Csak bólintok arra, amit mond, hiszen ha régi lett volna és az lett volna a baja, akkor szerintem Mike múltkor kicserélt volna benne, rajta mindent, mert még ő is jobban féltett a kelleténél. Ő is farkas, ahogyan én és egészen jól kijöttünk egymással. De puszta szakmai kapcsolat volt közöttünk. Ő megvizsgálta a motoromat, helyre rakta, én meg egy-egy balesete után megvizsgáltam és összefoltoztam. Sose a higgadtságáról volt híres, de egy dolog biztos volt, hogy sose motorral törte össze magát. Hamarabb keveredett bunyókba, vagy lövöldözésbe. Bár hálás is lehetek neki, mert neki köszönhetően nem lőttek egyszer főbe, amikor a Nagy Alma rosszabbik környékén tettem eleget a hivatásomnak. Csendesen figyelem és hamarosan meg is adom neki a szükséges adatokat, de még mindig úgy gondolom, hogy egy hullában is több a kedvesség és az életkedv, mint ebben a férfiban. Pedig nem olyannak tűnik, akire a fapofa lenne jellemző. Talán csak én érdemeltem ki valamivel, de hogy mivel? Én még nem nyúltam le senki ruháját, meg nem is szagolgattam, nem ettem meg senki vacsoráját vagy házi kedvencét, így tényleg nem értem azt, hogy mi lehet a gondja, vagy a baja, ami miatt hirtelen karót nyelt lett, de felőlem. Nem akarom én megváltani a világot. Szóval van egy lánya, s mi van az édesanyjával? – érthető a kérdésem, mert egy család általában 3 főből áll, már ha ez a férfi nem játszott esetleg Piroska és a farkast. Mert akkor érthető lenne, hogy esetleg nincs meg az anya. Na, jó azt hiszem engem is fejre ejtettek. Eleve rossz gondolkodás, de az a baj, hogy már hallottam és láttam is olyat, amikor a szülő egyik fele ölte meg a gyereket, vagy a párját. Balesetek mindig történnek, vagy kevésbé balesetek. Mindegy, nem rám tartozik. Bocsánat a kérés miatt. – teszem hozzá végül sietve, hiszen tényleg nem akarok én senki életében vájkálni. Elég az enyém. Ismertem, s ha Dublin városa csalogatta elő ezt a nevet, akkor nem hiszem, hogy rosszak az emlékeid. Az édesanyám volt, honnét ismerted őt? – elég ritka név volt és szerintem jó pár évtizeden keresztül nem is találkoztam hasonló névvel. Hazudhattam volna, hogy az ük valakije vagyok, de nincs értelme. Ő az édesanyám volt, aki egy tragikus balesetben meghalt az öcsémmel együtt. S végül akkor itt ragadtál. Esetleg valami jó tanács? – ha már annyira régóta itt lakik, akkor miért ne adhatna valami tippet. Elhagyni nem fogom a várost, se a falkát. Úgy érzem, hogy túl közel van az, ami mindig is foglalkoztatott. Egyszerűen csak van-e olyan hely, amit célszerű elkerülni.
Jó kérdéssel állt elém, mert azt én is szeretném tudni. Nem láttam őt már nagyon régóta. Sőt, mikor rám sózta a lányomat, akkor sem ő maga hozta oda, hanem valamelyik közös ismerősünk. Már ezzel elvágta magát nálam. De ettől függetlenül, kíváncsi vagyok, hol tarthat most. Bár fiatal volt nagyon, így valamelyest várható volt, hogy nem akarja megtartani a lányt. Bár kezdetben azt sem hittem volna, hogy pont akkor fog becsúszni egy gyerek, mert hát túl sok esély mégsem volt rá, tekintve a vérfarkas mivoltomat. Ma már csak hálát adok az égnek, hogy a dolgok így történtek, mert a lányom nélkül ki tudja, hol lennék most. - Inkább úgy fogalmaznék, hogy a nő, aki kihordta. Anyának nem igazán nevezhető az olyan, aki születése utáni napokban magára hagyja a gyerekét. Magára mondjuk nem, mert hozzám került, de a lényeg ugyanaz. És nem tudom, mi van vele. Utoljára 2-3 hónappal a lányom születése előtt láttam, mert persze, hogy nem volt mersze odajönni hozzám és ő elmondani el, hogy nem akarja vállalni a gyereket. - Sóhajtok egyet. Valószínűleg, ha ő is jött volna velem Fairbanksbe, akkor sem számíthatott volna bármi komolyabbra tőlem. Nem éppen vagyok az a megállapodós fajta. Van már így is gyengepontom, a lányom, nincs szükségem még egyre. Kíváncsian várom a válaszát, mikor pedig kinyögi, hogy az édesanyja volt, akkor egy ütemet kihagy a szívem. Mikor utoljára láttam a nőt, akkor már volt egy gyereke és azt állította, hogy az enyémet hordja a szíve alatt. Csak remélni tudom, hogy az időpont nem fog egybefüggeni, mert azzal újfent csak a problémák zúdulnának a nyakamba. De