Bejárta az egész hotelt, persze hol nem volt eddig? A bárban, és ha Calebet eddig sehol nem találta, akkor az azt jelenti, vagy elverte valaki és visszafelé vánszorog -bár ennek kicsi az esélye-, vagy itt lesz. Ha mégsem, akkor szögesdrót csapdákkal keríti körbe az egész épületet, és a sok felakadt személy között majd megtalálja. Na de előbb a bárt fogja átkutatni, utána ráér még tervezgetni, messze még az éjfél, belefér bőven, hogy valamit kitaláljon. Kiírták-e, hogy kiskorú nem léphet be, azt nem nézi, neki most fontos dolga van, azaz jelenése, hiszen ki volt adva a feladat, hogy megkeresse a férfit, aki tegnap végeredményben beépítette a falba. Éppen ezen van, ezért úgy robog befelé, hogy 6 lovaskocsival sem lehet megállítani. Szerencsés, a bár nem nagy, asztaloknál nem tudja elképzelni a férfit, egyedül egy helyen, mégpedig a pultnál, és nem is csalódik, hiszen az azonnal átlátható, amint belép. Caleb tényleg itt ül, tehát ki kell húznia a listáról azt a tippet, hogy valaki elkapta, de a lényeg az, hogy teljesítette a feladatot. Jókedvűen indul a pulthoz, és felmászik a férfi melletti székre, de egy kicsit vár, míg az befejezi a beszélgetést a pultossal. Megbökdösni mégsem akarja a vállát, mert még itt infarktust kap, és neki nincs elsősegélynyújtó tanfolyama. -Jó estét, szia Caleb! Azt mondtad, ha megtalállak, akkor talán beszélhetünk. Megtaláltalak, itt vagyok. A tegnapi sérülésnek nyoma sincs, vagy csak nem mutatja, de ha a Végrehajtó azt hitte, hogy ezzel majd elveszi a kedvét, hatalmasat tévedett. Most jött meg igazán. Még kőműveseket is keresett, hogy a falat helyre lehessen hozatni, kiírta egy cetlire, de még nem adja oda. A polcokat nézi a pult mögött, hogy ha az összes törik, akkor vajon a csapos mit fog szólni hozzá? Bár az is lehet, ismeri Calebet, és szeme sem rezzen, ha ez megtörténik, maximum lesz egy tömegverekedés a végén. Végül visszafordul a férfi felé, és türelmesen vár.
Egészen jó kedvem volt. Leszámítva, hogy estére sikerült a lehető legnyúzottabbá válnom, így mielőtt még önkényesen beengedném magam Harthoz, leugrottam Bobbyhoz egy-két ital erejéig. Persze, kivételesen csak sört ittam, az utóbbi időben eleget öntöttem a garatra, szóval nem hiányzott még egy csapongó, ázottra ivott éjszaka, aminek a felére se igazán emlékeznék... Talán egy órája boldogíthattam az egyetlen ember félét, akit elviselek a magam normál közelében, olykor rápirítva, hogy kurvára ne a munkájával foglalkozzon. Igen, igen, én már csak ilyen vagyok. Szóval, ezen óra után csapott meg az a jellegzetes szag, amit csak tegnap óta tudhattam magaménak, de annyi épp elég is volt belőle. Lassan, szinte már észrevétlenül hajoltam kicsit közelebb a csapos felé, egyik könyökömmel feltámaszkodva a pultra, míg a másikban elengedhetetlenül szorongattam az üveg sörömet. - Hé! Százhatvan körüli, szőkés, vékony gyerekforma van mögöttem? - böktem meg Bobby felém eső karját, aki szinte azonnal felkapva a fejét, bemérte az érkező talpak dobogásának tulajdonosát. - Nyert... - sziszegte, én pedig szem forgatva dőltem vissza hátra, nagyot sóhajtva magam elé. Még azelőtt leintettem a srácot, mielőtt bármit kérdezhetett volna, így rám hagyva a dolgot inkább magyarázott tovább az idétlen sportokról, és a meggyőződéseiről. Néha, egészen tudott untatni, de ez eltörpült amellett, hogy többnyire fel tudta dobni a hangulatomat a hülyeségeivel. Ahogy Norina mellém érkezett, majd mászta meg a széket, nem pillantottam rá, mintha nem is érzékeltem volna a jelenlétét, pedig hát... erősen orrba vágott. - Hagyjad már a hülye kosárlabdát. Nézhetnél valami értelmesebbet is. Például hokit. Vagy valami hasonlót... - röhögtem fel, elfordulva végül Bobbytól, ujjammal jelezve felé, hogy most el leszek egy kicsit foglalva. A sörös üveget könnyedén húztam meg, majd egyenesen a kölyök felé pördültem, néhány másodpercet követően eltépve az üveget a számtól. - Látom, levakarhatatlan vagy. - vágtam egy egyszerű grimaszt, ahogy a pultra csúsztattam a sörömet. - Pedig már reménykedtem benne, hogy felmatricázódtál a falra végleg. - vigyorodtam el pimaszul, fejemet kissé oldalra döntve. Úgy tűnik, tényleg eltökélte, hogy engem akar "mentornak". Hogy én ennek milyen kibaszottul örülök... se! Mindenesetre, ha már volt benne annyi, hogy ezek után is megkeresett, hát legyen... meglátjuk, hogy érdekel-e a történet. Eközben oldalra pillantottam, Bobby felé, kelletlenül rágva meg fogaimat, miközben Norina beszélni kezdett. Csak szavai végeztével emeltem rá vissza tekintetemet, kicsit hátrább lökve gerincemet, és fejemet egyaránt. - Jah. Mondtam valami ilyesmit. Legalább a memóriád a helyén van... - köszörültem meg torkomat, majd egyszerűen csak elkapva mindkét lábammal a székének alját, magam felé rántottam, egész közel, hogy még a szívverését is premierplánból hallgassam. - Na, nyekegjed mit akarsz. Az edzésterven kívül, mert azt már tegnap hallottam. Aztán eldöntöm, hogy kezdek-e veled valamit. De most szólok... kurvára, csak egyszer fogom végigunni a szövegelésedet, szóval erős érvekkel toljad a monológot. - szinte már egykedvűen, unottan beszéltem, fáradt fújtatással könyökölve el ismét a pult tetején, sötét íriszeimmel folytonosan fürkészve a gyermeki vonásokat. - És felejtsd el a követelődzést, meg a hülye stílusodat, mert arra nem vagyok vevő. Na... lökheted. - kapaszkodtam bele végül az üvegembe, elkönyöklő karommal, és úgy libbentettem magam elé, oldalasan kortyolva bele annak szájába.
Nyugodtan ül a széken, nem fészkelődik, nem türelmetlen, mintha tényleg taktikát váltott volna, vagy a jó ég tudja, de meglepő módon most egészen visszafogott. Nem kotyog bele semmibe, nem lóbálja a lábát, és nem tesz úgy, mint aki unja magát. Pedig ha valamit tud, hát az az unalomból fakadó látványos szenvedés előadása. Ebben is profi, most mégis jó kislány... azaz annak tűnik, mert ez koránt sem mondható el róla. Semmit nem rendel, elég, ha sörösüveget nyomják le a torkán, nem ad még plusz segédeszközt is Caleb kezébe, talál majd mást. Már előre kisakkozza az összes várható reakciót, de egy kimagaslik az összes közül, mégpedig az, hogy a férfi el lesz "ragadtatva" attól, hogy márpedig megkereste és meg is találta. Akkor is hallgat, amikor Caleb látványosan nem vesz róla tudomást, kivárja, míg felé fordul, mert tudja, nem sokáig képes megállni, hogy be ne szóljon valamit. Amint felé pördül, el is mosolyodik. Tényleg megy, és kipróbál valami szerencsejátékot. -Csak kitartó. Á, nem, lefolytam a falról, de erről jut eszembe. Tessék, kőműveseket is kerestem, miután a fal megsérült. Előhalássza a cetlit és leteszi Caleb elé, ebből egyértelmű lehet, ha neki adja át, akkor senkinek nem beszélt róla. De miért is tette volna? Soha nem rohant árulkodni, ha gondja volt, vagy lerendezte maga, vagy egyszerűen megvonta a vállát, de nem vont be feleslegesen harmadik személyt. -Sosem felejtek. Ez az egy biztos, ha a fene fenét eszik is, vagy nem reagál le valamit, az nem azt jelenti, hogy nem figyelt, sőt. Azt nagyon is megjegyezte, csak nem adja mások tudtára, majd akkor veszi elő, amikor szükséges, addig pedig szépen elraktározza. Az sem ijeszti meg, hogy Caleb közelebb rántja magához a székét, és úgy vizslatja, mint aki a következő pillanatban kutyaeledelt csinál belőle. Tényleg, az még sosem volt. Végighallgatja a férfit, a végén bólint, és nem kertel, belevág. -Rendben. Én sem ismételgetem magam, ettől nem kell tartanod. Azért szeretném, ha tanítanál, mert te utcai harcos vagy, ketrec harcos, végrehajtó. Vagyis kemény ahhoz, hogy mindent tudj az ellenfelekről, a gyengéik kipuhatolásáról, és arról, hogy hogyan verd ki a sz@rt is belőlük, ha arról van szó, és a többi. Tudod, milyen egy kőkemény, igazi edzés, ahol nincs pardon, nincs apelláta, nincs nyavalygás, csak teljesítés, sérülések, amiből tanulni lehet. Én egy hülye kölyök vagyok, akit marhára nem akart senki sem, de ide kerültem, és be szeretném bizonyítani, hogy nem leszek púp, meg teher a falka hátán. Viszont ehhez gyenge vagyok, és olyan embert szeretnék, aki szó szerint falhoz ken, ha kell, ahogy te tetted tegnap, aki nem tűri az ellentmondást, de ismeri a receptet, hogy mitől lesz piszkosul jó valaki. Ezt a mentorok nem tudják megadni, mert ők mások, ők más módszerekkel tanítanak, de ez nekem nem elég, mert a mosolygástól nem leszek jó. Mivel nem vagyok nagydarab, tudom a korlátaimat, de ezeket le szeretném dönteni, és megmutatni, hogy azok nincsenek, csak az akarat, a kitartás, a kőkemény edzés és munka, a tudás. Feladni semmit sem szoktam, ha nem megy elsőre, akkor megy másodikra, vagy akárhanyadikra, de addig csinálom, míg nem sikerül. Kivághatsz az ablakon, összetörheted a pultot is velem, akkor is vissza fogok jönni, mert más nem tudja azt, amit te. Befejezte, ennyi, igaz, azt nem mondta el, a Testőr titulus a végső célja, azzal még ráér, most egyelőre azért küzd, hogy Caleb rábólintson arra, hogy elvállalja. Ha most is nemet mond, akkor holnap is megkeresi, vagy azután is. Arról sem beszél, hogy Brodericket is megkereste, mert ő a Béta, tehát tud valamit, vagyis nagyon sokat. A többi mentor valahogy más volt, mint ők, és ezért merte megtenni azt, hogy saját magának keresett egyet, illetve kettőt. Egy biztos, megpróbálta röviden összefoglalni, miért szeretné Calebet, és lám, tud ő normálisan is viselkedni, ha arról van szó, már ha a lelkesedését nem számítjuk bele.
