Rohadt régen ültünk utoljára egy kocsiban – legalábbis minden sokkal távolabbinak, régebbinek tűnik, mintha… nem is rólunk lett volna szó, hanem mások életébe nyertünk volna bepillantást rövid időre, aztán csak álmodozunk, félénken remélünk, hátha a másik is arra gondol, amire mi. Szeretném, ha könnyebb lenne. Ha egyszerűen tovább lehetne lépni mindenen, ez alatt pedig tényleg mindent értek. A megbántottságon, a fájdalmon, a feszéjezettségen, a szerelmen, hogy ezeknek a terhe nélkül üljünk most itt és váljunk majd el ismét, akár örökre. Ehhez képest valójában azon jár az eszem, milyen volt, amikor csak ültünk valamelyikünk autójában egy képzeletbeli határvonal előtt, s habár egy szót se szóltunk, mindkettőnk fejében ugyanaz a kérdés pörgött. Mi lenne, ha tovább mennénk? Mi lenne, ha vissza se néznénk, csak mennénk, amíg van benzin a tankban? Arra számítottam, hogy elutasítja a pólót – talán ha már lett volna rajtam korábban, így tett volna –, ehelyett kurtán megköszöni. Észlelem a motoszkálást, a forgolódást… aztán hosszú combja és kerek feneke kerül egy szintbe a fejemmel, amire nem lehetett nem odafordulni. Megszámolni nem tudtam, hányszor húztam végig mutatóujjamat cirógatva a derekán, oldalán, s hogy azóta hányszor próbáltam annak ívét visszacsempészni az életembe, kifaragni egy-egy ágytámlán, vagy apró mintába lopni. Deja vum támadt amúgy a helyzettől, mintha csak első találkozásunk fordított szereposztású újrajátszása lenne a mostani, a gondolatra pedig elmosolyodtam, de nem szóltam egy szót se. Arcom újra semleges kifejezést öltött, mire Yetta visszafordult. Miközben hallgattam a meglepően hosszúra nyújtott válaszát, eldöntöttem, hogy beszéltetni fogom még. Dumáljon, mindegy miről, csak halljam, amíg lehet. Átvette a felsőt, mire odafordultam, reflex volt, nem csak azért, hogy szépet lássak, ha valaki kalimpál mellettem, arra figyelek. Fél évvel ezelőtt ilyenkor álltam volna félre, most azonban csak lassan végigmértem, már amennyire a vezetés lehetővé tette, aztán egy pillanatra lesütöttem a tekintetem és megint az útra fókuszáltam. Eddigre úgyis felkerült rá a fekete póló. Arcom, szemem kifejezéstelen volt, egészen a folytatás hallatáig, arra ugyanis megrándult a szám sarka. – A pléd az oka – bizonygattam nagy komolyan –, stoppos kurzus első lecke: mindig kell egy görögös stílusban hordott pléd. – Oldalvást rá néztem, ekkor már leplezetlenül mosolyogva. – De ne aggódj, van UV-re lehetőséged. Egy kicsit könnyebbnek éreztem magam, ettől még nem támadt virágos-bohóckodós jókedvem, de a magam részéről némileg oldódott a feszült levegő. A farkasom kényelmesen nyújtózott egyet és Yetta pajzsa mellé telepedett. Visszakérdezésére nem kapott egyből választ, csak némileg tanácstalan arckifejezést, ha felém pillantott. – Igazából vadászni indultam, de hogy hova… – vállat vontam. A legutóbbi vadászatom a Triával közös volt. Ami jóval több kérdés vetett fel bennem, mint szerettem volna, arról a gyanúról nem is beszélve, ami belém fészkelte magát, de megragadni, kimondani a legkevésbé sem akartam. Mert nem lehet igaz, nem létezhet, s hogy ez így maradjon, ki se mondom. – El akartam kicsit szakadni onnan, bár igazából rákívántam a Sziklás-hegységre, csak az már túlmutatna a „kicsi elszakadás”-on. – Megvakartam a tarkóm. – Egyébként meg… fogalmam sincs, hogy vagyok. Élek. – Újabb vállvonás. Kiüresedett a legtöbb nap, és egyedül a kölyöknevelés jelent valamit, minden más kies, puszta szemfényvesztés, próbálkozás a visszarázódásra a töréspont előtti időkbe. Mindez úgy, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele: már úgyse lesz ugyanolyan, ez pedig keserédes érzéssel töltött el.
- A pléd? – Szalad kissé feljebb hitetlenkedőn szemöldököm, ahogy felé sandítok. Ajkaimra mosoly költözik, noha olyan gyomoridegem van, attól félek, a végén még a saját sava fogja felemészteni az egészet. - Bocs, hogy nem vagyok az itteni őrzők puncsosa, hogy holmi plédeket tartsanak az erdőben ilyen esetekre! – Nevetek fel, de a nevetés megkeseredik majd el is hal a következő szavai kapcsán. Suta görbület marad csak ajkaimon a végére, amolyan „Kösz, nem.”- fajtának lőné be a partikra járó, akit utasítottak már vissza. Inkább az utat kémlelem újfent, ujjaimmal szőke tincseimbe fésülve. Ezt szeretnéd te is? Egy lehetőséget holmi UV-re? Mindenkinek jár egy második, ahogy a mondás tartja, de milyen lenne az esetünkben? Ő sosem változik, én sosem kérném ilyesmire. – És képtelen vagyok feleannyira is bízni benne, mint tettem eddig. Miért aggatnánk láncokat magunkra? Csak mert szeretnénk a másikat szeretni, magunk mellett tudni önző módon? Nem lenne élet a magunkfajták számára ez a kényszerűség. Érzem a pajzsomnak finoman nekifeszülő energiákat, mire dacosan meredek a távolba, bosszant a tudat, hogy már megint itt vagyunk, már megint itt tartunk… Miért nem enged, miért nem hagynak szabadulni tőlem a gondolataim?! - Az… jó. – Gondolom én. Amilyen könnyednek tetszettek az előbbi lopott pillanatok, olyan gyorsan válik a világ megint kietlenül szürkévé, megspékelve az egészet egy mázsás kővel, ami a mellkasomat, vállaimat nyomja a jelenlétében. Vajon mennyire lehet ide Anchorage?
Nevet! Mai napom sikerélményének csúcsa, azt hiszem, s hogy ez mennyire töltött el némi elégedettséggel, azt jelezte az is, hogy szélesebbé vált a mosolyom és lopva vetettem rá egy pillantást. Az viszont mintha falat lökött volna elém, ahogy a végén mosolygott. Csak ekkor esett le, hogy basszus, hogyan mehetett át neki az UV velem kapcsolatban. – Nem úgy gondoltam! Mármint… – és már megint próbáltam menteni a menthetetlent. – Mindegy – adtam fel inkább, mert minél inkább magyaráztam volna, annál rosszabbá válik. UV magamnak? Hát egy pillanatig se gondolkodnék azon, hogy „jelentkezzek”, és pont ezért nem lenne fojtó, korlátozó. Az én döntésem, és amit úgy kapok, szerzek meg, hogy a saját választásom eredménye, minden kényszertől mentesen, az nem teher. Rajtam vannak a láncok, ez azonban nem zavar, csak az, hogy akihez kötnek, el akarja szakítani. A pajzsán nem ereszt, ezért sem erőltetem a lebontását, a mögé kerülését – annak lenne értelme, ha magától eresztene közelebb, az ajtóstól a házba módszerrel semmire se mennék. – Lehetne jobb is – mondtam halkan, mintegy mellesleg, aztán újabb, némaságban eltöltött, nyomasztó percek következtek. Csak mi voltunk, a kocsi meg az út, ami végtelennek tűnt és amennyire szerettem volna végre megérkezni Anchorage-be, annyira nem akartam. – Mesélj valamit – kértem, ha magától nem szólalt meg, és pár másodperc erejéig felé fordultam. – Tök mindegy, hogy mit, csak nem akarok még két-másfél órán át feszült kussban ülni. – Visszatereltem a figyelmemet az útra, állkapcsom egy pillanatra megfeszült, aztán nagyot szusszantam és teljesen leengedtem az ablakot magam mellett. – Szólj, ha fázol. – Ha mást is ne is hajlandó mondani. Ölni tudtam volna egyetlen futó érintését. Ahogy sok másért is jelenleg, mondjuk azért, hogy tudjak megfázni és ne érezzem az illatát. Megint felé pillantottam – a kezdeti „mereven az utat bámulom és csak a vezetésre szabad figyelnem” után ez egyre gyakrabban esett meg, de egyszerűen nem tehettem róla, muszáj volt. Zsigeri ösztön, valamint állati felem makacssága ellen kellett volna felvennem a harcot, ami eleve esélytelen volt úgy, hogy közben rohadtul ugyanazt akartam, mint az előbbi kettős. És baromira nem kaphattuk meg… semmit se kaphattunk, ez pedig… na ez az, ami a magamfajtához nem passzol, amit a legnehezebben viseltem el: a kényszerű távolságtartás. Mindannak a megvonása, amire vágyom.