rezzenés nélkül válaszolok a kérdésére. - Csakugyan? Ez meglepő, mert én olyan 1933 körül találkoztam vele utoljára, akkor pedig csak egy fia volt tudtommal. A férjével jó barátok voltunk, ő pedig be akarta mutatni fiatal menyasszonyát. Majd meguntam a monotonitást, és elhagytam a szigetországot. – Könnyedén hazudok, a pajzsom egyébként is csak annyira van felhúzva, hogy a korom érzékelhető legyen. Hazugságon kapni nem igazán tudna, még ha az ő pajzsa lent is lenne a béka segge alatt. Nem szoktam az igazság elferdítéséhez fordulni, viszont most úgy éreztem, kellett. - A kóbor farkasoktól óvakodj, mert nem annyira békés mindegyik, amennyire az először hinnéd. Egyébként nem lövök le semmit, derítsd ki magadnak. - Vágok le egy félmosolyt. Huszonöt itt töltött év bölcsességét mondjam el neki csak úgy? Hát, lehet ez lenne a dolgom. De egyébként sincs túl sok mindentől félnie. Talán a Vörös Hold… De a következőig még van idő, addig valaki úgy is beavatja. Ha más nem, majd én megteszem.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Néha tényleg túl kíváncsi vagyok és nem tudok lakatot tenni a számra, pedig lehet, hogy akkor kevesebb fura helyzetben találnám magamat. De ahogyan mondani szokás a kíváncsiság nem mindig halálos. Sőt, néha igazán érdekes dolgokat tudhatunk meg a másik félről. Akár olyat is, amit alap esetben nem mondana el. Számomra pedig az információ nagy kincs. Míg másoknak ott az évük, a tapasztalatuk, az erejük és a hasonló dolgok, addig nekem csak az éles nyelvem, s az eszem van sokszor ellenünk. De szerencsére a szavak ereje sok esetben nagyobb, mint egy-egy pofoné, legalábbis tapasztalat alapján, viszont volt már olyan, amikor az öklömet kellett használni. Fura módon azt is „anyámtól” tanultam meg, attól a személytől, aki rám talált és felnevelt, ha már valaki olyan galád módon magára hagyott. Sajnálom, de szemmel látható jó helyre került a lánya és biztos vagyok abban, hogy remek nő lett belőle. De az élet sose volt fair, s néha pont az hagy magunkra, akitől a legkevésbé számítanánk rá. – a hangom egyre halkabban szól, hiszen a beharapó is úgymond a szülőnk, felelős értünk és neki kellene nevelnie a bennünk növekvő farkast. De mégis magamra hagyott az a farkas, de nem csak azt tette, hanem az életemmel is játszott, mert nem szeretik csak úgy az ismeretlenek kölykeit, s ha nem állt volna mellettem a második anyám, akkor lehet, hogy már halott lennék. Nem lehetnék itt, nem járhatnék a végére a pletykáknak, ami az idősebb farkasokról hallottam és nem találhatnám meg a családját a farkasomnak, amire annyira vágyik. Sokan a családot is gyengepontnak látják, de számomra nem az. Szerintem a család képes erőt adni. Pedig én pont az a személy vagyok, aki nem akar senkihez se ragaszkodni és nem is tudna, vagyis azt hiszem, inkább a másodikról van szó. Igen, van egy bátyám is a családjáért képes bármire, s nem kizárt, hogy akkor ismerte meg, amikor már a hasában voltam, mivel 1 évvel később láttam meg a napvilágot. - Kár lenne tagadni, hogy igazán fiatal farkas vagyok. Meg amúgy is érezhet már. De ennek ellenére még a pajzsomat is felhúzva tartok, mert így kisebb az esélye annak, hogy megpróbál beférkőzni mögé. – Fura az élet, hogy valószínűleg a szüleimet ismerhette és egy régi ismerősükkel pont a semmi közepén találkozom. – gondolkozom hangosan, mert tényleg érdekes, hogy pont most futok bele a család régi ismerősébe. Bár sose hallottam róla. – Akkoriban is így hívták? - érthető a kérdésem, mert tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy esetleg hallottam-e már valamelyik családi történetben róla, vagy nem. Ezt már tapasztaltam, de velük is jókat lehet szórakozni. – rántom meg a vállaimat, mert nem vagyok olyan, aki megijedne tőlük. Szeretem a nehéz terepet és a kóborokkal néha sokkal viccesebb, mint esetleg egy-egy falkataggal. Sokan karót nyertek, vagy a saját kis világukkal vannak elfoglalva. Na, meg tényleg volt már őrült kóborhoz is szerencsém Londonban, szóval nem kell őket bemutatni nekem. Régóta dolgozik szerelőként? – faggatom tovább a férfit, hiszen sose lehet tudni, hogy melyik információ mikor jön jól.
