A környező erdőségben néhány vadászház szolgálja a túrázók és az engedéllyel (remélhetőleg) rendelkező vadászok kényelmét. Akadnak olyan épületek is, amelyeket már megrágott a helyi időjárás, így a bennük tartózkodás inkább életveszélyes, mint biztonságos.
//Figyelem: ez a topik nem EGY konkrét vadászház, hanem a területen - elszórtan - megtalálható összes vadászház gyűjtőhelye, eszerint a tér játék közben tetszés szerint alakítható.//
A Darrennel való korai találkozó ízével a számban már a kocsiban hívom fel a Jégvihart. Gyanítottam, hogy nem egy kávényi időre lesz szükségünk ehhez a beszélgetéshez, de amikor azt mondta, hogy tegyem magam szabaddá egy teljes napra vagy éjszakára, azért azt be kell vallanom, hogy némileg felment bennem a pumpa. Újabb hazugság, újabb szerencsétlen kifogások arról, hogy hol is vagyok, miért, hova kellett ennyi időre eltvázonom. Azt feleltem, hogy megoldom, de akkor találkozzunk estefelé: a szokott időben, a szokott helyen. Ha pedig megyünk is valamerre a későbbiekben, onnan már el tudunk indulni ketten is. De muszáj volt legalább néhány órát aludnom a délelőtt folyamán, hacsak nem akarok teljesen használhatatlan lenni a randin. Mielőtt még magamra zártam volna a háló ajtaját, megkerestem Emmát, hogy röviden beszámoljak neki a későbbi terveimről. Némi fekete humorral meglocsolva hozzátettem, hogy a végrendeletem az iroda legalsó fiókjában van, de ami még ennél is fontosabb: nem tudom, hogy mi fog történni, hogy mikor érek vissza, és ahogy mindig, most is szükségem van arra, hogy fedezzen - bár most már legalább Northlake-et is berángathatom a tutiba a kérdést illetően. Volt néhány óra, amit teljes sötétségben tudtam végigaludni, és amikor késő délután magamhoz tértem, néma hálát rebegtem valakinek odafent. Gyorsan lezuhanyoztam, és újfent elhagyva az öltöny szigorú védelmét, egyszerű, hétköznapi ruhában indultam útnak. Minden megtett mérfölddel egyre idegesebben, saját nyakam és vállam masszírozva. A nyolcadik mély lélegzetvétel után mintha némileg jobb lett volna, és az idegőrlő zsibbadás - talán a gyakorlat miatt - szinte teljesen megszűnt, amikor a Jégvihar színe elé érkeztem. Hazugság lett volna azt állítani, hogy egyáltalán nem fog visszatérni a későbbiekben, de az mindenképp pozitív, hogy a kezdés némileg optimistább fényt vetít ránk. - Mi történt? A megszokott és elvárható üdvözlési rituálék után szinte azonnal kibukik belőlem a kérdés. Sosem voltam híres a türelmemről, és ha ez a vérvonal már egyszer fizikai gyorsasággal is megáldott, hát biztosra veszem, hogy hatással van a mentális működési sebességemre is. Mindent, most, rögtön és azonnal. Persze tudom, hogy talán pont a Jégviharral szemben nem kellene ennyire követelőzőnek lennem, de vannak dolgok, amiket képtelenség megtagadni. Annak azért némileg örvendek, hogy a hangomba pont annyira vegyül némi fojtott aggodalom, mint türelmetlenség. Tudni akarom, hogy mi van vele, hogy mi az, ami még rá is ekkora hatást gyakorolt. Részben azért is, mert akár képes vagyok kimondani, akár nem: érdekel a sorsa és a hogyléte. De ha ezt még meg is próbálnám tagadni, amellett nem tudnék elmenni, hogy bármi is legyen, az rám, a falkámra is hatással van. Szar ügy, ha Tizenhárom alapító kikészül. Ezek után lehet, hogy ez az utolsó éjszakám ezen a földön, amit még létező és szilárd öntudattal fogok tudni végigcsinálni. Ha belé nem is, de a Bestiába tíz karommal kapaszkodom, láthatatlanul magamra öltve a vastag, fekete bundáját. Alóla lesem a világot magam körül, bármerre is indulunk éppen. - És kösz, amit mondtál. A telefonban. Nem ragozom túl, szerintem pontosan tudja, hogy mire gondolok. Amilyen ritka lehet tőle ez a fajta kifejezésmód, tőlem annyira idegen a "köszönet", szóval a magunk módján még egészen aranyosak is lehetünk, ahogy megpróbálunk itt érző lényekként funkcionálni egymás társaságában.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Az esti órákra kérte a találkozót, én pedig egyetlen morranás nélkül belementem, elvégre eleve én ajánlottam, hogy válasszon magának olyan időpontot, amikor hosszú órákra el tud jönni. Így aztán a nap nagy részét most nem az erdőben töltöttem, hanem a szobám magányában, azon gondolkodva, hogy mégis mennyi mindent osszak meg vele? Mert nem akartam a képébe tolni "csak" annyit, amennyit az Idegennek sikerült a miénkbe. És őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs arról, hogy jól teszem-e, ha megkísérlem az egész rohadás történetemet megosztani vele, vagy legalábbis annyit, amennyiről azt gondolom, hogy tudnia kell. Olyasmire készülök, amire eddig még soha, olyan események egész láncolatába próbálok bepillantást engedni, amibe előtte mást még egyetlen alkalommal sem. És ez engem is frusztrál, hát még őt mennyire fogja vajon?! Arról nem is beszélve, hogy kérni akarok tőle valamit, ami számomra nem csupán sokat jelent, hanem az egész kibaszott életemet, mindent, amit eddig elértem, amiért harcoltam, amihez foggal-körömmel ragaszkodom és amit a legkevésbé sem akarok még átadni másnak. Ez pedig érthetően feszültséget szül bennem. Fel kell, hogy készítsem valamire, amire még én sem állok készen és előre tudom, hogy ebből az egész szarságból nem lesz sem kiút, sem kiskapu, sem pedig elfogadhatónak tűnő döntés, mert mindegy mit választok, mert mindegy ő, hogyan dönt, a vége pontosan ugyanakkora szarkupac lesz. Lezuhanyoztam indulás előtt, farmert, pólót és egy bőrdzsekit vettem, na meg a csizmáimat. A cigim mindig nálam van és ez alkalommal még két üveg whisky is a társamul szegődik. Azaz pontosabban az utóbbi időben ezen alkohol igencsak hozzám nőtt, de a Castorral való találkozásokkor még nem volt meglepetésvendég. Gyalog hagytam el a házat és ahol már nem kellett attól tartanom, hogy megláthatnak, villámként cikáztam át a fák között, hogy a szokott helyen találkozzunk a megbeszélt időben. Mikor megérzem közeledtét, hideg nyugalmat erőszakolok magamra, épp elég faszságot készülök lenyomni a torkán, nem kell, hogy érezze, ez mennyire nyomaszt engem is. Nem teketóriázik, a lényegre tér. Több minden van, amit kifejezetten kedvelek benne és ez az egyik ilyen tulajdonsága, de mégis, ennek ellenére, ma nem kívántam gyorsan letudni a megbeszélni valóinkat vagy éppen pár mondatban elmesélni, hogy mi történt. A kezemben tartott üvegek közül az egyiket a kezébe nyomom. - Sétáljunk. - morranok. Nem holdfényes andalgásra invitálom, csak rohadtul nem akarok egy helyben maradni. A gyorsaság a képességem, ne várja tőlem senki, hogy mozdulatlan nyugalommal kelljen megtennem azt, amire készülök. A mozgás jó hatással van rám, legalább egy kicsit megnyugtat. A köszönetre bólintok egyet, nem hiszem, hogy tovább kellene ezt ragozni bármelyikünknek is. - Mindent el fogok mondani és mondhatjuk úgy, hogy mindenbe beavatlak, ami most körülötted, a városban történik. - felemelem az egyik karomat és egy széles mozdulattal mutatok magunk köré, nyomatékot adva ezzel a szavaimnak. - Viszont bármennyire is utálok hosszasan pofázni, képtelen vagyok röviden és velősen megtenni ezt. Sokáig fog tartani, nem lesz kellemes része és mire a végére érek - jó eséllyel hajnalra - addigra nemhogy megkapsz minden információt, ami alapján megértheted, ami itt zajlik, de az egész életed megváltozik. Döntés elé foglak állítani, és csak rajtad múlik, hogy elfogadod-e vagy sem, amit tiszteletben tartok majd, történjen bármi. Elöljáróban pedig két dolgot kérek tőled; az egyik, hogy most ürítsd ki az elméd, fogadd így, amit mondani fogok, a másik pedig, hogy kérdezz közben, már, ha lesznek kérdéseid. Örülnék neki, ha volnának. - kinyitom a kezemben maradt whyskit és, ha Castor is velem tart ebben a sajátjával, megemelem felé az üveget - poharat azt nem hoztam -, majd beleiszok. - Kezdhetjük? - ha ad valamit jelzés arra nézve, hogy belekezdhetek, akkor szusszanok egy mélyet és nekifutok az elkerülhetetlennek...
