- Nem, tényleg nincs olyan ember, aki ne hazudna - teszem hozzá, s nem is foglalkozva azzal, hogy nem tetszik neki a helyzet, ami történt, ez esetben az esés, én máris felettébb jobb kedvnek örvendhetek. - Mit? - érdeklődök kíváncsian, s nézek végig rajta elismerően, mikor talpra evickél végre. - Kezdtem azt hinni, onnan akarsz nyugdíjba vonulni - sóhajtom kelletlenül a fejemet rázva. Az, hogy megtörli a kezét, miután felhúztam, elégedetlenséggel tölt el. Nem szoktam meg, hogy az emberek lemossák magukról az érintésemet. Nem vagyok én leprás, könyörgöm! Nagyon is tiszta vagyok, s ha bármi betegségem lenne, nem jelentkeznék rá önként, hogy hozzáérjek a másik illetőhöz. Reméltem Sebastian megjelenését, de nem gondoltam, hogy tényleg látni fogom. Már vagy hónapokkal ez előtt nyoma veszett, s nem volt elég időm, technikám arra, hogy pontosabban utána járhassak a haladási módjának. Épp ezért kértem meg Ramon-t, hogy szimatoljon utána egy kicsit. És úgy néz ki kérésem számára parancs volt, meg is találta, s most itt állok vele szemben, tekintetemet le nem véve róla. Nem tudom elhinni, hogy védi az állatot. Persze én se engedném közel a gyilkos hajlamokkal rendelkező embert a szerencsétlen, védtelen állathoz, aki csak annak tűnik, de ő nem az. Erről viszont Elionore mit sem tudhat. Ahogy feláll, már pattanok is fel, s teljesen felfújva magam, közelebb lépek hozzá, de tekintetemmel mind végig az állatot lesem. - Az isten áldjon meg téged, te lány! Ez egy vadállat! Egy farkas, nem egy táskakutya, akit a magadfajta csajok cipelnek magukkal mindenhova! Ez anélkül tép szét téged, hogy kettőt pisloghatnál... mérd már fel a helyzetet! - rivallok rá. - Hajrá! Tedd csak meg - tárom szét a karjaimat, hogy lássa, állok elébe a támadásának. Tőlem átszúrhatja még a szívemet is, az sem érdekel. - Ez az állat széttépte a lányomat! Nem élhet tovább... ha pedig nem tetszik, akkor menj innét! Megölöm én anélkül is, hogy engedélyedet kellene kérnem hozzá - morgom. - Az ösztöneid... persze. Lehet, hogy téged nem akar bántani, de rám ki van élezve! - Ne szóld el magad Clay! Villogó szemekkel nézem végig, ahogy elindul az állat felé, ki morogva vicsorog rám, fél szemét Elionore-n tartva. S én, kit nem érdekel jelen pillanatban a finomkodás, már el is hajítom a tőrömet, mi egyenesen az állat felé száguld, ki észre véve ezt, már tesz is egy gyors mozdulatot, amivel kikerüli a támadást...
- Ó amit csak szeretnél… * Na egy ilyen lehetőséget sosem hagynák ki, attól függetlenül, hogy a másik félnek van-e valakije vagy nincs. De persze ahhoz, hogy bekapjon, valamit annak a közelébe kell férkőznie és nem biztos, hogy ez viszont olyan egyszerű. Az, hogy az előbb győzött… nos, már el is felejtettem, annyira ösztönös válasz volt.* - Meg se élem azt a kort az Én vérmérsékletemmel… * Világosítottam fel, hisz ezzel tisztában voltam. Egyszer valaki úgy is kinyír, akinek már sok leszek. De ezzel is majd akkor foglalkozok, mikor oda kerülök. Élj a mának és minden napsütéses. Állom a tekintetét és sejtettem, hogy most nem loptam a szívébe magam. * - Kettőtök közül jelenleg Te vagy a legveszélyesebb, és ha csak egy lábtörlő kutya lenne, én magam vágtam volna ketté. * Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nem egy ártatlan teremtmény. Hisz ragadozó lenne, annak született. De attól még nem volt egy veszedelmes állat. Meg akar küzdeni vele… hajrá, de tegye úgy, mikor jobb állapotba van a másik. Farkashoz mérten is vékony volt… ami pedig áradt belőle, még az én jég szívem is meglágyítja.* - Nincs jól… Te nem érzed? Ha megakarod ölni, tedd meg olyankor mikor jól van. És még Rám mondják azt, hogy kegyetlen vagyok és szívtelen. * Azt, hogy megölte a lányát a farkas számomra hihetetlen volt. Sőt… elképzelhetetlen. A farkasok nem járnak lakott területen belül. Legalábbis nagyon éhes kell lennie és akkor is csak a szemétig megy. Mikor újra morogni kezd kinyújtom a bal kezem felé, hisz ebben nem volt tőr.* - Csss… semmi baj… * Csitítgatom nagy lelkesen, hogy nincs veszély. Mikor közelebb érek, hozzá egyszerűen le akarok térdelni, de már látom a szemében, hogy Clay eldobja a tőrt. Elkapnom nem sikerült… de a kezem – pontosabban a tenyerem - végig hasította. Szerencsére az állat elugrott, ám az élénk fájdalom miatt bizony letérdeltem ahogy eredetileg is terveztem, csak most kevésbé lett óvatos. Visszafordulva pedig már hajítottam is a másik kezemmel a tőrt Clay combja felé.* - Idióta! * Kiabáltam közben és most rajtam volt a sor, hogy egy leheletnyi félelem éledjen bennem. A kezem vérzett, hiába is szorítottam ökölbe a kezem, Tőlem nem messze pedig egy farkas. Jó kombináció… egy tökéletes öngyilkosságra. Vágd meg magad, feküdj ki az erdőben és pillanatokon belül szétszednek. Vér szagára gyűlnek a legyek, vagyis a farkasok. Tekintetem visszaemeltem a farkas felé, s nem láthatott mást, csak gyengédséget hiába morgott olyan átkozottul.* - Csss…. * Emeltem fel a kezem, lassan, óvatosan felé nyújtva. Én már megtettem a magamét, ennél közelebb még én sem mennék hozzá. Rajta a sor, hogy közelebb jöjjön… nos, vagy azért, hogy kielégítse a vágyam, vagy azért, hogy vacsora legyen belőlem.* - Nyugalom… nem bántalak… az utolsó tőröm Claynek tartogatom, ha megint támadna… nyugalom kicsi…. * Beszéltem hozzá, Tőlem soha nem hallott lágysággal a hangomban.*
- Azért reménykedj benne, hogy sikerülni fog. Nem lenne szerencsés, ha fiatalon és szépen halnál meg - lehet, bár sok embertől hallottam már, hogy nem akar öregen és csúnyán elhalálozni. Sokan azt akarják, hogy ne az öreg ráncos bőrre, a redőkre, a dadogásra és a folyamatos mentális leépülésre emlékezzenek majd, hanem arra, aki egykoron, fiatal korában volt. Na de kérdem én... ki akar fiatalon meghalni azzal a tudattal, hogy előtte van még az egész élet? Szerintem nem sokan. - Még szép! Csodálkozol? - vonom kérdőre szinte vicsorogva, s ha most nem én lennék én, hanem egy egyszerű kívülálló, akkor elkönyvelném magamban, hogy ez a fickó, aki most próbálja kinyírni a farkast, ugyan csak négylábú, veszett állat. - Én magasról sz*rok arra, hogy jól van vagy nincs. Annó megölte a lányomat, én pedig megfogadtam, hogy addig üldözöm, míg ugyan úgy nem végzi. Egy egyszerű kislányt tépett szét, Elionore! Egy hároméves kislányt, aki még csak védekezni se tudott a harapások ellen! Nem te fogtad hosszú órákon keresztül a kezedben, s nem te dédelgetted teljesen átszellemülve, mintha minden rendben lenne, és nem lenne apró darabokra tépve... szerinted ezek után megkegyelmezek ennek a dögnek? - szinte már ordítok, s a farkas látszólag meg is rezzen, mintha értené amit mondok. Ez nem meglepő, hisz legbelül, valahol nagyon mélyen még ember úgy is, ha most farkas alakot öltött. Mikor meglendítem a tőrt, hogy az pontosan az állatban állapodjon meg, a lány belenyúl az éles fegyverbe, s az felszántja tenyerén a bőrt. Megdermedve figyelem a csepegő vért, a tenyéren a vágást, majd az állatot, ki immáron egy bő méterrel arrébb ácsorog, és tesz egy lépést hátra, mikor Elionore tőre a combomba mélyed. Nem tudtam elmozdulni... vagy csak nem akartam? Felnyögve pislogok egyet-kettőt, majd körülnézve a hófödte tájon, próbálom megérteni a lány tetteit. Miért csinálja azt, amit? Miért gondolja azt, hogy majd egy farkas fogja képen nyalni, mintha egy kidobott kutya lenne, aki hálát ad azért, amiért valaki magához veszi. Minél közelebb megy hozzá, nekem annál inkább ver hevesebben a szívem, s elfeledkezve a lábamban fityegő tőrről, felé veszem az irányt. Illetve venném, ha nem kényszerítenének a földre. Elfojtott morgást hallatva térdelek le, s támasztom meg magam négykézláb, így jobban szemügyre véve a tőrt, amit egy gyors mozdulattal kihúzok a lábamból. - Ne beszélj már úgy vele, mintha a pincsid lenne! - kiáltok rá a lányra, s mikor felnézek, az állat már alig egy méterre van tőle. Mégis mire készülnek? Ez egy farkas... ha beteges, sovány, még akkor is. - Elionore, zavard el! És tűnjünk innen! Majd kinyírom ha nem vagy itt - állok fel nehézkesen, s érzem ahogy a lábamon végigfolyó vér először forrón, majd egyre hűvösebben siklik a csizmámig. Úgy néz ki lassan kénytelen leszek valamiféle varázslatot bevetni az állattal szemben, ami viszont nem vennék túl jó néven. Rendíthetetlen katonaként haladok feléjük, s állapodok meg a nő mellett. A farkas megrezzen a közelségemre... vajon mit fog tenni?
A hozzászólást Clayton Emerson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 01, 2013 8:53 pm-kor.