- Azt hiszem, erről is tudnék beszélni. - Mondom egy félvigyorral az arcomon. Pontosan ezért is vettem magamhoz őt, hogy ne legyen egyedül az életében. Lehet megedzette volna, nem tudom. Már más korokat élünk, és nekem is csak nagy volt a szerencsém, hogy Harris rám lelt, később beharapott. Ennyiből örülök is, hogy khm… anyám magamra hagyott. Főként azt tekintve, hogy mégis mi volt. Ha nem teszi meg, hanem megtart, akkor közel sem járnék ott, ahol most vagyok. Sőt, valószínűleg már rég alulról szagolnám az ibolyákat. De ehelyett lett egy csodás életem, amiben hasznos tagja is vagyok a közösségnek. Érthető ez a falka berkein belül, vagy azon kívül is. Abból, amit és ahogy mond, arra tudok következtetni csak, hogy a bátyja is vagy a farkasok, vagy az őrzők berkeit erősíti. Mert különben olyan nyolcvan-valahány éves lenne, és onnantól nem tud túl sokat tenni ő maga a családjáért. Bár pontosan nem tudom, hány éves is lehetett Niamh fia. Szerintem pont ez volt a legkisebb gondom, hogy megtudakoljam, milyen idős a gyermeke… Aztán folytatja Maeve, és mikor kimondja azt, amit nagyon nem akartam hallani, akkor kicsúszik néhány szép szó a számon. - Na baszd meg… - Mondom kicsit elfordulva, és nem is hangosan. Inkább csak saját magamnak mondom ezt. De most őszintén? Mennyi esély volt rá, hogy pont ő fog előttem állni nyolcvankét év múlva? Főként így, mint farkas. Ja, rohadtul megérte elmennem Írországba… Nem igazán figyeltem a következő megszólalására, de a kérdésre már erőt veszek magamon és mintha mi sem történt volna válaszolok. - Igen. - Hazudom egyszerűen, mert ki tudja, valaha is felmerült-e a nevem a családon belül. Bár, Niamh jól értett a hazudozáshoz, így kétlem, hogy túlzottan meg lenne rá az esély, de nem kockáztatok. Hagyom a lánynak, hadd éljen a kis álomvilágában. Nincs szüksége rá, hogy megtudja, ki is vagyok én neki. Vagy megérdemelné az igazságot? Fú… úgy érzem ma nem igazán fogok a motorjával foglalkozni, inkább leiszom magam a sárga földig. - Néhány éve, igen. De pontosan nem tudnám megmondani. - Lényegtelen, mert pont annyira értek a gépekhez, mint aki már harminc-akárhány éve űzi ezt a szakmát. Főként, mert volt korábban is dolgom már ezekhez, még Fairbanks előtt, csak akkor még nem hivatásként űztem ezt. Itt pedig szükségem volt a pénzre egyébként is, mert nem csak magamról kellett gondoskodnom eleinte még.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A lehetőség adott. Jó hallgatóság vagyok, s amíg nem ér ide az autó, addig szívesen meghallgatom. Még óradíjat se számolok fel. – nézek rá mosolyogva, hiszen most se azért hallgatnám meg, olyan jó fej vagyok, hanem azért mert még több dolgot tudnék meg róla és később az információ nagy kincs lehet. De amennyire ártatlanul hagyták el ajkaimat a szavak, annyira ártatlanul is néztem rá, hiszen mindig is jól tudtam leplezni egy-egy szavam mögött rejlő motivációt. Főleg, hogy a legtöbb ember sose arra koncentrált, amit kérdezek és csak úgy kimondta a dolgokat. Utána meg fájhatott feje, de azért szoktam jó célokra is használni ezt a képességemet. Szeretek másokon segíteni, már ha adakozásról van szó, amúgy meg nem sokszor teszem meg. Legfeljebb az orvosi, a hivatásom kötelezettségein belül. Hamarosan pedig eléggé érdekes témára terelődik a beszélgetés. Nem szoktam csak úgy a családomról beszélni, de mondhatni egyetlen egy név elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet és kiderítsem, hogy honnét is ismeri az édesanyámat. Emlékszem arra az időkre, amikor a saját gyerekemnek vagy éppen unokámnak adtam ki magamat és úgy pislogtam, mint az ártatlanság megtestesítője, amikor megjegyezték, hogy mennyire hasonlítok magamra. De most ezt mellékes, mert úgy érzem, hogy ennél többről van szó, mint egy puszta ismeretség. Amikor pedig meghallom a szavait, akkor kicsit feljebb szökik a szemöldököm és nem értem a dolgot. Baj van? – nem érdekel, hogy inkább csak magának mondta, hiszen farkas vagyok és meghallom az ilyet. Nem most fogok befejezni azt, hogy kiderítsem a szavak mögött rejlő igazságot. Főleg nem akkor, amikor a múltam egy apró részlete váltja ki ezt belőle. Nem értem, hogy mi lehet a gond, mert eddig nem úgy említette a nevet, mint aki bánja azt, hogy ismerte őt. Fürkészem őt és ha tehetem, akkor megpróbálok benne olvasni is. Értem, akkor nem meséltek rólad. Bár nagyon nem is tudtak volna, mert hamar ott kellett hagynom őket, mire pedig visszatérhetettem volna, addigra…- inkább elhallgatok, mert még mindig emlékszem arra a balesetre. Arra, hogyan ott feküdtek az aszfalton és az öcsémre is, aki küzdeni akart. De nem törtem meg, nem fordultam ki magamból. Sokkal inkább erősebb lettem. Bár az is igaz, hogy a másik két testvéremet is elveszítettem. Nem bukkantam egy idő után a nyomaikra. Valószínűleg vagy meghaltak, vagy idősek már, így eszembe se jutott az, hogy esetleg mind a ketten élhetnek még. Kicsi a világ. – jegyzem meg elmélkedve, de lehet inkább hagynom kellene ezt a témát, de nem megy. Akkor nem kezdő. – szólalok meg sietve, bár ahhoz képest, hogy én több évtizede foglalkozom az orvoslással, ahhoz képest ő igazán kezdőnek számít. De lehet, hogy már korábban is foglalkozott ezzel, csak most kezdte el hivatásosan. Sose lehet tudni.
