Örültem, hogy Emmett nem próbált meg szórakozni és valakit mégis maga mellett felejteni. Nem azért, mert féltettem volna az irhámat, vagy úgy érezném, hogy okunk volna félni az őrzőktől, hanem mert ez alapjaiban törné meg a szavahihetőségét a szememben. Rövid, férfias kézfogást mutattunk be üdvözlés gyanánt, majd beült a kocsimba és elindultunk. Az utaztatását sem a paranoiám szülte: egyszerűen könnyebb volt kocsiba pakolni őt, mint az utat magyarázni, főleg úgy, hogy földút is alig vezetett a romos épülethez. Ő hallgatott az úton és én se igen beszéltem, legfeljebb olyan formaságokról, minthogy leengedheti az ablakot hamarosan odaérünk, tudom, hogy nem könnyű neki sem, de próbáljon türelmes lenni Yettával. Színtiszta kérés volt, parancsoló vagy fenyegető él nélkül. Egyebet viszont nem mondtam, mert nem is tudtam mit mondhatnék. Általában könnyen csevegek, az időjárástól a politikán át a világon mindenről, de a dolgok, amiről beszéltem volna, mindaz, amiről kérdésem lett volna, számára ugyanakkora, ha nem nagyobb rejtély volt, mint számomra. Fogalmam sem volt, kivel beszélhetnék, mert nem arra volt szükségem, hogy valaki, aki velem egy csónakban evezik együtt mondja velem, vagy bárkinek magyarázzak... Egy pofon vagy verbális megrángatás se érne semmit, teljesen másra volt szükségem, amit valószínűleg egyetlen élő sem tudott megadni. Így hallgattam és azt tettem, amihez a legjobban értettem: magabiztosságba csomagoltam minden kérdést, szilárd bosszúvágy mögé rejtettem az összes bizonytalanságomat. Rossz volt beismerni magamnak, hogy szükségem lett volna Rá. Most jobban, mint bármikor az elmúlt pár évben. Ám a beismerés semmit se oldott meg, Ő pedig sehol se volt. - Megérkeztünk - közöltem a nyilvánvalót, bő egy órányi kocsikázás után és leállítottam a kocsit a tökéletesen lakatlannak tűnő ház előtt. Kiszálltam, becsuktam az ajtót, pajzsomat pedig teljesen leeresztve hoztam a - megintcsak - nyilvánvalót párom tudtára: itthon vagyok, s velem a várt vendég. Előre mentem, nem féltettem Emmettet, tudtam, hogy úgyis jön.
Ha tudnám, miféle gondolatok fordultak meg a fejében és örült neki, hogy tényleg nem szórakoztam azzal, hogy felrúgjam a szavamat, akkor lehet őt rugdostam volna meg kicsit, csak úgy barátiasan, végérvényesen a fejébe verve, hogyha valamit mondok, akkor azt általában nem másítom meg egyik pillanatról a másikra, ráadásul az illető háta mögött. Szerencsére azonban nem voltam gondolatolvasó, így csak egy kézfogással köszöntünk, aztán szálltam is be a kocsiba. Így egyszerűbb volt, mintha magyarázná az utat, vagy a sajátommal követném, visszafelé így viszont szükségem lesz egy fuvarra, de ez már csak akkor ugrott be, amikor elindultunk. Én sem voltam teljesen toppon, ami azt illeti, ez az egész sokkal jobban megviselt, mint azt gondoltam volna, vagy mint az elvárható lett volna. Kissé másként tekint az ember a világra, ha már nem csak magára kell vigyáznia, hanem a feleségére is és éppen ezért nem is nehezteltem érte, amiért külön figyelmeztetett, hogy legyek türelmes Yettával. Nem zavart a csend kettőnk között, éppen elég antiszociális voltam alapjáraton, hogy a csend ne legyen kellemetlen, így jobbára csak az ablakon meredtem kifelé, akkor fordítva csak felé a fejemet, amikor mondott valami instrukciót. Azt is tömören reagáltam le, jobbára csak egy bólintással. - Hm, igazán barátságos - állapítottam meg, kiszállva az autóból és meglátva a házat. Nyilván ez nem fog meggátolni abban, hogy kövessem a hímet és tőlem még poénnak sem megy el, egyszerű ténymegállapítás. Nem vártam, hogy fogadásomra elém jöjjön a nőstény, vagy teával kínáljanak, nem a szokványos vendég szerepkörében tetszelegtem és valószínűleg túl kellemes sem lesz, inkább éreztem magam kínvallatónak, mint barátnak, aki csak átugrott a haverjaihoz háznézőbe. Nem vagyok sem barát alkat, sem pedig az a típus, aki csak úgy átugrik a szomszédjához. Éppen ezért nem is kerülgettem a forró kását, amint beértünk a nőstényhez, rövid köszöntés után tértem egyből a tárgyra. - Mire emlékszel a történtekből? - érkezett az első kérdés és talán csak tekintetem volt, miben némi bocsánatkérés ült meg; nem zúdítanám rá ilyen hirtelen a kérdéseket, ha nem volna tényleg fontos.
Tea az ugyan nincs, helyette vagyok én a magam kötött pulcsis-melegítőalsós valójában. Attól csak, mert vendég jön, még nem fogom kicsípni magamat, nem igaz? Ellenemre való volt, nem engedte az a finoman görcsen ülő gombóc a gyomrom felett... Pedig alapvetően nem volt ellenemre az őrző látogatása, valahol kifejezeten szimpatizáltam az ötlettel, hogy tiszta vizet önthessünk abba a bizonyos pohárba, ami nemhogy csordultig telt nálam az utóbbi időben, de egyenesen zubog kifelé belőle minden. Egy kósza heló, meg némi bemutatkozás. - Ennyi jut nekem, mielőtt a hozzám intézett kérdés hallatán csinálnám vissza az egészet a fenébe. Mégis kinek az ötlete volt ez az egész látogatósdi? Kibólintott rá, ha?! - Szerintem üljünk le. - Javaslom, mert legyen bármennyire is szerény a közeg, ez nem az a társalgás, amit állva ejt meg az ember, lévén nem úgy fest, hogy két percre ugrott csak be a tetovált csóka. Energiáim zavaros felszínű tóként örvénylenek köröttem, ahogy pillantásomat egy másodperc erejéig lesütöm, majdan pedig párom helyett Emmett vonásaira igyekszem leszűkíteni látókörömet, amennyire ez lehetséges, ha az ember minden egyéb érzékszerve is túlontúl ki van élezve a körötte levő legapróbb változásokra is. - Mire vagy egészen pontosan kíváncsi? - Felelek immár, kérdésére kérdéssel. Túl sokra emlékszem ugyanis ahhoz, hogy felejteni akarjak inkább, semmint felemlegetni.