Érdeklődve figyeltem a mozdulatát, ahogy a zsebéhez nyúlt, majd előhalászva belőle egy cetlit felém tolta. Egyik szemöldököm flegmán rándult fel, ajkaim pedig résnyire elnyíltak, ahogy lassan, monotonan beszívtam rajtuk a levegőt. Tekintetem a kölyköt figyelte, míg végül átkúszott a pultra helyezett cetlire, rajta erős krikszkrakszok jelezték az adott nevet és a hozzá tartozó telefonszámot. Elmerengtem rajta, mereven, mint aki szoborrá vált, míg végül oldalasan pillantottam fel Norinára. - Hmm... - csak ennyi. Többre nem telt, aztán egyszerűen csak a zsebembe löktem a kicsiny papír darabot, ezt követően pedig ugyebár székestül közelebb rántottam a kölyköt. Folytonosan fürkésztem arcát, ahogy beszélni kezdett, olykor megmozgatva vállaimat, átlökve fejemet egyik oldalról a másikra. Néha még a sörömet is kortyonként fogyasztottam, de bármerre is fordítottam az arcomat, a szemem sarkából elszakíthatatlanul is Norinán volt a fókuszom. Végre normális hangszínt ütött meg, csekélynyi követelőzést sem éreztem hangjában, sem szavaiban. Ettől függetlenül még nem állt szándékomba a lábai elé borulni. Sőt... senki lába elé nem szokásom borulni, úgyhogy elégedjünk meg annyival, hogy nem vágtam közbe, hanem szinte már illedelmesen végighallgattam a hosszú, érvekkel alátámasztott monológot. Végül csend lett, mondhatni már-már fülsüketítő csend. Némi hatásszünetet is hagytam, a bár zaján kívül már csak mélyről felszakadó sóhajom rezegtette meg a levegőt. Aztán elfordultam a kölyöktől, törzsből, mindkét karommal felkönyökölve a pultra. - Bobby. Lökjél valami citromos sört. - mély baritonom erőteljesen szakadt fel, ahogy pillantásom összetalálkozott a csaposéval. - Neked, baszod? - kérdezett vissza, szinte már elkerekedett szemekkel, én meg csak lazán kiröhögtem. - Persze, és nyalókát is passzolj mellé, meg egy kis habcsókot! Nem, te barom... Az árnyékomnak lesz. Idióta. - böktem fejemmel Norina felé apró vigyorral szám szegletében, majd újra a gyerek felé fordultam, noha csak félig-meddig. - Jó. - biccentettem egyet, noha ez még nem az elfogadás hangja volt. Szimplán értékeltem, hogy végre normálisan is meg tudott nyilvánulni. - Látod... megy ez neked. - csak sziszegtem, miközben a rendelt ital is megérkezett, amit lendületből löktem tovább Norinának. Mertem remélni, ha már engem akar edzőjének, nem okoz neki gondot a hirtelen reflex, és a sör nem a padlón fog kikötni. - Na de... Még mindig nem kívánkozom egyetlen porcikámmal se segíteni neked... de mivel... - néztem végig rajta, enyhe grimasszal a képemen. - ...úgy látszik nem csak, hogy beteges fétised már, hogy utánam loholj, de valóban komolyan is gondolod. Az elszántságot pedig csípem. Néha... Szóval, egyelőre azt mondom, hogy lehet. Edzelek. De amint nyavalyogni kezdesz, ott hagylak a picsába. Továbbra sem igénylem a követelőzéseket, azt csinálod, amit mondok. Ha azt mondom, hogy hajnaltól, alkonyatig futsz négykézláb... megteszed. Stimmt? - hajoltam kicsit közelebb hozzá, egészen szúrós szemekkel kapva az övébe. - Nincs hiszti, nincs nyüszögés... ha egyszer is azt látom, hogy feladtad, szeva. Nem szórakozom kölykökkel, ezt jegyezd meg. - nem voltam indulatos, ellenben határozott, és érdes volt mély baritonom rezgése. - Hányas a szobád? - kortyoltam újabbat a sörömből, visszadőlve hátra, megroppantva vállamat, és nyakamat egyaránt. - Nem fogok időpontot mondani, ha érted megyek, jössz. És kész. Megfelel? - villantottam egy sunyi, szemétláda vigyort, majd ha elfogadta a feltételeimet, úgy felé löktem az üvegem alját, jelezvén, hogy "koccintani" kívánok vele. - Egyéb? - kérdeztem végül, némi csendet követően, visszapördülve egész testemmel a pult felé, mindkét karomat felfektetve arra, így csupán fejem fordult oldalvást Norina felé. - Vagy... van ellenvetés? - igazából nem érdekelt ha van. Maximum marad az eredeti felállás, és kereshet magának más oktatót. Pont szarom le...
Kivételes alkalom, hogy nem türelmetlen, hanem vár, míg Caleb végül csak elveszi a pultról a papírt, átfutja a felfirkantott nevet, számot és egyebet, és végül elteszi. Nem vár érte köszönetet, sem sem egyebet, csupán ráért, így kikereste, ha már szükség van rá. A hümmögésre sem szólal meg, csak figyeli a férfit, aztán kiselőadást tart, amit sokkal rövidebbre szánt, csak így sikerült. Amin meglepődik, az az, hogy Caleb nem vág semmiféle pofát, nem vigyorog, és nem is szól közbe... pedig erre is felkészült. Kellemes meglepetés, lehet, mégis a kora reggeli éhgyomorra okozott sokk miatt volt annyira mogorva? Ki tudja? Tippelgetni nem fog, majd megtudja, ha itt lesz az ideje. Azért sem kell a szomszédba mennie, hogy lássa, Caleb nem túl lelkes az érvei után, de amikor sört rendel, ráadásul citromosat, akkor magába fojt egy mosolyt, mert ha egy férfi már sört rendel, akkor nagy valószínűséggel rá fog bólintani a dologra. Persze nem bízza el magát, mert ha a végrehajtó csak cseles, akkor könnyen pofára eshet, és azt nem áll szándékában, maximum ha rásegítenek. Árnyék... végül is igen, az volt, vagy azzá vált, ahogy tetszik, de mondta, hogy nem ad fel semmit, és addig küzd, míg el nem éri a célját. -Szokott, gyakoroltam. Tud normálisan is beszélgetni, sőt tiszta bűbáj, ha azt kívánja a helyzet, csak roppant makacs, és ha úgy szólnak hozzá, ahogy megtették, akkor azonnal úgy is reagál. A sört könnyedén elkapja, annak egy cseppjéért is kár, ha mellémegy. -Köszönöm. Csillogó szemekkel hallgatja végig Calebet, még bólintani sem bólint most, nehogy a túlzott lelkesedése miatt bukja az egészet, egyszerűen csak ül a sörrel a kezében és figyel. Hajnaltól alkonyatig futás, akárhogyan is, de részéről rendben, egy mosoly jelzi tetszik neki, ami elhangzik. Ezért kereste meg a végrehajtót, pontosan ezért. -Stimmt. Akkor hajnaltól alkonyatig futás van. Lelkes bólogatás a monológ után, igen, nagyon komolyan gondolja, különben nem lenne most itt, hanem eszébe sem jutott volna a férfit ismét felkeresni. -Sosem adok fel semmit, ha megtenném, akkor nulla lennék, és hisztizni sem tudok. Ha beledöglök, akkor is megcsinálom. Attól az egytől nem kell tartani, hogy földhöz vágja magát, vagy nyávogni fog, mert valami nehéz, pláne, hogy ő maga kereste a lehetőséget. Imád edzeni, ha fáj, akkor jó, ha nem áll lábra, akkor az igazi, ha pedig megsérül, majd begyógyul. Ezt tudja, csak az eddig látott edzésterve nem volt valami szuper, mert mindig pluszokat tett hozzá saját magától, az pedig azt jelenti, hogy nem hozza meg a kívánt eredményt, vagyis úgy sz@r, ahogy van. -A 7-es. Igen, tökéletes. Pont erre van szükségem. Vidáman koccint Calebbel és kortyol bele a citromos sörbe, ami így igazából inkább üdítőnek tűnik, de kellemes. Ha árnyéknak nevezi, az sem zavarja, ha eltöri a csontjait, az sem. Kitartó és harcos szellem, megküzd a sikerért, bármibe kerüljön is. -Nincs semmi egyéb, sem ellenvetés. Köszönöm, hogy vállaltad. Most már elvigyorodik, örül a lehetőségnek, mert így fejlődni fog rendesen, sőt, lehet sokkal gyorsabban, mint egyébként tenné, és ez csak jó, ezt kereste. Jól választott, ezt már akkor is tudta, amikor utánakérdezett, hogy Caleb kicsoda is valójában, mit tud. Abban a pillanatban döntött, érezte, hogy ő az, aki lehet, tuskónak van titulálva, de kőkemény, és így kiválthatja a mentorát is, akivel nem sikerült zöld ágra vergődnie.