All the little things come back The things we used to be
Szavaira kissé hitetlenül szaladnak fel szemöldökeim, mikor az UV kapcsán fogna védőbeszédbe. - Nem kell magyarázkodnod Darren! Nem kell… - Semmi tőled, mondanám, de a pajzsom csak előle takarná el a pirosan villogó „HAZUG” feliratot, amint kiejteném a számon a szavakat. Megadóan ingatom meg fejemet inkább, szőke tincseim lusta lemondással követik a mozdulatot. - Lehetne. – Hagyom rá és mégis őszintén átérzem, egyetértek a szavaival, melyeket csak még kesernyésebbé tesz a beálló némaság. Mintha a közöttünk tátongó szakadék öltene testet általa… Úgy vagyunk, mint két idegen, akik egymás társaságára kényszerültek a Sorsnak hála. Bosszant, piszkál, nem ereszt a gondolat – nyilván, mert pontosan tudom, hogy ezek nem mi vagyunk. Nem vagyunk idegenek egymás számára. Mikor idegenek voltunk, akkor nem viselkedtünk így a kocsiban, basszus! Akkor… mintha egy másik élet lett volna. Könnyedebb, gondtalanabb, felelősségtől és fájdalomtól mentesebb. Mikor lettem én ennyire korlátolt?
Meséljek? Mégis mit? – Szinte vele egyszerre pillantok felé, tekintetem ösztönösen kapja el az ő feneketlenül mélybarna pillantását. A szívem kihagy egy pillanatra, azt hiszem. - Nem fázok. – Olyan halk a hangom, nem is vagyok biztos benne, hogy válaszoltam neki, vagy csak gondoltam rá. A szélvédő jó barátom most is, ahogy pedig a felőle érkező hűs szél arcomat eléri, úgy szavaim is megerednek. - Hercegnő lefialt. Ki is dobhattam a fürdőszoba szőnyeget ennek hála. Ha te még éltél… ! Hálát adok a természetnek, hogy képtelen vagyok kihordani egy gyereket, mert ez minden volt, csak nem szép és bensőséges! – Hangomban még érezni némi kétségbeesettséget, ha csak rá gondolok a dologra, de a múlt idő ez esetben tényleg megszépíti az eseményt. Akkor azért eléggé ki voltam, mert nem nagyon számítottam rá, hogy ez fogad, ha hazaérek a melóból. Az állatorvos sírva röhögött a telefonban, mikor elmeséltem neki. - Négyen vannak a trónkövetelők. - Nevetve túrok a hajamba. Apróság ez, de talán érdekelheti. Itt azonban kifújt a tudományom, egyszerűen… fogalmam sincs, mit mondhatnék még. Nem is nagyon merek mit, hisz ki tudja, mi lenne, ha végigdumálnám az elkövetkező két óra hosszát. Hova futna ki a dolog... mikor lépnék szakadék szélére vagy egyenesen bele? Egyre sűrűbben érzem magamon pillantását. Tudjátok, van az a fura érzés, amikor egyszerűen érzi az ember a zsigereiben, hogy figyelik. Ez most a jóleső fajta, kellemes melegséggel cirógat már a tudat is, hogy a figyelme enyém – bár ennek a hobbijának lehet, nem vezetés közben kellene adóznia. Hirtelen ötlet, egy gyengébb pillanat varázsa, hogy engedek pajzsomon, ahogy az ablaküvegnél támaszkodva meg könyökömmel pillantok felé. - Miért álltál meg, Darren?
Megadás. Ez van mindkettőnkben, vagy inkább feladás. Mintha nem tudnánk úgy mondani vagy tenni valamit, hogy ne legyen több értelme, nem bujaság miatt, hanem mert rövid idő alatt túlságosan is belekerültünk egymás életébe. Talán ez volt a baj, talán az, hogy amíg ő könnyen és gyorsan tudott mindehhez alkalmazkodni, a maga szertelen hevességével vetette bele magát, örömmel, bizalommal, addig én megmaradtam a réginél, a megszokottnál. Éreztem… már amikor megtettem, éreztem, hogy mellényúltam, hogy nem kellett volna, de késve jöttem rá, hogy miért. Elkéstem. „Lehetne…” Annyi minden lehetne, bassza meg! Államat, számat simogattam, mereven bámultam az utat, igyekezve nem belegondolni, mi minden is lehetne. Hogy mennyivel boldogabban ülhetnénk most itt mindketten, oldott, vidám légkörben, ő pedig kedélyesen sztorizhatná az „anchorage-i dolgot”, mert akkor érteném. Kértem, hogy meséljen, felé fordultam, pillantásom pedig tekintetébe akadt. Korábban felnevetett volna, futó csókot ad, aztán eltolja a fejem játékosan figyelmeztetve, hogy az útra figyeljek, mert oké, hogy tudok vezetni, de „vakon” nekem se megy. Most csak nem tudtunk mit kezdeni sem az elnyúló másodperccel, sem a másik közelségével. Vezettem tovább, ő pedig beszélni kezdett, megkönnyítve ezzel – azt hiszem – mindkettőnk számára pár percet. – Horror Bunny Landben – vigyorodtam el, mert volt róla sejtésem, hogyan élhette meg a látványt. – Azt hittem amúgy, hogy több kölyköt hordanak ki a nyulak, de gondolom ennyivel is bőven elleszel. – Majdnem felajánlottam, hogy a nagyon elszaporodnának, átugrom vacsira, de még időben eszméltem, úgyhogy csak halványan mosolyogtam. Aztán megint csönd. Oda-oda lestem rá, olyan ez, mint amikor valamit nagyon meg akarsz kapni, de nincs rá kereted, ezért csak nézed, mert ezt senki nem tilthatja meg neked, te pedig nem vagy rest kihasználni. Ezzel akkor hagytam fel, amikor pózt váltott és immár ő nézett felém. A pajzsán nyitott résre farkasom felkapta a fejét, mintha csak azt kérdezte volna, hogy „jössz?” Izgatottság, feszült várakozás, a fejemben pedig más jellegű kérdés, mint hófehér bundásom reakciójában: biztos, hogy jó lesz az neked, ha kicsit jobban érzékelsz engem? Mégse húztam vissza, vagy legalább egy kicsit fel a pajzsom. A kérdést hallva hirtelen összeráncoltam a homlokom, mert nem értettem, miről beszélt, hiszen nem álltam meg. Aztán egy pillanattal később leesett, akkor meg felhorkantam – kissé talán méltatlankodva. – Milyen kérdés ez? – Csak az utat nézd! – Ki nem hagytam volna a lehetőséget, hogy rád cáfoljak, azt mondtad egyszer, hogy szerinted fordított esetben nem álltam volna meg. Hát tessék. – Csak az utat! És üssük el a valódi választ… A nyelvem hegyére haraptam, majd megráztam kicsit a fejem. Kísérletet tettem egy kínomban születő grimaszszerű mosoly elfojtására, de nem tudom, mennyire jött össze. Hüvelykujjammal random ütemet doboltam a kormányon pár másodpercig, aztán fél kézzel rövid hajamba túrtam és megvakartam a tarkóm. – Mégis hogyan tudnálak csak úgy otthagyni? – néztem a szemébe, ha felém fordult vagy rám nézett. Mintha színezüst karmok próbálnák felhasítani a mellkasom – csinálják, de kíméletlenebbül, hogy a végén már saját kezűleg akarjam kitépni azt, ami felé kaparnak. – Hogyan tudnék csak úgy elmenni melletted? Semlegesen, idegenül, fagyosan? Megmondtam, nem szórakozásból vagy elcseszett tévképzetekből dobálóztam a min ulvinne-vel. – Megfeszült az állkapcsom, majd visszafordultam az út felé. – Esélyesen mindig meg fogok állni – tettem hozzá halkan és örültem volna, ha nem nekem kéne vezetni, mert akkor fel tudtam volna húzni a lábam, kisebb helyre összehúzni magam, hogy aztán becsomagolódjak az ordas hideg energiáival. Így viszont mindezek közül csak a legutolsót tehettem meg. Hömpölygött, lassan, lomhán, alig vánszorogva, de hömpölygött a lavina, az északi farkas lénye pedig úgy párolgott belőlem, mint a szárazjég, éppcsak nem volt látható. A gerincem mentén tartott fölfelé, mintha ki akarna bukni belőlem, alattomos lopakodása végén kirobbanó alakváltást előidézni. De csak szórakozott, űzte kegyetlen játékát.