Ha a halogatás segítene, arrafelé kanyarítottam volna az események folyását, de a behegedt, majd újból feltépett sebek mindig jobban fájnak. Tudom, hogy nincs ínyére, ha nem érezném energiáit, akkor is megmondanám, hogy ideges, feszült. Nyikorgó padlón lépek oda hozzá, hogy arcomat az övének simítva farkasmód köszöntsem, s közben megfogtam a kezét, finoman szorítva rá. Minden rendben lesz - ennyi volt a gesztusba öntött ígéret, de nem rohantam messze az időben, csak arra korlátoztam, amit biztosan a magam mancsában tartottam. Azt akartam, hogy tudja, ebben a helyzetben nincs mitől félnie. Emmett nem fogja bántani, én itt vagyok. A sérülés már úgyis megtörtént. Arrébb léptem, ahogy helyfoglalásra invitált minket Yetta. Ládák, egy ingatag szék, egy viszonylag kevésbé silány fotel... ennyi volt. - Ahol tetszik - mutattam körbe Emmett-nek, fanyar humorral, mert pontosan tudtam, mennyire nem luxuskategória ez - még. De bíztam benne, hogy apránként rendesen helyre tudjuk pofozni. Jómagam nem ültem le. A közeli falhoz sétáltam és ott nekidöntöttem a hátam, kezem karbafontam. Félig kivontam magam, mert ez főleg az ő beszélgetésük, ám ha mégis kellenék, itt vagyok. Utóbbi főleg min ulvinnének szólt.
Már akkor gyűlöltem ezt az egészet, amikor feltettem a kérdést és bakker, én a kérdező voltam, nem is az, akinek válaszolnia kell! És újra felidézni a történteket. Akkor sem volt kellemes, amikor Beccát kérdeztem a történtekről, most sem különb az érzés, mert hiába nem ismertem a nőstényt, ilyesmit senkinek sem igazán kívánnék. De sajnos muszáj, így én sem fogom tovább kerülgetni azt a bizonyost és hirtelen a kezdés - nem is kicsit -, de az essünk túl rajta minél hamarabb elvet pártoltam, ők is előbb szabadulnak tőlem. Egyáltalán nem zavart, hogy nem luxuskörülmények fogadtak, tökéletesen megfelelt a láda, vagy bármi, ami nekem jutott. Az, hogy Darren arrébb húzódott, ráadásul le sem ült, zavart kissé, de egy pillanatig sem tartottam tőle és nem azért, mert egészen egálban voltunk erő tekintetében, hanem mert tisztában voltam vele, hogyha nem adok rá okot, akkor nem kell tartanom tőle és nem volt célom felhergelni. Azt zavart talán, hogy úgy állt felettünk, mint valami biztonságiőr, aki árgus szemekkel lesi minden léptem és mozdulatom, úgyhogy próbáltam nem rá figyelni, hanem a nőstényére és mivel nem voltam egy túlzottan zavarba esős típus, hamar sikerült kizárnom a hímet. - Hogy mi történt. Tudod-e, hogy miért éppen téged választott? Merre járt? Mit csinált? Ártott bárki másnak is? - soroltam a kérdéseimet, automatikusan váltva harmadik személyre, ám továbbra sem éppen a tapintatos oldalamat véve elő. Amúgy is.. hogy lehetne ezt normálisan megbeszélni? Finoman tárni elé a kérdéseimet? Másnak talán menne, nekem nem, ezért pedig nem fogok bocsánatot kérni. Mindkettőnknek jobb lesz, ha minél hamarabb túlesünk ezen.
Személy szerint én még nem döntöttem el, hogy párom személye zavaró-e vagy éppenséggel nyugtatóan hat rám, az első kérdés inkább az előbbi felé billentette ugyanis a mérleget, ám távolabb a világért se tudtam volna magamtól, mint az a közeli fal, aminek dőlt éppen. - Annakpok... őszintén szólva nem tudom, mit gondolt! - Szusszantam szelíd, fáradt mosollyal ingatva meg kissé fejemet. Szőke tincseim lustán követték a mozdulatsort. - A lényeg, hogy az ősi szellem szemében felrúgta az egyezséget, gondolom, ezért lettem én a szerencsés. - Bár oly sok más tényező szerint is magyarázhatnám! Úgy, mint legutolsó áldozat. Erőszakos halál... S minddel igazat szólnék! Maradjunk ám inkább az elhangzott verziónál, azzal nem nyúlok túlságosan mélyre, s mégis válaszul szolgálhatok az őrző számára. - Többnyire az erdőt rótta-m... - Pontosítok zavartan, de meg is bánom, hisz nem én voltam az, csupán a testem. - a városba nem merészkedett, de alig várta, hogy bárkibe is belefusson a fák között. Nem a bosszúvágy mozgatta... - Súgtam szinte ez utóbbi szavakat, mintha kimondani is vétek lenne a velőmig hatoló valót. Éreztem, mert így akarta. Láttam, mert így volt kedvére való. Emlékszem. Minden rohadt percre emlékszem! Arra a kérdésre, hogy bántott-e mást is, fejemet ingatom. - Az volt a terve, hogy sorra megszállja az összes illetőt, aki a tisztáson volt aznap éjjel.
- Ha nincs egyezség, akkor minden bizonnyal nem most találkoztunk vele utoljára - inkább magamnak jegyeztem meg, számukra valószínűleg már nyilvánvaló volt, én azonban csak most szembesültem a dologgal. Húzzon már a picsába, de tényleg! Ez iszonyatosan felnyomja bennem a pumpát, mert ki tudja, mit hoz a holnap, a holnapután és hiába uralkodom tökéletesen a vonásaimon, mind a ketten farkasok, szart se érek vele. Pompás. - Tehát mindegy volt, hogy kit, csak valakit felkoncolhasson? - erős tán a kifejezés, de akaratlanul is így bukik ki belőlem, hiszen elég csak Gloria élettelen testének látványára gondolnom. - Miért jött, ha nem bosszúvágy mozgatta? És miért ment el? - szövöm tovább kérdéseimet, kapott válaszaira építve őket. - Az volt? Akkor egyelőre ez múlt idő? - nem hallottunk kirívó esetről, ami azt igazolná, hogy tovább szállt valakire, szóval ha meg is tette, akkor azt nem itt a környéken. Vagy piszok jól leplezi magát, bár kétlem, hogy hetekig képes lenne a fenekén ülni. - Tudod esetleg, hogy mi lehet a következő lépése? Vagy, hogy mikor számíthatunk rá megint? - nem fűzök hozzá túl sok reményt, hiszen nem ő járt Alignak fejében, hanem fordítva, kétlem, hogy oda-vissza működne ez a dolog, ráadásul Alignak esetében valószínűleg soha nem lehet tudni, de egy próbát megér, hátha, bár valószínűleg csak túl naiv vagyok jelen helyzetben.
