Volt valami megmagyarázhatatlanul megnyugvást hozó abban, hogy immáron hófehér bundás képében állt előttem a hím. Talán el is vesztem kissé a bújó közelségben, így sikerül meglepnie a gesztussal. Kér, mert nem akar egyedül menni. Nem akar egyedül lenni és én sem szívesen engedném jelen állapotában a vadonba egymagában. ~ Megyek. Csak várj meg! ~ Üzentem felé szelíden, vele ellentétben ugyanis én nem szívesen hagytam volna magunk után egy látványosan kinyitogatott ajtajú kocsit. Az felé indultam meg, út közben alakot váltva, hogy könnyed, sietős léptekkel és mozdulatokkal csukjam be az ajtókat, zárjam le a járgányt, majd a táskájába rejtve a kulcsokat, azt pedig egy közeli bokros aljába, térek vissza hozza.
Futunk, rohanunk bele az erdő sötétjébe, ahogy tettük legutóbbi találkozásunk alkalmával is, ám most nincs kivégzés-szaga az egésznek. Csend van és üresség. Néma elfogadás mindkettőnk részéről, azt hiszem. Nem váltunk szót, csak a saját gondolataink kísértenek bennünket. A többi ott maradt az út mellett, a kocsinál… Itt nem érhet utol bennünket, nem talál ránk, miként a világ sem. Megosztozunk az elejtett vad húsán, egymás mellett fekszünk elterülve a kajakóma közepette, mielőtt visszaindulnánk. Nincs kényszer, nincsenek elvárások és a frusztrációt, amit a másik puszta közelsége váltott eddig ki, mintha a hideg északi szél vitte volna magával távoli tájakra. Talán farkasaink teszik… ők megférnek egymás mellett, csupán emberei felünk az, kik problémáznak, túlbonyolítanak dolgokat. Mégis, mikor visszatérünk az autóhoz és Darren hazavisz Anchorage-ba, egészen a házamig, képesek vagyunk békés szótlanságban ellenni egymás mellett. Bekapcsoljuk a rádiót is – egyikőnk sem bírja a csendet sokáig, de így elviselhetőbb. Tompán sajgó, de elviselhetőbb. Mint az a félszeg, suta búcsúzás is, amivel elköszönök tőle a lakás előtt végül.
Megvártam, hogyne vártam volna? Türelemmel szemléltem minden mozdulatát, fürge léptét, hogy aztán vele együtt vessem magam a fák sűrűjébe, mikor ismét farkast alakban iramodott meg felém. Megnyugtat az erdő, a vadászat ismerőssége, a vad űzése, a mellettem rohanó nőstény. Nem gondolkodtam, hagytam, hogy az ösztön irányítson, hajtson mindkettőnket, a köztünk pihenő, töretlen némaságból ítélve pedig Yetta is így volt ezzel. Összehasonlíthatatlanul másabb volt ez, mint amikor a fejemre olvasta döntését. Éreztem testem minden porcikáját, ahogy az izmok dolgoztak, ahogy bundámat szél borzolta. Annyival egyszerűbb volt így minden. Békésen hevertünk a fák alatt az evés végeztével, jóllakottan, régi, ismerős összhangban szuszogva, a másik közelségének magától értetődő tudatában. Lelassult az idő, hosszabbnak éreztem a vadászatot és az utána való ejtőzést, mint valójában volt. Apró, jelentéktelen pontok voltunk a világban, s pont ez a kis semmiség érzete adta a szabadságét is, ami elnyúlt előttünk a tisztáson, aminek a szélén pihentünk. Talán pont ez az, ami megállít abban, hogy a nyakunkba vegyük a messzeséget: bármikor megtehetjük, mert csak azon áll, hogy mikor határozzuk el magunkat. Elindulunk, most, nem számít semmi. Lemondunk minden másról, csak ezért – egyszer eljön az a nap. A kocsiban sem zavart a rádió zenéjével átitatott csend, őrizte az épp megszerzett, rettenetesen törékeny békét bennünk, egymás között. A társasházig vittem, nem kérdeztem, szabad-e, nem nehezményezte. A lakása ajtaja előtt vártam meg, amíg magára kapott valamit, hogy vissza tudja adni a dzsekimet, ami még nagyobb volt rá, mint a korábbi póló. Halványan megmosolyogtam. Mintha apró pillanatképekké vált volna minden tett, semmi kis részletekké, amik mégis többet jelentettek, mint elsőre mutatták. A búcsú ügyetlen, nem tudjuk hogyan a történtek után, de nem úgy, mint előtte. Óvatosabban, mégis könnyebben, talán némi halk örömmel, éppen érezhető érintéssel váltunk el egymástól – egy, a megszokottnál csak kicsit hangosabb lélegzetvétel, szívdobbanásnyi idővel hosszabbra nyújtott pillantás, félszeg mosoly. Nem tudom már, melyik melyikünktől jött, csak az a kusza, bizonytalan energiagóc tűnt biztosnak, ami olyan lehetetlenül gabalyodott össze, hogy fájt különválasztani egyiket a másiktól. Mondd csak, min ulvinne… mennyi időre szól ez a búcsú?
Már idejét sem tudom, hogy utoljára mikor jöttem ki egy versenyre. Ugyan mindig tudtam az időpontot és a helyszínt, ráadásul Darren állandóan tájékoztatott is mindarról, amit tudnom kellett ezekkel az estékkel kapcsolatban, de egyszerűen nem éreztem magamban a kellő energiát és kedvet arra, hogy elviseljem az embereket is, akik ezekre eljönnek. Éppen eleget voltam közöttük, éppen eleget segítettem nekik, és ezzel nem is volt semmi baj. Azonban van az a pont, amikor elég, amikor az éjszakámat nem erre akarom szánni, valamint a kinti fagyoskodásra. Most azonban, így karácsony közeledtével úgy gondoltam, hogy miért is ne látogassak ki az esti gyorsulásra? Sőt, ha már itt tartunk, miért is ne versenyezzek én is? Egy időben leginkább csak arról ismertek, hogy szokásom volt a felsőmmel vagy a melltartómmal indítani a versenyt, még a mínusz húsz fokos hidegben is. Aztán rájöttek, hogy nem csupán egy csinos pofika, és egy őrülten jó test vagyok, hanem tudok vezetni is. Méghozzá nem is rosszul, hiszen sokszor én hoztam a konyhára a pénzt a családnak. Darren amúgy se nagyon vette ki a részét ilyen téren ezekből, úgyhogy valakinek csak meg kellett tennie, nem? Én meg amúgy is ijesztően vonzódom az extrém dolgokhoz. Szerintem jeges úton, egy tuningolt kocsival közlekedni, már határozottan az extrém kategóriába tartozott, akárhonnan nézem is. A zene ritmikusan dübörgött a dobhártyáimban, pont, ahogyan régen is. Vörösre festett ajkaimon elégedett mosoly ült, ahogy csípőmmel a Mustang motorháztetőjének támaszkodtam, széthúzott kabátom pedig láttatni engedte a nyakamban pihenő súlyos, ezüstből készült nyakláncot. Az avatatlanoknak csupán egy egyszerű ékszernek tűnne, ám azok a kint lévők, akik a mi fajunkhoz tartoztak, bizony sejthették, hogy kemény, belevaló csaj vagyok. Szinte kedvem támadt nevetni attól a gondolattól, hogy hét közben, nagy általánosságban elegánsan és visszafogottan járok, még ha magánemberként soha nem is voltam igazán visszafogott. Csak jobb, mint régen, de tökéletesen jó kislány ezen a téren soha nem leszek, és soha nem is akartam az lenni. Zöldeskék íriszeim érdeklődően siklottak végig a régi ismerősökön, és az új arcokon is egyaránt. Hát, látszik, hogy én mostanság nem tettem itt tiszteletemet, szinte a tizedét találtam csak ismerősnek, de ez nem okozott gondot. Hála istennek elég közvetlen típus vagyok ahhoz, hogy bárkivel szóba elegyedjek, ám egyelőre megmaradt a csendes szemlélődő szerepénél, a leginkább kirakati bábút játszó szőke libánál. Néha igazán üdítő volt csalódást okozni azoknak, akik valami másra számítottak tőlem. Miközben felmértem a versenyzésre szánt autókat, tekintetem megakadt egy idegen farkason. Ez már korántsem volt annyira szokványos, de nem akadtam fent rajta. Voltak olyanok, akik csak ennyi időre jöttek ide a város határába, aztán már mentek is vissza oda, ahol berendezkedtek. Mindenesetre nem ártott fenntartásokkal kezelni a hozzá hasonlókat, mert túl sok kóbor császkált újabban a város utcáin, aminek sem én, sem a falka többi tagja nem örült túlzottan. Maradjunk annyiban, hogy mélyen meg tudtam érteni őket, legalább a Lakon belül hagyva Rahim semmiféle bajba nem keveredhetett bele. Már ez is kész megnyugvás volt a lelkemnek ezekben az időkben. Végül mégiscsak küldtem a hím felé egy mosolyt, de nem tágítottam a kocsitól továbbra sem.
Ez az erdő nem olyan, mint az. Nem szürke, nem semleges, nem változatlan. Itt hallom a madarakat és érzem a szelet.. És hideg is van, nem vészesen, de azért mégis. Mínusz hét. Persze, emberi ösztön az életigenlés. De ha ez az ösztön kihal, nem is az, hogy egyszerűbb, de talán célravezetőbb hagyni, hogy történjen, aminek történnie kell, mint újraindítani egy egész világszemléletet. Aki halni akar, haljon, az ember csak a saját életével rendelkezik szabadon. Persze lehet, hogy nincs igazam. Milos pedig hát, azokkal a szabályokkal…Nem mintha teljesen hülyének nézném. Nem mintha jobban hülyének nézném, mint bárki mást ebben a városban, illetve a Világban.. Illetve... De a figyelmem felkeltette az már biztos. Lehet, egy rugóra jár az agyunk, lehet csak nem vettem még észre, sőt lehet ő se. Az éjszakai utat taposom, valahogy még nem érzem, hogy haza kellene mennem. Sötét van, csak a hold az, ami bevilágítja előttem a terepet. Az istenem megvéd. Az istenem vigyáz rám. Az ő akarata nélkül egy hajszál se esik le a fejemről. Mit tanulok ebből? Hogy… az istenem kurvára utálhat, ha most itt kell lennem. Pedig én döntöttem így, ha akkor nemet mondok, akkor is itt kötöttem volna ki. Hát eddig is sejtettem, hogy Milosnak az úriember mivolta csak álca, és igazából semmivel sem jobb, mint én, csak öregebb. Farkasom felkapja a fejét és fülel, majd szaglászik a levegőben. Meghallom én is. Zaj, eddig kuss volt, most meg zene dübörög és kocsik motorjai bőgnek fel. Nevetések, kiabálások. Szebb lesz ez az éjszaka, mint amit eddig gondoltam. Felhúztam a kabátomat teljesen. Az utam a hangok felé vezet, ahol aztán meg is pillantom a járgányokat és a gazdikat is. Két fekete autó között elhaladok, amiket úgy parkoltak, hogy az átjárás szinte lehetetlen legyen beljebb. De nekem könnyű dolgom volt. A kocsiknak dőlő trógerek meglepődnek ahogy átjutottam, sört iszogatva pillantanak rám, ahogy elmegyek köztük. - Szavasz…– szóltam, mert bár gyerekszobám se volt, de fő a legalább félig "úri" modor. A két fickó végigmér és gúnyos mosoly kíséretében hagynak tovább menni. Különböző színű és formájú papírok hirdetik, hogy "don't give up" meg " triumph ", meg a kocsik fényképe ráhányva, de egy ponton túl ezek már inkább csak sallangos, üres szavak. Bár azon kívül minden versennyel és autókkal kapcsolatos "trükk" előjön, magabiztosság hatványozva, önimádat a negyediken, bátorság már nem is tudom hányadikon, és életkedv, amit csak akkor szoktam előhozni, ha valakivel harcolhatok, tehát ilyen állapotban mindenkivel harcolni akarok. Ha nem is a szokásos módon, de pörögjünk. Senkit sem ismerek, nemrég érkeztem Billingsből, alig 3 napja. De nem rettenek vissza ilyenek közé jönni. Amíg szórakozhatok, nekem addig tökéletesen megfelel ez az életstílus. Mondjuk én meg az önuralom amúgy nem vagyunk épp jóban általában, de... Bizonyára csak akarat kérdése, az meg bőven kijutott. A kocsikat végignézem, majd az ittlévőkön is, a tekintetem megakad egy autón, meg az előtte támaszkodó hölgyeményen. Végigsiklik rajta tekintetem, majd megindulok felé, vagyis a kocsi felé. Kiszemeltem magamnak. Oda érve rápillantok a hölgyre, bólintok, mint valami jó estét féle dologként. Majd kezemmel végig simítottam a kocsi oldalát, ahogy elsétáltam közvetlen mellette. Majd mögé érkeztem, végül megint mellé és vissza az elejére a lány mögé. - Szép. - tekintetemet nem vettem le a járgányról, majd elmosolyodtam és a lánykára vetettem kékeszöld íriszeim. - Tud is valamit a szépségén kívül? - kérdeztem, majd bekukkantottam az ablakon is, de inkább felegyenesedve figyeltem a többieket. Kéne egy verseny. Vagy ha az nem, akkor valami, ami adrenalin lökettel jár.