Felmorrantam nevetősen a felvázolt jelenethez általa adott címre. Igenis az volt! - Csak ennyi maradt meg. – Vonok vállat csendesen, oldalt pillantva rá egy suta félmosollyal. - Egy kisfiú és három lány a doki szerint. - Még jó, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Akkor valóban nem mosolyognék ily szelíden, szőke tincseimet füleim mögé parancsolva, mint holmi randizásban kezdő kiskamasz. Mint a természetbeli farkasok játéka, olyan a bennünk lakozó kettőé is. Az övé mozdul, az enyém rohanna felé, de épp csak megindul és már meg is torpan. Nem árulna el soha, tudom, de az ott, az a fehér-fagyos bundás az övé. Mindegy, mit gondolok róla és a gazdájáról. Nehezen veszem a levegőt, kérdéssel ütném el a pillanat szikráját, de úgy fest, csak olajt locsolok a meggyulladni vágyó tűzre. - Egy pont oda. – Fejcsóválok kissé kuncogva és az útra tekintenék, de érzem, látom rajta, hogy ez nem minden. Szemöldököm kíváncsian szalad kissé feljebb. Kivárok. - Darren… - Nyílnak el ajkaim, tekintetem vonásain, ajkain szánkázik, tekintetét érve el végül. Azok a dühös szemek… Szemek! - Darren az útra figyelj! – Habár nagy eséllyel eleget tesz a kérésnek, mégis hirtelen mozdulattal hajolok át és fogok rá a kormányra, kezeire. Szinte nyakamon érzem leheletét, közelsége fájdalmas ismerősséggel köszönt és burkol be. Szívverésem megugrott, torkomban dobolt a ketyegőm – legalábbis úgy éreztem - s miként a fagyos bundás mozgolódott, úgy az én nyárcsókolta árnyalatú fehérem végleg ledobta pajzsát. Csak ennyit tett, nem többet. Várt. Némán, kérve a másikat, a párját, hogy ne csináljon hülyeséget, miközben én meredten az útra koncentráltam, ujjaimmal Darren kézfejeit szorongatva.
– Csajok túlerőben – ingattam a fejem, de inkább nem kezdtem el azon viccelődni, micsoda háreme lesz annak az egy kisfiúnak, még ha a tesói is a lányok. A mi esetünkben ez elég szarul vette volna ki magát. Lesz idő remélem, amikor ez is könnyed humor tárgya lehet ismét, ám az az idő még nem jött el. Mindeközben meg éreztem farkasaink óvatos-kíváncsi táncát. Lerohannám. Annyira könnyű lenne szétverni a pajzsát és akkora hiba! Úgyis akadt más hiba, amit véthettem, bár… talán nem volt az. Nem akarom, hogy annak számítson, hogy kimondom, amit gondolok, amit érzek, ő meg ráadásul le sem állított, ha csak a nevem kiejtését nem szánta annak. Ha igen, úgy gyenge próbálkozás volt. Viszonozta a pillantásom, ami csak egy kicsivel nyúlt hosszabbra annál, amit még ő is nyugodtan tudott viselni úgy, hogy ne szóljon bele a külvilág, a tény, hogy épp egy mozgó járműben ültünk. Felkiáltott, az útra néztem, s ezzel szinte egyidőben odahajolt, kezét a kezemre téve igazítva vissza a kocsit. Az érintése, közvetlen közelsége, lehulló pajzsa, a benne lapuló nőstény… túl hirtelen jöttek, egy pillanatra lefagytam. Farkasom energiái nehéz hullámot vetettek, mint egy nehéz sóhaj, ami belőlünk tört fel, olyan volt az egész – végre láttuk a párunkat. Elégedetten lengette meg a farkát, majd amolyan helyes, maradjon is így gesztussal leheveredett, a füle botját se mozdította többé, legalábbis amíg a pajzsok felszívódva maradtak. Érezte a nőstényét, ott volt mellette, ami a megszokottság, az otthonosság nyugalmával töltötte el, nem ugrásra készen lapult, mint mikor a rést leste a pajzson, csak hűs örömmel heverészett. Mialatt a szívem légkalapács módjára verte a tam-tamot a mellkasomban. Szinte égetett, ahol hozzám ért, csalogatott, hogy hajoljak közelebb, hogy tüntessem el a megmaradt kis távolságot is, hogy harapjam, mindegy hol. Szemfogaim sajgón agyarakká kezdtek nyúlni. Aljas módon használtam ki a helyzetet, ha tart a balesettől, hát kénytelen lesz még egy kicsit fogni a kezem, mert arcomat tincsei közé fúrtam, a nyakához hajoltam. Akartam. Hangosabbá váló légzésem, energiáimba és szagomba beálló változás se titkolta ezt, ám amint szám a pillanat tört részére a bőréhez ért tincsei között, megéreztem a határt. Azt a határt, amit olyan könnyű lett volna átlépni, amit semmivé akartam tenni, amihez viszont ketten kellettünk – nem egy rozoga, egyszeri fahidat akartam a szakadék fölé. – Semmi baj… – suttogtam, magam se tudom, miért – semmi baj… Lehúzódunk kicsit, jó? – súgtam még fülébe nehezen, majd elhúzódtam, visszasüppedtem az ülésbe, de nem sürgettem keze elvételét, ennek ellenére valóban, sürgősen lehúzódtam az út szélére. Sietős ám pontosa mozdulattal kapcsoltam ki az övem, hogy aztán szinte menekülve tépjem fel az ajtót és szálljak ki a kocsiból. Friss, hideg levegőre volt szükségem, amit úgy szívtam magamba, mintha előzőleg fuldokoltam volna egy több kilométeres táv rohanvást megtétele után. Az Audi terepjáró oldanának dőltem háttal, majd lehajoltam és térdeimre támaszkodtam. Fel kellett volna húznom a pajzsom, az lett volna az ésszerű megoldás, mégis úgy éreztem, hülye lennék, ha megtenném. És mivel emocionális alapon működök, így nem is volt kérdéses, hogy marad a pajzs a farzsebben. Elnevettem magam. Valahol azért vicces ez a helyzet, legalábbis annak kell lennie, mert ha nem az és én úgy nevettem rajta, akkor megőrültem. Kiegyenesedtem, megfordultam, hogy aztán a kocsi tetejére dobjam fel mindkét karom és egyikre támasszam az állam. Idióta vigyor ült a képemen, a szemfogaim pedig még mindig abnormálisan hosszúak voltak egy emberéhez képest. – Szerelmes vagyok! – énekeltem majdnem kiabálva, mint aki spicces, holott egy korty alkoholt nem ittam ma még. Megint nevettem, de ezúttal rövidebben és halkabban, mint az előbb. – Mindjárt lenyugszom ám – bizonygattam Yettának, akár kiszállj ő is, akár nem. Fejemet a kocsi hideg fémvázásra ejtettem és hagytam, hogy szinte hozzáfagyjon a képem, miközben tovább bazsalyogtam – ha ép eszem nyomorba döntője is kiszállt, akkor a karjaim fedtem be a fejem, „elbújtam”.
Még épp időben kapok a kormány, pontosabban Darren kezei után. Szívverésem megugrik, de nem a hirtelenségtől, hanem a közelségtől. Illata, farkasának energiái eddig sem hagytak hidegen, de most olyan intenzitással követelnek maguknak utat tudatom felé, hogy az bőven több, mint sok jelen helyzetben. Farkasom idegesen, türelmetlenül toppantott, szinte hívón a hímnek, de közelebb ő sem merészkedett. Vágytam a másikra én is, érintésére a bőrömön, hatalmas tenyerének határozott tartására, simítására, s talán ez fejeződött ki a farkasnőstény viselkedésében is. Egyek voltunk, még ha mai napig sokszor különbözött is a véleményünk.
Oldalra se kellett pillantanom, hogy tudjam, mi történik. Egyszerűen éreztem energiái változásából, leheletének szaporaságából, melytől égnek meredtek a pihék nyakamon. Közelebb hajolt, s gyomromban csomó lett az eddigi hurokból, ahogy egy pillanatra… kivert a víz. Ahogy mondom! Ajkaim szóra nyíltak volna figyelmeztetően, de hang nem jött ki a torkomon, annyira lefagytam ijedtemben. Még elhúzódni se tudtam, mert akkor biztosan valamelyik szakadékban kötöttünk volna ki. Szóval maradt a görcsös mozdulatlanság, a nehézkes levegővétel és az út fixálása. Csak a vonalakat nézd, csak az útra figyelj… Meg fogja tenni, megint meg fogja, pedig alig tűnt el az előző és én nem… Darren, kérlek... - Körmeim szinte bőrét sértik, kézfejébe vájnak a rajtam egyre csak elhatalmasodó pániktól. Hallom a hangját de meg kell ismételnie ahhoz a szavakat, hogy fel is fogjam azok értelmét. - Jó. – Nyeltem egy nagyot az elrebegett szavacska után, s olyan gépiesen engedtem el kezeit majd húzódtam vissza az anyósülésre, mintha épp közölték volna, hogy meghalt valakim.