- Jól van. Rilex. Majd meglátjuk, mit tudsz. A többi pedig jelenleg nem érdekel. - szólaltam fel rekedtes, mély baritonnal, noha egészen halkan. Értékeltem, hogy kitartónak gondolja magát, de jelenleg tényleg nem tudott meghatni. Majd ha látom is, akkor majd esetleg teszek rá megjegyzést. Most viszont a jóból is megárt a sok(k)... - Ha beledöglesz, akkor már nem csinálsz semmit se, ebben biztos lehetsz. Már pedig fenn áll ennek is a "veszélye". Attól, hogy kölyök vagy még nem leszek veled finomabb... - jó vicc... azt se tudom igazán mit jelent maga a szó. Finomabb... Hagyjuk már. Persze, ahogy eddig beszélt, az jött le, hogy pont ez a lényeg, pont ezért választott engem... Már csak az a kérdés, hogy amikor élesbe kerül ez a történet, valóban megállja-e a helyét. A szobaszámot megjegyeztem, amit egyetlen bólintással jeleztem is felé. - Majd érkezem. Addig pedig ne keress, ne járj a nyomomba, mert még a végén meggondolom magam. De ha érted megyek... legyen reggel, hajnal, éjszaka, délelőtt, délután, és a többi... akármit csinálsz, abbahagyod, és indulsz. Ez is megfelel? - ha nem, hát azt is leszarom. Maximum le van a gond. De nyilván ez se fogja hátráltatni, ami nem tudom hogy jó-e nekem vagy sem. Elvégre mindig is csíptem az olyan farkasokat akikben van kitartás. Jelen esetben egy kölyökben ,de ez ebből a szempontból részletkérdés. - Ne köszönd előre. Majd, ha úgy látom, hogy van miért "küzdenem" veled, utána körbenyalhatod az aurámat is, és megköszönheted. - fordultam el tőle, a pult felé újfent, kérve Bobbytól még egy üveg sört. Mostanában úgy iszok, mintha valami kicseszett szivacs lennék... nem lesz ez így jó. - Inkább azt makogd el nekem, hogy mi volt eddig a legmegterhelőbb élményed. Hogy legyen kiindulóm. Aztán majd elválik mit kezdek a sztorival. - mertem remélni, hogy nem azzal indít, hogy ekkora meg akkora súlyokat emelt, hanem valami konkrétabba fog beavatni, aztán fasz tudja. Lehet, hogy kezdeti lelkesedését túl gondoltam... Mindenesetre mielőtt még darálni kezdte volna a szót, az ujjammal leintettem, és sietősen elővakartam a zsebemből a cetlit, felhívva a kölyök által adott számot. A túloldalon reszelős hangú férfi halózott néhány csörgést követően. Nem vittem túlzásba. Leegyeztettem vele a helyzetet, a helyet, és hogy mikorra jöjjön. Természetesen azt is hozzátettem, hogy egyből engem keressen, aztán letettem. - Na, most mondhatod. - fordultam Norina felé fél testtel, meghúzva az időközben kiérkező italomat. Ha pedig belekezdett, úgy türelmesen végighallgattam, újra nem vágva a szavába, noha tény és való, hogy a figyelmemet már csak direkt sem szenteltem neki egészen. Olykor az üvegemet szuggeráltam, vagy egyszerűen csak iszogattam belőle. De az is megesett, hogy Bobbyhoz fűztem pár szót, már csak a mihez tartás végett is... Ez csak a látszat volt, hiszen minden szavára ki voltak éleződve a füleim... Még ha ezt nem is sejthette...
-Szuper. Azonnal rávágja, nem fog semmit sem magyarázni, majd meg fogja mutatni, hogy kitartó, az sokkal többet ér, mert mindenki mondhat, amit akar, a tettek beszélnek, nem a szavak. Mindig ehhez tartotta magát, így élt, még ha nagyon is kölyök. Végighallgatja Caleb mondókáját, és kis vigyor kúszik az arcára. Most már a férfi értheti, miért vált az árnyékává, miért nem szakadt le róla azután sem, miután bevágta a falba dísznek. -Ez még szuperebb. Ilyen embert keresek. Lelkesen bólint, hát ezért üldözte Calebet, pont ezért, mert róla tudta, hogy nem érdekli az, hogy nőnemű, nem érdekli, hogy kölyök, csak az, amit letesz az asztalra. Ha beledöglött, akkor nem volt elég erős, nem volt elég szívós, és akkor nincs itt keresnivalója, na de azért nem adja könnyen magát, vagyis számára nem létezik olyan, hogy ne élje túl, vagy lehetetlen. Vidáman kortyolgatja a sörét, most már egész jónak ítéli a kilátásait a falkán belül. Caleb és a Béta... ez így pont jó, egyik sem enged a 21-ből, mert az a hisztis pi.áknak való, és nem is élnek meg túl nagy kort. naná, hogy bólint, amikor elhangzik az újabb feltétel. -Igen. Végre valaki. Hatalmasat sóhajt, fellélegzik, most madarat lehetne vele fogatni, mert így alkalma nyílik minden időszakban edzeni, fejlődni, kipróbálnia magát, és nincs napirend. Azt utálja. A spontaneitást sokkal jobban szereti, a hirtelen durr bele dolgokat, mert az soha sem kiszámítható, és ez nyerő pontnak minősül nála. Nem véletlen, hogy a szobája sem olyan, amit elsőre gondolnának róla. Megvárja, míg a férfi elintézi a telefont, utána válaszol, de nem ereszti bő lére, mert nincs mit. Azzal minek traktálja a végrehajtót, hogy Őrző lett volna, és ott is harcos vagy mágus? Más világ, más helyzet, nem ide tartozik, és már nem az az élete. -Oké, de az akkor nyálas lesz. A legmegterhelőbb? Hm... amikor elgázolt az "intercity". ~Bradley~ Másra nem tudom azt mondani, a szellemi része más kérdés, de fizikailag mindig maradt tartalékom, tehát az nagyon nem jó. A teremtője nevét nem mondja ki, így tudatja Calebbel. Bradley nem kis darab, farkasként meg pláne, na az az ütközés megterhelő volt, az egészen biztos, de más olyat nem tud említeni, ami annyira kiszívta volna az energiáit, hogy fél óra múlva ne rohanjon el valamerre. Nagyzolni meg nem fog, ennyi. Edzeget szépen, kötelet mászik, többet fut mint amit előírtak eddig neki, és mindenre gyakorlatra rápakol, de ezekkel sem fog előhozakodni, mert nem akarja, hogy azt mondják rá, csak a szája jár. Majd elválik, mit bír, és ha kiderül, hatalmas hiányosságai vannak, akkor addig fog küzdeni, míg azt ki nem küszöböli. Semmi nem érdekli, semmi nem tudja eltántorítani attól, hogy felszedjen magára izmot rendesen, erősödjön, és megtanuljon minden apróságot a harcról.
Csak félvállról vettem a szupernél is szuperségesebb kijelentéseit. Ha így folytatja olyan szuperül fog kirepülni a bárból, hogy becsilingelteti a csillárt is. Mindenesetre mikor végre belekezdett a kis előadásba, normálisan végig hallgattam, a nyálas megjegyzésre csak megforgatva a szemeimet. Igazából nem tűnt nyálasnak, de ezt már ráhagytam, és mivel már nem vagyok mai motoros, ezért egész hamar le tudtam vágni, hogy mi is az az intercity. Nos... valahol tetszett, hogy ezt hozta fel példának, sőt... Mindenesetre nem láthatta rajtam, hiszen egyetlen izomszálam nem rándult, egyetlen mozzanatot se ejtettem a téma irányába. Egy ideig... Míg végül újra felé nem fordultam, fejemet kissé oldalra döntve pásztázva a kölyköt. Sose fogom megérteni egyik farkast sem, amelyik beharap egy gyereket... de még egy idősebb embert se. Legalábbis a mai világban semmi értelmét nem látom, az én időmben persze még volt némi értelme... na, akkor sem sokkal több. Végül sóhajtottam egyet, legurítva a maradék sört is a torkomon. - Jó. Az intercity-d nem rossz példa. De biztos lehetsz benne, hogy bár nem könnyű boxoló hírében áll a jó apád... amit tőlem kapsz az ennek minimum a háromszorosa lesz. - rágtam csak a szavakat, hiszen tisztában voltam benne, hogy Bradley nem kispályás, de messze elmaradt még így is tőlem. Minden ego nélkül, csak a tisztán látás végett mondom. - Most pedig szakadj le rólam. Majd kereslek. - téptem ki a kezéből a sörös üveget, majd löktem vissza Bobbynak. Tekintetem csak egy pillanatra vált el Norinától, majd végül újra felé emeltem íriszeimet. - Itt vagy még? Minél később lépsz le, annál később megyek érted. Szóval... Sipirc. - böktem fejemmel a kijárat felé, és amennyiben végre megmozdult, úgy hátat fordítva neki kezdtem újabb csodás beszélgetésbe Bobbyval... Még úgy egy órát, mire azt is meguntam, és felcammogtam az emeltre, hogy beássam magam Hart szobájába...
