulok be? Különben meg, nem volt nehéz dolgod. Elég mérges voltam már nélküled is. * Tekintettem oldalra, de nem volt bennem rosszallás. Szándékosan húzott fel? Már úgy is mindegy, majd egyszer megtorolom. Ritka dolog ha elfelejtem az ilyen kedvességeket. * - Vigyázz… fel ne robbanj… * Még itt puffog nekem… ch… kész időzített bomba ez a fazon. De se baj, majd lehűl egyszer. Vagy majd lehűtik… de miért is foglalkozok ezzel? Hajm… a megszokás hatalma, no meg az, hogy hiányzik az, hogy törődjek valakivel. Mit meg nem adnék azért, ha Leo itt lenne. Istenem… már kezd hiányozni. A komor gondolataim azonban a szememben is éket vernek, melyben semmi csillogás nincs csak az üres barna mélység. Az, amit belül érzek. * - Táncos vagyok… a jégheg csúcsán is meg kell tudnom állni ebben az „izében”. * Csattantam fel, hisz igazán nem tehetek arról, hogy a cipőm sarka beleakadt két egymás mellett heverő ág közé amit a hó takart el a szemem elől.* - Különben is, kuss legyen! Inkább segíts… * Dobtam felé egy marék havat, amit még meggyúrni is lusta voltam. De már meg is bántam, hisz kesztyű nélkül a kezeim nyomban fagyásnak indultak, de azért igyekeztem a cipőm kiszedni onnan és felállni. S mivel már lökdöstem a másikat, így akár a segítségével vagy a nélkül, de sikerült. Mikor elém rakja a kezét csak megtorpanok. Na nem azért mert megállít hanem mert elakartam kerülni az összeütközést. De ahogy csendre int már érzem… az a bizonyos borzongató érzés amitől mindig menekülhetnékem támad. Tekintetem már keresi is, hogy hol is van a veszély, de csak egy farkassal találom szemben magam. De előre lépek és hála a csizmámnak én nem vagyok halk, s a jég kék tekintet már rám is mered. Ám nem taszít… viszket a kezem, ahogy szokott, de nem el akar járni, hanem beletúrni a dús szőrbe. Ám eddig ezt az érzés csak emberek közelében tapasztaltam. De most… most még Clay kérdését sem hallom. Közben Clay megindul és a késén megtörik a fény és a szemembe villan, minek köszönhetően kirángat ebből a bűvös világból. Mients feldolgozom, hogy mire készül, már lendülök is utána… * - CLAY NE!!! *Kiabáltam rá és igyekeztem elkapni a tőrt markoló karját, hogy még elhajítani se tudja ezzel megsebezve az állatot és nyomban meg is próbálom kigáncsolni. Még akkor is ha ennek az a veszélye, hogy jobb esetben a földre huppanok, rosszabbikban meg magával ránt és ráesek.* - Szenved… érzem… * Néztem akár így, vagy akár úgy a szemébe. S láthatta az enyémben a féltést és az aggódást. AMit még én sem értettem, hogy miért pont egy állat az ami ezt váltja ki.*
- Hmm.... nem is rossz ötlet - veszem alaposan fontolóra, ennek ellenére nem érzem így. Szeretem azt, amit csinálok, és "bosszúálló" lévén addig fogok hajkurászni bizonyos farkasokat, így most a fivéremet, amíg meg nem találom és bundát nem csináltatok belőle. Ami pedig az ingatlanügynök melót illeti, hát... tény, hogy nem a kedvencem, de valamiből itt is meg kell élni nem? Inkább ez, mint a favágó. - Nem bánom, Elionore - nyomom meg a nevét ezzel jelezve,, hogy tudomásul vettem, ő sincs oda a becézgetésért. Bár nem tagadom, a Morcos nevet szívesen ráaggatnám, de ha nem, hát nem. Elvégre én se engedtem, hogy becézzen, akkor ő miért engedné? - Egy plusz pont azért, mert nem hazudok? Nem tudom, szerintem ez egy alap emberi jó modor, jólneveltség lenne. Tényleg nem szoktam hazudni, anyámék jól neveltek, nem mellesleg nem mennék vele semmire - vázolom fel. Tényleg, életemben talán kétszer hazudtam. Egyszer, mikor Tanja kérdezte sok évtizeddel ez előtt, hogy "te szerelmes vagy belém?". Én meg rögtön rávágtam, hogy nem, annak ellenére, hogy fülig belehabarodtam. Hülye kölyök voltam még, na... Már épp kezdenék védőbeszédet tartani a javamra, mikor halk nevetés tör belőlem, ahogy hozzám vág egy marék havat, én pedig csak vigyorogva állok mellette, és latolgatom, hogy mit is csináljak. Segítsek neki, ha már megkért, vagy szimplán folytassam a nevetgélést, és hagyjam, hogy maga oldja meg? - Ahhoz mérten a sík talajon aligha megy... - jegyzem meg végül kezet nyújtva felé, hogy segíthessek neki. S mint általában, most is megpillantok egy farkast. Érzékelőreceptoraim menten működésbe lépnek, s már útját is állom Elionore-nak, hogy még csak véletlenül se közelíthesse meg az állatot. Kíváncsi vagyok, mi fog most történni... de ezt csak akkor tudjuk eldönteni, ha.... Lassan elindulok az állat felé, kinek tekintete kéken villan meg tőlünk nem is olyan messze, egy fa mellől. Ismerem ezeket a szemeket. Ez Ő! Sebastian. Amint megragadom a tőrt, már indulok is felé, hogy ha szükséges, ketté hasítsam. Ám mielőtt tehetnék két-három lépést, már meg is hallom Elionore kétségbeesett sikkantását, én pedig egész testemben megdermedek, ahogy az állat felmordul. Mire felocsúdok, már el is tűnik a lábam alól a talaj, nyögdécselve próbálom kitapintani a kést, amit menet közben elejtettem. Nem tudom megfogni, Elionore szavai nem engedik, s csak akkor önt el a pulyka méreg, mikor látom az arcán a féltést. - Mi van? - förmedek rá - ez az állat egy gyilkos, Elionore! Halál vár rá, meg fogom ölni akkor is, ha zokogva téped ki a hajadat! - lököm le magamról határozottan a lányt, s már ugrok is a tőr után, hogy végezhessek az állattal, aki velem szemben ácsorog, s vadul vicsorog. Ő is ismer engem. Ebben biztos vagyok.
- Talán az. De Én még nem találkoztam Leon kívül olyan emberrel aki mindig és minden körülmények között az igazat mondta volna nekem. Szóval azt hiszem, hogy ez nem alapvető tulajdonság, hisz mindenki hazudik, hogy megtartsa a kisebb nagyobb titkait.* Mosolyodtam el, bár a hazugság rám nem jellemző. De lehet olyan helyzetbe kényszeríteni, amikor minden lelkiismeret-furdalás nélkül megteszem. Persze megpróbálok kibújni a kérdés alól vagy szándékosan félreérteni, de van amikor a másik fél nem olyan hülye, hogy ne vegye észre. Ilyenkor pedig nincs más út… A szavaira csak összevontam a szemöldökömet és elfogadva a kezét álltam fel.* - Hát bekaphatod Clay. * De most tényleg. Még hogy sík talajon se… hát tehetek én arról, hogy a hó takarja az akadályokat? Nem, nincs röntgenlátásom sem semmi ilyesmi. De amint állok, már el is engedem a kezét és megtörlöm a nadrágomban. Ösztönös mozdulat, hogy lemossam magamról az érintést. Egyszerű reflex, amit már Én magam sem veszek észre. Ostobaság volt. Én magam is tudtam, hogy ostoba dolog hátat fordítani egy ragadozónak. Mikor felmorran, csak a szerencsémben bízok, hogy nem fog rám ugrani, így, hogy mind a ketten a földön vagyunk. Ahogy rám förmed egy pillanatra összerezzentem, hisz nem voltam hozzászokva az ilyen hangnemhez. Na de amit mond, azért azon más helyzetben biztos nevettem volna. S az eszembe sem jutott, hogy le fog lökni magáról. Talán rossz a szemem, vagy csak a feszültségem az oka ami már napok óta jelen van de nekem egyáltalán nem tűnt gyilkosnak ez a szegény állat. Grr… sajnálatot érzek és valami mást. Bakker… tudok érezni. Ez számomra elég meglepő volt ahhoz, hogy míg felvette a tőrt addig bambán pislogjak.* - Clay, utoljára szóltam, hagyd békén! * Kiabáltam rá, és már a kezembe benne is volt az egyik tőröm miközben felálltam. - Távolról lehet mellé dobok, de pár méterről biztos nem, és ha vérezni kezdesz az senkinek nem lesz jó. * Hangom már rideg volt és érzelemmentes. Ebből hallhatta a másik, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül belé állítom, ha az kell, hogy leálljon.* - Nem akar bántani… azt érezném… a veszélyt mindig megsúgják az ösztöneim. *Igyekeztem még egy lebeszéléssel, hogy higgyen nekem. De tényleg így volt… az a farkas nem volt veszélyes. Legalábbis most biztosan nem. Elindultam előre, megfontolt léptekkel, ugyan de határozott céllal a belső késztetésem kezdett felül emelkedni a fel foghatóság határán, mely szerint bele akartam túrni a szőrébe. Pedig utálom a szőrős embereket, de úgy látszik ez most kivétel.* - Engedj oda… * S tekintetem már megosztott volt. Ajkaimon egy halvány mosoly volt, szemeimben ott volt az értetlenség ugyan, azonban benne volt az a megmagyarázhatatlan késztetés is, aminek már engedtem. De azért figyeltem Clayt… ha kell, tényleg megismerkedik a fém ízével.* - Igaz nem bántasz… * Ez már viszont a farkasnak szólt, aki felé haladtam.*