Sejtettem, hogy előbb-utóbb meg fog közelíteni az ismeretlen férfi, csupán idő kérdése volt. Nem feltétlenül azért jutottam erre a következtetésre, mert annyira el voltam telve magamtól, hogy azt gondoltam, mellettem képtelen lenne elmenni csak úgy. Sokkal inkább a megfigyeléseim miatt jutottam erre a következtetésre, hiszen mindent körbejárt, sok embert és kocsit megnézett magának, így elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb hozzám is elérjen. Irritált ugyan, amikor körbejárt minket, mint valami prédát, de különösebben még mindig nem aggasztott. Ha balhé is lenne, nem csupán én voltam itt, hanem az egész családom. Darren és Ryan együtt pedig nem éppen egy kedves párosítás, ha nekem bármi bajom esne. Egyelőre ugyanis még nem foglalkoztam azzal, hogy mennyi idős lehet az idegen. - Köszi! – biccentettem egyet, bár azt ugyan még mindig nem lehetett eldönteni, hogy tényleg az enyém, vagy csak pózolok vele. – Örülnék neki, ha nem settenkednél a hátam mögött, hanem itt lennél szem előtt… - nem parancsolgattam én, csupán egy egyszerű kérés volt ez részemről. A kezemmel még oda is mutattam a kocsi előtti részre, hogy jobb lenne, ha inkább oda állna. Nem szerettem ugyanis azokat, akik hátulról közelítettek, mert mind sunyi népség, és aggodalomra adott okot a viselkedésük. Igazából most sem volt ez másként, éppen úgy nem tetszett, hogy ő ott állt meg, mint ahogyan mástól sem vettem volna jó néven. Ha eleget tett a kérésemnek, akkor maradtam tovább rádőlve a motorháztetőnek, ha nem, akkor pedig elfordultam annyit, hogy rá tudjak nézni rendesen. - Ez most tényleg kérdés volt? – őszintén kedvem lett nevetni ennek hallatán, úgyhogy nem is váratott magára sokáig a csilingelő hang. A zenét ugyan ez alkalommal nem szárnyalta túl, de ő tisztán hallhatta, hiszen elég közel állt hozzám, ráadásul a hallása is sokkalta jobb volt, mint egy emberé. – Majd meglátod, nagyfiú! – hagytam végül rá. – Nemsokára elkezdődik a verseny első köre. Nálad viszont nem látok autót… - néztem körül, mintha keresné, de pontosan tudtam, hogy nem azzal érkezett. Egyszer csak feltűnt, és már itt lébecolt közöttünk. Ezt azért tudtam olyan biztosan, mert nem láttam feltűnni újabb kocsit, ideosonni csak úgy meg nem tudott volna úgy, hogy én ne vegyem észre. Mindenkit számon tartottam, aki itt volt, hiszen nem nyitott versenyt hirdettünk. Inkább azt tippeltem volna, hogy vagy valakivel érkezett, vagy csak úgy idetévedt. Különös. - Te is csak a bámészkodókhoz tartozol? – érdeklődtem kíváncsian, két karomat összefonva magam előtt. Nem fáztam különösebben, noha nem is volt teljesen szétnyílva rajtam a kabát. Azt viszont mindenképpen szerettem volna megtudni, hogy mi szél hozta. Ha így ide tud valaki jutni, akkor akár a rendőrök is megoldhatnák, bár szerintem ez csak izgalmasabbá tenné a versenyt. Nem mintha nem lett volna már rá példa, de ebben az esetben szinte biztos voltam benne, hogy nem erről volt szó.
Nézek fel rá egy részt cinizmussal, más részt talán meglepettséggel. Oké, a „helyzetből vicc csinálás” talán nagyobb hányadot tesz ki. Áhá, most már világos, miért tört fel ennyire a szentem. Meglepődve konstatálom, hogy nem tűr el a háta mögött. Jelzi is, kétféleképpen. Noha nem azonnal, de végül a szeme elé kecmergek. - Ne aggódj, nem az a szörnyeteg vagyok… - vigyorodom el szélesen, pofátlanul, mintsem ártatlanul…esküszöm ez már családi vonás. Terjed, mint valami pestis. Le is vakarom magamról azonnal. Az "Ez most tényleg kérdés volt" szólamú kérdésére egy érdekes ’ezt komolyan kérdezed’ féle homlokráncolással nézek fel rá a kis békés állapotomból kizökkentve. Ha költői kérdésnek szánta, ha nem, ez megválaszolatlanul marad. Hülye kérdésre nem válaszolok. Meg sajnos játékosokra sem sűrűn, mert a humorérzékem olykor visszahúz a hatvanas évekbe. Valami halvány, újabb mosolynak induló rándulás fut át az arcomon, amikor kacagni kezd. Míg kissé szúrósan nézek a szemeibe… Úgy tűnik kezdek valami gyenge szimpátiát kiváltani, nem áll szándékomban elrontani azzal, hogy nem bírom visszanyelni a szokásos megjegyzéseim. Nem is mindig a szöveg tartalmával van a baj, sokkal inkább a hozzá társuló hangnemmel és arckifejezéssel. - Gyalog jöttem. – vonok vállat lazán, nincs kocsim, de majd szerzek innen egyet, nem gond. Ha már egyszer szórakozni vágyom, nehogy kimaradjak efféle buliból. Ez is a várossal való ismerkedést teszi ki. Nem? Milyen tré ez a gondolat… Elpillantok az autókon és a többieken, majd szöget üt a fejemben egy ötlet. - Én és a bámészkodás két külön fogalom. Mit gondolsz…elviselsz egy vereséget személyem ellen? – kérdezem teljesen komoly ábrázattal, miközben felé pillantok. Jelen pillanatban nem az vezérel, hogy dicsőséget szerezzek, hanem egész más miatt csinálom mindezt. Felszentelem az unalmat, mielőtt teljes köré válik. Egyre szimpatikusabb vagy nekem kislány. Kár lett volna azt tenni veled amit terveztem. - A jutalom már csak a kiosztásra vár. Mindössze egy igen és az akaratod kell hozzá. - biztatom, vigyorom semmit sem halványodik...
- Melyik? – kérdeztem nevetve, mert nem teljesen értettem, hogy mire is akart ezzel utalni. – Semmilyen esetben nem szeretem, ha valaki a hátam mögött ólálkodik. Az nem vall egyenes jellemre, aki onnan közelít – adtam meg a magyarázatot, hogy miért is kértem meg arra, hogy jöjjön elém. Bár volt egy olyan érzésem, hogy talán nem is lőttem nagyon mellé azzal, amit mondtam neki az előbb. Lehet, hogy ő is pontosan ahhoz a típusú emberhez tartozik, amit az előbb sikeresen jellemeztem. Ez pedig nem volt ám valami biztató, azok mindig valami rosszban sántikálnak, arról már nem is beszélve, hogy mennyire sunyik tudnak lenni. - Akkor mondd el drágám, mégis melyik vagy? – érdeklődtem tovább, ha esetleg választ adott az előző kérdésemre is. Ha meg nem válaszolt rá, ezt a kérdést bizony akkor is feltettem, mert nem vagyok szívbajos. Az a dolgom, hogy mások magánéletében vájkáljak, úgyhogy kérdezni aztán nagyon jól tudok. Az már más kérdés, hogy civilben az emberek ezért megfizetnek, de a jelenlegi helyzetben erről szó sem volt. Mindegy, nevezzük csak szakmai ártalomnak egészen nyugodtan, mert sokat nem tévednénk vele. - Igen, ezt már magamtól is kitaláltam. Elég szokatlan gyalog jönni egy autóversenyre… - állapítottam meg kissé csipkelődően, továbbra sem mozdulva le az autóm mellől. Most már egyértelmű lehetett számára is, hogy én vagyok a tulaj és nem csupán egy kirakati baba, aki miatt idejönnek és akkor már az autót is megnézik. A többség hála istennek azért tisztában volt azzal, hogy ki vagyok, ahogyan a Wainwright név jelentését sem kellett elmagyarázni senkinek. – És mégis mivel szeretnél vereséget mérni rám? – kérdeztem, miközben széttártam a karjaimat. – Éppen az előbb mondtad, hogy gyalog jöttél. Ha el akarsz lopni egyet, akkor azt nem ajánlom, el fogják látni a bajodat! – figyelmeztettem. Elég ostoba lenne egyébként is, ha egy lopott kocsival akarna kiállni ellenem. Egy olyan lopott kocsival, amit innen nyúl le. Nevetséges. - Édesem, én mindig azt teszem, amit csak akarok… - doromboltam, kicsit felé hajolva. Ehhez az kellett, hogy felemelkedjek a motorházról, úgyhogy természetesen meg is tettem. – Ezzel viszont várnod kell, mert most ideje elindítanom a versenyt. Gyere, tedd meg a tétet a győztesre! – invitáltam magammal hívogatóan. Ha nem jött magától, akkor nem voltam rest egy kicsit noszogatni is őt azzal, hogy ráfogtam az alkarjára és úgy húztam magam után. Nem szívesen hagytam volna itt a kocsival, hiába nem lenne esélye arra, hogy elkösse. Láttam, hogy nézett rá, hülye pedig sohasem volt, még a szőke haj és a sztereotípiák ellenére sem. - Ha jól viselkedsz, akkor beülhetsz majd mellém egy körre! – kacsintottam rá vidáman. Az adrenalin úgy hömpölygött a kocsik között, akár a Chena nyáron. Éreztem a kavargó energiákat, a visszafojtott szexuális vágyat, az izgalmat. Imádtam az itteni atmoszférát, egyszerűen semmihez sem lehetett hasonlítani. El sem hiszem, hogy az utóbbi fél évben nem is nagyon jöttem ki ide, mikor mindig is oda meg vissza voltam érte.
Az idegességem hullámzó, még attól függetlenül is, hogy az a megszokott állandóságot követi évek óta. Azért hullámzó, mert születésem óta még számos olyan rám kényszerített érzelemnek vagyok kitéve, melynek összessége finoman szólva kínzó számomra, mégis kétféleképp reagálok rá. Kibaszott patthelyzet, nem értem, minek vitatkozik, ha pontosan tudja, hogy egyrészt csak egy nyomorult bólintással kellene elkönyvelnie a dolgokat, de nem, neki csak azért is vissza kell vágnia, hogy a halálba kergessen vele. Szándékosan csinálja. - Próbálj rájönni! - vigyorodom el, nem önmagam idéztem elő, ő kényszerítette rám, mégsem vagyok képes együtt élni a tudattal. Egy autóversenyre jöttem gyalog...Einstein...ha te tudnád kivel beszélsz. Ki birkózna meg vele, ha annyi mindent átélt volna már, mint én? Ténylegesen rám lehetne aggatni a szegény ördög jelzőt - már ha megengedném, és elárulom, hogy elég nehezen preferálom a sajnálatot. Tudom én jól, hogy nincs kiút, ahogy az életem eltelt részeiben sem volt. Elkeserít mindez? Leginkább mérhetetlen dühöt generál bennem, azt a fajta gyilkos feszültséget, ami nélkül már létezni sem tudnék. Csakhogy igyekezeteim ellenére már egy egészen ellentétes és gyűlölt ok is hozzájárul, hogy mégis megpróbáljam túlélni. Versenyezni jöttem. Vagyis, mikor rájöttem arra, hova vitt a lábam. Szeretem az akciókat. Emberek, farkasok. Zsúfolt tömeg. És én. Egy idegbeteg vérfarkas, pattanásig feszült idegekkel. Nos, barátom, ez egy érdekes nap lesz...Torz fintorba húzom a mosolyom már a picsogása elején, s mire a végére ér, a fintorból vicsor lesz, olyan fajta, ami azt sugallja képes lennék még így, emberi mivoltomban is átharapni a torkát. Jelenleg egyáltalán nincsenek kötélből az idegeim. De senkit nem bántok, míg nem adnak rá okot. - Lopni? Hol élünk? Valahol az ókorban? Hagyjad már. - amit akarom az enyém lesz, akár tetszik akár nem. Nem futamodok meg kihívások elől, ilyen kijelentések mellett, meg csak felcsigázza a hangulatom. Felettébb kényes a szituáció, legalábbis, a mai napon különösen annak mondható. Hangja tisztán, élesen csendül fel a fejemben, mintha én magam volnék, de tudom, hogy ez más. Ez is a kibaszott műsor része, amiből immáron nem szabadulhatok. Nincs kiskapu, nincs aduász, amivel kihátrálhatnék, hiába...Megy versenyt indítani. Nem tudom, hogy simán elhúzzam a belem, vagy szórakozzak e egy kicsit és halálra idegesítsem a nőt. Ez utóbbi bár igencsak szimpatikus gondolat, amondó vagyok, hogy nem bírnám ki és nem csak az ő agyát basznám fel, a sajátomat is pillanatok alatt feltuningolnám. Megérné ez nekem? Talán. Megragadja a karom és magával ránt. Megtegyem a téteket? Van a csajban valami elemivel irritáló, noha tényleg nem tudom az okát, még akkor se találok rá magyarázatot, ha mélyen magamba nézek. Alapjában véve irtózom az emberektől, na meg a farkasoktól is, a hangos és semmit mondó kis életüket olybá gyűlölöm, hogy egyáltalán nem vagyok rájuk kíváncsi. Ha jó leszek, versenyezhetek? Hát nem vagyok egyszerű fazon, vagy talán pont, hogy rém egyszerűen működöm, fogalmam sincs. Feszülten nyomok el egy ösztönös morgást, viszont komolyan nem értem, minek néz engem. A kibaszott jó tündérnek? Tényleg úgy nézek ki, mint a kedvesség mintapéldánya? Ha erről van szó, akkor lehet még érthetőbbnek kellene lennem. Na csak hogy tisztázzuk: messze állok én a jótól. Szívem szerint belökném egy verembe, hogy kussoljon végre, a probléma pedig kapásból meg lenne oldva. Lépteim magabiztosak, s bár nem egy két ajtós szekrény kinézetével rendelkezem, a mozgásom elég fenyegetést takar magában, hogy megriasszam a környezetem. A kezem a zsebembe vágtam, ha a másikat is elengedte a leányka, akkor az is a kabátom zsebében végezte. - Pénzben, vagy egész más felé kanyarodtok a nyereményt illetően? - nem vagyok a szavak embere, sőt, egyáltalán nem viszem túlzásba a hanghasználatot, ha az nem ordítás vagy szidalmakkal teli gúnyolódás. Ennyi. Nem érzem kényszerét a beszédnek. Senkivel.