// Rövidke záró, de mindjárt írok neked egy kezdőt is ^^ //
Lehet, még gondolkodhatna megterhelőnek nevezett példákon, de amit említett, ahhoz egyik sem mérhető. Lehet, ez mások szemében így is gyerekes, de akkora ütést és fájdalmat még soha nem élt át, pedig nincsen cukorból, míg az őrzőknél volt, ott is beszedett egy-két dolgot. Mégsem lehet összehasonlítani semmivel sem azt a pillanatot, az mindenen túltett, és igen, másodszorra is ezt mondaná, ha kellene. Ha emiatt gyengének találják, legyen, majd megerősödik, és nem lesz ilyen nyüzüge, egy harapásra kettétörő típus, mert azért az biztos, hogy az edzések tényleg látszanak rajta, azért nem magas és nem is kétajtós szekrény, pláne, hogy nőből készült anno. Bólint, amikor Caleb azt mondja, ő keményebb, mint Bradley. -Oké. Amúgy sem ér rá soha, és nem is olyan harcos. Nincs ezzel semmi baja, ha azt szerette volna, akkor őt nyaggatja addig, amíg nem foglalkozik vele komolyabban. Persze néha figyel rá, de ennyi meló mellett az édes kevés. Nagyon nem izgatja ez sem, megszokta az önállóságot, jó ideje nem pátyolgatja senki, tehát ez nem jelent újdonságot. -Jól van, itt sem vagyok. Köszöntem a sört, ízlett. Lekászálódik a székről, azaz leugrik, mert az sokkal kényelmesebb, mint az, hogy szórakozzon kecses leszállásokkal. A sörösüveget ugyan a pultra akarta tenni, de előbb tépik ki a kezéből, mint megtegye. Tiszta mázli, hogy megitta a tartalmát, és nem maradt benne semmi. Az újabb morgásra elvigyorodik, és visszafordul. -Megyek már, megyek. Sziasztok! És láss csodát, tényleg eltűnik, szó szerint kinyargal a bárból. Ha Caleb megígérte, hogy keresni fogja, akkor az úgy is lesz, és addig nem fogja zaklatni, sem üzenetekkel bombázni, és nem játszik árnyékharcost sem. Kivár, türelmesen, még ha ez is a legnehezebb, de olykor kifizetődik. Kivételesen egyből a szobájába megy, még van néhány gyakorlat, amit le akar tudni.
Ugyan a bolt megnyitása nem volt olyan nagy feladat, ahogyan az sem, hogy népszerűvé váljon a turisták és a városban lakók számára, az viszont annál inkább feladta a leckét, hogy tökéletesítgessem és a háttérmunkákat is ellássam. Ennek ellenére igyekeztem mindig elkészülni a könyveléssel, megnézni a számokat és megrendelni az árut is, amiből éppen kifogytam. Szorgalmasan tevékenykedtem, miközben el kellett látnom a hegyi mentőként rám háruló kötelességeimet is. Igen, tudom, egy kicsit lehet, hogy túlterheltem magam, de ennek ellenére annyira élveztem, hogy egyszerűen eszembe sem jutott az a lehetőség, hogy bárki is be akarna törni az üzletbe. Legalábbis egészen addig, amíg a két helyiséggel arrébb üzemelő ajándékbolt tulaja el nem árulta nekem, hogy az egyik éjszaka valaki betört hozzá és elvitte az aznapi bevételét. Igazán sajnáltam az idősödő asszonyt, de annyiból hálás voltam az infóért, hogy bennem is megérett a gondolat, szükség van egy riasztóra. Ha pedig riasztóra volt szüksége az embernek, akkor általában szakemberhez fordult. Micsoda szerencse, hogy a falkában is van egy hozzáértő férfi, aki ezzel foglalkozik, nem? Így hát, ma reggel felemeltem a telefont és felhívtam a mi drága vezető testőrünket, Bradleyt. Szerencsémre, volt egy kis ideje a kora esti órákban, így zárás után pont be tudtam menni a hotelbe a megbeszélt időpontban. Nem akartam elkésni, bár különösebben akkor sem éreztem volna kellemetlenül magam, ha úgy alakul, hogy nem tudok időben megjelenni. Egy nőnek előjoga van ahhoz, hogy késsen néhány percet, vagy ez már kiment a divatból? Nos, nem is fontos, mert körülbelül öt perccel hamarabb a találka helyszínén, azaz a bárban ücsörögtem egy üres asztalnál. Oké, előrelátóan foglaltam egyet, mindössze az is egy telefonba került. Sohasem lehet tudni, hogy hirtelen mennyi embernek szottyan kedve ahhoz, hogy beüljön ide egy kis csevegésre valakivel. Egyébként az egyik sarokban lévő, félhomályos asztalt választottam, annyira nem volt most kedvem a középpontban ücsörögni, és szerintem Bradnek sem nagyon lesz ellenvetése. Ha mégis, akkor én kész vagyok nyugodt szívvel átülni egy másik helyre, ha már nem felel meg ez az igényeinek. Míg a hímre vártam, addig rendeltem magamnak egy hosszú kávét tejjel, és türelmesen üldögéltem tovább, amíg meg nem érkezik a tárgyaló partnerem, na meg, nem hűl egy kicsit az előttem gőzölgő fekete. Az illatát elég jónak ítéltem meg, és tapasztalatból azt is tudtam, hogy legalább az íze is olyan finom lesz, annyira azonban nem siettettem a megízlelését, hogy leégessem a saját nyelvemet. A gondolatra finom vonásaim fintorba is szaladtak, de ugyanolyan hamar ki is simultak, amint megláttam a befelé igyekvő, hozzám képest igazán magasnak mondható férfit. Ajkaimon mosoly jelent meg, és felemeltem a kezemet, ha esetleg nem vette volna észre, hogy hol foglaltam helyet.
Nem régen az egyik falkatársam szólt, hogy ideje lenne neki is egy riasztó, már mint a boltjába kellene egy, mivel nem régiben a szomszédos üzletbe betörtek éjjel. Jobb később mint soha, így mára szakítottam rá időt, estére beszéltünk meg egy találkozót a Hotel bárjába. Némi késéssel érkezem meg, hiszen a forgalom közbe szólt kétszer is, egy alkalommal koccanás történt, friss jogsis kölyök nem vette figyelembe, az elsőbbségadás kötelező táblát, másodjára meg, egy túl idős úr gondolta úgy, hogy neki ott elsőbbsége van, szóval ma két koccanást is láttam, ami miatt megállt a forgalom egy kis időre, komolyabb szémélyi sérülés nem történt, de akkor is bosszantó. Mind egy, akkor a késében azért még nem vagyok, hogy oda szólja Jo-nak, hogy várjon rám egy kicsit, amúgy is a nőknél evidens, hogy késnek, így a tapasztalatom alapján, nagyjából egy időben fogunk oda érni, ha csak Jo nem éppen pontos. Akkor viszont ciki- nem ciki várni fog rám néhány percet, különösen, hogy felkocogtam a szobámba átcserélni a pólóm is, mivel ma még egy kávé is a nyakamba borult. Persze, mindez a Hotel bejáratában történt meg, a kávé az enyém volt, a nő, aki nekem jött már nem, holott, hmm.. Igen csinos volt, na de mind egy is. Elkértem a telefonszámát, ha már annyira nagyon jóvá akarta tenni a kis balesetet, utána már rohantam is fel a szobámhoz. Na, jó, nem. Lifteztem. Így cirka 15 perces késéssel, de beléptem a bárba, kék farmerben és egy szürke hosszú ujjúban jöttem, hónom alatt a kis macbook-om, ha már munkaügyi megbeszélés lesz. A pultnál kérek magamnak egy üvegsört és hozzá kísérőnek egy pohár Jim-et is. Attól, hogy meló lesz, még leguríthatok mellé egy pohárral Jim bácsi whiskyjéből is, nem? Ennyitől még nem állok fejre. Majd a tekintetem hordozom végig a bent ülőkön és hamarosan egy karcsú kezet látok a levegőben. Bingo. Ott várnak rám, így amint megvannak az italaim, elindulok Jo asztalához. - Szia, szépségem! Hogy s mint, ma? – Nekem a falkánk nőstényei mind ezt a kedves szót érdemlik meg, nem személyeskedés, csupán egy kis bók mindegyiküknek. Mint szoktam mondani, nekem a falkám a családom, szóval, attól, hogy marcona vezető testőr vagyok, igyekszem legalább a lányoknak elsütni egy-egy kellemes bókot. Letelepszem a székre, Joval szemben és a poharamba iszom bele elsőnek, a gép az asztalon ott pihen mellettem a poharak előttem, ahogyan az üveg is. - Mesélj, mi a helyzet és van-e valami elképzelésed, milyen ketyerét szeretnél? – Vágok bele, mert nem szeretek tökölni, a kötelező káűrökkel.