- Nem, tényleg nincs olyan ember, aki ne hazudna - teszem hozzá, s nem is foglalkozva azzal, hogy nem tetszik neki a helyzet, ami történt, ez esetben az esés, én máris felettébb jobb kedvnek örvendhetek. - Mit? - érdeklődök kíváncsian, s nézek végig rajta elismerően, mikor talpra evickél végre. - Kezdtem azt hinni, onnan akarsz nyugdíjba vonulni - sóhajtom kelletlenül a fejemet rázva. Az, hogy megtörli a kezét, miután felhúztam, elégedetlenséggel tölt el. Nem szoktam meg, hogy az emberek lemossák magukról az érintésemet. Nem vagyok én leprás, könyörgöm! Nagyon is tiszta vagyok, s ha bármi betegségem lenne, nem jelentkeznék rá önként, hogy hozzáérjek a másik illetőhöz. Reméltem Sebastian megjelenését, de nem gondoltam, hogy tényleg látni fogom. Már vagy hónapokkal ez előtt nyoma veszett, s nem volt elég időm, technikám arra, hogy pontosabban utána járhassak a haladási módjának. Épp ezért kértem meg Ramon-t, hogy szimatoljon utána egy kicsit. És úgy néz ki kérésem számára parancs volt, meg is találta, s most itt állok vele szemben, tekintetemet le nem véve róla. Nem tudom elhinni, hogy védi az állatot. Persze én se engedném közel a gyilkos hajlamokkal rendelkező embert a szerencsétlen, védtelen állathoz, aki csak annak tűnik, de ő nem az. Erről viszont Elionore mit sem tudhat. Ahogy feláll, már pattanok is fel, s teljesen felfújva magam, közelebb lépek hozzá, de tekintetemmel mind végig az állatot lesem. - Az isten áldjon meg téged, te lány! Ez egy vadállat! Egy farkas, nem egy táskakutya, akit a magadfajta csajok cipelnek magukkal mindenhova! Ez anélkül tép szét téged, hogy kettőt pisloghatnál... mérd már fel a helyzetet! - rivallok rá. - Hajrá! Tedd csak meg - tárom szét a karjaimat, hogy lássa, állok elébe a támadásának. Tőlem átszúrhatja még a szívemet is, az sem érdekel. - Ez az állat széttépte a lányomat! Nem élhet tovább... ha pedig nem tetszik, akkor menj innét! Megölöm én anélkül is, hogy engedélyedet kellene kérnem hozzá - morgom. - Az ösztöneid... persze. Lehet, hogy téged nem akar bántani, de rám ki van élezve! - Ne szóld el magad Clay! Villogó szemekkel nézem végig, ahogy elindul az állat felé, ki morogva vicsorog rám, fél szemét Elionore-n tartva. S én, kit nem érdekel jelen pillanatban a finomkodás, már el is hajítom a tőrömet, mi egyenesen az állat felé száguld, ki észre véve ezt, már tesz is egy gyors mozdulatot, amivel kikerüli a támadást...
- Ó amit csak szeretnél… * Na egy ilyen lehetőséget sosem hagynák ki, attól függetlenül, hogy a másik félnek van-e valakije vagy nincs. De persze ahhoz, hogy bekapjon, valamit annak a közelébe kell férkőznie és nem biztos, hogy ez viszont olyan egyszerű. Az, hogy az előbb győzött… nos, már el is felejtettem, annyira ösztönös válasz volt.* - Meg se élem azt a kort az Én vérmérsékletemmel… * Világosítottam fel, hisz ezzel tisztában voltam. Egyszer valaki úgy is kinyír, akinek már sok leszek. De ezzel is majd akkor foglalkozok, mikor oda kerülök. Élj a mának és minden napsütéses. Állom a tekintetét és sejtettem, hogy most nem loptam a szívébe magam. * - Kettőtök közül jelenleg Te vagy a legveszélyesebb, és ha csak egy lábtörlő kutya lenne, én magam vágtam volna ketté. * Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nem egy ártatlan teremtmény. Hisz ragadozó lenne, annak született. De attól még nem volt egy veszedelmes állat. Meg akar küzdeni vele… hajrá, de tegye úgy, mikor jobb állapotba van a másik. Farkashoz mérten is vékony volt… ami pedig áradt belőle, még az én jég szívem is meglágyítja.* - Nincs jól… Te nem érzed? Ha megakarod ölni, tedd meg olyankor mikor jól van. És még Rám mondják azt, hogy kegyetlen vagyok és szívtelen. * Azt, hogy megölte a lányát a farkas számomra hihetetlen volt. Sőt… elképzelhetetlen. A farkasok nem járnak lakott területen belül. Legalábbis nagyon éhes kell lennie és akkor is csak a szemétig megy. Mikor újra morogni kezd kinyújtom a bal kezem felé, hisz ebben nem volt tőr.* - Csss… semmi baj… * Csitítgatom nagy lelkesen, hogy nincs veszély. Mikor közelebb érek, hozzá egyszerűen le akarok térdelni, de már látom a szemében, hogy Clay eldobja a tőrt. Elkapnom nem sikerült… de a kezem – pontosabban a tenyerem - végig hasította. Szerencsére az állat elugrott, ám az élénk fájdalom miatt bizony letérdeltem ahogy eredetileg is terveztem, csak most kevésbé lett óvatos. Visszafordulva pedig már hajítottam is a másik kezemmel a tőrt Clay combja felé.* - Idióta! * Kiabáltam közben és most rajtam volt a sor, hogy egy leheletnyi félelem éledjen bennem. A kezem vérzett, hiába is szorítottam ökölbe a kezem, Tőlem nem messze pedig egy farkas. Jó kombináció… egy tökéletes öngyilkosságra. Vágd meg magad, feküdj ki az erdőben és pillanatokon belül szétszednek. Vér szagára gyűlnek a legyek, vagyis a farkasok. Tekintetem visszaemeltem a farkas felé, s nem láthatott mást, csak gyengédséget hiába morgott olyan átkozottul.* - Csss…. * Emeltem fel a kezem, lassan, óvatosan felé nyújtva. Én már megtettem a magamét, ennél közelebb még én sem mennék hozzá. Rajta a sor, hogy közelebb jöjjön… nos, vagy azért, hogy kielégítse a vágyam, vagy azért, hogy vacsora legyen belőlem.* - Nyugalom… nem bántalak… az utolsó tőröm Claynek tartogatom, ha megint támadna… nyugalom kicsi…. * Beszéltem hozzá, Tőlem soha nem hallott lágysággal a hangomban.*
- Azért reménykedj benne, hogy sikerülni fog. Nem lenne szerencsés, ha fiatalon és szépen halnál meg - lehet, bár sok embertől hallottam már, hogy nem akar öregen és csúnyán elhalálozni. Sokan azt akarják, hogy ne az öreg ráncos bőrre, a redőkre, a dadogásra és a folyamatos mentális leépülésre emlékezzenek majd, hanem arra, aki egykoron, fiatal korában volt. Na de kérdem én... ki akar fiatalon meghalni azzal a tudattal, hogy előtte van még az egész élet? Szerintem nem sokan. - Még szép! Csodálkozol? - vonom kérdőre szinte vicsorogva, s ha most nem én lennék én, hanem egy egyszerű kívülálló, akkor elkönyvelném magamban, hogy ez a fickó, aki most próbálja kinyírni a farkast, ugyan csak négylábú, veszett állat. - Én magasról sz*rok arra, hogy jól van vagy nincs. Annó megölte a lányomat, én pedig megfogadtam, hogy addig üldözöm, míg ugyan úgy nem végzi. Egy egyszerű kislányt tépett szét, Elionore! Egy hároméves kislányt, aki még csak védekezni se tudott a harapások ellen! Nem te fogtad hosszú órákon keresztül a kezedben, s nem te dédelgetted teljesen átszellemülve, mintha minden rendben lenne, és nem lenne apró darabokra tépve... szerinted ezek után megkegyelmezek ennek a dögnek? - szinte már ordítok, s a farkas látszólag meg is rezzen, mintha értené amit mondok. Ez nem meglepő, hisz legbelül, valahol nagyon mélyen még ember úgy is, ha most farkas alakot öltött. Mikor meglendítem a tőrt, hogy az pontosan az állatban állapodjon meg, a lány belenyúl az éles fegyverbe, s az felszántja tenyerén a bőrt. Megdermedve figyelem a csepegő vért, a tenyéren a vágást, majd az állatot, ki immáron egy bő méterrel arrébb ácsorog, és tesz egy lépést hátra, mikor Elionore tőre a combomba mélyed. Nem tudtam elmozdulni... vagy csak nem akartam? Felnyögve pislogok egyet-kettőt, majd körülnézve a hófödte tájon, próbálom megérteni a lány tetteit. Miért csinálja azt, amit? Miért gondolja azt, hogy majd egy farkas fogja képen nyalni, mintha egy kidobott kutya lenne, aki hálát ad azért, amiért valaki magához veszi. Minél közelebb megy hozzá, nekem annál inkább ver hevesebben a szívem, s elfeledkezve a lábamban fityegő tőrről, felé veszem az irányt. Illetve venném, ha nem kényszerítenének a földre. Elfojtott morgást hallatva térdelek le, s támasztom meg magam négykézláb, így jobban szemügyre véve a tőrt, amit egy gyors mozdulattal kihúzok a lábamból. - Ne beszélj már úgy vele, mintha a pincsid lenne! - kiáltok rá a lányra, s mikor felnézek, az állat már alig egy méterre van tőle. Mégis mire készülnek? Ez egy farkas... ha beteges, sovány, még akkor is. - Elionore, zavard el! És tűnjünk innen! Majd kinyírom ha nem vagy itt - állok fel nehézkesen, s érzem ahogy a lábamon végigfolyó vér először forrón, majd egyre hűvösebben siklik a csizmámig. Úgy néz ki lassan kénytelen leszek valamiféle varázslatot bevetni az állattal szemben, ami viszont nem vennék túl jó néven. Rendíthetetlen katonaként haladok feléjük, s állapodok meg a nő mellett. A farkas megrezzen a közelségemre... vajon mit fog tenni?