- Nem szokásom reményeket kergetni. Olyanokra amikre én magam sem látok esélyt meg pláne nem. * Vonom meg könnyedén a vállaimat. Volt idő mikor álmodozó tipus voltam, volt olyan, hogy minden álmom megragadtam csak, hogy jobban lássam a világot, hogy legyen célom. De ezek már mind a porba hulltak és csak egy halvány emlék. Egy emlék, ami a kis ártatlan Evelyn Klyer volt. Ez a személy már nem létezik… Ezt a személyt a férfi következő szavai meghatották volna, sőt könnyekben tőrt volna ki megsiratva a kislányt. De Én… én nem. Már nem volt az a kép, ami eljutott volna a szívemig és meghatotta volna. Nem volt az a mondat, de még férfi sem, aki ezen a jégen átbírt volna kelni, vagy legalább csak megtörni.* - Nem tudok együtt érezni veled Clayton. Elhiszem, hogy fáj és elhiszem, hogy hiányzik és minden vágyad megbosszulni. De a bosszúval nem támasztod fel a lányod. Nem vagyok pap, hogy prédikáljak. Meg akarod ölni? Tedd, de ne olyankor mikor itt vagyok. Ez a dög képes volt érzelmeket kiváltani belőlem és az sem érdekel, ha Én leszek az esti menüje utána, de akkor sem fogod bántani, míg itt vagyok. Számomra ez… ah… * Adtam fel, hogy megmagyarázzam, hogy miért is történt. Persze eltudnám mondani, de… nem most. Majd talán ha megkérdezi, hogy mi volt ez az egész és már nem arra kell figyelnem, hogy mikor akar megint támadni. A kiabálásra viszont oldalra fordítottam a fejem és mosolyogva szóltam rá.* - Kuss legyen Clay. * Ó nem… hangomban némi jó kedv volt és ez nálam felért annyival, mintha csak azt mondtam volna, hogy; „ Légyszíves hallgass el egy kicsit.” Csak épp a magam módján fejeztem ki magam. Mikor Clay megindul felénk csak a véres kezem tartom felé, jelezve, hogy álljon meg és ne jöjjön közelebb. De mintha csak a falnak mutattam volna… hisz Clay már mellettem volt.* - Ha elijeszted mielőtt megkapom amit akarok, szét rúgom a segged. * Figyelmeztettem és kicsit előrébb csúsztam, hisz a farkas hátrált nekem meg a távolság pont nem az ami kellett. Így lassan ugyan de fegyvertelenül haladtam felé a hóban csúszva. A lábaimat már alig éreztem, de ez valahogy most nem tudott megakadályozni. Reményeim szerint már nem hátrál tovább és a csontos húst sem szereti, így megenni sem fog. Ha közel engedett magához, akkor csak a nyakánál lévő sűrű szőrzetbe beletúrnak az ujjaim óvatosan, mintha csak egy porcelánnal bánnék, amit jelenleg nem akarok összetörni. * - Jó kislány… vagy fiú… nem értek a farkasokhoz. Igaz Te nem tennél ilyen szörnyűséget, amit ez a fazon állít. Na igaz, hogy nem… * Hát Én a morgását egy nemnek vettem, aztán kitudja, hogy mit akart mondani vele. Szemeim szüntelen és csodálattal bámulták a kéken ragyogó szemeket. Hangom sem volt nyálas vagy tutujgatós. Szimplán csak keveredet bele valami gyengeség. Mikor szeme a kezemre villant, csak a hóba túrtam vele.* - Szívesen odanyújtanám… de nem akarok a vacsorád lenni. Szóval inkább kihagyom, de azért kedves tőled. * Mosolyodtam el, mintha csak érteném, hogy miért nézett a kezemre. De igazából csak egy megérzés volt. Clay szavaira meg a szemem forgattam.* - Komolyan ez az ipse ki van Tőled… Na mindegy, holnap majd munka után eljövök ide. Már ha visszatalálok… De most menj kicsi Farkas… futás. * Paskoltam meg a nyakát és magam mellé ejtve a kezem néztem, ahogy távolodik. S komolyan gondoltam… addig járok ki ide, amíg nem látom viszont.* - Most már boldog vagy? * Kérdeztem gúnyosan Claytól miközben felálltam és felé fordulva nyújtottam ki a kezem.* - Kérem… * S ha megkaptam a tőröm, akkor csak a hóban letisztítottam és vissza bújtattam a helyére.* - Most már mehetünk... vagy rendezni akarsz még egy vadászatot? * S vissza indultam a táskámhoz, hogy a vállamra kapjam. Segíteni? Ugyan... úgy sem hagyná. De azért...* - Ha segítség kell csak szólj...
Ráhagyva a témát, csak megvonom a vállam. Mekkora egy pesszimista nőszemély. El se tudom hinni, hogy ilyenek is léteznek a Földön. Hosszasan morgom neki azt, ami a szívemen is van. Mindig is őszinte ember voltam, s most is az legyek. - Igen bakker, fáj, s hiányzik és tisztában vagyok vele, hogy nem fogom bosszúval feltámasztani. De már ne is haragudj, nem vagyok rászorulva a hülyeségeidre! - immáron elfojtott dühvel beszélek. - Ó, és most mit csináljak? Valami kitüntetésre vársz? Talán próbálj meg emberként viselkedni és akkor lesznek érzelmeid, amit ráadásul nem egy gyilkos fog kiváltani belőled - fogcsikorgatva bámulok a tőlem nem messze álló lányt, ki hihetetlen, de jobban kihozott a sodromból, mint maga a fivérem. Az a nagy büdös helyzet, hogy ő nem érti. Ha most elmondanám neki, hogy ez a bolhás dög valójában ember, csak farkas alakjában, biztos képen röhögne, és még bolondnak is elkönyvelne.Ennek ellenére miatta kell futni hagynom a zsákmányomat, aki most itt áll előttem, s három éve megállás nélkül üldözöm. Annak ellenére, hogy egy tőr landolt a lábamba, igen fürge és aktív maradtam. Elvégre mi hasznát venném annak, ha most elkezdenék keseregni? Nem mellesleg... volt már ennél súlyosabb sebem is, nem ez a kis szúrás fog földre kényszeríteni. Amíg persze ki nem derül, hogy artériát vagy csontot ért a penge. Bár kétlem. - "Fiú" - forgatom meg a szemeimet, ahogy latolgatja, mi is lehet a fivérem... még szép, hogy pasi. De nem sokáig lesz az. Mellkason összekulcsolt karokkal, idegesen dobogok rajtuk ujjaimmal, miközben hallgatom Elionore becézgető szavait, ahogy az állathoz beszél. Eszemet eldobom. Nőkkel ne kezdjen az ember! Ahogy a farkas, a testvérem elkocog, megfeszülve figyelem a távolodó alakját, s káromkodok magamban megállás nélkül, hogy a lehető legjobb esélyt szalasztottam most el egy nő miatt. - Nem, nem vagyok boldog! Rohadtul nem vagyok boldog - forgatom a szemeimet, ahogy egy jókorát öklözök a fába, s minden finomkodás nélkül nyomom a lány kezébe a várt kését. - Isten óvjon tőle, a végén még te lennél az üldözött vad - forgatom meg a szemeimet, ahogy elvágtázok mellette, már amennyire ezt a lábam engedi. - Az lett volna segítség, ha hagyod tenni a dolgomat... most már tudom, hogy nőkkel, nem fogok az erdőben összefutni. Állítom, hogy az a profizmusotok, hogy csesszétek fel az ember agyát a lehető legjobb módon. Ja, és két sörrel jössz nekem, meg valami töménnyel! - fordulok vele szembe, ahogy hirtelen leblokkolok, majd rámutatva, villogó tekintettel bámulom őt.
*HAjm.. a jó isten sem volt jó kedvébe mikor a férfiakat teremtette. Ennél idegesítőbb lényt még nem hozott össze mint ők. De mos komolyan, azt hiszi, hogy a szavai meghatnak? Talán tényleg kirakati babának kéne mennem és üres fecsegésekre koncentrálnom.* - Az ég szerelmére… hűtsd már le magad. * Forgattam meg a szemeim a folytonos dühkitöréseire. Kezdett unalmas lenni és ami a legfőbb dühítő. Hát már senki nem képes visszafogni magát? Önkontrolnak hívják és ilyen helyzetekben igen hasznos dolog. Na de az újabb szavaira csak felsóhajtottam.* - Remek… nem is arra teremtettek, hogy boldoggá tegyek másokat. Szóval a célom révbe ért. * Mondtam lemondóan, és igyekeztem a kezem úgy tartani, hogy ne vérezzem magam össze. DE mikor a keze a fán csattan, pillanatok alatt hagyom abba amit csináltam és ugrok mellé, hogy magamhoz fordítsam.* - Állj már le! Mi a frászt érsz el ezzel? He? Legyen már egy kis eszed. * Villannak a tekinteteim dühösen. HA valakinek a fájdalom kell, szerezze meg ne magának okozza. Ennél szánalmasabb cselekedett nincs a földön motiválja bármi a másikat.* - Ha ez minden vágyad… bár engem nem kéne kergetni. Sosem futok… * Legalábbis fizikálisan… s most ez volt a lényeg nem pedig a múltam. Ez volt az egyetlen amitől mindig is megfutamodtam. Ezen kívül… még nem akadt senki, aki meg tudott volna annyira félemlíteni, hogy erre ösztökéljen. Mikor szavaira ismét felé fordulok látom, ahogy rám mutogat és nekem sem kell több máris elé sétálok csípőre tett kézzel.* - Na ide figyelj Nagyfiú… Nekem meg különös tehetségem van ahhoz, hogy bárkinek felcsesszem az agyát. De tegyél meg egy szívességet. Viselkedj emberként vagy add ki a dühöd, itt vagyok. Nem fogok elszaladni… de ne kergessük egymást. Valahogy kicsit sincs ínyemre ez a játék. Azért védtem meg mert ezt kellett tennem. Ne kérdezd miért… soha nem nyúlnék semmilyen szőrös döghöz a macskámon kívül, most még is kényszert éreztem rá és egyszerűen megbabonázott és addig járok ide, míg nem látom viszont. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért… ha lehiggadsz akkor letudom írni, hogy mi zajlott le bennem. De ha megakarod torolni hajrá… add ki magad, aztán menjünk sörözni. Kezdek fázni és ez kicsit sem tetszik… Szóval hogy döntesz? Megyünk vagy előtte még birkózni szeretnél? * Nézek rá határozottan és egy lépést sem hátrálok, hogy ha úgy dönt, hogy torolni szeretne kéznél legyek. De nekem aztán mindegy. *
*Csendesen sétáltam mellette és örültem, hogy bokám nem töröm ebben a hóban, de annyi baj legyen. Már tudom, hogy nem szabad magas sarkúban erdőbe mennem. No mintha ez nem lett volna eddig is egyértelmű. De ha a hülyeség fájna, már üvöltenék, szóval ezt talán hanyagolhatom is, hisz úgyis ebben jövök vissza. Mikor kijjebb értünk örömmel fogadtam, hogy végre van térerőm és hívtam is egy taxit nyomban. Mire visszaérünk az úthoz addigra meg is érkezik. De nem volt kedvem sem beszélni, sem semmi szóval az pech, de jelenleg felőlem rongyosra is beszélhette a másik a száját akkor sem reagáltam.* - Kösz… ha nagy leszek meghálálom. Viszlát… * Mosolyogtam a férfire és már be is huppantam a kocsiba. Na akkor irány haza…
Amióta megérkeztem a városba, az egyetlen, megfékezhetetlen, és legelső dolog, ami eszembe jutott, az a természetbe való kiszabadulás. Rég volt már, hogy ilyen üdének éreztem magam. Még a városban sem néztem körül, ki se pakoltam a hotelben, egyszerűen levágtam a tatyókat, és kijöttem. Ez volt minden vágyam. Miközben a fák alatt lépkedek, eszembe jutnak régi, nagyon régi képek Fairbanksről. Még amikor csak épülőben volt. A pláza, melyet a taxiból alaposan megfigyelhettem, eléggé, hogy is mondjam... illúzióromboló volt? Amióta eljöttem innen, sok minden megváltozott. Tény, régen volt, de, nem tudom, direkt-e, vagy csak véletlenségből, egyszerűen ezalatt a pár száz év alatt képtelen voltam vissza jönni ide. Apám leveleiben írt Fairbanks helyzeteiről, de mióta nem tudtam róla semmit, egyszerűen... mintha ez a város is megszűnt volna számomra. Bevallom, vannak ennél érdekesebb helyek is a világban, de a vérem... a vérem innen ered. Miközben a vastag hóban sétáltam, a nap fényes sugarai, visszaverődtek a mindent beborító fehérségről, s egy pillanatra elvakított. Felemeltem az arcomat, és hagytam, hogy a meleg napfény cirógasson. Semmi sem volt ennél megnyugtatóbb. A világot járt fiú, visszatér anyja karjaiba. Valahogy, most én is ezt éreztem. A körülöttem némaságba borult erdőt figyelve haladtam tovább. Néhány télre itt maradt madárka el-el röppent a fejem felett, s én mosolyogva hallgattam hangos csivitelésüket. Sétáltam, még magam sem tudtam hová, de... nem is igazán érdekelt.
