*Figyeltem Steven arcát és láttam, hogy valami bántja. Azt nem tudom, hogy az edzéssel vagy a korábbi szavainkkal kapcsolatban, vagy esetleg valami más. De ezt már egy jó ideje láttam rajta. * - Stev, mi bánt? Már mióta felébredtem látom. Eleinte azt hittem, hogy a mamiék… szóval, hogy az miatt. De most már látom, hogy ettől több. Mi a baj? * Az edzésre kissé megcsillantak a szemeim és szerintem, ha azt mondta volna, hogy reggeli helyett is edzeni fogunk még arra is bólintottam volna. Jó, ez nem újdonság tekintve, hogy Steven nem tud főzni és csak akkor finom, ha szendvicset csinál. De na… a lényeg nem ezen van, hanem, hogy bármire rábólintottam volna.* - Nekem jó… majd szólók Darrennek. * Bólintottam halványan mosolyogva. Darren nem fog pár óráért szórakozni, ha meg igen akkor így járt. Heti egy nap nem megyek és kész, de nem hiszem, hogy idáig fajulna a dolog. Már majdnem szóltam volna, hogy oké, meggyőzött, de az eshetőségre csak pislogtam, mint aki szellemet lát. Pár pillanatig hirtelen még szólni sem tudtam, de aztán elnevettem magam és megráztam a fejem.* - Én olvasni jobban szeretek. De most mégis, a hármas nyelvtanommal gondoltad, hogy írjak? Az első oldal után egy értelmes ember a haját tépné, annyi helyesírási hibát látva, amit Én képes vagyok összehozni. Egyébként meg, ki sem tudnék találni ilyen kémes történeteket. * Ingattam meg a fejem. Ez a lehetőség úgy butaság, ahogy van. Én? Írni? Neeem… Persze már korábban motoszkált a fejemben, de valahogy sosem jutott eszembe semmi jó, pláne nem kémes dolog. Szóval ezt meghagyom a nagyoknak. Kissé feszülten várom a kérdésemre a választ. Nem, nem örülnék neki, ha megint inna, de ezen nem is kell agyalnom, hisz a válasza egyértelművé teszi, hogy nincs miért.* - Ez maradjon is így, mert kihívlak és szétrúgom a segged… de előtte megígértetem veled, hogy nem használhatsz mágiát. * Tettem mellé mosolyogva, mert most bizony egyetlen elmormogott szóval képes megbénítani. S így semmi esélyem sem lenne, nélküle meg neki. Talán. Ahogy Katról beszélt kezem az arcára emeltem egy grimasz kíséretében, ami csak is azért volt, mert fájt a mozdulat, de akkor is finoman végig simítottam az arcán.* - Sajnálom. *S hallhatta, hogy valóban így van, na de ebből ennyi elég.* - De majd keresünk neked valami csinos nőt aki elfeledteti veled. S ha ne adj isten visszajön Katerinka, akkor kitekerem a nyakát. De ha már csajozol, akkor a beugró kérdés az lesz, hogy; „Tudsz főzni?” Ha ezen átmegy, akkor a következő; „Mit szólnál, ha egy fiatal kisfarkassal kéne élned?” * Vigyorodtam el szélesen. De a másik kedvét próbáltam feldobni és a második kérdésem csak is azért volt, mert valamiért számomra egyértelmű volt, hogy ha lesz is valakije, akkor az Őrző lesz mint Ő. Az meg megsem fordult a buksimban, hogy az utolsó kérdésre az lenne a válasz, hogy "nem" akkor Stev megvállna Tőlem. Hamarabb küldené melegebbre azt a nőt, aki nem tud elfogadni. Elvégre nem kell szeretnie, arra senki nem kényszeríti, de elviselnie igen.*
A kérdését hallva leesik az állam. Persze nem szó szerint, inkább csak rettenetesen megdöbbenek. Ilyen könnyedén észrevehető lenne? Jó, azzal természetesen tisztában kell lennem, hogy nem vagyok egy nagy színész, de azért reméltem, hogy ennél pár fokkal jobb tudok lenni. És mégis mit mondhatnék neki? Tudom, mennyire gyűlöli a hazugságokat, nem is akarom kínozni eggyel. Épp elégben lesz része az élete során. – Részben ők is – bólintok, miután végighallgatom. És most jön az a rész, amelyről tudom, mennyire nehéz lesz elmagyarázni. Fenébe, még magamnak sem mertem teljesen megfogalmazni, pedig meg kellett volna. Hogy legalább én tisztában legyek azzal, amit mondani akarok. – És sajnálom, hogy ez történt. Mármint, hogy idáig jutottunk. Ha akkor, régen, amikor visszamentem hozzájuk talán… Lehet, hogy másképp csinálnék mindent. Tessék, kimondtam. Szívemen egy picit könnyít, hogy ennyire örül az edzésnek. Én is tudom, hogy Darren nem fog akadékoskodni, hiszen egy kölyöknek fontos, hogy emberi alakban is meg tudja magát védeni. Az viszont nagyon tetszik, amit az írós felajánlásra levág. Hátradöntöm a fejem, és felnevetek. – Hát, csak gondoltam, hogy ha egyszer kedvet érzel hozzá, megtaníthatlak az alapokra. És sose mondd, hogy soha, van előtted még ötszáz év – mondom. Ettől megint elfog a szomorúság, hisz ismét belém hasít, hogy sosem fogom látni, ahogy kibontakozik az élete. nem segíthetem majd, nem állhatok mellette a legnagyobb viharok során, és valószínűleg oltárhoz sem kísérhetem majd, ha férjhez megy. Márpedig ez alaposan mellbe vág. Mindig azt hittem, ott ülök majd a rokonok körében, most azonban… Valószínűleg földben leszek már régen, amikor egyáltalán megtalálja azt a valakit. – Aha, és én lennék az első skalpod, igaz? – kérdeztem mosolyogva, és próbáltam eltüntetni a búbánatos kifejezést az arcomról. Amúgy sem valószínű, hogy egyhamar nagy érdeklődést mutat majd a férfiak felé, hiszen eddig sem tette. Legfeljebb ha fegyvert fogtak rá, és akkor is azért, hogy kiverje azt a kezükből. Legalább valamit ért az a sok évnyi tanulás és edzés, sokkal kevésbé kellett neki a másik nem társasága. Ennek egyelőre örülhetek. Aztán majd aggódok később. – Én annyira nem – mondom csöndesen. – Ha el akart menni, akkor a Jóisten sem tarthatta volna vissza, és láthatóan nem érdekeltem. Szóval… ennyit erről. És ne aggódj, ha vissza is találna jönni, majd kiadom az útját. – A „beugró kérdésekre” megint elnevetem magam. Jó tudni, hogy a humora még a régi mindezek után is. – Hé, ha azt mondja ármelyikre is, hogy nem, akkor meg megválunk tőle szépen. Megvagyunk mi kettesben is. Lassan jól tudom elkészíteni ezeket a porleveseket. Addig meg, amíg meg nem tanulom a tűzoltók bevonása nélkül elkészíteni a sülteket, eléldegélünk ezeken a gyorskajákon. Apropó, biztos nem kéred azt a csirkét?
*Nekem sem volt könnyű, de úgy ahogy elfogadtam. Vagyis, ez így nem igaz, hisz inkább csak elfojtottam a dolgot, de a lényegen nem változtat, ami viszont azon van, hogy nem agyalok folyton azon, hogy mi lett volna, ha nem akadékoskodok és makacskodok annyit, hogy jöjjünk ide. Akkor még anyúék mindig élnének. De ezektől a gondolataimtól sokkal sokkolóbb volt az, amit Steven kinyögött. Tény, engem érdekelt és éreztem, hogy valami bántja de ez… ez meg sem fordult a fejemben. Már hiába beszélt, már nem volt érdekes az írás, nem volt Katerinka, nem volt lényeges a leendő barátnője sem. De ami a legmeglepőbb, hogy már az edzés okozta öröm sem volt. Csak lesokkolva, mozdulatlanul feküdtem az ölében, ahogy beszélt én csak pislogni tudtam. Nem, ezt… ezt nem tudtam elhinni. Hogy Ő… még ha Darren mondja ezt, vagy… bárki, de, hogy pont Steven tegye. Ahogy a megrázkódtatásom a végéhez közeledett éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, még ha nem is engedtem útjukra őket. Na nem maga a tényt éreztem, hanem hála farkasomnak a jellegzetes illata csapta meg az orrom. De ahogy ezt felfogtam, már fel is ugrottam a kanapéról, ami mind a csontjaim fájdalmának, mind a kapkodásomnak köszönhetően annyiból állt, hogy a kanapé karfáján szinte átbuckáztam, hogy egy hangos puffanással érjek földet. Fájt, rohadt mód fájt, ahogy így átváltozás után amúgy is megviselt testem még több érte. De, sokkal jobban fájtak a korábbi szavai. Felpattanva azonban egyenesen a lépcső aljáig hátráltam, hogy a falnak neki dönthessem a hátam, hisz a lábaim nem akarták bírni a saját súlyom sem. * - Másképp??? Meg sem jelentél volna? Vagy nem foglalkozol velem??? Esetleg nem tanítasz??? Hogyan gondoltad Steven??? *Nagy ház, de most… most fojtogatott, hiába zengett Tőlem az egész és valószínűleg még a hegyen is hallották, a hangom. Kiabáltam. Ritkán teszem, de most üvöltöttem, ahogy próbáltam megküzdeni a torkomban lévő gombóccal, ami nem tudom mikor került oda és ahogy próbáltam megérteni Steven szavait.* - NE! Ne gyere közelebb!!! * Figyelmeztettem és magam elé nyújtottam a kezeim is, hogy ha a szavaim nem volnának elegek, akkor is vegye az adást. Szürkészöld szemeim minden egyes mondatomnál fájdalmasan villantak. De rendületlenül a másikra szegeztem, hogy lássam az arcát, hogy lássam a tekintetét. S csak egy fél pillanatra álltam meg a beszédben is, hisz levegőt azért vennem kell néha. * - Ha ennyire bánod, ha ennyire másképp csináltad volna, akkor mi a francokat keresek itt??? *Túrtam a hajamba kétségbeesetten. Ám a kiabálás nem volt az erősségem. Nem szerettem kiabálni. Így halkabban folytattam, s ez talán csak jobban fájt.* - Miért hoztál egyáltalán ide? Ha csak a lelkiismereted miatt Steven, akkor hagyd… Mondj le a gyámságom gyakorlásáról. Adj át Darrennek, ha ennyire bánod, ami történt… A te sajnálatodból kérek a legkevésbé. Ha… nem kell ezt csinálnod Steven. Ha ennyire bánt, hogy több mint 10 éve úgy döntöttél, hogy az életed része leszek… most megváltoztathatod. Még csak kidobnod sem kell, elmegyek magamtól is. Csak… csak mond ki Steven. Bár ezek után… aligha kell mit mondani. Elvégre… mit keresne egy Farkas egy Őrzővel egy fedél alatt. * Hangom csak nyugalomról árulkodott, ám szemeimben ott volt az a fájdalmas mélység melyet Steven szavai csak tovább mélyítettek. Fájt, iszonyatosan fájt, hogy ennyire megbánta. Annak ellenére, hogy imádtam aztóta, hogy megbékéltem vele még gyerekként. Persze, akkor kellett egy jó hét mire közvetlen voltam vele, mert idegen volt. De most… most úgy éreztem, mintha csak kitépték volna a szívem. Hisz Ő volt az, nagyobb helyett foglalt el benne, mint a szüleim. Ahogy éreztem, hogy az akaratom eddig bírja és utat engedne a könnyeimnek lehunytam a szemem egy pillanatra és elvonszoltam magam a lépcső korlátjáig. Kiakartam menni, elakartam szaladni az erdőbe, hogy otthonra lelhessek, hogy elfelejtsem a szavait. De tudtam, hogy még a hegy aljáig sem bírnák a lábaim nem még az erdőig. Fájdalmam átragadt a farkasomba, mely azóta ugrásra készen vár, hogy felpattantam a kanapéról. Az istenbe is… ez még nekem is sok(k) és szükségem volt valakire. Hát ki másra mint Darrenre, már megint… De nem, felmegyek, összecsomagolom azt a keveset ami megmaradt a balesetből, aztán… nem tudom. Majd kitalálom, hogy mi legyen vagy hogyan tovább. De nem, nem vitt rá a lábam, hogy felmenjek csak némán írt ösvényt az arcomra a könnyeim folyama. Visszafordultam Stevenre nézve halkan szólaltam meg.* - Sajnálom… * De hogy mit? Azt, hogy ennyire tönkre tettem a jelenlétemmel az életét. Jobb lett volna neki, hogy ha nem ismer meg és ott marad, ahol volt. Akkor most nem lenne ez, nem kéne szenvednie. Nem kellett volna eddig sem és ezután sem. Hisz megbánta… ez pedig csak erről árulkodott, ahogy az is, hogy a lelkiismerete vezette oda, hogy most itt legyek. S megpróbáltam felmászni a lépcsőn.*
Tudom, hogy valami rosszat mondtam. Abban a pillanatban tudom, amikor legördülnek a szavak az ajkaimról, már érzem, hogy nem lett volna szabad kimondanom őket. Tudom, mekkora ostobaság ez az érzés, és ehhez semmi más nem kellett, minthogy halljam a saját számból. Vissza akarom szívni, mint gyerekkoromban, ha valami hülyeséget mondtam, de ez már akkor is fizikai képtelenségnek bizonyult. Most pedig csak elég látnom, micsoda fájdalmat okoztam, akaratomon kívül Ashnek, és már tudom, hogy soha, de soha nem szólalok meg még egyszer. Hallgatom, amit mond, lehajtom a fejem, és viselem. Tűröm, mert igaza van. Még azt is hagynám, hogy az asztalt vágja a fejemhez, bár azért remélem, odáig nem fajul a dolog. – Nem, persze, hogy nem. De amikor elmentem hozzátok, áthágtam pár nagyon durva szabályt, Ash – mondom, és próbálok közeledni hozzá. – Ott lettem volna az életedben, hogy szemmel tartsalak és vigyázzak rád. Én lettem volna a bolondos szomszéd a túloldalról, aki forró csokit osztogat, vagy fene tudja… Nem is kellett volna tudnod az Őrzők létezéséről, Ash. Egész egyszerűen nem tudtam ellenállni a család lehetőségének, és annak, hogy ha rövid ideig is, de veletek legyek. Ahogy az utolsó szavakat kimondom, elgondolkodok egy pillanatra, míg a fejemre olvassa a következő vádsorozatát. Csak félig hallom, ugyanis a gondolataim már elkalandoztak. Mi lenne velem enélkül a lány nélkül? Élném a magányos agglegények életét, pénzhalom tetején ugyan, de teljesen egyedül, és mindenféle valódi érték nélkül. Valószínűleg még mindig a gyászban vergődnék, amit Katerinka miatt éreztem, mielőtt a lány jött volna. Nem bírom tovább. Kinyúlok felé, megragadom a karját, de egyáltalán nem bántó, vagy ártó szándékkal, teszek róla, hogy ne így vegye. A karjaim közé zárom, csontropogtató ölelésben részesítem, és a fülébe suttogom. – Soha, de soha ne mondj többet ilyeneket, Ash. Szeretlek, te lány, te vagy az egyetlen ok, amiért nem kötöttem fel magam olyan jó tíz éve – mondom csöndesen, miközben minden szabadulási kísérletet elfojtok, úgy, hogy ne fájjon neki. – Figyelj, én… Én sajnálom, amit mondtam. Egy idióta voltam, de ehhez már hozzászokhattál volna. Te vagy az egyetlen, és a legfontosabb nő az életemben, és nem akarlak elveszíteni. Soha. Persze, tudom, egyszer úgyis kirepül majd a fészekből. nem tarthatom magam mellett örökkön örökké. Azonban amíg itt van, velem, addig nem akarok vele vitatkozni ilyenek miatt. Így is elég nehéz lesz megteremteni neki a normális gyermekkor maradványait, nem kell még, hogy ilyenekkel húzzuk egymás agyát.