Korábban talán meglepetten kérdeztem volna vissza, hogy mégis hova a jó életbe sétáljunk, megfűszerezve valami olyasmivel, hogy ne rabolja az időmet, és hogy nem tudom, nyolcszáz felett ez miként működik, de holdfényes sétára általában hölgyeket szoktunk invitálni. Most azonban csak megadóan bólintok, gyors pillantással nyugtázom a két üveg alkoholt, és zsebre vágott kezekkel baktatok mellette, amerre vezet, tartva az általa diktált tempót. Egészen eddig mást se akartam, csak tudni és megérteni, hogy miért vannak itt, és hogy mikor mennek már el innen a francba. Erre most, amikor közli, hogy mindent meg fogok tudni, hányingerként mar belém az ellenkezni vágyás. Inkább nem akarom tudni, szeretnék hazamenni és beülni a jacuzziba, és úgy tenni, mintha még mindig én lennék a legnagyobb bika ebben a fagyos államban. Persze tudom, hogy nem tehetem meg, és éppen ezért elhatároztam, hogy bármit is mondjon, végig fogom hallgatni és meg fogom emészteni. Jobb vagyok annál, hogy bárki elijesszen holmi mondatfüzérekkel. Gondolom ezt most, ugyebár. Döntés elé. Nos, azt hiszem, hogy innentől már egyenesen vezet az utam a pánik felé, de egyelőre jól tartom magam. Amikor azonban a fejem kiürítéséről és a kérdezés áldott hatásairól beszél, már nem tudom befogni a számat. - Jó, akkor kezdem. Mégis hogy a francba ürítsem ki az elmém, amikor úgy beszélsz, mintha holnap vége lenne az egész világnak? Ettől kellene megnyugodnom? Add inkább azt ide. Mintha megváltást keresnék az egyik üveg italban, amit magánál tart, és ha van olyan kedves, hogy megosztja velem, hát nem leszek rest egyből felbontani, és egy nagy korttyal magamba szívni minden "nyugalmat", amit az alkohol produkálni képes. - Ne haragudj, gondolom, ez neked sem könnyű. Nem akarok hisztizni. Nem fogok hisztizni. Próbálom ezzel magamat is nyugtatni, hitegetni. Veszek néhány jótékony, tiszta levegőt. Az a jó, hogy mindig előttem jár viszonyítási alapként. És ha tényleg azt akarom, hogy büszke legyen rám, ha tényleg meg akarom mutatni, hogy talán én is érhetek annyit, mint ő, akkor úgy is kell tűrnöm, mint ahogyan ő teszi. Ez a célom, másba nem tudok kapszkodni: cél nélkül lebegni a mentális béke szigetén teljességgel hülyeség, és lehetetlen küldetés számomra. - Kezdd. Halkan szólalok meg néhány perc önszuggesszió után, és közben roppantul próbálom meggyőzni magam arról, hogy ennek az egésznek tényleg van valami értelme. Hogy nem csak nettó kibaszásból kell mindezen keresztül mennem, és el kell hinnem, hogyha jól csinálom, akkor megkapom a méltó jutalmam - úgy, ahogyan ez mindig is történt.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Az egész üveg whisky az övé, elvégre ezért hoztam kettőt. A testvéries osztozkodás nem annyira lenne jellemző ránk és hát azt hiszem egyébként is szükségünk lesz a fejenkénti minimum egy üvegnyi mennyiségre. Hallgatom a szavait és azt kívánom bár képes lennék sokkal jobban betölteni valami kicseszett "világítótorony" szerepet és megmutatni, hogy kéne ezt az egészet rohadtul jobban csinálni. Sajnos azonban nekem is megvannak a magam korlátai. - Úgy értem, ameddig nem érünk a dolgok végére, addig engedj el minden mást is, ami még aggaszt. Legyen elég az, ami miatt most itt vagyunk. Hónapokon át meditáltam veled, képes vagy rá. - nem meggyőzni akarom arról, hogy menni fog ez neki, hanem tényként közlöm, mert akként is kezelem. Nem unaloműzés gyanánt találkoztunk annyiszor és élveztük egymás társaságát az elmúlt időszakban. Ha nem is tudatosan - mert fogalmam sem volt arról, hogy az fog történni, ami -, de most elmondhatom, legalább részben igyekeztem felkészíteni erre a napra. - Nem haragszom és tényleg nem az. Ezt pedig nem azért mondom, hogy halálra sokkoljalak, hanem azért, hogy megértsd... olykor én is elbukom. - úgy mondom ki az utolsó szót, mintha valami nagyon gusztustalan dolgot említenék. Ez nem olyasmi, amit reklámoznék, amiről szívesen társalognék vagy amit egyáltalán bárkivel megosztanék. Most mégis megteszem, meg fogom tenni, mert úgy hiszem így kell lennie. Tudnia kell. - Rendben. - bólintok és mély levegőt véve szusszanok egyet, majd pedig belekezdek. Nyitásként azonban nem szavakkal mesélek, hanem emlékképekkel. A saját emlékeimmel, amelyek több évszázadosak már, mégis olyan élénken élnek bennem, mintha csak tegnap történtek volna.
Valamit tennünk kell, valamit tennem kell, mert ez így nem mehet tovább. Mégsem én vagyok, aki összehívja a többieket, távol a fekete farkastól, hogy annak háta mögött beszélhessünk. Mindannyian éreztük, hogy ez így nem mehet tovább, hangot azonban csupán a Legerősebb ad ennek. Legalábbis ő kezdi el. A lobogó tűz körül rézbőrű, büszke indiánok gyülekeznek. Az emlékben tizenkét arc dereng fel, férfiaké és nőké egyaránt. A Testvéreimé. A tizenharmadik én vagyok, ahogy hallgatom, hallgatjuk Sagilak szavait. Érzéseim mély egyetértésben kavarognak mindazzal, amit hallok. Ő volt az első, aki felemelte szavát ellene, aki kimondta, hogy végleges megoldást kell találnunk a problémánkra, amely nem csak minket érint már. Felállok magam is és teljes vállszélességgel, és hasonló hevességgel és lendülettel állok ki fivérem szavai és gondolatai mellett, mint ahogyan azokat ő az imént előadta. Teljes szívvel hiszek abban, hogy amire készülünk az jogos és mindenképpen be kell következnie. Így a lelkemben nincs kétség, űz a harag, tombol a tenni akarás, vért akarok ontani, lázadni, mert így hiszem érzem helyénvalónak. Olyan vihar tombol bennem, amely okot adott arra, hogy Jégviharként nevezzenek el. Pusztítani vágyom és megvan bennem hozzá az erő és képesség is. Alignaknak vesznie kell. Nem engedhetjük, hogy tovább művelje, amit eddig, elég volt a zsarnokságából és a hatalomtól való megrészegült ámokfutásából. Itt az idő, hogy a kezünkbe vegyük a sorsunkat, az éltünket és ne bízzuk többé magunkat - és az utódainkat - egy olyan őrült kezére, mint amilyen Atyám fivére. Egyetértés morajlik közöttünk. Más-más intenzitású érzések kavarognak és vesznek körbe minket, de az egyértelműen érezhető, mind ugyanazt akarjuk, megbuktatni a fekete farkast. A résztvevők közül egy valaki eltűnik csendesen, fel sem igazán tűnik nekünk, tovább folyik a terv szövögetése, míg végül meg nem születik a döntés, miként is kell megtörténnie. Árulást követünk el, tudjuk mindannyian. És valamiért mégis felmentve érzem magam ezen bűn alól, mert a mi árulásunk közel sem tűnik annyira rossznak, mint amilyen Alignaké a saját utódaival szemben.
Az emlék megszakad, de nem marad idő arra, hogy bármilyen módon értekezzünk róla, mert máris érkezik a következő.
Egy vízesés melletti sziklacsúcson van mind a tizenhárom büszke Testvér és még két személy. Atyám és az ő őrült testvére. Tizenhárom szív egyszerre dobban egyetértésben. A vérszomj tapinthatóvá válik és mielőtt bármi elkezdődhetne, szinte harapható lesz a feszültség és annak az előszele, hogy ami most bekövetkezik, az alapjaiban fogja megváltoztatni mindannyiunk életét. Menekvésre, irgalomra pedig nincs esély. Az események felgyorsulnak, tizenhárom farkas mozdul egyszerre ki-ki a maga által választott alakban és módon, tökéletes összhangban, ki-ki a saját képessége szerint. Az én szememben azonban az egész folyamat belefagy egyetlen pillanatba. Látom, ahogy mindannyiunk ereje egyszerre csap le, mégis állószoborként hat az egész kép, amely végtelen lassúságban változik. Ez az én képességem egyik velejárója, hogy a világot ekként látom, amikor a magam tempójában közlekedek. Alignak megkapja a halálos sebet, látom, ahogy tekintetében az őrület lángja lobban egy utolsót, mielőtt a mélybe vetnénk testét... Büszkeség árad szét bennem és megmagyarázhatatlan erő csordogál az ereimben pusztán attól, hogy bevégeztük a tettünket. Arrogáns és pökhendi elégedettség lesz úrrá rajtam. Látod Alignak, többek vagyok nálad, felülkerekedtünk rajtad! Föléd léptünk, mi akik részben belőled, részben a fivéredből teremtettünk. Nem vagy erősebb, nem vagy több, nem is létezel...
Tudom, hogy tisztában van a legendánkkal, a történetünkkel, de azt akartam, hogy az én szemszögemből lássa is mi történt akkor és ott, mert ez volt azaz esemény, amely minden rákövetkezendőt a nyakukba rántott ezután. Elzárom az emlékeimet és hagyok magunknak időt. Nekem is szükségem van rá, mert nem mindennap idézem fel a múltam ezen részét és nem is szívesen teszem, amikor mégis sor kerül rá, részben pedig azért, mert fogalmam sincs, hogy Castornak lesz-e hozzáfűznivalója bármihez is.
- Rendben. Bólogatok is mellé, mert az még talán menni fog. Csak a jelenben létezni, elengedni a múltat, a kérdéseket. Talán még kényelmes is lesz majd, hogy kötelezve vagyok arra, hogy semmi ilyesmivel ne Szólni többet azonban nem akarok. Nem merek. A Jégvihart és a bukást egy mondatban emlegetni máskor őrültségnek és nevetségesnek tűnt volna, de most, hogy ezt az ő saját vallomásaként kell értelmeznem, csak még több kérdésem lesz. Miben bukott el? Mit jelent ez? Hogy fog belőle felállni? Nekem mi közöm van ehhez? De megígérte nekem, hogy mindenre választ fogok kapni, úgyhogy nem marad más, mint az üvegbe való kapaszkodás, és a mély lélegzetek utáni "parancs", amiben jelzem, hogy felkészültem.
Ha voltak is saját gondolataim, egyetlen szempillantás alatt csúszik ki a kezemből minden, amit magaménak tudhattam. A kérdések és a kétségek már nem számítanak, hiszen én vagyok a Jégvihar, testvéreim társaságában élvezem az eljövendő harc pillanatait. Még sosem láttam ezeket a rézbőrűeket, mégis azt hiszem, hogy pontosan tudom, hogy kik beszélnek éppen, ki az, aki lopakodva távozik, ki fűzi össze karjait a mellkasa előtt. Valahol, az emlékek mögött csodálat születik, mintha egy kisgyermek nézne egy élethű mesét, úgy ragad magával a történet. De mindemellett valami egészen mást is látok, valami egészen mást is érzek. Én már átéltem ezt. A tudatom tekervényei közt fellobban a párhuzam. Chicagói pincék füstös pókerasztalai felett elsuttogott szövetkezések. Panaszok. Egyikünk sem tűrheti a zsarnok vezért, és mindketten tudjuk, hogy képesek vagyunk fölé emelkedni. Elégedettek vagyunk a halál gondolatával és azzal, hogy mi lehetünk valaki más végzete.