*Talán sosem tanulok, megesik az ilyen. Ám bár, én csak azt mondanám, hogy szükségem néha némi magányra. Ez pedig ma sem volt máskép.. ma… pff… sosincs másképp, ha erre járok. Egy korombeli lány, nem mászkál csak úgy az erdőben. Pláne nem a 2 hónapos farkasával. Egy olyan kölyök farkassal, aki még valóban az. Szóval itt tébláboltam a gyér napsütésben, mely ugyan fénylett, de sok melegedett nem adott. Lábaim mégis egy citrom sárga nadrág takarta, egy vörös hosszított pulcsival a fenekemnél. A csuklómon ott pihent a mami ezüst lánca az ujjaimon meg mami egy-két ezüst gyűrűje. De az utóbbiak fájtak már, szóval azokat le is vettem. Bőven elég volt ennyi, ám a jobb kezem gyűrűs ujját és a mutató ujját vörös karika ölelte körbe, mintha csak megégett volna. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy ennyi idősen nem volt pajzsom. Így aki erre járt és ismerte az lazán kiszúrhatta a korom, a hova tartozásom és még a teremtőm is. Bár az utóbbit csak akkor, ha már találkozott Darrennel korábban. Hisz az energiáim olyanok, mint az övé, csak gyengébbek. De hát ki vetné ezt egy kölyök farkas szemére pláne a teremtőjével szemben? Senki, akinek van egy kis esze az felfogja, hogy ez a normális farkaséknál. Ahogy sétáltam hajamba olykor-olykor a meglebbenő fák szele a hajamba kapott, ám nem érdekelt, hogy a kiengedet szőke fürtjeimbe kapott. Az már annál inkább, hogy egy idegen – számomra legalábbis – farkas szagát hordozta magával. A kicsilány bennem felkapta a fejét és máris farok csóválva akart játszani menni. ~ Hát hogyne drágám… álmodj csak.~ De emberi felem is kíváncsi volt, így lépteim az érzékeimre hagyatkozva irányítottam az idegen felé. S nem sokára meg is láttam kirajzolódni a körvonalait, ahogy a fejét az ég felé tartja. Nem tűnt egy veszett dögnek, így legalábbis. Aztán kitudja, hogy milyen az ember farkasa vagy épp mi a célja. De nem a másik falka tagja. Nyugodt voltam és az érzékeim nem sikoltottak Darren után. * - Szia… * Köszöntem a férfinek, így pár lépés távolságból, hisz közelebb azért nem mertem menni, hiába bujkált az ajkaimon egy kedves mosoly. Érezhette a férfi, hogy nincs rossz szándékom és, hogy nyugodt a lelki világom. Míg ez így marad semmi baj nem lesz. Addig a farkasom is csendesen van. Pláne hogy nem is éhes. Bár tény, hogy még mindig farok csóválva löködi ki az energiáit a férfi farkasa felé. Nem durván, nem sértőn… csak játékosan. Hisz arra próbálja hívni.* - Bocs, mindig ezt csinálja. * Vontam meg a vállaim. Hisz még nem tudtam irányítani a farkasom. De már leszoktam arról, hogy elszégyelljem magam miatta. Megszoktam. Ő még ilyen. S addig, míg az edzéseim követi és segít, ilyenkor igazán megérdemel egy kis játszadozást. Legalábbis én hagyom neki és nem morgok… felesleges volna.* - Eltévedtél? * Hmm… Egy farkas aki eltévedt… vicces lenne, ha nem tudnám saját tapasztalatból, hogy lehetséges. Nem rég én is megtettem. Bár a férfi sokkal erősebb és idősebb is mint én. De aztán eszembe jutott még valami…* - Vagy vársz valakit? * Kérdeztem és tekintetem körbe kaptam, hogy tudatosan figyeljek a környezetemre. Magától nem megy ám, csak mikor késő. Márpedig egy őslakos kölyöknek nem életbiztosítás egyedül az erdőben tartózkodni ahol rá akadhat a másik falka. Már pedig köszönöm, de az edzéseimen is elég K.O vagyok, de nem kérek belőle még többet. Farkasékkal szemben mit sem ér az a lassan hét évnyi harctudásom, ha egyszerűen olyan kicsi a farkasom, hogy másik kettéroppantják kisujjal. Embereknél más volt, ott elég voltam. *
Meglepett a lány érkezése. Bár a szag, amit hozott, ismerős volt számomra. Őslakos? Az pedig még inkább meglepett, hogy ilyen fiatal. A köszönés rázott fel a gondolatokból, na meg a fiatal farkas játékos kedve. - Üdvözletem!- mondtam, s megfordultam a lány felé. Nem vártam a társaságot. De ettől függetlenül örültem neki. Egy helyi belém botlik, nem várt öröm. - Nem zavar. - mondtam elmosolyodva. Magam farkasa nyugodtan tűrte a játékos farkas hullámait. Hozzá lehet szokni az ilyesmihez. Eszembe juttatta azokat a kölyköket, akik ugyanígy viselkedtek velem a Falkában. De az már régen volt. - Nem tévedtem el. Csak kijöttem, kiszellőztetni a fejem. Régen jártam már erre... - tűnődve néztem körbe. Aztán ismét felé fordítottam tekintetem. Végigmértem a lányt. Csinos, a maga módján. És fiatal. Gyermek... Hogy lehet ilyenkor Farkasa? Furcsa volt számomra, bár a mai világban ez nem olyan elfogadhatatlan. Manapság bármi megtörténhet. Nem turkáltam a fejében, bár ahogy éreztem, nem volt rajta pajzs. De a tisztelet, mindenkinek kijár. Nem leszek faragatlan, ez nem az én stílusom. Mikor ismét kérdezett, elmosolyodtam. - Sajnos nem. Nincs kire várnom. A lány arcáról leolvastam, mire gondol. - Nem kell félned.- mondtam határozottan. A Fairbanks-i helyzetekről szóló hírek, még Európában utolértek. Az Őslakosok és Betolakodók közti viszályok. Nem örültem ennek, hisz ez megnehezíti a dolgom, mert nem tudhattam, hogy fognak fogadni a Falkák. Őslakos vére folyt az ereimben, de az Infamia pecsét mindent megváltoztatott. Nem tudhattam, hogy állnak hozzám. Önmagam leszek, ami mindig is voltam. Csak ez kell. Ez a gondolat mindig határozottságot öntött belém. Nyugodtan néztem a lányra, majd megkérdeztem. - És te? Te is csak kiszellőzteted a fejed? - kérdeztem. S ekkor, tekintetem valamiért a kezére tévedt. Kipirosodott bőr, az ékszerek helyén. - Látom igyekszel hozzászokni. Tanulsz igaz? - kérdeztem ismét a szemébe nézve. Közelebb sétáltam hozzá, de nyugodtan, s igyekeztem nem félelmet kelteni benne. Mikor megálltam előtte, barátilag kinyújtottam felé a kezem. - Tudom, nem illendő. - vállat vont - De már megszoktam. A nevem Raven.