A válasza hallatán csupán a vállaimat vontam meg nemes egyszerűséggel, mert úgy voltam vele, hogy ha a normális válaszadásra is képtelen, akkor mit túráztassam magam rajta? Volt jobb dolgom is, mindenesetre nem örültem neki, hogy egy idegen hím ólálkodik a területünkön. Már nem a klasszikus értelemben véve, de azért ezt a versenyt mégiscsak mi szoktuk szervezni, ráadásul meghívásos alapon működik nagy általánosságban. Akit nem értesítünk róla, az nem nagyon juthat oda az állandóan változó helyszínre. Ebből kifolyólag vagy követett valakit, vagy csak úgy idetévedt. Egyik változat sem nyerte el a tetszésemet, de úgy voltam vele, hogy mindenki más. Csak azt nem értem fel ép ésszel soha, hogy legalább kommunikálni miért nem tudnak egyesek. Sajnos némelyeknél hiányzik az alapvető intelligencia, ami ezt lehetővé teszi, de már megtanulhattam volna ennyi év alatt. - Elég érdekes lehet akkor a világszemléleted… - vontam fel értetlenül a szemöldökömet. Most elkezdhettem volna neki statisztikákat mondani az egy évben ellopott autók számát illetően, de mi értelme lett volna? Az ostobáknak úgyis lehetetlen megmagyarázni valamit, mert hajtják a saját igazukat. Volt egy sanda gyanúm azt illetően, hogy most is hasonlóképpen járnék, így hát nem erőltettem meg magam, csupán a tekintetemet tartottam még mindig rajta. Pedig istenemre mondom, nagyon szerettem volna tovább beszélni hozzá, el is gondolkoztam rajta, hogy játszom tovább az ostoba szöszit, de muszáj volt elindítanom a versenyt, különben nem haladunk sehová, holott két kör is lesz ma este. Természetesen elengedtem, amint a rajthoz állt autók elé értem. Ő nem volt túl szép látvány hozzám képest, így kár lett volna a többiek elé cibálnom magam mellé. Valahogy jobban szerették a csinos, női indítókat, így nem is húztam túl sokáig az időt. - Mindenki készen áll? – kérdeztem fennhangon, egyelőre elengedve a fülem mellett az idegen férfi kérdését. Nagy éljenzés és helyeslés volt csupán az egyöntetű válasz a kérdésemre, mire szélesen elvigyorodtam. – Akkor hajrá! – sikerült túlkiabálnom a hangzavart, és a bőgő motorok zaját is. A karomat könnyedén emeltem meg, lábaimat stabilan, kisterpeszben vetettem meg, csípőmet pedig csábítóan oldalra billentettem. Néha kicsit nem árt rájátszani a műsor kedvéért. Míg ezen vigyorogtam magamban, egy hirtelen mozdulattal lerántottam a kezeimet, és a verseny elindult. Egyből megfordultam a saját tengelyem körül, figyelve a mellettem irtózatosan gyorsan elhúzó autócsodákat. Amikor a szurkolók némiképp elcsendesültek, és kíváncsian várták a majd idővel befutó győztest, én könnyed léptekkel visszaballagtam a korábban megismert, nagyképű pasashoz. - Ma este pénzre megy a verseny! – válaszoltam meg a korábban feltett kérdést, mintha csak éppen az előbb érdeklődött volna a téteket illetően. Szoktak olyan esték is lenni, amikor a győztes elviszi a vesztes kocsiját, de ez ma nem olyan alkalom volt. – Én a következő körben megyek. Ha van egy kis eszed, akkor rám fogadsz! – kacsintottam rá, bár terveim szerint úgyis mellettem fog ülni, úgyhogy talán megfogadja a kéretlen tanácsomat. – Hamarosan befutnak az első körös indulók! – tájékoztattam, mintegy mellékesen, újra a motorháztetőmnek döntve a csípőmet. – Még nem láttalak a városban. Nemrég érkeztél, igaz? – kérdeztem, hogy addig is elüthessem az időt valamivel, hiába nem tűnt beszédesnek.
Megesik az emberrel, hogy unja magát. Na ugye, hát már hogy is ne esne meg? Velem is előfordult már nem egyszer, és az ember ilyenkor igyekszik lefoglalni magát. Enyém a világ. Tiéd a világ. A világ a miénk. Nem, nem a miénk. Az enyém. A világ királya vagyok. Önmagam vagyok. Megállíthatatlan vagyok. Ilyen gondolatokkal figyelem a csajt, aki a kocsik elé szambázik, indításra készen várakozik. Várakoznak. Szívesen megharapnám ó, igen, feltépném húsát a vállán, lapockáján, dereka ívén. Szívesen csodálnám megnyúlt agyarakkal, elégedett vigyorral a lecsorgó, lassan alvadó, sötét vérpatakokat. Szívesen nyalnám végig bőrét, szívesen karmolnám a szívébe, hogy az enyém. Haragom torkom kaparássza, de kivételesen nem rá vagyok mérges. Másodpercek, ennyi elég, hogy aztán magamnak is megbocsássam a hibát. Talán nem ártott volna mégis csak átgondolni ezt a dolgot. Mondjuk mielőtt véletlenül megesik az elkerülhetetlen. Mármint... véletlenül? Megesik? Hagyjuk. Igen, valóban hagyjuk, hiszen a nőstény visszatért hozzám, ismét beszélgetésbe csöppentünk. Pénz. Az most nekem se ártana. - Még szép, hogy rád fogadok! - bólintok felé, majd tekintetem megint rá emelem és elmosolyodva megcsóválom fejem. A kijelentést néma csönddel fogadom. Figyelmem így több felé szalad. Az egyik a csajon. A másik a jelenleg "futó" versenyzőkön. A harmadik minden máshol. Nem vágyok rá hogy bele bele köpjenek a levesembe vagy több figyelmet kapjak a szükségesnél. Meg kéne ölni, de ki tudja, talán még hasznos is lehet. Megint egy erkölcsi dilemma! Úgy utálom... - Csak pár napja érkeztem, Billingsből. Még nem mondanám, hogy rendesen beköltöztem, mert az hazugság volna. - tárom szét karjaim, miközben mellé dőlök és a versenyt figyelem. Jó lenne egy kis akció. Mondjuk egy...egy kis klikk és BUMMM! Hehe... ezt nem tudom megunni. - És te már régóta csinálod ezt? Mármint a versenyt? - pillantok rá, majd ismét előre meredek. - Azt hiszem ha következőre mész, beülök melléd! - már tényleg nem tudom mi koronázhatná meg jobban ezt az estét. Vajon mi lesz a mai esténk eredménye? Remélem egy Bumm. Aztán csííz...A gondolattól feláll a szőr a hátamon.
- Helyes! – nyugtáztam elégedetten, ajkaimon meg is jelent egy mosoly. Ha már idekeveredett, ez volt a minimum, főleg úgy, hogy még azt is felajánlottam neki, hogy majd beülhet mellém. Az ilyen lehetőségeket azért nem szoktam csak úgy bőkezűen adományozni, főleg nem kóborok számára. Oké, erről ő nyilván nem tudhatott, de ha volt egy csepp esze, akkor rájött, hogy ez vissza nem térő alkalom. Még én magam sem voltam biztos abban, hogy ez mennyire volt jó ötlet, de voltak kötelességeim, amelyeknek eleget kellett tennem. Akár tetszik, vagy jó ötletnek találom, akár nem. - Montana? Hm… egyszer jártam arra – közöltem, mintegy mellékesen, miközben az én tekintetem is el-elkalandozott az éppen versenyzők irányába. Szerettem volna, ha minden rendben megy a verseny körül, és a fülemet is hegyeztem, hátha meghallom a közeledő szirénákat még időben, és akkor dobbantani kell. Egyelőre hála istennek még semmi ilyen veszély nem állt fent, így jöhettek a fogadások, mehetett a száguldozás, nagyobb problémák nélkül. – Nem nagy hely Fairbanks sem, de gondolom, azért még szokatlan az új hely – tettem hozzá, némi érdeklődés szikráját villantva meg. Nem váltam egyébként továbbra sem tolakodóvá, tényleg csak inkább a minimális kíváncsiság, és ismerkedési hajlam volt meg bennem. Látszólag legalábbis. - Akkor ezek szerint még nagyon friss hús vagy erre! Azért szállásod van már valahol? – ha be nem is rendezkedett, valahol csak meg kellett húznia magát, igaz? – Hát, már egy ideje… - nem tudtam volna pontosan megmondani, de szerintem nem is számított. Azt azonban megjegyeztem magamban, hogy a kezdeti elutasítás ellenére ő is próbált most nyitni felém. Ezt pozitívnak értékeltem, akármilyen jelentéktelen legyen is a kérdés. – Talán néhány éve – gondoltam, azért bedobok valami bővebb választ is, mert ez így elég bunkónak és távolságtartónak tűnt. Nem akartam az lenni, nem jellemző rám egyébként sem. - Rendben, csak előbb kösd meg a fogadást. Ott! – mutattam a megfelelő irányba, ahol ezt megtehette. – Utána meg ülj be lassan, nemsokára befutnak az első körösök, és akkor indulunk! – még az sem zavart, hogy a kocsi így jóval nehezebb lesz, mintha egyedül mennék. Megoldom, mindig megoldom, és most is nyerni fogom a kört, ahogyan az lenni szokott. Ha esetleg elment, hogy feltegyen valamennyi pénzt rám, addig sem tévesztettem szem elől, noha nem bámultam feltűnően egyáltalán, csupán az érzékeimet irányítottam felé, semmi több. - Még pár perc, addig megnézheted! – mivel ott álltam a kocsi mellett, csak azért ajánlottam ezt fel, máskülönben rosszul is lettem volna, ha csak úgy bámészkodik körülötte. De úgyis be fogja tenni a fenekét az ülésre, akkor már nem mindegy? Legalább addig is elfoglalja magát, alig két perc múlva úgyis be fogok szállni mellé, hogy indulhassunk.
Ez a nap más ...minden annyira elcsendesedett, a szél se fúj. Némán várakozott a Nap, hogy a sötétségből előbújva, új reményt hozzon számomra. Minden nap ebben reménykedek. Hogy eljön a változás, hogy jön egy olyan lehetőség, amikor ki tudnék törni a börtönömből, s a láncokat lerázva, új élet várna rám. Ám kezdek rádöbbenni, hogy ilyen sosem lesz. Az élet kegyetlen tréfája ez. Az én keresztem. A tükörrel szemben ülök, ujjbegyemen alapozó kenődik el, ahogy a szemem alatt elterülő lila foltra kenem. Bár tudom, senki nem fogja látni, mert a lakásból úgysem tudom kitenni a lábam, legalább nekem nem kell szembesülnöm azzal, ahogy kinézek. Nem kell látnom a sebesüléseimet, a zúzódásokat, a varral borított ütések nyomait, a szám felrepedését...egyedül a saját fájdalmam az, amit minden nap látok a saját szemeimben. És talán ez a legkegyetlenebb. Nem a fizikai fájdalom, sokkal inkább a lelki. A testem ugyanis begyógyul, de a lelkem? Túlságosan mélyek a sebek. Az ablakban kémlelem a sötétséget, még túl korán van. Éjfekete minden. Mintha szárnyát bontotta volna egy lidérc, ami nem engedi már a fényt uralkodni. Egyedül a Hold árasztja baljós fényét. Megremegek, ahogy farkasszemet nézek saját magammal, s védelmezőn zárom mellkasom köré karjaimat. Csörömpölés. Kulcs kattan a zárban. Rémülten kapom fejemet a bejárati ajtó irányába, megszédülök. A lépcsőházi fényben kirajzolódik Caleb körvonala. Egy lépést teszek hátra. Majd még egyet és még egyet. A szemei megvillannak a gyér fényben. Látom, ahogyan az izmai megfeszülnek. Azok az izmok, amiket egyszer vonzónak találtam, de ma már csak az erőt látom bennük, amik a pokolba juttatnak. Követem tekintetét, a dühét figyelem. A falnak vágja az alapozónak a dobozát. Szinte érzem a bőrömön a mérgét...a gyűlöletét, a beteges vonzalmát, ahogy most engem figyel. Megremegek. Hibáztam...újra és újra hibázok, az életemmel játszok. Még nyitva van a bejárati ajtó. Érzem, ahogy torkomban gyűlik a keserűség, a fájdalom és a mérhetetlen félelem. Úgy nézem a lépcsőházból szűrődő fényt, mintha maga a menny lenne. Tán oda jutok ma. De ha nem, hát jöjjön a pokol...az is jobb lenne ennél. Elindul felém. Az első tárgy ami a kezem ügyébe kerül, az éjjeli lámpa az asztalon. Túl gyors, keze a karomon, de közben törik az üveg, vérzik. Sikításomat elnyeli a tenyerének melege. Záródik az ajtó, testemnek a padló adja az újabb pofont. Ajkamról csurog a vér. Aprócska, ám de annál vádlóbban hömpölyög a torkom felé. Tekintetemet Rá szegezem és nem értettem miért történik ez velem. Nem tudom felfogni. Csak a fájdalmam marad, ami mindent felemészt a lelkemben. Felemészti az elmémet a józan gondolkodásomat, felégeti a hidat az ezernyi álarcom és a valóság között. Nevetni kezdek. Úgy nevetek, mintha ezzel szilánkokra törhetném az egész helyzetet. Mintha ezzel megváltást nyerhetnék, nem pedig csak egy újabb keresztet a sorsom iszonytatosságában. Újra megüt. Újra és újra. Nekem pedig már nincs erőm ahhoz, hogy ellentmondjak...csak nevetek. Egészen addig tart őrült kacajom, amíg könnycseppjeim össze nem mosódnak a saját véremmel. A koponyámban hirtelen összecsúsznak a csontok és a világ forogni kezd...legalábbis én így érzem. A fájdalom egyszerűen elemészt. Felperzsel mindent. Csak a bűzös, nyáltól fénylő fogakat látom. Egy szörnyeteget. Emelném karom, hogy megvédjem magam, de nem vagyok rá képes...nem tudok mozdulni. Túlságosan fáj. Beleüvöltök a sötétségbe. Sikolyokat hallok. Elveszett, ordító halálfélelmet. A saját utolsó halál-sikolyomat. Árnyak...