Ebben a sokkos felismerésben ocsúdok fel, de csupán egyetlen lélegzetvételnyi időre szakadok a felszínre, hogy újra alámerüljek.
A helyszín ismerős. Jártam már itt. Meséltek mindenféle babonát a helyről, ahol ez az egész őrület egyszer megszületett. Képtelen vagyok elhinni és felfogni, hogy még ha csak emlékeken keresztül is, de láthatom Alignak és Tupilek vonásait. Égek a vágytól, hogy egy mozdulattal elhessegessem ezt a dajkamesét elmém vásznáról, de a kíváncsiságom erősebb annál, minthogy önként lemondjak ezekről a pillanatokról. Érzem az izgalmat, a vadász, a gyilkos feszült várakozását. Beleissza magát minden izomszövetembe. Ezek az én érzéseim. Egyszer volt csak részem bennük, amikor a saját Zsarnokomat taszítottam le a trónjáról. Ez más, ez nem olyan, mint egy átlagos harc vagy küzdelem. A számban érzem a biztos halált. Nem az enyémet, nem a miénket. De érzem. A világ hirtelen mozdul, és mi szépen lassan belefagyunk. Mozduljunk együtt. A Jégvihar és én, én és a Tizenként testvér, ők együtt, a Tizenhármak. A győzelem csak néhány agyarnyira van tőlünk, és amikor az átkozott test élettelenül tűnik tova a semmiben, tudjuk, hogy bennünket senki sem állíthat meg. Nem lenne hozzá merszük, de még csak képességük sem. Nem marad hátra semmi, csak a bizonyosság és az elégedettség, és egy fényesebb, boldogabb jövő képe, amit magunknak formáltunk meg.
Hátratántorodom, amikor újra a jelenben találom magam. Nagyokat pislogva tapogatom meg a saját karomat, és megbizonyosodom róla, hogy az üveg még mindig a kezemben van. A szívem még mindig gyorsabban zakatol, mint az nyugalmi állapotban normális volna: a látott és megélt emlékképek ténye, a bennük felfedezett párhuzam letaglózott, és nem tudom, mennyi időt hagy nekem a Jégvihar, mielőtt folytatná, idővel vagyok csak képes megszólalni. - Én is éreztem. - fakadok ki végül kissé még mindig a csodálkozás arcvonásait magamon tartva - A...az elégedetlen falkatársak Chicagóban, a szövetkezés az Alfa ellen, az, hogy legyőztem a zsarnokot... Mi ez? Van ennek bármi értelme? Mert azt nem tudom, hogy a köztünk és a sorsunkban (talán még felbukkanó) hasonlóságokra akar rámutatni, vagy csupán az életét szeretné megosztani velem.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Mi - Tizenhárman - másként éltük meg ugyanezen emlékeket vagy más szemszögből emlékszünk rá, mindenki a saját maga szemein, érzésein, tapasztalatin át. Ez, amit most nem csupán megmutattam, de részben át is adtam ennek a hímnek, az enyémek. Az én érzéseim, az én gondolataim, az én szavaim, az én múltam részletei. Csupán ezt vagyok képes átadni neki, de nekem mindennél fontosabbak és olyanok, amelyekbe eddig még senkinek sem adtam bepillantást. Nekem is pontosan annyira új ez az egész helyzet, mint neki. Az akkor és ott jelenlévő farkasokon kívül most kreáltam még egyet, aki szemtanúja volt az eseményeknek, akkor is, ha évszázadokkal később, mint amikor valójában megtörtént. Hagyok elég időt neki. Nekem is kell. Előre tudtam, hogy hosszú időt fog igénybe venni a mai összejövetelünk és részben azzal is számoltam, hogy lesz olyan időszak, amikor nem kellenek szavak és emlékek, csupán csend és lélegzetvételek, amik alatt feldolgozzuk azt, amin keresztül megyünk. Amikor megszólal, csendesen hallgatom szavait, íriszeim pedig vonásai után kutakodnak. Lassan bólintok egyet, amikor elcsendesedik. - Van és hamarosan fel is tárom előtted, azonban, ha egyből a történet végére rohanok, nem lesz teljes a kép. - megígértem, hogy hajnalra minden értelmet fog nyerni és ezt most nem azért mondom neki, mert úgy hinném, hogy nem fogta fel elsőre. Tudom, hogy megértette, de szeretném, ha hinne benne, megteszek mindent annak érdekében, hogy minél egységesebb legyen majd a kép. - Mielőtt megismertelek, már tudtam rólad néhány dolgot, nem sokat. Azonban ahhoz éppen elegendőt, hogy ne csak azért érdekelj, mert a helyi falka a te kezedben van. Hasonlítasz rám és azt hiszem nem egy pont van az életünkben, amelyek összecsengenek, így nem csodálom, hogy te is átélted ezt, az árulást. - tudom, hogy mi lesz a következő esemény, amelyet meg akarok neki mutatni, de mielőtt áttérünk rá, van néhány gondolat, amit még meg akarok osztani vele, ami miatt úgy gondolom, helye van annak, hogy most megálljunk egy kicsit. - Mindegyikünknek megvannak a maga... szokásai, hogy mi alapján teremtettünk és teremtünk saját kölyköket. Nekem egy kitételem volt mindig, az utódom hasonlítson rám. Legyen meg benne ugyanaz vihar, ami bennem is. Büszkeség, arrogancia, erő, törtetés, bizonyítás, harcos jellem és még sorolhatnám. Az oka igen egyszerű, azt gondolom, hogy a képességem nem véletlenül alakult ki, kellett hozzá mindaz, ami bennem van, ami a részem. Ennek okán pedig, ha azt akarom, hogy a villámaim teljes mértékben birtokolják a saját képességüket, akkor meg kell lenniük a megfelelő feltételeknek bennük. - talán nem tűnik ez most fontosnak neki, azonban ennek is, mint minden másnak oka van, hogy miért osztom meg vele. Ha azt akarom, hogy örökösöm legyen, át kell adjam neki én miként működök, ez az örökség része és... nekem fontos. - Át akartalak harapni. Arrogáns önzésből, mert úgy gondoltam - és most is úgy gondolom -, hogy tökéletes fiam volnál. Hónapokig bennem volt a vágy és csak a megfelelő alkalmat vártam. Azonban mielőtt a frászt hoznám rád; letettem erről a tervemről, nem foglak erőszakkal megfosztani a mostani farkasodtól, hogy újat adjak neked, olyat, aki a vérem, belőlem, tőlem származik közvetlen. Kivéve... ha ezt akarod. - csendesen teszem hozzá az eddigiekhez az utolsó szavaimat. Nincs a hangomban semmi olyasmi, hogy ezt várom el tőle. Ez még koránt sem az a döntés, ami elé állítani fogom, csupán csak egy kósza lehetőség. - Kíváncsi vagy miért tettem le erről? - arról, hogy a saját vérem legyen. Nem tudom, hogy érdekli-e egyáltalán vagy csak áldja magában az eget, hogy nem tettem meg és nem is fogom. A beleegyezése és akarata nélkül nem.