*Kissé oldalra billentett fejjel néztem a férfi barna haját, ami furcsa, apró fonatokban lógott le a vállánál. Furcsa volt számomra, ám hogy most mulatságos is, avagy csak tetszett a látvány… ki tudja. Én ugyan nem rendszereztem magamban a dolgokat, minek tettem volna?* - Régen? Csak nem visszatérő utazó vagy? * Vált a mosolyom vigyorrá, s a zöld íriszeimben is vidám fények táncoltak. Ritkán volt rossz kedvem, ám bár, könnyen ellehetet érni s ez olyan dolog, amit még csak a farkasom számlájára sem tudtam írni. Azt hiszem, ezt nevezik emberi természetnek, amelyet nem öl ki a farkas lét. Hisz vannak dolgok, amik nem változnak.* - Ha sajnos, akkor Én szívesen bóklászom veled egy kicsit. * ~Ha nem leszek a vacsorád és nem Én is vagy a cukros bácsi~ De ez már csak gondolatban került mellé. Miért is mondtam volna ki? Semmi okom nem volt rá, mellesleg ha bántani akarna, tök mindegy mit mondok vagy el-e indulok haza. Úgy is utolérne. Nem voltam ostoba, csak tisztában voltam, hogy semmi esélyem nem volna, így meg kár feszengeni.* - Nem féltem… csak óvatos vagyok. Néha… * Nevettem fel és „ártatlan” csilingelő hangom betöltötte pár pillanatra az erdő csendjét. Bár a csend, sosem csend hisz az élet itt is megy. Amit a drága farkas hallásommal hallok is. DE ez a néha, valóban csak néha volt. Hisz, más nem jönne idáig, egyedül én meg folyamatosan megtettem. A kérdésen elgondolkoztam egy pillanatra.* - Mondhatni… bár inkább csak magányra volt szükségem és ez nem sűrűn adatik meg. Itt meg a kutya sem keresne Apáimon kívül. Senki nem tart olyan merésznek, hogy idáig lejöjjek. *Kacsintottam a férfire. Bizony, az alábecsülés csúnya dolog. De hát istenem, nekem csak jó, hisz nem tudnak zaklatni. Jól vagyok én itt, ha meg baj van, akkor Darren tudja, hogy hol keressen. Mindig szólok ha eljövök, vagy hagyok egy üzenetet. Attól függ, mennyire vagyok épp morcos vagy van kedvem engedélyt kérni. A kérdésére csak lebiggyesztettem a szám, és reflexszerűen takartam el a kezem, hogy ne látszódjon.* - Néha kicsit túlzásokba esve… * Erősítettem meg a szavait, de nem sütöttem le a tekintetem. Egyáltalán nem szégyelltem magam miatta. Durva és gyors egy kis farkasnak. De nem érek rá tökölni az idők végtelenségéig. S ennek érdekében néha kicsit többet teszek, mint azt egy korombeli farkasnak kéne. Tekintetem minden egyes lépését követte, mondhatni felmérve a mozdulatait. Emberként azért még csak-csak érek valamit ha esetleg támadna. De nem tudhattam mi a szándéka. A farkasom meg persze csak tovább játszott, ámbár felfigyelt Ő is, hogy közeledik a másik.. inkább annak a „farkasa”. A kézre csak összevontam a szemöldököm és visszatekintettem a másik szemeibe.* - Illendőnek illendő, csak épp nem ezzel szoktam indítani. De kezet fogok veled, ha megígéred, hogy nem kézcsókot adsz. * Vigyorogtam a másikra, és ha halvány jelét is adta annak, hogy ilyen nem fog történni, akkor bizony előre nyújtottam a jobbmancsom. Félreértés ne essék, semmi bajom nem volt a régi korok szokásaival. Csak mindig elpirultam tőle és zavarba jöttem, abból meg makogás van. Köszönöm, nem kérek belőle. A kezét finoman, ám kicsit sem nőiesen szorítottam meg és egy picit meg is ráztam. Hát na… Tarknak készülök, ellőtte meg Harcosnak készültem nem Hercegnőnek. Van ilyen.* - Örvendek Raven, Ashley a nevem. Mi járatban erre, ha szabad kérdeznem? *Nem számon kérés, csak gyermeteg kíváncsiság.*
A lány elfogadta a felajánlott mancsot. Mosolyogva ingattam a fejem. - Megígérem Ashley. - fogtam a kezét, s éreztem, belead mindent, hogy ne tűnjön gyengének. - Erős kézfogás. - mondtam elismerően - De ennyire régimódinak tűnök, hogy ezt mondod? - kérdeztem. Pedig a kézfogás az emberek közt is gyakori köszöntés. Hogy kérdésemnek nyomatékot adjak, végig néztem magamon. Hosszú, térdig érő sötét szürke szövet kabát, a fejemen a szokásos fekete sapka, ami alól kilógó tincseim verték a hátamat. Nyakamban az elhagyhatatlan medalion, kabát alatt fekete, ujjatlan póló, derekamon bőröv, s egy sötétkék farmer, oldalamon ezüst lánc. Lábam nyomát a hóban csak a Martens bakancs mély barázdái mutatták. - Nem úgy tűnik, mintha lovag lennék. - szóltam visszanézve Ashley-re. Amikor felajánlotta, hogy velem tart, meglepett. Az Infamia miatt. Bár lehet, nem tudja, mit is jelent. - Az óvatosság bölcsességre vall. Vagy jó tanítóra. - mondtam a lánynak. Tetszett a nevetésénél a szemében az a kis csillogás. Hangja betöltötte az erdőt, én pedig csak mosolyogva néztem le rá. - Hát, ha nem tartasz vén pedofilnak, akkor szívesen venném, ha velem tartanál. - mondtam, majd lassan megfordulva elindultam, s mikor láttam, hogy jön mellettem, így szóltam. - Kérdésedre a válasz: Utazó voltam. Hosszú idő után úgy döntöttem, hogy visszatérek Fairbanksbe. Mit ne mondjak, tényleg hosszú idő volt. Ki kell még tapasztalnom az itteni életet. A hó ropogott a talpunk alatt, az enyhe szél pedig friss, üde fenyő és száraz fa illatokat hozott magával. Jó volt így sétálni. Meg aztán, rég volt az is, hogy egy fajtám bélivel találkoztam. A banda és a turnézás elvette minden időm, meg aztán, nem is nagyon kerestem a többi farkast. Pedig, biztosan akadt egy-kettő fesztiválokon. Na mindegy, ez már a múlté. - Az ezüsttel azért próbálj ugyanilyen óvatossággal bánni. - eszembe jutott, mikor én is ilyen türelmetlenül próbáltam az ezüstöt magamra erőszakolni. Az egyik legbosszantóbb dolog a farkas létben. Elmosolyodtam a gondolatra. - Azért jöttem Fairbanksbe, mert keresek valakit. - nem mintha nem bíztam volna a lányban, de úgy gondoltam, azért némi titokzatosság még kijárhat nekem. Apám amúgy is régi "kiadású" farkas, biztos voltam benne, hogy nem ismeri. Viszont említette a saját beharapóját. Ez azért túlzás lenne kicsit, vagy gyors, hogy... - Ashley, talán kicsit korai kérdés, de mondd... Az Őslakos Falka vezérét ismered? Talán ő segíthet nekem. Tadaaam! Raven, te mindig megleped saját magad.
*Az ígéret után persze, miért is hárítottam volna? Semmi okom nem volt rá. Ám a megjegyzésére lesütöttem a tekintetem.* - Bocsánat, nem mozgok hölgyek társaságában, hogy tudjam, hogy miként is kell nő módjára kezet fogni. * Vontam meg a vállaimat. Nem erőlködtem én, nálam ez volt az ösztönös, a megszokott. S hülye sem vagyok, hogy az erőmet próbáljam fitogtatni, ami egy erősebb szélben kihunyna. Csak épp nem egy nőnek neveltek, hogy pihe-puha legyen a kézfogásom. Viszont a kérdésre már feltekintettem mosolyogva.* - Nem ezt mondtam… csak betudom határolni, hogy mennyi idős vagy és egyszer már kaptam. Többet pedig nem szeretnék. * Azt már ugyan el nem árulom, hogy miért. Még ha kérdezi sem, maximum csak hárítok, vagy figyelmen kívül hagyom a kérdést. Mert persze hazudni, nem hazudok.* - A látszat sokszor csal Raven. Azért mert nem nézel ki annak, még lehetsz… a harcosok sem tűnnek annak és legtöbbször kisfiús arcuk van. Ez pedig csak előnyhöz juttat az ellennel szemben. Tapasztalat. * Tettem még mellé. Hisz ki az a barom, aki belőlem kinézne bármit is? Az, aki már megtapasztalta vagy tudja, hogy milyen vagyok. De ez általános.* - Vagy mindkettőre… nem zárja ki egymást.* Emberként sem voltam ostoba, még ha olykor felelőtlen is. Ez nem változott. Azonban egy jó tanító mellett, ezt csak kamatoztatni lehet, ami már alapjaiban megvan. Már pedig Darren jó tanító és még jobb Apa.* - Ha bántani akartál volna, már megtetted volna anélkül, hogy beljebb avagy kijjebb csaltál volna innen. * Mutattam rá arra, amivel jó magam már percekkel ezelőtt is tisztában volt. Még azelőtt, hogy teljesen a közelébe értem volna. S bizony haladtam a férfi mellett, ámbár arra figyeltem, hogy a lépteink még véletlen se kifelé vezessenek az erdőből az országútra. Nem akartam kocsikat. Kezeim a zsebembe dugva hallattam mellette és figyeltem a szavait.* - Miért hagytad el egyáltalán? * Bár tény, előbb vagy utóbb mindenki elhagyja azt a helyet, ahova tartozik, hisz feltűnő, ha nem öregszik. De annyi más oka lehetett, hogy inkább kérdeztem. Abból még bajom nem származott. Legalábbis olyankor mikor ennyire nyugodt voltam. Az jó tanácsára akaratlanul is elhúztam a szám.* - Azt hiszem, ezaz a dolog, ami már rám tartozik és a Teremtőmre. * Villantottam fel rá az iriszeim. Addig, amíg Darren nem állít le, nekem aztán más ne akarja megmondani, de még csak figyelmeztetni se. Minden lépésem előtt szólok Darrennek, legfeljebb nem tartom be amit mond. De sosem szerettem, ha az edzés terveimbe bele kontárkodnak. A vérvonalam miatt igenis szükségem van arra, hogy kínozzam magam. Arra, hogy keres valakit nem reagáltam. Ha akarta volna, megmondja a nevét, hogy hátha tudom. De nem ismer, fordított esetben én sem köptem volna ki a nevet. Azonban a kérdésére megtorpantam és már egy tapodtat sem mentem tovább, csak tudatosan fogadtam be az érzelmi hullámait, hogy megtudjam a szándékát. (Ezeket a hullámokat fűzd bele a reagba pls.)* - Magam is odatartozom és igen, ismerem. Miért? * Ámbár nem mondhatnám, hogy Milivel hű de puszi pajtások vagyunk még csak két szót sem váltottunk. De akkor is. Azonban ott volt Darren, aki az ikkuma volt. Szóval nem értettem, hogy ez most mégis miért fontos. Azt meg már pláne nem tettem mellé, hogy az Antenna helyettese az apám. Csak fürkésztem a férfit zöld tekintetemmel és elemeztem azt, ami belőle árad felé. *
Egy kis csendet hagytam Ashley kérdése után. Hallgattam a csendet, s hagytam, hogy a szél enyhe fuvallattal belecsimpaszkodjon a kabátom végébe. - Világot akartam látni. - mondtam egyszerűen. Mikor az ezüstről beszéltünk, váratlan fény villant a szemeiben, s rám emelte iriszeit. Mély, barna szemeim állták pillantását. Nem éppen szép emlékei lehetnek erről, ha így válaszol. - Nyugi, nem kényszer. Csak egy tanács. Nem kell megfogadni. Öreg vagyok, és megfeledkezek a hevességről, némely farkasban. - mosolyogtam rá, de szemeimet végig az ő tekintetén tartottam. Nem akartam olvasni benne, semmi ilyen szándékot nem mutattam, csak néztem őt. Nem akartam goromba lenni vele, ez az ő dolga. Igaza volt. Lassan tovább sétáltunk, elkerülve az utakat, végig az erdőben maradva. Én se szívesen mentem volna az útra. Nyugodtan haladtunk, s mikor kérdésemnél megállt, én pár lépést tettem még, majd hátra pillantva néztem rá. - Talán rosszat kérdeztem? - szóltam. Bár ja. Nem bízik bennem, és ez természetes. Itt egy ürge az erdőben, barátkozik, majd a következő pillanatban a Falkáról kérdez. Ráadásul a vezetőről. Érzelmeim nyugodtságot vittek felé, s nem akartam semmi gyanúsat kelteni benne. Nem is lett volna, mivel gyanút keltenem, hisz semmi rosszat nem tettem. De meggyőzni sem fogom, ha nem segít, nem segít. Teljesen mindegy, mit tesz, vagy gondol, ha nem akar segíteni, elmegy, itt hagy. Én nem fogom végigkergetni az erdőn, hisz semmi rosszat nem tett. Farkasom nyugodtan figyelte az övét, s várakozva figyeltük mi a következő döntés. Kezemet a kabát zsebembe dugtam. - Talán ők tudnának segíteni megtalálni azt, akit keresek. - folytattam - Talán ismerik. De nem fontos válaszolnod, ha úgy érzed. - mondtam, majd tovább folytattam sétámat. Normál tempóban mentem, ha úgy dönt, utol tud érni. Ha nem, úgyis érezni fogom, hogy itt hagyott.