Nem vagyok egy kapkodós alkat, úgyhogy teljes nyugalomban ücsörögtem a kávémmal, amíg Bradet vártam. Ha annyira képtelen lettem volna arra, hogy megüljek itt egy helyben legalább tíz percig, akkor egészen biztos, hogy rácsörögtem volna a férfira, hogy merre jár már. Ennek az úgy nevezett kísértésnek azonban nem okozott gondot ellenállnom, mert valószínűleg ő is megvárt volna. Vagy nem, ez most lényegtelen is. Ha annyira menni akarnék innen, nem szégyenlősködnék csak azért, mert az egyik vezető testőrünkkel készültem találkozni. Az én szerepem talán nem volt olyan nagy a falkában, mint az övék, de Castornak jelenleg sokkal nagyobb szüksége volt rám, mint azt bárki feltételezhette volna, hiszen csak én tudtam a kis titkáról. Legalábbis úgy tudtam, hogy csak én vagyok tisztában ezzel, de ez most lényegtelen. Én csak neki tartoztam hűséggel, a többieket pedig a családomnak tekintettem, és mivel általában anyáskodóvá váltam, nem éreztem volna magam zavarban, hogy megfeddjek egy rangban felettem állót. Miután végre feltűnt a színen Brad is és engem is sikeresen észrevett itt hátul, még inkább megszállt a nyugalom. Nem mintha eddig annyira pattogtam volna, hiszen szitkok helyett csak a mosolyokat volt szokásom osztogatni. Legalábbis nagy általánosságban ez kijelenthető rólam. - Helló, Nagyfiú! – üdvözöltem a valóban hatalmas méretekkel – legalábbis a magasságát tekintve! – megáldott férfit. – Egy kicsit fáradt vagyok, de amúgy minden rendben – villantottam rá egy ellenállhatatlan mosoly, és elkezdtem fészkelődni a helyemen, amíg ő leült. – Úgy látom, már nálad is véget ért a mai nap… - intettem a fejemmel az italai felé. Eszem ágában sem volt elítélni azért, amiért nekiállt csak úgy inni. Igazából most, hogy láttam nála és megéreztem a whisky illatát, én is egészen megkívántam az aranyszínű italt. Talán felturbóztathatnám vele a kávémat, nem? Hm… ez nem is lenne olyan rossz ötlet, ha jobban belegondolok! - Egyébként, köszi, hogy időt szakítottál rám – ezzel én a magam részéről le is tudtam a kötelező udvariassági köröket. – Nézd, őszinte leszek… - kezdtem bele, miközben felkönyököltem az asztal lapjára és egy kicsit közelebb hajoltam Bradhez. – Én egyáltalán nem értek a riasztókhoz. Igazából teljesen analfabéta vagyok, ha ezeket a masinákat nézzük. A számítógépekkel még el is boldogulok, de még sohasem nézegettem, hogy milyen riasztók vannak a piacon – vallottam be, és küldtem felé egy zavart kis mosolyt. – Mi az, amit te ajánlanál nekem, mint szakértő? – kérdeztem, miközben igyekeztem komoly vevő látszatát kelteni. – Mit szoktak a legtöbben az ilyesfajta boltokba kérni? – érdeklődtem tovább, csak hogy nagyjából képbe kerüljek. Jó, az túlzás, hogy csak emiatt képbe kerülnék, de legalább lesz némi elképzelésem, hogy mi az, ami népszerű ebben a körben. - Kérsz csokit? – kérdeztem hirtelen, mintha nem is valami egészen komoly dologról beszéltünk volna. Miután előhúztam a táskámból egy táblával a saját készítésű édességeimből, felé nyújtottam, hátha ráfanyalodik. Ha nem, hát több marad nekem. Egyébként mindig hordtam magamnál valamilyen csokoládét, mert az köztudottan serkenti a gondolkodást, nekem pedig most pontosan erre volt szükségem. Egy kis segítségre a koncentrációban…
Visszamosolygok Jo-ra miközben leülök. Végül is, annak örülök, ha a mi szépséges Suttogónk jól van, és nincs vele semmi gond sem. Aztán bólintok egyet, mielőtt belekortyolok a poharamban, jól esik a keserű ital. De nem iszom ki az egészet, ami benne maradt azt félre rakom, és a gépem veszem magam elé. - Az orfeummal történtek után, már amúgy is szerettem volna javasolni mindenkinek, akinek üzlete van, hogy ha nincs riasztója ideje beszereltetnie. Amúgy igen, a mai napnak vége, és a hétnek is, szóval, megérdemlek egy kis lazítást, bár az is igaz, hogy holnap még pár falka érdekeltségű helyet járok majd végig, ugyan, amiatt ami miatt most te is itt vagy. – A köszönetére csak bólintok egy aprót, hiszen alap, hogy a falkatagokra szánok időt, és előbbre veszem őket valamennyivel, mint a külsős megrendelőket. - Amit ajánlanék, lássuk csak… van pár ketyere amit zsigerből mondanék egy külsősnek, de mint egy falkatagnak, olyat javasolnék, amit össze lehetne kötni más rendszerrel is, tehát drágábbat, mint egy átlagos vevőnek. – Közben felnyitom a gépem, és előkeresek egy modellt amit számára megfelelőnek gondolok, megmutatom neki, és konyha nyelven beszélek neki arról, hogy mozgásérzékelős a szerkezet, illetve rá lehet hangolni az üveg törés frekvenciájára is, így ha betörnék az üveget, már akkor jelezne. - Aha, kérek. Köszi! – Elfogadom a felém kínált csokit, és veszek is belőle, utána elgondolkozom egy kicsit, majd a csokit szopogatva megszólalok. – Kamera rendszered van? Biztonsági kamera, és hány kijárata van az üzletnek? Oda is érdemes lenne rakni mozgás érzékelőt. Na meg kamerát, ami szemmel tartja a hátsó ajtót, ha van olyan. – Több minden forog a fejemben. – Többet tudok mondani, ha átruccanunk és megnézzük az üzletedet. Most jó? Tudok ár szakítani időt. – Nézek rá teljesen komolyan, majd megiszom az italom, később, nem nagydolog, de ha már itt vagyunk, és erről beszélünk, és most jó neki, akkor menjünk el és nézzük meg konkrétan a helyet.
- Akkor azt hiszem, hogy pont jókor időzítettem, mielőtt még túl sok munkád lenne – mosolyogtam rá vidáman, csak ahogy szoktam. – Bár az is lehet, hogy csak én vagyok olyan ostoba és óvatlan mindenki közül, hogy még próbálok bízni az emberekben és nincs riasztóm… - meredtem magam elé elgondolkozva néhány másodperc erejéig. Aztán barna íriszeimet ráemeltem a velem szemben ülő hímre, és újabb mosolyt küldtem felé, miközben hallgattam, hogy mit mond nekem. - Aha, értem! – bólintottam, immár komolyan arckifejezéssel, és mérlegeltem a dolgokat a riasztóval kapcsolatban. Azt mindenképpen meg kellett neki köszönnöm, hogy érthető nyelven mondta el nekem, hogyan működnek ezek a masinák és nem kellett bambán merednem rá, értetlenkedő kérdések bombázásával egyetemben. Azt hiszem, hogy nagyon nem örült volna nekem akkor, de szerintem teljesen természetes, hogy nem értek mindenhez. Azért hívtam őt, mert ez a dolga, vagy nem? Muszáj egy kicsit türelmesnek lennie a hozzá nem értőkkel, bár ezzel nem is volt semmi gond. Úgy nézett ki, hogy egyáltalán nem idegesítettem őt fel az ostoba kérdéseimmel, pedig én mondom, hogy volt egy pár. Szokott lenni máskor is, ha már itt tartunk, de ez vagyok én… - A pénz egyébként nem jelent akadályt, szóval azt mondom, hogy inkább legyen akkor a drágább – mondtam végül, ezzel is egyértelműsítve, hogy megelégedtem az ajánlatával. Azt már úgyis ő fogja tudni, hogy melyik a legjobb, és nagyon reméltem, hogy azt fogja nekem adni. Ha már kiadok ilyesmiért pénzt, akkor elvártam, hogy legyen a legjobb minőségű kütyü. – Csak a vásárlói térben van kamera – válaszoltam meg az első kérdését, miközben türelmesen tartottam felé a csokit, hogy vegyen belőle, amennyit csak szeretne. – És van egy hátsó, meg egy főbejárat a boltba, semmi több. A hátsó egyébként egy sikátorfélébe nyílik – tettem még hozzá, hátha ez is fontos infó. Igazából nem tudtam, hogy egészen pontosan milyen tényezőket kell figyelembe venni egy riasztó beszerelésénél. De, hát istenem, honnan kéne tudnom? Soha nem szereltettem még be ilyesmit sehová, a kocsimban meg gyárilag akadt egy, aminek csak nyomogatni kellett a gombját és kész. - Tényleg? – kérdeztem vissza meglepetten, amikor felajánlotta, hogy szakít rám még több időt most. Gyorsan kortyoltam még két nagyobbat a kávémból, mielőtt végképp kihűlne, aztán elpakoltam a csokit a táskám mélyére valahová. Tudom, egy kicsit rendetlen nőszemély vagyok. – Akkor akár most is mehetünk, mert nekem is jó – válaszoltam, és megvártam, míg ő is összeszedelőzködött, hogy utána elindulhassunk az üzletem felé. Annyira egyébként nem volt messze, de gyalogolni sem volt sok kedvem. – A te kocsiddal megyünk, vagy az enyémmel? Vagy esetleg sétálni akarsz? – érdeklődtem előzékenyen, bár én még mindig a kocsira szavaztam, de ha esetleg nem szeretné, akkor lesétálok én teljes nyugalomban, annyi talán nem fog megártani egy kicsit sem. Maximum fáradtabban zuhanok majd be az ágyba a plusz távolság megtétele miatt, de előfordul az ilyesmi.
- Elég rossz hozzá állás, bízni bennük… Még ha bennük próbálsz is, a hegyiekben nem kellene… Hallottad mi lett az Orfeummal is… Jobb ha minél előbb nálad is ott a rendszer ami szól időben, hogy ez ne ismétlődhessen meg. – Mosoly nélkül pillantok Jo-ra, nagyon is komoly vagyok ebben a tekintetben, innentől kezdve, elképzelhető, hogy nem fognak a seggükön maradni a hegyiek és több kárt is próbálnak okozni a mieink üzleteiben. Az olyan helyek ahol nincs riasztó azok szinte tálcán kínált lehetőségek. Nem azért mondom neki, mert így akarnám magam megszedni, hanem mert ez neki is és nekünk is érdek, mindannyiunknak az, mivel ha Jonak az üzletét törik fel, és rabolják ki, az valamilyen szinten az egész falkát érinteni fogja. Kérdéseire türelmesen válaszolgattam, ne mindenki áshatta bele magát ezekbe a ketyerék működéseibe, szóval, lehetnek olyan kérdéseik, amik bugyutának tűnnek, de ezzel nincsen semmi baj. Amúgy is, ilyen tekintetben türelmes típus vagyok, mivel jól tudom, hogy annak, aki csokival foglalkozik nem éppen a riasztó rendszerek tanulmányozása a hobbija. - Rendben, akkor egy komolyabb szerkezet lesz beépítve. Rendben, akkor mindenképpen kell oda plusz kamera is, a sikátort amúgy is érdemesebb szemmel tartani, plusz olyan rendszerre szavazok ami sms-ben értest, ha valami galiba van, téged is és a Hotelt is, hogy tudjuk, ha gond van és mi is a körmére nézhessünk annak aki ott mozgolódik. – Nem azért mert a csoki bolt hű de fontos lenne, hanem mert falka tag, családtag, tehát megérdemli, hogy nagyon is oda legyen rá is figyelve, és ha jelez a boltnál, előbb mi is rá tudunk nézni kamerával, hogy hegyiek ténykednek, vagy rá lehet hagyni a dolgot a rendőrökre is? Nem mind egy. - Tényleg, a falka az első, és nem halok bele ha később kezdek el szakítani ez a hét után, szóval indulhatunk a részemről, a többit meg később is ráérek elfogyasztani. – Felkelek az asztaltól, és otthagyom a megbontott italomat, az egyik falkatag van a pult mögött, vele félre rakatom mind a poharam mind az üveget. – Az enyémmel. – Nézek Jo-ra miközben elindulok kifelé, de persze bevárom őt. – Remélem, ebből a csokiból van még vagy 10-15 táblányi, alkudjunk, és leszámolom a csokik árát a riasztóból, Norinak biztosan ízlene. – Pillantok a nőstényre, mivel a csokoládé nagyon is ízlett és azt is tudom, hogy a kölyköm mennyire édesszájú, szóval, biztosan örülne némi csoki utánpótlásnak a gumicukrai mellé. A séta sem lenne ellenemre, de ma még nem volt módom beszélni a kölykömmel, és akarok rá is szánni időt, szóval a kocsival gyorsabb lesz.