A hozzászólást Clayton Emerson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 01, 2013 8:53 pm-kor.
- Nem szokásom reményeket kergetni. Olyanokra amikre én magam sem látok esélyt meg pláne nem. * Vonom meg könnyedén a vállaimat. Volt idő mikor álmodozó tipus voltam, volt olyan, hogy minden álmom megragadtam csak, hogy jobban lássam a világot, hogy legyen célom. De ezek már mind a porba hulltak és csak egy halvány emlék. Egy emlék, ami a kis ártatlan Evelyn Klyer volt. Ez a személy már nem létezik… Ezt a személyt a férfi következő szavai meghatották volna, sőt könnyekben tőrt volna ki megsiratva a kislányt. De Én… én nem. Már nem volt az a kép, ami eljutott volna a szívemig és meghatotta volna. Nem volt az a mondat, de még férfi sem, aki ezen a jégen átbírt volna kelni, vagy legalább csak megtörni.* - Nem tudok együtt érezni veled Clayton. Elhiszem, hogy fáj és elhiszem, hogy hiányzik és minden vágyad megbosszulni. De a bosszúval nem támasztod fel a lányod. Nem vagyok pap, hogy prédikáljak. Meg akarod ölni? Tedd, de ne olyankor mikor itt vagyok. Ez a dög képes volt érzelmeket kiváltani belőlem és az sem érdekel, ha Én leszek az esti menüje utána, de akkor sem fogod bántani, míg itt vagyok. Számomra ez… ah… * Adtam fel, hogy megmagyarázzam, hogy miért is történt. Persze eltudnám mondani, de… nem most. Majd talán ha megkérdezi, hogy mi volt ez az egész és már nem arra kell figyelnem, hogy mikor akar megint támadni. A kiabálásra viszont oldalra fordítottam a fejem és mosolyogva szóltam rá.* - Kuss legyen Clay. * Ó nem… hangomban némi jó kedv volt és ez nálam felért annyival, mintha csak azt mondtam volna, hogy; „ Légyszíves hallgass el egy kicsit.” Csak épp a magam módján fejeztem ki magam. Mikor Clay megindul felénk csak a véres kezem tartom felé, jelezve, hogy álljon meg és ne jöjjön közelebb. De mintha csak a falnak mutattam volna… hisz Clay már mellettem volt.* - Ha elijeszted mielőtt megkapom amit akarok, szét rúgom a segged. * Figyelmeztettem és kicsit előrébb csúsztam, hisz a farkas hátrált nekem meg a távolság pont nem az ami kellett. Így lassan ugyan de fegyvertelenül haladtam felé a hóban csúszva. A lábaimat már alig éreztem, de ez valahogy most nem tudott megakadályozni. Reményeim szerint már nem hátrál tovább és a csontos húst sem szereti, így megenni sem fog. Ha közel engedett magához, akkor csak a nyakánál lévő sűrű szőrzetbe beletúrnak az ujjaim óvatosan, mintha csak egy porcelánnal bánnék, amit jelenleg nem akarok összetörni. * - Jó kislány… vagy fiú… nem értek a farkasokhoz. Igaz Te nem tennél ilyen szörnyűséget, amit ez a fazon állít. Na igaz, hogy nem… * Hát Én a morgását egy nemnek vettem, aztán kitudja, hogy mit akart mondani vele. Szemeim szüntelen és csodálattal bámulták a kéken ragyogó szemeket. Hangom sem volt nyálas vagy tutujgatós. Szimplán csak keveredet bele valami gyengeség. Mikor szeme a kezemre villant, csak a hóba túrtam vele.* - Szívesen odanyújtanám… de nem akarok a vacsorád lenni. Szóval inkább kihagyom, de azért kedves tőled. * Mosolyodtam el, mintha csak érteném, hogy miért nézett a kezemre. De igazából csak egy megérzés volt. Clay szavaira meg a szemem forgattam.* - Komolyan ez az ipse ki van Tőled… Na mindegy, holnap majd munka után eljövök ide. Már ha visszatalálok… De most menj kicsi Farkas… futás. * Paskoltam meg a nyakát és magam mellé ejtve a kezem néztem, ahogy távolodik. S komolyan gondoltam… addig járok ki ide, amíg nem látom viszont.* - Most már boldog vagy? * Kérdeztem gúnyosan Claytól miközben felálltam és felé fordulva nyújtottam ki a kezem.* - Kérem… * S ha megkaptam a tőröm, akkor csak a hóban letisztítottam és vissza bújtattam a helyére.* - Most már mehetünk... vagy rendezni akarsz még egy vadászatot? * S vissza indultam a táskámhoz, hogy a vállamra kapjam. Segíteni? Ugyan... úgy sem hagyná. De azért...* - Ha segítség kell csak szólj...
Ráhagyva a témát, csak megvonom a vállam. Mekkora egy pesszimista nőszemély. El se tudom hinni, hogy ilyenek is léteznek a Földön. Hosszasan morgom neki azt, ami a szívemen is van. Mindig is őszinte ember voltam, s most is az legyek. - Igen bakker, fáj, s hiányzik és tisztában vagyok vele, hogy nem fogom bosszúval feltámasztani. De már ne is haragudj, nem vagyok rászorulva a hülyeségeidre! - immáron elfojtott dühvel beszélek. - Ó, és most mit csináljak? Valami kitüntetésre vársz? Talán próbálj meg emberként viselkedni és akkor lesznek érzelmeid, amit ráadásul nem egy gyilkos fog kiváltani belőled - fogcsikorgatva bámulok a tőlem nem messze álló lányt, ki hihetetlen, de jobban kihozott a sodromból, mint maga a fivérem. Az a nagy büdös helyzet, hogy ő nem érti. Ha most elmondanám neki, hogy ez a bolhás dög valójában ember, csak farkas alakjában, biztos képen röhögne, és még bolondnak is elkönyvelne.Ennek ellenére miatta kell futni hagynom a zsákmányomat, aki most itt áll előttem, s három éve megállás nélkül üldözöm. Annak ellenére, hogy egy tőr landolt a lábamba, igen fürge és aktív maradtam. Elvégre mi hasznát venném annak, ha most elkezdenék keseregni? Nem mellesleg... volt már ennél súlyosabb sebem is, nem ez a kis szúrás fog földre kényszeríteni. Amíg persze ki nem derül, hogy artériát vagy csontot ért a penge. Bár kétlem. - "Fiú" - forgatom meg a szemeimet, ahogy latolgatja, mi is lehet a fivérem... még szép, hogy pasi. De nem sokáig lesz az. Mellkason összekulcsolt karokkal, idegesen dobogok rajtuk ujjaimmal, miközben hallgatom Elionore becézgető szavait, ahogy az állathoz beszél. Eszemet eldobom. Nőkkel ne kezdjen az ember! Ahogy a farkas, a testvérem elkocog, megfeszülve figyelem a távolodó alakját, s káromkodok magamban megállás nélkül, hogy a lehető legjobb esélyt szalasztottam most el egy nő miatt. - Nem, nem vagyok boldog! Rohadtul nem vagyok boldog - forgatom a szemeimet, ahogy egy jókorát öklözök a fába, s minden finomkodás nélkül nyomom a lány kezébe a várt kését. - Isten óvjon tőle, a végén még te lennél az üldözött vad - forgatom meg a szemeimet, ahogy elvágtázok mellette, már amennyire ezt a lábam engedi. - Az lett volna segítség, ha hagyod tenni a dolgomat... most már tudom, hogy nőkkel, nem fogok az erdőben összefutni. Állítom, hogy az a profizmusotok, hogy csesszétek fel az ember agyát a lehető legjobb módon. Ja, és két sörrel jössz nekem, meg valami töménnyel! - fordulok vele szembe, ahogy hirtelen leblokkolok, majd rámutatva, villogó tekintettel bámulom őt.