- Nem feltétlen a hevességről van szó… de nem ismersz. Így tanácsod bár okos és talán megfogadható volna, ámbár ismerem magam és, hogy mennyit birok elviselni. Így felesleges és buta. * Nem, nem őt butáztam le. De minden farkasnak más a tűrés pontja határa. Nem lehet általánosítani, hisz egyén válogatja. De én ugyan nem akartam kioktatni a másikat, az nem az én reszortom. És mi jogon tenném? Csak a véleményem mondtam el, ha esetleg félreérti, az már nem az én bajom. De ahogy felhozta a falkát, naná, hogy bizalmatlanabb lettem. Egy idegen s nem tudhatom, hogy mi a szándéka a kérdéssel. Azt hiszem ezért sem hibáztatna senki. Ha meg igen, az nem érti, hogy mit is takar egy falka. A kérdésre megingattam a fejem.* - Nem, rosszat épp nem. Azonban érthető, hogy nem dobom eléd a nevet. Tudnom kell, hogy miért kérdezted. Nem mindegy, hogy esetleg csatlakoznál hozzánk avagy épp az életére akarsz törni. Hazudni felesleges volna, megérzem. * S ez egy burkolt kérdés volt ugyan, de addig én bizony egy kukkot sem mondok, míg nem tudom mi a célja a másiknak.* - Talán. Talán Én is ismerem. Túl sok a talán Raven. Segítek, de nem fogom az Antennát eléd dobni, ahogy a falkám sem kiszolgáltatni. Különben is, ahhoz, hogy eljuss az Antennához, először az Ikkumával kell beszélned, aki történetesen az Apám. Szóval nem tartana semennyiből szólnom neki és szívesen meg is teszem. De, mint mondtam, azért mert bájosan mosolyogsz és nem tépted még le a fejem nem fogom egyből ugrasztani. Egy esetleges csapdába bele csalva… messziről jött ember azt mond amit akar, pláne, ha nem válaszol egyenesen. * Mosolyodtam el halványan. Éreztem, hogy nincs rossz szándéka, de idős. Megtévesztés is lehet. Nem lett rossz kedvem, ugyan olyan vidáman táncoltak a hullámaim. Azonban már egy 16 éves tök vagyok. De mégis komolyak voltak a szavaim.*
Csendben hallgattam szavait. Megértettem, hogyne értettem volna meg. Egy Falka mindent megér, s nem könnyű a bizalmat fektetni bárkibe. Hiszen, ez miatt vesztettem el, én is a magamét. Ránéztem, de továbbra is nyugodt voltam. Nem akartam, hogy bármi szomorúságot felfedezzen bennem. Most ő jár előnyben, s ez így van rendjén. - Nem kértem, hogy bízz bennem, sőt, ne is bízz bennem. - mondtam s tekintetem az arcát fürkészte - A Falkád megköveteli ezt. Nem várom el, hogy kiszolgáltasd nekem őket. Igazad van, bármit mondhatok, tehetek. De szükségem van egy Falka bélire. Egy olyanra, aki már hosszú ideje itt van Fairbanksben, s megtudná mondani, mi történt az apámmal. Nem hazudok, a hazugságot elítélem. Ha bizonyíték kell, vess próba alá. Ezt is megköveteli a Falka törvénye. Csendben álltam, szavaim határozottan csengtek közte és köztem. Farkasa vidám hullámai továbbra sem lankadtak, s az én nyugodtság hullámaim sem apadtak felé. De ezt mondhatjuk farkas "etikettnek" is. Nem tudhatta, mi van bennem. De az erőviszonyokkal mindketten tisztában voltunk. Egy fiatal farkas kölyök, aki egy volt alfát próbára tesz. Ismertem olyan farkast, aki menten széttépte volna itt helyben a lányt, az előbbi kijelentéséért. De én nem voltam ilyen. Tisztelet, erő, és kitartás. Egy farkas, bármilyen mélyről is indul, ha akarja eléri a célt. S a büszkeség csak hátráltat. Nem erény, ha nincs mire büszkének lenni.
*Zöldes tekintetem továbbra is a másik arcát fürkészte és első szavaira elmosolyodtam. Nem voltam én olyan pukkancs. De jelenleg az apámról van szó, ami nem tűr meg figyelmetlenséget, naivitást vagy bármilyen olyan érzelmet, ami befolyásolja a realitásom. Ámbár hátrány, hisz Ravennel szemben viszont pont a szeretetem volt az, ami óvatosabbá tett.* - Az alapvető bizalom mindenkinek kijár… * Nem voltam Én paranoiás. De nem rég vesztettem el a szüleim. Nem volt kedvem még egy áldozatot az életemben. Utálom a temetéseket és tudom, hogy Darrenért a lelkem szakadna, amibe még a farkasom is beleroppanna. A szavaira azonban megingattam a fejem.* - Nem a falka törvényekkel van a baj, hanem velem. Más már segített volna… azthiszem. De Én féltem az apám, annak ellenére, hogy tud magára vigyázni. A próba meg attól függ, hogy mit szeretnél. Ha csak információ kell, megemlítelek apunak aztán meg keres, ha akar. Ha csatlakoznál, elvezetlek hozzá, innen úgy is oda megyek. Velem tarthatsz… már ha valóban túljutsz a próbáimon. * Csillantak meg a szemeim vidáman. Ó nem, nem a falka szabályzata tette. Hanem én. Én magam voltam az, akinek szüksége volt erre. Egyrészt, a falkának higgadt, beszámítható tagokra van szüksége én meg tökéletesen értek a tagok kiborításához. Szóval ha mellettem megmarad a nyugalma, akkor nagy gond nem lehet vele és még talán Darren meg is dicséri. Már ha elárulom neki. Kac-kac… kapnék a fejemre azt hiszem. No meg, tanulok is. Ma úgy is pihi nap van. Nem edzettem még. Egy kis mozgás meg nem árt.* - De kezdjük egy kis kérdez felelekkel… Rövid kérdés, egyenes válasz. Az apádtól függetlenül… mi a célod? * Ó nem véletlen tettem kizárást. Miért ne tettem volna? Hisz az olyan egyszerű lett volna, ez a válasz és ezt már hallottam. Azonban ez nem érdekelt. Olyan dolog, ami számomra érdektelen, bár ez nem zárja ki azt, hogy nem segítek. Szándékomban állt, ha más nem elkérem a telefon számát és azt közvetítem Darrennek és kezd vele, amit akar. Az, hogy a farkasom játékos volt... egy dolog. Ne felejtsük az emberi mivoltom. Ha "harcolok", a farkasom akkor is játékos marad, míg az emberi már közel sem és amíg nem váltok alakot, addig ezzel semmi baj nincs. Na aztán van szívás... de jó mélyen.*
Hirtelen nevethetnékem támadt. Nem azért, mert esetleg lenéztem volna a lányt, nem is azért, amilyen helyzetben voltam, egyszerűen csak tetszett ez az egész. Na, eljövök Fairbanksbe, s rögtön, az első utamba tévedő vérfarkas kérdése: mi a célod? Hogy mi a célom? Egy család, egy Falka, akiket újra vezethetnék, s talán kiköszörülhetném a múltbéli csorbát. Mentesen az Őslakosok, s Betolakodók viszályaitól, békés, nyugis élet. De nem éreztem még elég erősnek magam ehhez. Még nem... - Egy Falka. - mondtam kertelés nélkül. Bár nem voltam igazán biztos abban, hogy akarok-e másokhoz csatlakozni. Nem voltam túlzottan az a fajta, aki eltűrte mások utasítgató természeteit. Illetve egy embert ismertem el magam felett, az pedig az apám volt. De senki, és semmi több. Ez nem büszkeség, ez szabadság vágy csupán. Vezető voltam, de nem tudtam, hogy álljak más falkákhoz ilyen értelemben. Hiszen számukra én csak egy szégyen folt vagyok. Talán a Sors ezért hozott össze ezzel a kis fiatal kölyökkel. Vezeklés, mondhatnánk ezt is. Tanulnom kell, de nem leszek szolga, ezt ne is várja el tőlem, még Ashley se. - Nos, várom a próbatételeket Ashley. - mondtam vidáman.
*Kezdeti lelkesedésem hamar csillapodott. Nem szeretem, mikor ignorálják a mondanivalóm, mikor a másik fél rá jön, hogy rajtam keresztül elérheti a célját. Felnőttek… azután nem is érdekli semmi őket és feleslegesen jártatom a számat. De mindegy is, csak egy halvány szájhúzással „jutalmaztam”, hogy ez nem kerülte el a figyelmem. De nem szóltam, felesleges lett volna. S ha valamit nem szeretek az a felesleges beszéd. Nem vagyok papagáj. Rövid válaszára kissé összevontam a szemöldököm, de lehet, hogy csak paranoia már megint. Megint? Nem is volt ilyenem korábban. Mégis mintha némi bizonytalanság áradt volna belőle. Nem a szavaiból, hanem belőle. Az viszont mázli, hogy nem tudok gondolatot olvasni. Hisz ha tudnám, hogy büntetésnek él meg, már vagy itt hagyom, vagy neki megyek. De az utolsó felszólítására csak oldalra biccentettem a fejem.* - Mért kell mindent ilyen komolyan, nyersen megfogalmazni? Elveszed az apró örömöm. * Húztam el a számat. Amilyen szimpatikus volt az elején a másik, annyira kezdett ezen a vonalon visszaesni.* - Egy falkának stabil, higgadt emberekre és farkasokra van szüksége. – nem véletlen szedtem ketté. – Mi az, amiért úgy véled, hogy akár mi, akár a másik falka szívesen látna? Mihez értesz? Voltál-e valaha falka tag és ha igen, milyen rangon? Miért távoztál köreikből? Tehát lényegében… mi az, amit nyújtani tudnál… * Foglaltam össze aztán röviden. Sok-sok kérdést fel lehetett volna tenni, de én reménykedtem benne, hogy egyetlen válasz közte lesz. Ám a reménykedésem érezhette, azonban arról gőze sem lehetett, hogy miben is pontosan. De ez legyen az én titkom, ahogy az is, hogy miért.* - Mért kell mindent csavarhúzóval kiszedni belőled? * Vontam össze a szemöldököm, ám bár a kérdésem adott volt. Nincs is mit ezen cifrázni. Azért mert a lábaim a hót rugdosták magam előtt, még figyeltem a másikra. Csak a letaposott pelyheket igyekeztem felszabadítani.*
- Sajnálom, ilyen a természetem Ashley. Az egyszerűség híve vagyok. - mondtam kedvesen, s ezzel legelső és legutolsó kérdésére is választ adtam. Ha ismert volna igazán, nem kérdezett volna butaságot. De hát kölyök, s ezek szerint vezető az apja. Ez ezzel jár. De azért valljuk be, élvezi is a kis ördögfióka. Kuncogtam magamban ezen. Talán itt az ideje, hogy egy kis leckével bővüljön. Mikor lebombázott a kérdéseivel, a mosoly kissé lehervadt, de nem tűnt el. Hát, lássuk, a válaszokat. - Nos ha valóban kíváncsi vagy a válaszokra, megadom neked. Szemeibe néztem, s tekintetemmel lelkének legmélyére igyekeztem lebújni. Nem volt nehéz, hisz pajzsa nem volt. Vérvonalam képességével érintettem meg, s mindent megmutattam neki, ami válasz lehetett a kérdéseire. De az ő elméjét nem bántottam. Nem túrtam bele, ezt már megtanultam, hogy lehet kiküszöbölni, hogy egyáltalán ne érintsem az emlékeit.