Aprót biccentettem szavaira, kósza, élettelen megerősítésül. Minden bizonnyal. - Milyen óvatos kifejezés arra, hogy rohadtul megszopta a világ. - Üzenni akart az őrzőknek, hogy korántsincs vége. Ehhez azonban egyetlen hírvivő is bőven elég volt. - Ebből talán a harcos is könnyedén összerakja, mi szerepe volt az őrzőtársának az egészben. A nagy büdös semmi. Elborzaszt és görcsbe rántja gyomromat a gondolat, hogy Gloria sem volt több eszköznél, éppen útban levő, kelletlen koloncnál, kinek az élete semmit nem jelentett őseink játszóterén. Meg lehetett gyalázni, el lehetett taposni a saját cél érdekében... Undorító az egész. Ugye te nem leszel ilyen, kedves? Ugye nem hagyod, hogy a hozzád hasonlóak ily féle kegyetlen "istenekké" váljanak, mint elődeitek? - Arról, hogy miért ment el, csak találgatni tudok... - Terelnék, hiszen ő úgyse érzi (varázslat nélkül) kósza füllentésemet, ám párom elmémbe kúszó szavaira kissé megtorpanok mondandómban és óvatosan sandítok felé. Egészen biztos? Az apró biccentés nem hoz megnyugvást, fintor fut át képemen, kissé talán vállam is felhúzom, ahogy megadó sóhajjal fordulok vissza Emmett irányába. - Ultimátumot adott Darrennek, cserébe, hogy békénhagyjon engem és mindazokat, akik a tisztáson voltak akkor éjjel. Eddig úgy fest, állja a szavát... de így is csupán tizenháromról tudjuk biztosan, hogy védve vannak tőle! - Horkanok fel rosszalló kétkedéssel, mint aki nem hiszi, hogy bármi is igaz lehetne ebből, holott éreztem felőle, hogy nyílt lapokkal játszik. Ígéretett tett, s miként Darren, ő is teljesíteni fogja a feltételeit. Vajon hol lehet a kiskapu mindebben, amit nem vettünk észre...? Utolsóként elhangzó kérdéseire fejemet ingatom. - Nem tudom, hová távozott, hol lehet most, a terveit pedig pláne nem ismerem. Sajnálom. Én... csak nagyon sajnálom. - Szusszantam zavart idegességgel hangomban zárszóként. Sajnálom, ami Gloriával történt, Rebeccát, amiért át kellett élnie, a férfit előttem, hogy azt adhatom csupán, mit maga előtt lát: egy megtört gyalog vagyok a hatalmasok sakktábláján...
- Rosszkor rossz helyen - megfeszült az állkapcsom, mert akaratlanul is felbukkant bennem a „mi lett volna ha..” kezdetű kérdés. Gyalogok vagyunk mindannyian a sakktáblán, ostobaság ilyesmire gondolni, mert ha nem most, hát lehet holnap döntenek úgy a felsőbb hatalmak, hogy lezúznak valakit a tábláról, egyszerűen azért, mert úgy tartja kedvük. Ez már a kezdettől fogva mérhetetlenül idegesített, most azonban, hogy nekem kellett az ügy végére járnom, még inkább a sajátoménak éreztem a veszteséget. Nem vagyok informátor, ám az idők során megtanultam a jelekből következtetni, éppen olyan fontos számomra is, hogy ne rohanjak minduntalan fejjel a falnak. Látom az óvatos sandítást, az apró bólintást és bízom benne, hogy eztán tényleg az igazságot fogják elém tárni. Nem fogok varázslattal a végére járni, igazat mondanak-e, valahol elvárom azok után, amit Darrennel a telefonban beszéltünk és igen, bízom bennük annyira, hogy nem fognak hamis szavakkal traktálni, vagy elhallgatni előlem olyan fontos részleteket, amikről nem ártana tudnia a Protektorátusnak. - Tehát a felrúgott egyezség helyett új alkut ajánlott? - ezt tudom leszűrni a szavaiból és mivel nem hallottunk újabb öldöklésekről és ámokfutásokról, gondolom én mindkét fél tartotta magát az adott szavához. Az ultimátum részleteiről nem kérdezősködöm, amíg áll az alku, addig talán nem is lényeges, ez már rájuk, Darrenre tartozik. - Legalább ők tizenhárman… - keserű vigasz, de több, mint a semmi jelen helyzetben és nem mondom, hogy örülök neki, ahogyan azt sem, hogy a saját seggemet félteném. - Nincsen mit, Yetta. Nem te tetted - ugyanolyan eszköz volt, mint annyian sokan már az elmúlt években. Húgom arca elevenedik meg előttem, hogy egy mély levegőt véve űzzem el a képet, ahogyan a torkába döfi a kést. Tudom, hogy az én szavam valószínűleg nem sokat ér, de nem is azért jöttem, hogy a lelkét ápoljam, valószínűleg nem is kérne belőlem. - Sajnálom, hogy felbolygattam az emlékeidet, de muszáj volt, remélem ezt megérted - ha én nem teszem, jön majd más és nem mondom, hogy az én módszereim olyan hű, de nagyon kedvesek és kíméletesek, de vannak rosszabbak is. - Ha nincs más, amit megosztanátok, akkor nem tartanálak fel tovább titeket - nem álltam fel egyből, csak a mondandóm végén, hátha akad még bármi, amiről úgy gondolják, nem árt, ha tudunk, de ha tényleg nem volt más, úgy nem szerettem volna tovább itt rontani a levegőt, nekik is kényelmesebb.
Szavaira lesütöm pillantásomat, hagyom kifeszülni kettőnk között a pillanat csendjét, s hogy eméssze mindazt, mi elhangzott az előbb. Darren üzenete zökken ki, felé tekintek, komolyan gondolja-e a dolgot, s biccentése nyomán töröm meg a néma hallgatást. - Igen. - Bólintok, s hangosabb sóhajjal nyugtázom summázását az őrzőnek. Legalább... - Mintha kiváltságosnak lenni olyan elcseszettül jó dolog lenne! Hogy nem én tettem, abban valahol igazat tudok neki adni, ugyanakkor mégis az én körmöm alatt szárad az informátor vére. Nekem vannak álmatlan vagy épp rémálmos éjszakáim és nem az ősi szellemnek. Hó't nyugodtan szundikál az örökös végtelenben a rohadék, lefogadom... - Azért, ha a tanonc... - Kezdeném, de be kell lássam, már az ötlet is rossz, hogy friss sebről tépjünk le varrt egy esetleges találkozással. - Csak mond meg neki, hogy rettenetesen sajnálom és részvétem az informátorért. Kérlek, Emmett. - Tekintek rá oly elszántsággal tekintetemben, hogy az embernek egy pillanatra nem állna szándékában ellenkezni az láttán velem. Az emlékek bolygatása kapcsán aprót biccentek. Természetesen megértettem, miként azt is, hogy szükségük lehet minden segítségre nekik is, éppúgy, mint a fajtánk számára. - Ha bármi eljut hozzánk vagy eszembe jut olyasmi, ami fontos lehet, Darren tudja az elérhetőségedet. - Küldtem felé vérszegény, mégis őszintének szánt mosolyt. A diplomácia sosem volt erősségem, apám el is sírná magát talán eme mondat hallatán. Nem rabolom én sem tovább senki idejét, bőven több volt így is eme beszélgetés, mint amit az elmúlt időben bárkivel folytattam. Elköszönök, Darren majd kikíséri a férfit.