Egyedül maradok a kocsiban, a szomszédos ajtó hangos kattanással nyílik ki és Darren viszi magával az illatát, energiáit is. Helyükre a hideg északi szél friss levegőt hord, mire én kissé fázósan fonom össze melleim alatt karjaimat. Hahó kislány! Vége van. Nem történt semmi, nem… tette meg. Nevetése hallatszik, napfényként melenget belül a hangja. Pontosan olyan őszinte, ahogyan az emlékeim közt őrzöm. Pozitív emlékek, kellemes pillanatok. Idővel csak ezekre emlékszik az ember, szokták mondani… hát igyekeztem én is ezekből meríteni erőt az elmúlt napokhoz a továbblépéshez. És most itt volt… elevenen, őszintén, ahogyan rég nem hallottam már. Két tompa puffanás a tető felől. Felfelé kapom pillantásom és kedvem lenne megkérdezni, minden oké e nála, de megelőz a válasszal. Minderre annyit láthat, érzékelhet Darren, hogy kivágódik a kocsi másik ajtaja is, én pedig egészen a szalagkorlátig „menekülök” belőle. Sírással küzdök. Nem akarok bőgni, a rohadt életbe már!
Talán butaság pont akkor ilyesmit érezni, amikor ő épp attól retteg, hogy megint megharapom, mégis a félrelépésem óta most először éreztem magamhoz közelebb, és nem csak fizikai értelemben. Semmi baj, észnél vagyok, nem cseszem el még egyszer, nyugodj meg… Körmei a bőrömbe vájtak, de nem sértett fel velük, éltem a gyanúval, hogy csak azért, mert időben nyugtatgatni kezdtem és leálltam a közeledéssel, holott tökéletesen érzékeltem felőle mindent. Nem segített vele most, ami azt illeti. Kurtán reagált, majd elengedett, én pedig amilyen gyorsan tudtam, lehúzódtam, miközben nem mertem felé pillantani. Kimenekültem, nevettem, könnyebbnek éreztem magam. Erre mondják az elvetemültek, hogy gyengeség, hogy megfoszt a szabadságtól? Ugyan már! Hiába mar újra meg újra belém az érzés, akkor is jó, élvezem, hogy ezt érzem, hogy őszintén kimondhatom, hogy Yetta mellett ellep és kitölt. Veszélyes, naná, csakhogy pont ez tesz izgalmassá is. Kivágódott az anyósülés ajtaja is, mire lustán odapillantottam és a nőstény sietős-menekülős alakját figyeltem a szalagkorlát felé távolodni, ahol aztán megállt. Felemeltem a fejem, pár másodpercig eltűnődtem, hogy vajon oda kéne-e mennem most hozzá, ám végül csak visszaejtettem az állam keresztbe fektetett alkarjaimra. Tudta, hol vagyok, ha közelségem kellett volna, akkor nem az ellenkező irányba „menekül”, szóval… hagytam neki időt inkább egymagában itt a semmi közepén. Farkasom is hasonló kényelmességgel heverészett, a helyzethez képest pofátlanul nyugodtak voltunk így, hogy kaptunk egy kis falatot mindabból, amire – pontosabban akire – szükségünk volt. A finom mosoly nem akart eltűnni a képemről, nem volt semmi üzenete, semmi komolyabb szándékot nem rejtett, csak egy egyszerű mosoly volt, ami szolidan jelezte, hogy minden elbarmoltság ellenére jól éreztem magam. Kényelmesen nézegettem őt hátulról, nem stírölve, csak amolyan megszokott kellemességgel vezetve végig tekintetem lába, csípője, dereka, válla ívén. Néztem, mert jól esett, s ha esetleg megfordult, már akkor sem kaptam el a pillantásom, csupán arcára irányítottam. Egyáltalán nem sürgettem, hagytam, hogy összeszedje magát még tőlem is zavartalanul. Amúgy se siettem sehova.
Elnyeltem a kikívánkozó könnyeket. Az idő, és hogy Darren nem sürgetett, segített, a szél által pedig azok is elszáradtak, melyek pilláimra ültek ki az imént. Hajamba túrok, testsúlyomat idegesen helyezem egyik lábamról a másikra, mint valami elsőbálozó tini, hiszen érzem, hogy figyel. Hogy érdekli ugyan, de nem szól, csak kivár, teret és időt adva nekem. De mihez is? Talán még én magam sem tudom, mit akarok… Mi az, ami jó lenne most. ~ Sajnálom. ~ Üzenem felé gondolatban, s ezzel együtt bizonytalan léptekkel meg is fordultam, hogy tekintetem találkozhasson az övével. - Sajnálom az előbbit, Darren. - Hogy úgy bepánikoltam, hogy azt képzeltem, önző módon újfent sebet ejt a vállamon, nyakamon fogaival. Lassú léptekkel, újfent karba font kezekkel indulok vissza a kocsi felé, pillantásomat lesütve. Már jobb, azt hiszem. Nem higgadtam le teljesen, de határozottan jobb. - Vezethetek? – Az mindig segít. Talán most is. Persze, megértem, ha visszakozna. Ismeri a vezetési stílusomat és lássuk be… ez mégse az én kocsim, őt vágják majd meg, ha elcsípnek a zsaruk valami szabálytalanságért. Válaszától függően foglaltam helyet az anyósülésen egy hangosabb ajtócsapódással vagy épp kerültem meg az autó elejét és tértem át „az ő térfelére”.
Üzenetére egy kicsit szélesebb lett a mosolyom, más egyeben viszont akkor sem változtattam, amikor megfordult. Álltam a pillantását, amíg tartott. – Volt rá okod, szóval… – felhúztam a vállam a levegőben hagyott mondat „végén”. – Jobban vagy? – kérdeztem még azért a biztonság kedvéért, amikor elindult visszafelé és örültem, hogy így döntött, nem pedig közölte, hogy inkább sétál, semmint hogy megint egy kocsiban üljünk. – Aham – biccentettem kérdésére minden félsz vagy ellenérzés nélkül. Tudtam, hogyan vezet, de nem paráztam rajta, mert minek? Maximum megbüntetnek gyorshajtásért, hűha! Heti rendszerességgel illegális versenyeket szervezek, szóval ilyen kis apróságok miatt nem fognak összemenni a golyóim. Ha ő előröl kerülte a kocsit, akkor én hátulról, ha fordítva, akkor fordítva, mert azt viszont nem akartam megkockáztatni most még, hogy egymás mellett trappoljunk el. Nem bíztam magamban annyira, hogy ezt meg merjem játszani, félő volt, hogy képtelen leszek megállni, hogy hozzá érjek, azzal meg megint ugyanott lettünk volna, ahol a part szakad. Örüljünk mindketten a meg-nem-harapásnak, ne kísértsük a sorsot meg a türelmemet. Behuppantam az anyósülésre, ami még őrizte Yetta testmelegét és ebbe pofátlanul kényelmesen bele tudtam süppedni. Mint egy elkényeztetett macska. – Mezítláb fogsz vezetni? – intettem fejemmel a lába felé, féloldalas mosoly és enyhén felvont szemöldök kíséretében. – Rohadt kényelmetlen lesz ám. – Nem mintha kettőnk közül nem neki lenne több vezetői tapasztalata, de sebaj! Beszéd közben lerúgtam a bakancsom és felpakoltam a lábaim a kesztyűtartóra, ezzel lejjebb is csúsztam némileg az ülésen, amit valamivel hátrébb engedtem. Még jó, hogy nagy belterű a kocsi, másképp nyomorognék benne az én méreteimmel az biztos. – Én is bocs amúgy – mondtam, miután befejeztem a helyezkedést és zavartalanul fordultam oldalra, hogy a profilját nézhessem. – Nem akartam a szívbajt hozni rád, csak hirtelen jött az egész és hát… tudod, milyen vagyok. Sajnálom, hogy megijesztettelek. És hogy megint megríkattalak – tettem hozzá némileg csendesebben, kifejezett bűntudatom azonban nem volt, mindössze… nem szeretem, ha miattam sír, sokkal jobb, amikor megnevettetem, vagy egyszerűen jó kedve van mellettem, tök mindegy, miért. Idő közben a szemfogaim újra emberi méreteket öltöttek, az ablakot nagyjából háromujjnyira leengedtem, az ahhoz közelebb eső kezemet pedig hátrafelé lazán a fejtámlára tettem. Hallgattam, hagytam, hogy Yetta ellegyen a saját gondolataival, lenyugodjon, közben meg belőlem eltűnt minden feszélyezettség, szóval, ha zenét akart kapcsolni, vagy beszéltetni szeretett volna, beszélgetni, vevő voltam mindegyikre. Energiáim békésen örvénylettek körülöttem, farkasom kiterített szőnyeg módjára nyúlt el. Vártunk.