Nincs kedvem humorral elvágni a beszélgetést, de akarva-akaratlanul eszembe jut, amit éjjel beszéltem Northlake-kel. Arról, hogy már egy ilyen rövid ismeretség után is meglátta bennünk az összhangot, pedig voltaképpen a Jégvihart néhány órája, engem pedig csak néhány hónapja tudhat kedves ismerősének. Külső és független megerősítés ez arról, amit eddig is éreztem és tudni véltem, de talán túlságosan önző és beképzelt dolog lett volna nyíltan hirdetni, hogy márpedig mennyire meglátszik, hogy rokonok vagyunk. Azt már nem is fejtegetem, hogy mégis honnan tud rólam bármit is, az elmúlt események alapján egyáltalán nem meglepő, ha ennyire képben van velem és a múltammal kapcsolatban - akár olyasmikkel is, amiket én magam sem szeretek fennhangon közhírré tenni. A kölyökválasztási szokásaira ismételten bólintok. egyáltalán nem tűnik logikátlan lépésnek, mondhatnám, hogy ebben is hasonlítunk, azonban én koránt sem vagyok ennyire nyers. Én eddig többször is megadtam már az esélyt olyanoknak, akik talán nem rendelkeztek mindezen tulajdonsággokal, de Leona volt rá a tanú, hogy aki nem él az általam adott lehetőségekkel, azoknak rövid úton befejeződik a története. A végén még kiderül, hogy vajszívű vagyok. Amikor megemlíti az átharapás gondolatát, megtorpanok. Egy bizonytalan lépést még el is hátrálok tőle, és olyan heves védekezési mechanizmus gyullad a Bestia lelkében, amit roppantul nehezemre esik visszafogni. Jeremyre gondolok, a kölykeimre, mindenre, amit a vörös szeműnek köszönhetek, azokra a dolgokra, amiket együtt értünk el. Elképzelhetetlennek, őrültségnek tűnik már az egész felvetés is. Nem tudom eldönteni, hogy a testemen belül hirtelenjében elkezdődött harc egy palotapincsi kétségbe esett vircsaftja vagy éppenséggel egy arrogáns uralkodó haragja. Azt hiszem, hogy egy kicsit mindkettő. - Mit nyernénk vele? - kérdezem, ám nem feltétlenül azért, mert fontolóra vettem a dolgot, és a hangomból is kihallatszik egyfajta vehemens, a szemrehányást közelítő tónus - Félre ne érts, rohadtul megtisztelő lenne a Jégvihar fia címet viselni, te büszke lehetnél, és? Mit nyernénk vele? Mit érhetnék el még ezen kívül? Megszereztem már mindent, amit farkas megszerezhet. Ennél feljebb nem juthatnék soha, és újból magára kéne hagynom a kölykeimet, vagy éppenséggel kitenni egy újabb átharapásnak azért, hogy velem maradhassanak. És mindezen "száraz" tények mellett kimondatlanul bár, de ott van a szeretet és a ragaszkodás, amit iránta érzek. Mindent neki köszönhetek, és tudom, hogy csupán három és fél évszázadunk volt, ami semmi a nyolchoz képest, de mégis a részem, a lelkem, és ha ki kellene tépnem onnan, akár meg is halhatnék. Pofátlannak és hálátlannak érzem magam. Azt hiszem, hogy az ilyen ajánlatok előtt talán illene boldogan meghajolni és úgy fogadni, mintha a megváltást ígérné. De nekem nincs rá szükségem. Én nem vagyok Annabelle, én nem vagyok az a Harris kölyök, és az Alapítókban is csak azért hiszek, mert itt élnek a szemem előtt. És mégis, mi történik, ha egyszer megbánom? Ha szükségem lenne arra, amit adni tudna az erejével... A nevével... - Jégvihar, legyünk őszinték egymással. - rázom meg kissé még mindig zavartan a fejem - Az én életemből már kurvára nincs sok hátra. Ötven év, száz... Attól függ, hogy bírom erővel. Visszavonulni nem fogok. Valaki egyszer majd meg fog ölni, és átveszi a helyemet. Időm sem maradna már együtt élni az új farkassal. Ami még hátra van, abban szeretnék hagyni magamból valamit a világon, és ha kölykeimet is elveszíteném, már tényleg nem maradna semmi, amiért lenne értelmem maradni. Hideg fuvallatként ölel magához a fejem felett lógó halál gondolata. Tudom, hogy közel jár már, hogy farkasévekben mérve tényleg gyorsabban be fog következni, mint azt azt szeretném, de azt hiszem, hogy még soha nem éreztem ennyire valóságosnak a saját végességem tényét. Megijeszt. És ha akarnám, akkor sem tudnám ezt a Jégvihar elől eltitkolni. - Érdekel. Egyébként. Teszem hozzá a kifakadásom után, csak egy pillanatra kapva el a tekintetét. Aztán elérkezik az ideje annak, hogy rágyújtsak, és ez mindaddig remek ötletnek is tűnik, amíg nem fogom fel teljesen, hogy nem bírom megtartani azt a szart remegő kkéz nélkül.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Megtorpan. Megrémítem és a benne élő farkas feltételezem a vesztét érzi, bekapcsol az önvédelmi mechanizmusa. Ebből pedig számomra csak egy újabb tény fontos, igazán akarja ezt az életet. A kérdés hallatán halvány mosolyra húzódnak az ajkaim, de nem szakítom félbe a válaszommal, előbb megvárom, hogy végigmondja, amit szeretne és csak ezt követően szólalok meg újra. - Ha megengeded, akkor két lépésben válaszolok erre. Mint mondtam, arrogáns önzésből akartalak a fiammá tenni. Ez nem arról szólt volna, hogy te mit nyernél vele vagy miért érné meg neked. Magam miatt akartam. A hasonlóságaink miatt. Két héttel ezelőttig pedig ennél több választ nem adhattam volna erre a kérdésre, egész egyszerűen azért, mert nem volt több okom rá. Most azonban, a dolgok megváltoztak. - szusszanásnyi szünetet hagyok, nekem is kell idő arra, hogy ki tudjam mondani, amit akarok, mert megosztanom vele ezt nekem sem könnyebb, mint neki végighallgatni. - Úgy tűnik, ha tetszik, ha nem, utódot kell választanom... és nem csupán abban az értelemben, hogy találnom kell egy kölyköt. - újabb szünet, hogy legalább részben megülepedhessenek benne a szavaim, de mielőtt esetleg közbeszólhatna, folytatom. - Ehhez nem szükséges, hogy szó szerint a fiam legyen az utánam következő, de kétségtelen, hogy megtisztelő volna. - pillantok rá és meg is állok, hogy a szemeibe nézhessek. - Hatalmamban áll, hogy több lehess, mint aki most vagy. Nagyobb erőt, hosszabb életet birtokolhatsz, de mint mindennek ennek is ára van és a feltételeket nem én szabom, így tartok attól, azon nem alkudozhatunk. Azonban mielőtt kifejteném neked teljesen, hogy miről is beszélek most pontosan, mutatni akarok még néhány dolgot. Tudom, hogy szétvet(het) a kíváncsiság, most mégis arra kérlek, bízz bennem és abban, hogy tartom a szavam, reggelre mindent meg fogsz érteni. - így gondolom jobbnak. Kellenek a háttér információk, a tudás többi része, minden más, amit még meg akarok osztani vele, de előbb még felelni akarok arra, hogy miért is nem haraptam át végül. - Mert bebizonyítottad, anélkül is messze méltó vagy a véremre, hogy a fiam lennél. Mert kölykeid vannak, akiket még fel kell nevelned, mert a farkasodban ugyanolyan élni akarás tombol, mint az enyémben. Mert olyan kapcsolat van közöttetek, amit baromság lenne szétszaggatni egy bizonytalanért. És mert... elkezdtelek tisztelni annyira, hogy számítson az akaratod és a véleményed. - nem fogok rendszert csinálni a nagy vallomásokból és azt hiszem képes lesz leszűrni ebből, hogy igyekszem - a magam módján és tőlem telhetően - egyenlő partnerként kezelni, akkor is, ha közénk áll több évszázad és erőkülönbség. Minden elvárásomat megütötte, némelyiket túl is teljesítette.
Nem mondhatnám, hogy olyan jól lettem volna mostanság lelkileg, sőt, egyértelműen nem voltam. Mégsem vitt rá a lélek, hogy nemet mondjak Mattnek, amikor beharangozta, hogy elvinne valahova. Máskor bizonyosan zsongott volna tőle minden porcikám, de most egyszerűen csak féltem. Attól a pillanattól, amikor a részéről is szembesülnöm kell azzal, hogy valójában nagyon sok mindent tönkretett köztünk az, hogy farkassá váltam. Igazság szerint nem viselkedett velem másként, de a farkasomat már egy ideje szándékosan dugdostam előle, hogy még csak véletlenül se derülhessen ki, ha esetleg ezen a fronton is nagy a baj. Azt hiszem, azt végképp nem tudtam volna elviselni. Így csak úgy tűnt, hogy nem érdekli a bundás oldalam. Ezt illett volna elfogadnom mindenki részéről, de az a helyzet, hogy nem igazán ment, hisz a kis fekete is a részem, én vagyok, sosem leszek már nélkül. A lelket megterhelő gondolatoktól egy kiadós zuhanyba temetkeztem, aztán kicsíptem magam. Legutóbb, mikor randiztunk, nem igazán tettem oda magam, szóval most inkább biztosra mentem. Az új kedvenc ruhámba bújtam, de bármennyire is illett volna hozzá egy egyszerű magas sarkú, inkább egy nőiesebb, de lapos talpú csizmába bújtam bele, azért megfagyni nem akartam, rettentően hideg van errefelé ilyentájt, és bár jobban bírom, mint tavaly, de még mindig nem az igazi. Gond nélkül fúrtam magam aztán a nyakába, amikor megláttam, és csentem tőle egy futó csókot is, mert hát, mégiscsak olyan kapcsolatfélénk lenne nekünk, bármennyire nincs így kerek-perec kimondva. Utána már indulhattunk is, és bár láttam Matt arcán, hogy valami nem kerek, de csak akkor jöttem rá, miért dörzsölte meg többször rá jellemző módon a tarkóját és a haját, amikor megérkeztünk a célállomásra. Nem igazán értettem, miért is állunk meg az erdő szélén, de kezdtem kapizsgálni, hogy ez közel sem valamiféle klasszikus randevú lesz, és hogy ezt roppant mód benéztem, de most már mindegy. Valahogy majdcsak kibírja a ruházatom, bármit is tervezzen. - Legközelebb, ha elviszel valahova, kérlek az legyen az első, hogy konkrétan közlöd, mit vegyek fel, mert valahogy mindig mellélövök. Mosolyodtam el szélesen, s várakozásteljes pillantással néztem rá, hogy vajon merre megyünk, mi lesz az első napirendi pont.