*Mi az, amiért úgy véled, hogy akár mi, akár a másik falka szívesen látna? Mihez értesz? Voltál-e valaha falka tag és ha igen, milyen rangon? Miért távoztál köreikből? Tehát lényegében… mi az, amit nyújtani tudnál…* Ashley szemei előtt egy apró üzlet bontakozott ki Norvégia fővárosa Oslo központjában. Egy asztalos üzlet. Ahogy a kép közeledett, beláthatott az üzletbe, s bent egy idős, görnyedt, de igen izmos öregembert láthatott. Egy fiatalember épp az utolsó simításokat végezte egy kisebb tükörasztalon. Mikor végzett, kiegyenesedett, s a lány láthatta, hogy Raven az, csak rövid hajjal, és teljesen sima arccal. De a medál már ott lógott a nyakán. Az öregember, valószínűleg a mestere, elégedetten szemlélte a díszes asztalkát. Raven homlokán izzadság cseppek csorogtak végig, s mosolyogva tette ki az üzlet ablakába az asztalkát. Ashley előtt, mintha vízcsepp esett volna a sima víz felszínre, összemosódtak a képek, majd hirtelen egy lövészárokba találta magát. Mellette katonák hevertek, s golyók repültek el mellette. Mikor felpillantott, egy hatalmas fekete test vetődött át az árok felett. A kép tovább folytatódott, s a lány láthatta, egy hatalmas vérfarkas szalad a tankok felé. Vér, és füst szaga terjengett, s a képet egy hatalmas robbanás zárta le. Mikor ismét kitisztult a kép, egy füstös bárpultnál találta magát. Sört, és whiskeyt ittak, írek és angolok egyaránt, legalábbis a nyelvjárásukból erre következtetett. A színpadról hirtelen dob hangja szállt fel, s a lány láthatta, hogy a bodhrán megszólaltatója Raven volt. Félmeztelenül, kelta motívumot festve a mellkasára, szinte megbűvölten szólaltatta meg hangszerét. ( https://www.youtube.com/watch?v=G8pzlK3ZCYI; https://www.youtube.com/watch?v=SHFPSQBM0xE; https://www.youtube.com/watch?v=0QdbeM2JWYE ) Haja összefonva verte a hátát, s egy holló tolla ott ékeskedett a fonatban. Énekelt a többiekkel. A férfiak koccintva, ünnepelve élvezték a muzsikát. Táncra kérték az asszonyokat, akik felszolgálták az italt. Raven ekkor hirtelen leugrott a színpadról, s bodhran muzsikáját a táncosok között fojtatta. mikor a tetőfokára ért a hangulat, az utolsó hangnál magasba emelte hangszerét, s nagyot kurjantott a levegőbe, a tömeg pedig tapsolt, s vele kurjantott. Ashley egy gyár udvarán találta magát. Az élet és a munka nyüzsögve zajlott, épp szállítást végeztek. Az egyik kapu fölött egy kovácsoltvas felirat ékeskedett: Aten Hangszergyár Ahogy a lány körbepillantott, egy csoport férfi lépett ki az egyik gyárépületből. Élükön Raven sétált, arca már olyan volt, mint most, csak a haja nem volt még berasztásítva. - Jeremy igazgató, meghozták az új hegedű szállítmányokat, uram. - szólt egy munkás, majd a hatalmas ládákra mutatott, amiket épp a teherautókról vettek le óvatosan. - Remek munka Frank. - szólt Raven - Holnapra szabadnapot kaptok, remélem nem felejtettétek el. - mosolygott a férfi. Frank bólintott vigyorogva, majd visszatért munkájához. Jeremy, azaz Raven mellett, egy szőke férfi egy listát tartogatott, s magyarázgatott a csoport többi tagjainak. Miután elsétáltak a munkások mellől, a szőke férfihez és a mögöttük haladó férfiakhoz fordult Raven. - Üzenjetek a Falka tagjainak, holnap ünnepelünk. Jöjjön el mindenki. - Igen, Alfa, már alig várom, hogy bulizzunk. - mondta neki a szőke férfi vigyorogva. Ashley körül ismét változott a kép. Egy hatalmas szobába érkezett, ahol idegen szagot árasztó, vérfarkasok vették körül. Mindenki elegánsan öltözött volt, de nem mintha észrevették volna a jelenlétét. A teremben csendes nyüzsgés volt, mindenki beszélgetett, nevetgélt. Mikor Raven belépett, egy fiatal, hosszú, vöröses hajú nő kíséretében, az egybegyűltek elcsendesedtek. Raven lágy csókot váltott a nővel, majd a vendégek felé fordult. - Örülök, hogy mindannyian eljöttetek. Büszke vagyok mindannyitokra, hogy a Falkát erősítitek. Itt, London városában azt hiszem, mindannyian megtaláltuk a köteléket, és a támaszt egymásban. Köszönettel tartozom nektek. Büszke vagyok rátok. Mindenki tapsolt, s köszöneteket kiabált a pár felé. Néhány kölyök felugrott a székekre, s felüvöltöttek. Raven nevetve ölelte meg a maga mellett álló nőt. A lány, ha figyelmesen körbe nézett, azonban láthatott valakit, aki nem örült mindennek. Egy rövid hajú, sportos testalkatú, alacsony nő szemei a párt figyelték, szeméből gyűlölet, és megvetés áradt. Ashleyt lángok ölelték át, ahogy ismét az udvaron eszmélt fel. Tűzoltóautók riasztva fel az éjszaka csendjét próbálták a gyárak tüzét eloltani kétségbeesetten. A hatalmas lángok mindent elnyeltek. Ashley mellett farkasok szaladtak el, s dühödten a tűzoltókra vetették magukat. Az egyik épületből meggyulladt, kitörni próbáló farkasokat látott. Azok, akiket a partyn látott. Holttestek, megégett hullák feküdtek szerteszét. Lövések dördültek fel, s egy csapat férfit látott, ahogy ezüst tölténnyel lőnek agyon egy menekülni próbáló farkast. A közelében egy nő, félig megégett arccal feküdt. Halkan suttogott: - Raven... hallasz Raven...? Ashley újabb helyszínre csöppent, s egy ezüst láncra vert farkassal találta szembe magát. A farkas felnézett rá, s a szemei mélybarnán néztek a szemébe. Hirtelen morogni kezdett, majd felüvöltve dühösen felé kapott. Ashley mögül az a nő lépett ki, akit már a partyn is láthatott. - Meghaltak Raven. Most már tudod. Itt az ideje, hogy... De nem tudta befejezni a mondatot. Az árnyékokból két test esett a lába elé. A gorillái akik vigyáztak Ravenre, holtan hevertek előtte. A nő szemébe rémület szökött, s mikor menekülőre fogta volna a dolgot, Raven a szakadt láncokat lerázva magáról, rá vetette magát. Sötétség vette körül Ashleyt, s egy busz ülésében ébredt fel. Mellette, a másik ablak mellett Raven ült. Haja rasztásítva, fején sapka, bal karján egy egész karos kelta tetoválás. Egy egyetemi tananyagú történelem könyvet olvasott. Előrébb még 3 férfi ült, de ketten aludtak, egy zenét hallgatott. A zenét hallgató egyik pillanatban kivette füléből a fülest, majd Raven felé fordult. - Hé, Holló, kössz a szervezést. - mondta hatalmas vigyorral a képén. - Nélküled, nem hiszem, hogy itt lennénk. Útban egy Los Angelesi koncertre. Kössz a turné szervezésed. Raven felpillantott a könyvből, majd mosolyogva biccentett neki, majd folytatta az olvasást. Egy dalt kezdett dúdolni. ( https://www.youtube.com/watch?v=cZWBDEhScNo )
Mikor Ashley tekintet kitisztult, azt a dalt dúdoltam, amit az emlékben is. A hóban, törökülésben ültem előtte. Nem mosolyogtam, nem néztem haragosan. Nyugodt voltam, mint az álló víz. Csendben, némán figyeltem. - Infamia vagyok. - mondtam csendesen. - Falkáját vesztett Alfa. Egy szégyenletes pecsét hordozója. Felálltam, majd némán, csendesen néztem rá. A szél felborzolta a havat körülöttünk. Némán néztem tündöklő szemeibe.