*A bárban egy asztal mellett ültem, egy pohár whisky narancslé mellett, miközben tekintetem az utcán lévő életet nézte. Egyedűl voltam, ami számomra már nem újdonság, de bizonyára másoknak az, hisz a tekintetek folyton megtaláltak. Miközben barna iriszeim csak a rohangáló, részeg suhancokat nézte. Hétvége volt és este, megesik az ilyesmi és mégis boldognak látszódtak. Tekintetem a távolba merült, ahogy a hegy irányába tekintettem. Igen, már megint Luca... A nagy elmélkedésemből egy kéz rántott ki, ahogy a vállamhoz ért. S én magam megijedve húzódtam odébb.* - Bocsánat, Ria... de szóltam és nem hallottad. Akadt egy kis gond. A zongoristánk nem érkezett meg és hallottalak énekelni a konyhában. Nem ugornál be egy kicsit? * Tekintetem a pultosra emeltem és egy pillanatra elgondolkoztam de végűl csak mosolyogva bólintottam.* - Rendben, de nem csinálunk belőle rendszert. Nem szeretek nagyközönség előtt énekelni. Munka közben más. * Feleltem kedvesen és miután ittam egy kortyot a narancslevemből, felállva sétáltam a zongorához. Tekintetek ragadtak rám és ezt... nem szerettem. A mikrofont beállítottam magamhoz ahogy a széket is úgy helyeztem, hogy jó legyen.* - Nos... Szép estét mindenkinek. * Mosolyodtam el és a következő pillanatban már elvörösödve kezdtem el játszani. Pár pillanat kellett csak, hogy kizárjam a külvilágot és ne maradjon semmi csak én és a zongora. S bár nem akartam, de mégis énekelni kezdtem. Nem akartam nagyon letört zenét játszani, hisz nyilván nem azért vannak itt, hogy búslakodjanak, de egyenlőre ennyi telt tőlem. Nem vagyok zenész, csak szeretek énekelni és játszani. Ahogy vége lett a számnak szerencsére befutott a zongorista is. Szóval nem kellett tovább maradnom. Kissé kipirulva de csillogó szemekkel adtam vissza a helyet az eredeti tulajának és sétáltam a bárhoz.* - Oké, most már kérek még egy narancs levet. - Valami erősebbet? - Nem iszom... csak egy narancs levet kérek. * Nevettem el magam zavartan, de vártam, hogy megkapjam, miközben tekintetem körbe járt a termen. Most még többen néztek, pedig öltözékem nem is kihívó. Nem szerettem ezeket a tekinteteket. Így inkább visszafordultam a bárpult felé.*
Nem igazán voltam jó passzban, ami nálam nem épp mindennapi jelenség, sőt, most mégis napok óta ez volt a helyzet, és ha alapból nem haragudtam volna Rayre, hát ez biztos, hogy bosszantana. Mi az, hogy valaki képes elérni ezt a mosolytalan arcot nálam? Damient az útjára engedtem a recepción, gondolván, csak nem esik semmi baja, amíg felér a szobájába. Alapvetően a szállodában szerintem már biztonságban vagyunk, arra csak nem vetemednek a hegyiek, hogy idepofátlankodjanak. Nehéz szívvel, de ma felmondtam a kórházban, és kitettem a magánrendelőmben a szabadságra mentem táblát, persze, csak jövő héttől, ám még így is utáltam a dolgot. Még most is feketét viseltem, elvégre, ezt követelték meg az események, és nem mellesleg Castor is. Nem mondhatni, hogy jó érzés volt, nem szerettem ennyire színtelennek lenni, és folyton arra gondoltam a hatására, hogy talán hamarosan többet kell majd hordanom, mint szeretném. Hiába igyekeztem újra meg újra kiverni a fejemből a gondolatot, de a napok eseménytelenül suhantak el, én meg egyre jobban kikészültem. Úgy gondoltam, legalább egy enyhe koktélt megengedhetek magamnak, amolyan feszültségoldás gyanánt, így a bár felé vettem az irányt. Nem volt kedvem az üres szobámban fetrengeni, ott túl sok lehetőségem nyílt a nyugodt gondolkodásra, arra pedig most nem volt szükségem. Amint beléptem a terembe, már indultam is a bár felé, hagytam, hogy a megszokott látszat tükröződjön rólam, mert a helyzet súlyossága ellenére nem akartam beszélni a dologról. Kissé meglepetten pislogtam a zongoránál ülő felé, mert többnyire nem hallatszik innen énekszó, csupán a zongora billentyűinek dallamai. Csak hátulról láttam a nőt, de képtelen voltam attól a gondolattól szabadulni, hogy nagyon is ismerős a hangja. Azt viszont nem tudtam volna megmondani, honnan, így felültem az egyik bárszékre, és kértem egy nagyon gyenge mojitot, nem szoktam inni, de ettől talán majd hamarabb sikerül elaludnom, és nem gyötörnek majd olyan képek, amiken Rayt kínozzák mindenféle idegen farkasok. Utána csak azt figyeltem, ahogy a pultos megcsinálja az italomat, és mindez addig tartott, míg az énekszó abbamaradt, és hamarosan a közelemben kötött ki a nő. Így már meg tudtam figyelni az arcát is, kissé már fakó volt a kép, de egyre biztosabbnak éreztem magam abban, hogy tudom, ki az, és honnan ismerem. Ismerem? Túlzás ez a szó, hiszen nem sok időt töltöttünk egymás társaságában, de ahhoz épp eleget, hogy az emlékeimben megőrizzem a szívemnek hamar kedvessé váló arcot. Jó, tudom, nem volt nehéz ezt elérni nálam. Gondolkodás nélkül álltam fel, majd léptem mellé, és mielőtt idiótán festettem volna szótlanul, kinyögtem a nevét, jobbára ennyire voltam most képes, és bár elég biztosnak éreztem a tippemet, de nem ártott rákérdezni, hisz tévedhetetlen még közel sem voltam. - Bocsánat… Samantha? Te vagy az?