*HAjm.. a jó isten sem volt jó kedvébe mikor a férfiakat teremtette. Ennél idegesítőbb lényt még nem hozott össze mint ők. De mos komolyan, azt hiszi, hogy a szavai meghatnak? Talán tényleg kirakati babának kéne mennem és üres fecsegésekre koncentrálnom.* - Az ég szerelmére… hűtsd már le magad. * Forgattam meg a szemeim a folytonos dühkitöréseire. Kezdett unalmas lenni és ami a legfőbb dühítő. Hát már senki nem képes visszafogni magát? Önkontrolnak hívják és ilyen helyzetekben igen hasznos dolog. Na de az újabb szavaira csak felsóhajtottam.* - Remek… nem is arra teremtettek, hogy boldoggá tegyek másokat. Szóval a célom révbe ért. * Mondtam lemondóan, és igyekeztem a kezem úgy tartani, hogy ne vérezzem magam össze. DE mikor a keze a fán csattan, pillanatok alatt hagyom abba amit csináltam és ugrok mellé, hogy magamhoz fordítsam.* - Állj már le! Mi a frászt érsz el ezzel? He? Legyen már egy kis eszed. * Villannak a tekinteteim dühösen. HA valakinek a fájdalom kell, szerezze meg ne magának okozza. Ennél szánalmasabb cselekedett nincs a földön motiválja bármi a másikat.* - Ha ez minden vágyad… bár engem nem kéne kergetni. Sosem futok… * Legalábbis fizikálisan… s most ez volt a lényeg nem pedig a múltam. Ez volt az egyetlen amitől mindig is megfutamodtam. Ezen kívül… még nem akadt senki, aki meg tudott volna annyira félemlíteni, hogy erre ösztökéljen. Mikor szavaira ismét felé fordulok látom, ahogy rám mutogat és nekem sem kell több máris elé sétálok csípőre tett kézzel.* - Na ide figyelj Nagyfiú… Nekem meg különös tehetségem van ahhoz, hogy bárkinek felcsesszem az agyát. De tegyél meg egy szívességet. Viselkedj emberként vagy add ki a dühöd, itt vagyok. Nem fogok elszaladni… de ne kergessük egymást. Valahogy kicsit sincs ínyemre ez a játék. Azért védtem meg mert ezt kellett tennem. Ne kérdezd miért… soha nem nyúlnék semmilyen szőrös döghöz a macskámon kívül, most még is kényszert éreztem rá és egyszerűen megbabonázott és addig járok ide, míg nem látom viszont. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért… ha lehiggadsz akkor letudom írni, hogy mi zajlott le bennem. De ha megakarod torolni hajrá… add ki magad, aztán menjünk sörözni. Kezdek fázni és ez kicsit sem tetszik… Szóval hogy döntesz? Megyünk vagy előtte még birkózni szeretnél? * Nézek rá határozottan és egy lépést sem hátrálok, hogy ha úgy dönt, hogy torolni szeretne kéznél legyek. De nekem aztán mindegy. *
*Csendesen sétáltam mellette és örültem, hogy bokám nem töröm ebben a hóban, de annyi baj legyen. Már tudom, hogy nem szabad magas sarkúban erdőbe mennem. No mintha ez nem lett volna eddig is egyértelmű. De ha a hülyeség fájna, már üvöltenék, szóval ezt talán hanyagolhatom is, hisz úgyis ebben jövök vissza. Mikor kijjebb értünk örömmel fogadtam, hogy végre van térerőm és hívtam is egy taxit nyomban. Mire visszaérünk az úthoz addigra meg is érkezik. De nem volt kedvem sem beszélni, sem semmi szóval az pech, de jelenleg felőlem rongyosra is beszélhette a másik a száját akkor sem reagáltam.* - Kösz… ha nagy leszek meghálálom. Viszlát… * Mosolyogtam a férfire és már be is huppantam a kocsiba. Na akkor irány haza…
Amióta megérkeztem a városba, az egyetlen, megfékezhetetlen, és legelső dolog, ami eszembe jutott, az a természetbe való kiszabadulás. Rég volt már, hogy ilyen üdének éreztem magam. Még a városban sem néztem körül, ki se pakoltam a hotelben, egyszerűen levágtam a tatyókat, és kijöttem. Ez volt minden vágyam. Miközben a fák alatt lépkedek, eszembe jutnak régi, nagyon régi képek Fairbanksről. Még amikor csak épülőben volt. A pláza, melyet a taxiból alaposan megfigyelhettem, eléggé, hogy is mondjam... illúzióromboló volt? Amióta eljöttem innen, sok minden megváltozott. Tény, régen volt, de, nem tudom, direkt-e, vagy csak véletlenségből, egyszerűen ezalatt a pár száz év alatt képtelen voltam vissza jönni ide. Apám leveleiben írt Fairbanks helyzeteiről, de mióta nem tudtam róla semmit, egyszerűen... mintha ez a város is megszűnt volna számomra. Bevallom, vannak ennél érdekesebb helyek is a világban, de a vérem... a vérem innen ered. Miközben a vastag hóban sétáltam, a nap fényes sugarai, visszaverődtek a mindent beborító fehérségről, s egy pillanatra elvakított. Felemeltem az arcomat, és hagytam, hogy a meleg napfény cirógasson. Semmi sem volt ennél megnyugtatóbb. A világot járt fiú, visszatér anyja karjaiba. Valahogy, most én is ezt éreztem. A körülöttem némaságba borult erdőt figyelve haladtam tovább. Néhány télre itt maradt madárka el-el röppent a fejem felett, s én mosolyogva hallgattam hangos csivitelésüket. Sétáltam, még magam sem tudtam hová, de... nem is igazán érdekelt.
*Talán sosem tanulok, megesik az ilyen. Ám bár, én csak azt mondanám, hogy szükségem néha némi magányra. Ez pedig ma sem volt máskép.. ma… pff… sosincs másképp, ha erre járok. Egy korombeli lány, nem mászkál csak úgy az erdőben. Pláne nem a 2 hónapos farkasával. Egy olyan kölyök farkassal, aki még valóban az. Szóval itt tébláboltam a gyér napsütésben, mely ugyan fénylett, de sok melegedett nem adott. Lábaim mégis egy citrom sárga nadrág takarta, egy vörös hosszított pulcsival a fenekemnél. A csuklómon ott pihent a mami ezüst lánca az ujjaimon meg mami egy-két ezüst gyűrűje. De az utóbbiak fájtak már, szóval azokat le is vettem. Bőven elég volt ennyi, ám a jobb kezem gyűrűs ujját és a mutató ujját vörös karika ölelte körbe, mintha csak megégett volna. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy ennyi idősen nem volt pajzsom. Így aki erre járt és ismerte az lazán kiszúrhatta a korom, a hova tartozásom és még a teremtőm is. Bár az utóbbit csak akkor, ha már találkozott Darrennel korábban. Hisz az energiáim olyanok, mint az övé, csak gyengébbek. De hát ki vetné ezt egy kölyök farkas szemére pláne a teremtőjével szemben? Senki, akinek van egy kis esze az felfogja, hogy ez a normális farkaséknál. Ahogy sétáltam hajamba olykor-olykor a meglebbenő fák szele a hajamba kapott, ám nem érdekelt, hogy a kiengedet szőke fürtjeimbe kapott. Az már annál inkább, hogy egy idegen – számomra legalábbis – farkas szagát hordozta magával. A kicsilány bennem felkapta a fejét és máris farok csóválva akart játszani menni. ~ Hát hogyne drágám… álmodj csak.~ De emberi felem is kíváncsi volt, így lépteim az érzékeimre hagyatkozva irányítottam az idegen felé. S nem sokára meg is láttam kirajzolódni a körvonalait, ahogy a fejét az ég felé tartja. Nem tűnt egy veszett dögnek, így legalábbis. Aztán kitudja, hogy milyen az ember farkasa vagy épp mi a célja. De nem a másik falka tagja. Nyugodt voltam és az érzékeim nem sikoltottak Darren után. * - Szia… * Köszöntem a férfinek, így pár lépés távolságból, hisz közelebb azért nem mertem menni, hiába bujkált az ajkaimon egy kedves mosoly. Érezhette a férfi, hogy nincs rossz szándékom és, hogy nyugodt a lelki világom. Míg ez így marad semmi baj nem lesz. Addig a farkasom is csendesen van. Pláne hogy nem is éhes. Bár tény, hogy még mindig farok csóválva löködi ki az energiáit a férfi farkasa felé. Nem durván, nem sértőn… csak játékosan. Hisz arra próbálja hívni.* - Bocs, mindig ezt csinálja. * Vontam meg a vállaim. Hisz még nem tudtam irányítani a farkasom. De már leszoktam arról, hogy elszégyelljem magam miatta. Megszoktam. Ő még ilyen. S addig, míg az edzéseim követi és segít, ilyenkor igazán megérdemel egy kis játszadozást. Legalábbis én hagyom neki és nem morgok… felesleges volna.* - Eltévedtél? * Hmm… Egy farkas aki eltévedt… vicces lenne, ha nem tudnám saját tapasztalatból, hogy lehetséges. Nem rég én is megtettem. Bár a férfi sokkal erősebb és idősebb is mint én. De aztán eszembe jutott még valami…* - Vagy vársz valakit? * Kérdeztem és tekintetem körbe kaptam, hogy tudatosan figyeljek a környezetemre. Magától nem megy ám, csak mikor késő. Márpedig egy őslakos kölyöknek nem életbiztosítás egyedül az erdőben tartózkodni ahol rá akadhat a másik falka. Már pedig köszönöm, de az edzéseimen is elég K.O vagyok, de nem kérek belőle még többet. Farkasékkal szemben mit sem ér az a lassan hét évnyi harctudásom, ha egyszerűen olyan kicsi a farkasom, hogy másik kettéroppantják kisujjal. Embereknél más volt, ott elég voltam. *