A furgonom rossz. Vagyis jó, csak nem működik. Van különbség a kettő között, de erről sehogy nem tudtam meggyőzni a taligát. Hiába ösztökéltem - nem tököltem vele, hanem tök gyorsan sürgettem, hadarva - és mondogattam neki, hogy nem rossz ő, csak kicsit idős, de a lelke csodálatos, s a korral nemesedik. Nem indult. Hagynom kellett az út szélén és hívni hozzá egy szerelőt, aki vendégül látja pár napra. A legrosszabbkor. Nagyon készültem. Spárga, cellux, gyertyák, gyufa, öngyújtó, pezsgőspohár, pezsgő - energiaital, mert az olyan lányos és fantasztikusan finom együtt a buborékos itallal - és a vacsora. Vagyis annak ígérete. Először elkaptam a szarvast, aztán kiterítettem a kertben, mint valami bizarr főfogást. Az agancsaira egy-egy gyertyát applikálva tettem őt romantikussá, már úgysem mozog, nem fogja megégetni magát. A véres hó lett az asztalterítője, s még szépnek is ítéltem a munkám egészen addig, amíg meg nem láttam Siennát abban a csodálatos ruhában. Torkot köszörültre szégyelltem tőle magam. - Hű, de gyünyörű vagy! Ölelem magamhoz, s arcának szélén, füle mellett függőlegben simítom végig pofiját, mintha csak haját akarnám eltűrni onnan a csók előtt. Ki nem állhatom ezt a kollégiumi rendszert itt a hotelban, de annyira már nem érdekel, hogy ne csókoljam meg a kedvesemet a folyosón akkor, amikor akarom. Persze lehet, hogy az ideg a gyomromba ugrana, mint egyszerű ember a kútba, hogyha a dörzspapírlelkű teremtője épp most sétálna el mellettünk. Nem baj. Akkor is ajkait kívánom ízlelni, nem mohó, nem követelőző, sokkal inkább kedves csókocskát helyezve el rajtuk, mielőtt keze után nyúlnék, hogy kéz a kézben vezessem ki a kölcsön kapott járgányhoz. Ami egyébként a kisunokája lehetne a furgonomnak, de egy hölgy kortalan - a furgon neve pedig Lady az első pillanattól kezdve, amint összekötöttük az életünket egymással -, így erre nem is gondolok. - A pontos fogalmazáson még van mit dolgoznom. Hiába, a cipésznek a cipője lyukas, a tanár meg nem tudja előadni rendesen a beszélőkéjét. Peddzegetem, midőn kinyitom Sisinek a kocsi ajtaját, s hogyha beszállt, becsukjam utána. Akkor szólalok meg újra, amikor már a vezetőülésbe tettem magam. Kissé idegen az ülőgumóimnak ez a párnázás Lady formái után, de azért elfészkelem rajta szövetnadrágos alfelem. Adtam én is a rendszernek, kék tweetzakó van rajtam az ing fölött és fekete szövetnadrág, de ez mégsem az az eleganciafok, mint Sisi csodálatos ruhakölteménye. No meg eddig fel sem merült bennem, hogyha a ruhát nem akatjuk tönkre tenni, akkor az vetkőzéssel jár, amire meg felszólítani Siennát eléggé udvariatlan lenne. Lesz. - Meglepetés! Erőltetek vigyort a képemre zavarom fölé, amint lefékezek a Vadászház előtt. A sokk a hátsó kertben van, így innen még egész hétvégi, faházas randi érzete is lehet az egésznek. - Arra gondoltam, esetleg egy kicsit kiszakadhatnánk abból a közegből. Tudom, hogy szeretsz ott, én is megszoktam, de néha kell a friss levegő. Nem egy Párizs, az sokkal romantikusabb lett volna, de azért igyekeztem. Bekísérhetem, kisasszony? Nyújtom felé karomat, összecsapva bokáimat előtte. Fél kézzel pedig úgy teszek, mintha a frakkom pingvinszárnyait akarnám a fenekem mögött sepregetni. Komédia, mely remélem nem fordul tragédiába az ötletem miatt. Mert vallomást kell tegyek, a farkasom legalább annyira nem tudja, hogy mit kell tegyen egy kölyökkel, mint én magam. A nőkhöz sem értek - csoda, hogy Sisi elvisel - és a normálisan szociális élethez se, de egy falkához, a kölyökfarkasokhoz. Nos maradjunk annyiban, hogy a shanghai táncosnő Náncsi-nagynénim adta át ezügyben a tudományát, miszisz Akkor-élek-majd-ha-fagy.
- Köszönöm! Pirulok el kissé, mert persze tudom, hogy jól áll a ruha, de van itt valami, ami miatt mégis elhibázott döntésnek értékelem, úgyhogy még azt is elfelejtem megemlíteni, hogy ő is nagyon fess. Egyelőre azonban inkább kivárok, már csak azért is, mert ő is úgy gondoljak, hogy illik méltóképp üdvözölnünk egymást. - Mi történt Ladyvel? Pislogok, mikor végül eljutunk a járgányig, ami abszolút nem az, mint amit megszoktam tőle. Remélem, nem történt baja, hiszen tudom, hogy fontos Mattnek, - Elég annyi, hogy játszós ruha kell, vagy elkápráztathatlak.... A kettő együtt nem igazán megy. Legalábbis annyira nőnek még nem érzem magam, hogy meg tudjam valósítani, talán majd száz év múlva. Mindenesetre nem neheztelek rá, nincs ebben semmi, csak azt nem tudom még, hogy miként fogom megkímélni a ruhámat, mert valljuk be, azért nem érzeném túlságosan komfortosan magam, ha le kellene csak úgy vetkőznöm… Mármint, szerintem még nem is változtam át úgy, hogy ne bánta volna a ruháim nagy része. Legalábbis én csak erre tudok gondolni az aggodalmát illetően a megjelenésem kapcsán. Meg van még valami, de egyelőre nem vagyok biztos semmiben azzal kapcsolatosan, szóval nem akarom előre lelombozni vele a hangulatot, mert ki tudja, talán képes leszek megerőszakolni magam a félelmeim ellenére is. A vadászház előtt már egészen biztos vagyok benne, hogy ez pontosan oda tart, amitől féltem, és kissé zavartan vakarom ki magam a kocsiból. Csizmám talpai belesüppednek a hóba, és egy ideig csak nézem a házikót, mígnem elrévedésemből Matt szavai szakítanak ki. - Elég sokat vagyok házon kívül, szóval nem gond, tényleg. A levegőváltozás viszont valóban jól jön, úgyhogy igen, uram, bekísérhet. Mosolyodtam el ismételten, és bele is karolok, egész romantikus, az tény és való, bár attól még vannak bizonyos félelmeim, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni. - Mindenesetre azért elég meglepő hely egy randinak, nem mintha bajom lenne vele, bírom a friss levegőt, csak… hát a természetben vagyunk, és… nem tudom, van-e ezzel bármilyen más terved... Igazából nem kérdés, csak kijelentés, mert őszintén szólva eléggé riadtnak érzem most így magam, hogy ennyire közel van a vadon, és fogalmam sincs, hogy mire megy ki valójában. - Egyébként, meddig is akarunk itt lenni? Mert… én nem hoztam például kaját, és itt se nagyon látok, pedig lassan rettentően éhes leszek. Alighogy kimondtam, máris megbánom, így gyorsan meg is követem önmagam. - Istenem, ne haragudj, olyan, mintha folyton panaszkodnék... Hajtom le a fejem rögvest, mert az ilyesmi aztán tényleg egyáltalán nem jellemző rám.
- Elutazott kicsit wellnesselni, megáztatja gépzsírban öreg szerelvényeit. Adok szokásosan tipikus én választ arra, hogy mi lett az én jó öreg barátnémmal. Szegénykét lehet, hogy le kéne már cseréljem, de nem visz rá a lélek. Elég kitartó vagyok, hogyha arról van szó, hogy ragaszkodjunk dolgokhoz. Mondjuk ezt Sienna is elég jól tudhatja, hiszen mellőle sem voltam hajlandó tágítani és nem is szeretném megtenni soha. Bár tény, hogy a furgonom nem éppen vetélytársa, de életem női mindketten. Elég jól kijönnek egymással, úgy tapasztaltam, remélem a későbbiekben sem fogja Ladykém kényelmetlen üléshelyzetbe hozni Páromat, hogyha utazunk valahová. - De, megy. Akármi van rajtad ugyanis, mindenben elkápráztatsz. Villantok kisfiús vigyort rá, s ezen a ponton hajolok hozzá közelebb, hogy újabb csókot csenjek tőle, mint valami csenőmanó. A hajszínemmel még be s illenék koboldnak. Egyszer el kéne menjünk Írországba is. Vajon az Alfa elengedné egyetlen kölykét velem? Nem vennék rá mérget, így a városka ciánárusainak forgalma nem miattam fog nőni, de elmélkedésnek jó volt azért. - Értettem a célzást, legközelebb majd rendesen körül írom a terveimet. Kivéve persze akkor, ha meglepetést szeretnék okozni. Bár, azt hiszem ebben a városban nem nagyon szeretik a meglepetéseket. Tényleg! Nem is kérdeztem még.. apád egy tízes skálán mennyire rühelli azt, hogy te meg én..? Hogy melyik apja, azt direkte nem ragozom, egyrészt épp annyira mindegy számomra, mint az, hogyha ürülékes a jobb hüvelykujjam meg a bal is akkor melyiket nyalogatnám meg - bár letojt ujjakhoz hasonlítani az Alfát és Dannyt nem olyan szép, mindamellett hogy azért nagyon szórakoztató - másrészt pedig jó tudni azért, hogy melyikük mit gondol. Elvégre nem akarok én rosszat, s ha tehetem, akkor megoldom valahogy, hogy ne akarjanak elmarni Sienna mellől. Bár akarni a toaletten kell. Én ragaszkodó pióca vagyok. Elindítom az autót - nagyon fura, hogy nem köhög úgy, mint Lady, nincs meg a megszokott dallama, így nem is olyan élvezetes a vezetés - majd rendben el is jutunk a vadászházig. Kicsit azért izgulok, hogy mi lesz ennek a vége, s a farkas is mocorog bennem, nyugtalanul róva köreit, de azért az idült vigyor nem törlődik le a képemről. Hiszen imádom az időt Sisivel tölteni, azt meg csak remélni tudom, hogy nem unja magát halálra mellettem. Kinyitom Sisinek a kocsi ajtaját, majd laza csípőmozdulattal vágom be utána, miközben karomat nyújtom a hölgynek, hogy bekísérésem ceremonikus lehessen. Odabent aztán lesegítem róla a kabátot, s ha továbbra sincs ellenére a vezetett szerep, akkor az ablakhoz kísérem. Egyelőre nem húzom el a sötétítőt, inkább csak némileg zavartan tarkótvakarok, keresve ezzel a szavakat, amikkel kivághatom magam. - Nos, azt ígértem, hogy vacsorázni hozlak. Valami különlegessel és unikálissal készültem neked, de nem tudom, hogy mennyire fog tetszeni. Hunyd be a szemed, kérlek. Szólok, s ha megteszi, akkor elé állva mindkét szemhéjéra finom puszit helyezek, mielőtt elhúznám a függönyt. - Kinyithatod. Jegyzem alsó ajkamat harapdálva. Ha kinéz az ablakon, akkor a hátsó udvart láthatja maga előtt, benne a leölt szarvassal, melynek agancsain gyertyák - természetesen meggyújtatlanul - díszlenek. - Szeretnénk megismerni.. szabad? Célzok arra, hogy a farkas kíváncsi a kölyökre. Nem tudom, hogy miképpen fogadja majd Sienna mindezt, s őszintén én sem tudom, hogy miképp sül majd el, mert amennyire emberként nem illek a társadalomba, úgy farkasként sem. De tagadhatatlanul érdeklődik iránta a hím, s szeretném, ha ezt ő is megérezné, hát lassan lejjebb eresztem pajzsomat, hadd jöjjön közelebb, ha akar.