*Nem ittam alkoholt sem ma, sem máskor. Illetve nagyon ritka alkalmak egyike, ha ilyenre vetemedem. Jó, tudom, így nem lehet élni. Elégszer hallottam már. De lássuk be, hogy túl sok számlája volt az alkoholnak az életemben, amit talán már sosem fogok elfelejteni. Kezdve Édesapámmal és végezetül Lucával befejezve. Vannak dolgok, amiken én magam sem tudok túllépni, ide tartoztak a vizslató tekintetek is, melyek elől a pult felé fordultam miközben vártam. Módszeresen szemrevételezve a pult csiszolásának szál irányát, illetve annak a lakkozott felületét. Ebből a nevem említése rántott vissza. Több évtizede nem használtam azt a nevet, de épp elég sokáig ahhoz, hogy még most is felfigyeljek rá. Barna íriszeim a hangirányába fordultak és az első megdöbbent pislogás után ajkaimra széles mosoly kúszott, ahogy megpillantottam a fiatal nőt. Pajzsom most is, mint mindig félig felhúzva takarta a vérvonalam és a pontos korom, de ez most nem érdekelt. * - Már nem... de örülök, hogy látlak Victoria. *Léptem a nő felé még mindig mosollyal az arcomon miközben az első jó dolog történt velem épp Fairbanksben. Jó, találkoztam Lucával de nem mondhatnám, hogy ez kitörő örömmel töltött el pláne, ahogy alakult. * - Már kerestelek... Hogy vagy és hogyhogy Fairbanksben? * Kissé messze van Ázsiától, de Én is itt vagyok. Ha hagyta, akkor csak megöleltem viszont ha csak nem burkolózott el, akkor érezhette, hogy valóban örülök neki. De hát a megtévesztés és az áll mosolyok amúgy sem az Én terepem volt. Attól őszintébb voltam mindig is és nem tudtam megjátszani magam. Jó, talán tudnám de sosem akartam.* - Nem jössz oda az asztalomhoz? Kissé feszélyeztet ez a sok... tekintet. * Néztem körbe s ha volt kedve akkor bizony a korábbi asztalhoz vezettem, ami elvolt dugva a kíváncsi tekintetek elől az ablak mellé. Természetesen a narancslevemmel együtt, mely finoman koppant az asztal felületén miközben helyet foglaltam a nővel szemben. * - Hol a mosolyod? Valami baj van? * Kérdeztem miközben fejecském oldalra billentettem. A hangom természeténél fogva lágy és még mindig majhogynem kislányosnak mondható, de ha a másik figyelt, akkor kiérezhette a mögötte megbúvó halvány aggodalmat miközben tekintetem ismét felmérte a másikat. Nem, nem veszélyt kerestem benne. Mindössze nem akartam elhinni, hogy valóban itt van. Az utóbbi időben bármerre megfordultam kerestem a lányt, hátha hallok róla valamit, vagy ismeri valaki. De pont arra nem számítottam, hogy egy ilyen fagyos közegben találkozok ismét vele. *
Igen, ha másból nem is, a mosolyából biztosan meg tudtam volna mondani, hogy ő az. Örültem, kevés dolognak tudtam a napokban, de a jelenléte valahogy újratöltötte a remény kútját bennem. Nem is tudom, lehet, hogy elég egy kicsi jó, hogy képes legyek ismét pozitívabban tekinteni a világra. - Nos, már én sem. Mosolyodtam el, kicsit vérszegényen ugyan, de mindenképpen őszintén. Most még jobban haragudtam Rayre, miatta nem tudtam úgy örülni egy régi ismerősnek, ahogy egyébként tettem volna. Ennek ellenére az ölelését viszonoztam, jól esett, kicsit jobban meg is szorítottam, mint a legtöbb esetben tettem volna, bár, a miértjét nem nagyon lennék képes megmagyarázni. - Tényleg? Nos, megtaláltál. Hát, lássuk csak, most Annabelle Evans vagyok, sokaknak csak Bells, és a városba azért jöttem, hogy lerendezzek egy régi ügyet. Nem mondhatni, hogy örömmel hagytam ott Ausztráliát, az életem nagy részét ott éltem le, és imádtam, de itt volt a lelkem másik fele, aki nélkül hiába ragyogtam, igazából senki sem látott. - És te? Mióta vagy itt? Remélem nem rég, és nem kerültelek el túl sokáig. A szállodában laksz? Természetesen örömmel bólintok, elvégre, a magányos ücsörgésnél ugyebár majdhogynem bármi jobb, vele meg szívesen töltöm az időmet, még akkor is, ha amúgy nincs kedvem semmihez a világon. Nyafogni sem akarok senkinek, a múltkor már helyre tettem a dolgokat Joval, csak hát, Rayről azóta sincs hír, és ez nem épp megnyugtató dolog. - Azért, ne csodálkozz, hogy megnéznek, a hangod lenyűgöző, te pedig gyönyörű vagy. Mondjuk, megértelek, én sem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Jegyeztem meg, nagyon szívesen ismerkedtem, de ha a kelleténél több szempár szegeződött rám, az már valahogy sok volt a finom kis lelkemnek. Ha jól emlékszem, hasonlítottunk ilyen szempontból. Miután leültem az asztalához, kortyoltam egyet a mojitoból, a kérdésére pedig kicsit elhúztam a számat, nos, eme arckifejezés sem része a fegyvertáramnak, de most túlságosan is adta magát. - Baj az sajnos van. Nem rég vagyok itt, de mondhatni, belecsöppentem mindennek a közepébe. Némileg gondban voltam, mert bár szívesen beszéltem volna neki a dolgokról, de ezek a Falkát érintő kérdések voltak, és amennyire tudtam, nem csatlakozott mostanában senki. Egy gondterhelt sóhaj szaladt ki az ajkaimon. Néha nem rajongtam a gondolatért, hogy minden szavamra vigyáznom kell. - De szerintem nem beszélhetek róla… sajnálom. Mondjuk, inkább hallanék rólad, minthogy a problémákkal foglalkozzak. Hogy is neveznek mostanság?
*Ahogy "jobban" megszorít, nekem fel sem tűnik lévén, hogy nem ölelkeztem eleget vele ahhoz, hogy ez feltűnjön. Viszont a vérszegény mosoly az annál inkább, hisz még egy vak is látta volna. Ahogy elhúzódtam ujjam finoman tűrte a tincsét a füle mögé, miközben ajkaimon egy biztató mosoly kélt életre. Tekintetem is amolyan "minden rendben lesz" mondatot sugárzott, ahogy rá néztem. Nem, nem kezdtem el itt faggatni, hogy mi a baj. Az új nevére elmosolyodtam és a kérdésére bólintottam, igen, tényleg kerestem. Bár közel sem megszállottan, csak szétnéztem arra amerre jártam.* - Vittoria de Luca néven működök és csak pár hete. De a neved ismeretlen volt Mr. Whitmorenak és Miss Anne McGregornak sem volt ismerős a név, de már értem miért. Az enyémre meg folyton úgy reagálnak, hogy kezdem azt érezni, hogy nem látnak szívesen.* Nevettem el magam keserűen. Igazából bennem az a kislány maradt meg, akivel találkoztam és meg sem fordult a fejemben, hogy Ő is nevet vállt, pláne, hogy hasonló utazgatásai voltak mint nekem. Jó magam épp ezért is használtam rengeteg ideig a Samantha nevet, mert nem vetettem meg magam sehol annyira, hogy maradandó legyen és gyanús.* - Igen és ami azt illeti itt is dolgozom mint Séf. De az orvoslást sem hagytam fel, szóval a helyi kórházban is leadtam a papírjaim és sürgősségi alapon riasztanak. * Beszéltem miközben az asztalhoz sétáltunk. Mindig sokat fecsegtem és fel nemtett kérdésre is feleltem, míg mások talán nem is igazán vették figyelembe és pláne nem érdekelték, hogy miket hordok itt össze. De hát legutóbb mikor találkoztam vele, még gyerekorvos voltam és bár még most is vagyok, de már inkább csak azért, hogy segíthessek ha kell vagy kevés az ember. * - Ezt meglehet szokni? - nevettem el magam zavartan - Némelyik már olyan pofátlan, hogy nekem ég a fejem tőlük. S pont ezért nem szoktam énekelni. Játszani igen, de azt is csak magamnak zárásnál. * Mosolyodtam el halványan. Nos igen, Martinez megtanította és bár csak neki játszottam akkoriban és utána Marconak az más, mint nagyközönség előtt. Az alkalmazottak más, ők a kollégáim és igazából még senki nem szólt, hogy fogjam be. De végül inkább megkérdeztem, hogy mi a baja. Mert szemem még nekem is, nem is kellenek a farkasom érzékei. S rossz volt látni egy életvidám teremtést így.* - Semmi baj Annabelle. Azért ha valamiben segíthetek megtalálsz. Többnyire itt vagyok a Hotelben valahol, nem nehéz rám bukkanni. S ezt úgy értettem, hogy tényleg bármiben. * Nem, nem akartam belefolyni a falkás részbe. Egyrészt én nem akartam magamnak falkát, de ha Bellsnek szüksége van segítségre engem megtalál. Akár csak lelki gondok, akár bármi amit elmondhat.* - Szólíts csak Riának... De sok jót én sem tudok mesélni. Talán csak annyit, hogy mióta láttalak szereztem egy újabb képesítést mint Séf. Próbálok rájönni, hogy Mr. de Luca miért olyan ismerős. Jah és itt Alaszkában újra találkoztam a kölykömmel. Nem valami fényes kilátások, de Atyám nyomára még nem bukkantam. * Vontam meg a vállaim könnyedén, de szerintem addig jó míg ez így van, ugyanakkor mégis akartam látni Martinezt. Válaszokat akartam és sok minden mást is ami azt illeti. De inkább belekortyoltam a narancslevembe, mely jól esett. Nem volt kánikula, mégis kellett a hideg.* - Mivel töltöd a napjaid?