[...]
Hideg van. Reszketek. Szeretném kinyitni a szemeimet, de a végtelenség, a sötétség, túlságosan csábító. Mintha esne az eső...de talán csak a saját vérem áztat. Hidegen hasalok, körmeimet érdes felületbe vájom bele. Fáj. Elmondhatatlanul fáj. Talán ez az utolsó fájdalmam, végre. A feketeség az elmémre telepszik. A valóság megrémiszt és megtör. Valahol mélyen legbelül, a feketeségben, valami felmordul, amiről még azt sem tudom, hogy létezik. A morgás egyre erősebben, hangosabban tölti be testemet, szinte megsüketülve, a végletekig kifáradva, halálra rémülve kapaszkodok bele úja és újra az egyetlen fogódzkodómba, a jótékony árnyak birodalmába.
Minden egyes nap egy új remény, egy új lehetőség, hiszen a változás szele folyamatosan ott leng körülöttünk. Néha magához édesget minket, míg máskor szinte úgy bánik velünk, mintha csak valami mostohagyermekei lennék, akik nem éreznek semmit se. Az élet pedig pontosan akkor csap le ránk, amikor azt hisszük, hogy már semmivel se képes meglepni minket. Ekkor még én se sejtettem, hogy hamarosan mekkora bonyodalmat fog hozni az életembe az északi szellő, de arra meg pláne nem, hogy napokkal később még több dologgal kell szembenéznem. Pontosan minden egyes reggel ugyanaz volt a rutin. Sietve öltöztem fel és kapkodtam össze a dolgaimat, hogy utána egyből edzéssel kezdhessem a napomat, miközben már vártam az egyetemet is. Új hely, más tanárok, de a szak ugyanaz marad. Mégis tele volt sok-sok újdonsággal, de mellette még munkát is szeretem volna találni, illetve Yvonne szavai továbbra se hagytak békén. Újra és újra átfutott a fejemen, hogy talán tényleg kellene nyitnom egy önvédelmi edzőtermet, vagy legalább kibérelni egy helységet, hogy tudjak segíteni a védtelen nőknek, ahogyan egykoron is tettem. Nem sok emberrel találkoztam még az ideérkezésem óta, de majd idővel itt is fogok barátokat szerezni, legalábbis szerettem volna ebben hinni. Sose voltam az, aki csak őrzőkkel barátkozik, ugyanúgy voltak ember és farkas barátaim is régebben. Én mindig is úgy gondoltam, hogy sose a faj, hanem a tettek alapján kell valakit megítélni, hiszen mindenkinek jár esély és minden fajban találhatóak őrültek, gyilkosok és még sok fura szerzet. Már szinte a nap is készült a horizont alá bukni, a szellő is egyre inkább hűvösebb lett, mintha ezzel szeretné elijeszteni az embereket az utcáról, s beterelni őket az egyre jobban megtelő szórakozóhelyekbe, kávézókba vagy a kisebb bárokba, de akár az melegséget és békességet árasztó otthonaikba. Csendesen indultam el hazafelé az esti edzésem után, hiszen szerettem a városhatárán kívül is futni. Sokkal szebb volt a környezet is, illetve legalább nem betontömbök között kellett lennem akkor is. Illetve a gyerekkoromra emlékeztetett az erdő, mert mielőtt még Québec-be költöztünk volna egy kisebb erdőség mellett laktunk és gyakran jártunk túrázni, felfedezni azt, hogy milyen is a világ a városokon kívül. A fülemben ott zengett a zene, miközben néha kicsit kocogva folytattam az utamat, de aztán egyre inkább valami fura érzés kerített hatalmába. A lépteim szép lassan egyre lassabbak lettek, a zene már nem szólt a fülemben, hiszen a fülhallgató pillanatok alatt landolt a zsebemben és elkezdtem fülelni. Minden egyes léptem óvatos volt, miközben a tekintetem a környezetet pásztázta és az egyik kanyar után meg is pillantottam valakit az útszélén. Éreztem, ahogyan a szívemben az aggodalom felüti a fejét. Egyesek szerint egyszer a túl nagyszívem fog a sírba vinni, de inkább ez, minthogy csak úgy magára hagyjak bárkit is. Óvatosan indultam el az illető felé és szép lassan egyre inkább kivehető volt a körvonala is. Egy fiatal nő volt, nem sokkal lehetett idősebb nálam, de az se kizárt, hogy majdnem annyi idős, mint én. Szerettem volna odafutni, ott teremni mellette, de nem tartottam helyesnek, hiszen mi van akkor, ha esetleg farkas. Főleg akkor, ha esetleg egy magára hagyott kölyökről van szó… A szívem egyre inkább összeszorult eme gondolatra, hiszen ilyen kegyetlenségre senki se lehet képes. Amikor hallótávolságba értem, akkor óvatosan, de határozottan szólaltam meg. Jól vagy? – egy kisebb aggodalom kicsengett a hangomból. – Cali Rhine vagyok, nem akarlak bántani! Segíteni szeretnék! ? – folytatom tovább a dolgot, mielőtt még túlzottan megijeszteném, majd sietve bújok ki a melegítőmből, hogy esetlegesen ráterítsem, ha elég közel érek hozzá. Próbálok óvatos, barátságos lenni, de szemmel láthatóan szenved, fél a lány, így talán még én is megijesztettem őt, ami rám nézve nem éppen lesz jó, ha tényleg egy kölyökről van szó. Lassan, szinte már csigalassúsággal lépdelek felé. – Ne félj, most már biztonságban vagy! – próbálom őt megnyugtatni, de közben egy pillanatra se emelem le róla a tekintetemet, hiszen nem szeretném, ha váratlanul érne az esetleges támadása, ha a megérzéseim és az ösztöneim nem csalnak vele kapcsolatban.
Néha ki kell rúgni a hámból és erre én ma egészen egyszerű módszert választottam. Fenébe a hotel első osztályú konyhájával, meg a saját főztömmel is, egy bazi nagy hamburgert akartam benyomni. Pár cimborával kinéztünk egyet, ami messze van ugyan, de 1,5 kilós adagot adnak és isteni. Gondoltam, ez még úgy is jó, hogy nem vagyok egy hamburgerfan. A munka utáni kiruccanás remekül sikerült, Arnolddal és Jeremiah-val jól eldumálgattunk. A gigantikus ételszörnyeteg pedig holnap reggelig, sőt délig kitart. Náluk. Az én szervezetem többet igényel. Kellemes kiülős útmenti hely az a bódé, ahová ha két család betér, akkor már teltház van. Nekünk szerencsénk volt, alig akadt pár ember. Már jobban bírom a társaságot, de túl sokra nem vágytam. A haverokkal kieresztettük a fáradt gőzt, vadállatias zabálással és férfias történetek felemlegetésével. Aztán mentek haza az asszonyhoz, én meg csak úgy. Kis tüske ez bennem, hogy kivételesen engem dobtak. Nem így illik. Aki megtette, attól nem is vártam volna és egyáltalán, ilyenkor olyan érzés, hogy én vagyok alul. A büszkeségemet sérti, pedig nem vagyok egy mindenért robbanó típus. A srácokat hátbaveregettem, hogy jól van, menjenek. Nem kesergek, de sokáig nem is akarom hallani a dumáikat a hősi otthonról. Ahogy vezetek haza, a magányom itt ül a nyakamban. Több hónapnyi paradicsom után megint enyém a várva várt egyedüllét. Pont akkor, mikor már kezdek kilábalni a szociofóbiából. Az idei év eseményei jó nagy kést ragadtak és felnyitották a burkot, amit magam köré építettem. És pont most hagynak faképnél? Nem kell azonnali pótlás. Se kiscsirke a villa végére. Majd valamikor, de egyelőre marad a válogatós időszak fanyalgással, türelemmel. Az energiáimat pedig sok egyéb teendőre, hasznos teendőre fordíthatom. A golfpályán esz a fene és járom a várost is, a falkatársakkal szocializálódom, még erősebben, mint eddig. Játszom a szerepeimet és elmerülök bennük. A nagyi látogatása pedig mindent fel fog forgatni. Még nem tudom pontosan, hogyan, de érzem, hogy feje tetejére áll a világom. Már most borul, de még nem csúsztam le a padlóról a plafonra, csak az oldalfalon járhatok valahol. Gondolataim a sötétben lopakodó jövőről, halálról és új életről, Damoklész kardjáról és a felelősség gerincrogyasztó súlyáról igyekeznek lehántolni a külső héjakat. Sok mindent szeretnék megfejteni és mindent tudni akarok. Szó szerint mindent, ami a világunkat, a farkastársadalmat érinti. Az út sötéten jön szembe, csak a kevéske esti világítás segítene, ha a szemeim nem lennének ilyen kifinomultak, így viszont tudom követni a csíkokat. Mint elhullajtott jelzések, amik a préda felé vezetik a vadászt, úgy terelnek a helyes irányba. A kellemes, hideg őszi levegő cidrizteti az arcomat a félig nyitott ablaknál. Kell, hogy átjárja a kocsit. A szellő az életet hozza és a szagokat, amik ilyen tempónál borzasztó szaporán váltakoznak. Benzin, fenyőgyanta, benzin, egy idős házaspár, még több benzin. Az út mentén alig járkálnak, ez nem gyalogos útvonal. Ezért is tűnik fel a cicanacis szép alakú hölgyemény, aki a mackófelsőjét leteríti. Már távolról észreveszem a vetkőzését és szemmel követem. Néha kikacsintok oda, ahogy az utat figyelem. Egy kamion mögött haladok, nem kell lóversenyt nyomatni. Kivárom, nem előzök. Mikor meglátom, hogy a barna mellett fekszik valaki, azt már egy érdekesebb ténynek tartom. Egy fokkal érdekesebbnek. Nem én vagyok mindenki lovagja, aki azonnal ugrik, ha bajt sejt. Simán tovább tudnék vezetni és ha holnap olvasnám az újságban, hogy a főút mellett elhunyt valaki, az sem okozna álmatlan éjszakákat. 300 fölött a vérfarkas már rengeteg halált hagy maga után. A szeretteim, a barátaim és az ellenségeim is bedaráltatnak az idő szemeteskocsijában. Nem kímél senkit. Engem még erősít, de már nincs messze a kor, mikor visszafelé fogok fejlődni testileg. Az emberek pedig mint a legyek szállnak el mellettem. Egy ismeretlen főleg nem hatna meg. Viszont az energiák miatt figyelemre méltónak tartom őket. A kamionos nem állhat meg vagy fene tudja, mit csinál, de én lehúzódom, ahogy megérzem egy Őrző mágiáját és egy nagyon fiatal, szinte csírányi farkas erőterét. Más autósnak nem szükséges megállni, ha látják, hogy intézkedünk. Egy kicsit felbuzog bennem az izgalomfaktor is. Szeretek új dolgokat találni, meredek eseményeket meglátni és megőrizni a fejemben. Ha itt farkas születik és tanúja leszek, az rendkívüli esemény. Már rég jártam teremtés helyszínén és egy új élet kibontakozása mindig csodás látvány, de egyben komoly feladat is. A titkok szövete felfeslik, ha nem vigyázunk ilyenkor. De miért egy út mentén? Felhangzik bennem a kérdés, ahogy leállítom a szép nagy Dodge motorját és a kulcsot zsebre vágva kiszállok. A fény marad, meg kell világítani a jelenetet. Az egyszer szent, hogy a Teremtő vagy trehány alak vagy szeret bajt keverni és játszani a tűzzel. Én egy eldugott helyen szándékoztam beharapni a kölykömet, amíg ez volt a célom. Nem vetném ki az országút népe elé, ezer telefon és fényképezőgép veszélyével dacolva. Érzem a mocorgó bestiát és neki is éreznie kell engem. A pajzsomat általában tökig húzom, de most hagyok egy kicsit nagyobb rést. Vérvonal elrejtve, de a koromat meg fogja érezni és ha nem olyan lázadó típus, akkor be is hódol neki. Amennyire ez egy újszülöttől várható. Az álldogáló nőre nézek, ahogy feléjük haladok. Csak akkor szólok, mikor közvetlenül mellette állok. Addig szemeim kutatják a környéket és az orrom pásztázza a Teremtő szagát. Ő is előkerülhet és akkor lesz hozzá pár szavunk az Őrzővel. - Jó erőben van, ugye? - szól indító kérdésem a barna felé. Most nem lényeges, hogy került ide. Az érzései zavartságot mutatnak, így gyanítom, hogy véletlenül. Izzadtságszagtól bűzlik, persze nem emberi orr számára büdösen. Csak a mi fajtánk érzi kellemetlenebbnek. Esti futóedzés, kell is nekik az erőnlét. Levizsgálom, mekkora potenciál rejlik benne. Ha elszabadul a fenevad, ő tudhat varázslatokat, nálam pedig a faji feljebbvalóság játszik. A fajtánk érti, mit jelent az erősebb előtt fejet hajtani, még a fiatal példányt is erre hajtják az ösztönei. Amit én el akarok érni, az a béke. Ma estére ennyi elég lesz. Elég komoly cél, tekintve, hogy formálódik valami itt az út mentén. Gyakorlatiasan állok hozzá, nem pánikolok. Nem is szokásom. Csendben pásztázom végig az érzéseiket és közben még lejjebb húzom a pajzsomat. Nálam higgadt megfontoltságot érezhet a vad, ha képes erre figyelni. És azt, hogy övé a figyelmem, elsősorban övé, nem Calié. Az Őrzőt fel kell használni, ha itt van, de egyébként mellékes. Vér és melegítő. Csúnya ötvözet egy alig élő nőn. Azt érzem a teste foszladozó energiahalmában, hogy sokkal jobban elintézték, mint azt egy beharapás indokolná. - Stephen vagyok. Kérlek, viselkedj nyugodtan! Tudom, hogy nem érted, ami veled történik. Figyelj a hangomra - szólok a földön fekvő nőhöz. Nem kiabálok, normál, pálya mellett is hallható hangerőn szólok nyugodt hanghordozással. Talán eljutnak hozzá a szavaim, bár úgy tűnik, hogy messze jár. Sok vért vesztett és össze van törve. Lelkileg is földhöz vágott cserépedényhez hasonló. Hogy ebből mi lesz, azt a jövő keze dönti el. Kiűzhetik belőle, ha indokolt, de meg is menthetjük. Tudni kell az előzményeket és mindent diszkréten intézni. Szemeim keresik a vidék csendesebb részeit, ahol megbújhatnánk, közben pedig lépteimmel közeledem, lassan közeledem. Nem kell elkapkodni, van időnk. Ha megmarad, még neki is sok ideje lehet.