- Nem kellett volna… - biggyesztettem le az ajkaim – SOHA, soha nem adtam okot, hogy kételkedj bennem. Hiába voltam kölyök, még csak véletlen sem fecsegtem ki semmit ezekről! A szomszéd… aki a pofámba hazudik folyamatosan. A szomszéd, akit nem engedtem volna közelebb magamhoz. DE ott lettél volna… Bele gondoltál abba, hogy mi lett volna??? Elmondom Steven… Babákkal játszottam volna, fogócskázok és a sok tuskó ott ver át, ahol csak tud ha Te nem vagy. Ha nem vagy, az egyik buli alkalmával rég meghúzott volna valamelyik és ugyan olyan lennék, mint a többi tyúk. De nem… ha nem vagy, nem lett volna célja az életemnek. S bármennyire bánd is, százszor jobban szerettem veled futni vagy a hóban birkózni mint anyuval vagy az osztálytársaimmal lógni a napot. * Töröltem meg kézfejemmel az arcom, aminek csak annyi lett a következménye, hogy a kezem helyett Sam pulcsija bánta a dolgot, de nem érdekelt.* - Ha nem vagy, akkor nincs kit megérezzen az a dög a játszótéren. Ha nem vagy, mikor eltévedtem vagy vacsora, vagy pedig farkas lett volna belőlem, mert nem lett volna, ki elmagyarázza a mágia érzékenységem. HA észrevetted volna, így is, úgy is farkas lett volna belőlem. Igen, a mamiék meghaltak… de engem próbáltak boldoggá tenni. És még így is jobban jártam, mintha ugyan ez 8 évesen történik meg és az a dög kiírtja a családom, hogy ne legyen már semmim, ami oda köt.*Fulladtam zokogásba, csak úgy, mint akkor mikor Steven elintézte, hogy ne legyek veszélyben. Nem tudom mit keresett a játszótéren, de egyszerűen hívogató volt, ahogy éreztem és futás helyett inkább követtem. Ha Steven nem veszi észre, hogy eltűntem… ki tudja mi lett volna. * - Azt mondtam, hogy ne gyere közelebb… * Próbáltam ellökni magamtól, eltaszítani. Talán sikerült volna máskor, de egy átváltozás után semmiképp sem. Hisz még a lábaim sem bírták igazán. Egy idő után fáradtan adtam fel a szabadulás lehetőségét és csak magamhoz ölelve hagytam, hogy szorongassa a testem, ami egyébként is megvolt gyötörve. Arcom a mellkasába fúrtam és most nem érdekelt az erős virágillat. Csak az Ő természetes illata, ahogy szorosan magamhoz vontam. De ahogy a szavai újra lecsapnak, hát én sem voltam rest megütni. Arcom elhúzva tőle lendítettem meg a kezem, hogy az arcán csattanjon. Sajnálatos, hogy már a tanításai belém ívódtak és még véletlen sem tenyérrel próbálkoztam. Reflexszerűen szorult ökölbe a kezem, ahogy az állát vettem célba. S bár nem volt számára újdonság ez a megmozdulásom, de ne felejtsük el, hogy azóta egy farkas lakozik bennem, akinek az erejét még nem tudom kezelni. Így reménykedtem benne, hogy kapcsol. De a dühöm erősebb volt, így maga a mozdulatot nem bírtam megállítani.* - Ne merészeld még egyszer megbánni, hogy őszinte vagy! Komolyan kiheréllek Steven még egy ilyen mondat után. Ha már sajnálsz valamit, azt sajnáld, hogy így érzel. De verd ki a fejedből, mert Én fogom!!! A mamiék örülnének, hogy itt vagyok veled, mert látták, hogy mennyire hiányoztál ebben az egy évben és mennyire szomorkodtam. Látták, hogy mennyire örültem, mikor közölték, hogy jövünk. De komolyan mondom, ha így érzel… ha ennyire megbántad, elmegyek. *Néztem szigorúan a szemébe. Komolyan, addig fogom ütni ha kell, míg fel nem fogja. Csak, csak előbb alszom egyet, hogy visszanyerjem az erőmet és ne fájjon minden mozdulat.*
– Soha nem kételkedtem benned, Ash. Soha. És soha nem is fogok – mondom, és próbálom megnyugtatni. Szavai fájnak, mint egy golyó, amely zúz csontot és tépi a húst, de ezek valahol sokkal mélyebben vágnak belém, sokkal fájdalmasabbak. – Egyébként meg nem ez történt volna. Megvan a magadhoz való eszed. McLoyd vagy, Ash, minket nem olyan egyszerű átverni, mint egyesek hiszik. És ne hidd azt, hogy ezek a közös emlékek nem jelentik a világot nekem! Az utolsó mondatnál kicsit felemelem a hangomat, de közel sem sikerül olyan erőteljesre, mint szerettem volna. Nem üvölteni akarok vele, csak kifejezni, mennyire fontos is. Közben már tudom, hogy csúnyán félreértett, de nem tudom elmagyarázni neki, amit akarok. Úgy nem, hogy teljesen ki van akadva. – Vigyáztam volna rád, Ash, nehogy azt hidd, hogy nem – mondtam. – Ezért is voltam ott, és akkor. Elhiheted, nem hagytam volna, hogy bármi történjen veled, vagy a családoddal. Csak a testemen keresztül értek volna el hozzátok. Aztán az ölelésre sem éppen úgy reagál, ahogy azt várom. A szabadulási kísérleteit sikerül megakadályoznom, de az öklét már nem látom közeledni. Csak hátra tudom húzni a fejem, az utolsó utáni pillanatban, így az orromat találja el, ami reccsenéssel adja a világ tudtára, hogy ő most felmondott. Pedig túlélt már néhány egészen komoly helyzetet, de a vakítóan éles pöttyök, amelyeket a fájdalom varázsol a szemembe, teljesen ismeretlenek. Ahogy a fájdalom is, amely elönti a fél képemet. A vérem is megindul, ahogy szokása is, kövér cseppekben hullik az öltönyömre. Eddigre már elengedem Asht és hátratántorodok. Nem veszítem el a hidegvéremet. Annál ehhez több kell. Kezemet az orromra rakom, és nem érdekel a bőségesen folyó vér, csak elmormolom rövid hangon a jól megszokott varázsigét, és a vérzés azonnal el is áll. A csonttal viszont nem tudok mit kezdeni, azt majd vissza kell raknom a helyére magamnak. Így nézek fel rá, és sejtem, hogy eléggé siralmas látványt nyújthatok. Sebaj, ilyet is kell néha. Az orrom meg hasogat, de tudok normálisan beszélni. Talán mégsem annyira rossz a helyzet, mint hittem. – Nem bántam meg, hogy itt vagy, Ash – mondom. Azért egy kis orrhang belecsúszik az összképbe. – Fene az egészbe, te lány, hát nem jöttél rá, hogy már csak te vagy nekem ezen a nyomorult világon? Azt bántam meg, amit mondtam, mert láthatóan félreértettük egymást… Szeretlek téged, Ash, úgy, mintha a saját gyermekem lennél. Csendben ülök, és meghallgatom, ha mond valamit. Nem akarom tovább húzni a témát, mert a vitába mindketten csak beleőrülünk szépen, lassan, de ha ő ezt akarja, ám legyen. Meg kell értenie, hogy nem akarok neki semmi rosszat, soha, és amit mondtam, azt nem úgy értettem, ahogy ő gondolta. – Nem pihensz le? – kérdezem végül. – Mire felkelsz másként látsz majd mindent… És ki tudja, talán az étvágyad is megjön. Berakom a csirkédet a hűtőbe, aztán majd megeszed, ha megéheztél, oké?