Kivételesen nem frissen fűrészelt fa, hanem festékillat lengi be a teret, miután lecsutakolva magamról az aznapi munka „porát” hajtanám álomra fejemet a hálórésznek kinevezett térben lefektetett matracon.
Mint mindig, mellettem van, csókot lop ajkaimról, mielőtt távozóra fogná, ám most karja után kapok, nem engedve könnyedén felemelkedni a földön levő fekvőalkalmatosságról. - Maradj. – Súgom kérve őt, s simítássá válik alkarján a lágyan szorító mozdulat. Szeretném, ha maradna, szerettem volna egy hete is már, mégsem bírtam nyugodtan lehunyni szemeimet, inkább virrasztva őriztem volna álmát, megóvva magaméit a rémképektől. Mégis marasztalom újfent. Szeretném, ha működne ez az egész, ha minden csak egy egészen kicsit úgy lehetne, mint régen.
Azt hiszem, a felújítás körüli apró-csetlő dolgok segítettek, legalábbis látszólag. Mégis rettenet messze vagyunk attól, amit megszokottnak, vagy normálisnak lehetne nevezni esetünkben. Úgy járok-kelek körülötte, mintha vékony jég lenne talpam alatt minden alkalommal, ahhoz is heteknek kellett eltelnie, hogy röpke csókot merjek adni neki. Tartottam tőle, hogy mit fog rá reagálni, ám attól még jobban féltem, hogy idegen lesz az egész. Valami szívfájdítóan hiányzott belőle. Ennél fogva arról szó sem lehetett, hogy együtt aludjunk. Neki maradt a matrac, ebből egyetlen egyszer sem engedtem, nekem megfelelt a ház más pontján is, vagy ugyanabban a helyiségben, de farkas alakban. Ismerem magam, bármennyire is akarjak jót neki, a saját tűrésemnek is vannak határai, ehhez pedig minden hétté nyúló nappal közelebb kerültem. Ami ennél is rosszabb és szánalmasabb volt: annak érdekében, hogy egyikünknek se legyen kellemetlen, mindig leléptem legalább fél órára, még azelőtt, hogy bármit megérezhetett volna felőlem. Okos nőstény, valószínűnek tartottam, hogy vagy előbb, vagy utóbb, de rájön. Nem vagyok ehhez hozzászokva, de a kapcsolatunkat tekintve még mindig jobb volt, mint máshoz szaladni. Hozzá hasonlóan használtam a munkát figyelemelterelésre, ami ideig-óráig bevált és mg hasznos is volt: már eljutottunk addig, hogy voltak csak festésre váró területek! Jól esett végre valamit építeni, nem pedig porig rombolni. Yettát követően mosakodtam meg, véletlenül sem együtt vele. Utána a megszokás vezetett, kiélése annak a kevésnek, amiről úgy gondoltam, megtehettem, mert nem emelt még szót ellene. Mellé ülök annyi időre, hogy jó éjszakát kívánjak, számat az övére tapasszam illékony pillanatra. Már felkelnék, amikor elkapja karomat és marasztal. A szemébe nézek, hosszú másodpercekre dermedve mozdulatlanná, mint aki nem biztos benne, hogy a másik tudja, mire kéri. Meg kéne kérdeznem, hogy tényleg ezt akarja-e, tisztességes udvariaskodás helyett viszont mellé heveredek. Mióta magához tért, nem volt ilyesmire példa. – Nem kell erőltetned, ugye tudod – mondtam halkan, komolyan fürkészve pillantását, miközben fél könyökömre támaszkodtam, fejemet tenyeremmel támasztva alá oldalvást fekve. Sehol sem értem hozzá, s bár nem volt gigantikus méretű a matrac, viszonylag kényelmesen volt hely közöttünk. – Se sürgetned, ha csak nincs erre igazán szükséged. – Előrelépés az eddigiekhez képest, hogyne! De azt akartam, hogy önmaga miatt tegye, önmagáért – teljes egészében.
Biccentek a néma pillantás láttán, megerősítően, s kissé hátrébb húzódok, a széles matrac egyik végébe, hogy odaférjen ő is mellém, mikor leheveredik. Mozdulatairól vonásaira terelődik figyelmem, ahogy megtámaszkodik karjával feje alatt, s én magam oldalamon fekve tekintek fel rá, szelíd érdeklődéssel tekintetemben és energiáimban egyaránt. Mintha először látnám, csodálnám ily közelségből… - Tudom. De ez őrület… kerülgetni egymást, mintha idegenek lennénk a másiknak. – Súgom felé, hangomban némi keserű rosszallással az egész iránt, mégis könnyedebb, már-már csevegő hangnemben, mintha csak azt beszélnénk meg, miként telt a mai napunk. Máris bőven több a szituáció, mint az elmúlt napok bármiféle közelsége kettőnk között. - Nem tudom, mi lenne a helyes út Darren. – Nyúlok ki kezemmel felé, hogy ha nem húzódik el, arcélére simítsak cirógatóan. - A kör a lapockádon mindig is emlékeztetni fog a történtekre, hiába erősödtem már meg fizikálisan és teltek el hetek a történtek óta. – Engedem le karomat kettőnk közé pihenni a matrac felületére. - Szeretném a helyén kezelni ezt az egészet és magamnak kell rájönnöm, miként tegyem, de… ez így nem mehet tovább. Hiányzol. – S nem feltétlenül testi értelemben; az rendben van, köszöni, ellenben a lelkemmel. S hogy mi épül a romokra, köze lesz-e az egykor volt nemtörődöm, cserfes belevalóságomhoz, nem tudom. Nem hiszem, mégsem szeretném elveszíteni mindazt, mit magamból ismertem – miként ő megismert.