Meglepett a lány érkezése. Bár a szag, amit hozott, ismerős volt számomra. Őslakos? Az pedig még inkább meglepett, hogy ilyen fiatal. A köszönés rázott fel a gondolatokból, na meg a fiatal farkas játékos kedve. - Üdvözletem!- mondtam, s megfordultam a lány felé. Nem vártam a társaságot. De ettől függetlenül örültem neki. Egy helyi belém botlik, nem várt öröm. - Nem zavar. - mondtam elmosolyodva. Magam farkasa nyugodtan tűrte a játékos farkas hullámait. Hozzá lehet szokni az ilyesmihez. Eszembe juttatta azokat a kölyköket, akik ugyanígy viselkedtek velem a Falkában. De az már régen volt. - Nem tévedtem el. Csak kijöttem, kiszellőztetni a fejem. Régen jártam már erre... - tűnődve néztem körbe. Aztán ismét felé fordítottam tekintetem. Végigmértem a lányt. Csinos, a maga módján. És fiatal. Gyermek... Hogy lehet ilyenkor Farkasa? Furcsa volt számomra, bár a mai világban ez nem olyan elfogadhatatlan. Manapság bármi megtörténhet. Nem turkáltam a fejében, bár ahogy éreztem, nem volt rajta pajzs. De a tisztelet, mindenkinek kijár. Nem leszek faragatlan, ez nem az én stílusom. Mikor ismét kérdezett, elmosolyodtam. - Sajnos nem. Nincs kire várnom. A lány arcáról leolvastam, mire gondol. - Nem kell félned.- mondtam határozottan. A Fairbanks-i helyzetekről szóló hírek, még Európában utolértek. Az Őslakosok és Betolakodók közti viszályok. Nem örültem ennek, hisz ez megnehezíti a dolgom, mert nem tudhattam, hogy fognak fogadni a Falkák. Őslakos vére folyt az ereimben, de az Infamia pecsét mindent megváltoztatott. Nem tudhattam, hogy állnak hozzám. Önmagam leszek, ami mindig is voltam. Csak ez kell. Ez a gondolat mindig határozottságot öntött belém. Nyugodtan néztem a lányra, majd megkérdeztem. - És te? Te is csak kiszellőzteted a fejed? - kérdeztem. S ekkor, tekintetem valamiért a kezére tévedt. Kipirosodott bőr, az ékszerek helyén. - Látom igyekszel hozzászokni. Tanulsz igaz? - kérdeztem ismét a szemébe nézve. Közelebb sétáltam hozzá, de nyugodtan, s igyekeztem nem félelmet kelteni benne. Mikor megálltam előtte, barátilag kinyújtottam felé a kezem. - Tudom, nem illendő. - vállat vont - De már megszoktam. A nevem Raven.
*Kissé oldalra billentett fejjel néztem a férfi barna haját, ami furcsa, apró fonatokban lógott le a vállánál. Furcsa volt számomra, ám hogy most mulatságos is, avagy csak tetszett a látvány… ki tudja. Én ugyan nem rendszereztem magamban a dolgokat, minek tettem volna?* - Régen? Csak nem visszatérő utazó vagy? * Vált a mosolyom vigyorrá, s a zöld íriszeimben is vidám fények táncoltak. Ritkán volt rossz kedvem, ám bár, könnyen ellehetet érni s ez olyan dolog, amit még csak a farkasom számlájára sem tudtam írni. Azt hiszem, ezt nevezik emberi természetnek, amelyet nem öl ki a farkas lét. Hisz vannak dolgok, amik nem változnak.* - Ha sajnos, akkor Én szívesen bóklászom veled egy kicsit. * ~Ha nem leszek a vacsorád és nem Én is vagy a cukros bácsi~ De ez már csak gondolatban került mellé. Miért is mondtam volna ki? Semmi okom nem volt rá, mellesleg ha bántani akarna, tök mindegy mit mondok vagy el-e indulok haza. Úgy is utolérne. Nem voltam ostoba, csak tisztában voltam, hogy semmi esélyem nem volna, így meg kár feszengeni.* - Nem féltem… csak óvatos vagyok. Néha… * Nevettem fel és „ártatlan” csilingelő hangom betöltötte pár pillanatra az erdő csendjét. Bár a csend, sosem csend hisz az élet itt is megy. Amit a drága farkas hallásommal hallok is. DE ez a néha, valóban csak néha volt. Hisz, más nem jönne idáig, egyedül én meg folyamatosan megtettem. A kérdésen elgondolkoztam egy pillanatra.* - Mondhatni… bár inkább csak magányra volt szükségem és ez nem sűrűn adatik meg. Itt meg a kutya sem keresne Apáimon kívül. Senki nem tart olyan merésznek, hogy idáig lejöjjek. *Kacsintottam a férfire. Bizony, az alábecsülés csúnya dolog. De hát istenem, nekem csak jó, hisz nem tudnak zaklatni. Jól vagyok én itt, ha meg baj van, akkor Darren tudja, hogy hol keressen. Mindig szólok ha eljövök, vagy hagyok egy üzenetet. Attól függ, mennyire vagyok épp morcos vagy van kedvem engedélyt kérni. A kérdésére csak lebiggyesztettem a szám, és reflexszerűen takartam el a kezem, hogy ne látszódjon.* - Néha kicsit túlzásokba esve… * Erősítettem meg a szavait, de nem sütöttem le a tekintetem. Egyáltalán nem szégyelltem magam miatta. Durva és gyors egy kis farkasnak. De nem érek rá tökölni az idők végtelenségéig. S ennek érdekében néha kicsit többet teszek, mint azt egy korombeli farkasnak kéne. Tekintetem minden egyes lépését követte, mondhatni felmérve a mozdulatait. Emberként azért még csak-csak érek valamit ha esetleg támadna. De nem tudhattam mi a szándéka. A farkasom meg persze csak tovább játszott, ámbár felfigyelt Ő is, hogy közeledik a másik.. inkább annak a „farkasa”. A kézre csak összevontam a szemöldököm és visszatekintettem a másik szemeibe.* - Illendőnek illendő, csak épp nem ezzel szoktam indítani. De kezet fogok veled, ha megígéred, hogy nem kézcsókot adsz. * Vigyorogtam a másikra, és ha halvány jelét is adta annak, hogy ilyen nem fog történni, akkor bizony előre nyújtottam a jobbmancsom. Félreértés ne essék, semmi bajom nem volt a régi korok szokásaival. Csak mindig elpirultam tőle és zavarba jöttem, abból meg makogás van. Köszönöm, nem kérek belőle. A kezét finoman, ám kicsit sem nőiesen szorítottam meg és egy picit meg is ráztam. Hát na… Tarknak készülök, ellőtte meg Harcosnak készültem nem Hercegnőnek. Van ilyen.* - Örvendek Raven, Ashley a nevem. Mi járatban erre, ha szabad kérdeznem? *Nem számon kérés, csak gyermeteg kíváncsiság.*
A lány elfogadta a felajánlott mancsot. Mosolyogva ingattam a fejem. - Megígérem Ashley. - fogtam a kezét, s éreztem, belead mindent, hogy ne tűnjön gyengének. - Erős kézfogás. - mondtam elismerően - De ennyire régimódinak tűnök, hogy ezt mondod? - kérdeztem. Pedig a kézfogás az emberek közt is gyakori köszöntés. Hogy kérdésemnek nyomatékot adjak, végig néztem magamon. Hosszú, térdig érő sötét szürke szövet kabát, a fejemen a szokásos fekete sapka, ami alól kilógó tincseim verték a hátamat. Nyakamban az elhagyhatatlan medalion, kabát alatt fekete, ujjatlan póló, derekamon bőröv, s egy sötétkék farmer, oldalamon ezüst lánc. Lábam nyomát a hóban csak a Martens bakancs mély barázdái mutatták. - Nem úgy tűnik, mintha lovag lennék. - szóltam visszanézve Ashley-re. Amikor felajánlotta, hogy velem tart, meglepett. Az Infamia miatt. Bár lehet, nem tudja, mit is jelent. - Az óvatosság bölcsességre vall. Vagy jó tanítóra. - mondtam a lánynak. Tetszett a nevetésénél a szemében az a kis csillogás. Hangja betöltötte az erdőt, én pedig csak mosolyogva néztem le rá. - Hát, ha nem tartasz vén pedofilnak, akkor szívesen venném, ha velem tartanál. - mondtam, majd lassan megfordulva elindultam, s mikor láttam, hogy jön mellettem, így szóltam. - Kérdésedre a válasz: Utazó voltam. Hosszú idő után úgy döntöttem, hogy visszatérek Fairbanksbe. Mit ne mondjak, tényleg hosszú idő volt. Ki kell még tapasztalnom az itteni életet. A hó ropogott a talpunk alatt, az enyhe szél pedig friss, üde fenyő és száraz fa illatokat hozott magával. Jó volt így sétálni. Meg aztán, rég volt az is, hogy egy fajtám bélivel találkoztam. A banda és a turnézás elvette minden időm, meg aztán, nem is nagyon kerestem a többi farkast. Pedig, biztosan akadt egy-kettő fesztiválokon. Na mindegy, ez már a múlté. - Az ezüsttel azért próbálj ugyanilyen óvatossággal bánni. - eszembe jutott, mikor én is ilyen türelmetlenül próbáltam az ezüstöt magamra erőszakolni. Az egyik legbosszantóbb dolog a farkas létben. Elmosolyodtam a gondolatra. - Azért jöttem Fairbanksbe, mert keresek valakit. - nem mintha nem bíztam volna a lányban, de úgy gondoltam, azért némi titokzatosság még kijárhat nekem. Apám amúgy is régi "kiadású" farkas, biztos voltam benne, hogy nem ismeri. Viszont említette a saját beharapóját. Ez azért túlzás lenne kicsit, vagy gyors, hogy... - Ashley, talán kicsit korai kérdés, de mondd... Az Őslakos Falka vezérét ismered? Talán ő segíthet nekem. Tadaaam! Raven, te mindig megleped saját magad.