- Nem, erről nem fogok beszélni. - Mondom egy apró fejrázást követően, komoly hangnemben. Ez az a téma, amiről csak nagyon ritkán, vagy soha nem beszélek. A múltamat így is magam mögött hagytam már, de ettől függetlenül még mindig nehéz lenne róla beszélnem. Nem is az, hogy nehéz lenne róla beszélnem, egyszerűen csak fura. Kényelmetlen. Legszívesebben most törnék valamit, hisz nem számítottam arra, hogy valaha is szembe kell majd néznem a lányommal, akit elhagytam. Vagy inkább csak otthagytam az anyjával. Egyetlen előnyöm, hogy ő neki fogalma sincs arról, én ki vagyok. Ezt egyelőre mindenképp szeretném is, ha így maradna. Elhamarkodott döntéseket nem szeretek hozni, mert azoknak eléggé nyers következményei is lehetnek. Erre pedig semmi szükségem nincs most. Elég zavaros az életem egyébként is, ez pedig csak egy lapát rá. Kiszaladt a számon is néhány elég illetlen szó, de hát ilyen után mit vár az ember? Vagy esetünkben farkas. Kérdésére visszafordulok rá, aztán megrázom a fejemet. - Semmi, csak rohadt kellemetlen, hogy pont azelőtt hagytam el a várost, mielőtt te születtél volna. Ki tudja, miként változott volna meg az életünk. Bár valószínűleg sehogyan. - Meg a faszt nem. Gyökerestül megváltozott volna minden, ha maradok, vagy inkább Niamh-mel elhagyom a várost. Nem is bánom, de most már mindegy, túl sok hazugságot tálaltam már Maeve-nek ahhoz, hogy abbahagyjam. Ilyen ez, de nem fogok most hirtelen átváltani igazmondóba. Ezzel kapcsolatban semmiképp sem. Nem erőltetem a témát, biztos történt velük valami, azért a hirtelen elhallgatás. Kár. De nem fogok depressziós lenni emiatt. Bólintok a kijelentéseire ezt követően, aztán már látom is a távolban a furgont. - Na, érkezik a fuvarunk. - Bökök a kocsi felé, hogy a nőstény is szemügyre vehesse. Motort nem is tudom, másképp hogy vihetnénk el, ha csak vissza nem akarjuk tolni. - Felpakoljuk, aztán visszamegyünk a városba. Választhatsz, hogy kocsiban üldögélsz kényelemben, vagy én vigyelek vissza a motorommal. - Előbbinek én személy szerint sokkal jobban tudnék örülni. De hát abba sem halok bele, hogyha vissza kell vigyem.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Rendben, sajnálom. – emeltem fel még a kezeimet is megadóan. Semmi kedvem összerúgni valakivel a port, legalábbis most nem. Máskor lehet, hogy ennyire se érdekelt volna, de most szükségem volt a segítségére, meg amúgy se vagyok lelkiturkász, így nem akarok vájkálni senki életében. Én nem az emberek lelkét ápolom, hanem a testét. Szóval semmi gond, valószínűleg nem sokszor fogunk találkozni. Elhozom majd a motoromat és ennyi. Elég nagy a Lak, ahhoz, hogy ne botoljunk egymásba, legalábbis én tuti nem fogom erőltetni semmit se. Figyelem a hímet és nem értem, hogy mi lehet a baja. Ő kérdezett, én meg válaszoltam volna. Kivételesen nem köntörfalaztam, elmondtam azt, amit tudni akart. Én meg azt, amiről úgy gondoltam, hogy elmondhatom, mert abból nekem se származik bajom. De úgy érzem, hogy talán tévedtem. Szemmel láthatóan még se volt annyira ártatlan a válaszom, mert eléggé furán reagált rá. Mintha szögbe lépett volna. Elég hülye hasonlat, de tényleg. Arcán zavarodottság, vagy valami hasonló lappangott. Én meg rohadtul nem értettem, hogy miért. Ismerte a szüleimet, legalábbis édesanyámat biztosan és akkor most emiatt ki kellene rohannom a világból? Régóta hallottak már, s eltemettem őket, legyőztem a fájdalmat és a gyászt. Nem most fogom egy idegennek köszönhetően feltépni a sebeimet. A kijelentésére pedig feljebb szökik a szemöldököm és érthetetlenül pillantok a férfira. Min változtatott volna? Miről beszél? Mi a franc ütött belé? Esetleg beteg? Ahh, farkasok gyorsan legyőznek minden betegséget, akkor lehet, hogy őrült? Akkor nem lenne falkatag. Hmm, ez egyre furább. Miért is lett volna másabb? Min változtatott volna? Ismerte a szüleimet, s ennyi. Nem hiszem, hogy sok mindent megváltoztatott volna. – szólalok meg végül érthetetlenül, de végül megrázom a fejemet, hogy inkább hagyjuk. Tényleg nem értem, hogy mi a franc lelte őt. De mielőtt megpróbálhatnám megérteni ezt a fura helyzetet, a férfit és az ő reakcióit megérkezik az autó, mondhatni a felmentő sereg. – Azt hiszem pont időben. – nézek rá egy mosoly keretében, de nem mondanám valódinak. Inkább csak örültem annak, hogy hamarosan vége ennek a fura találkozásnak. – Inkább az autóval megyek, de köszi a lehetőséget, illetve a javítást. További jó utat. – szólalok meg sietve. Majd amint felrakták a motoromat be is szállok, bekötöm az övemet és reménykedek abban, hogy hamarosan indulunk. –Örültem. – s amint végre magunk mögött hagyjuk fura, de kicsit megnyugodok. Egyik farkas se szokott csak úgy változni egyik pillanatról a másikra. De most mégis kínos lett, amikor pedig visszaértünk a városba, akkor nem is mentem egyből haza, hanem inkább elmentem sétálni, mert itt egyre furább és szokatlanabb dolgok történnek velem.