- Remélem, semmi komoly. Tudom én, hogy mennyire kedveli azt a járgányt, szóval nem szeretném, ha roncstelepre kéne vitetnie, bár, belőle kinézném, hogy valamiképp a háza részévé teszi, azaz tenné, ha lenne háza, csakhogy nincsen, tekintettel arra, hogy a Hotelben él. Szóval maradjunk annyiban, hogy remélhetőleg rendbe kapható a hölgyemény. - Azért ez túlzás, egy zsákban, papírzacsival a fejemen biztos nem lennék szemkápráztató jelenség. Nem mondom, aranyos ezekkel a túlzásaival, de kicsit nehéz még kezelnem az ilyesmit, abszolút nem vagyok hozzászokva, nem is voltam sosem, és eddig igazság szerint fel sem tűnt, hogy igenis megnéznek a férfiak. A röpke csókot örömmel adom, mint mindet az óriáskeréken kibulizott óta, szóval nem kell csenni. - Nem tudom, melyikükre gondolsz… Dannyt addig nem zavarja, amíg boldog vagyok, bár amikor említettem neki, hogy szoktunk csókolózni, nos… finoman szólva is félrenyelte a pizzáját. Castorral nem beszélünk rólad, gondolom levonja a maga következtetéseit az illatmintámból. Nem hiszem, hogy túlzottan zavarná a dolog, amíg ilyen kis békés mederben csordogál. Azt meg én nem nézem ki Mattből, hogy valaha bántana, következésképpen senki a világon nem fogja lekapni a karmairól miattam. Egyébként is brutálisan kiakadnék, ha még ilyen szinten is bele akarnának szólni az életembe. Mikor végül megérkezünk, kissé tanácstalanul lődörgök mellette az épületig, s azt sem tudom, miért kell levennem a kabátom, nincs itt olyan meleg azért, legalábbis míg nem csiholunk tüzet, biztosan nem lesz, és bár így megvillanthatom a csuda csinos ruhámat, de valamiért az az érzésem, hogy jelenleg ez éppenséggel pont nem érdekli. Az elsötétített ablak előtt csak még inkább tanácstalanná válok, de bízom Mattben, biztos nem lesz semmi gond. - Alapvetően nincs bajom a meglepetésekkel, nem értem, miért ugrott görcsbe a gyomrom. Fura, de mintha az energiái kicsit bizsergetnék a bőrömet, talán a farkasa sokkal inkább a felszínen van, mint eddig tapasztaltam, más ötletem nincs. A szemeimet behunyom, bár van valami tompán kellemetlen balsejtelmem, aminek az okát sem értem, nem szokásom semmire ráparázni előre. A puszikra azért ismét felderül az arcom, bár a karjaim már hiába nyúlnak előre, hogy ölelésbe kússzam magam, mert addigra már a függönnyel matat. Amikor pedig kinyitom a szemeimet, azt is elfelejtem, hogy mit akartam alig pár pillanattal ezelőtt, csak a pánik tör fel belőlem elemi erővel, érzem, ahogy valósággal rámarkol a gyomromra, és talán percekig csak üvegesség vált tekintettel nézem a szarvast, terülj-terülj asztalkámat, nem is tudom, minek nevezhetném. - Nem. Nyüszítem halkan, érzem, hogy ott benn, ő is visszahúzódik, mert apa óta fél attól, hogy még valakitől azt kaphatja, amit tőle, és ha Matt farkasa is utálná… istenem, nem akarok erre gondolni, nem akarom érezni megint azt a fájdalmat. Azóta nem olyan játékos, és ugrabugra, inkább magába roskadt, hason fekve, mancsai közt pihentetve fejét tesped, és nem mozdul. Mikor megérzi a másik hímet, megrezdül az orra, és én tudom, hogy menne, szíve szerint rohanna, de ott van benne az a gát, a félelem, hogy ő is el fogja marni magától. - Én… ne haragudj, de... félünk. Nem csak ő, én is, hisz ha Matt sem marad, ha bebizonyosodik az, amit feltételezünk, akkor ő is utálja, hisz már nem ember vagyok, nem az, akit megszeretett, nem teljesen, és tudom, változtam, nem feltétlenül pozitív irányba, és ezért talán joggal neheztelne rám. Ezt pedig nem szeretném biztosan tudni. Csak nagyon lassan furakszik át a védelmi vonalán az a csalogató bizonyosság, hogy ez a hím nem vak rá, hogy nem akarja vicsorogva távol tartani, de azonkívül, hogy meglibbenti kicsit a farkát, nem tesz mást, nem arról van szó, hogy kéretné magát, egyszerűen csak a csalódás keserű érzetétől próbálja óvni magát.
- Tudod, ebben a korban még egy egyszerű nátha is komolynak tűnik, mindazonáltal nem hiszem, hogy halálos kimenetelű kórság rágná belülről. Legfeljebb pénzzabáló, de van félretéve a nyugdíjpénztárába, szóval nem aggódom igazán. Ecsetelem Lady egészségi állapotát, mintha tényleg a nagyanyámról értekeznénk, aki határozottan nem volt Shanghaiban táncosnő. Bár, ha lett volna, akkor most bizonyára nagyon sok pénzt kapnánk érte, mert a táncosok lába biztosítva van, s Lady futóművei erőteljesen bemondták az unalmast. Hjaj, be szép is lenne az élet egy sárgák között vöröslő ránckazánnal a hátam mögött! - Kérem, kisasszony, önnek nagyon élénk a fantáziája, de nem olyannyira, mint amennyire az enyém az! Kacsintok rá. - Arra a zacsira bizonyosan felskicceltetném a portréját, mielőtt hagyom, hogy felvegye. És egyébként pedig a zsák is jól tud állni, csak megfelelő szabással kell rendelkeznie. Meséltem már neked Váltok a játszott magázásból tegezésbe hirtelen és nem is zavartatom magam miatta. - amikor minimalista jelmezbált szerveztünk a Columbián? Annak ellenére, hogy sokan félreértették és kevés öltözetre gondoltak a minimalizmus alatt hivatalosan minimális pénzből előállítható jelmezekről volt szó. Akkor varrtam életem legszebb tógáját egy krumplis zsákból. A fejemre való babérkoszorú pedig aranyra színezett alufóliából volt csavarva. Nagyon cezarisztikus voltam, de sajnos legyőzött egy dobozos üdítők nyitójából és szúnyoghálóból alkotott ruhás Hamupipőke. Meg kell hagyni, csodás jelmez volt és sok munkát tett bele a lány, szóval azért annyira nem vagyok irigy. Nem teszem hozzá, hogy mennyit segítettem a jelmezben Monicának, s azt sem ragozom, hogy szándékosan választottam a zsákruhát, hogy ne is tudjak győzni, halvány esélye se legyen. Egyébként sem lett volna tisztességes, bár tanárok és diákok egyaránt nevezhettek a versenyre. Jó buli volt, az utolsó jelmezbálom az intézményben az ál-lövöldözés előtt. Szívesen emlékszem vissza rá. - Remélem azért nem fulladt meg! Kerekednek el a szemeim és tényleg nem akar ránk szakadni a plafon, szóval őszinte vagyok. Szegény nem tehet arról, hogy nincsen egy maroknyi humorérzéke sem, az ő dolga, én igazán nem utálom miatta, Sisi lelki üdvéért amúgy sem tenném, maximum magamban és távolról. Esetleg megszúrkodnék egy woodoo-babát, ha arról lenne szó, de nem a szívébe na, csak a sejhajába tűznék, hadd pattogjon, mint kecskeszar a deszkán. Vicces lenne, ha így belegondolok. Bár.. talán Alfában még viccesebb lenne a hoppogás. - Békás? Szalad fel azért erre a szemöldököm, fel se tűnik közben, hogy általam speciálisan használt szinonimát sikerült a békésre mondjak. Pedig nem hallottam félre, istenemre mondom, egyszerűen csak így esett a meglepettség hevében. Mert én már csak ilyen kis heves vagyok. Tudtam én, hogy olyan az agyam, mint valami ementáli. A kandallót elfelejtettem begyújtani, s ez csak akkor jut eszembe, amikor észlelem finoman éledő lúdbőreit a karján, s testén. Eszméletlenül érzéki, ahogy így csatasorba állnak rajta a pihék, farkasom bundája versenyt borzolódik vele. Az egyértelmű elutasítása előbb kúszik belém, mint ahogy szavakba öntené, így sokkal hamarabb leszek bili füléve egyenértékű vidámsági szinten is. A farkas lesunyja füleit, ha bassethound lenne, akkor most lépne rá saját, szafaládétestéből kiálló rövid, csutka lábaival a hallólebernyegeire nagy lekókadásában. Nem akartunk rosszat, egyikünk sem. Éppen ezért lődörög közelebb a kölyökhöz, hogy pofájával megböködhesse picit, nógatva őt. - Bízz bennem. Kérlek! Lépek én is közelebb, hogyha nem húzódik el, akkor még egyszer ölelésembe vonjam őt, mielőtt eltávolodnék, s anélkül változnék át, hogy levetkőznék előtte. Készültem váltóruhával, kérem tanító néni, én tényleg készültem! Négy lábon, erdei farkasokra hajazó formátumban jut csak eszembe, hogy azt a rohadt ajtót nem nyitottam ki. Így izgalmas lesz kijutni rombolás nélkül a szarvascsihoz.. ~ Mutasd magad! Csalogatja a hím a kölyköt, lelkesedését és kíváncsiságát nem tudja korlátok közé szorítani, de nem is akarja. Fura, neki is. De velehol el kell kezdeni.