*Az ígéret után persze, miért is hárítottam volna? Semmi okom nem volt rá. Ám a megjegyzésére lesütöttem a tekintetem.* - Bocsánat, nem mozgok hölgyek társaságában, hogy tudjam, hogy miként is kell nő módjára kezet fogni. * Vontam meg a vállaimat. Nem erőlködtem én, nálam ez volt az ösztönös, a megszokott. S hülye sem vagyok, hogy az erőmet próbáljam fitogtatni, ami egy erősebb szélben kihunyna. Csak épp nem egy nőnek neveltek, hogy pihe-puha legyen a kézfogásom. Viszont a kérdésre már feltekintettem mosolyogva.* - Nem ezt mondtam… csak betudom határolni, hogy mennyi idős vagy és egyszer már kaptam. Többet pedig nem szeretnék. * Azt már ugyan el nem árulom, hogy miért. Még ha kérdezi sem, maximum csak hárítok, vagy figyelmen kívül hagyom a kérdést. Mert persze hazudni, nem hazudok.* - A látszat sokszor csal Raven. Azért mert nem nézel ki annak, még lehetsz… a harcosok sem tűnnek annak és legtöbbször kisfiús arcuk van. Ez pedig csak előnyhöz juttat az ellennel szemben. Tapasztalat. * Tettem még mellé. Hisz ki az a barom, aki belőlem kinézne bármit is? Az, aki már megtapasztalta vagy tudja, hogy milyen vagyok. De ez általános.* - Vagy mindkettőre… nem zárja ki egymást.* Emberként sem voltam ostoba, még ha olykor felelőtlen is. Ez nem változott. Azonban egy jó tanító mellett, ezt csak kamatoztatni lehet, ami már alapjaiban megvan. Már pedig Darren jó tanító és még jobb Apa.* - Ha bántani akartál volna, már megtetted volna anélkül, hogy beljebb avagy kijjebb csaltál volna innen. * Mutattam rá arra, amivel jó magam már percekkel ezelőtt is tisztában volt. Még azelőtt, hogy teljesen a közelébe értem volna. S bizony haladtam a férfi mellett, ámbár arra figyeltem, hogy a lépteink még véletlen se kifelé vezessenek az erdőből az országútra. Nem akartam kocsikat. Kezeim a zsebembe dugva hallattam mellette és figyeltem a szavait.* - Miért hagytad el egyáltalán? * Bár tény, előbb vagy utóbb mindenki elhagyja azt a helyet, ahova tartozik, hisz feltűnő, ha nem öregszik. De annyi más oka lehetett, hogy inkább kérdeztem. Abból még bajom nem származott. Legalábbis olyankor mikor ennyire nyugodt voltam. Az jó tanácsára akaratlanul is elhúztam a szám.* - Azt hiszem, ezaz a dolog, ami már rám tartozik és a Teremtőmre. * Villantottam fel rá az iriszeim. Addig, amíg Darren nem állít le, nekem aztán más ne akarja megmondani, de még csak figyelmeztetni se. Minden lépésem előtt szólok Darrennek, legfeljebb nem tartom be amit mond. De sosem szerettem, ha az edzés terveimbe bele kontárkodnak. A vérvonalam miatt igenis szükségem van arra, hogy kínozzam magam. Arra, hogy keres valakit nem reagáltam. Ha akarta volna, megmondja a nevét, hogy hátha tudom. De nem ismer, fordított esetben én sem köptem volna ki a nevet. Azonban a kérdésére megtorpantam és már egy tapodtat sem mentem tovább, csak tudatosan fogadtam be az érzelmi hullámait, hogy megtudjam a szándékát. (Ezeket a hullámokat fűzd bele a reagba pls.)* - Magam is odatartozom és igen, ismerem. Miért? * Ámbár nem mondhatnám, hogy Milivel hű de puszi pajtások vagyunk még csak két szót sem váltottunk. De akkor is. Azonban ott volt Darren, aki az ikkuma volt. Szóval nem értettem, hogy ez most mégis miért fontos. Azt meg már pláne nem tettem mellé, hogy az Antenna helyettese az apám. Csak fürkésztem a férfit zöld tekintetemmel és elemeztem azt, ami belőle árad felé. *
Egy kis csendet hagytam Ashley kérdése után. Hallgattam a csendet, s hagytam, hogy a szél enyhe fuvallattal belecsimpaszkodjon a kabátom végébe. - Világot akartam látni. - mondtam egyszerűen. Mikor az ezüstről beszéltünk, váratlan fény villant a szemeiben, s rám emelte iriszeit. Mély, barna szemeim állták pillantását. Nem éppen szép emlékei lehetnek erről, ha így válaszol. - Nyugi, nem kényszer. Csak egy tanács. Nem kell megfogadni. Öreg vagyok, és megfeledkezek a hevességről, némely farkasban. - mosolyogtam rá, de szemeimet végig az ő tekintetén tartottam. Nem akartam olvasni benne, semmi ilyen szándékot nem mutattam, csak néztem őt. Nem akartam goromba lenni vele, ez az ő dolga. Igaza volt. Lassan tovább sétáltunk, elkerülve az utakat, végig az erdőben maradva. Én se szívesen mentem volna az útra. Nyugodtan haladtunk, s mikor kérdésemnél megállt, én pár lépést tettem még, majd hátra pillantva néztem rá. - Talán rosszat kérdeztem? - szóltam. Bár ja. Nem bízik bennem, és ez természetes. Itt egy ürge az erdőben, barátkozik, majd a következő pillanatban a Falkáról kérdez. Ráadásul a vezetőről. Érzelmeim nyugodtságot vittek felé, s nem akartam semmi gyanúsat kelteni benne. Nem is lett volna, mivel gyanút keltenem, hisz semmi rosszat nem tettem. De meggyőzni sem fogom, ha nem segít, nem segít. Teljesen mindegy, mit tesz, vagy gondol, ha nem akar segíteni, elmegy, itt hagy. Én nem fogom végigkergetni az erdőn, hisz semmi rosszat nem tett. Farkasom nyugodtan figyelte az övét, s várakozva figyeltük mi a következő döntés. Kezemet a kabát zsebembe dugtam. - Talán ők tudnának segíteni megtalálni azt, akit keresek. - folytattam - Talán ismerik. De nem fontos válaszolnod, ha úgy érzed. - mondtam, majd tovább folytattam sétámat. Normál tempóban mentem, ha úgy dönt, utol tud érni. Ha nem, úgyis érezni fogom, hogy itt hagyott.