Nem a feleségem után indultam el. Ezt azért nem árt már az elején leszögezni. Vagy legalábbis nem ez volt a fő célom. Először is baromi jó az a kávézó a benzinkút mellett, tervek szerint ott ittam volna meg a reggeli kávémat és arrafelé ejtettem volna meg a vadászatomat is, lévén egy kicsit ebből a falkából is kezdett elegem lenni. Vagyis most így álltam hozzájuk, amiért kipateroltatták a feleségem. De itt jön képbe az az aprócska, ám mégsem elhanyagolható tényező, hogy Dakota önként választotta azt, hogy inkább távozik a városból, minthogy bármivel fizessen az itt maradásáért. Ezt figyelembe véve pedig még csak nem is hibáztathattam a falkát - vagy legalábbis nem annyira. Egyébként pedig kíváncsi voltam, egy éjszaka alatt meddig jutott, bár persze lutri volt, merre mehetett, de igazándiból annyira nem is érdekelt. Ha összefutok vele akkor bumm neki, lehet meg sem állok majd, ha viszont nem találkozunk, akkor nagyszerű, boldog lesz. Bevágtam magam a kocsiba, még egészen korán reggel volt, de nem tehetek róla, az éjszakai telefonbeszélgetésem után már nem igazán tudtam durmolni, elég hamar kidobott az ágy, úgyhogy nem is késlekedtem. Nincs is jobb, mint egy kora reggeli vadászat! Beindítottam a motort, aztán uccu neki, nem finomkodtam a sebességgel, pláne akkor, amikor kiértem a városból. Egyedül akkor tértem át takaréklángra, amikor messze előttem a fűúton feltűnt egy útszéles sétáló alak. Mérget mertem volna venni rá, hogy ez bizony a kedves kis feleségem lesz és meg kellett állapítanom, hogy igencsak lassan halad, mert még a benzinkútig sem jutott el. Megfordult a fejemben, hogy továbbhajtok, érezze csak, milyen az, amikor törődnek vele és hoppon hagyják. Amikor elhajtottam mellette, még oldalra is pillantottam, tényleg ő volt az. Hiába nem látott át a sötétített üvegeken, elég feltűnő volt az autóm, ráadásul látta már, nyilván egyértelmű lesz számára, ki ül az autóban, attól függetlenül is, hogy teljesen felhúztam a pajzsom. Feszítettem a nem létező húrt, jó pár méterre le is hagytam, amikor aztán rálépve a fékre szépen lassan visszavettem a tempómból, kitéve az indexet pedig az út szélére gurultam és úgy vártam rá, hogy beérjen. Nem szálltam ki, nem nyitottam ajtót, nem üzentem neki semmit, ha be szeretne szállni, úgyis be fog, azt pedig bizonyára ő is tudta, hogyha most továbbmegy, akkor tényleg ez volt az utolsó alkalom, hogy megálltam mellette és segíteni próbáltam. A kezdés jogát pedig meghagytam neki, tényleg baromi kíváncsi voltam, vajon mivel fog indítani.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Bakancsszerű bokacsizma, lapos sarkú - mert magasban vadbarom lennék hosszútávú gyalogtúrát tenni -, farmer, három réteg felső - abból az egyik az Aidetől szerzett -, és... jó lenne azt mondani, hogy nagy, pufi télikabát, de csak egy nyeszlett dzseki. Oké, nem tudok megfagyni, de ahhoz képest, hogy eddig zömmel milyen vidékeket jártam ez maga a befagyott pokol még mindig. Miután kiszálltam Horatio kocsijából és elindultam, jó ötletnek tűnt fejszellőztetés céljából egy hosszabb sétát tenni. Igen kevés dolgot gondoltam át ennél kevésbé az életemben, az tuti. Válthattam volna, de annak se láttam értelmét, a meglévő kevés cuccomhoz ragaszkodtam, a zsákkal a számban meg nehéz lett volna érdemben ütemesebben haladni. Nem jutott valami messzire reggelre sem, elcsigázott voltam, fájt mindenem, főleg a vállam és ha az itteni hideg személy lenne, tényleg felrúgnám. Aztán elszaladnék. Az autó zajára megfordul bennem, hogy fel kéne emelnem a hüvelykujjam, hogy stoppoljak, de elég gyatrára sikerül a mozdulat így nem lep, meg hogy elhúz mellettem és... Megálltam. Nem éreztem az energiáit, nyilván felhúzta a pajzsát, de a kocsit és a rendszámot felismertem. Megint ugyanaz járt a fejemben, mint amit előzőleg kérdeztem tőle: miért? Hiba, hogy megáll, amikor meg akar tőlem szabadulni, korábban pedig világosan elküld, mert bennem hiába vannak határok, ilyen helyzetben soha nem utasítom el a segítséget. Nem csak tőle fogadom el, bárkitől elfogadnám jelenleg. Kissé megszaporázott léptekkel indultam meg felé, hogy aztán oda érve teljesen megkerüljem a járművet és megálljak előtte. A zsákot ledobtam, a dzsekit szétnyitottam és nemes egyszerűséggel ráhasaltam a meleg motorháztetőre. Ez mégiscsak gyorsabb volt, mint egyből beülni és várni az átmelegedést... Ha nem, akkor is jól esett egy kis - majdnem teljes - vízszintes. - Oh, igen... - nyögtem teljes átéléssel és nem nagyon akaródzott felnyalnom magam. Az, hogy végül mégis megtettem, csak annak volt köszönhető, hogy deréktól lefelé elég kényelmetlen volt így. - Olyan vagy, mint egy maffiózó ezekkel sötétített üvegekkel - mondtam, miközben kinyitottam az ajtót és behajoltam. Pofátlan vagyok, de azért egyből még én se ülök be sehova. - Legalább beintettél, amikor elhúztál mellettem? - rándult meg szám sarka, gyűröttségem ellenére is. - Elköszönni álltál csak meg, ugye?