- Igen, jobban. – Biccentettem sután, majd megindultam az útszéli kavicsos részről vissza a kocsihoz. Beleegyezett, hogy én vezessek, erre pedig önkéntelenül is szélesedett mosolyom. Megkerültem a kocsit, ahogy ő is, csak épp az ellentétes oldalon. Különös tánc. Félünk, mikor lépünk szilánkba, törékeny lapra, mely alatt a szakadék tátong felénk a nagy büdös semmivel torkában. Beszállva már a biztonsági övet kötöttem be magam előtt, mikor elért kérdése és hirtelen, ösztönösen fordultam felé. - Úgy a legjobb! – Kapott csibészes élt az árnyalatnyi mosoly ajkam szegletében. Tekintetem élettelin csillogott; tényleg jót tett a friss levegő és a pár perces hirtelen jött szünet, noha a bizonytalanság még ott fészkelt bennem, egymást ölelve a félsszel, mint két kis góc a lényem rejtekén. - És te az orrom alá szándékozol dugni a büdös zoknijaidat? – Vontam fel szemöldökömet, de épp csak oldalt pillantottam szavaim közepette rá, mikor érzékeltem, hogy helyezkedik. Továbbindultunk, az autó biztosan rajtolt el és már megint a kilométereket szeltük Anchorage felé, mintha az előbbi pihenő meg sem történt volna…
Mintha, ugyanis úgy fest, ő mégiscsak firtatná a dolgot egy kicsit még. Vállaim önkéntelenül ereszkednek lejjebb. - Semmi baj, nem történt semmi. – Rázom meg kissé a fejemet, miközben az útról nem szakad el pillantásom. Nem csak neki szólnak szavaim, a magam számára is „bizonygatok”. – Pontosan tudom, milyen vagy. – Eddig csak hittem, hogy tudom, de most már biztos vagyok benne. Sosem változik. Nekem sem kellett volna, és akkor talán még mindig képes lennék úgy tekinteni rá, mint amikor beleszerettem. Lehet ilyesmihez egyáltalán dátumot, időpontot kötni pontosan? - A könnyeket pedig ne sajnáld, Dé. Ez… nem azért volt, mert fáj. Egyszerűen csak eszembe juttattad, mennyire hiányzik az érzés. A tudat, hogy van valaki, aki ugyan úgy érez … - Idegesen nyelek egyet, nyelvem ajkaimon szánkázik végig, megnedvesítve azokat kissé. - Elbaszott egy érzés azzal a tudattal szembesülni minden reggel, hogy mennyire egyedül vagy és mindenki távol van tőled, aki számít. – És mindezek közül az van a legtávolabb, aki pontosan mellettem ül az autóban. Az Élet iróniája. - Hiányzol. – Súgom apró biccentéssel az előttünk elsuhanó útnak.
Röviden felnevettem mosolya láttán, szavai hallatán, aztán fészkelődni kezdtem, mire kérdezett, én pedig belefagytam a mozdulatba. – Tupilek őrizz! – kaptam a szívemhez, aztán levettem mindkét zoknimat és könnyed csuklómozdulattal hajítottam ki őket az ablakon út közben. – Így tényleg királyabb! – mozgattam meg az ujjaimat, mintha csak idiótán integetnék az éppen velünk szembe jövő kocsi utasainak. – Micsoda mázli, hogy nem szőrös a talpam… – dünnyögtem, kajla mosollyal szám szegletében. Nem akartam hosszan feszegetni az előbb történteket, mégis… neki muszáj volt elmondania, nekem muszáj volt reagálni, és úgy tűnt, ez köztünk tényleg olyan, mint a lavina. Először éppcsak megmoccan valami, aztán jön a nagy tömeg, ami ki tudja, mi mindent sodor majd el, temet maga alá. Szeretném megbeszélni, ám nem igazán tudom, hogy miért, vagy hogy ettől mit remélek, ha remélek egyáltalán. Persze, nagyon szép lenne itt és most mindent elsimítani, csakhogy az élet nem így működik – sajnos. – Biztos? – kérdeztem vissza az ismerésemre, aztán már fordultam is felé. – Mondd el, milyen vagyok! – kérleltem őszinte kíváncsisággal. Rettenetesen érdekelt, hogy a történtek után milyennek látott, úgy összességében, mindenhogyan. Nyersebben szólva: tudnom kellett – és ha már itt van, ha már erre terelődött a téma, hát megkérdeztem. Tovább beszélt, őt hallgatva pedig csüggedt mosolyra húztam a szám. Mintha csak magamat hallottam volna. Kinéztem az ablakon és azon agyaltam, mennyire ironikus, hogy az kéne a legjobban, aki mellettünk ül, mégsem tudunk csak úgy túllendülni a közöttünk húzódó akadályokon. Akarjuk a másikat, ennek ellenére… itt gubbasztunk és tartjuk a távolságot, mert ez az egyetlen, amivel elkerülhetjük, hogy még rosszabb legyen. Tényleg rosszabb lenne? Lehunytam a szemem pár másodpercre és megráztam a fejem utolsó szava hallatán. Most nekem kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam, a gondolataimat, mindazt, ami bennem kavargott. Ugyanúgy voltam ezzel az egésszel, mint ő, és pont ezért, annyira nem tudtam mit mondani. Normál körülmények között, a ránk nehezedő szarságok nélkül megöleltem volna, vagy teszek egy suta-kedves gesztust, így azonban… nem maradt semmi. – Kurvára nehéz nélküled – böktem ki végül. – Olyan kibaszottul nehéz…
Szemforgatva és nevetve fordultam arcommal, tekintetemmel az út felé amikor megszabadult a zoknijaitól is. Idióta. – De miért is formálódik ettől gombóc a torkomban fullasztó, fojtó kegyetlenséggel? Visszakérdez, én pedig oldalt pillantok rá. Tekintetünk találkozik, az enyém üzen: biztos. Hanem amikor arra kér, meséljem el, mit is gondolok róla, ajkaimat összébb préselve meredek az útra. Ha ez ilyen egyszerűen menne… ha felsorolhatnék pár jelzőt egymás után és ezzel lefednék mindent, megtenném. De ahogy sok minden más, úgy ez sem elintézhető ennyivel. - Szeretsz itt. A városban, északon. Fontosak számodra a többiek, a családod, ugyanakkor én-központú vagy. Fontos az egyéni szabadságod és a terhet is csak addig viseled, míg te osztod a lapokat. Ezért egyesült végül a két falka és ezért vagy remek mentor bármelyik kölyök számára, aki nyitott a segítségedre. – Csendes a hangnem, amit megütök, szavaim lassan pergőek, átfontolom minden egyes kifejezésem, mit a számon kiejtek. - Ezért kötöttél ki Triánál is, legalábbis szeretném erre fogni. Mert már nem te voltál az, aki irányította az eseményeket, hanem azok csak… sodortak magukkal! Az én hibám volt. Nem kellett volna hagynom, hogy olyasmiket ígérj, amit. De Darren… néha más szabályokat követni nem rossz dolog. Változni, nem rossz dolog. Remélem, ezt észben tartod, mielőtt a soron következő barátnőd is hasonlóképpen jár. – Vettem be egy élesebb kanyart, majd egyenes következett, így kissé megadóan süppedtem az ülésbe. További szavaim őszinte súllyal vontak falat közénk, - vagy éppen, hogy hidat? - de ki kellett mondanom őket, úgy érzem. Hiányzik! Nem a teste, nem a férfi léte mellőlem, hanem Ő. A lénye, a nevetése, a szavai, az érintése… Mégis: - Tudom. Nyilván a megszokás miatt… de egymás előtt is volt életünk.