Halvány, kissé bánatos mosolyra húztam számat, mert igaza volt, mégsem tudtunk rendesen ötről a hatra jutni. Ezen a téren sose elégszünk meg a kevesebbel – nem mintha bármely más téren ez így lenne… Hagyom, hogy arcomat simítsa, hogyne hagynám! A közelség bármilyen értelemben vett bensőséges módja hiányzott tőle, így ostoba lettem volna a felkínálkozó alkalom ellen menni. ̶ Van, amikor nincs út – mondtam lepillantva kezére. ̶ Olyankor csinálni kell egyet – néztem rá szeretetteljesen. – Próbálj mást is belelátni, másképp látni, akkor is, ha tudom, hogy ez most pokoli nehéz. Nem azt mondom, hogy mindenképp jó dolgokat, hanem… olyanokat, amikre nincs hatása. Emlékeztető lesz örökre neked és nekem is, de nem több. ̶ Egyelőre ez is bőségesen elég neki, tisztában vagyok vele, ám ahogy telt az idő, egyre inkább szerencseként éltem meg, hogy Tria az utolsó pillanatban döntött, vagy ha már előbb, akkor csak a legvégén árulta el és nem traktált vele. Markomba zártam kezét utolsó szavaira, s egy darabig csak néztem azt a csomót, ami így lett a kettőből. ̶ Kicsit fura erről így beszélni, de… na mindegy – nevettem fel egy szívdobbanásnyi időre kissé zavartan. ̶ Ezt a sebet nagy eséllyel életed végéig magadban fogod hordozni, min ulvinne. Egy idő után kevesebbet fogsz rá gondolni, a ellenérzésből kellemetlen fricska lesz majd ez a kör… de elég lesz, ha összejátszanak az események és a felszínre fog bukni belőled minden. Az összes elfojtás, megalkuvás, minden, amit elhallgattál, minden, amit nem tudtál se a magad, se más számára megfogalmazni és abban a pillanatban, az a valaki nem te leszel, hanem ez a massza, amit nem tudtál kezelni, vagy azért, mert túl sok volt, vagy azért, mert amikor még aktuális volt, könnyebb volt eltemetni, mint szétszedni. ̶ Nincs ítélkezés a hangomban, csak a saját károm megosztása. Jó lenne, ha ő nem járna így, de efölött egyedül neki van hatalma, döntési joga. ̶ Amikor széttéptem Harlant, az az én mélybe temetett sebem volt. Az anyám miatt, akit nem tudtam megmenteni, mert kicsi és erőtlen voltam; May miatt, akit nem tudtam megmenteni, mert forrófejű és ostoba voltam. Mindkettő után élből vágtam el annak a lehetőségét, hogy bármilyen módon, normálisan feldolgozzam. Mindkettőnél azt hittem, hogy a bosszú segíteni fog, de mint azt megmutattam: nem így lett. Közben pedig változtam. Megértettem dolgokat… felnőttem. ̶ A tengert idéző szempár tekintetét kutattam, próbálva valamiféle horgonyt dobni viharok esetére. ̶ Igen kevesen tudják azt befolyásolni, hogy mi történhet meg velük életük során. Szerintem nagyjából senki. De akkor is van befolyásod, beleszólásod, hatalmad, hogy a magad malmára hajtsd a vizet. Te pedig elég életrevaló vagy ahhoz, hogy előbb-utóbb megleld, vagy megépítsd a módját ̶ mosolyodtam el, mert tényleg hittem ebben, benne. Nehéznek és szinte félelmetesnek tűnhet most mindez, de tudom, hogy megbirkózik vele. Talán az elfogódottság is beszél belőlem, ki tudja, de bízok benne.
Szavait hallgatva önkéntelen húzódik mosolyra ajkam, szelíden. Köröttem hullámzó energiáim ugyanakkor csendes, néma árulókként maradnak meg közömbösnek. Szeretném hinni, hogy amit mond és állít, igaz lehet, de nem tudom. Miként ő is kimondja, „pokoli nehéz” elhinnem, hogy valaha képes leszek nem többként, csupán múltbéli emlékeztetőként, mérföldkőként tekinteni arra a tetoválásra. Hagyom, hogy kezemet a tenyerébe vonja, talán ezzel együtt kissé felé is dőlök, minimális mértékben, de csökkentve a kettőnk közötti talpalatnyi távot. - Én voltam az utolsó, Darren. Láttam meghalni Payne-t, láttam meghalni azt a pici kislányt, mindet végig kellett néznem és mindezek után Tria képes lett volna futni hagyni! – Fakadok ki, mert bármennyire is értékelem és jóleső a segítő szándék, lássuk be, éppen csak annyit tud az egészből, mint én arról, hogy miként került a hátára az a tetoválás. – Az állítólagos testvérei meg… chh, hagyjuk inkább! Kicsit sem olyanok, mint amiket meséltél róluk annak idején… - Súgtam felé indulattal telített hangon, ifjonti daccal. Remélem, egyikőjük se akarja magát elődjéhez hasonlítani. Nem érné meg, higgyétek el. Hallgatom és értem, megértem, hogy miért hozakodik elő ezekkel a dolgokkal. Eszembe jut a zuhanyzós eset is, fanyar mosolyt csalva arcomra, miközben Darren mesél, s amennyire megnyíltam neki akkor, annyira nem érzem szükségét most, bármennyire is jöjjön le számomra úgy, hogy ez lenne a javaslata. Jót akar, segíteni, s némát az anyja se érti, tudom jól, de… a néma attól még néma marad. - Darren… - Tekintek fel rá, apró mosollyal ajkaim szegletében, szelíd anyáskodással pillantásom nyomán. – El nem tudom mondani, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy te vagy a párom, de amikor azt mondtam, hogy hiányzol, akkor szimplán csak azt akartam közölni, hogy… hiányzol. – vonom fel kissé szemöldökeimet, lágy kacérsággal. Aranyos ez a beszélgetés, de jelenleg a legutolsó, amire vágyok, hogy bármilyen mély érzelmi szarságba belemenjek a történtek kapcsán.
Elnyílt a szám mindarra, amit felfedett abból az estéből, bár nem kértem. Mindenkinek máshogy megy a feldolgozás, nekem nincs kulcsom az övéhez, neki kell elintéznie, ahogy gondolja – a segítségemmel vagy anélkül, a végeredmény vagy cél tekintetében mindegy. De az, amit mesélt… Nem kellett részletekbe mennie, sajnos el tudtam képzelni, hogy Tria egérút-adása egy csapat halott körében mit indíthatott el a többi ősben. Talán ezért szállta meg őt Alignak. – A kétségbeesés nagy úr – mondtam csendesen. Egyiküket se akartam védeni, mert ők Tizenhárman elérték, hogy ekkora szar szakadjon a nyakamba, a párom árnyéka önmagának, a Kölykeim közül meg már csak egy él, az is ki tudja mekkora traumákkal, élete hátralevő részére. Nem kerestem mentséget számukra, csak rájöttem, hogy minden erejük ellenére, vagy inkább mellett is mennyire esendőek voltak. Ezt a rövid, de messzire mutató gondolatot viszont egy az egyben, minden hezitálás nélkül zárja le bennem következő közlendőjével, azzal a pillantással karöltve. Szemöldököm az övével párhuzamosan vonom fel, kacérság helyett viszont más ül ki vonásaimra, ahogy szám kis „ó”-t formál. Ezzel a kissé bárgyú arckifejezéssel néztem több másodpercig, mint akinél megakadt a lemez, vagy inkább kiakadt. Holott inkább csak nem tudtam, hol kezdjem hirtelen. Elengedtem a kezét, felnyomtam magam és négykézláb fölé helyezkedtem, hogy fejünk egy vonalban legyen. Szemem lassan csokoládébarnából okkersárgába váltott, ahogy rá ereszkedtem és térdemmel szétfeszítve combját, ölemet az övének dörgöltem. Feje mellett kétoldalt könyököltem, arcomat nyakába fúrtam, forró csókot nyomva puha bőrére. – Ez kell? – kérdeztem dörmögve, egyik kezemmel dereka alá nyúlva, hogy kicsit megemeljen és még jobban hozzá simuljak fehérneműjén és melegítőnadrágomon keresztül. – Mondd, hogy ezt akarod – súgtam fülébe, egyszerre kérve és utasítva. Röhej, de masszívan tartottam még magam, mert ha hirtelen közli, hogy bocsi, mégsem, egy harmadik „hiányzol” megfejtését keressem, akkor még van erőm pofára ejtett hímként itt hagyni. Aztán magányosan kielégülni.