Mit ne mondjak, igencsak meglepő a reakciója. Arra számítottam, hogy egyből beszáll, így amikor elszánkázik az ajtó mellett, az első gondolatom az, hogy meg sem fog állni nekem, hanem itt hagy a fenébe, ahogyan nekem kellett volna őt Már éppen lépnék rá a gázra, hogy akkor hello, amikor megáll a kocsi előtt és ledobja a zsákját. A dzsekijének szétnyitásakor komolyan átfut rajtam a gondolat, hogy bizony vetkőző show-t fog nekem itt tartani, meg is érdemelném - véleményem szerint - azok után, amit az apámmal leművelt! De sajnos a várt produkció elmarad, pedig kifejezetten élveztem volna, ehelyett azonban ráborul az autóra. Megfordul a fejemben, hogy rátenyerelek a dudára, vagy felpattintom a motorháztetőt, vagy valami frappáns szöveggel közlöm vele, hogy leborulni imádni nem az autóra kell, hanem a földre, de végül minden ilyesmi reakciót visszafojtok. Nem kell, most nem, már nem tartunk ott, hogy képes legyek ilyen szinten semmi bevenni a történteket. Inkább türelmesen megvárom, amíg kiélvezkedi magát a kocsim motorháztetejével és egy pillanatra még az is megfordul bennem, hogy az autóimat jobban szereti, mint engem. A kormányon kezdek dobolni a nyögését hallva, még valami mosolygós fejcsóválást is sikerült produkálnom, nem is ő lenne, komolyan mondom. Forgattam a fejem a tekintetemmel együtt, végig követve őt, ahogyan végül kinyitotta az ajtót. - Csodás észrevétel! - reagáltam a szavaira és tulajdonképpen nem is tudom, mire számítottam. Nyilván nem fog olyannal indítani, hogy bocs, hogy rámásztam az apádra, sőt, szerintem esze ágába sem jutna egyáltalán felhozni a történteket. Nem is baj, lehet jobb is úgy. - Ejnye, no! Hát így ismersz? - grimaszolok, miközben megrázom a fejem. Szép, mondhatom. Az autómmal élvezkedik, aztán még ilyen barbár dolgokat feltételez rólam, hát menten megáll az eszem! - Sóval végleges a döntésed - fordultam menetirány a második kérdését hallva. Ha már ő is elköszönésre számít, akkor nyilvánvalóan határozott a város elhagyási szándéka. Semmi meglepettség nem volt a hangomban és minden más érzés is igyekeztem elrejteni előle, bár nyilván nem tudtam átverni, hiszen ismert, képes volt a tekintetemből, a szám rándulásából is kiolvasni az érzelmeimet. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen következményei lesznek az apámmal való találkozásodnak - fordultam ismét vissza, egyenesen a szemeibe szerettem volna nézni. Ha beszállt, akkor sem indultam el egyelőre, túl messzire úgysem vihetném, legfeljebb a következő benzinkútig, ami amúgy sem túl nagy távolság. Szerettem volna valami magyarázatot és bíztam benne, hogy legalább ennyivel megtisztel majd.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Az azért szép lett volna, ha indít és elüt! Hála a jó égnek, hogy ennyire nem rohamtempós és képes volt kivárni az egész produkció végét. Deh, vetkőző show! Ne hülyéskedjünk már, ha tudnék, még húsz réteget magamra rángatnék, nemhogy ezt a keveset is levessem! Amikor kellőképp átmelegedettnek éreztem pillanatnyilag a felsőtestem, lecuppantam a kocsiról, hogy az anyósülés felől betámadjak. Hülye egy elnevezés, sokkal jobban preferálnám részemről az apósülés megnevezést, bár ez a kutyát nem érdekli. - Kéne még valami napszemüveg, úgy teljes lenne a kép - mosolyogtam ő maffiózóságára. - Nem - vontam vállat -, de vicces volt elképzelni, ahogy kaján vigyorral a képeden mutogatsz nekem és elhúzol. - Oké, ha tényleg elhúzott volna, az nyilván nem lett volna ilyen humoros! De nem húzott, szóval éljen - egyelőre. Beültem mellé és becsuktam az ajtót, hogy szinte beleolvadjak az ülésbe. Elmondhatatlanul sokkal jobb idő volt idebent, mint odakint, még egy-két perc és a lefagyott orrom hegyét is érezni fogom. - A halál sem végleges, akkor egy döntés hogyan lehetne az? - kérdeztem már-már játékosan, holott nem volt bennem ilyesmi. Helyezkedtem egy sort, ahogy oldalasan fordultam az ülésben és habár így rettentő kényelmetlen volt, de legalább a nyakam nem kellett kitekernem. Meg egyébként is: szerettem teljes testtel afelé fordulni, akire tényleg figyeltem. Az apját említve csak sóhajtottam egyet. - Gyanítom más is hasonlóval jött volna, de valami azt súgja, nem sírta tele a kispárnáját álmatlanul forgolódva, miután elváltunk. - Őszintén? Nem tudom hibáztatni. - Egyébként vigyázz velem. Már "üldözött" vagyok, azért ez státusz, nem úgy, mint a te kis puding megtűrted - böktem vállon, majd vettem egy nagy levegőt és lassan kifújtam. - Nincs pénzem. Nincs... semmim, Aiden azon kívül, amit itt látsz - mutattam végig magamon és a hátizsákomon. - Egy magamfajtára pedig kétlem, hogy fényes karrier várna egy falkában - értettem ezt a vérvonaltalanságomra -, arról nem is beszélve, hogy alapjaiban sem vonz. Örültem, hogy nem indított. Valójában semmi kifogásom nem lett volna némi kocsikázás ellen, de tudom, hogy úgysem tartana sokáig, akkor meg inkább álljunk itt. - Elmondta, hogy ráhajtottam? - kérdeztem némileg könnyedebb vizek felé evezve. - Úr Isten, nagyon ciki volt - nevettem el magam, mert így utólag már tényleg sokkal szórakoztatóbb volt, mint akkor és ott. - Túl jó génjeitek vannak. Neki meg külön génkészlete hozzám, de ezt már nem tettem hozzá. Valahol így is pokoli ennyire kis légtéren osztozni vele.