- Ó nem, valóban nem. Akkor Joshua mi volt??? Egy különleges madár? * Kiabáltam rá, hogy igen, McLoyd vagyok. De akár tetszik neki, akár nem naiv vagyok. Persze nem annyira, mint mások, de meg van a magam naivitása, amitől nem tudtam megszabadulni még Steven mellett sem. De csak azért kiabáltam, mert megemelte a hangját. Különben nem tettem volna. * - Ott lettél volna, mint egy szomszéd… * Húztam el a számat keserűen. De könyörgöm, nem ismer? Nem tudja, hogy sosem barátkoztam volna meg egy szomszéddal? Jó persze esetleg köszöntem volna, de ennyi. De fáradtam, nem volt már kedvem kiabálni. Utáltam veszekedni, pláne Stevennel. Azt hiszem, ennyire még sosem keltem ki magamból, de azt mondják, mindig van egy első. De tíz év alatt talán illő volt már megtörténnie az első nagy veszekedésnek. Pff… mint egy rossz, vagyis inkább jó házasok. De szavai már csak süket fülekre talál. Ezt már nem mossa le magáról, hogy megbánta az egészet. Igen, volt amit én magam is megbántam. De Őt egy percig se, soha. De a vörös köd nem hagy racionálisan gondolkodni, és az ellenkezésem ellenére is a karjai közt maradok. De aztán megint szól, s már nincs vissza út, a kezem lendül, hogy egy jól irányzott ütéssel térítse észhez a másikat. Aki a saját fájdalmába merülve beszél olyan ostobaságokat, hogy fájdalmam csak tovább szította. A furcsa az, hogy nem fáj a kezem, mint szokott. Ja igen, farkas vagyok. Hát, ezt még meg kell szoknom. Ahogy azt is, hogy már közel sem vagyok olyan gyenge, mint emberként mégha az emberek között nem is panaszkodhattam. Ékes bizonyítéka, hogy a reccsenés szinte a dobhártyámba ivódik és zeneként hat. Ahogy a vére erős, tömény illata beleivódik a sejtjeimbe, mozgásra késztetve a farkasom. Engem meg arra, hogy ne az orromon vegyek levegőt. Mázli, hogy a kis korcs most evet, így csak megmozgatta a vér és nem dobtam magam farkas alakba. Érdekes lett volna kimagyarázni Samnek a pulcsiját az biztos. De ez érdekelt most a legkevésbé, sokkal nagyobb volt a bűntudatom, ahogy a vére után megéreztem a fájdalmát, amit még a valahol bennem lakozó bestia még élvezett is. Zöld tekintetem azonban csak is a lelkiismeret furdalásom tükrözte. Hajm, már megint ez a kettőség. - Sajnálom… *Csak ennyit fűzők hozzá és már a lábaim kissé sután az átváltozás miatt, de gyorsan – mint egy csiga – szelik a fokokat, ahogy a szobám felé tartva inkább valóban ledőlök. Ez már csak rosszabb lett volna, ismertem magam. Ilyenkor már nem lehet rám hatni. Úgy ahogy voltam, csak magamra zártam az ajtót, elindítottam PR-től a Zombie számot jó hangosan, hogy mást ne halljak és sírva merültem álomba. Zuhanyzás és minden átöltözés nélkül…
Nem kapkodtam el a hazasétálást, de még így is viszonylag gyorsan haza értem. Valahogy a lomha sétálgatáshoz nem volt meg a lelki energiám az állapotom meg egyébként sem volt fényes. Utáltam, ami történt a műhelyben. De leginkább magam gyűlöltem az miatt, amit Darrennek mondtam. Még ha legalább csillapította volna a fájdalmam, amit okozott megbékéltem volna vele, de így… így nem tudtam. Hangos csattanással csaptam be magam mögött a bejárati ajtót és egy pillanatra sem álltam meg, egyenesen szedtem a lábaim a szobámba, ahol ismét hangos csattanással vágtam be az ajtót. Mérges voltam, de leginkább csalódott. De hogy magamban vagy Darrenben jobban, azt nem tudom. Hallottam, hogy Steven a szobájában van. Én meg csak az ágyra dobtam az egyik táskám, és a szekrényt kinyitva, kezdtem el hátra dobálni a cuccaimat, amiket belepakolok egy hétre. Persze nem épp mind ment az ágyra, némelyik mellé és még csak nem is érdekelt. Sosem érdekelt. Már rég nem sírtam, azonban a szemeim még most is ki voltak sírva, ahogy hazafelé és még fent a műhelyben is utat engedtem nekik. Nem kellett a zene, kicsit sem volt rá szükségem csak a csendre. Össze kellett szednem a gondolataim, hogy mégis miként tálalom ezt az egészet neki. De egyenlőre gőzöm sem volt. Azt azonban hallottam, hogy érkezik és egy mélyet sóhajtva döntöttem fejem a polcnak. * - Gyere csak… * Szóltam ki még mielőtt kopoghatott volna, hisz hallottam, hogy mikor ért az ajtómhoz. Azonban nem néztem rá, ahogy belépet, csak dobáltam továbbra is hátra a ruhákat, bugyikat és zoknikat.* - Milyen volt a reggeled? * Kérdeztem, de hangom kissé remeget, a testtartásom sem volt olyan, mint amilyen szokott. De lássuk be, egy vak is észrevette volna, hogy valami nem stimm, nem még egy olyan, aki ismert is.*
Reggel arra ébredtem, hogy a fiatal pultos csaj a könyvesboltból úgy eltűnt, mint a kámfor. Pár vörös hajszál maradt utána, meg az éjszakai menet után érzett kimerültség sajgó csontjaimban. Öreg vagyok én már az egyéjszakás kalandokhoz, be kell látnom. De olyan még nem történt, hogy valaki itt is hagyjon reggel. Nem, az az én rossz szokásom volt, de már jó régen levetkőztem. Na jó, ezt nem kell félreérteni. Mivel Ash is eltűnt, ezért egyszerűen kikapcsoltam a telefonomat, bevettem magam a szobámba, bekapcsoltam a laptopot, és szemeztem a hófehér papírral. Felírtam pár címet, de aztán ki is töröltem mindet, mert semmi jót nem éreztem mögöttük. De már legalább a billentyűket püföltem, ha teljesen meddőn is. Végül fölálltam, és elkezdtem készülődni. Ma kell átmennem Abbie-hez, hogy segítsek kifesteni. Ekkor hallom meg az ajtó csapódását, majd Ash lépteit. Valahogy már tudom, hogy nincsenek rendben a dolgok. Persze a múltkori óta alapvetően nincsenek tökéletesen, de az első nagy veszekedésen komolyabb károk nélkül jutottunk át. Nehéz dolog szülőnek lenni, főleg, ha az ember egy tizenhat éves, majdnem kész nőt kap a nyakába, akivel az eddigi kapcsolatát teljesen át kell értékelnie. De szerintem jól haladtunk, és minden nehézség ellenére megvoltunk. Abbahagytam hát a ruhák válogatását, és Ash ajtajához léptem. Még azelőtt szólt ki, hogy kopoghattam volna, így óvatosan benyitottam, és amikor megláttam, mit csinál, egy picit megijedtem. Lehet beváltja a fenyegetését? Nem, nem bírnám ki, ha elmenne. De mégis miért tenné? Azt a kis ügyet már megoldottuk… – Magányos – felelem a kérdésére, miközben belépett a kis barlangjába, és letelepszem az ágyra. nem akarok túlságosan közel menni, mert lehet, éppen azzal zavarnám meg, márpedig azt semmiképpen sem szeretném tenni. – Viszont te nagyon nem nézel ki jól. Mi történt, Ash? Ha valamelyik rohadék bántott, hát esküszöm… Mindketten tudjuk, hogy fölösleges befejeznem a mondatot. Ha valamelyik bántotta, hát én kibelezem, ilyen egyszerű. Fölkelek hát az ágyról, odamegyek hozzá, és ha hagyja, megölelem. Ránézem, és felvonom a szemöldököm, mikor konstatálom, hogy ezek nem az ő ruhái. Mi a fene történhetett? Így hát csak várok.
*A válaszára összeszaladt a szemöldököm, de még mindig nem fordultam meg. Nem, kizárt, hogy valamit félrehallottam volna. Azért ennyire nem vagyok pocsék farkas, bármennyire is ne szeressem.* - Hát… éjjel nem úgy hallottam, mint aki túlzottan unatkozott volna. Ha mégis, akkor azt hiszem, hogy egy hivatásossal jobban jártál volna. Fizetsz, de legalább a minőség megvan. * Éljen, első ilyen mondatom, amibe nem pirultam bele vagy akartam volna elásni magam a sárgaföldig. Bár tény, hogy ennek valószínűleg csak azaz oka, hogy túl mérges voltam ahhoz, hogy ezen most fennakadjak. Ez pedig csak azt jelzi, hogy kivételes alkalom, hiába az első. A szavaira csak lesütöttem a szemem. Ezt mégis, hogyan magyarázzam el neki? Azonban ahogy átölelt már minden sokkal könnyebbnek tűnt. Kezemből leejtettem a ruhát és a fejem a mellkasának döntöttem, ahogy a kezem felcsúszott a karjára, ami szorosan ölelt magához. * - Nem tudom mi történt Stev. – fújtam ki magam, hogy összeszedjem a gondolataim. – Felmentem Darren műhelyébe, mert szüksége volt a farkasomnak rá és inkább engedtem. De nem volt ott, csak Jamie. Megakartam várni és… Te is tudod, hogy minden vacak érdekel, hát kérdezgettem meg kiöntöttem valamit véletlen. Aztán úgy beszélt velem, mint egy felmosóronggyal és, hogy üljek a sarokba és várjam meg Darrent. – horkantam fel keserűen – Az idegeim nem olyanok, mint régen, sokkal könnyebb elpattintani a húrt. Begurultam és megütöttem annak ellenére, hogy tudtam, hogy jóval idősebb tőlem. A falhoz vágott, aztán átváltozott, ennek köszönhetően meg Én is. Kárt csak azért nem tudott tenni bennem, mert Darren megjelent, vagy talán nem is akart. Nem tudom. Darren kibukott, hogy így talált ránk és… - haraptam az ajkamba, ahogy ismét könnybe lábadtak a szemeim. - … egy csomó dolgot mondott. Többek közt azt, hogy büntetésként ott kell maradnom Jamievel és megcsinálni valami szekrényt vagy mi a fene akart lenni az a rajz és a ma éjszakát a farkaslakban töltenem. Meg, hogy csalódott bennem. – Hunytam le a szemeim, ahogy fájdalmasan rándultak a vonásaim és nyelve egy nagyot folytattam, addig, míg megtaláltam a szavakat. – Küldött fel Ryannel ruhát és mikor leesett annak a nagyon hülyének, hogy egyedül nem tudok visszaváltozni, segítet. Egy ideig nem is volt baj, és megnyugtatott a közelsége, még úgy is, hogy tök meztelen voltam és ki voltam bukva Darren miatt. Még csak megvédeni sem tudtam magam, mert nem bírtam hozzá szólni Stev. Azt sem tudja, hogy mi történt és még csak nem is érdekelte, hogy egyáltalán mit kerestem ott. *Fordultam meg a karjai közt, hogy a szemébe nézhessek. Láthatta a fájdalmam, a keserűségem, de a java még csak most jött. * - Aztán neki álltunk csinálni azt a hülyeséget és megengedte, hogy fűrészeljek én is. Persze segített, hogy ne vágjam le a kezem. Ugyan úgy, mint anno te mikor rajzolnom kellett egy kocsit. Fogta a kezem a hátam mögül és irányította. Beszélgettünk és már egész jól elvoltunk, mikor véletlen megkaristolta az arcom a borostája. Hülyéskedtem, hogy legközelebb borotválkozzon meg, ha ilyen közel akar kerülni hozzám miközben ránéztem kicsit oldalra fordítva a fejem. Aztán nem akartam beszólni és elkezdtem rágcsálni a szám. Te is tudod, hogy mindig ezt csinálom ha valami olyat akarok ami nem fog tetszeni a másiknak, vagy épp elfolytok egy-egy mondatot vagy ha elmerülve gondolkodom. Erre meg furán viselkedett és elugrott tőlem. Nem értettem és rákérdeztem… - túrtam a hajamba. - … hogy mi a baja. Aztán valami reflexről kezdett magyarázni, amit szintén nem értettem. Az egésznek meg annyi volt a lényege, hogy… hogy, szóval… Ő… neki… - makogtam, remek. De fújtatva egyet folytattam. – Merevedése lett, bár még mindig nem tudom, hogy miért vagy mitől, vagy hogyan hisz nem csináltam semmit. Még csak hozzá sem értem úgy. Nem érdekelnek a fiúk, de még ha érdekelnének, sem lenne az esetem. Idős is, csúnya is, esetlen, semmi kiállása… egyszerűen még ha hormon túltengésem is lenne, hamarabb fanyalodnék Samre. Ő legalább nevelhető és még van esély rá, hogy normális FÉRFI lesz belőle. – pislogtam rá szégyenkezve. Sosem tartottam magam lánynak Joshua óta, így nem is vártam vagy számítottam ilyesmi reakcióra senkitől a jelenlétemben úgy, hogy nem volt más a helységbe és az irányomba szól – Megijedtem és megint kiakadtam, már nem is emlékszem tisztán, hogy miket kiabáltam neki. Ki mentem, hogy lehűtsem magam, de nem sikerült. Hiányzott a mami, Ő biztos tudná, hogy mit kell tennem vagy mondanom. Visszamentem, de nem éreztem jól magam a közelében. Végül írtam Darrennek egy sms-t egy alkuval, hogy ha elvisz Jamie 10 kilométeres körzetéből, akkor egy hétig fent leszek a farkaslakban és csak párórára jövök le hozzád. – közben kikotorásztam a telefonom és megmutattam neki az sms -t. – Csak azért ajánlottam ezt, mert nem akartam, hogy azt higgyék mások, hogy velem kivételez, s annak ellenére mondtam egy hetet, hogy már az első büntetésem is jóval szigorúbb és igazságtalanabb is volt, mint Jamie-é. Mikor meg értem jött, közölte, hogy nem szeretik, ha fenyegetik. – Húztam el a számat keserűen. Sosem tettem volna ilyet, de ezt Steven tudja. – Utána meg egy kicsit eljárt a szám, mikor elkezdett arról magyarázni, hogy ésszel viselkedjünk. Direkt fájdalmat akartam neki okozni Steven – sosem voltam gonosz ilyen téren, tudja Ő is. Inkább megnevetettem és vidámságot csaltak mindenkibe nem pedig keserűséget és ráadásul szándékosan. -, de csak bennem lett mélyebb. Mintha minden egyes szavammal csak kitéptem volna magamból egy darabot. Haza küldött, hogy szedjek össze pár holmit, épp azt csinálom. – intettem körbe – De olyan pocsék ez az egész… elegem van ebből az egész farkasosdiból Stev. Unom, kezdek belefáradni, hogy semmi sem jó. Ha nem engedek a farkasomnak uralkodik rajtam, ha engedek más teszi vagyis csak tenné ugyan ezt és nem vezet sehova. Folyton falakba botlok és már nincs erőm átugrálni, kikerülni meg lehetetlenség. * Néztem fel a szemébe a könnyeim nyelve továbbra is. Épp elégszer engedtem ma már és úgy alapjaiban véve az utóbbi időben nekik. De elhallgattam, már nem tudtam mit mondani. Csak vártam a reakcióját erre az egész kattyvaszra, vagy hogy legalább meg tud magyarázni pár dolgot. Persze amit Jamie mondott el magáról, és személyes, azokról nem szóltam nem is voltak lényegesek a végeredményt nézve.*