Vigyorgok azon, ahogy felvázolja Lady kórtörténetét, tény és való, hogy egyediségben az önkifejezését tekintve nem sokan lennének képesek versenyezni vele. Mindenesetre, ha ő nem aggódik, én sem fogok, és kész. Egyébként is van ezer más bajom, távol álljon tőlem az önzőség, de azért most is épp a saját lelkem darabjain csücsülök. - Ebben valahogy eddig is biztos voltam. Elvégre, úgy megnyilatkozni, ahogy ő szokott, akkor sem lennék képes, ha az életem múlna rajta. Még szerencse, hogy nincsen így, már rég alulról szagolnám. - Ohh, biztos nagyon gyönyörű voltál egy krumplis zsákban, de fejre húzva szerintem feleannyira sem lenne szemet gyönyörködtető a helyzet, az már biztos. Különösképpen nem szeretnék ezen filozofálni, mert fölöslegesnek tartom, ugyanakkor nagyon aranyos, hogy nem hagyná ezt a zacsit húzok a fejemre dolgot, legalábbis nekem ez jön le a felskiccelt portrémról, noha azt eddig nem tudtam róla, hogy művész lenne esetlegesen. - Nem, nem fulladt meg. Ellenben egészen másként alakult a kis iszogatásunk, mint amire számítottam. Jelenleg ott tartunk, hogy ő nem képes elfogadni a farkasomat, én pedig nem akarom látni. Festem fel a határvonalakat, bár már nem is vagyok benne biztos, hogy ez ugyanakkor volt, mint a félrenyelt pizza esete, kicsit összefolynak a dolgaim mostanában, sokszor azt sem tudom, hol áll a fejem. - Hogy mi? Pislogok rá kissé értetlenül, mert ha valamit, hát ezt nem tudom hová tenni, meg is vakarom a fejem búbját. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, érzem, hogy lelombozom a szavaimmal, de neki is illene megértenie hitem szerint, hogy ez most mennyire nem pálya nekem, hogy rettegek attól, hogy megismétlődik. Nem akarom még többekről megtudni, akik fontosak, hogy képtelenek elfogadni a farkasomat. Igaz, ebben a képletben már csak Matt szerepel, de róla sem szeretném megtudni. - Bízom benned, de Matt, én benne is bíztam, és… azt történt, ami. Ha te is… akár csak egy kicsit is ellenérzésekkel viseltetsz iránta, akkor ne kérj erre, mert az már túl sok lenne nekem. Nyeltem egy nagyot, talán már paranoiás vagyok, fogalmam sincs, az ölelése jól esik, én is átfonom a karjaimmal, és egy darabig nem is eresztem, mert most ennek érzem szükségét, kell egy kicsit a közelsége. Vagy inkább sokat, addig biztosan, amíg nem derül ki róla is, hogy így már nem is kellek annyira. Végül eleresztem, ő pedig azonnal átváltozik, azért bevallom, hálás vagyok némileg, hogy nem vetkőzik le előttem, csak a farkasom tiltakozik bennem értetlenül, hogy miért jó ez nekem ilyen formában. - Van egy apró problémám… én nem hoztam váltóruhát. Pirulok kissé bele, mert bár vannak dolgok, amik természetesen egy pár között, azért nekünk a meztelenség még nem jutott ki, és már a gondolatától is halálosan zavarban vagyok. - Én… fordulj el. Sóhajtok fel, mert a mutasd magad eléggé utasítás jellegű, még ha a hangnem nem is olyan, és akármennyire is vagyok én kínban, érzem, hogy a farkasom már jönne, viszont azt nem akarom, hogy így lásson meg először, és a ruhámat összetépni sem szándékozom.
Magam is csodálkozom néha, hogy miért élek még. Amekkora a pofám - na nem vetekszik egy bécsi kapuval, bár ténynek mondható az, hogyha kapuadót kellene fizessek érte, akkor csak pucéron járnék, mert nem csak az ingem, a gatyám, de még a zoknijaimat, trikóimat, kamáslikat és lábbeliket is rá kellene fizessem - tényleg csoda, hogy valaki még nem harapta át a torkomat. Mondjuk nem vagyok pofátlan, csak a humoromat nem mindenki érti, de ez meg megesik. Nem az én hibám, hogy úgy mondjam. Sokan nem rendelkeznek több humorérzékkel, mint az ürülék vitamintartalma. - Nem tudom. Talán rendeznünk kellene egy bált a Hotelban. Kíváncsi lennék ki milyen jelmezzel készülne rá. Az biztos, hogy én szívesen csillogtatnám kreativitásomat, de nem hinném, hogy ezzel mások is így vannak. Viszont elrévedezni nagyon kellemes és szórakoztató rajta. Lehetne sok Piroska, vagy Farkas, aki megette a nagymamát. Még jó, hogy nincs helyi idősek otthona a közelben, mert a végén még sok(k)á válna az egy főre jutó mammerevészetek száma, hogy fene a gusztusukat a dögöknek. - Az az ő baja, nem a tiéd. Szólalnak meg tőlem nem megszokott keménységgel szavaim. Igazából megdöbbenek azon, amit hallok, de szemeim kocsányra gülülését most sem produkálom, a végén még félreérthető lenne, s elhíresülnék perverznek, ami miatt így nézek Sisire. Megölelem, hogyha hagyja, mert - talán tévesen, bár energiaáramlás ügyében nem szoktam tévedni - úgy érzem, hogy szüksége van rá. És egyébként meg nekem is szükségem van őrá, életem végéig így lesz. Mert ő a párom, akármit is gondoljon erről a világ. - Békés, bocsi. Békés. Nekem a béke az béka, bár tény, hogy az egyik fehér és szárnyas míg a másik zöld vagy barna és nyálkás, már ha állattal akarjuk összekötni. Igazából szép is lenne, nem a békegalamb, mint szimbólum, hanem a békebéka. Szabadalmaztatni kellene. Fecsegek, mert így könnyebb lehet mindkettőnk számára. Nem akartam, hogy terhére legyen ez a helyzet, én csak szeretném, ha ő is megismerné, ha a kölyök is érezné, hogy nem mindenki utálja. Mert az addig rendben van, hogy az embert választotta párjául, de hisz a szimbiózisban, s ha ember és farkas egy személyben élnek, akkor neki a kölyök is az, ami. A párja. Ha elfogadja, ha nem. Bár reméli - nem, én remélem inkább - hogy elfogadja azért. Lesunyom a fejemet, mancsomat pofámra emelem, így takarva el a szemeimet annak hallatán, amit mond. Persze szívesen kikacsintana belőlem a leskelődő, de kérnie sem kell, én már fordulok, hogy az ajtólapot fixírozzam Sienna csodálatos teste helyett. Jobb híján a törülközőben való megjelenését idézem fel magamban, próbálom elképzelni formás idomait, s közben lenyelni a farkas kívánalmait. Nem, ott még nem tartunk, nem vagyok szemét alak, hogy csak úgy kiköveteljem, ami jár. Azt szeretném, hogyha valaha eljutunk addig, hogy teljesen nekem adja magát, az tökéletes legyen számára. Ha készen áll rá, úgyis érezni fogom. ~ Szólj, ha odanézhetek. Kérem, mert bár biztosan érezni fogom, amikor már a kölyök áll mancsokon mögöttem, mégis csak így illendő. S én fájdalmasan illedelmes fickó vagyok. Néha már magamhoz is fájdalomcsillapítót kéne szedjek, azt hiszem.
- Biztos szokott ilyesmi lenni, még ha ritkán is, egyébként szerintem határozottan jó ötlet lenne, mondjuk, a Hotelbeliek annyira nem közösségi lények többségében. Csóváltam meg a fejem, ami engem illet, szívesebben élnék a hegyen, és talán Mattnek is jobb lenne ott, de én nem mehetek, ő meg nyilván nem megy, ha én nem. - Igazából, lehet, hogy ez nekem jobban fáj, mint neki. Sóhajtok fel, és talán keményen hangoznak a szavaim, de így érzem, és abban sem vagyok biztos, hogy szeretnék még vele találkozni, vagyis egy darabig biztosan nem, egyszerűen nem megy, így nem. Semmit sem tettem, amiért ezt érdemlem, és engem büntetni mások hibái és döntései miatt nagyon szemét dolog. Haragszom, a farkasom miatt, mert ő sem tehet róla, nagyon nem, mégis ő szenved, s általa én is. Utálom ezt az érzést, és kezdek attól tartani, hogy egy mini haraggombóccá változom. Belebújok az ölelésébe, hozzádörgölöm a fejem, és nem is értem, miért teszem, mert valahogy nem túlzottan emberi, talán a farkasom akarja… mit is? Hogy az illatunk rajta legyen? Fura. Szerintem a falkában sokan tudják, hogy együtt vagyunk, de nem lep meg, hogy megint felbukkant valami, amit nem értek a farkasommal kapcsolatban. - Békebéka? Úristen, Matt, azt hiszem, ez most nekem is sok. Azért megkuncogom valamelyest a témát, de teljesen zöldség az egész, ha már béka, ez a minimum, nem? Bár, ha már itt tartunk, akkor fehér békának kellene lennie, ha már béke. Túlbonyolítom? Esélyes… vagy csak megfertőzött Matt. Ami azt illeti, pár pillanatig meztelenül állok, és végignézve magamon felmerül bennem a késztetés, hogy azt mondom, kész vagyok, bár, aligha csapnám be vele, de… egy részem, ami azt illeti, mostanra elég nagy részem azt szeretné, ha látna, ha akarna, ha… na mindegy. Egy nőnek nem illik ilyesmit művelnie, erkölcstelen és visszatetsző. Az viszont kétségtelen, hogy érzéseim markánsan telepednek meg szőrszálain, szinte az arcába ordítva valamit, amit én nem vagyok képes kimondani. Akarom. Nagyon. Nem értem én sem, és tudom, hogy a farkasomnak túl sok köze van hozzá, de mégis ott nyúlik el alattomosan a bőröm alatt, olyan fokú türelmetlenséget csempészve belém, ami sosem volt a részem. Változom, s kisvártatva előbukkan az emberi bőr alól a fekete bundás, metszően vörös szemei a hímre tapadnak, vakkant is egyet figyelemfelkeltő módon, jelezve, itt van. Szabad a gazda. ~Kész vagyok.~ Üzenem azért gondolatban is, hisz csak félig vagyunk állatok. Közben meg is indulok, és érzem, hogy a farkasom egyszerűen, a lehetőségek firtatása nélkül lép oda mellé, és dörgölődzik hozzá. Céda. Szégyelld magad, én nem vagyok ilyen… Kinevet, és csak annyit érzek, hogy szerinte épp itt lenne az ideje…
- Ez elég nagy baj. Mármint nem biztos, hogy olyan nagy baj, de nem is lehet olyan, amit ne lehetne megváltoztatni. Mondjuk nyilván nem így az évnek az április előtti szakában kéne eszébe jusson a népnek ilyesmi, de akár utána simalibának tartom. Tavaly is annyi volt a depi, hogy majd' belefulladtunk. Lehet, hogy a többség hülyének tart, de inkább lakik a mosolyom mögött a szomorúság, mint szomorúságom mögött a mosolyom. Talán kicsit hosszabban fejtem ki a véleményemet, mint amennyire a téma megkívánná, de őszintén megvallom nem gondolom, hogy ez baj lenne. Többek között azt is szeretem Sisiben, hogy bármikor, bármit, bármennyit és bármiről lehet és tudok is beszélni vele. Mert nincsenek tabuk. Na mondjuk oké, lehet hogy a domesztoszás neki annak számított, vagy egyéb elborult dolgaim, de amilyen helyes, igazán sosem jegyzi meg, hogy jó lenne takarékra tegyem magam. És még csodálkozik, hogy első pillanatban beleszerettem? - Ebben az esetben borzasztóan haragszom rá, amiért fájdalmat okoz neked. Jelentem ki kategorikusan és szavaim komolyságából is világosan kihallható, hogy nem viccelek. Ha kell, akár ölre is megyek Daniellel - nem, mintha a lánya farkasának elfogadását ki lehetne verni vagy követelni valakiből - annak érdekében, hogy Sienna boldog legyen. Bár nyilván aligha hiszem, hogy ettől lenne boldog, szóval nem, mégsem cselekszem ilyet. Eddig se tettem. Elég a tudat, hogy amúgy is én nyernék, hisz erősebb vagyok. És még szerény is. Még jó, hogy nemsoká a szabad ég alatt leszünk. - Botsáska. Keverek bocsánatkérésképpen egy újabb állatot ide, hadd legyen teljes az állatkert. Pláne, hogy még én magam is átváltozom nem éppen humanoid formámba. Éljen. Mindjárt jöhet Noé és a bárkája. De banyek! Ugye nem esik odakint? Megnyalom a pofáját, állatias évődéssel cibálom meg fülét fogaimmal, minek után odadörgölőzött hozzám. Hagyom a farkast farkasra reagálni, de a gyeplő azért nálam van, nem kéne, hogy elszaladjon az a bizonyos paci. ~Édes vagy. Így is.~ Morgom kedélyes kaffanással kísérten fülébe, mélyeket lélegzem illatából, s nem akarok messzebb kerülni tőle, dörgölőzését szinte birtokló egymás-szagának-felvételével viszonozom. ~És vajon éhes is?~ Jut eszembe, hogy mégis csak vacsorázni hívtam. És most esik le - megint - az ajtó. Vagyis az, hogy nem tudom kinyitni. Pedig milyen menő lenne már, ha gondolatban lezúgna a helyéről, utat engedve nekünk.