*A válaszára csak lemondóan sóhajtottam. Nem tartottam lényegesnek elmondani, hogy ez a korral jár. De hát, végül is ez egy előnye, még ha nekem nem is tetszik. Falka szinten ez egy jó pont, hisz a legegyszerűbb út a leggyorsabb. Ámbár… nem mindig a leghatékonyabb és a legcélravezetőbb. Ehhez észre van szükség. Ami nem derült ki, hogy van-e a másiknak. De azt hiszem a magam tizenhat évével ezt nem tisztem eldönteni, bár attól még lehet véleményem. Élvezni viszont… teljesen más dolgot élveztem volna és annak semmi köze a kérdésekhez, vagy testiséghez. Tarknak készülök és emberként is Harcosnak készültem… a harc, az edzések, ahogy az izmok egymásnak feszülnek… na azt élveztem. Ez csak egy minimális „kötelesség” ha úgy tetszik, és óvatosság, hisz…* - Érdekel. Elvégre nem vihetek bárkit haza. Apu nem díjazná, ha azt mondanám, hogy; „Az erdőben találtam, haza kísért. Megtarthatom?” *Bár tény és való, megnéztem volna Darren arcát, egy ilyen mondatom után. Pláne, hogy egy férfiről van szó, akinek még tetszik is a haja. Na ez pedig gondolatban egy vigyort csalt az arcomra, és smaragd szín íriszeim a másikra emeltem. De már nem bírtam onnan elfordítani, karomon és még a hátamon is felállt a szőr. A farkasom játékos energiái pedig már nem táncoltak a másiké körül. Szőrét felborzolva morgott bennem… Ő érezte, hogy valami nem stimm, ahogy Én is. De nem tudtam, hogy mi ez… csak elmerültem azokban a sötét szemekben, mintha csak egy mély kút lett volna, amibe most zuhantam… ez pedig, félelemmel töltött el…
Saját szavaim csengtek a fejemben, aztán pedig már az asztalos műhely. A lakk és fűrészpor jellegzetes illata kúszott az orromba, s még mielőtt felfogtam volna a képet, egy saját emlékem kúszót a tudatomba oly hírtelen, hogy még csak gátat sem tudtam szabni neki… Darren asztalos műhelyében az asztalon ültem s épp egy málnás gumicukrot rágcsáltam. Kíváncsi tekintetem Jamie-re futott, várva, hogy mi a baja, hisz nem értettem. Tekintetem követte, ahogy közelebb sétált és végül a combomon állapodott meg a tenyere. - És megszokta a testem, hogy például az olyanokra, mint a szájharapásod... Szal.. Azt vágod, hogy nem a gólya hozza nem...? Vagy ha mégsem... Akkor fel kellett készítenem az útra a gólyát... Afrikába... Nem! Áhh... Öööö... Szóval banyek, az ilyen "intim" közelségektől mindig azt hiszem, hogy szexelnem kell valakivel! A következő pillanatban azonban már kitágult szemekkel és ijedtem ugrottam le az asztalról és hátráltam a falig. Félelmem és értetlenségem szaga szinte betöltötte a helységet. Láttam a férfit és meg is állapítottam, hogy nem áll neki jól a rövid haj. Most sokkal jobb, vagy csak nekem mániám? Beljebb lépdelve követtem, ahogy az ablakba helyezi ki a fésülködő asztalt. Aminek a faragott mintája elnyerte a tetszésem. Közelebb lépdeltem, hogy a megmunkált fán végig szántsanak az ujjaim, de ekkor… már nem volt sehol. Minden hullámzott és már nem volt műhely, csak a vonalai, az asztal sem és csak zuhantam tovább. Engem erre emlékeztetett. Lelkem félelem ébredt, ahogy meghallottam a lövéseket és csak az árokban összekuporodva próbáltam meg láthatatlanná válni. Apró kezeim a fülemre tapasztottam, nem akartam hallani… a füst azonban, a vér csábító illatára megkondult a gyomrom. A halál szaga azonban az orromba bújt, mely a füsttel keveredve egy újabb emléket hívott elő. Egy emléket, melyet Darren osztott meg velem ébredésem napján. Az Ő emlékeit. - Bocsáss meg azért, amit most teszek! - suttogta, homlokát pedig az enyémhez érintette. Darren szemén át láttam a világot, ahogy nyargalt a baleset, a füst helyszíne felé. Sárga iriszei rajtam akadtak meg, amint ott fekszek csupa véresen, kitekeredett tagokkal. Apró szívem már csak erőtlenűl verte az utolsó ütemeit, de még küzdött. Ajkaimról egy halk hang szállt fel, mely egy nevet formált; „Steven”. Vastag füstoszlop, ami a felgyűrődött motorháztető alól gomolygott a sötét éjszakába... tömény vérszag... csak egyetlen túlélő, az első ülésekről a halál szaga facsarta az orrom... két élettelen felnőtt ember… A robbanás szakította meg az emlékem folyását mely szinte a dobhártyámat szaggatta. A kocsmában kíváncsian kaptam körbe a tekintetem és egy mosoly kúszott az ajkamra. Az alkohol illata annyira átható volt, hogy szinte a nyelvemen éreztem az ízét. Körbe-körbe járva kerülgettem az embereket és asztalokat. A nevetés és vidámság hangja mögött meghallottam a dobok hangját. Tekintetem arra kaptam, és bizonytalan léptekkel indultam meg a színpad felé. Látni akartam, ám termetem miatt nem láttam át a tömegen. Előre furakova láttam meg a férfit és tekintetem elkalandozott a mintákon, az arcán… amely olyan volt, mintha a kívülállók nem is léteznének. Szinte megbabonázva álltam ott, kissé eltátott szájjal, ahogy a férfi játékát követtem. Az utolsó szám azonban egy boldog vigyort csalt az arcomra, ahogy körbe tekintve mindenki vidáman táncra perdűlt. Én is éreztem… pedig, nem tudok táncolni. Életemben először éreztem identitást arra, hogy táncra perdüljek és nevetve, hátra vetett fejjel nevessel és énekeljem az ismeret számot. Ahogy a férfi leugrott, ösztönösen ugrottam hátra, ahogy a hangja a fülembe kúszott, szinte belül megbizsergetve. A boldogságuk, az önfeledt hangulat magával ragadott és a lépteiket utánozva keltem egymagam táncra… A kép azonban eltűnt, de a lelkemben ott maradt, amely még mindig boldogan vert, ahogy megpillantottam a kifelé jövő férfiakat. Azonban a beszélgetésükre csak kitágultak a szemeim. Raven mint alfa… mint Antenna. Egy csomókérdés kelt életre a fejemben, de a kép újra megszakadt. A férfi gyűrűre csak pislogtam, pláne, hogy számomra ismeretlenek voltak. Ki is slisszoltam körükből, hisz kellemetlen volt. Nem sűrűn voltak egy csapat férfi közelében. Apáimon kívül kevés hím egyedet vagyok képes elviselni. A csókot meglátva lesütöttem a szemem és arcom pírba borult. Hát na… ártatlan voltam, ami a koromban nem meglepő. Így viszont az alacsony nő elkerülte a figyelmem… Éreztem a lángok mardosó tengerét, a bőröm éget, ajkaimról egy sikoly fakadt fel. (A fizikai valójában is felsikolt.) S kétségbeesetten igyekeztem kivergődni a lángok közül, de nem szabadultam. Csak egy nő hangja kúszott a fülembe, s tekintetem felé kaptam. De ekkor ez is megszakadt, még mielőtt megláttam volna. A szirénák és lövések hangja még visszhangozva vert a fejemben, a bizarr aláfestéssel, ami a dög szagával és fegyverek ropogásával keveredett. Féltem… szinte már rettegtem. Ám a következő kép sem volt jobb… nem csillapította a lelkem háborgását, ahogy Raven tekitetével találtam szemben magam. Tettem egy lépést, hogy eresszem az ezüst fogságából, de ahogy felém kapott megtorpanva hátráltam a legközelebbi falig. Ahogy a nőre vetette magát… nos már nem derül ki, hisz a kép ismét váltott. De bárcsak ott maradtam volna. A busz kerekei gördültek én pedig felugorva zokogtam fel. - ÁLLJON MEG! ÁLLJON MEG! *Kiabáltam szüntelen miközben a két sor ülés közé kuporodtam. (A könnyei és a kiáltás fizikai valójában is hallatszik, látszik.)Féltem. A balesett óta nem ültem járműben és nem is akartam. Kezeim a fülemre tapasztottam, hogy ne halljam, hogy múljon a rettegésem hisz hiába kiáltottam senki nem hallotta. A beszéd… a környezetem nem létezett, csak a mély sötétség, a szüleim képe, anyám boldog mosolya, apa mély, kacagó hangja. Elárasztották az elmém… Ám a dal… a dal még ezen a ködön, a sötétségen is átjutott. Lassan, fokozatosan megnyugtatva gyermeki lelkem… de még mielőtt beteljesedett volna a teljes nyugalom és megbékéltem volna a vaskoporsóval vége lett.
Raven szemeibe tekintettem. Zöld szemeimben ott volt a félelem, a düh, a harag… de mind ez mellett volt még valami, ahogy a dalt dúdolta… egy furcsa csillogás, melyet magam nem láttam. Az érzelmeim jelenleg még mindig kaotikusak voltak, akár csak a fejem. De ahogy abba hagyta a dal dúdolását kezdtem kitisztulni. A szavai eljutottak a tudatomig, de csak ott ültem, ahogy az előttem elterülő havat figyeltem. Nem bírtam szólni, nem tudtam mit mondjak… Röhej, mióta az eszem tudom, most vesztettem el először a beszélőkém. Mindig tudtam, hogy mit kell mondani. Mikor felállt, követtem a példáját… viszont azon nyomban közelebb léptem hozzá és behúztam neki egyet. Kölyök lévén, nem volt akkora erőm, mint egy korabelinek, azonban nem is emberi erővel kapta, hisz nem tudtam visszafogni a farkasom erejét. Azét, aki most furcsa mélabúba gubózódott bennem. Úgy, ahogy tanultam ököllel, az állkapcsát becélozva. De közel sem voltam olyan gyenge, mint azok akik emberként is burokban éltek és még most is.* - Ezt csak azért mert bele másztál a fejembe, de leginkább csak azért mert nem figyelmeztettél. Nem ellenkeztem volna a képek ellen, ha nem szeretsz beszélni. * Szólaltam meg rideg hangon, de a bánat, a keserűség még mindig ott volt, szinte kézzel tapintható volt, mint bennem, mint a farkasom energiáiban. De aztán hátra léptem, eszembe sem jutott bántani. Még ez az egy is fájt nekem… nem fizikailag – ha csak nem törte el a kezem miatta -, ettől edzettebb vagyok. Belül mart belém a tettem… most először, pedig nem ez az első, hogy valakit megütök. Pár pillanatig még csak néztem.* - Gyere velem… * S sarkon fordulva indultam meg a hegy irányába, miközben némán próbáltam boncolgatni a dolgokat magamban. Pár méter után azonban oldalra sandítottam.* - Énekeld…. * Kértem és valóban a kérés áradt a hangomból. Persze az utolsó dalra gondoltam. Ami… ami valami mélyet érintett meg bennem. Olyat, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Hogy azon a ponton is van valami. De nem tudtam mi az, nem tudtam azonosítani. De egy dolgot igen… hogy mit… az marad az én titkom.*