- Köszönöm a tippet, megjegyzem. Majd azt kérek a télapótól - fűztem hozzá halvány mosollyal a képemen. De ha már szemüveg kellene, akkor már a zakó és a nyakkendő is elmaradhatatlan kellék, legalábbis ha valóban maffiózó szeretnék lenni. Vagy az már az elit maffiózó réteg? Bahh, miért gondolkodom ilyeneken? - Mhm, értem. Ez esetben örülök, hogy pár pillanatnyi derűt csempészhettem a reggeledbe - az előbbi kis poén után most hirtelen nagyon diplomatikus lettem, bár a szám szegletében továbbra is ott csücsült a halvány kis görbület. - Ez kifejezetten megnyugtató válasz volt - helyezkedtem én is úgy, hogy derékból felé tudjak fordulni. Habár egyik kezem még mindig a kormányon pihent, elég egyértelmű volt a kép, hogy nem szándékoztam egyelőre tovább hajtani. Jó lesz itt, inkább itt ácsorogjunk, mint egy szaros benzinkúti parkolóban. A válaszom nem tűnt túl őszintének, mindenesetre valahol belül azért megkönnyebbültem kissé, mert akkor ezek szerint mégsem olyan végleges a döntése. Bár eléggé elfele megy innen, legalábbis nála a tatyója, kirádnulni meg gondolom nem nagyon akaródzna ilyen hidegben. - Jól sejted - bólintottam, bár most nem igazán az érdekelt, hogy az apám miként reagált a feleségemre, hanem a fordított felállás. - Puding megtűrt? Ne viccelj már, tudod te milyen kemény meló volt ezt megszerezni? - hunyorogtam rá kicsit a vállbökést követően, de nem adtam át neki a szót. - Míg bezzeg a te kis üldözött jelződet egyetlen este alatt kiosztották! - fejeztem be a gondolatmenetemet. Nem érdekelt annyira egyébként ez az üldözött, illetve megtűrt státusz és az, hogy nem vettem túl komolyan, szerintem neki is egyértelmű lehetett a szavaimat hallva. - Nem hiszem, hogy ne lehetett volna valahogyan megoldani, hogy maradhass - véleményem szerint legalábbis. Arról nem beszélve, hogy ha nagyon akarjuk, akkor az apám is biztosan segített volna. Egy olyan hangzatos klisét meg nem fogok eldurrantani, hogy „Mindent lehet, csak akarni kell”. Dakota döntött, ez van, bármennyire is szarul esett a dolog. - El - szaladt szélesebbre a vigyorom, amikor pedig felnevetett, csatlakoztam hozzá. Ismét egy falatnyi múlt… - Ha engem kérdezel, szerintem kifejezetten humoros, az én elképzelésemben legalábbis egészen biztosan - le sem tudtam volna vakarni a képemről a mosolyt, már a telefonbeszélgetés alatt is nevetnem kellett a történteken, most sincs ez másként. - Óha, köszönjük szépen, azt hiszem, ezt bóknak veszem - tessék, apa! Úgy tűnik mást is örököltem tőled a zűrős nőügyeken kívül. - Gondoltál valaha arra, hogy átharaptasd magad valakivel? - szelídült a mosolyom egy egészen halvány görbületre, ahogyan szinte a semmiből bukott elő a kérdésem. Tényleg érdekelt a válasza és ezt még soha nem kérdeztem tőle. Nem terveztem átharapni, szerintem ezt ő is tudta jól, a fekete bundás lehetőségét akkor elszalasztotta, amikor helyettem ezt a valamit választotta.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Te mondtad legelőször, hogy menjek el, most, hogy azt mondom, semmi sem biztos, ne könnyebbülj már meg! És még a nőkön nehéz kiigazodni... A megtűrtség és üldözöttség témakörre viszont reakcióját hallva nem igazán tudtam mit mondani, mert ez sajnos igaz. Bár belegondolva, ha neki kemény munka volt, akkor nekem milyen lehetett volna? Vagy lehetne? Főleg, hogy nem könnyű őket lenyűgözni, komolyan úgy nézek ki, mint aki képes erre bárkivel szemben! - Ezt nem lehet különleges adottságként beírni az önéletrajzomba, mi? - húztam el a szám egy sóhajt követően. Akár komolyan vette, akár nem, attól még az volt a helyzet, hogy jelenleg ki voltam tiltva. És őszintén szólva ötletem sem volt, hogyan lehetne ez másképp. - Számlát nyitok és törlesztő részletben perkálok. - Megráztam a fejem. - Azt mondod, elbasztam? - kérdeztem dac vagy él nélkül. Soha nem kellett még efféle alkut kötnöm igazából, már csak azért sem, mert ahol falkába botlottam, ott közöltem, hogy csak átutazó vagyok és amilyen jellegtelen, semmitlen vagyok, nem foglalkoztak velem tovább. Esetleg megnézhették, hogy tényleg elkotródtam-e pár napon belül, de ennél többet biztosan nem izgattam őket. Illetve egy falak volt, amelyik nem kívánt érdeklődést mutatott, de a dolog muszáj miatt kölcsönös volt. Örültem, hogy ő is inkább mulatságosnak, semmint dühítőnek találta az apjával való kis malőrt. A nevetése megint megbolygatott bennem valamit, idejét se tudom, mikor nevetettem meg utoljára. Hiányzott ez igazából, de felesleges lett volna megint szóvá tennem, már tudta úgyis. A bóknál még mosolyogtam, a kérdésre viszont a mosoly némi zsigeri ijedelmet váltott ki, és egyből rá akartam vágni, hogy nem. Már nyitottam is a szám, ám eszembe jutott, hogy igenis volt pillanat, amikor azt kívántam, bár valaki megtette volna, bár erősebb lehetnék... - Alapból nem - kezdtem csendesen. - Tudom, lehet, hogy ez fura, de én tényleg jól elvagyok így. Nem köt senkihez semmiféle kényszer-ragaszkodás, ami nem a sajátom, és hiába vagyok gyenge, mégsem érzem úgy, hogy bárki alanyi jogon ugráltathatna vagy rángathatna. - Nem lett volna szükséges ezt ennyire fejtegetnem, mégis azt szerettem volna, ha érti. - Egyetlen egyszer bántam csak, hogy nem vagyok gyorsabb, erősebb, vagy... bármi. Ha Teresának nem kell bevárni, vagy ha önzőbb és nem vár, hanem rohan teljes erejéből, akkor talán még élne. Én lehet, hogy nem, de miért a magam életét sajnáljam most, amikor az övé lett oda? Olyan fürge volt és gyönyörű, én meg egy bukdácsoló semmi hozzá képest.