– Az, hogy nem voltam egyedül az éjjel, nem jelenti azt, hogy reggel sem – mondom. – De nem gondoltam, hogy ezt is meghallod. Mindenesetre lelépett, mire reggel fölkeltem. Ami furcsa, mert ez az én szokásom volt, még gimnáziumban… Túl sokat árultam el, igaz? Igaz, ami igaz, én sem szívesen hallanék ilyesmiket magamról tizenhat évesen. Bár ha lehetséges lenne, akkor már megvalósult volna az időutazás, ami meg a legjobb dolog lenne jelen helyzetünkben, ami csak történhet. Viszont meg kell hagynom, unom már ezeket az egyszerű, éjszakai nőcskéket. Furcsa tőlem, hogy hatvan évesen jutottam el erre a szintre? Igen, valószínűleg az. Sebaj, legalább van még időm találni valakit. Vagy, ahogy ő is mondta, fizethetek hivatásosokat. Bár az sem a legjobb, nem tudhatom, mit kapok el. Csak hallgatom, amit mond. nem is egy helyen akarok közbevágni, közbeszúrni valamiféle kérdést, de úgy határozok, inkább megvárom, merre halad a történet. Viszont, ahogy hallgatom, úgy leszek egyre idegesebb. Főleg Darrenre, meg némileg arra a Jamie nevű fickóra. Miért hagyták, hogy ez megtörténjen? Ashley egy fiatal lány, és még annál is fiatalabb farkas, és bár mindent megteszünk, azért nem tudja tökéletesen kontrollálni magát. Amikor megfordult, végigsimítottam a haját, hogy kicsit nagyobb biztonságérzetet adjak. Közben fél térdre ereszkedtem, így már lefelé kellett néznie rám, talán kényelmesebb lesz neki így. Amikor a végére ér, felsóhajtok. – Nyugodj meg, Ash, nincs semmi baj. Ha akarod, felhívom Darrent, és intézkedek az ügyben. Azt nem ígérem, hogy nem kell majd menned, de talán ki tudom harcolni, hogy én is veled tarthassak – mondom, bár tudom, mennyire kicsi erre az esély. Darren mindenképpen akarta ezeket a napokat, és Ash most egyenesen a kezébe játszotta. – De ha ez nem megy, akkor csak egy szavadba kerül, bemegyek és kihozlak onnan, ha valami baj történne. És hé, ez normális dolog. Szerintem nincs olyan emberi lény, aki a kezdetekben imádná a farkasát. De megszereted majd, hidd el nekem. Ismertem egy pasast, még régen, a CIA-nál, aki farkas volt. Elsőre ki sem néztem volna belőle, hogy megüvölti a holdat minden holdtöltekor, és egészen össze is barátkoztunk. Aztán egy falkaháborúban meghalt. Kár érte, remek ember volt. A következő részről viszont érzem, hogy nehéz lesz. – Ash, én értem, miért zaklatott fel ez az egész. Tényleg – mondom. – Ha akarod, beszélek ezzel a Jamie nevű fickóval, és megtudakolom tőle, mit is akart. De… Mit szólnál, ha a többi férfi farkas előtt nem csinálnál ilyesmit? Már majdnem felnőtt nő vagy, Ash, és bizony egyeseket ez… nos… másképp érint meg, mint a normális embereket. – Na, ezután merje azt mondani valaki, hogy lányos apának lenni könnyű munka. Adjunk nekik mellé egy vérfarkas-lányt, és máris kész a biztos gyógyszeres kezelés. – És ha akarod, Darrennel is beszélni fogok. Új még neki is ez a helyzet, és lássuk be, nem vagy az egyszerű, engedelmes leánygyermek, akiről az ő korában még ódákat zengtek. Nem mintha engem zavarna, én így imádlak, de neki biztosan nehéz megszokni a helyzetet. – Figyelj, ha így érzed, akkor hagyd, hogy segítsünk. Nem kell mindent egyedül megmásznod. Olyanok leszünk, mint egy hatvanas évekbeli reklám. Én megfoglak a derekadnál fogva, Darren a lábadat emeli, és együtt átsegítünk a nehézségeken – mosolyogok rá, és próbálom benne oldani a feszültséget. – De, hogy komolyra fordítsam: Én tényleg szívesen segítek bármiben, Ash, csak hagyd. És szerintem sokan mások is így vannak vele, akiket ismersz. Közben elengedem, és a kupacra nézek, amit eddig összedobált. – Szeretnéd, ha segítenék csomagolni? Meg, ha akarod, felmehetek veled a hegyre, ha tovább nem is, hát az ajtóig – mondom, és közben elkezdem keresni az egyik táskáját. Nem tudom, mennyire lenne jó az utazásra használt bőröndjeiket használni. Nem akarom felkavarni a régi emlékeket.
- Azt is hallom, mikor pisilsz. Már mondtam, hogy „szar” a hallásom, és azt is meghallja amit nem kéne. De valóban, egy kicsit sok volt. * Vontam össze a szemöldököm. Jó nem már elkezdi itt nekem ecsetelni, hogy mit és hogyan és mennyi ideig csinálták akár most, akár kamaszként. Neeem, ez nem érdekelt, még akkor sem, ha túlságosan is tomboltak bennem az indulatok ahhoz, hogy zavarba jöjjek Tőle. De aztán már csak a történet elmesélésére koncentráltam, hogy ne hagyjak ki semmit és ne csak félinfókat osszak meg vele. Ám ami nagyobb volt, azaz értetlenkedésem, hisz egy csomó mindent nem értettem. S ezeket nem magyarázhattam annyival, hogy a farkasok kiszámíthatatlanok. Ennyire nem lehetnek azok. S közben, ahogy letérdel elém, csak egészen közel lépek hozzá, és a kezeim a vállán pihentetem, míg a homlokom a feje tetején. Örülök, hogy itt van velem, hogy mindig elmondhatom, hogy mi a baj, hogy mindig is felvilágosított akkor is, ha épp én voltam a buta.* - Nem kell, én értem, hogy miért kell a büntetés és ki sem akarom húzni magam alóla, mert valahol megérdemlem, nem erről van szó. Mindig is vállaltam a tetteim következményét. Az zavar, hogy meg sem hallgatott és Te is tudod, hogy nem jöhetsz oda. Csak felesleges körök volnának. * Sóhajtottam lemondóan. Egyáltalán nem akartam, hogy Steven kakaskodjon miattam. Nem is ezért mondtam el neki, csak… kinek másnak mondhatnám, ha nem értek vagy bánt valaki, mint neki? Kiben bízhatnék meg jobban? Senkiben. Talán Darrenben, de benne… benne még nem tudok és talán soha nem is fogok. Azonban a következő szavaira csak elhúzom a fejem Tőle és összevont szemöldökkel nézek rá. Ám tekintetemből süt az értetlenség.* - Nem akarom, hogy beszélj vele. De mi az, hogy férfi farkas? Alig 70 éves, ez farkas viszonylatban még gyerek. És mi az, hogy másképp érint? Előtted is csináltam, Darren előtt is csináltam már, nem is egyszer. Ahogy szinte mindenki előtt és senki nem reagálta ennyire… túl. Még csak azt sem értem, hogy mi a fene ütött belé Steven!?! És mégis, hogy a pokolba vetkőzzem le egyik napról a másikra azt, amit már azóta csinálok, hogy van fogam? Mindenki olyan rohadt idős és tettre kész, hogy az már eszméletlen és addig-addig feszegetik a határaimat még nekik esek és már elegem van. Nem fogok senki kedvéért megváltozni. Nem fogok szoknyába járni, kevesebbet edzeni, nem harapdálni a szám vagy közvetlenebb lenni. Ilyen vagyok, ha nem tetszik, akkor is. * A dühöm kezdett felfelé húzódni, ahogy egyre jobban értetlenül álltam a dolgok előtt. Nem értettem, hogy miért is áll fel egy olyan srácnak a micsodája, aki akkor lát először, aki nem is ismer és egyszerűen mért nekem kéne megváltoznom ahhoz, hogy ezt elkerüljem köztük. * - Darren, Darren, Darren… és én hol a Pokolba vagyok? – csattantam fel. – Mégis mit vár Tőlem? Edzek, mint egy gűzű, mindent megcsinálok, nem ellenkezek, még ha olykor kétségeim is vannak, mert Ő idősebb és jobban tudja. Csak annyit akartam, hogy hallgasson meg, csak annyit, hogy egyáltalán megkérdezze, hogy miért volt vagy, hogy mi történt. Ha ehhez tanulás kell, meg megkell szoknia, hogy olykor meg kell hallgatni a másikat, akkor felesleges vele beszélni. Minek Steven? HA ez magától nem jut eszébe, akkor a válasz is lényegtelen hisz nem érdekli, nem foglalkozna vele. *Túrtam a hajamba és elhátráltam egy lépést Tőle. Mérges voltam, nagyon mérges, hogy még csak ember számba sem vett nem még, hogy farkasba. Bár tény, hogy köztük nem is igazán létezem. Csak egy vagyok, aki vagy bírja, vagy idő előtt bedobja a kulcsot, de senkinek sem hiányozna.* - Én hagyom Stev. Se előled, sem pedig Darren előtt nem titkolok semmit, vagy ha nem értek kérdezek, ha nem tudom, hagyom, hogy megmutassátok. De nem bújhatok mindig a nadrágotok mögé. Ezt a sok birkát nekem kell leküzdenem és némi tiszteletet kiérdemelnem Tőlük. De nem megy… egyszerűen semmibe vesznek és ettől a falnak megyek. Ezek a hülye szabályok, a kinek a nagyobb farka létra… nem akarok Én feljebb jutni, de ha nem adják meg a minimális tiszteletet, vagy egy-egy olyan dologban az elismerést, amiben jó vagyok akkor minek? Azért mert kicsi a farkasom egyszerűen nekik ezek semmit nem érnek, mintha nem is léteznének. * Próbáltam elmagyarázni, hogy milyen is köztük lennem. S bár nem megalázó, de a büszkeségemet sértette és sosem voltam egy öntelt tyúk, vagy olyan, aki nagyzolt azzal, amit tud, vagy amije van és sosem szálltam el magamtól. De ez a szintű semmibe vétel már nekem is fáj, annak ellenére, hogy mindig is jobban szerettem beleolvadni a környezetembe.* - Nem jöhetsz az ajtóig, egyáltalán nem jöhet senki felügyelet nélkül a területre. Még Te sem. De köszi, csak azokat viszem. Bőven elég egy hétre. * Biccentettem az ágy felé és oda sétálva ültem le a szélére, hogy belehajtogassam a táskába, ami alatta volt csak eltakarta a ruha.* - A ruhákról jut eszembe. Jennyvel meg az egyik barátnőjével elmegyünk pár cuccot bevásárolni a fővárosba. Csináltathatnál egy társkártyát a számládhoz. Az enyém még mindig zárolva van, a hagyatéki tárgyalásig. *Jutott eszembe, miközben a térdemen kezdett el sorakozni az összehajtott darabok.*
– Számítanom kellett volna erre, bocsáss meg. Annak a megoldásán még mindig dolgozom – mondtam, és nem reagáltam arra, hogy kicsit sok volt az infó a számára. Régebben egészen jól elbeszélgettünk, de meg tudom érteni, ha már kezd elege lenni az én öreges marhaságaimból. Hmm, milyen fura, majdnem rigolyára gondoltam. Lehet, hogy a következő az lesz, hogy veszek egy ballonkabátot, egy keménykalapot, és kimegyek etetni a galambokat a főtérre? Amikor azt mondja, nem akar kihúzódni a büntetés alól, bólintok, és elönt a büszkeség. Bár igazából az apjának és az anyjának kellene annak lennie, de még így is dagad a keblem képletesen szólva. Egy becsületes, őszinte, és jóravaló lányt neveltünk Ashből. Csak remélni merem, hogy így is marad majd azután, hogy én már nem leszek. Bár addigra talán új családra lel a falkájának képében, én pedig megnyugodhatok. – Tudom, de attól még szívesen megpróbálnám. A legrosszabb esetben páros lábbal rúgnak ki, ami még mindig jobb, mintha szó nélkül engedném, hogy szenvedj emiatt – mondom. A Darrenről szóló részen viszont gondolkodnom kell egy kicsit, mert nem akarok ostobaságot mondani neki. Aztán felsóhajtok, és belekezdek. – Még neki is új ez a helyzet. Figyel rád, Ash, de próbálja megtartani az egyensúlyt. Olyan ez, mint amikor az embernek gyermeke születik. Eleinte még próbálja élni a régi életét, azután rájön, hogy van ott valaki más is, akivel többet kell foglalkoznia, mint önös érdekeivel. Adj neki egy kicsit több időt. A következő résznél viszont ismét lesütöm a szemem, és próbálom nem megmutatni, mennyire zavarban vagyok. Nem hittem volna, hogy a szexuális felvilágosítás az én témám lesz, de ha már így történt, ki kell hoznom belőle a legjobbat. Ash érdeke is ez. – Úgy értem, hogy férfi, aki farkas. Figyelj, azzal, hogy együtt kell élnie a farkassal, megnövekedtek benne bizonyos… energiák. Ezek különbözőek a férfiaknál és a nőknél is, és ezernyi más módon lehet levezetni őket. Egyesek megtalálják az egyensúlyt – ahogy remélem ő is fogja, de ezt nem fűzöm hozzá –, mások túlzottan agresszívak lesznek, megint másoknál megnő a szexualitás formájában jelenik meg. Nem mondom azt, hogy vesd el az eddigi szokásaidat, Ash, ostobaság lenne ilyesmit kérni tőled. Senki sem képes rá. De annyit talán kérhetek, hogy ha Jamie közelében vagy, vigyázz arra, mit csinálsz. Kérlek… Hangom a végére már szinte esdeklő. Nem tudnám elviselni, ha meghalna, vagy valami rosszabb történne vele. Még belegondolni is szörnyű, hogy valamelyik szőrös bestia egyszerűen leteperheti, és… Megrázom a fejem, és próbálom kiverni belőle a képet. – Ash, mindenkinél jobban tudom, milyen tanítvány vagy. Bár soha nem képeztelek hivatalosan, de még így is te voltál a legjobb azok közül, akik valaha a kezem alá kerültek. Tudom, hogy vég nélkül hajtod magad. Van emlékeztetőm rá – mosolyodtam el, és megmutattam az apró harapásnyomot a jobb tenyerem szélén. – És hidd el nekem, én tudom, hogy érdekli. Büszke rád, mint kölykére, és tanítványára. Én aggódok, de hát az én vagyok, tudod. Mindig aggódok az épségedért. – Meg fogod nekik mutatni, hogy tévednek – folytatom. – Emlékszel, Rómát sem egy nap alatt építették. Legyél türelemmel, és ne félj attól, hogy mit gondolhatnak ők rólad. Tapasztalataim szerint nem vesznek semmibe, csak szeretik azt mutatni. Igenis figyelned rád. És nem arról beszéltem, hogy bújj el mögénk. Én bármit megtennék érted, te is tudod, és szerintem Darren is hasonlóképpen érez. De vannak akadályok, amiket magadnak kell leküzdened, mi csak támogathatunk, de nem oldhatjuk meg őket helyetted. Viszont ha tanács, vagy segítség kell, akkor gyere, mert én magam bármit meg fogok tenni, hogy segítsek. Amikor azt mondja, senki sem mehet a területre, felsóhajtok. Erről mindenképpen beszélnem kell majd Darrennel, mert az ilyen helyzetekben igenis hasznos lenne, ha el tudnék menni Ash kísérőjeként legalább addig a rohadt ajtóig, és megnézhetném, milyen helye lesz. Aggódom a fenébe is. A társkártyás megjegyzésén elmosolyodok, és biccentek. – Amúgy is terveztem megcsinálni, pont itt az ideje – mondom, és próbálok nem gondolni a hagyatéki tárgyalásokra. Kemény menet lesz az mindkettőnknek. – Egyébként, ha szükséged lenne még valamire, csak írj egy listát. A következő napokban igyekszem beszerezni a dolgokat.