Miközben nem vettem le róla a szemeimet, s a képekkel megérintettem, bármennyire is próbáltam, Ashley emlékei hozzám is eljutottak. Miközben láttam, ahogy ül az asztalon, elmosolyodtam. Itt látszott rajta, hogy még kislány. Csendesen álltam a műhelyben, de úgy, hogy lássam mindannyiukat. A fiú szavaira értetlenül néztem, s a mozdulat, melyet a lány felé tett, önkéntelenül is csodálkozással töltött el. A következő pillanatban a lányból félelem, és értetlenség áradt, de nem mozdultam. Ez egy emlék csupán. Miközben a képek között irányítottam, újabb emlék villant fel előttem is. Egy férfi emlékei, nem is Ashley-é. A lány halála. Összeráncoltam a homlokom, mikor a férfi szemszögéből láthattam mindent. A baleset helyszíne, a lány története... Dühös lettem, ez volt az, amit nem akartam. Nem akartam, hogy elérjen hozzám az emléke. A tudata. Ekkor azonban mosolyt fedeztem fel az arcán. Mosolyt, miközben a táncról mutattam neki emlékeimet. Miközben tovább utaztattam, kicsit meg is sajnáltam. Tudom, mekkora tortúra, így emlékek között cikázni. Nem épp egy kellemes tapasztalat. Ahogy felsikoltott, egy pillanatra azt hittem, elájul. Az emlékek, pláne ennyi idő után, túl jól is képesek voltak hatni az elmére. Ráadásul a tűzről az emlék, Melissáé volt. Az utolsó emlék, amit még küldött nekem. A félelem hullámai egyre többször törtek ki belőle. Nem nyugtattam meg, az emlékek rabja. S a válaszokat meg kell adnom. Ez talán kegyetlennek tűnik. De nem az. Mikor a busz emlékét idéztem fel, kétségbeesve kiáltott fel. Már nem figyelt. De most már legalább értettem, miért. Halkan dúdoltam felé. Vezettem, hagytam, hogy a dallam visszahozza őt. Mikor felnézett rám, szeméből düh, harag, félelem keverékével egy furcsa fényt véltem megcsillanni. Nem mutattam ki az érzelem hullámaimat, elég, ha most a sajátjaival megbékél. Lassan abbahagytam a dal dúdolását. Kis csend, majd halkan megszólalva elmondtam, hogy Infamia vagyok. Ő ült, s meredt maga elé a hóban. Végül felálltam a hóból. Ekkor a lány is megmozdult, felállt, s visszakézből állon vágott. Nem lepett meg, ezzel a fajta megnyilvánulással nem először találkoztam emlék áradat után. Ráadásul farkas erővel csapott. Nem egy tapasztalt harcos ütése volt, de mit ne mondjak, azért megéreztem. Nem hárítottam. Minek? Le kell vezetni a feszültséget. Lassan rá néztem, de nem szóltam semmit, miközben dühösen beszélt hozzám. Szomorúnak éreztem magam. Nem fogok vitatkozni, a kérdésekre választ kapott. A félelem, amit kimutatott, én láttam. S a farkasok büszkék. De ezt titkolják. Keserűség és bánat hullámokkal csapkodott, de én csak néztem őt, s nyugodtság hullámaimba némi szomorúság illant. Az emlékek, bármennyire is nem mutatom, azért megráznak engem is. Még ha csak felidéződnek, s tudom róluk, hogy régi, messzi emlékek. Elmúltak. Már nem tudok mit tenni. Mikor sarkon fordulva mondta, hogy menjek utána, követtem. A hegy felé indultunk. Csendben mentem mellette, tudtam, hogy az emlékekkel gondolataiban el lesz egy darabig. Én pedig a tőle kapott emlékeken elmélkedtem. Pár méter után azonban, megszólalt. - Énekeld... - kérte csendesen. Kicsit meglepett, de elmosolyodtam. Halkan dudolászva kezdtem rá a dalra: - We will go home, we will go home... We will go home across the mountains... We will go home, we will go home... We will go home across the mountains
A kora hajnali vadászat ellenére sem éreztem úgy, hogy teljes mértékben sikerült vadállatias vágyaimat lecsillapítanom, továbbra is vad húsra fájt a fogam, ugyanis a bennem tomboló éhséget nem sikerült csillapítanom, hiszen az állat nem adta könnyedén magát, s a csapata sem, azonban végül a kiérdemelt jutalom engem illetett meg, azonban ahelyett, hogy lustán elfogyaszthattam volna, minek miután hosszas utat tettem meg, észbe kaptam, hiszen mégis csak ember vagyok, kötelességekkel, a munka pedig visszaszólított Fairbanks-be, ennek köszönhetően egész nap meglehetősen frusztrált voltam, hiszen éhségemet nem tudtam lenyugtatni, a juhot pedig ott kellett hagynom, hiszen nem tudtam volna biztonságos helyre rejteni, az állatok előbb vagy utóbb kiszagolták volna, így fölösleges időpazarlás lett volna, inkább szélsebesen vágtáztam haza, ugyan a futás visszafogta ezt az állapotot, azonban továbbra is nyugtalan maradtam, s ez az egész napos munkámra is fényt vetített, a szokottnál ingerültebb voltam, feszélyezettebb, így igencsak kevesen mertek elém állni, amit nem is csodálkozom. Voltaképpen egész álló nap az esti programomat terveztem, mely szerint egész estét hajászt terveztem, s annak ellenére, hogy ez az alvás rovására fog menni, nem akartam otthon maradni, s hosszú órákon át forgolódni kényelmes ágyamban, hogy pár óra erejéig nyugtalan álomba merülhessek, jobb esetben, felesleges energiáim felgyülemlettek, s napközben aligha volt időm levezetni, így úgy döntöttem, hogy feláldozom ezt az éjszakát, abban reménykedve, hogy talán következő éjjel fáradtan, szinte teljesen kimerülten fekszem le, s szunnyadok mély álomba. Bevallom, nem gyakori szokásom ez a fajta kijárás éjszakánként, azonban most szükségét éreztem, hiszen tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, szervezetem alvást igényelt, viszont aludni nem bírtam, talán ezzel találhatok egy megoldást, hiszen már többször is alkalmaztam ezt a fajta "eljárást", ilyen esetben, az estek többségében be is vállt. Így, amikor már úgy éreztem, hogy az idő elég későre jár, beszálltam az autómba, majd kényelmes tempóban a városon kívüli terület felé vettem az irányt, amint pedig megérkeztem kizártam, annak ellenére, hogy az idő már meglehetősen hideg volt kényelmesen indultam el, miután bezártam a kocsit. Minden egyes rezdülésre figyeltem, felmértem a terepet, hogy merre is vagyok, ugyan nem tévedtem el, azonban mindig jobban éreztem magam, ha pontosan fel tudom térképezni, hogy mi merre van, hosszas gyaloglás után megálltam, majd körbenéztem. Az erdő hátborzongatóan csöndes volt, s csak a távolból lehetett hallani apróbb állatok neszezését, akik ilyenkor éltek igazán, mivel nappal nem mertek előjönni rejtekükről, azonban tagadhatatlan, hogy a legtöbben éjszaka sincsenek teljes biztonságban, a hideg alaszkai szél szinte némán, de fagyosan süvített át a fák között, jobb időt nem is kívánhattam volna, hiszen a hidegnek köszönhetően még jobban fogom hajtani magam, hogy keressek valami elkóborolt jószágot a kidőlt fák között, reméltem, hogy találok egyet kettőt, különben hasztalan volna... Éppen elkezdtem volna levetkőzni – ugyanis még csak véletlenül sem akartam, hogy valaki esetleg rábukkanjon szétszaggatott ruháimra vagy, hogy éppen kárba menjenek –, amikor szokatlan zajokat hallottam a távolból, s mivel nyugtalanított – főként, hogy nem éppen mozgott, úgy akár egy vad – a hang irányába indultam, ha esetleg vadállat, akkor átváltozom, ha nem akkor csak hálát mondhatok a teremtőnek, hogy nem vettek észre, nem igazán vágytam arra, hogy valaki esetleg "meggyanúsítson" bárki is "valótlan" állításokkal, azonban ahogy egy fa mögött rejtőzve megfigyeltem a női alakot –, mert hogy tagadhatatlanul a gyengébbik nem egy bájos képviselője képviselte magát, itt az éjszaka közepén, alig pár méterre tőlem, akibe néhány napja botlottam bele. – Szép estét kisasszony – lépek elő csöndesen rejtekhelyemről lassan, ugyanis nem akarom, hogy esetlegesen ijedtében összeessen, végtére is késő este, nem igazán számít az ember "vendégekre". – Eltévedt? – Nézek rá kérdő tekintettel, hangom szinte számon kérő, azonban most az őszinte kíváncsiság csengett benne.
*Említettem már, hogy szeretem a természetet? Bizonyára. Egy hete érkeztem csupán a városba, de ez még nem ok arra, hogy ne nézzem meg a környező vadont. Persze tudom, hogy erre elég sok a farkas, és bizony akadnak medvék is... És tudom, hogy nem ajánlják, hogy az ember egyedül mászkáljon, de nem bírtam megállni. Így felvettem a túrabakancsomat, egy koszolhatóbb kabátot, és egy hátizsákot, hogy legyen nálam élelem. És nekiindultam. Jól is éreztem magam az elején...A hűvös, friss levegő ugyan csípte az arcomat, de nagyon jól esett a tüdőmnek. Szabadnak éreztem magam tőle, és annyira jól esett a séta, a mozgás. Otthon mindig elmentem futni, és az elmúlt hetekben az utazgatás miatt, erre nagyon nem volt időm. Persze lehetett volna annyi eszem, hogy nem akkor jövök erdőt nézni amikor éppen állandósul sötétség van...Nagyon hamar sikerült eltévednem...Megszoktam, hogy a fákon találok jelzéseket, hogy kialakított túraörvények segítik az embereket. De itt semmi sem volt, se igazi, tisztított ösvény, de pedig jelzés. Bár lehet ha lett volna sem látom a sötétség miatt. De akkor sem értettem... Ennyire nem akarják, hogy az emberek az erdőben csatangoljanak, hogy nem segítik őket ezzel sem? Először még higgadtan kerestem a kijáratot, miután rájöttem, hogy eltévedtem. Volt egy két órás nagyon kellemes sétám. Mindenféle pánik vagy aggodalom nélkül... aztán ugye leesett, hogy nem tudom merre van a haza. Igyekeztem normális ember módjára viselkedni. Habár kedvem lett volna hozzá, hogy engedjek a pániknak. De azzal csak azt érem el, hogy sikítozva rohangálok körbe-körbe... nem, kicsit sem fennkölt, de annál röhejesebb, de ami a legfontosabb, hogy nem vezet sehová. Próbáltam visszaemlékezni, hogy merről jöttem, de minden fa ugyan olyannak tűnt. Mind magas volt és a legtöbb fenyő. Aztán eszembe jutott, hogy megkereshetném a lábnyomaimat, elkezdtem visszafelé sétálni a saját nyomaimat követve. Azt hiszem, hogy a sors nem állt most mellettem, hiszen lassan, hatalmas pelyhekben kezdett a hó hullani. Én meg már fáztam is. Na ITT kezdtem pánikolni. Ismét besétáltam az erdőbe, ráadásul visszafelé, egy év alatt sem jutok ki, még akkor sem ha tudom merre a kijárat... Éreztem, hogy görcs képződik a mellkasomban, s kapkodtam a levegőt, de mintha még sem jutott volna el a tüdőmig. Megszaporáztam a lépteimet, már majdhogynem futottam. Ide-oda kapkodtam a fejemet, de nem láttam mást, csak ismeretlen-ismerős fákat, és el-el suhanó foltokat. És ekkor meghallottam... a vér is meghűlt az ereimben a farkasvonyítás éles, vérfagyasztó hangjára. Megdermedtem... Lehet, hogy nem jó ötlet futni. De talán itt állni sem, a farkasok a prédát akár több kilométeren keresztül követik, és a szaga alapján könnyedén megtalálják. Megroppant egy fa a hátam mögött, riadtan abba az irányba pördültem, morbid kíváncsiságtól vezérelve, de nem volt ott semmi. Mintha mindenhonnan neszek jöttek volna, közben lehet, hogy csak a vérem zubogását hallottam a fülemben. Szép estét kisasszony Riadtan ugrok hátra, egy halk sikkantást hallatva, az oldalamról érkező köszöntés miatt. Az idegeim pattanásig feszültek, és nem viselték már el, hogy egy ember, minden zaj nélkül egyszer csak ott teremjen. Olyan hangosan dübörgött a szívem, hogy szinte hallani véltem, ahogyan a bordáimnak csapódik, de érezni mindenképpen éreztem... -Oh, jó estét...- Hebegem, nem biztos, hogy egy férfivel akartam összefutni, egy sötét erdőben. Meglehetősen rossz tapasztalataim vannak a férfiakkal kapcsolatban, főleg ha egy ilyen sötét és elzárt, ember mentes környezetben futok össze egyel. Ő meg egy kifejezetten erőteljes, és határozott kisugárzású férfi... a múltkor amikor összefutottunk tapasztalhattam, habár csak egy pillanatra. Új félelem veszi át a helyét, s óvatosan hátrébb lépek, igyekezve, hogy ez ne tűnjön túl direktnek. Hátha nem veszi észre... a férfiak olyanok, mint az állatok... nem szabad mutatni, hogy félsz mert vérszemet kapnak. - Ami azt illeti... igen...-Motyogom kerülve a pillantását, s még egyet hátra lépek. Nem tudom mi a jobb, kettesben egy idegen férfival az erdő közepén, vagy egyedül eltévedve az erdő közepén. Egyik buta szokásomon kapom magam, amit mindig csinálok ha zavarba jövök, vagy esetleg ideges vagyok valami miatt, s ez nem már, mint a ruha babrálás és az ajak rágcsálás. Apró ideges mozdulatokkal morzsolgattam ujjaim között a kabátom anyagát, míg idegesen rágcsáltam az ajkamat. Eltévedtem igen... mert egyedül indultam az erdőbe... nagyon nagy butaság volt, be kell, hogy lássam.*
Kezdőlap