Félek. Bár ennyivel beérné a lelkem, de ennél valahogy sokkal több dolog játszódik le bennem. Sokkal több. Mintha a homokóra eldőlne az utolsó szemcse előtt, mielőtt leperegne az életem. Lassan, vánszorogva, fájdalmasan. Rémülten próbálom kinyitni a szemeimet, de valami visszahúz. Ez lenne hát a halál? Ez lenne mindennek a vége? Tényleg ennyire egyszerű volna? Reszketegen felsóhajtok, ajkaim közül, meleg vér buggyan a hideg betonra. Körmömmel szinte sírhelyemet vájnám belé, ha képes lennék rá. Vonaglok és legszívesebben ordítanék, amíg bírnék. Amíg a hangszálaim elbírnák. Tele ordítanám a világot a fájdalmammal, a félelmemmel és a magányommal. Sose hittem volna, hogy így ér véget. Caleb...Lehetett volna védelmezőm, bástyám. Ismerhettem volna az otthon melegét, de nem. Csak pengeként mélyedtél a szívembe és lelkembe, hogy magaddal vigyél egy darabot, halálra sebezve. Lehettél volna az életem, de helyette csak a feketeség maradt és a kínom...itt az út közepén, a haláltusám édes mámorában. Egymásba fonódnak fekete szempilláim és néma fohász száll ajkaimról. Valami ismeretlen felé, valahova, ahol talán még nyerhetek irgalmat és könyörületet. Valahova, ahol véget érhetnek a rémálmaim és elbúcsúzhatok lidérceimtől. Sose létezett ez a hely...csupán a földi pokol, ahol az utolsó lélegzeteimet sóhajtom a világba. Ez csak egy játék volt...egy sakktábla, ahol a királynőt ellökték. Ahol nincs matt, csak a fekete-fehér kockák kontrasztja. Hangok. Édes, mint a méz. Elmerülök benne. Megmártózok. Elengedem egy másodpercre a feketeséget. Látnom kell. Túl homályos, túlságosan ismeretlen. Nézem a szép ajkait, látom, ahogy formálja a szavakat, ám a válaszom, csak egy újabb vérfolt... Ne hagyj magamra! Könyörgöm, ne hagyj egyedül! Fogd meg a kezem és mondj értem egy imát! Hitesd el velem, hogy minden rendben. Nevess rám, hadd halljak egy lágy kacajt! Mondd azt, hogy apró sérülés. Könyörgöm, csak ne nézz így rám! Ne kelljen látnom a szemeidben, hogy nincs menekvés. - Segíts...-inkább hörgés, mint segélykérés. Nem megy. Csak ennyi erőm maradt. Melegséget érzek és a lelkemet elönti a remény. Nem kell már félnem. Tekintetemet rászegezem és próbálok koncentrálni. Nem téveszthetem szem elől. Ám a pánik túlságosan nagy... Ahogy lehunyom szemeimet, bizsergés fog el. Félelem és egyszerre valamiféle sóvárgás. Mintha az ereimben drog futna végig, mérgezve a véremet, aminek az áramlását nem tudom megfékezni. Fáj és éget. Vonz és taszít. Újabb elmosódott alak. Felsikoltok. Nagyon fáj. Elviselhetetlen. Ahogy egyre közelebb ér, az én szenvedésem annál nagyobb. Valami borzalmas történik. Mintha a lelkem egy részét eltaposnák és valahol mélyen, irtózatos morgásba rezonálna. Mintha összeolvadna és elválna. Újra és újra sikítok. A hangja betölti az űrt és közben a közelsége még nagyobb szakadékba taszít. A következő sikolyom csak egy eltorzult hörgés, ahogy felszegi a fejét valami rémületes vadállat a testemben. Tekintetemben a rémület, véres ösztönné zsugorodik össze. Fogalmam sincs, mi történik.
Az idő egyre inkább hűvösebb lesz, a szél szinte képes lenne megdermeszteni az emberek vérét. Az egész olyan, mintha a halál angyal tenne ezen a helyen látogatást, hogy közben mindent megdermesszen és hiéna módjára vizslassa az ártatlan lányt, de ma senki se halhat meg. Nem fogom hagyni, s ha farkasról van szó, akkor még nagyobb a túlélési esélye. Viszont ennek köszönhetően a lépteim és a tetteim még óvatosabbak lesznek. Minél közelebb érek hozzá, annál inkább biztosabb leszek arról, hogy kezdőről lehet szó, hiszen egy tapasztalt farkast nem lehetne csak úgy ennyire a padlóra küldeni. A lány félelme és fájdalma szinte minden egyes léptemmel egyre inkább a bőröm alá kúszik, mintha csak valami fura kapocs lenne köztünk, majd amikor odaérek, akkor habozás nélkül terítem a lányra a pulcsimat. Nem értem, hogy lehet valaki képes erre. Szinte már megnyúzták őt. Óvatosan szedem ki az arcára tapadt haját, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Amikor meglátom a mocorgását, akkor sietve rázom meg fejemet. – Nee… - szólalok meg szinte elfúló hangon, mintha a körül ölelő sötétség nem csak rá lenne hatással. A nap is egyre inkább lejjebb bukik és szép lassan a világosság is egyre kevesebb lesz, mintha a „démonoknak” akarna ezzel is kedvezni az idő… Segítek, ígérem. – szólalok meg határozottan, hiszen mindig is magam elé helyeztem mások érdekeit és most se fogom magára hagyni. De hamarosan már nem egyedül próbálom megmenteni a lányt, hiszen nem sokkal az érkezésem után egy kocsi áll meg és pillanatok alatt megérzem, hogy egy farkashoz van szerencsém, szerencsénk. Szerencsére nem egy fiatalhoz, így neki valószínűleg több tapasztalata lesz, mint nekem. Gyengéden simítok végig a lány arcán, miközben a meg nem szárat vére az ujjaimat színei, majd szinte suttogva szólalok meg. – Minden rendben lesz. – Ezek után pedig sietve állok fel és teszek egy-két lépést az ismeretlen férfi felé. De mielőtt bármit is mondhatnék, megszólal a férfi. Mondjuk, hogy igen. – szólalok meg sietve, de halkan. Nem akarom még inkább megijeszteni a lányt. Az erőlétemmel nincs gond, ahogyan a harci képességeimmel se, de a mágia már más dolog. Most szembesülök azzal igazán, hogy hiba volt ennyire elhanyagolni azt és csak a többi dologra koncentrálni. A lehető legrosszabbkor jövök rá eme hibámra is, de most nem ez a fontos, hanem az, hogy az ismeretlen lány, farkas jól legyen. Teszek még egy-két lépést hátra felé, miközben figyelem a férfit és egy pillanatra feljebb szökik a szemöldököm. Érzem az ereimben szinte a lány félelmét és fájdalmát. S egy pillanatra még az is átfut az agyamon, hogy nem most kellene még jobban kínozni őt, de a férfi biztosan tudja, hogy mit csinál. Tudom, hogy fájni fog az, ami történni fog, hogy megjelenjen az aprócska kölyök, s ennek köszönhetően legszívesebben a lány mellett lennék, hogy megnyugtassam, de az meg nem lenne életbiztosítás. Biztos, hogy jó ötlet most előhívni őt? Nézzen rá! – szólalok meg végül sietve, hiszen eleve itt van a közelben a falka és a lány se volt a legjobb állapotban. Egyszerűen csak féltem, hogy esetleg nem élné túl... Talán előbb nem ártana megnyugtatni őt és elérni azt, hogy bízzon bennünk, mert amire készülünk az nem éppen lesz túl barátságos. Legalábbis a leányzó számára. Még több szenvedés, még több fájdalom, hogy egy újabb csoda születhessen meg, miközben az életét akarjuk megmenteni, de ugyanakkor el kell érnünk azt is, hogy ne akarjon nekünk támadni. Készen álltam-e erre? Fogalmam sem volt, de minden egyes perccel egy fura érzés kerített hatalmába, aminek köszönhetően erőt merítettem ahhoz, hogy eme „véres” éjszakában segítsek valakinek. Közben pedig a közeli erdőt pásztáztam, mintha csak a teremtőt keresném. Ő is jobban jár, ha nem kerül a közelünkben, mert biztos, hogy sok jót nem kapna tőlünk. Éreztem, ahogyan a szellő is bolondozik velünk, mintha csak a jelenlegi érzéseket szeretné lehűteni, de nem túl nagy sikerrel, hiszen ugyanakkor ott volt ama érzés is, hogy mi van, ha rosszul sül el minden? Hallom a lány sikolyát és szeretném a karjaimban zárni, ahogyan egy testvér tenné a testvérével, hogy megnyugtassa, de tudom, hogy minek a hangja ez. A bestia egyre közelebb van, egyre inkább kezdi kidugni a buksiját, hogy megismerje ezt a világot. Megszólalhatnék, próbálhatnék vigaszt nyújtani eme fájdalmas és vészjósló percekben, de jobban látom csendben maradni és hagyni, hogy a mellettem álló farkas szép lassan előcsalogassa a kölyköt és magához szelídítse.