Ha kérné, sem mesélnék róla részletesebben, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy megvan a kellő sütnivalója hozzá, hogy akár ennyiből is összerakjon valamit, amivel nem lő nagyon mellé a valós történéseknek. Nem ringattam illúziókban magam, s megjegyzése megerősít ebben, ugyanakkor nem tudok békés szívvel, megbocsátón gondolni a közelmúltra. Felmorranok szavára, fejemet ingatva meg, mintha csak ki kívánnám törölni az egészet magamból, s a kettőnk közé telepedő néhány pillanatnyi csendből, mit megcsalok azzal, hogy megtöröm, nevén szólítva páromat. Arcvonásainak változása kiszélesíti a mosolyt képemen, s aprót biccentek felé, bizonytalan-bátorítón. Jól hallotta, nem csal a füle. S végre mozdul, vele pedig én is, tenyereim karjain simítanak felfelé, vállain pihenve meg, mikor felettem támaszkodik meg. Energiáim lusta lassúsággal mozgolódnak, ébredező álomszuszék módjára, miközben szívem kifelé türemkedik taktusával mellkasomon át az egyre csak fogyatkozó távolságtól testünk között. Ösztönösen birtokló a mozdulat, mivel magamhoz húzom, mivel maga alá parancsol – birtoklása fojtó ugyan, de nem a kellemetlen fajtából, s jelenleg talán kicsit többet is eltűrnék neki az efféle viselkedésből, csak érezzem, hogy önmagam vagyok. Érezni akarom, hogy élek és saját tetteim ura lehetek. Pulzusom megugrik, ajkaim kissé elnyílnak egymástól egy halk, bőrére lehelt sóhajjal, amikor nyakamba csókol, s közben már derekam alá törleszkedik tenyere. Mintha csak tudnám, sejteném mi következik mindezek után, pedig dehogy! - Ezt akarom. – Súgom vissza fülébe hangosabb sóhaj keretében, s lábszáraim közrefogják csípőjénél testét, közelebb vonva pofátlanul magamhoz. – Téged. Minket… - Hajolok a lehetetlennél is közelebb, hogy fülcimpájának azon része után kapjak fogaimmal, játékos-hergelőn, ahol nincs ezüsttel aggatva tele.
Mondanám, hogy hasonló lustasággal az ő energiáihoz, ébredt benne a vágy, de bődületes hazugság lenne. Fellobban és egyből követelőző volt az elmúlt hónapok szűkössége okán. Ahogy hívott, úgy rohantam, s abban a pillanatban tudtam, hogy ez szégyenletesen gyors és heves találkozó lesz, amikor ténylegesen kimondta, hogy mit akar. ̶ Úgyse vagyok akkora király kézimunkában – mormoltam, mondatom vége pedig mordulás-nyögés keverékébe fulladt, ahogy közelebb vont magához, majd fogaival fülcimpámba mart. Poénkodtam volna még béna szőttesekkel meg csipkékkel, de… ó, bazmeg! Teljesen nyugisan feküdtem be mellé, ennek ellenére kevesebb, mint tíz másodperc elég volt ahhoz, hogyha tudnám, ruhán keresztül tegyem a magamévá. Meg mertem kockáztatni, hogy a testemben minden vér az ágyékomba tódult. Le akartam venni róla a fehérneműt, de valamikor félig átváltozott kezem karmai teketória nélkül szaggatták szét a finom anyagot. Nem sokon múlt, hogy saját melegítőalsóm nem jutott hasonló sorsra. Egyedül az mentette meg, hogy elég volt kicsit lejjebb tolnom ahhoz gumis derekát, hogy ne álljon az utamba. Volt egy másodperc, amikor némi bocsánatkérés tolakodott tekintetembe amiatt, hogy ilyen vehemensen, minden szépítés nélkül csak fogom és elveszem, amit kínált, de az ösztön már sokkal jobban dominált bennem annál, hogy udvariaskodjak, vagy felvezetőt tartsak. Állati oldalam egyszerűen csak meg akarta hágni a párját és ez a vágy kendőzetlenül, cenzúra nélkül tódult át belém. Könyökölve támaszkodtam, egyik kezem még mindig derekát tartotta, a másik karmai a párnába mélyedtek, amikor Yettába hatoltam. Otthon, édes otthon. ̶ Baszki… ̶ nyögtem élvezettel, aztán belezuhantam az örvénybe, elvesztem benne. Egy kis részem szerette volna terápiaként adni neki a testem, amibe belekapaszkodhat, aminek segítségével ha csak röpke időre is, de felejthet. Az összes többi részem viszont: birtokolni vágyott, nyers, elemi ösztöntől hajtva, amit minden vad lökéssel nyilvánvalóvá tett. Utoljára hasonlót talán azokban az időkben kapott, amikor betőrözve jártam le hozzá Anchorage-be. Csípőm vadul hullámzott, lábaimmal feszítettem szét mind jobban az övéit, holott már így se lehetett volna fokozni a közelséget. A matrac kínlódva nyöszörgött alattunk, öreg volt már az ilyen menetekhez, de engem nem érdekelt. Sem ez, sem más, csak… meg akartam büntetni a páromat azért, mert ennyi időn át nélkülöznöm kellett, mikor karnyújtásnyira volt tőlem. Persze, tudtam, miért. De a farkas leszarta, s valahol most én is, ahogy fogaimat bőrébe mélyesztettem és úgy folytattam a kíméletlen táncot.