Az analizálása érdekes volt – komolyan! Elvégre kívülről, külső szemmel nem látom magam, úgyhogy ez most mindenhogyan jól jött, legalábbis nekem. Az pedig külön boldoggá tett, hogy nem felsorolni kezdett jó-rossz tulajdonságokat, hanem… leírt? Azt hiszem ez rá a jó szó. Emellett nem igazán tudtam vele vitatkozni, mert akár tetszett, akár nem: ismert, belátom, tényleg ismert. – Ácsi! – emeltem fel a mutatóujjam, mielőtt elkanyarodhattunk volna elméleti síkon. – Amit ígértem, megígértem, nem kikényszerítetted, magamtól mondtam, mert akarom. Ez semmit nem változott, ha három hét múlva úgy döntenék, hogy lelépek Alaszkából, előbb leugranék hozzád és megkérdezném, hogy jössz-e – néztem rá komolyan, majd elvigyorodtam. – És ne szórakozz már! Következő barátnő? Komolyan úgy nézek ki, mint aki barátnőzött előtted vagy fog utánad? Ne már, Yetta! Nálam elszédített arisztokrata kisasszonyok meg hét napjai és őrült bulik játszanak, ez a… járok valakivel, van barátnőm dolog nem az én műfajom. Összejövés, szakítás, mással összejövés… Ez nálam nem működik. – Fejemet az ülésnek döntöttem és pár másodpercig lehunyt szemmel élveztem a beáramló hideg levegőt. – Volt May, vagy te. A többi olyan, mint a csillagszóró szikrája – semmi, pillanatnyi. Ó és a szabályok: nézőpont kérdése az összes, de amíg hagynak élni, betartom őket. – Röviden felnevette, tényleg én-központú vagyok. Ez a kis nevetés aztán hangos röhögésbe váltott, ahogy a megszokást hozta fel, mint a hiány kiváltó okát. Ha az előbb a kocsi tetejére hajolva jóízűen nevettem, akkor ez annak legalább a duplája volt. – Bolond vagy, te nő! – mondtam, maikor meg bírtam szólalni, de még ekkora is kuncogtam és arcrepesztő vigyor ült a képemen. – Ez nem olyan, hogy lecseréltem a kávéfőzöm, hiányzik az előző, vagy arcszesz márkát váltottam, mert kivonták az előzőt a forgalomból és hisztizek utána. Megszokni az új fogkrém ízét lehet, meg az érdesebb vécépapírt, egek! – Hát ez tényleg óriási volt, és nem, nem sértettem meg azzal, hogy megkérdezem: neki akkor ez csak megszokás volt? Frászt. Eltűnődve néztem az arcát, miközben az járt a fejemben, hogy basszus, nem kell az előtte lévő életem, mert a vele eltöltött sokkal jobb volt. Jól éreztem magam vele, abból meg már elegem volt, hogy folyamatosan tűnnek el a környezetemből azok, akik fontosak, ha ez így folytatódik, két kezem se lesz elég a számontartásukhoz. Lehet, hogy ezért – is! – ragaszkodom jobban Yettához, de ha mindettől elvonatkoztatok, akkor se látom másképp. – Te is tudod, hogy ez nem a megszokás – mondtam halkan. Nagyot sóhajtottam és megint inkább az elsuhanó fákat kezdtem bámulni semmibe révedő tekintettel, mialatt lényem rideg része arra nyárra vágyott, ami benne lakozott. Halvány mosolyra húztam a szám.
Szavaira épp csak oldalt pillantottam rá, nyakamon megfeszültek az izmok, ahogy dacosan meredtem utána az előttünk suhanó útra és feljebb kapcsoltam a sebességet az újabb egyenesben. Annyiszor megjártam már ezt az utat az elmúlt fél évben… vakon is levezettem volna, ha nem kellett volna random kőtorlasztól és szarvas-átvonulástól tartanunk. Felhorkanok nevetősen a barátnős téma kapcsán. - Na nem mondod! Valahogy feltűnt, hogy nem igazán a te stílusod. – Szusszantam, elnyelve a végéről az oda kívánkozó mondatot, mi szerint nem mennék vele, ha hívna. Ebben már nem voltam olyan biztos azért. - Pont ezt mondtam én is. Amíg a te nézőpontodnak megfelel valami, addig minden tökéletes. De csakis addig. – Jegyeztem meg csendesen, nevetésére pedig újabb kanyar következett, noha az út szín egyenes volt előttünk. Az autó gumijai hangos csikorgással állták az aszfalton való súrlódást a hirtelen kanyarodás közepette, ahogy a túloldalt levő pihenőhelyre verettem. A fülsértő zajokat sértő csend követi. Kikapcsolom az övet és féloldalt fordulva testemmel is, tekintek rá. Hirtelen felcsapó energiáimból már sejtheti, hogy biza vihar közeleg. Villámokkal meg minden… Bár engem ismerve ez esélyesen nyári, átvonuló fajta, mégis… - De! Ez pontosan olyan, ha nem egyetlen éjszakára engedsz be valakit az életedbe, hanem mondjuk… két hétre, pár hónapra vagy évekre. Szétmentek, szar, de mindenki megy a maga útján és lehet, még idővel képesek is lesztek normális emberekként elcsevegni, mert már csak kellemes emlék az együtt töltött idő. Őszintén sajnálom, ha kiábrándító, de a párkapcsolatok már csak ilyen egyszerűek. – Hozhatnám példának azt, hogy a szex sem olyan, mint a pornófilmeken, de… jobb, hogy ez hirtelen nem jön a számra, azt hiszem. - Fontosabb voltál, másabb, mint eddig bárki, Darren, igen! De pontosan ezért nem engedhetem meg, hogy több legyél egy régi kávéfőzőnél! Egyszer már kóstoltam, milyen avas kávét vagy képes főzni, másodszor kihagynám, mivel láthatóan javíthatatlan vagy. – Nem akarom újra azt a fájdalmat érezni, amit okozott nekem. Nem akartam megint pofára esni, ugyanakkor rá sem kényszeríteni semmit. Így hát az egyetlen dolgot tettem, amit logikusnak láttam: elengedtem. Sőt, mivel úgy fest, magától nem nagyon megy másfelé: üldöztem magamtól.
Te jóóóó ég! Csak ültem, pislogtam, néztem és habár többször kinyitottam a szám, hogy közbevágjak, vagy egyáltalán megszólaljak, nem ment, holott azért éreztem felmenni magamban a pumpát, amikor régi kávéfőzőnek titulált. Megvan a metafora, de attól még nem éreztem jobban magam tőle! Hullámvasutaztunk már megint, az előbbi nevetésem és jókedvem sehol sem volt, helyette jött a sértett duzzogás. – Oké. Rendben. Nem kell avas kávét tartanod, semmilyet nem főzök neked, mert én is kaptam már tőled olyat, csak az régebben volt: kitettek a falkából, mert nem ment az ön-moderálás, rémlik? – Rossz irányba tartottunk… – Te ugyanúgy nem bírtad magad fékezni akkor, mint én, ugyanúgy megígértél nekem minden szépet és jót és ugyanúgy beleszartál! – Felemeltem a hangom, energiáim pedig haragos hóviharként kavarogtak körülöttem. – Akartam, hogy működjön, hogy jó legyen, hogy ne kibaszott várakozásról meg sóvárgásról szóljon a legtöbb nap, hanem végre ott legyen a közelemben az, akit szeretek. És ennek ellenére ugyanott tartottam még mindig, mint évszázadokkal korábban, van fogalmad róla, mennyire őrjítő ez? Semmi másra nem lett volna szükségem, semmire! – Valamikor beszéd közben testhelyzetet váltottam és rendesen felültem. Meg kitéptem a biztonsági övet a kis műanyag cucc lent, az ülés mellől. – Párkapcsolat… baromság… – fújtam szinte gúnyosan. – Bár neked nagyobb gyakorlatod van benne, minden esetre örülök, hogy legalább egyikünk könnyebbnek látja, és csak egy nagyobb bukkanónak az amúgy sima úton a kurva nagy szabadságban. Gondolom, azon már rég túlvagy, hogy mindentől megszabadulj, ami egy hangyaszarnyit is rám emlékeztethet. Hátranyúltam a hátizsákomért, majd kivágtam a kocsi ajtaját, aztán dühösen csaptam be magam után. Mezítláb, a fél vállamra lendített zsákkal indultam vissza gyalog Fairbanksbe. – A kocsi nem kell – mondtam fennhangon, mert bár a pajzsomat továbbra se húztam fel, a gondolati kommunikáció lehetőségére is még nagyobb haraggal reagáltam. – Égesd el, vidd roncstelepre, verd szét, miközben azt odaképzelsz, tök mindegy, leszarom. – Eleve hülyeség volt megtanulnom vezetni, háromszáz évig jól elvoltam nélküle.
Ajkaim elnyíltak, néma szavakat formált velük az elképedés. Hogy képzeli…? - Megölték volna Mei-t, ha nem teszem fel arra a gépre, te nagyon okos! A szemem láttára tépték volna szét a saját kölykömet! Ezt te sem hagytad volna annyiban, szóval ne hasonlítgasd ahhoz, hogy képtelen vagy parancsolni a farkadnak! – Hirtelen fékeztem, mellkasom a kormánynak ütközött, a következő pillanatban pedig már ki is vágódtak a kocsi ajtajai. Előbb az anyósülésé, majd az én oldalamon levő is. - Itt ne merj hagyni Darren Northlake! – Kiálltok utána, észre sem véve, hogy lesüllyedtem az ő által diktált vagdalkozós-dedósan duzzogós szintre. Ne hagyjon itt. Ne így, a fenébe is! Már csak hangom éri el, én magam nem és lépteivel egyre csak távolodik. Hirtelen cselekszem - már meg se lepek vele senkit szerintem, hogy sokszor előbb jár a kezem, mint az eszem. Nem törődve azzal, hogy ki jár erre a főút mentén és ki nem változom farkassá utána eredve, hogy mire elérem, már bundás alakomban vessem magamat a hátára, magammal rántva a földre. Leterítve, mint holmi vadat. ~ Azt mondtam, ne merj itt hagyni. ~ Morgok felé, fogaim tűhegyét villantva, ahogy immáron szemközt vele állok, ugrásra készen feszes izmokkal. Sárgán villanó tekintetem minden rezdülését figyelemmel kíséri, miként energiáim is.