*Steven szavaira csak legyintettem. Nincs miért bocsánatot kérnie, majd megtanulom kizárni a felesleges hangokat és ez már végképp nem az Ő problémája. Mindössze csak nem vagyok olyan állapotban, hogy hülyéskedhessek, vagy csak kedvem legyen hozzá.* - Én nem kockáztatnám, hogy büntetés helyett haza jövök veled. * Na nem, úgy sem hagytam volna, hogy kidobják. Ha megtörténne én magam is jönnék vele együtt. Ez meg azért csak nem történne meg, de jobb nem kockáztatni. Stev újabb szavaira azonban már ismét a hajamba túrtam.* - Te most komolyan mellette kampányolsz? – fújtam ki fáradtan a levegőt – Neked sem volt gyereked, mégis itt vagyok, mikor betoppantál is tudtad, hogy miként kell tenned. * Hoztam fel őt magát példának. Oké, vérszerinti rokon, de attól még nem borultam a karjaiba azonnal mert a Papa azt mondta, hogy az öccse. Kapott egy puszit és elvolt intézve a dolog. Hát ha ez kell, Darren is kap egy puszit. Ha ettől jön meg az esze. De persze majd olyankor mikor nem akarom már megfojtani. Azonban már a következő szavaira összevontam a szemöldököm és szinte szavakként dolgoztam fel, hogy tuti megértsem. Amikor ez bekövetkezett, az arcom lángba borult és szerintem lazán süthettünk volna szalonnát felette.* - Oké, ezt tudom teljesíteni. Mert ha Darren még egyszer összezár vele, én kikaparom a szemét. *Természetesen Darrenét, ennyire kegyetlen nem lehet. S mázli, hogy ezzel a farkasos dologgal nem járt némi gondolatolvasás, mert most nem tudom, hogy Steven fejében lévő kép felháborítana, megbotránkoztatna vagy megfélemlítene. De szerencsére ezzel nem is kell foglalkoznom, míg nem ad neki hangot. Viszont arra, hogy én volnék a legjobb tanítványa némi kétely ébred bennem. Oké, nem azt mondom, hogy Steven hazudik, mert jó vagyok, csak azt, hogy lehetnék jobb is. De mi tagadás fényévekkel jobb Őrző lett volna belőlem, mint farkas. Viszont mikor a fogaim nyomát mutatja, elmosolyodom, minden dühöm ellenére. * - Megérdemelted… * Azonban nem vélem így. Persze akkor így gondoltam, de azóta már változtam… már nem megharapom, hanem egyszerűen betöröm az orrát, ha véleményem szerint messzire megy, hát miért lenne másképp, ha hátráltat? Nőttem, már felérem, bár tény, ahogy azóta is lelkiismeret furdalásom van, mert megütöttem. Már nyitottam is a szám, hogy válaszoljak a többire mikor felvisított a telefonom. Talán butaság, de Darren csengőhangja Anyu nevetése volt, amit az egyik parkban vettem fel még korábban, mikor beült a körhintába és Apu hajtotta, mint egy gyereket. De így legalább megnyugtatott és nem éreztem eszméletlen késztetést arra, hogy egyből elküldjem a francba.* - Mi van? – hát úgy tűnik, most nem hatásos. – Jól van! Megyek már! * Nyomtam rá, meg sem várva, meg sem magyarázva, hogy mért nem értem még vissza.* - Köszönöm Stev… tudom és ha úgy van szólok is. De most mennem kell, még mielőtt ez a barom ide állít és azt feltételezi, hogy kiakarom húzni magam. * Húztam el a szám. Tudtam, hogy nem ismer, de akkor is. Nem esett jól, hogy ellenőrzésnek felhívott, hogy megyek-e. Az összehajtogatott ruháim egyszerűen belegyűrtem a táskába, a többivel együtt. Majd Darren kivasalja, ha már sürgetett. * - Már összeírtam… lent van a hűtőre felfogatva azzal a Velencés mágnessel. Biztos megtalálod és előre is köszönöm. Most pedig megyek… *Öleltem át szorosan és nyomtam az arcára egy nagy cuppanóst. - Holnap jövök… ha valamelyik nap nem érsz rá, csak hívj fel. * S azzal már ott sem voltam… Pufogva és lassan mentem vissza a hegyre. Várjon csak…*
//Köszönöm a játékot és sajnálom, hogy ez az utolsó ilyen pocsék lett. De már más milyen Ash és ez is nehezen jött össze. o.o Nem muszáj írnod már rá, csak akkor zárást kérj nekünk pls. //
*Nem, vazz nem vagyok benne biztos. Csak úgy mondtam, mert nem volt jobb dolgom. Jött kapásból a válasz, azonban csak a szemöldököm vontam fel halványan, egy amolyan; „Ez most komoly?” hangsúllyal. De ahogy kibújt a szög a zsákból kissé mérgesen turtam a hajamba. Valamiért kezdtem elveszteni a türelmem afellé, hogy ennyire akadékoskodik. No meg… nem tudom. Fezsült voltam, hisz valahol én is tartottam Steve reakciójától. De ácsi…* - Ott a szőke nője… foglalkozzon azzal! Én sem szólok bele, hogy kit visz fel vagy tuomisén mit művelnek. * Csattantam fel. Oké, ez így csúnya volt. De hát na… vannak dolgok amiktől tartok és ez egy ilyen. Na nem azért mert jelenetet rendezne Sam előtt. Sam nem számít annyira, mint az, hogy csak egy újabb vitánk lenne. Untam a dolgot és utáltam. Miért kell ennyit veszekedni? Mehetnénk erdőt járni, vagy kempingzni mint régen, csak mi ketten... vagy mit tudom én… de nem, mi veszekszünk. De végül inkább megindultam és a baj az, hogy előre hergeltem magam, ahogy felkészültem arra, hogy Steve mit szólna. Mielőtt elindultam felkaptam a táskám és az ezüst láncom magamra tekertem ahogy a farmer kabátom is felvettem. Aztán az aerdőn keresztűl mentem el a hegyaljába. Mert bizony ott laktam… nem messze innen lakott James is, szóval a környék ismerős lehetett Samnek. A kulcsot elővadászva léptem be és engedtem be a másikat is. Az ajtó zárva volt, kulcs sehol. Egy pillanatra megálltam és hallgatóztam. Nincs szívdobogás se semmi.* - Nincs itthon Stev. * Közöltem a nyilvánvalót, amit már bizonyára Ő is észre vett. Mögötte becsukva az ajtót invitáltam beljebb, ahogy a konyha felé vettem az irányt.* - Te kérsz valamit? Forró csokin és kávén kívül nem tudok semmit sem csinálni, ha éhes vagy meg rendelni kell. A hátránya, hogy várni kell rá. De ha tudsz tojást sütni találd fel magad… az még van, meg Steve specialítása; tasakos leves. * Intettem a szekrény és a hűtő felé egy szeretettel teljes mosollyal. Oké, nem táplálóak, de igyekszik és néha többet ért nekem ezek a gyors levesek mikor Ő csinálta, mint egy hatfogásos kaja. Zöldség meg minden volt, de lássuk be én nem akarom felgyújtani Shane házát, még a végén meg esz reggeli desszertnek. Szóval nem is próbálkoztam. No meg… nehogymár én főzzek. Közben azért feltettem egy kávét és… észre vettem, a tányéron a sütit. Tekintetem sárgán villant, ahogy megfogtam, de Sam nem láthatta. Felé fordulva kínáltam meg…* - Kérsz? * Ha kért akkor megvártam míg vett belőle, de aztán már landolt is a kukában. Tányérral együtt. Már nem tetszett a dolog, de hát nincs itt Steve, hogy elpusztítsa, nekem meg köszönöm nem kell. De inkább megindultam az emelet felé, minden magyarázkodás nélkül. Bár ha kérdezett, akkor lehet, hogy válaszoltam.* - Az a nappali… - intettem be, és egészen jól látható volt, szal bemenni sem kellett. Hűűű… rend van. Steve várt valakit vagy unatkozott. Az emeletre érve intettem jobbra. – Az a vendég szoba és a hozzátartozó fürdő. – tovább haladva intettem balra. – Ez itt Steve birodalma. Ez pedig az enyém. * Nem raktam mellé, hogy mellette mert nyilvánvaló volt, ha egyszer oda nyitottam be. Kitárva az ajtót invitáltam beljebb. Nem érdekelt különösebben a reakciója én szerettem a lilát, akkor is ha más nem. Ahogy a káosz is jó, csak meg kell tanulni átlátni rajta. Szóval semmi probléma nincs abban, hogy az ágy nincs bevetve, az ablak előtti olvasó részlegen könyvek hevernek, ahogy a padlón is itt-ott kinyitva, mellette füzetekkel és jegyzetekkel. Bizony, szoktam tanulni is. A laptopom is ott volt valahol a földön pontosabban a Semminol háborúkkal a képernyőjén. Nem mentegetőztem elvégre ruhák nem voltak szanaszét… vagyis, de.. najó ez mit keres itt? Sétáltam kérdő tekintettel a fotelhez, hogy megnézzem milyen ruhák. Oké, Steve szar ízlésű virágillat mosóporát éreztem. De hajtogatni, Ő biztos, hogy nem. Ami azt jelenti, hogy valaki járt a szobámban. Állkapcsom megfeszült és minden szó nélkül viharoztam le egy szemeteszsákért és tértem vissza. A ruhákat beledobtam és minden mozdulatomból sütött a harag és a düh, ahogy bekötöttem a száját és egyszerűen megfogtam kivágtam az ablakon. * - Mi a frászért kell ide is bejönnie… * A telefonom előkapva kezdtél el írni egy üzenetet a drága jó apukámnak.