- Nem feltétlen a hevességről van szó… de nem ismersz. Így tanácsod bár okos és talán megfogadható volna, ámbár ismerem magam és, hogy mennyit birok elviselni. Így felesleges és buta. * Nem, nem őt butáztam le. De minden farkasnak más a tűrés pontja határa. Nem lehet általánosítani, hisz egyén válogatja. De én ugyan nem akartam kioktatni a másikat, az nem az én reszortom. És mi jogon tenném? Csak a véleményem mondtam el, ha esetleg félreérti, az már nem az én bajom. De ahogy felhozta a falkát, naná, hogy bizalmatlanabb lettem. Egy idegen s nem tudhatom, hogy mi a szándéka a kérdéssel. Azt hiszem ezért sem hibáztatna senki. Ha meg igen, az nem érti, hogy mit is takar egy falka. A kérdésre megingattam a fejem.* - Nem, rosszat épp nem. Azonban érthető, hogy nem dobom eléd a nevet. Tudnom kell, hogy miért kérdezted. Nem mindegy, hogy esetleg csatlakoznál hozzánk avagy épp az életére akarsz törni. Hazudni felesleges volna, megérzem. * S ez egy burkolt kérdés volt ugyan, de addig én bizony egy kukkot sem mondok, míg nem tudom mi a célja a másiknak.* - Talán. Talán Én is ismerem. Túl sok a talán Raven. Segítek, de nem fogom az Antennát eléd dobni, ahogy a falkám sem kiszolgáltatni. Különben is, ahhoz, hogy eljuss az Antennához, először az Ikkumával kell beszélned, aki történetesen az Apám. Szóval nem tartana semennyiből szólnom neki és szívesen meg is teszem. De, mint mondtam, azért mert bájosan mosolyogsz és nem tépted még le a fejem nem fogom egyből ugrasztani. Egy esetleges csapdába bele csalva… messziről jött ember azt mond amit akar, pláne, ha nem válaszol egyenesen. * Mosolyodtam el halványan. Éreztem, hogy nincs rossz szándéka, de idős. Megtévesztés is lehet. Nem lett rossz kedvem, ugyan olyan vidáman táncoltak a hullámaim. Azonban már egy 16 éves tök vagyok. De mégis komolyak voltak a szavaim.*
Csendben hallgattam szavait. Megértettem, hogyne értettem volna meg. Egy Falka mindent megér, s nem könnyű a bizalmat fektetni bárkibe. Hiszen, ez miatt vesztettem el, én is a magamét. Ránéztem, de továbbra is nyugodt voltam. Nem akartam, hogy bármi szomorúságot felfedezzen bennem. Most ő jár előnyben, s ez így van rendjén. - Nem kértem, hogy bízz bennem, sőt, ne is bízz bennem. - mondtam s tekintetem az arcát fürkészte - A Falkád megköveteli ezt. Nem várom el, hogy kiszolgáltasd nekem őket. Igazad van, bármit mondhatok, tehetek. De szükségem van egy Falka bélire. Egy olyanra, aki már hosszú ideje itt van Fairbanksben, s megtudná mondani, mi történt az apámmal. Nem hazudok, a hazugságot elítélem. Ha bizonyíték kell, vess próba alá. Ezt is megköveteli a Falka törvénye. Csendben álltam, szavaim határozottan csengtek közte és köztem. Farkasa vidám hullámai továbbra sem lankadtak, s az én nyugodtság hullámaim sem apadtak felé. De ezt mondhatjuk farkas "etikettnek" is. Nem tudhatta, mi van bennem. De az erőviszonyokkal mindketten tisztában voltunk. Egy fiatal farkas kölyök, aki egy volt alfát próbára tesz. Ismertem olyan farkast, aki menten széttépte volna itt helyben a lányt, az előbbi kijelentéséért. De én nem voltam ilyen. Tisztelet, erő, és kitartás. Egy farkas, bármilyen mélyről is indul, ha akarja eléri a célt. S a büszkeség csak hátráltat. Nem erény, ha nincs mire büszkének lenni.
*Zöldes tekintetem továbbra is a másik arcát fürkészte és első szavaira elmosolyodtam. Nem voltam én olyan pukkancs. De jelenleg az apámról van szó, ami nem tűr meg figyelmetlenséget, naivitást vagy bármilyen olyan érzelmet, ami befolyásolja a realitásom. Ámbár hátrány, hisz Ravennel szemben viszont pont a szeretetem volt az, ami óvatosabbá tett.* - Az alapvető bizalom mindenkinek kijár… * Nem voltam Én paranoiás. De nem rég vesztettem el a szüleim. Nem volt kedvem még egy áldozatot az életemben. Utálom a temetéseket és tudom, hogy Darrenért a lelkem szakadna, amibe még a farkasom is beleroppanna. A szavaira azonban megingattam a fejem.* - Nem a falka törvényekkel van a baj, hanem velem. Más már segített volna… azthiszem. De Én féltem az apám, annak ellenére, hogy tud magára vigyázni. A próba meg attól függ, hogy mit szeretnél. Ha csak információ kell, megemlítelek apunak aztán meg keres, ha akar. Ha csatlakoznál, elvezetlek hozzá, innen úgy is oda megyek. Velem tarthatsz… már ha valóban túljutsz a próbáimon. * Csillantak meg a szemeim vidáman. Ó nem, nem a falka szabályzata tette. Hanem én. Én magam voltam az, akinek szüksége volt erre. Egyrészt, a falkának higgadt, beszámítható tagokra van szüksége én meg tökéletesen értek a tagok kiborításához. Szóval ha mellettem megmarad a nyugalma, akkor nagy gond nem lehet vele és még talán Darren meg is dicséri. Már ha elárulom neki. Kac-kac… kapnék a fejemre azt hiszem. No meg, tanulok is. Ma úgy is pihi nap van. Nem edzettem még. Egy kis mozgás meg nem árt.* - De kezdjük egy kis kérdez felelekkel… Rövid kérdés, egyenes válasz. Az apádtól függetlenül… mi a célod? * Ó nem véletlen tettem kizárást. Miért ne tettem volna? Hisz az olyan egyszerű lett volna, ez a válasz és ezt már hallottam. Azonban ez nem érdekelt. Olyan dolog, ami számomra érdektelen, bár ez nem zárja ki azt, hogy nem segítek. Szándékomban állt, ha más nem elkérem a telefon számát és azt közvetítem Darrennek és kezd vele, amit akar. Az, hogy a farkasom játékos volt... egy dolog. Ne felejtsük az emberi mivoltom. Ha "harcolok", a farkasom akkor is játékos marad, míg az emberi már közel sem és amíg nem váltok alakot, addig ezzel semmi baj nincs. Na aztán van szívás... de jó mélyen.*
Hirtelen nevethetnékem támadt. Nem azért, mert esetleg lenéztem volna a lányt, nem is azért, amilyen helyzetben voltam, egyszerűen csak tetszett ez az egész. Na, eljövök Fairbanksbe, s rögtön, az első utamba tévedő vérfarkas kérdése: mi a célod? Hogy mi a célom? Egy család, egy Falka, akiket újra vezethetnék, s talán kiköszörülhetném a múltbéli csorbát. Mentesen az Őslakosok, s Betolakodók viszályaitól, békés, nyugis élet. De nem éreztem még elég erősnek magam ehhez. Még nem... - Egy Falka. - mondtam kertelés nélkül. Bár nem voltam igazán biztos abban, hogy akarok-e másokhoz csatlakozni. Nem voltam túlzottan az a fajta, aki eltűrte mások utasítgató természeteit. Illetve egy embert ismertem el magam felett, az pedig az apám volt. De senki, és semmi több. Ez nem büszkeség, ez szabadság vágy csupán. Vezető voltam, de nem tudtam, hogy álljak más falkákhoz ilyen értelemben. Hiszen számukra én csak egy szégyen folt vagyok. Talán a Sors ezért hozott össze ezzel a kis fiatal kölyökkel. Vezeklés, mondhatnánk ezt is. Tanulnom kell, de nem leszek szolga, ezt ne is várja el tőlem, még Ashley se. - Nos, várom a próbatételeket Ashley. - mondtam vidáman.
*Kezdeti lelkesedésem hamar csillapodott. Nem szeretem, mikor ignorálják a mondanivalóm, mikor a másik fél rá jön, hogy rajtam keresztül elérheti a célját. Felnőttek… azután nem is érdekli semmi őket és feleslegesen jártatom a számat. De mindegy is, csak egy halvány szájhúzással „jutalmaztam”, hogy ez nem kerülte el a figyelmem. De nem szóltam, felesleges lett volna. S ha valamit nem szeretek az a felesleges beszéd. Nem vagyok papagáj. Rövid válaszára kissé összevontam a szemöldököm, de lehet, hogy csak paranoia már megint. Megint? Nem is volt ilyenem korábban. Mégis mintha némi bizonytalanság áradt volna belőle. Nem a szavaiból, hanem belőle. Az viszont mázli, hogy nem tudok gondolatot olvasni. Hisz ha tudnám, hogy büntetésnek él meg, már vagy itt hagyom, vagy neki megyek. De az utolsó felszólítására csak oldalra biccentettem a fejem.* - Mért kell mindent ilyen komolyan, nyersen megfogalmazni? Elveszed az apró örömöm. * Húztam el a számat. Amilyen szimpatikus volt az elején a másik, annyira kezdett ezen a vonalon visszaesni.* - Egy falkának stabil, higgadt emberekre és farkasokra van szüksége. – nem véletlen szedtem ketté. – Mi az, amiért úgy véled, hogy akár mi, akár a másik falka szívesen látna? Mihez értesz? Voltál-e valaha falka tag és ha igen, milyen rangon? Miért távoztál köreikből? Tehát lényegében… mi az, amit nyújtani tudnál… * Foglaltam össze aztán röviden. Sok-sok kérdést fel lehetett volna tenni, de én reménykedtem benne, hogy egyetlen válasz közte lesz. Ám a reménykedésem érezhette, azonban arról gőze sem lehetett, hogy miben is pontosan. De ez legyen az én titkom, ahogy az is, hogy miért.* - Mért kell mindent csavarhúzóval kiszedni belőled? * Vontam össze a szemöldököm, ám bár a kérdésem adott volt. Nincs is mit ezen cifrázni. Azért mert a lábaim a hót rugdosták magam előtt, még figyeltem a másikra. Csak a letaposott pelyheket igyekeztem felszabadítani.*
- Sajnálom, ilyen a természetem Ashley. Az egyszerűség híve vagyok. - mondtam kedvesen, s ezzel legelső és legutolsó kérdésére is választ adtam. Ha ismert volna igazán, nem kérdezett volna butaságot. De hát kölyök, s ezek szerint vezető az apja. Ez ezzel jár. De azért valljuk be, élvezi is a kis ördögfióka. Kuncogtam magamban ezen. Talán itt az ideje, hogy egy kis leckével bővüljön. Mikor lebombázott a kérdéseivel, a mosoly kissé lehervadt, de nem tűnt el. Hát, lássuk, a válaszokat. - Nos ha valóban kíváncsi vagy a válaszokra, megadom neked. Szemeibe néztem, s tekintetemmel lelkének legmélyére igyekeztem lebújni. Nem volt nehéz, hisz pajzsa nem volt. Vérvonalam képességével érintettem meg, s mindent megmutattam neki, ami válasz lehetett a kérdéseire. De az ő elméjét nem bántottam. Nem túrtam bele, ezt már megtanultam, hogy lehet kiküszöbölni, hogy egyáltalán ne érintsem az emlékeit.