Rendkívüli helyzet ez a mostani, nem is tudom az idejét annak, mikor utoljára láttam kölyköt megszületni. Az se magányos volt, hanem a Teremtője foglalkozott vele és én voltam a közönség vagy biztosíték, valami ilyesmi, mivelhogy később segédkeznem kellett a nevelésében. Québec-ben más volt az élet, szép volt, jó volt, de váltanom kellett és azóta nem veszem ki a részem hasonló feladatokból, viszont van helyette más. Emellett viszont nem lehet szó nélkül elmenni. A területünk határában elpottyant valaki egy időzített bombát és én hajtsak tovább? Azt már nem. A helyzetet megoldjuk és később megkeressük a felelőst is, mert el kell vele beszélgetni. A legkönnyebb harapdálni és lerázni, hogy szívjon vele más. Ezt a csóri lányt úgy összezavarták, hogy azt sem tudja, fel akarja-e adni vagy még elfogadja a kinyújtott kezet, ami megóvná őt attól, hogy átlépje azt a küszöböt, aminek a túloldaláról csak a csoda hozza vissza. A pajzsomat leeresztettem, mert pontosan kell éreznem, hogy milyen érzések csörgedeznek benne és miféle alak marta meg. Túl sokat nem tudok meg a Teremtőjéről, a markáns szagot leszámítva, ami még a bőre alatt is ott lapul. Nem egy finom úriember, az tény. A súlyos testi sértés szükségtelen egy beharapáskor, de ez a pali nem spórolt az ütésekkel. Nem török pálcát felettük, hisz van, aki rászolgál. Ez a lány nem érez bűntudatot, csak reménytelenséget és őrületes fájdalmat, ami miatt menekülne, felülne a halál fakó lovára és ellovagolna az ismeretlen messzeségbe, hogy szabaduljon a kíntól, ami minden korábbit meghalad. Lehetett már része pár hasonlóban. A nyár sem kíméli, elhagyott minket az alaszkai viszonylatban vett meleg és a hideg marja az ütött-vágott sebeket, borzongatja a vékony kis bőrt, a puha testet. Mégis van benne élhetnék, nem merül el a borzalom tengerében, kapkod az utolsó buboréknyi levegőért. - Szükség is lesz rá, hogy megmutasd - mondom tömören a csinos kis őrzőnek. Nem volt túl meggyőző a válasza és a kisugárzása se vág földhöz. Hogy rosszkor volt rossz helyen vagy jókor, az majd elválik. Ha már ideette a fene, akkor fel kell használni segítségként. Az áldozatot nem csak a hideg szellő szögezi még erősebben a földhöz, hanem az én energiáim is. Ha kevesebbet eresztek ki belőlük, nem olyan fájdalmas, de hát valahogy le kell vizsgálnom és az nem megy rejtőzködéssel. Amúgy is jó, ha tudja, hol a helye. - Türelem - utasítom rendre Calit. Fókuszálok az egyre mocorgó Bestiára, ami már a hangját kezdi hallatni. Nem, nem fogsz előbújni. Előbb ájul el, minthogy kiszőrösödjön a háta. Az első a lelki ráhatás és a közelség együtt. Odamegyek és leguggolok mellé. Tenyeremet a nyakszirtjére teszem és tartani fogom, akármi is történjék. Az erő velem van és a vadsággal megspékelt ifjú energia nem csusszanhat ki a kezeim alól. - Figyelj rám. Bent fogsz maradni, világos? Nem jössz elő, mert én azt mondom, hogy nem! Az embert talán megzavarom, de a születő tudat meg fogja érteni. Éreznie kell, hogy a beton éri az arcát, azt a talán helyes kis pofikát, ami most úszik a vérben. Ilyen erővel nem dacolhat. Ha a vére hajtja, akkor persze fog, de alulmarad. Azért, hogy később felemelkedhessen. Ha már most hagynám szaladgálni, annak számos következménye lenne és abba is belehalhatna, ahogy egy sima átváltozásba is belepusztulhat. Nem lesz ez egyszerű menet. A fenevadját engedelmességre kell bírni és utána el kell innen szállítani a testet. Élve vagy halva, de itt nem maradhat. A küzdőszellem önmagában jó kezdés, lehet, hogy kár lenne veszni hagyni a leányzót. Elsőre viszont nem ítélek, csak esélyeket latolgatok. ~Stephen vagyok. Őrző, tudsz rá nyugtatást küldeni? Én próbálom benn tartani, legrosszabb esetben odaverek úgy, hogy eszméletét veszítse, de inkább az elegánsabb megoldást preferálnám~szólok Calihoz is gondolatban. A név csak a bizalom miatt fontos, a diszkréció pedig azért, hogy ne kezdjen kombinálni az emberi rész. Semmit nem ért, felesleges még több titkot elé helyezni. Az energiáimat ráeresztem, hogy belepréseljem velük a képzeletbeli betonba, ahogy tenyerem erősen tartja a testet a valódi úton. Kívülről úgy nézhet ki, mintha kézrátétellel akarnék gyógyítani és ezt nem is szabad sokáig fenntartani, mert még szemet szúrhat. Balommal előszedem a telefonomat a zsebemből. Szükség lesz egy gyógyítóra is. Ha olyan balfék volt a Teremtője, hogy kihajította az út szélén, mi felnevelhetjük a csöppséget, miután elláttuk vagy lepasszolhatjuk az Őrzőknek, hogy ők ápolgassák, miután eltüntessék a fölös farkast. Én ezt nem pártolnám, mert ha ajándékot kapott valaki, ne döntsék el a tetováltak, hogy mehet-e a Taigetosz szakadékába, inkább mi csapjunk le rá. Szóval ez még képlékeny, de az tuti, hogy a harapós jómadár baját ellátjuk, ha megtaláljuk. Ez nem az árvaház küszöbe, ahová csak úgy letehetik a mózeskosarat, hogy nesztek, megszültem, de nem kell. - Nem kell beszélni, csak nyugodj meg. Ereszd el magad és gondolj a szobádra. A padlóra, amin lépdelsz. A papucsra, amit ledobsz a lábadról, mikor ráülsz az ágyadra. Gondosan megvetetetted és egy forró zuhany után belefekszel a nap végén, hogy kiűzze a fejedből mindazt, ami gátol a pihenésben. A nyugalom betakar és a tested lecsillapodik, a lelked pedig távoli vidékekre vándorol, hogy másnap újrakezdhessen mindent. Újult erővel és frissen, üdén. Hidd el nekem, hogy ez fog történni. Én nem így születtem, de a nevelés során voltam olyan állapotban, mint most ő. Nem kíméltek és azért lettem olyan szívós. Nem pusztultam bele és úgy érzem, őt sem szabad hagyni. Nekem nem kell kölyök, nem mélyeszteném bele a fogaimat, amióta érzem a küldetésemet és főleg amióta tudom is, mi következik. Más viszont örömmel befogadja majd és ha erősödik a csapat, akkor jól járunk vele. Addig pedig a béke mezejére kell kihajtani, hogy elálmosodjon a zöld pázsit legelésében. A húsevést nem engedjük meg. Most még nem. Nem engedem, erővel nyomom le, hacsak valami véletlen folytán nem csúszik ki a kezeim közül. A telefonomból kezdem kikeresni az elérhető gyógyítók nevét. - Cali - szólítom, ha már elárulta a nevét - A jobb farzsebemben van a kocsikulcs. Vedd ki és a csomagtartóból hozd ide a kék-fehér plédet. Egy kis kiegészítést még gondolatban hozzáteszek, hátha a sokk miatt bolondozásba kezd és el akar hajtani vagy valami. Halál szélén táncoló nő, a mackófelső nélküli testét borzongató szél és a zajos országút együtt elég szarul érintheti és érzem is benne a labilitást. ~Semmi trükk. Tiszta?~ Ha hülyeséggel próbálkozik, meg fogom találni. Ő is tudhatja. Nem hinném, hogy erre kerülne sor, hisz az érzéseiben a sajnálat és a félelem táncol karöltve. Hiába, nő a nőre irigykedni is nagyon tud és együttérzéssel nézni is. Úgy, ahogy egy férfi nem képes rá. Cali jólelkűnek tűnik és megtörtnek is. Vágyja a szeretetet, mert nem kapott eleget vagy olyannak adta, aki visszaélt vele. Érdekes, hogy hasonló csalódottságot érzek a fekvőben is. Újabb rejtély, amit ki kell majd nyomoznom... Közben a kamion már messze jár, nem tartja fel a forgalmat. Biztos lekanyarodott, így az autósok vígan elszáguldanak mellettünk és mikor már a fülemen van a mobil, akkor egy szavuk nem lehet. Az úriember biztos a mentőket hívja, a nő pedig segédkezik, ezt gondolhatják. Bizonyos értelemben igazuk is van, csak ide más mentő kell, mint általában.
Hangok. Halk és búgó hangok. Mintha csak a víz alól figyelném őket. Mintha nem lenne kéz, ami át tudná törni a sima felszínt, hogy felrántson egy újabb levegővételért...s kezd fogyni az oxigén. Mondatok. Amik jelenthetnének sok mindent, jelenthetnék az életemet, de túl halkan érnek el a tudatomig. A fohászok néha tényleg meghallgatásra találnak, csak a választ nem értem. Még mindig reszketek. Nézem őket és az utolsó lélegzetvételeimmel, próbálom a bizalmamat nekik adni. Ami annál is nehezebb, mint, ahogy évekkel ezelőtt képzeltem. De nincsen más esély. Csak a bizalom és a furcsa ösztön, amit a szívem hevesen diktál. Segíteni fognak. Ez az egyetlen kapaszkodóm, az egyetlen aprócska gyertyaláng, amire fókuszálni tudok ebben a félelmetes sötétségben. Fázok. Egészen addig vonaglok a földön, amíg Stephen hozzám nem ér. Ez az érintés az, ami elvágja a másodpercek múlásának lassú kínját. Megáll az idő, megáll minden. Elmúlik minden. A hideg szél, ami vékony, sérült testemet szüntelen nászi táncra hívta. Elmúlik egy pillanatra a rettegés és fájdalmam, ami a csontokon túl, a zsigereimből lüktet egyre jobban és jobban. A félelmem, ami felszántja a lelkemet és a szívemet. S mi marad? Ösztönök... Melegség, édes mámor. Csendes zokogás, amikor láthatatlanul folynak a könnycseppek végig a puha bőrön. A néma gyász, a halkuló sikolyok. A hangjuk, az aggodalmuk, a dühük Caleb iránt. S mintha mindezt a bőrömön érezném, mintha ostorként csapódnának a vérző sebeimnek. Lehetetlen. - Ne...- megrándul a fejem, tenyere melege alatt. Nem akarom. Nem megy. Elég volt! Könyörgöm! Nincs szép emlék, nincs megnyugvás, nincs semmi a lelkemben, amit kér, amit meg tudnék ragadni. Ezer emlék ostromolja egyszerre az elmémet. A szobám? A falnak ütődik a testem. Vérszag. Fájdalom. A lelkemet is el akarja venni. A papucsom? Mellettem hever, ahogy a földön fekszek. Véres kezemmel rámarkolok. Az ágyam? Kín, kötél, húsba mélyedő kenderrost. Sikolyok. Kád? Víz? Fulladás. Elmerülés, halálfélelem. - Elég... - rángatózok. Nem megy, nem akarom, elmúlik minden melegség, amit eddig éreztem, a félelem újra átjárja a testem. Ismét vonaglani kezdek. Körmöm újra a betonba váj, már nem érzem azt sem, ahogy beletörik, múló halandóságom pedig a véremmel folyik tovább a ránk szálló sötétségben. Kinyitom a szemeimet, artikulálatlanul felüvöltök. Hirtelen mintha le akarnám rázni magamról emberi testem. Mintha meg akarnék szabadulni a hús, a csont, az erek alkotta rabláncoktól. Tekintetemet Cali-ra szegezem. Érzem, ahogy a nyelvemen, mézként olvad el az édes húsa. Érzem, ahogy a teste melege hozzám ér. Mindez csak a képzeletem játéka...de érezni akarom. Saját magamtól való rémületemben, újra ordítok. S bár a testem romokban, ki akarok szabadulni a fogságban tartó kezek közül. Nem jöhetek elő. Nem jöhetek elő. Nem jöhetek elő. Valahonnan nagyon mélyről formálódnak a szavak, valami szörnyűséges lény torkából. Közben pedig legszívesebben ajkaikról csókolnám vérüket. Hempergőznék benne, diadalittasan, a halál mezsgyéjén lépdelve. Üvöltve a világnak, hogy vége. Mintha megnyílna a bőröm. Mintha csontok ropognának, én pedig beleszédülök a mérhetetlen vágyakba, amit a bennem tomboló farkas követelne. Igen...Már érzem. Itt van és rám vigyáz. A lelkem belefúrja magát a puha bundába és ismét véget ér egy másodpercre a rémálom. Haza értem.