Címzett; Stev
„ Ha még egyszer beteszi a lábát a szobámba felgyújtom. Nem kell hozzá mágia, csak egy gyújtó. Ja és a lenti zsákot is vitesd el a szemetesekkel és jössz nekem azon ruhadarabokkal amiket behozott. Nem érdekel, hogy hol fogadod vagy merre jár a házban de a szobám hagyjátok békén! Legalább ezt tartsd tiszteletben! Mire haza jössz a nődtől nem leszek itthon. ”
Ahogy elküldtem, egy fáradt mosollyal fordultam Samhez… már meg is feledkeztem arról, hogy csak egy póló van rajtam.* - Lezuhanyozom… ha szeretnél Te is, akkor megmutatom a vendég fürdőt. De ruhát nem tudok adni. Csak egy köntöst míg megszáradnak ezek. * Húztam el a számat bocsánatkérőn. De a tekintetemben láthatta a fájdalmat, a keserűséget és a dühöt. Szükségem lett volna valakire akii… Darrenre. Ő az, aki megtudná adni azt a védelmet, amivel most be akartam takarózni. Azt, amire minden éjjel szükségem volt. Tekintetem kissé elhomályosult. Szóval remélem, gyorsan dönt és mehetek a fürdőmbe, hogy ne lássa.*
A kirohanására nem reagálok, de ami azt illeti, nem kicsit ijedek meg. Nem, nem attól, hogy fölcsattan, vagy attól, amit mond. Egész egyszerűen... eddig sikerült normális mederben tartanunk ezt a napot. nem estünk egymás torkának, elszórakoztunk, sőt, még egészen barátságosak is maradtunk. Nem most kellene tönkretenni a dolgot, amikor már a nap is lenyugodott a horizont mögött. Követem hát, és a környék tényleg ismerős. Sue és én jártunk itt párszor, bár a lány és a családja a városon kívül laknak. Ja, ekkora előny az, ha valaki rohadtul gazdag. Ettől viszont eszembe jut a nem is olyan régi mocsártúra, és Odette. Na meg... Hmm, akkor nem reagáltam valami jól, de aznap este az ágyamban feküdtem, vigyorogtam, mint valami kölyök, aki karácsonyra azt kapta, amit szeretett volna, és alkalmasint fel is vihogtam, akár valami tinilány egy Bieber koncert előtt. Basszus, most is vigyorgok, és talán még egy kicsit pirulok is. Ja, de már nem annyira vészes. Azért egy kicsit fellélegzek, amikor kiderül, hogy Mr. McLoyd nincs otthon. Nincs kedvem megint szembenézni vele, főleg akkor nem, ha éppen nem nyom fagyasztott zöldborsót a fejéhez. Szóval követem a lányt, és odabent egy pillanatra megállok, körbenézek, mintha most jutottam volna föl a Tatooine-ról a Halálcsillagra, vagy fene tudja, hova. A sárkány barlangjába, Pandóra szelencéjébe, meg... Na jó, ezt abba kéne hagynom. Egy pillanatig csak nézek, amikor felteszi a kérdést, aztán megrázom a fejem. Nem, nem kérek semmit. Félek, ha ennék, jönnének a medvék, és kiszúrnák, hogy valaki evett a kajájukból. Bár ki tudja, ha van bűntársam, én szívesen alszom az ágyacskájukban... Ne legyél hülye megint, Sammie! Viszont a süteményből vettem, és csak felvontam a szemöldököm, amikor az egészet bevágta a kukába. Mi van? A kis túrát örömmel fogadom, bár nem tudom, valaha is hasznát veszem-e. Oké, optimista vagyok, de nem fogok loholni Ash után, már pedig, ahogy látom, ő ezt nem akarja. Viszont az, ami ezután következik... megrémiszt. És elborzaszt. Csöndesen nézem végig a lány „ámokfutását”, és közben lassan hátrálok. Mire kidobja a zsákokat, én már a folyosóról figyelem. Mi a fenét csinál ez a lány? Oké, értem én, hogy az anyjával történet után nem akarja, meg minden... De basszus, legalább annyit megtehetne, hogy értékeli, ha más megcsinálja helyette. Tényleg ennyire leszarja mások munkáját? – Hé, ezt mégis miért csináltad? – törtem meg a hosszú hallgatást. Nem biztos, sőt ezer százalék, hogy nem volt bölcs dolog, de nem érdekel. Tudnom kell, miért tette... Mert ha csak azért, mert valaki, bárki megcsinálta neki, hát akkor szerintem hátat fordítok, és itt sem vagyok. – Én nem megyek zuhanyozni, majd ha hazaérek – ráztam meg a fejem. Nem tudom, mit találnék, ha belépnék a zuhanyzóba. Pár órája még izgatott volna a gondolat, hogy vizes testtel flangálunk, de most... Most csak azt érzem, hogy magyarázatot szeretnék kapni, látni, hallani, valamit, ami meggyőz arról, hogy nem követtem el szarvas hibát. Hát igen, szar dolog, amikor az ember bálványai megrepedeznek, és a fejére omlanak... főleg ha a legnagyobb és legszebb teszi ezt elsőként. De azt már tudom, mit fogok tenni, miközben ő zuhanyzik. Nem, nem a kulcslyuknál fogok leskelődni, inkább megpróbálom csökkenteni a járulékos veszteséget. Már ha még lehet.
*Szinte észre sem vettem Sam hátrálását, vagy értetlen pillantásait. Nem, valahogy minden háttérbe szorult így, hogy betette az a nő a szobámba a lábát. Nem, ha nem Ő lett volna még meg is köszönöm a dolgot, hisz tény… nem nekem kell és kedvesség. De miért pont Ő. Oké, Steve is lehetett, de Ő maximum akkor fog így hajtogatni, ha valaki beléveri, hogy hogyan kell. Egy vak is látja, hogy gondos női kezek csinálták, amik nem utolsó sorban gyakorlottak. A nagy üzenet dühödt pötyögése után Sam hangja rántott vissza és emeltem fel a fejem. Nah kellett pár pillanat mire felfogtam, hogy a hangok egy kérdést formáltak és annak értelme is van. Nagy pislogással vettem tudomásul, hogy kérdezett és nem is akárhogyan. Szinte követelve a választ. Hát ezt meg a fejére ejtették vagy mi van? Kinyitottam a szám, de… be is csuktam. Jobb voltam, mint az aranyhalam… * - Mert unatkoztam? * Vontam fel halványan a szemöldököm. Na nem, ezt Ő sem gondolhatja komolyan, hogy valóban ezért. Ha mégis, akkor nem ismer… bát ez meg tény, szóval nem tudom, hogy mit vagyok ezen annyira fent akadva, de pár pillanat múlva folytattam is.* - Nem szólok bele Steven életébe, nem kérem, hogy hagyja a fenébe a csajt. Igyekszem kerülni még a ház környékét is ha itt van. De a szobámba ne igya bele magát. Ez az én magánszférám és kellően a tudtára adtam Stevenek, hogy nem kérek a nőből. Ide csak az jön be, akinek van valamilyen joga vagy én megengedem. Joga pedig csak Stevenek van és Darrennek is csak azért mert én adtam. Alig egy maréknyi ember van, akit be is hívok. De pont ezt mondtam Sammie… nem kell, hogy pótolja a mamát. Ha mosni akarok, akkor… megoldom. Ha Darrennél meg tudom csinálni, akkor itt is, csak meg kell keresnem a használati utasítását a gépnek. *Hangom nyugodt, bár olykor-olykor mélyeket nyelek. Nem akar menni fürdeni, hanem vár… hát ez nagyon csodás. Akkor tessék kap egy választ is, ha már végig kellett néznie, ha már pont ez fogadta. Ám éreztem, hogy egyre nagyobb a torkomban a gombóc, a lelkemben pedig… vihar dúlt. De ettől függetlenül nem Samre haragudtam.. miért csattant volna rajta? Azt hiszem… bár tény, eddig is rajta csattant. Akár csak a legelső találkozónknál is. De hátat fordítva kuporodtam le az ablak alatti ülőkére összecsukva a könyveket rajta és arra kicsi izére téve, ami mellette volt. Lábaim felhúzva kulcsoltam át a lábszáram és tekintettem kifelé az ablakon. A csillagok már magasan jártak, a nap már nem volt sehol… Egyedül a hold vékony pereme látszódott az égen. Éreztem, ahogy végig pereg arcomon a könnyeim, vékony nyomot hagyva maguk után. Ajkamba harapva fojtottam el, a fájdalmam hangjait. Ideges voltam, feszült és… minden a feje tetején volt. Már nem tudtam, hogy hol van lent és a fent. Csak lebegtem a semmiben és belül a viharban, pont ilyen üresnek éreztem magam.* - Ezzel… magammal csesztem ki… de még mindig jobb mint a wc papiros dolog. Ez neki nem fáj, nem tudja. Steven majd udvariasan megköszöni a nevemben és kész. Bár a fél karom ráteszem, hogy már akkor megtette, pedig tudhatta, hogy kicsit sem fog tetszeni a dolog. Nem értem, hogy miért kellett ezt az egy helyet is… ez volt az egyetlen, ahol nem volt ott a nyoma, az illata, ami az enyém… volt. Mindig ez lesz Sam? Sehol nem lehet nyugtom Tőle? * Hangom már inkább volt elkeseredett mintsem határozott. Inkább voltam elveszett, mintsem az a határozott lány akivel korábban találkozott. De hát istenem… mindenki kerül mélyre. Azt hiszem rajtam most csattan az egész. Darrenen kívül senkivel nem osztottam meg a kétségeim. Így nem is csoda, hogy mások csak azt látták amit a felszín mutatott. Pláne, ha vannak olyan ostobák, hogy elzárkóznak vagy épp csesznek figyelni a farkasukra. Arra, ami érzi, hogy mi van bennem. Hisz minden, amit érzek, ott vibrál az energiáimban, a farkasomban. Abban, ami most is csak a sarokba gubbasztott… okos kislány, tudta, hogy nem megy semmire ezúttal. Persze ha lelépett, akkor csak a falnak beszéltem… de legalább akkor elmondhatom, hogy jó társaság és kipróbáltam. De nem tudom… csak ott ültem és lestem kifelé. Szívem szerint felzokogtam volna… de miértelme ha gyengének lát? Vagyis… még ennél is gyengébbnek. Hisz lejjebb mindig van… mint a példa mutatja.* - Félek... * Persze, hogy féltem, de csak a szemeim hunytam le és csak újabb cseppek peregtek végig. De… nem mondhattam el, hogy mitől. Mégis hogy birkózzak meg vele egyedül? De meg kellett… hisz nem mondhattam el, hogy hé figyelj már… megyünk Reedet gyilkolni pár nap múlva. Normális ha félek? Érdekes volna… Bár ezaz állapot sem jobb.*
Az első válasza inkább rémisztő, mint megnyugtató, és már éppen fordulnék, amikor meghallom a következő szavait. Ezekre viszont beljebb lépek, csak egy kicsivel. Már látom a könnyeket a szemében, és tudom, ezzel megint nincs visszaút. Nem tudom megállapítani, hogy a düh könnyei, a megbánásé, vagy a valószínűleg már régen kifejlesztett, egyedi menj-a-pokolba-Sam könnyek, de... Annyira nyomorultnak néz ki, miközben magyaráz, hogy még pár tétova, apró lépést teszek felé. A dolog ott kezdődik, hogy alapvetően nem értek a nőkhöz. Oké, tizenhét éves vagyok, csóró, apám-anyám szadista gyilkos, mégis ki a fene tanított volna meg a női nem szépségeire, ha nem belülről? De löktek már be a női öltözőbe egy szál alsóban, tudom, milyen az, amikor mindenki rajtam röhög odabent, nálam meg áll a bál. És pátyolgattam már Sue lelkét, miután azt hitte, meg fog bukni. De ilyent még nem tapasztaltam. Nem ültem síró lány mellett, fingom sincs, mihez kellene kezdenem... És még a farkasomnak sem adhatom át a kezdeményezést, mert Őbundásságát, Szőr Lancelotot letaglózta a kisebbik farkasból áradó fájdalom. Fasza, ki lettem herélve. Majd visszanő... – Hé, biztos nem akarta pótolni anyukádat. És biztos nem is tud erről – léptem egészen közel hozzá. – Figyelj, ha elmondanád neki, hogyan érzel, azzal biztosan többre mennél, mint azzal, amit az előbb csináltál. Tudom, nem vagyunk még felnőttek, éljen a fiatalság meg a bolondság, de néha úgy kell viselkednünk. És a te esetedben ez biztos közelebb hozná a megoldást. Azt már inkább nem mondom, mennyire meglepett. Basszus, én ölni tudnék azért, ha valaki megcsinálná nekem így a ruháimat. Régen az apám elintézte. Az anyámat már akkoriban sem nagyon érdekelte, a kölykét önállóságra kell nevelni... Ja, ha teheti, valószínűleg az első alkalommal kilök a fészekből. Ami vicces, mert a farkasok nem tudnak repülni. És egyre kevesebb értelme van annak, amit mondok. Ő meg ott sír az ablakban. Pár lépéssel lecsökkentem a köztünk lévő távolságot, és megállok mellette. Hallgatom a szavait, és elkap az ihlet. És mivel úgy vagyok vele, hogy akkor menjünk az ösztöneink után, gondolatot tett követ. Karom a vállára fonom, picit közelebb húzom magamhoz. Tessék, még a mellkasomon is zokoghat, ha akar. Hát nem mondja senki, hogy nem vagyok nagylelkű! – Ha akarod, visszahozom a ruhákat. – Valószínűleg most értettem félre az első mondatát, de sebaj. – Egyébként... Ashley, beszélj vele. Ha ennyire utálod, ha ennyire bajok vannak a kommunikációval, akkor muszáj. Máskülönben fölemészt ez az egész, és annak nem lesz jó vége... Nem akarlak úgy látni. És szerintem Darren sem. Meg Steven sem. Senki sem. Mi így szeretünk, ahogy vagy. Észre sem veszem, hogy a „szeretünk” szó hangányit érzelmesebbre sikerül, mint kellett volna. nem baj, most egyelőre a tűz oltogatásával foglalkozok, azután majd végigjárom a járulékos veszteséget is. Ha még lesz addigra lábam. – Nem kell félned – suttogom halkan. Nem, nem úgy, mintha egy gyerekhez beszélnék, egyszerűen csak... Nem merem hangosan, na! – Ashley, nem tudom, mi rémiszt meg ennyire. Ha akarsz, beszélhetünk róla, a titkod biztonságban lesz velem. Ha nem, hát nem. De tudd, hogy vannak emberek, akik bármikor a segítségedre sietnének, legyél a világon bárhol. Ryan, Darren, Mr. McLoyd... Még én is, pedig ok hasznomat biztos nem látnád. Aztán csak állok ott, vállára font karral, és várom a válaszát. Jó esetben nem dob a ruhák után. Rosszban... Na, akkor valaki gondoskodjon az oposszumomról, légyszi!