– Nem a gépre tevés miatt raktak ki! Csak te nem a kéjvágynak, hanem a nyelvednek nem bírtál parancsolni! És már szálltunk is ki megint a kocsiból, csak más okból és fordított sorrendben, mint korábban. Szerencsétlen ajtók többször lesznek csapkodva pár percen belül, mint mióta az Audi megvan. De én aztán nem lassítottam – sértett düh nyújtotta a lépteimet, hogy minél előbb, minél messzebb kerülhessek tőle. Vicces nem? Előbb közelség kell, aztán távolság, akárhogy is, az érzelmi hozadék mindig vet egy-egy bukfencet és képtelen eldönteni, hol állapodjon meg, mert amint ezt tenné, rúgunk egy nagyot az épp felállított helyzetbe. – Miért ne? Ez minden vágyad – löktem a szavakat foghegyről, hátra se nézve, morgósan. Éreztem a változást, hallottam, ahogy utánam eredt, mire nagyot fújtam, félredobtam a hátizsákom és pont addigra fordultam meg, mire rám vetette magát. Elterültünk mindketten, én háttal az aszfaltba csapódtam, ő fölöttem acsargott, míg két oldalt a nyakánál bundájába markoltam, hogy úgy tartsam távolabb magamtól vicsorgó pofáját. A „parancsra” energiáim fagyosan csaptak fel, szemem csokoládébarnája a farkas okkersárgájának adta át a helyet, arcvonásaim némileg állatiassá torzultak, ahogy viszonoztam morgást, vicsort. Farkasom súlyos jégtáblaként nehezedett a nőstényre, kényszerítő erővel, mintha nem akarná látni, nem akarná, hogy elvakítsa a tudat, hogy a párja az, aki ráugrott. Vissza akartam erőszakolni emberi alakjába, s ugyanúgy nem törődtem a helyszínnel, mint Yetta. Kínoztam, azt kívánva, hogy fájjon neki, nekem, tépjen szét mindkettőnket a fájdalma, a visszaalakulással való dacolása, pusztuljunk bele mindketten! Minden átmenet nélkül hagytam fel emberi fele kirángatásával, és engedtem veszedelmes agyarait a torkomhoz, ám továbbra is a bundáját markoltam erősen, talán fájón is. Háromszázkét év kavargott körülöttem őrült, elnyelő, jéghideg örvényként, farkasom veszett-hörgő morgása nem maradt abba, sárga szemem izzott. Forró lehelete a bőrömet érte, nyelvét már akkor is éreztem volna, ha csak a pofáját akarja megnyalni, olyan közel engedtem, annyira viszont nem, hogy belém tudjon marni, hogy feltépje a tokom. - Mit akarsz? – kérdeztem félig dühösen, félig követelőn, hangomban az ordas morgásával. – Most mit akarsz, Yetta?
Fighting with him was like trying to solve a crossword and realizing there's no right answer
Nekiugrok, a földbe döngölöm a meglepetés erejével. Ha szerinte tényleg az lenne minden vágyam, hogy lelépjen, akkor úgy fest, nem figyelt eléggé az előbbiekben. De az is lehet, hogy én nem voltam elég érthető, már nem érdekel. Nem érdekelnek az okok és okozatok, az egyetlen célom, hogy megállítsam, és ezt sikerrel kivitelezem, amint háta a poros földön köt ki. Leráznám magamról karjait, ahogy a bundámba mar, de a mozdulatra csak még inkább a napszítta szőrzetbe markol. Eressz már! – Morgok felé, s megérezve energiáinak rám telepedő súlyát egyre ingerültebben, dacosabban igyekszem kiszabadítani nyakamat ujjai közül. Csontom törik a kényszerítő erő hatására, a fájdalomtól izmaim megugranak, s felhasítom körmeimmel oldalát. Nem azért, mert ártani akarnék neki, egyszerűen csak alattam van, a mancsom útjában. Makacsul küzdök a lehetetlen ellen, hol morgással, hol fájdalmas nyüszítéssel keveredő követelőzés közepette, hogy engedjen el! Eresszen, ne kényszerítsen, mert még neki sem hajlunk meg farkasommal. Úgy tartják, vannak lovak, akik belepusztulnak abba, ha betörik őket. Én is ilyen vagyok. Egy musztáng, aki csak akkor él, ha nem erőltetnek rá semmit. S minél inkább erőltetik, annál jobban ágál ellene. De ilyen ő is a maga zord, konok módján, szóval csodálom, hogy egyáltalán eddig működött ez az egész közöttünk. Csak idő kérdése volt, mikor bukik ki valamelyikünk istenesen a szépen lassan sokasodó láncokat észlelve. Vajon voltak, akik fogadtak rá, meddig bírjuk? Ryanből kinézem, akármilyen bunkón is hangozzék a feltételezés.
Amikor hirtelen energiáinak nyomása, fojtó ölelése megszűnik és ezzel együtt karjai szorításán is enged, közelebb húzódom, de nem azért, amire gondolna morgásából következtetve. Fejem oldalát, „arcomat” az övéhez dörgölném, ha elérném. Ha engedné… Újra és újra megpróbálom, torkomból halk nyüszögés szakad fel közepette, s ha végre enged, úgy nyakába fúrom bundás képemet. Nincs remegés, se félelem vagy el nem hintett könnyek. Csak üresség van, melyben pislákol a tudat, hogy még itt van. Még nem ment el. Érzem a szívverését, ereinek lüktetését a mancsaim alatt, lélegzetvételét a bundámon… ~ Visszacsinálni mindent, ami az elmúlt hónapokban történt. A fájdalmat. A csalódottságot. Mintha sosem szereztem volna tudomást Triáról. Ugyanakkor… nem akarok az a lány lenni, akinek a háta mögött összesúgnak, mert rajta kívül mindenki tudja, milyen a párja, csak ő nem. Vagy talán nem voltak mások is? Nem kerestél menekülőt, amint csak úgy érezted kicsit is, hogy komolyabbá válik a dolog? ~ Fáradt voltam. Belefáradtam a saját nyomoromba és kicsit talán fel is adtam az egészet, ami kettőnket illeti. ~ Ne válaszolj, nem tartozol elszámolással. Én nem… nem akarok az a barátnő lenni, aki ellenőrizget és folyton azt lesi, mikor lép a párja félre! Aki ellenőrizgeti és folyton a nyakán lóg, mert képtelen megbízni benne. Szóval a kérdésedre a válaszom: hitet. Hinni szeretnék benne, hogy az előbbiek elérhetőek. ~ Hangom egyszerre volt megadó és mégis fojtott dactól terhes. Őszinte és meghátrálástól mentes. Nem ugrottam a torkának, talán sosem lettem volna képes direkt bántani őt, de nem eresztetem sem szavaim elől sem pedig a közelemből.