Nem értettem, hogy miként keveredhettem ebbe a helyzetbe. Az élete eleve ne volt káosz mentes mostanában, de a viharfelhők még csak most kezdek el igazán gyülekezni felettem, miközben arra vártak, hogy mikor zúdulhatnak rám. Még nem volt részem látni azt, ahogyan egy farkas megszületik, de kölyökhöz már volt szerencsém, hiszen különben nem lennék őrző, de még se vagyok a legjobb közülük, hiszen lehet, hogy a harcoz remekül értek, de a mágiához meg eléggé csekély, amit felmutathatok. Egyetlen egy varázslat az amiben igazán jó vagyok, de az is inkább én védelmemre szolgál. Természetesen szerettem volna jobb is lenni, de az ember képes lényeges dolgokon is elsiklani… Sajnos… Ettől féltem én is, hogy majd meg kell mutatnom azt, hogy mire vagyok képes. Ha harcról lenne szó, akkor valószínűleg nagyobb sikerem lenne, de ezzel kapcsolatban? Nem hiszem és talán még ezzel sikerül is kicsit lejáratnom az őrzőket, amit sose akarnék. Tényleg itt az ideje mostantól erre is rákoncentrálni és megkérni Ben-t is, hogy kicsit segítsen elindulni ezen az „úton” is. Egy darabig sikerül csendben maradnom és figyelnem őket, illetve arra is, hogy nehogy egy váratlan meglepetés betoppanjon, mert arra semmi szükség. Szeretnék elbeszélgetni a teremtőjével, de úgy érzem, ha most toppanna meg, akkor az a lehető legrosszabb lenne és ahogyan látom a lány szenvedését, szinte érzem az ereimben a fájdalmát, a félelmeit egyszerűen nem bírom tovább és aggódva szólalok meg. De aztán egy egyszerű leszúrást kapok, vagy valami olyasmi, így inkább csak megfigyelő leszek és őrző is, vagyis olyan értelemben, hogy nehogy valaki megzavarjon minket. Nem siettetni akartam, egyszerűen csak aggódtam a lányért, mert nem szerettem volna azt, ha esetleg most változik át és nem éli túl. Túl sok a sérülése, mintha egyszerűen valaki megkínozta volna őt és a szellő sodrásának köszönhetően a vére nem csak a közvetlen környezetét színezi. De a gondolataimból és a félelmeimből, ami a lány irányába táplálok végül a farkas szavai ragadnak ki. ~ Nem tudok rá nyugtatást küldeni… ~ szólalok meg gondolatban óvatosan és közbe mondhatni egy kisebb sajnálomot is közvetítek felé. Nem szeretném, hogy bántsa a lányt, de sok választásunk nem marad. De ma még hányszor fog visszaütni eme dolog? Komolyan miért pont egy ártatlan lánynak kell még jobban szenvednie az én ostobaságom miatt? Egyszerűen legszívesebben falba verné a fejemet, hogy ennyire gondatlan voltam ilyen téren… De valójában az is tény, hogy most veszek először ilyenben részt, vagy nagyon a fejemre eshettem valamikor, mert egy új farkas születésére nem emlékszem, hogy valaha részem lett volna. Majd a férfi szavain eléggé meglepődök. Eddig viselkedése alapján nem gondoltam volna azt, hogy képes erre. Mármint arra, hogy ilyen kedves legyen valakivel és így próbáljon meghatni egy farkasra. Tény, hogy részben a semmit tevésem miatt kb. megérdemlem azt a hangsúlyt, ahogyan velem beszél, de ennek ellenére is meglepődök, ahogyan a friss „farkashoz” beszél, vagyis annak tulajdonosához. Rendben. – szólalok meg sietve és hamarosan már ott is termek Stephen mellett, s hamarosan már ki is halászom a kulcsokat, de közben minden egyes pillanatban figyelek a lányra, hiszen eme helyzetben nem lenne meglepő, ha egyszer csak farkassá válna, de akkor meg egyből felhúzom a páncélomat, mert nem szeretnék ma vacsora lenni. A férfit nem féltem, hiszen idős és tapasztalt farkasnak számít, én pedig nem szeretném bántani a kölykök. ~Meg se fordult a fejemben. ~ szólalok meg gondolatban, ha nekem szánta dolgot. Azok után, ahogyan először viselkedtem az ismeretlen lánnyal eléggé furán venni ki, ha csak úgy lelépnék. S eszem ágában sincs csak úgy magukra hagyni. Szeretném tudni, hogy biztonságos helyre kerül a lány és minden rendben lesz vele. Remélem, hogy sikerül benntartani, majd amint megvan a pléd, egyből visszasietek hozzájuk és odanyújtom neki. De még mindig óvatos vagyok az újszülöttel szemben. Szeretném enyhíteni a fájdalmát, de arra jelenleg képtelen vagyok. Így csak annyit tehetek, ha figyelek arra is, hogy ne legyen belőlem az első vacsorája, mert nem sokan képesek elfelejteni azt, amikor először esetleg ember húst kóstoltak. Mindig is voltak balesetek, hála egy-két „kedves” teremtőnek. ~S most mi lesz vele?~ kérdezem Stephentől gondolatban, hiszen jogos a kérdésem. Két lehetőség van. Vagy a falka veszi a szárnyai alá, vagy pedig az őrzők lépnek fel, de természetesen nálam sokkal idősebbek és tapasztaltabbak, de hamarosan jó lenne innét is elmenni, mert nem hiszem, hogy ez a hely segít abban, hogy megnyugodjon a riadt, s vérre, húsra és talán kicsit bosszúra szomjazó farkas.
Közvetlen közelről látni a születést és előtte a vajúdást nagyon érdekes tapasztalat. Engem nem vág földhöz, hogy egy ártatlan lány szenved. Lehet, nem is olyan ártatlan, de ha az, akkor se ráz meg. Ha túléli, egy ajándékkal a belsejében fog köztünk járni és biztos találkozunk még párszor. Ha meg nem, akkor ennyi volt és csak a nyomokat kell eltüntetni. Nem én vagyok Teréz Anya férfi megfelelője. Emberként se voltam igazán olyan, de aztán még az a maradék is lecsúszott az évtizedek szakadékán a mélybe. Jó mélyre... Teljes katarzisban van, a remény még épphogy szorítja a kezét, de kezd onnan kicsúszni. Érzem a sós testnedvet, ami a szemeiből kicsurran. Pokoli lehet a fájdalma és inkább egyesülne a betonnal, hogy összeolvadjanak a semmiben, minthogy ezzel éljen. A természete viszont küzd. Az erős. Mikor megérintem, azonnal feltör benne az ellenkezés talajvize. Ez már a Bestia feltételes reflexe. Nincs többé félelem, nincs többé fájdalom. Csak a sarokba szorított, sebzett vad lángolása. A szerény, szeretetre és törődésre vágyó, segély után kiáltó lánykát eltapossa a szörnyeteg. A test és a mágia olyan harcba kezd, amiből csak egyikük áll fel élve és az is más lesz, mint volt. A szavaim a kedvesség ősöreg színdarabját adják elő. Sokat gyakoroltam már és meggyőző is lehet. Érzem az Őrzőről, hogy ez meglepi az eddigi száraz viselkedés után. Mégse érek el vele semmit. Túl nagy a sokk, már nem megy a szép emlékek felidézése. Lepottyant a rózsaszín szemüveg és helyette egy szemfedő van, ami teljes sötétséget mutat. - Hallod a víz csobogását. Lassan és méltóságteljesen hömpölyög. Nem siet, nem ugrál. Addig folyik, amíg akar és csendben viszi hordalékát. Csak nézed és lassan megbékélsz. Ha a szoba nem vált be, megpróbálok egy még szebb képet elé tárni. Egy folyó aztán senkit nem idegesíthet fel. Csak a neurotikusokat. Meditációhoz is tökéletes és most valami hasonlóval próbálkoznék, hogy a fenevadat szép szóval gyűrjem le. Az enyém is magasodik, fentről les le a kölyökre, érezteti, hogy nem kéne ugrálni, amíg a porban leledzik. ~Én is sajnálom, de megoldjuk~szól egy emberibb hangvételű válasz Cali fejében. Diszkrétebb lett volna, de ha nem olyan képzett, hát ennyi, na. Lehet, hogy ő is csak pár hete Őrző és ez most nem nagyon érdekel. Majd később foglalkozom vele. A lány hangja még emberi, de már nem sokáig. Érezni az eljövetelt. Nemsokára itt lesz, kikel, amit belé ültettek. Az apja nem én leszek, de biztos, hogy emlékezetes marad a pillanat, mikor először lát farkasszemekkel. És én leszek az első látványa, meg persze az öreg országút betonja. Ahogy üvölt, lejjebb nyomom a testét, szinte préselem az aszfaltba. Egyre nagyobb lesz a test és vergődik, mint partra vetett hal. Már két kézzel kell leszorítanom. Nem matathatok tovább a mobilért. Az erővel nincs gond, csak fogni kell. És megoldani, hogy farkasüvöltést már ne hallasson, mert az tényleg sok lenne. Calira is figyelek. Szerencsére nem cövekelt le. Még lehet belőle jó Őrző, mert ilyenkor is képes cselekedni. A kulcsomat kiveszi a hátsó zsebemből és a csörgés után már csippantja is a kocsit. A hátsó tető simán nyílik, annyi hangja van, mint bármely más ilyen szerkezetnek. Megkímélt állapotú és a kocsik zaja mellett eltörpül a gyenge nyikorgás. ~Kösz. Várj még! Akkor takard le, mikor vége~ Dícséretes, hogy nem használta ki az alkalmat a gyors és illegális lelépésre. Mindkét kezem foglalt, nem tudom átvenni a plédet. Most azt kell elérni, hogy lenyugodjon. Csak ájulással fog menni. Túl izgatott és erőszakos. Szomjazik. Bosszúra, tombolásra. Vádolja a világot azért, amit vele tett valaki. Jól odamarna az első lábra, amit talál. Érthető, de ezt nem engedjük meg. Íme, megismerkedhet azzal, amit majd ő is megtanul idővel. Fejből fejbe szólok Nadine-hez: ~Én vagyok az, a nagy szörnyeteg. Érzed, hogy egy vérből vagyunk, de én vagyok az erősebb. Sok hasonló él, igaz, nem ismerem azt, aki téged megharapott. Állj le és csillapodj, akkor biztos helyre viszlek. Ellátunk és segítünk, csak maradj nyugodtan!~ Fontosnak tartottam kiemelni, hogy nem a Teremtőjének vagyok a haverja. Az nem lenne jó pont, nem a nyugalmat szolgálná. Persze az ellenkezőjét is elérhetem vele, mert sokan ilyenkor semmilyen szóra nem hallgatnak. A pajzsom most valahol a bokámnál járhat. Éreznie kell az erőmet, a falat, amin nem ugorhat át és azt is, hogy nem kínozni akarom, hanem segítenék. Ha hagyná. Még utoljára finom vagyok, de ha még mindig viháncol, akkor pózt váltok. A hátára fogok térdelni és megragadom az egyre bundásodó fejét egy altató fogással. Rémisztő és iszonyatosan fáj. Amíg el nem ájul, hisz ennek pont az a lényege, hogy az agy vérellátását csökkenti. Farkaskománál is beválik, csak erősebben kell fogni és nem tart ki olyan sokáig. Addig csinálom, amíg kell. Ha percekig, akkor percekig. Kitartok, hogy ne legyen ebből ország-világ híre. Így is elég kockázatos és csak remélhetem, hogy senki nem örökít meg minket, mit szenvedünk itt az út szélén egy bántalmazott nővel. - Elviszem a hegyre - szólok Calihoz, mert reményeim szerint ekkor már a lányka kifulladva piheg gyengeségében, visszaalakulva vagy ájultan fekszik. Ha eszénél van, még lehet vele kommunikálni és tovább nyugtatni. Vagy trécselni vele, mint nő a nővel, ha az Őrző képes erre úgy, hogy nem bőszíti fel. - Takard be, én addig leboltolom ezt. Rádbízhatom? Csak akkor állok fel, ha már tuti a siker. Ereje még lehet a kiscsajnak, ha a mágia nincs is vele nagyon. Ha mégis baj van, akkor pedig gyorsan lerendezem. Most Lucas-t kell elérni. El is kezdem pötyögni az sms-t.
Ez csak rémálom. Csak rémálom. Semmi más. Nem sokára felébredek és rádöbbenek, hogy nincs Caleb, nincs beharapás, nincs fájdalom és ezernyi sebhely a testemen, amik olyan üresen tátonganak, hogy önkéntelenül is beleremegek. Fel fogok ébredni. Hisz ez nem lehet más, mint egy nyomorult álom! Valami nagyon furcsa veszi kezdetét...valami olyan, amiről soha nem gondoltam volna, hogy létezik. Mindig azt tanítják nekünk, hogy nem kell félni a sötétben, nincsenek szörnyetegek, hogy a horrorfilmek csak kitalációk, nincs vér és nincs szenvedés...a valóság azonban sokszor meglepően hamar kopogtat be az életünkbe, hogy felforgasson mindent és ne maradjon más, mint a lemondás, a félelem és a megdöbbentő igazság. Ez lenne hát a világ? Ez lenne a valóság? Ez, amikor kilépnek a filmvászonról a szörnyek és elragadnak? Amikor olyanná tesznek, mint ők maguk és nem tudsz mást tenni, mint, hogy tele üvöltöd a világot a kétségbeeséssel és a fájdalommal? Nincs visszaút, talán sose volt...csak ők vannak és a melegség, ami csendben terjed az ereimben, az elmémben, a félelmeim kusza hálójában. A melegség, ami átölel. Mint egy meleg, puha takaró, amit soha többé nem szennyez vér. Ami óv és elrejt a világ elől. Annyira puha... Talán életemben először érzem a bizalmat, az otthon melegét. Az egyesülés egy olyan formáját, ahol csak jobb lehet a végén. Fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttem, a szemem ugyanis csukva. Csak Stephen szavai simogatják lelkemet. Látja, amit én látok? Látja, ahogy a vöröses bundán megcsillan a fény? A kékes, szürkés szemeket, amik annyi mindent ígérve néznek rám? A mancsokat, amik törött testemen pihennek? Hallja a szuszogást? S vajon Cali érzékeli mindezt? Nem érdekel már, hogy mi történik a testemmel, csak a szavai léteznek és a farkas, ami soha többé nem hagyja, hogy bántsanak. Hogy védtelenül heverjek a sötét szobában, hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak. Megvéd...belém ivódik minden porcikája. Vér a vérbe, csont a csontba, test a testbe. Hang...a hangba... Érzem a szorítását és valahol, tudatom mélyén, tudom miért történik. Túl sok a vágy, a kielégítetlen vérszomj, a bosszú és az energia. A testem perzselődik, formálódik, elemésztődik. Látom a folyót, látok mindent. Érzem, hogy a farkas háttérbe szorul, eltűnik, egyre homályosabbá válik alakja, s hirtelen, a meleg bunda ölelése helyett, csak a hideg aszfalt marad. A lelkem könyörgése. Kinyílnak szemeim. Tekintetem a roncsolódott ujjaimra fókuszál, majd Stephenre és Calira és végre megérzem a szorítást magamon. Már nem mozdulok. Lassan telepszik elmémre az álmok világa. A megnyugtató sötétség, a megváltás. A hely, ahol nincs borzalom és nincs fájdalom. Ahol talán újra láthatom a rőt szépséget. Mielőtt testem ernyedten omlana a betonra, véres ajkaim, csendesen, alig érthetően formálják az utolsó szavaimat. Tán nem is én mondom, lehet, hogy csak szél hozza, vagy a távolból érkező zajokból szűrődik mifelénk. - Köszönöm... Nincs más végre, mint a megnyugvás. A vékony testem, ami védtelenül hever az úttesten, az arcom, ami nem torzul már a végtelen fájdalom alatt. Hajszálaim véresen tapadnak bőrömre, takarva a világ elől. Megszületni, majd meghalni. Végtelen körforgás, az élet rendje. De mi történik akkor, amikor mindez egyszerre történik meg? Mi marad nekünk? Csak a halkan motoszkáló felismerés az elménkben. Szörnyeteggé váltunk.