*Nem figyeltem oda a farkasomra, mégis éreztem, hogy Sam mintha tanácstalan lenne. Mintha azt mondtam volna, hogy hé… járjunk már, együtt mert az poén. Vagy… nem tudom, de ezt még így is éreztem. De nem tudtam vele foglalkozni és nem is igazán akartam, addig jó míg nem kérdezek rá, hogy mi a baj. Pedig érdekelne. De igyekeztem inkább a szavaira figyelni, miközben hallgattam a halk lépteit melyek csak közeledtek, de nem fordultam felé. Nem akartam, hogy lássa az arcom. Beszéljek vele… már Ő is kezdi. Pedig még csak nem is tud a levélről. De nem is fog… azthiszem, ha csak ki nem szúrja az asztalomon. Bizony, az még mindig ott volt. De nem regálok a szavaira, mégis mit mondhatnék. De azt egyáltalán nem akartam, hogy vissza hozza a göncöket. Oké, bizonyára volt benne olyan amit szerettem. De minden pótolható… és ahhoz talán nem ér hozzá még egyszer. Nem, nem azzal van a baj, hogy finnyás lennék vagy valami. Hanem azzal, hogy hagyja békén a dolgaim. Elégedjen meg Steve kitüntető figyelmével és kész. Érzem az érintését és… nem próbálok meg távolodni, csak a dereka köré fonom a karjaim és a fejem a mellkasába fúrom. Így rejtve, mégis… egy hangyányi menedéket lelve. Mintha kizárhatnék mindent, kizárhatnám a világot és azt, ami bennem tombol. Szemeim összeszorítva szinte kapaszkodok a srácban. Oké, nem figyeltem arra, hogy nehogy fájjon neki… de csak szól, ha túl erős vagyok. Ám ez most megsem fordult a fejemben, jelenleg Ő volt az egyetlen ami a felszínen tartott. Hát tehetek róla, hogy úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta? Jah, valószínűleg igen. Elvégre el is küldhettem volna. Szavai ismét elérnek hozzám de csak továbbra is neki támasztva ingatom meg a fejem. Szóra nyitnám a szám, de félbe hagyom. ~ Nem lehet… Steve szereti.~ Küldtem neki két szerre, hogy biztos eljussanak a szavaim teljesen hozzá. De hát így sem lett jobb. Mentális hangom is olyan gyenge volt, mintha csak kimondtam volna. Semmivel sem volt erősebb vagy határozottabb így nem érte meg az erőfeszítést, hogy ezt elrejtsem. Viszont a szavaira felpillantottam és a tekintetét kutattam. Vajon tényleg megtudná tartani? Nem rontanék a helyzetünkön, ami egyébként sem alakul valami fényesen? Nos… ha csalódnia kell, hát most tegye. Felállva az olvasó résztől a kezét megfogva húztam magam után és bújtam be az ágyba, mivel csak egy póló volt rajtam, így az egyik plédet megfogtam az ülőkéről és magamra terítettem, ahogy lefeküdtem. Nos, én csak arra gondoltam, hogy le fog ülni mellém. De ha lefeküdt hát ugy is jó, de mind a két esetben úgy fordultam, hogy lássam az arcát és így Ő is láthatta az enyémet. Majd húzok tiszta ágyneműt éjszakára ami nem vizes, de most ez nem érdekelt. * - -Már meséltem neked a balesetről. Talán azt hitted, hogy a levegőbe beszéltem és csak a gyászom vezetett de… pár nap múlva elindulunk Darrennel nyaralni. Merő véletlenségből útba ejtve Kanadát is. Reed azóta is ott tanyázik. *Nem kellett mondanom, hogy miért megyek, megyünk. Ha nem a levegőnek beszéltem, akkor Sam pontosan tudja, hogy mi volt a tervem. Ami akkor még csak egy terv volt. De már valóság. Nem, nem gondoltam meg magam de félek Tőle, hogy milyen… DE leginkább attól, hogy; * - -Attól félek, hogy élvezni fogja a farkasom, hogy rájövök, hogy mégis valahol mélyen egy kegyetlen dög lettem. Meg… hogy nem tudom végig csinálni. * Persze, féltem ettől… naná. De lássuk be, ez utóbbi normális. Elvégre nem öltem még. Vagyis egyszer… de arra nem emlékszem és nem is értem, hogy miként történhetett meg. De csak Sam reakcióját figyeltem, a pajzsa lent volt így az érzelmeire is, nem csak a vonásaira vagy a szavaira. Valamiért tartottam a reakciójától… nem tudom miért és ezt nem is most fogom megfejteni.*
Egy pillanatra, egyetlen gyorsan múló, őrült, és minden bizonnyal tini pillanatra elakad a lélegzetem is, amikor hozzám bújik, és a mellkasomra hajtja a fejét. Nincs rajtam a pólóm, elvégre neki adtam, mást pedig nem viselek, így a bőrömön érzem minden egyes lélegzetvételét. Haja és a bőre is hozzáér a testemhez, én pedig érzem, ahogy egy kicsit, éppencsak kicsit libabőrös lesz a karom. Viszont azt a már-már ösztönös mozdulatot, amivel átkarolom, nem tudom, és nem is akarom megállítani. Bár igaz, ekkor már bevillan, hogy nincs rajta más, csak az én pólóm (ami ebben a pillanatban hivatalosan is a kedvencemmé lépett elő), szóval vigyázok, nehogy a mozdulat... túl intimre sikerüljön. Nem letapizni akarom, azt meghagyom máskorra. Jó, vicceltem, nem kell megölni! Nem vagyok olyan, aki hasznot húzta egy kiszolgáltatott és érzelmileg sebezhető lányból. Az elmémben megszólaló hangjára már engem is elkap a bőghetnék. Sosem akartam ennyire gyengének látni. Miért nem lehet ő az erős most is? Elvégre mindig az... Hmm, mondjuk, ha most talpra állna, tuti szétrúgná a hátsómat, amiért ölelgetem. De még az is jobb lenne, mint ebben az állapotban látni. De legalább az ingert vissza tudom fojtani, és a hangom egészen erősnek tűnik, amikor válaszolok. A helyzetből adódan halk, de... Talán megteszi.
– Nem azt mondtam, hogy gyújtsd föl és énekelj, miközben lángol... Arra gondoltam, hogy ülj le vele, és emberek módjára oldjátok meg. Valami megoldás biztosan létezik, ami jó mindhárom félnek – mondom. És életemben talán először örülök, hogy nem vagyok a McLoyd klán tagja. Jó, inkább az utóbbi hónapokban először, de... Követem, amikor az ágya felé húz. Egy pillanatra megijedek attól, ami következhetne. Igen, tipikus kamasz vagyok, ő meg olyan lány, akitől az ember füle ketté áll. És nem mondom, álmodoztam már hasonlóról az elmúlt hónapokban, egész egyszerűen nem akarom, hogy olyasmit tegyen most, amit később megbánna. Viszont amikor végigfekszik az ágyon nem tudom megállni, hogy ne heveredjek le mellé. Karom mozdul, hogy átkarolja. Nem akarom közelebb húzni magamhoz, csak szeretném ha biztonságban érezné magát. A saját szobájának a közepén. Gratulálok, Sammie, mégis hol érezné magát nagyobb biztonságban? Egy megerősített atombunkerben? Idióta! Szavai hallatán azonban elmegy a kedvem a poénkodástól. Nem azt látja a tekintetemben, amire szerintem számított. Nincs benne gyűlölet, undor, semmi... Csak megértés. Halkan szólalok meg, ajkamon pedig apró, meleg mosoly játszik. – Ashley, én nem ismerlek úgy, ahogy szeretnélek, de... Szerintem nem vagy egy vérengző szörnyeteg. Sem a felszínen, sem belül – mondom, és egyik kezem az arca felé nyúl. Ha mozdul, nem teszek semmit, ha mégsem, akkor gyengéden végigsimítok arcának vonalán. Csak azután folytatom, hogy biztosra tudom, nem akadt ki vészesen. – Figyelj, amit mondani akarok az az, hogy nem kell félned. Attól, ha véletlenül nem tudod megtenni, nem leszel kisebb ember senki szemében. Ha pedig mégis... Abból, amit én tudok, az az ember nem lesz nagy veszteség senkinek. Nem akarom megijeszteni, vagy ilyesmi, de így gondolom. Azonban félek, ismét nem fejeztem ki jól a szavaimat. Ha most ugrik a torkomnak, hát esküszöm, ablakon át távozom...