Jól esik a gyengéd érintés, pár pillanatra úgy érzem magam tőle, mint egy jámbor kis kölyök, akinek nincs egyéb vágya, mint hozzábújni az anyukájához. Nos, édesanyám már rég nem él, a Teremtőm szintúgy halott, Ray ölte meg, de valahogy soha nem is volt olyan kapcsolatunk, ami bárkit is elégedettséggel töltene el. Hogy minden rendben lesz? Igen, ezt kell mondogatnom magamnak, különben megette a fene az egészet. Egyszerűen nem menne másként, de valahogy tényleg segít a tény, hogy nem egyedül én gondolkodom így. A neve említésére némileg meglepetten nézek, azon a tényen elég könnyedén siklok el, hogy két falkatársam nem tudta, ki vagyok, még szép, nem szoktam úton-útfélen lobogtatni a valaha volt neveimet. Rosieval mondjuk nagyon jól kijövök, de még neki sem említettem ilyesmit. Aztán végül bólintok, mintha érteném, hol is van itt az a bizonyos kutya elásva. - Hát, igen, kicsit különös az egybeesés. Úgy értem, talán az tudod, hogy a Hotel tulajdonosa Castor de Luca. Látszik, hogy kikívánkozna még valami, de azt egyelőre inkább magamban tartom, hogy nem mellesleg a Betolakodók Alfája is ő. Ha ezt eddig nem árulta el neki senki, akkor talán jobb, ha én sem teszem, még ha nem is gondolom akkora titoknak, nekem is simán elmondta Ray, amikor először találkoztunk ebben a városban. - Gondolom, azt hiszik, hogy csak így akarsz a közelébe kerülni. Elvégre, elég fura egybeesés. Ismered talán? Kérdezem kíváncsian, a mi világunkban az egyforma nevek nem feltétlenül utalnak rokoni kapcsolatra, viszont Samanthát nem úgy ismertem meg, hogy csak úgy vagyonos alakok nevét birtokolná, netán hobbiból, netán egyéb nem épp tiszta céllal. Nem, ő nem ilyen volt. Mindenesetre majdcsak kiderül, ha nem pusztán különös egybeesésről van szó. - Nahát, tényleg? Ezek szerint maradsz tovább? Az tök jó lenne! Most azért némileg őszintébb a mosolyom, hiszen így legalább jobban megismerhetem, anno bántam, hogy nem töltöttünk túl sok időt egymás társaságában, a körülmények nem igazán engedték. Most meg… Valahogy mindig kell lennie valami gebasznak, mikor összehoz vele a sors. - Nem, azt hiszem, tényleg nem lehet. Bár, ameddig csak nézelődnek, addig nem akkora probléma a dolog. Én amolyan egyszerű, szomszédlány típus voltam, inkább bájos, mint vonzó, ez valahogy sosem zavart, nem voltam azokra féltékeny, akiknek a nőiessége valósággal arcon csapta a szembejövőt. Mások voltunk, és ezzel nem volt semmi baj. - Köszönöm, kedves tőled. Könnyen lehet, hogy élni fogok vele, igazság szerint, nem sok olyan van köztünk, aki nem hajtana el a nyavalyáimmal. Bár, azt hiszem, inkább nem is akarok róla beszélni, az nem hozza helyre a dolgokat, csak más agyára megyek vele. Tudom, tudom, van, aki szívesen meghallgat, de sajnos nem érzem jobban magam tőle. Viszont majd mindenképpen lemegyek az étterembe némi kóstolóért. Ez most valahogy inkább érdekelt, mint a saját nyűgöm. Lehet, hogy egy finom vacsi többet is segítene rajtam, mint egy újabb lelkizés. Jo-t már úgyis lefárasztottam a minap. - A kölyköddel? Nem tűnsz kifejezetten lelkesnek. Szúrtam közbe, bár nekem aztán nem volt újdonság, ha egy Teremtőnek és kölykének nem épp fényes a kapcsolata. - Nekem a vérszerinti apám itt él a városban. A másik falkában. Szerencsére még nem tudja, hogy itt vagyok. Isten óvjon engem attól, hogy rájöjjön, az is épp elég, hogy Rayről valószínűleg tudomása van, nem mintha ennek örülnék, sőt, egyáltalán nem, de legalább egyelőre elég csak miatta aggódnom, magam miatt nem szükséges. - Gyerekorvos vagyok, van egy magánrendelőm, meg dolgoztam a kórházban is, de ott most fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem, úgyhogy egy ideig mellőznöm kell sajnos. Meg hát… gyógyítóként működöm, nem unatkozom. Itt lakom a szállodában egyébként, úgyhogy velem sem nehéz összefutni. Mostanában főleg nem lesz az… Hjaj, már megint majdnem kicsúszott a számon valami, aminek nem kellett volna. Bármilyen informátornak könnyű dolga lenne velem, jobban kellene vigyáznom. Felsóhajtok, aztán csak megcsóválom a fejem, jelezve, hogy ezt a mondatot inkább nem folytatom. - Egyébként, mióta vagy itt? Mondjuk, biztos nem rég, még nem hallottam, hogy új séfje van a szállodának.
*Kissé oldalra billentettem a fejem ahogy Bells arcát néztem. Látom rajta, hogy van még valami amit nem mond. Ahogy azt is láttam korábban, hogy jól esett neki az érintésem. De mégis... hajm... nehéz és fájó egy kicsit. Egy idegen sokkal jobban vágyik arra, hogy a közelében legyek, hogy megérintsem, mint a saját kölyköm. Jó, persze arról hajlamos vagyok megfeledkezni, hogy talán azért van mert maga alatt van és nem rám "vágyik", hanem csak valakire aki foglalkozik vele. De ez mindegy, ha erre van szüksége, hát itt vagyok és látszik rajtam, hogy nem fogom elküldeni. Tudom, hogy már idősebb, de bennem még mindig az a kislány van, akivel ott találkoztam és pillanatok alatt lopta a szívembe magát. Akkor úgy véltem, hogy a fél kezem odaadnám ha olyan jámbor, kedves kölyköm lenne mint Ő. De nem így van és mindegyis. Bells szavaira csak bólintottam.* - Igen, ezt tudtam. Azóta már azt is, hogy Ő a... szóval hozzá tartozol. * Azt azért még sem mondhattam egy tömött bárban, hogy Ő az Alfa, még a végén hülyének néznek. Így egyszerűbb volt és Bells sem buta lány, érteni fogja, hogy mit értettem az alatt, hogy hozzá tartozik. Nyilván nem valami szerelmi szálat, bár az én örök álmodozásommal még ezt sem cáfoltam volna vagy utasítottam el kapásból. De most nem erre céloztam. Hanem, hogy Bells Castor falkájába tartozik. Viszont a nő szavai valahol mélyen felháborítanak, de csak egy keserű szájhúzásra futja miközben megingatom a fejem.* - Még mindig nem értem, hogy az embereknek miért kell minden mögé hátsó szándékot látni. Nem tudom Victo... vagyis Bells. Fogalmam sincs. Miatta jöttem a városba, mert... butaság lesz, de hasonlít a vér szerinti bátyámra és Atyámra is. Születésem óta a de Luca nevet viselem, csak a keresztnevem változtattam ha szükséges volt. S mikor megláttam a cikkben a képét meg a nevét valahogy ide kellett jönnöm, hogy kiderítsem. Egyenlőre még nem találkoztam vele, szóval nem tudom, hogy ismerem-e. Csak szokásomhoz hívem ábrándokat kergetek, hogy testvéreim révén, talán leszármazott. * Nevettem el magam. Ez egy fiatal szájából még okés, de azért egy korombeli farkastól valahol vicces, hogy még hisz a tündérmesékben. De hát még csak azt sem tudtam, hogy ez a férfi hány éves. Szóval mindegy, nem fontos csak a kérdésre válaszoltam. Az örömére mosolyom megszélesedett miközben ismételten bólintottam és fűztem egy tincsem a fülem mögé.* - Igen, maradok Fatina. (Tündérke) * Feleltem azért, hogy ne csak bólintással adjam a tudtára, hogy örülök neki, hogy ráakadtam és nem is áll szándékomban tovább állni. Persze az olasz becezés már megint ösztönös és szinte észre sem veszem. Bár míg érthető amit mondok, addig talán nincs gond. Majd kérdez legfeljebb, ha elmerülök és olaszul hablatyolok neki folyamatosan. Volt már rá példa a konyhán.* - Ameddig csak nézelődnek? * Vontam fel a szemöldököm, ez egészen úgy hangzott, mintha már bántották volna a lányt, de nem akartam ilyen nyíltan rá kérdezni a dologra és inkább vártam, hogy mond valamit ami eloszlatja ezt a gondolatot. Azonban az ujjaim ösztönösen fonódtak a pohár körül kissé szorosabbra. Persze figyeltem, hogy ne törjön, tudtam irányítani az erőm. Utána csak hallgatom a szavait és szemöldököm összeráncolom mikor végez.* - Nyüg? Mért mit kéne tenned? Törnöd, zúznod? - húztam el ismételten a szám. - Nézd, nem tudom, hogy ott miként megy, de rám számíthatsz. Ha nem beszélhetsz róla, megkeresel elmegyünk és együtt megkeressük a szépet, ami eltereli a gondolataid és kikapcsol. Vagy kiugrunk az erdőbe, vásárolni... a lényeg, hogy ha úgy érzed, akkor nyugodtan keress meg és főzök is neked valamit. * Beszéltem én annyit nyolcvan év alatt, hogy azt már öröm volt lesni de csak falra hányt borsó volt minden. Egyedül Bells és annak idején Martinez volt az, aki meghallgatott vagy elfogadta az okos szót, ahogy én magam is tettem. Szívesen mondtam volna, hogy ha kell barátnő vagyok, vagy épp anya. De anyaként csúfos kudarcot vallottam egy zabolátlan kölyökkel szemben. Hát... van ez így, az agresszivitás nem az én asztalom.* - Mert nem vagyok az. A szép kapcsolatból odáig jutottunk, hogy engem hibáztat mindenért. Még azért is, amit Ő tett. * Sütöttem le a tekintetem, a gond az volt, hogy én is saját magam hibájának véltem. Magam hibáztattam azért, amilyen lett, amiért nem vertem minden nap félholtra, amiért nem voltam erőszakos és kegyetlen Anyja, úgy, hogy közben a kedvesem volt. De erről senkinek nem beszéltem, egy ideig arról sem, hogy egyáltalán van kölyköm. Senki nem kérdezte. Bells az első, akinek ezt megemlítem.* - A vér szerinti Apád? Miért szerencse? Kiről van szó, hátha ismerem vagy találkoztam vele? Egyébként Marco is ott van. * Igen, ezt tudtam és engem kifejezetten nem zavart. Nem voltam sem ide, sem oda valósi. Miért zavart volna? Azért mert itt dolgozom? Ugyan már, nem fogok bele folyni senkinek sem a farok méregetésébe. Engem hagyjanak békén, Marco szerencsére orvos így őt sem érinti közvetlen. Szóval a többi nem számít. Csak figyeltem a szavaira, tényleg érdekelt, hogy mivel tevékenykedik mostanában és a narancs levembe is bele ittam mielőtt ez is felmelegszik.* - És itt nem tudsz valami elfoglaltságot találni? Vagy nem tudom... mit fogsz csinálni így? * Azt nem mondtam, hogy ha szüksége van valamire akkor keressen meg nyugodtan, értettem ezt anyagilag is. egyszer már elmondtam és okos kislány, megérti, hogy a bármi, az bármi. Nem ismétlem önmagam, abba már amúgy is belefáradtam nyolcvan év alatt. A félbe maradt mondatára vagyis inkább a társuló fejingatására elmosolyodtam, jelezve, hogy semmi baj. S nem is kérdeztem vissza. Falkáknál van olyan, amit az ember nem mondhat el. Ez így van rendjén.* - Két hete... De csak az étterembe jártam meg bevackoltam magam a szobámba és csak éjjel mozdultam ki, ha nem bírtam aludni. Te? Mit kellett elintézned ami ide vezetett? * Kérdeztem, mert korábban mondta, csak nem kérdeztem vissza kapásból. Aztán ha ez is olyan, amit nem mondhat el, akkor elfogadom, attól még megkérdeztem.*
Kezdőlap