Karmai felszántották oldalam, éreztem, ahogy vérem serkent, de egy hangot nem adtam ki emiatt, fájjon csak mindkettőnknek. Az is, ami a nyomás megszűntével következett. Nem engedtem, még akkor sem, amikor nyüsszögéséből ítélve aligha támadni akart már – érezze, milyen, amikor nem engednek közelebb, bármennyire is kapálózol, tök mindegy, mi legyen az oka. Most az egyszer még vele szemben is hajthatatlan voltam. „Nem kerestél menekülőt, amint csak úgy érezted kicsit is, hogy komolyabbá válik a dolog?” Tekintetem villant, számat összepréseltem és mindkét kezemet leengedtem, fejemet pedig oldalra fordítottam a táj felé, el tőle. Azt teszel, amit akarsz. Nem bizonygattam tovább a pótlék-okot, se semmi mást. A hangját képtelen voltam száműzni a fejemből, mert ahhoz fel kellett volna húznom a pajzsom, amihez meg az arcába csapni egy ajtót, és hiába a haragom, ezt nem tudtam megtenni. A semmibe meredve hallgattam, ugyanolyan indulattal fújtatva továbbra is, akkor mozdultam csak, amikor elhallgatott, de mindössze alig látható fejrázásra futotta és sűrű pislogásra. – Szállj le rólam – kértem fojtott, hideg hangon, még mindig az erdőt fixírozva, ha pedig mozdult, én is testhelyzetet váltottam. Törökülésbe ültem, egyik térdemre könyököltem és ugyanazzal a kezemmel, amelyikkel ezt tettem, eltakartam a szemem, ahogy megtámasztottam a homlokom. Dühöm még mindig savként marta körülöttem a levegőt, hideg jégtűk módjára szurkáló energiáim közé vegyülve. A szerzett sebek húzódtak, égtek, de nevetséges semmiknek tűntek ahhoz képest, amik bennem tátongtak. – Mégse adsz esélyt – mondtam síri hangon, vádló él nélkül. Ténymegállapítás, ennyi volt. Légzésem lelassult, egyenletessé vált, lesütött szemem viszont továbbra is okkersárgán meredt értetlenül a világra. Mit várnak akkor tőlünk? – Azt hiszem… tényleg jobb lesz, ha hazamész, vissza Jerseybe. A tieidhez. – Ránéztem, tekintetem üres volt, hideg, szavaim érzelemmentesek. Most el tudnám engedni, ebben a pillanatban komolyan úgy éreztem, hogy képes lennék rá, abban már nem, hogy ha ténylegesen a tettek mezejére lépne, akkor is ilyen szilárdan kitartanék-e. Erősen kételkedtem. – De előtte add vissza a farkasom, mert nem akarok éjjelente utánad vonyítani. Ha ezt megteszed, soha többé nem állok az utadba, nem kereslek, halott leszek a számodra életünk végéig. Mint egy ítélet, halálos életfogytiglan – az örök hűség esküjének groteszk kicsavarása, már-már megcsúfolása –, hiszen hogyan adhatná, hogyan vehetném, hogyan szabadulhatnék? Valami szilánkjaira tört bennem, benne, közöttünk és mazochista Fakír mivoltunkhoz hűen én ezekből akartam ösvényt alkotni hozzá. Vágja meg kezem-talpam, vegye vérem, ha kell mindet, mert így is, úgy is belepusztulok – vagy a hiányába, vagy az eredménytelenségbe. Felé nyúltam szótlanul…
El fog menni. – Ez a gondolat suhan át kérése hallatán elmémen. Amikor elenged, dacosan dörgölöm képemet az övéhez, mielőtt engednék szavainak és tompa léptekkel leszállnék testéről. Idegesen teszek egy kisebb kört, míg felült, de végül csak vele szemközt kötöttem ki újfent, hátsómat nem rakva le a földre elkényelmesedve. Figyeltem. Füleim minden apró mozdulatára feszélyezetten rezzentek össze. Ezt akartad hallani? Erre voltál annyira kíváncsi…? ~ Mégis mit kellene tennem? Mosolyogva köszönni minden egyes alkalommal, mintha mi sem történt volna? ~ Az nem esély lenne Darren, amit kérsz. Csak fűszál a gyors sodrású folyó partján. Reménytelen kapaszkodó. Talán idővel, ha megerősödik, még lehet belőle valami, de nem most, nem így. Hidegzuhanyként szakadnak rám szavai. Hát nem ezt akartam? Ellökni magamtól, ez által felszabadítva őt is és magamat is… Elérni, hogy látni se akarjon, remélve, hogy így könnyebb lesz. Nem az. Kurvára nem az! Hallani, ahogy elküld oda, ahova legutóbb még arra kért, ne menj. És te maradtál… mert reménykedtél, hogy az idő majd segít. Ha a véleményemet kérdezné erről bárki, üzenem az Időnek, bekaphatja. ~ De én nem akarom, hogy halott legyél, Darren! Én csak… mindegy. Amúgy sem tudom, hogy kellene azt csinálni. Visszaadni a farkasodat. ~ Tekintettem rá sárgán cirmos borostyán tekintettel, nem húzódva el az esetleges érintés elől. Tényleg nem vágytam rá, hogy ennyire messzire… lökjem magamtól, mint sikerült. Egyszerűen csak ezt a párkapcsolati szarságot jegeltem volna, mert szemmel láthatóan baromira nem nekünk találták ki.
Némán megráztam a fejem kérdésére. Nem, a „mi sem történt volna” sehogy se jönne össze. De akkor mi? Mit akarunk egyáltalán? Hogy menjen, hogy maradjon, hogy szeressen, hogy lökjön el, hogy bízzon bennem, hogy tűnjön el, mintha sose lépett volna az életembe, hogy öleljen meg és soha többé ne eresszen. Kiutat akarok. Fájdalmas mosolyra rándult a szám, mintha minden gesztus lelassult volna. Lehorgasztottam a fejem és nem szóltam talán egy percig, mint aki teljesen megfeledkezett a külvilágról, arról, hogy valójában nem volt egyedül. Pedig érzékeltem a szavaim keltette hatást, a lefagyást. Végtelenül fáradtnak éreztem magam, ahogy ő is… nem tudnánk egymás mellett kicsit pihenni, igaz? Tudom, hogy menne. Tudom, hogy működne. Vagy csak ennyire akarok hinni benne? Nem… nem… Ujjaim a bundájába túrnak, jóval másképp, mint korábban, amikor eltartottam magamtól, szemem még mindig sárga, tekintetem magányos, hideg, lassan gyűlik benne a könny. Félek. Annyira félek, hogy egyedül maradok. Hogy eltűnnek mind, mintha csak álmodtam volna őket, megfakulnak, kikopnak, megölnek és a végén nem marad más, csak a farkasom végtelen, sivár hómezeje. Mégis küldeném, hogy ne lássa, ne lásson így, ne nézze végig. Közben meg másik kezemmel is megragadtam bundáját, közelebb húztam és átöleltem a nyakát. Nem sírtam, a könnyek megdermedtek, nem voltam képes végiggörgetni őket az arcomon, csak ültem, ijesztő nyugalommal szedve a levegőt, kívülről látszólag teljesen rendezett voltam – míg valaki a szemembe nem nézett –, energiáim viszont elárultak. Farkasom veszettül szűkölve kapart, üvöltött, belülről karistolt, magát tépte, teljesen megzavarodott. Hó szállingózott. Arcomat a nyakába fúrtam és nem szóltam. Nem voltak szavaim, nem volt semmim. Nem maradt semmi több a néma üvöltésnél.
Engedtem húzásának, annak, ahogy ujjaival tömött bundámba mart. Ölelésébe burkolózva osztoztam keserűségén, fájdalmán egyaránt, miközben fejemet vállán fektettem el, s nyakának oldalához dörgöltem képemet. Füleim lesütve, hátra, tekintetem lustán hunyorogva mered a távolba, mintha onnét várna megváltást, segítséget. Nincs szó, nincs tett se jó darabig, csak a szívverésem, mely oly vadul kalimpál, versenyre kelve az ő mellkasában dobogóval. ~ Engedd elő, Darren. Engedd ki… ~ Kérem szelíden, s hogy farkasára, vagy a benne forrongó fáradt megadásra gondolok, az nem derül ki szavaimból. Talán mindkettőre. – Abban viszont biztos voltam, hogy ha tovább kínozza magát, lényének vadabbik felét, akkor állok jót magamért. Nem állunk.
Semmi erőm nem volt már tiltakozni, sem a farkasommal, sem Yettával szemben. Magamhoz szorítottam még pár másodpercre a fehér bundás nőstényt, majd levettem a dzsekim és a kétoldalt kissé megszaggatott pólóm – amit neki adtam, az az átváltozásakor tönkre ment, több tartalékot nem hoztam magammal, kelleni fog még az a felső ruházat, ami rajtam volt. A farkas amint engedtem neki, előlépett. Nem kirobbant, nem szakadt fel belőlem vehemensen korábbi rácsrázása ellenére sem. Ő a jeges észak farkasa, éjszakák zord hófúvásával rohan versenyt erőlködés nélkül, energiája hömpölygő lavina, bundája gyászfehér. Büszkén szegte fel az állát, az ő tartása nem összeszakadt, nem törte meg semmi, lerázza az emberi bukást és szégyent, mert az nem a sajátja. Ő a párja az előtte álló nősténynek. Ő talán az egyetlen, ami most olyan bennem Yettának, mint amilyennek megismerte, amilyennek gondolta, amilyennek látta mindig is. Finom érdeklődés, visszafogott köszöntés, ahogy pofáját a másikénak dörgölte. Ahogy pofámat Yettáénak dörgöltem. Fültövön nyaltam. ~ Gyere velem… Kérlek, gyere! ~ Az erdő felé hátráltam két lépést. Kimaradt úgyis egy közös vadászat, a kocsi nincs az út közepén, a hátizsákot és a ledobott, lerázott göncöket pedig semmi perc elrejteni. Vártam, olyan esetlenül, mint talán még soha.
Kezdőlap