*Megfontoltam Sam szavait, de nem mozdultam. Pontosan jó volt nekem itt és egyáltalán nem zavart meztelen felsőteste. Oké, normális és más helyzetben zavart volna, mint ahogy a vízesésnél is zavart. De most valahogy megszűnt fiúnak lenni. Most csak a rozoga kis menedékem volt és csak küzdöttem, hogy ne dőljön össze. Fizikálisan ez annyit takar, hogy ne veszítsem el. Oké, ez megint csak hülyén hangzik, de hát sosem voltam normális… legalábbis általánosságba véve nem. Így viszont egyáltalán nem zavar, hogy karjai körém fonódnak. Igyekszem benne megtalálni azt, ami valójában. Néha nem tudom eldönteni, hogy Sammie milyen is valójában. Annyira ellentétesen viselkedik, hogy nem tudok kiigazodni rajta. De ezt már mondtam egy párszor, jó, oké. Sokszor. De azt nem, hogy szeretnék… legalábbis az utóbbi időben igen. Az igazság az volt, hogy kedveltem valahol mélyen. Igaz, hogy jó mélyen de attól még… ott volt, még ha nem is láttam. Ölelése nemhogy nem zavart, de némiképp biztatásnak vettem és csak jobban öleltem a derekánál. Nem volt ebben semmi… még úgy sem, hogy ajkaim hozzá értek és minden egyes lélegzetem finoman perzselte a bőrét. Akár tetszik, akár nem én sem lehetek mindig erős. Vagyis de… mások annak látnak, de ettől még nincs így. De szavaira nem ragálok, mindössze a farkasom környékezi meg óvatosan, lassan mintha bármelyik rossz lépésével bombára léphetne. Feje kissé le van szegve, mely jelzi a tartását és a félelmét. De közelít, valahogy megszeretné köszönni a biztatást, vagy csak neki is szüksége van valakire? Az ágynál azonban ahogy mellém heveredik nem ellenkezek, igazából nem is zavar a dolog. Elvégre nem akar semmit és Sam pont nem tenne semmi olyat, amivel megijesztene, ezt én tudom, a farkasom már kevésbé, de hát istenem ez az Ő gondja, oldja meg. Ahogy karját megérzem, nem mozdulok közelebb. Nem akarom elrejteni az arcom, már csak azért sem, mert látni akarom az övét ahogy beszélek. De tény, hogy ezzel megadta a kezdő löketett, hogy bele is kezdjek a dologba. Szavaim végeztével csak feszülten és szinte levegőt is alig véve várok. * - Ezt nem tudhatjuk biztosra… * Suttogtam miközben a szemem sarkából láttam, hogy a keze megindul felém, de nem, nem mozdultam. Hát most na… csapjam le? Majd legközelebb… Martuk már eleget egymás, a változatosság pedig jó dolog. Még akkor is ha ezzel csak ámítom magam és eszemben sincs beismerni, hogy igazából örültem annak, hogy itt van most. És valószínűleg Ő is, különben nem lenne itt. Remélem. Ujjai finoman érintik az arcom, számomra olyan mintha attól félne, hogy tűzbe nyúl. Nos ha Steve most benyitna talán még az is megeshetne. De nem lesz ilyenre példa, remélem. Ha ott maradt a keze sem húzódtam el, hisz kellemesen érintett a tette. De nem is simultam bele, mint ahogy Darrenébe vagy Steve tenyerébe szoktam. Oké, az Ő lapát kezeikbe nem nehéz, tekintve, hogy alapból beterítik az egész fejem. De meg sem próbálkoztam vele, mert nem akartam. Azonban apró viszonzásként, ujjam Sam másik kezének ujjain rajzolt kacskaringós mintákat.* - Ha nem tudom megtenni, akkor megszegem az ígéretem. Ha megteszem megölhet bennem valamit és talán rosszabb lesz minden mint most. * Nem tudom mire vágytam. Biztatásra? Nem, nem hiszem. Talán csak az igazságra, hogy mivel kell számolnom. Hogy milyen lehet… De persze azok akik erről tudtak volna felvilágosítást adni, azoknak nem mondhattam el. Viszont arról gőzöm sem volt, hogy Sam tudna-e… ennyire nem ismertem. De valahogy mégis reméltem, hogy tudd és egyszerre bíztam benne, hogy nem fog tudni ilyenről beszámolni vagy megosztani velem és nem azért mert nem akarja, hanem azért mert nem tapasztalta. Nem tudom… tényleg nem. Egyszerűen csak megfogtam magam és anélkül, hogy észre vettem volna, már oda is húzódtam hozzá és ha a keze az arcomról visszatért a derekamra akkor most bizony a hátamon volt. Arcom a mellkasába furtam és… egyszerűen csak hagytam, hogy megteljek a farkasa, az Ő de leginkább a falka illatával. Az otthon érzésével. Mert hát akár tetszett, akár nem Sam is oda tartozott, az otthonomba. Ahogy a többiek is. Az már más kérdés, hogy nem mindenkitől vettem ezt el. Bár nem ez a helyes megfogalmazás, de azt most nem találom. Én nem öleltem át, a kezem ott pihent a csípője vonalában – a nadrágon – a másik pedig a fejem alatt, ahogy az arcom ismét hozzáért és mélyeket lélegeztem. Szemeim olykor-olykor megrebbentek így pilláim meglehet, hogy csiklandozták a másikat, de ha nem csikis a mellkasán – ott miért is lenne, de aztán kitudja – akkor csak végig szántottak olyankor rajta, ahogy a leheletem is. Ha beszélt, akkor csak hallgattam. Nem vágtam közbe. Haladás… játszhatnánk csend királyt is. Áhh… az Alex műfaja. Szóval hagyjuk is.* - Bepróbálkoztam Alexnél… * Közöltem és… hűű… ez kissé félreérthető lett. No mindegy, nem fejtettem ki, hogy milyen értelemben gondoltam. Persze csak azután, hogyha beszélt és abba hagyta. Ha nem, akkor csak a letelepedő csendet törtem meg. De továbbra is ott voltam ahol eddig, szóval így már a bőrén érezhette az ajkaim mozgását. Azonban a szavaim biztos hallotta, hisz farkas. Tuti kitudta venni, még ha egy ember nem is lett volna képes rá.*
Érzem, milyen erővel kapaszkodik belém. Mert ez már nem ölelés, olyan érzés, mintha egy mentőbója lennék kint az óceánon, amit éppen megtalált egy fuldokló. De nem fogom visszaengedni a vízbe, nem hagyom, hogy bármi is történik, elnyelje. Már csak a pillanat miatt is megérte átmenni mindazon, amin mi átmentünk. Szívem szerint megcsókolnám, persze csak diszkréten, nem is a száján, csak nyomnék egy aprócskát – nem barackot! – a feje bújára, hogy tudja, vele vagyok, és segítek, ahogy, és amennyit tudok. Mert a ha itt már nem kérdés, segítenem kell ennek a lánynak. Máskülönben megőrülnék úgy szépen, lassan, de egészen biztosan. Az ágynál értem meg igazán, mekkora lehet a baj. Egyik apró, kis közeledésemet sem viszonozza ököllel, pedig a múltkor még azt sem engedte, hogy letöröljem a könnyeit. Lehunyom a szemem, és próbálok nem visszavágni a szavaira. Ashley régebben egy aknamező volt, amin, ha eltévedtem, akkor egészen biztosan szétszóródtam, nagy területen. Most azonban... Most más a helyzet. És miközben a farkasom óvatosan, mindenféle ártó szándék nélkül lép az övéhez, és bújik hozzá, addig én a szavakkal próbálom vigasztalni a lányt. Elvégre kangunart akarok lenni, vagy nem? Értenem kell a nyomorult szavakhoz. Szóval... Előre ország népe, harcra! Ja, nem nehéz kitalálni, miért jár a francia himnusz a fejemben. – Ashley, nézz a szemembe – mondom csöndesen. ha megteszi, hát folytatom. – Láttad már őket valaha a tükörben? Ezek nem egy gyilkos, vagy egy pszichopata szemei. Volt már szerencsém mindkettőhöz, hidd el... Te nem vagy olyan anyagból, hogy hidegvérrel megölj valakit, sőt, még élvezd is. Ráadásul az az ember megérdemli. Nekem is vannak olyan... ismerőseim – Így kell beszélni a családodról, Sammie! – akiket szívem szerint arcba lőnék, ha csak meglátom őket az utcán. De szerencsére nem látom őket. Szóval hidd l nekem, nem vagy egyedül ezzel az érzéssel ezen a világon. Szóval hidd el, képes leszel rá. Az más kérdés, mit fogsz érezni utána... Ezután következik a legdurvább kínzás, amit emberen valaha alkalmaztak a történelem folyamán. Senki ne értse félre, milliószor álmodtam arról, hogy ennyire közel lesz hozzám, de soha nem gondoltam volna, hogy valóban megtörténhet velem ez a csoda. Pillájának rebbenése, ahogy a bőrömet éri, lélegzete, mely egyszerre éget, és kínoz... Mind, mind olyanok, amiket ezerszer képzeltem már el, de mégis felébresztik bennem a vágyat. Nem, nem a túlfűtött nemi vágyra gondolok (bár az tuti, hogy ha hazaérek, a lúzerek feszültséglevezetése következik), hanem arra a nagyon-nagyon ősi, emberi vágyra, hogy közel legyünk valakihez. Nem testileg gondolom, hanem érzelmileg, lelkileg, kinek hogy tetszik. Ezért van az, hogy minden lélegzetvételére, holott éget, mint a nyavalya, mégis kiráz tőle a hideg. Kijelentésére felvonom a szemöldököm, de tudom, hogy ő ezt nem láthatja. Szerencsére a farkasom túlságosan el van foglalva azzal, hogy a másikat felvidítsa az energiáival, így nem marad ideje féltékenykedni egy sort. Vagy lehet, ő már kinőtte ezt az ostoba, domináns hajcihőt, és csak én izgulok ennyire? Remek. Azt meg hadd ne tegyük hozzá, hogy a szituból már csak a tejszínhab hiányzik, és igazából el is kezdhetnénk pornót forgatni. – Hát figyelj... Ő jó fej. Mondjuk igazából nem tudom, mennyire, kevesebbet beszél, mint egy jéghegy. Mire jutottál vele? – A kérdést próbálom ártalmatlan módon megfogalmazni, és kezem közben a haján simít végig. Csak lágyan, gyengéden, ahogy csak kétszer tettem eddig életemben.
*Kérésének lásson a világ csodát eleget tettem, minden kekeckedés nélkül. Tekintetem az övébe fúrtam és be kell vallanom, hogy… baromira nem értettem, hogy miért kéne a tükröt nézegetnem. Szürkés zöldek… tudom milyen színűk van. Pár éve már nézegetem őket általában napi egyszer biztosan. De nem vagyok a tükör előtt állunk és készülődünk órákig típus. Én öt perc alatt harcra készen állok és akkor már sokat voltam bent. De csendben hallgatom végig a szavait és az ujjaim játéka nem áll meg egy pillanatra sem, egészen addig míg nem végez a szavaival. Nah kezem ekkor az arcára siklik és hüvelykujjammal simítok végig az arcán.* - Remélem igazad van. * Na hogy most ezt arra értettem, hogy nem vagyok képes hidegvérrel gyilkolni vagy arra, hogy képes leszek megtenni… nem tudom. Eléggé ellentmondásos volt számomra az amit mondott. DE nem akarok kekeckedni így igyekeztem meglátni, hogy mi van mögötte. Kezem azonban ezután el is veszem az arcáról és csak áthelyezem a csípőjére miközben elbújok benne. Nem azért mert szégyellem magam vagy valami, hanem mert… mert jó. Azért én sem bonyolítok túl minden apróságot és keresem mindenre a magyarázatot, még ha a legtöbb dologra mégis. De aztán már csak az marad, hogy beszámoljak neki az újabb baromságomról. Mégpedig Alexről. Igazából sejtem, hogy a másik nem fogja megérteni. Eddig sem értette, hogy miért is olyan az órarendem amilyen, miért küzdök annyit hisz véleménye szerint van százötven évem. Nos… addig jó sok mindent kell megtanulnom. A kérdésére csak nagyokat pillogtam. Na nem azért mert meglepett, hanem éreztem, hogy kezdek elveszni. * - Nah ja… de legalább nem lehet vele veszekedni. Egyébként meg… semmire… Elküldött, hogy nem vagyok királykisasszony és majd akkor áll szóba velem, hogyha leépítek valami egóból ami nincs. * Tényleg nem volt. Én nem láttam magam egoistának. De hát ha így látja hát áldásom rá. Bizonyára a saját szemszögéből igaza van és lássuk be, minden szentnek maga felé nyúlik a keze. Az én kezem azonban nem efelé irányult, tekintve, hogy elnehezedve csúszott végig a másik derekára. Hangom már kómás volt és mondani akartam még valamit, még mindig mondani akarom. De már magával is ránt a sötétség. Fáradt voltam és… álmos. Késő van és ami azt illeti, ennem sem ártott volna, akkor talán jobban bírtam volna. De egésznap nem ettem. Legalábbis emberként, és a nyuszit is visszaadtam részben a vadászat után. Kezem Samen pihent, az arcom a mellkasába fúrva aludtam el, merültem a nyugtató sötétségben. Farkasom is szunyókált nem csak én, ha én fáradt voltam, hát Ő végképp. Tekintve, hogy ma meg lett mozgatva kicsit. Valamikor megfordultam és hátam simult a másiknak lábaim kissé felhúzva és magam köré vontam a kezeit. Csak úgy, mint Darrenét szoktam, ha épp forgolódok. Nem, nem ébredtem fel… mindössze ösztönös tett volt. Viszont vártam a rémálmaim, a sárga szemeket amik elől mindig is menedéket kerestem éjjel, míg ébren örömmel és boldogsággal rohantam feléjük. De az álmok nem jöttek és olyan mélyen aludtam, hogy bombával sem lehetett volna felébreszteni. Azt hiszem, a balesett óta… most először aludtam végig az éjszakát.
//Köszönöm a játékot. :* Az ébredést és távozásod meg lebeszéljük oc.//
– Te reméled. Én tudom – mosolyogtam biztatóan rá. Pedig valójában fingom sem volt a dologról. Azt tudtam, hogy néha olyan, mint egy felpörgött harci nyúl, aki a répájáért harcol – miért nem az enyémért? –, és nem áll le, amíg meg nem szerzi. Viszont ha mégis olyanná válik, amitől fél... Hát én elmegyek a világ végéig is, hogy visszahozzam onnan. Jó, ez megint rettenetesen drámai volt, olyan, mintha ki akarnám nyírni a világot is, ha bántja... Ja, tényleg ez a helyzet. És mindeközben természetesen próbálom nem jelét adni annak, mennyire élvezem a helyzetünket. Mondjuk a farkasom mással van elfoglalva, a kiskrapekot meg féken tudom tartani. Jaj, de jó nekem! Viszont az érintése ismét felkavarja bennem a sok-sok ezernyi apró kis érzelmet. A tehetetlen dühöt, amit éreztem, akárhányszor csak összekaptunk, a meg nem értettséget, amikor el akartam mondani neki, miért úgy élek, ahogy... Viszont érzem mindazt, amit mindig is éreztem, amikor a közelében vagyok, és ez valamiképp kiszorítja a rossz dolgokat. Hmm, erre mondják, hogy csak pozitívan, igaz? Akkor én eddig rosszul csináltam azokkal az elemekkel, nem is azokat kell abba az irányba fordítani. – Persze, hogy nm vagy az. De ezt majd ő is meg fogja látni... Előbb-utóbb – mondom. Közben azért eldöntöttem, hogy ha Darren valaha is feljebb küzdi magát a ranglétrán, akkor hercegnőnek fogom hívni a lányt. Nem azért, hogy bosszantsam, egyszerűen csak poénból. Viszont mindez eltűnik a fejemből, amikor a keze a derekamra csúszik. Na, gyerünk, Sammie, itt a te pillanatod! Csókold meg, legyél túl rajta, aztán repülj porzó hátsóval a Farkaslakig, úgyis elrúg odáig.... De mi van? Az, hogy túl sokáig vártál te marha, az! Elaludt. Basszus. Még sokáig ébren vagyok, próbálom kiélvezni a pillanatot, és eszembe vésni, mert félek, soha többé nem történik semmi ilyesmi. Addigra, amikor megfordul, én már alszok, életemben talán először oldalamon fekve. Ilyesmi sem történt még, az egyszer biztos. És legnagyobb örömömre nem álmodok semmi erotikusat, és rémálmaim sincsenek a jövőről. Csak a derekára font karokkal alszom, és magamban azért imádkozom, hogy még több ilyen éjszakát élhessek meg. Félek, nem így lesz. De hát a remény hal meg utoljára.
Kezdőlap
De már más milyen Ash és ez is nehezen jött össze. o.o Nem muszáj írnod már rá, csak akkor zárást kérj nekünk pls. 
//