- Azt hiszem, ez tulajdonképpen jó dolog, eddig én is így voltam vele, csak mostanában a mosolyom valahogy megfakult. Arról ne is beszéljünk, hogy mindjárt megint itt a Vörös Hold, és félek az egésztől, tavaly ilyenkor még ember voltam, de Matt majdnem belehalt, és míg lábadozott, a feje tetejére állt a világom. Idén talán nem fog, komolyan remélem, hogy nem, de szkeptikus vagyok kissé az egészet illetően. - Haragszom rá én is éppen eléggé, szóval neked nem kell feltétlenül megtenned, persze szíved joga. Nem is biztos, hogy a harag a megfelelő szó erre, inkább vagyok csalódott, és végtelenül szomorú. Ha valaki 18 év után végre lehetőséget kap, hogy megismerje az édesapját, biztos, hogy nem ilyen forgatókönyvet álmodik hozzá, én sem így tettem… S nem lesz ez másként eztán sem, de már nincsenek reményeim azt illetően, hogy ezt helyre tudjuk hozni. Ez a farkasok esetében nem olyan egyszerű sajnos. - Jól, van, még van pár állat, amit el lehet sütni. Öltök nyelvet, mert ez a békés-békás zagyvaság legalább kicsit feledtette velem az apa körüli dolgokat, és képes voltam elvonatkoztatni, noha fogalmam sincs, hogy meddig fog ez még tartani, pedig Matt nem érdemli meg, hogy mellette bánkódjak, és őszintén, nem is szeretnék, csak megtörténik. Elégedetten rázom meg a fekete bundámat, bár a farkasom az édessel nem feltétlenül ért egyet, no de több is veszett már Mohácsnál nyilván, minthogy őt leédesezzék ébenségével és vörösségével egyetemben. Viselkedésileg egyértelműen más mozgatja, minthogy cuki legyen, bár igazán nem értem, hogy micsoda. Azért csóválom a farkamat a bókra, de végül az ajtó felé szökkenek, ha már ott vár a vacsi, éhesnek éhes vagyok, bizony. Meg is kaparom az ajtót, és abban a szempillantásban jut eszembe, hogy az bizony zárva. Halk szűköléssel, érezhető tanácstalansággal meredek rá, mert… nos, mire én átváltozom, és ki tudom nyitni, addigra karácsony lesz körülbelül. Jobb híján maximum fellendülni tudok, mancsommal a kilincsre nehezedve reménykedni, hogy nem kulcsra van zárva. A lendület utána kivinne, ha ugyan kifelé nyílik, ha befelé, akkor erősen lehetetlennek vélem a dolgot…
Lakatlannak tűnt a ház, bár a szagok árulkodtak: nemrég még éltek benne, ám ez engem nem zavart. Az egyik szobába vittem Miát, lefektettem az ágyra, s amíg még aludt, összedrótoztam kezét-lábát, hogy ha esetleg magára hagyom ideig-óráig se tudjon megszökni. Vagy legalábbis ne könnyen. Felkutattam a házat, ehetőt keresve. A konyha jól felszereltnek tűnt, ami meglepett, mert a hálók berendezésüket, hátrahagyott tárgyakat tekintve inkább hímre, semmint nőstényre vallottak, a szag azonban egyértelműen előbbire utalt. Érdekes, ám számomra semmitmondó. Talán egyszer kifürkészem az itt élt emlékeit is. Egyelőre viszont minden figyelmemet a feleségemnek szenteltem.
Mire magához tért, főt tojás és hideg élelem várta az ágy melletti éjjeliszekrényen. Alig egy méterre ültem az ágytól egy széken, térdemre könyökölve néztem őt. Nem viseltem pajzsomat, akadályozott volna a kiteljesedésben, az emlékek megfelelő, finom szövésében. - Éhes vagy? Hoztam vacsorát.
Fáj a fejem. Piszok mód hasogat. Ez volt az első, ami elmémbe kúszott, ahogyan oszlani kezdett a sűrű sötétség. Arcom ráncoltam, grimaszba ugrottak a vonások, apró nyögés hagyta el ajkaimat, ahogyan mocorogni kezdtem. Tarkómhoz nyúltam volna, de valami miatt nem tudtam úgy mozgatni a karjaimat, ahogyan szerettem volna, ennek okán pedig homlokom ráncoltam és vadul kattogó gondolatokkal próbáltam felidézni, mi történt. John. Villant be a név, az istálló, az újbóli találkozás még azelőtt, hogy kinyitottam volna a szemeimet. Nem, nem, nem! Nem lehet igaz, hogy ez megtörténik. Szeretném azt kívánni, hogy bárcsak egy újabb rémálom lenne, hogy bárcsak valami ostoba tréfa áldozatává váltam volna, de a fejemet hasogató fájdalom, a csuklómba maró fém karcolása, az érezhető energia mind-mind egyértelművé tették, hogy nem álmodom, hogy ez nagyon is a valóság. Hosszú-hosszú perceknek tűnt a folyamat, ám a valóságban nem telt néhány másodpercnél többe, míg a felébredéstől számítva kinyitottam a szemem. Egyből húzódtam volna hátrébb, de az összekötözött kezek és lábak okán sajnos nem ment túl jól a mozdulat. Szavait hallva összeszorítottam állkapcsomat, egyértelműen adva a tudtára, hogy nem vagyok éhes. Könyörögni sem fogok azért, hogy engedjen el, hogy hagyjon békén, kérdezni sem fogom, hova hozott, mit akar velem. Csak csendben, fogaim összeszorítva meredtem a szemeibe, néztem arcát, mire egykoron csodálattal, szerelemmel voltam képes tekinteni, most azonban csak harag és félelem ült a barnáimban.
Türelemmel vártam, miképp bukkan az eszmélet felszínére, fogja fel az őt ölelő körülményeket, saját jelenlétemet. Hajdan nem egy álmos reggel néztem, ahogy hasonlóképp ébredt édes álmokból, s mivel semmit sem reagált a vacsora jelenlétére, hát reggeleket varázsoltam neki. Hosszú, kényelmes reggeleket...
.oOo.
Tompa, meleg fény áradt be a sötétítő függöny résein át. Az oldalamon feküdtem, kezemmel támasztottam alá fejem, így könyököltem és néztem őt, ahogy orra hegyéig elbújva a takaró alatt, békésen szuszogott. Békésen, boldogan, az eltöltött este után jóllakott fáradtságban. Nem akartam megzavarni az álmát, de már nagyon szerettem volna hozzá érni. A megváltással ért fel, mikor láttam, hogy rebbent szempillája, tekintetében tompa fény csillant, ahogy rám nézett, száját pedig mosolyra húzná, de megelőztem. Odabújtam, megcsókoltam, ellenállást nem tűrve furakodtam a takaró helyére. Álom és ébredés íze volt csókjának, halk kuncogása édes cirógatásként futott fel gerincem mentén, csalt vigyort arcomra. Hajába túrtam, nyakába csókoltam, mindezt kedveskedve, határozottan, saját testem súlyával préselve kérlelhetetlenül a matracba. Örömének hullámai energiáimat simogatták.
Egyik fehér ingemben állt mezítláb a konyhakövön. Kávét töltött mindkettőnknek a pirítós mellé, haja kócos-borzasan terült szét hátán. Alakja finom íve hívogató volt, ölelésre hívott, s én nem ellenkeztem. Ő töltötte a kávét, én karjai alatt elnyúlva megízesítettem. Nevetett kissé gyermeteg viselkedésemen, kérdezte, hogy meg is itatom-e. Nem itattam meg, ám mire hagytam, hogy megigya, kihűlt a fekete...
Reggeleink és estéink vannak, a nappalok pedig csak kitöltési idők, türelmetlen, várakozással teliek. Emlékszel? Hogyne emlékeznél, csak befeketíted mindezt buta semmiségekkel, tönkretéve a magad életét. De ne aggódj, majd én segítek, hogy csak a szép, csak a jó maradjon. Elhozom neked megint a boldogságot, amire annyira vágysz, mert én tudom, mi az,a mi beragyogja a napod, mi az, ami sóhajba fullasztja éjszakáidat.
Kezdőlap