Azt mondják, hogy minden születés maga a csoda, de hirtelen nem láttam mást, mint fájdalmat és ádáz harcot, ami részben az életéért folyt, másrészt meg a bestia miatt történt. Együtt dolgoztak, de még se tűnt úgy, mintha egy célért, hiszen a bestia utat akart törni magának, de azzal meg is ölheti azt, akiben menedékre lelt. Tudom, s láttam is már, hogy a kölykök is néha mennyire kezelhetetlenek, de ennek ellenére is reménykedtem abban, hogy hamarosan jobb lesz a lánynak. Az a sok seb, ami a testét tarkította. Még a gondolattól is kirázott a hideg, s ha őszinte akarok lenni, akkor túlzottan még Stephen se nyerte el a tetszésemet. Minél több idő telt el, annál inkább úgy éreztem, hogy ő csak azért teszi, mert úgymond ez a feladata, vagy legalábbis a farkas élethez valamilyen szinten hozzátartozik, de különösebben nem érdekli az, hogy életben marad vagy nem a lány, de lehet én tévedek. S pontosan ezért volt képes meglepni a tetteivel, mert nem gondoltam volna róla, hogy képes ilyen fajta „gyengédségre” is a férfi. A lánynak megnyugtatásra volt szüksége, míg a farkasnak szemmel láthatóan arra, hogy egy idős farkas megfékezze őt. Nem akarok arra gondolni, hogy mi történt volna akkor, ha nem találunk rá, vagy esetleg egyedül találok rá. Első esetben vagy meghal a lány, vagy vérontás lesz, de egyik se kedvezett volna neki. Tisztában vagyok azzal is, hogy a legtöbb helyen nem szeretik a kölyköket, de abból ítélve, ahogyan a farkas bánt az új jövevénnyel láttam arra esélyt, hogy az itteni falka befogadja és segít megbékélni az új életével. A farkas szavai talán nem csak a szenvedő félt nyugtatták meg, hanem engem is. Sose voltam még ilyennek részese, így nem csoda, ha hirtelen azt se tudtam, hogy mit tegyek vagy mondjak, de azért igyekeztem helytállni. Utána pedig szinte felgyorsulnak az események. Egy pillanatra még talán azt is hittem, hogy elő fog bukkanni a farkas és akkor még gond lehet belőle. Megvédeni megtudom magamat, hiszen harcos lettem, minket erre képeztek ki, hogy megfékezzük őket, de még mindig magam előtt láttam a lány sérüléseit, így nem voltam abban biztos, hogy képes lennék neki még nagyobb fájdalmat okozni, ezért is könnyebbültem meg, amikor aztán a vihar szép lassan csendesedi kezdett. Láttam, hogy végül a farkas is elfogadja, hogy nem most kell kibújnia, de az akkor se tetszett, amit a férfi művelt. Még ha más módszer jelenleg nem is volt arra, hogy megfékezze a születést. S ott biztonságban lesz? – szólalok meg aggódva. Tudom, hogy falkaterület, de akkor se örülnek mindenhol az ilyen kóbor kölyöknek, így nem csoda, ha aggódom érte. Végül a pléddel a kezemben egyre közelebb sétálok a földön fekvő is pihegő lányhoz. Látszik rajta, hogy szinte már semmire se maradt ereje. Természetesen, nem lesz semmi baj! – a hangom határozottan cseng, mert tudom, hogy ha eljönne az idő, akkor képes lennék megfékezni őt, vagy legalábbis feltartani és esélyt adni arra, hogy életben maradjon. Majd mire letelepedek mellé a betonra, addigra szinte az álomvilág messze röpíti őt. Remélem, hogy békés álma van. Ott legalább boldog és szeretet öleli körbe. Betakargatom és gyengéden simítom ki az arcába tapadt hajszálakat. Gyengéden simítok végig a véres arcán újra és újra, ahogyan egy aggódó testvér tenné, vagy ahogyan egy gondoskodó anya, miközben szívet melengető szavakat suttogok neki, hogy biztosan az álma valamivel békésebb legyen. S szinte a szél is kezd elcsendesedni, mintha a lány állapota táplálta volna. Végül pedig legalább a kisebb sérüléseket, vágásokat, felületi sebeket elkezdem gyógyítani. Az én erőm se végleges, de ha mással nem is ezzel enyhíteni szeretném az ő fájdalmát. Majd végül Stephenre pillantok. Veled mehetek? – s közben kíváncsian pillantok a férfira, de a lány mellől továbbra se mozdulok. Ameddig lehet a lány mellett szeretnék maradni. Majd, ha igen a válasz, akkor segítek neki a kocsiba rakni a lányt, s érthetően arra a helyre ülök, ahol a lány fejét az ölembe tudja hajtani, hogy tovább vigyázzak rá és az apróbb dolgokat begyógyítsam.
Nincs többé félelem, nincs többé fájdalom, Puha, könnyű kezed nincs többé vállamon, Sohasem láthatom tiszta zöld szemedet, Előre nem tudtam, fordulnak a szelek.
Oh, mennyire fáj, hogy utoljára látlak, Túl messzire mentél, vissza sosem várlak, Elég neked - mondtad, éreztem, hogy vesztek, Hordom a szerelmet, mint súlyos keresztet.
A földön maradtam, mikor szállni kezdtél, Nehéz vagyok, tudtad. Vissza sem néztél. Itt állok, bámulok a fekete égre, Vörös betűk égnek az agyamban, vége.
Nem hallod, üvöltök - lenn a mocskos utcán, Nem hallod, zokogok - te sohasem sírtál, Nem hallod, bömbölök - kinn, városod körül, Nem hallod, röhögök -ahogy a részeg örül,
Nem hallod, üvöltök - csavargóvá tettél, Nem hallod, meghalok - míg te élni mentél, Nem hallod, nyöszörgök - korbácsol a világ, Nem hallod, könyörgök - esőért a virág.
A szavaim lassan elviszik ezt a nőt a folyó mellé, hogy hallgassa a víz csendesítő csobogását. Gondolnám én. De valami más is történik. Hatnak a szavaim, mellettük viszont növekedni kezd az önbizalom fája. Elfogadja magát, azt az új arcát, ami kezd kinőni a régi alól. Már nem harcol a létezés ellen, hanem átölelné azt. Nagy, szőrös karokkal szorítaná a farkasmellkashoz. Megérezte, mi születik. Már tudja. Érti vagy nem érti, de tudja, érzi, hogy ez valami csodálatos. Pozitív hullámok mossák a lelkét és a teste is éledezik. Rossz belegondolni, milyen híre lett volna, ha nem vagyunk itt... A sors keze. És Árnyként követem a kijelölt utat, csendben tüntetem el. Talán nem is emlékszik majd, ki vitte át a túlsó partra innen, a fájdalom folyóján át. A sokk is képes kitörölni az emlékeket, nem kell ehhez mágia. Cali is csillapodik, érzem rajta, pedig nem is neki beszéltem. Látja, hogy feloldozást nyer a meggyötört lélek. Milyen jószívű! Más öröme és békéje az övé is. Nekem ez túl nagy függőséget jelent. Inkább nem kötöm magam mások lelkiállapotához. Mikor rászorítok a nyaki ütőereknél az izmokra, lassan kihuny a fény a szemekből és az alakuló Bestia visszamászik rendelt helyére. Oda, ahonnét még sokszor kiengedjük, ha jó lesz, de most irány az odú. Itt nem rosszalkodunk. Mert én, az idősebb és tapasztaltabb azt mondom, hogy nem. Kevésbé finom módszert is választhattam volna, de sietni kellett. Nem leszek rá büszke, diszkrétebben szebb lett volna, de a jövő majd engem igazol. Ahogy a lány utolsó szava is, amiben benne van az intelligencia és az elfogadás. Megértette a valódi szándékomat és hálával bújt el az ájulat egérlyukában. - Csak ott lehet biztonságban... Ez az aggódás most nagyon nem hiányzik. Tapasztalatlan az Őrzőcske. Elengedni botorság lenne egy ilyen után és túl értékes ahhoz, hogy hagyjuk kiűzni belőle a fenevadat. Kap egy esélyt. Ha nem tud élni vele, elintézzük és Calinak meg se kell tudnia. De bízom abban, hogy lesz, aki bevállalja. Kell a vérfrissítés és talált gyerekekkel is lehet népet építeni. Amíg betakarja, én már nyomkodom a telefonomat. Érzem, mennyire finom vele. Mint egy anya. Vagy mint aki az akarna lenni. Őrzőknél nem sokan vállalják be, aztán komplexusosak lesznek ettől. Megeresztek egy rövid mosolyt a válaszára. Beszólnék neki, mert vannak kétségeim, de azzal nem igazán segítek. Maradnak belül az indulatok és a gyanúk. Ne sejtsen semmit. Titok. Mindenek lényege a titoktartás. Eska gyermeke vagyok és úgy is kell élnem. A nagyi ha most látna, nem lenne túl boldog, de... Lehet, hogy lát is! Bárhol ott lehet. - Bingó - szólok halk elégedettséggel, ahogy megrezeg a teló a kezemben. Lucas nem szarozott, leírta a lényeget. Vihetjük. Cali már szinte esti mesét mond, de meg kell zavarnom. Varázsolgat is, a gyógyítóknak kevesebb dolguk lesz. Még egy sms, de az már Faye-nek, aki tuti szolgálatban van ma este. Csak a lényeg. Üzenet elküldve, telefon zsebrevágva. - Tudod, hogy hivatalosan ez emberrablásnak számít. Ha bevállalod a bűntárs szerepét és megszervezed ide a takarítást, jöhetsz. Castor megnyitotta a hegyet az Őrzők előtt is. A Vörös Hold óta bejöhetnek és úgy tudom, páran rendszeres vendégek ott. Ő meg majd nézhet, mint borjú az új kapura. Én is fogom nézni és nem csak azért, mert mert szép arca van. Szemmel kell tartani és hasznos infókat adhat ki, ha elég naiv. Ha nem, akkor is megvan a módszer. - Nyisd az ajtót! - mondom, ahogy visszahajolok a testhez. Először elforgatom és felemelem annyira, hogy teljesen be tudjam csavarni a pokrócba. A lába kilóg, de hát nem hálózsákkal készültem. A legmocskosabb pontok takarva vannak, nem kell nagymosásra vinni az autót. Mikor ezzel kész vagyok, felnyalábolom a testet. - Ülj a jobb hátsóra és figyeld. Ha kirúgná a kocsi oldalát, cselekedni kell. Menni fog, ugye? Nem szállok be, amíg erre nem válaszol és a nézésem pedig olyan, hogy csak Igen választ fogadok el. Szerintem nem lesz gond, de biztosra kell menni. Akkor pedig elvárom, hogy ne dajkaként nyúljon hozzá, hanem rendfenntartóként, ha már Őrző lett. Csak zsarukkal ne találkozzunk útközben... Nehéz lenne kimagyarázni. Visszaveszem Calitól a kulcsot és a kocsiba beülve beindítom a motort. Ablakok felhúzva, a fűtés kezd jó időt csinálni. A csaj teljesen átfagyott, hisz Alaszka országútjait télikabátban se érdemes fekve ölelgetni. Utunk a város felé eseménytelen. Szerencsére. Se dugó, se baleset. Egy Merci álldogált az elakadásjelzővel, de azzal se kellett foglalkoznunk. Csendben vezetek a Farkaslak felé. Ez most nem a beszéd ideje. Nem ébresztjük fel az alvó fenevadat, akinek történetét még meg kell tudnom. És azét is, aki hagyta volna itt meghalni, míg ő élni ment és vissza se nézett a város körüli mocskos úton üvölteni készülő fenevad születésére, csak megcsinálta... Nekem nem lehet kölyköm, egyelőre nem, de ha lesz, biztos nem így indul majd a sorsa. Ezt a lányt pedig felírom a listámra, azon tagjaink listájára, akiket kiemelt figyelemmel kell kísérni.
// Lányok, nagyon köszönöm a játékot! Remek volt és hamarosan folytathatjuk //
Kezdőlap
//
Remek volt és hamarosan folytathatjuk 
//