Ismertem őt, az étvágyát, mit az elhidegüléssel fenyegető hetek csak tovább szítottak benne, hát nem lepett meg lerohanása. Kértem, megkaptam. – A testiséget és a tényt, hogy nem volt már semmi köröttem. Eltűnt a romos ház, az erdő betóduló illata és megannyi apró nesze. Izzadtság sósságával keveredik bőrének jellegzetes illata és kéjjel telített morranások közé vegyük egy-egy elkínozottabb sóhaj testünk ütemének súlya alatt. Nem gondolkozom, üres vagyok én is. Semmi. – Az övé, eggyé válva vele, ahogy gerincem finom ívbe hajlik, testének, mellkasának feszítve sajátomat, mintha csak hergelném öntudatlanul is; kifulladásig. Azt hiszem, erre mondják, hogy kutyaharapást szőrével. Oda futok, mi elől menekülnél, azzá válok, mitől ódzkodom és olyasmit váltok ki belőle, mit soha nem kívánok látni tőle az elkövetkező évszázadok leforgása nyomán. Karmom hátán szánt barázdákat – mélyre hatoló sebet ejtve deréktól lapockáig felfelé – miközben hangos sóhajaim, nyögéseim közé eleinte morgás, idővel olykor fojtott, a szoba levegőjéhez hasonlóan nehézkessé váló nyüszítés-szerű hang tör fel torkomból, de adom magam – megadom magam? – gondolva naivan, ez az, amire most szükségem van. De tényleg ez kell? Erre vágytam? Jobb lesz tőle? Könnyebb, talán, abban biztos vagyok, ugyanakkor elég egy kósza pillanat, mikor agyarai a vállamba marnak, bőrt és húst szakítva fel, hogy izmaim megfeszülve követeljenek érvényt maguknak, s hátát karmaimmal szántva cakkosra, igyekezzem egyetlen – hasztalan – mozdulattal levetni magamról életem párját. Arcába kapok, s nem ereszt, nem, míg a beteljesedés gyönyöre nem lesz az, mi görcsbe rántja testem izmait újra meg újra.
Volt egy pont, egy illékony pillanat, amikor belém nyilallt a felismerés, a furcsaság észlelése, a „nem ugyanaz” halvány, de meglévő érzete. Ezzel párhuzamosan lobbant bennem villanásnyi harag, mert nem én tehetek róla, mit tegyek, hogy ne így legyen? Mit? Ám a hullám, amilyen hamar és lopva jött, úgy távozott is. Az ösztön kiszorította, megalkuvást nem ismerve, s most képtelen voltam bármi mással törődni a kielégülésen kívül. Karmol, erősen, nem pusztán jelzés értékkel, mire mély, öblös morgás tör fel torkomból. A ritmus egyre vadabb, vadászként űzöm a beteljesedést, csak akkor fagyok bele az aktuálisan megkezdett mozdulatba, amikor megfeszül harapásom nyomán, de nem úgy, ahogy szokott. Arcomba kap, vérem serken ott is, már nem csak a hátamat csíkozzák vörös vonalak. Megállásra ekkor gondoltam, de ellenállása nem olyan volt, így folytattam, csak a cél lebegett szemem előtt, ahogy a lehetetlenségig feszített a vágy. Energiáim felcsaptak a gyönyör pillanatában, fogaimmal már nem haraptam, mert muszáj volt nyitott szájjal zihálnom. Hosszú másodpercekig csak fújtattam, nem távolodva el tőle, nem gördülve le róla. A párnát markoltam feje mellett, mintha azon akarnék levezetni mindent. Mondani akartam valamit, akármit, de semmi se jutott eszembe, csak kihúzódtam belőle és egyelőre nem néztem a szemébe, arca felé se tekintettem. Kuszán szétterülő tincseibe révedt tekintetem, miközben élvezet ide vagy oda, hamarosan ugyanott tartottam, mint a lerohanás elején. Azt hiszem, bűntudatom volt. Lefordultam róla, a hátamra heveredtem, nem törődve azzal, mennyi vér kerülhet ezzel az amúgy is elnyűtt matracra, amin szépítés volt – eddig – a lepedő. Magamra húztam őt, hogy legalábbis négykézláb kelljen fölöttem térdepelnie. Lenyaltam a szám sarkához csordult véremet, miközben okkerszín szemmel tekintettem fel rá. Kívántam, ugyanúgy, mint percekkel ezelőtt, mint bármikor korábban és ha akartam volna se tudom titkolni, hála a nyilvánvaló jeleknek. Vártam. Az arcát fürkésztem, kezem combján nyugodott, mialatt minden önfegyelmemre szükségem volt, de az előbbi menet segített. Ő irányít, könnyedén adtam át a gyeplőt, s kezd vele, amit csak akar, ahogy csak akarja. Ha akarja.
Úgy nyelem a szoba levegőjét, kiszárad a torkom tőle némán rebbenő, elnyílt ajkaimnak hála. Mellkasom fel-le jár, szívverésem heves ritmusa visszhangozza még az iménti hajsza űzött vadának táncát, miközben a gyönyör járja át tagjaim, készteti izmaim mozdulásra. A plafon szürke, koszos színe semmitmondóan bámul vissza rám mindezt követően, ahogy fokozatosan beszüremlik kettőnk közegébe a külvilág. Fázom, párom testének forró hője csupán, mi meleget ad, ahogy betakar; elrejt. Aztán megfoszt mindettől egyetlen mozdulatsor közepette, ahogy mellettem heveredik el az elnyűtt matracon. Meglep azzal, hogy utánam nyúl és magára húz egyúttal, mellkasán támaszkodva meg tenyereimmel tekintek le rá, aprót nyelve nedvesítve be számat – szólnék, de hang nem jön ki torkomon, miközben sárgán világló tekintetem őt fürkészi. Bőrömön hűvös az izzadt pára, finoman megremegek egy hangosabb, felszakadó sóhaj közepette. - Én… - Látom tekintetében, minden apró rezdülésében, érzem energiáiban kívánalmát és legszívesebben ordítanék a tudattól, hogy máskor gondolkodás nélkül élnék – vagy visszaélnék – a felkínált helyzettel. – Sajnálom. Ahogy kibukik belőlem ez az egyetlen, bocsánatkérő szó, úgy mozdulnék és az iménti intenzív… igénybevételnek hála eléggé esetlen módon igyekeznék lekeveredni róla. Nem mennék messzire, mellette felhúzott lábakkal fordítva csupán hátat neki, ne lássa a szemem sarkába szökő könnyet – úgyis érzi aromáját, tudom jól – ne érzékelje a küszködést, mi visszatart attól, hogy messzire szaladjak innét, minél távolabb ettől az egész várostól. Vállam megremeg a fojtott indulatoktól, hangosan fújtatok, talán még kézfejemre is rá kell harapjak. Nem sírok. Nem sírhatok. A rohadt életbe, ez baromira gáz.