*Mi az, amiért úgy véled, hogy akár mi, akár a másik falka szívesen látna? Mihez értesz? Voltál-e valaha falka tag és ha igen, milyen rangon? Miért távoztál köreikből? Tehát lényegében… mi az, amit nyújtani tudnál…* Ashley szemei előtt egy apró üzlet bontakozott ki Norvégia fővárosa Oslo központjában. Egy asztalos üzlet. Ahogy a kép közeledett, beláthatott az üzletbe, s bent egy idős, görnyedt, de igen izmos öregembert láthatott. Egy fiatalember épp az utolsó simításokat végezte egy kisebb tükörasztalon. Mikor végzett, kiegyenesedett, s a lány láthatta, hogy Raven az, csak rövid hajjal, és teljesen sima arccal. De a medál már ott lógott a nyakán. Az öregember, valószínűleg a mestere, elégedetten szemlélte a díszes asztalkát. Raven homlokán izzadság cseppek csorogtak végig, s mosolyogva tette ki az üzlet ablakába az asztalkát. Ashley előtt, mintha vízcsepp esett volna a sima víz felszínre, összemosódtak a képek, majd hirtelen egy lövészárokba találta magát. Mellette katonák hevertek, s golyók repültek el mellette. Mikor felpillantott, egy hatalmas fekete test vetődött át az árok felett. A kép tovább folytatódott, s a lány láthatta, egy hatalmas vérfarkas szalad a tankok felé. Vér, és füst szaga terjengett, s a képet egy hatalmas robbanás zárta le. Mikor ismét kitisztult a kép, egy füstös bárpultnál találta magát. Sört, és whiskeyt ittak, írek és angolok egyaránt, legalábbis a nyelvjárásukból erre következtetett. A színpadról hirtelen dob hangja szállt fel, s a lány láthatta, hogy a bodhrán megszólaltatója Raven volt. Félmeztelenül, kelta motívumot festve a mellkasára, szinte megbűvölten szólaltatta meg hangszerét. ( https://www.youtube.com/watch?v=G8pzlK3ZCYI; https://www.youtube.com/watch?v=SHFPSQBM0xE; https://www.youtube.com/watch?v=0QdbeM2JWYE ) Haja összefonva verte a hátát, s egy holló tolla ott ékeskedett a fonatban. Énekelt a többiekkel. A férfiak koccintva, ünnepelve élvezték a muzsikát. Táncra kérték az asszonyokat, akik felszolgálták az italt. Raven ekkor hirtelen leugrott a színpadról, s bodhran muzsikáját a táncosok között fojtatta. mikor a tetőfokára ért a hangulat, az utolsó hangnál magasba emelte hangszerét, s nagyot kurjantott a levegőbe, a tömeg pedig tapsolt, s vele kurjantott. Ashley egy gyár udvarán találta magát. Az élet és a munka nyüzsögve zajlott, épp szállítást végeztek. Az egyik kapu fölött egy kovácsoltvas felirat ékeskedett: Aten Hangszergyár Ahogy a lány körbepillantott, egy csoport férfi lépett ki az egyik gyárépületből. Élükön Raven sétált, arca már olyan volt, mint most, csak a haja nem volt még berasztásítva. - Jeremy igazgató, meghozták az új hegedű szállítmányokat, uram. - szólt egy munkás, majd a hatalmas ládákra mutatott, amiket épp a teherautókról vettek le óvatosan. - Remek munka Frank. - szólt Raven - Holnapra szabadnapot kaptok, remélem nem felejtettétek el. - mosolygott a férfi. Frank bólintott vigyorogva, majd visszatért munkájához. Jeremy, azaz Raven mellett, egy szőke férfi egy listát tartogatott, s magyarázgatott a csoport többi tagjainak. Miután elsétáltak a munkások mellől, a szőke férfihez és a mögöttük haladó férfiakhoz fordult Raven. - Üzenjetek a Falka tagjainak, holnap ünnepelünk. Jöjjön el mindenki. - Igen, Alfa, már alig várom, hogy bulizzunk. - mondta neki a szőke férfi vigyorogva. Ashley körül ismét változott a kép. Egy hatalmas szobába érkezett, ahol idegen szagot árasztó, vérfarkasok vették körül. Mindenki elegánsan öltözött volt, de nem mintha észrevették volna a jelenlétét. A teremben csendes nyüzsgés volt, mindenki beszélgetett, nevetgélt. Mikor Raven belépett, egy fiatal, hosszú, vöröses hajú nő kíséretében, az egybegyűltek elcsendesedtek. Raven lágy csókot váltott a nővel, majd a vendégek felé fordult. - Örülök, hogy mindannyian eljöttetek. Büszke vagyok mindannyitokra, hogy a Falkát erősítitek. Itt, London városában azt hiszem, mindannyian megtaláltuk a köteléket, és a támaszt egymásban. Köszönettel tartozom nektek. Büszke vagyok rátok. Mindenki tapsolt, s köszöneteket kiabált a pár felé. Néhány kölyök felugrott a székekre, s felüvöltöttek. Raven nevetve ölelte meg a maga mellett álló nőt. A lány, ha figyelmesen körbe nézett, azonban láthatott valakit, aki nem örült mindennek. Egy rövid hajú, sportos testalkatú, alacsony nő szemei a párt figyelték, szeméből gyűlölet, és megvetés áradt. Ashleyt lángok ölelték át, ahogy ismét az udvaron eszmélt fel. Tűzoltóautók riasztva fel az éjszaka csendjét próbálták a gyárak tüzét eloltani kétségbeesetten. A hatalmas lángok mindent elnyeltek. Ashley mellett farkasok szaladtak el, s dühödten a tűzoltókra vetették magukat. Az egyik épületből meggyulladt, kitörni próbáló farkasokat látott. Azok, akiket a partyn látott. Holttestek, megégett hullák feküdtek szerteszét. Lövések dördültek fel, s egy csapat férfit látott, ahogy ezüst tölténnyel lőnek agyon egy menekülni próbáló farkast. A közelében egy nő, félig megégett arccal feküdt. Halkan suttogott: - Raven... hallasz Raven...? Ashley újabb helyszínre csöppent, s egy ezüst láncra vert farkassal találta szembe magát. A farkas felnézett rá, s a szemei mélybarnán néztek a szemébe. Hirtelen morogni kezdett, majd felüvöltve dühösen felé kapott. Ashley mögül az a nő lépett ki, akit már a partyn is láthatott. - Meghaltak Raven. Most már tudod. Itt az ideje, hogy... De nem tudta befejezni a mondatot. Az árnyékokból két test esett a lába elé. A gorillái akik vigyáztak Ravenre, holtan hevertek előtte. A nő szemébe rémület szökött, s mikor menekülőre fogta volna a dolgot, Raven a szakadt láncokat lerázva magáról, rá vetette magát. Sötétség vette körül Ashleyt, s egy busz ülésében ébredt fel. Mellette, a másik ablak mellett Raven ült. Haja rasztásítva, fején sapka, bal karján egy egész karos kelta tetoválás. Egy egyetemi tananyagú történelem könyvet olvasott. Előrébb még 3 férfi ült, de ketten aludtak, egy zenét hallgatott. A zenét hallgató egyik pillanatban kivette füléből a fülest, majd Raven felé fordult. - Hé, Holló, kössz a szervezést. - mondta hatalmas vigyorral a képén. - Nélküled, nem hiszem, hogy itt lennénk. Útban egy Los Angelesi koncertre. Kössz a turné szervezésed. Raven felpillantott a könyvből, majd mosolyogva biccentett neki, majd folytatta az olvasást. Egy dalt kezdett dúdolni. ( https://www.youtube.com/watch?v=cZWBDEhScNo )
Mikor Ashley tekintet kitisztult, azt a dalt dúdoltam, amit az emlékben is. A hóban, törökülésben ültem előtte. Nem mosolyogtam, nem néztem haragosan. Nyugodt voltam, mint az álló víz. Csendben, némán figyeltem. - Infamia vagyok. - mondtam csendesen. - Falkáját vesztett Alfa. Egy szégyenletes pecsét hordozója. Felálltam, majd némán, csendesen néztem rá. A szél felborzolta a havat körülöttünk. Némán néztem tündöklő szemeibe.
Kezdőlap