Mondhatnám, hogy vicc, hogy szinte látom előre reakcióját, de nem így van. Semmi szórakoztató nincs ebben, csak a másik ismerete, a keserű elfogadása annak, hogy lám, megint nem tévedtem vele kapcsolatban. Nem mozdultam, ahogy eltávolodott tőlem. Úgy kúszott ki kezem alól, mintha ez már sose lehetne másképp. Nem akartam, mégis átfutott bennem, hogy talán tényleg így van. Úgy bámultam a plafont, mint akit nyakon öntöttek egy vödörnyi jéghideg vízzel, mialatt ő hátat fordít nekem. Az öröm, ami eleinte bennem égett annak kapcsán, hogy újból magához enged, sehol sem volt, csak a fagyos ürességet éreztem. Mintha mindent elvettek volna: képtelen vagyok tovább adni a vérvonalam, képtelen vagyok boldoggá tenni a párom. Mióta együtt vagyunk, másodszor fut át rajtam, hogy talán okosabb lenne elengedni: az ő érdekében. Közben meg úgy érzem, mintha ezzel csak a könnyebb utat jelölném ki, elhárítva a nehézséget, a felelősséget, mert épp nem gödörben vagyunk. Voltunk már, de ehhez hasonlóban még soha. Amikor megcsaltam, tudni véltem, mit kell tennem, hogyan érjem el, amire vágyom: őt. Most meg… ott ült a közvetlen közelemben és sose tűnt ennél távolabbinak. Megéreztem a könnyek illatát, láttam, ahogy remegett, válla meg-megrándult. Hallottam, ahogy el akarja fojtani az egészet, s ez volt az, ami végül cselekvésre bírt. Átgördültem az ágy másik oldalára, kievickéltem a matrac szélére, majd váltottam. Haragudtam rá. Magamra is, ami azt illeti. Karmaim halkan koppantak az elhasznált padlón, ahogy a kifelé vezetett utam. Hiába állati alakom, nem terveztem messzire menni, alig távolabb a verandától, ám a maradás nem tűnt opciónak. Nekem az lett volna, Yetta nem tűnt, mint aki ezt szeretné, emellett… a semmi nem kell tőlem, minek maradjak? Hogy rákényszerítse magát mindennek a visszafojtására? Egyre inkább úgy tűnt, hogy a közelemben ez volt a helyzet, hát magára hagytam. Tanácstalanul és kissé elveszetten heveredtem le a legközelebbi fa tövébe. Fogalmam se volt, merre tovább, hogy merre van a tovább, ha létezik.
Belső küzdelmem közepette már csak akkor tűnik fel, hogy párom testének súlya nem nyomja a matrac nem kikímélt rugóit mellettem, mikor karmai halkan karcolnak örök nyomot a jobb napokat megélt padlózatba óhatatlanul is, miközben talpra kecmereg alakváltása közepette. Hirtelen a mozdulat, riadt kisállat – a nyulaim – sajátja az összerezzenés, amivel irányába fordulok, s a könnyfátyolon át is kétségbeesettnek tetszik a pillantás, mit a hófehér északi felé küldök. Ennyit érek hát a szemedben? Lelépsz, mint ki jól végezte dolgát, sunnyogva, akár a tolvaj a kertek alatt. Azt hittem… - Mit tettél? Mit tettünk? Nem állítom meg lépteiben, hangosabb sóhaj közepette hunyom le pillantásomat letörölve a szemem sarkából a könnyet eme félig hátraforduló, kicsavart pózban. Akár mozdulna a hím, az ajtó felé haladva, akár megtorpant hirtelen mozdulatomnak hála az imént… ajkaim kegyetlen tömörséggel formálják ítéletüket, bújtatottan sírós éllel, mintha csak szavaimmal fojtanám le a könnyeket, a sírás kitörni készülő forrását. - Ha most kilépsz azon az ajtón, az összes istenedre esküszöm, nem látsz többet ebben az életben. – Emelem felé aranylóan sárga, állatias pillantásom.
Megtorpanok, mint aki falnak ütközik, mozdulatlanná válok. Légzésem fújtató, hátamon tarkótájt olykor finoman felborzolódik a szőr, mintha a nyári este kósza fuvallatai cirógatnák. Bárcsak ilyen kellemes lenne az érzés, ami ezt kiváltja! Végül fellobbanó haraggal, mordulva fordulok meg és indulok visszafelé. Félúton állok meg, farkasszemet nézve vele szó szerint és átvitt értelemben is. Gyűlölöm így látni, szívem szerint mellette ülnék és ölelném vigasztalón, amíg a sírásnak már csak kopott emléke marad, de pont ő az, aki megállít ebben. Ebben és minden másban is kettőnket illetően, ami miatt tökéletesen tanácstalan vagyok. Frusztrál, maga az érzés, az a bizonytalanság, ami az ismeretlenből fakad: soha korábban még csak hasonló helyzetben se voltam, a fenébe is, párkapcsolatom se volt! Nem tudom, mi van akkor, ha valaki egyszerre ódzkodik tőled és akar a közeledben lenni, gőzöm nincs, hol van a határ, mikor húzta, húztuk meg, meddig terjed, létezik-e egyáltalán… ~ Akkor mégis mi a francot vársz tőlem? ~ szegeztem neki a kérdést a tervezettnél élesebben. ~ Két hónapja fogalmam sincs, mi zajlik benned, mert fogtál és kizártál, közben meg azt várod, hogy pontosan eltaláljam, mikor mire van szükséged? ~ halk morgás szüremlett ki agyaraim közül, miközben gondolatban szórtam felé szavaimat. ~ Ne legyek túl közel, de lehetőleg távol se, a kartáv, vagy a három lépés oké, de hiányzok, direkt szólok, hogy csak akkor csináld, ha tényleg erre van szükséged! Rendben. Aztán elég, inkább mégse. Jó, legyen így, hagyok neked teret meg időt, erre ezt vágod hozzám. ~ Amilyen csendes, megadóan beletörődő volt a bunda felöltése, annyira viharos és türelmetlen a levetése. Talpon vagyok, meg se próbálom titkolni, hogy haragszom rá, ami talán nem tisztességes, de ezt ő keverte ki magának. - Megmondtam a legelején basszameg, hogy nem kell egyedül végigcsinálnod, te magad mondtad, hogy együtt túl leszünk rajta, úgyhogy engem ne fenyegess ilyenekkel! - Energiáim fagyosan marták körülöttem a teret, a levegő érezhetően hűlt pár fokot tőlük. Pontosan tudja, mennyire rosszul viselem az ilyen… ultimátumokat és fenyegetéseket. Gyűlölöm őket, zsigerileg vagyok rosszul. Én is mondjam, hogy ha nem vagy képes megbízni bennem, akkor inkább menj vissza Jersey-be? Esetleg szorítsalak sarokba, hogy vagy beszélsz végre, vagy itt hagylak? – Halvány, alig észlelhető kétségbeesés vegyült hangomba. – Miért akarod mindenáron a legrosszabbat látni belőlem? – tártam szét értetlenül karjaimat.
Kezdőlap