- Nem hiszem, hogy túl jól mutatna benne - rándult féloldalas mosolyra a szám. Mondjuk azért ahhoz is tudni kell valamit, hogy ilyen hamar képes legyen kitiltatni magát a városból és akármennyire volt szar a helyzet, megértettem az apámat is, ismertem a falkát és a szabályait, kivétel pedig nincs. - Csak egy kicsit kellett volna jobban akarni - a tekintetét kerestem, hangomba pedig leheletnyi keserűség is belopta magát. Ha legalább akartad volna, ha legalább tudnám, hogy megpróbáltad, egészen más lenne a helyzet. De így, hogy önként választottad azt, hogy elmész, ráadásul még egy üzenetet sem voltál képes hagyni nekem. Ha az apám nem mondja el, vajon mikor tudtam volna meg, hogy elmentél? Hogy megint itt hagytál? És én nem küldtelek el, egész egyszerűen csak nekem mondtam a feltételeidre, ezeket a vágyaidat már nem tudom teljesíteni, bármennyire is szeretném. Sejtettem, hogy a kérdésemmel nem aratok túl nagy sikert, az első reakciója pedig talán minden szónál beszédesebb, habár fogalmam sincsen, miért is váltott ki belőle félelmet a kérdésem. Nyitott könyv volt számomra, ezt pedig ő is nagyon jól tudta. A válasz elsőre némán bólintottam, igazándiból teljes mértékben megelégedtem volna a válaszával, nem is faggatóztam volna tovább, elfogadtam volna a válaszát, a döntését, de folytatta. Ezt pedig már nem tudtam szó nélkül hagyni, fellángolt a kíváncsiságom és valami csendben, alattomosan kezdett el bennem mocorogni. - Mesélj, mi történt? - nem parancsolok, de nem is kérek. Egész egyszerűen csak kíváncsi vagyok, mi történhetett. Hiszen azt mondta, jól elvan így, akkor elég fontos dolognak kellett történnie ahhoz, hogy ilyet kívánjon. Kihasználod a lehetőséget, Dakota? Ha innen kiszállsz, lehet jó darabig nem is fogunk találkozni és csak azért nem mondom azt, hogy soha többet, mert éppen te mondtad az előbb; A halál sem végleges, akkor egy döntés hogyan lehetne az? És hogy miért kérdezek? Miért ülök itt ilyen nyugalommal? Mert nagyon is tisztában vagyok az előbbivel és én igenis szeretném kihasználni a pillanatot, szeretnék még egy kicsit a barnákba kapaszkodni.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Volt, amit nagyon akartam, mégse lehetett - vágtam rá kissé talán hevesen és nem, nem a Horatióval való szexre gondoltam. - Ott álltam az apáddal szemben, akinek valószínűleg elég jól behatárolt véleménye volt rólam, főleg azok után, hogy megpróbáltam rámászni, szerinted hittem volna neki, bíztam volna benne? Max annyira, mint ő bennem téged illetően! Pofám nem volt alkudozni, hogy aztán a történtek után még inkább be kelljen húznom fülem-farkam - fakadtam ki félig, mert bármennyire is nem akartam, hogy ez az egész zavarjon, zavart. - És ne vágj ilyen csalódott-keserű fejet, könyörgöm! - fordultam el tőle és inkább kibámultam a szélvédőn. Elég volt ebből a pillantásból azon a napon, igaz akkor jó adag harag is társult mellé, de mégis... Egy pillanat alatt feldúlt lettem, bár tényleg nem akartam, s hogy ez mielőbb változzon, nagy levegőt vettem, amit lassan fújtam ki. Azt hittem, segíteni fog a tématerelés, hogy másról beszélünk, mást kérdez, de tévednem kellett, mert olyan emlékeket hozott elő belőlem, amiknek évente egyszer szoktam csak leróni a kegyeletem, újraélni a gyászt, mint valami önostorozást. Mégis egyetlen kérdés elég volt hozzá, hogy mindez felbukjon bennem, és nem elégedtem meg egy kurta válasszal én világ marhája! A saját nyomorom kovácsa vagyok, ez teljesen biztos, és ezt még másnak is megmutatom. Pont Neki! Ezek után meg se kéne lepődnöm, hogy firtatja még a dolgot. Bárcsak parancsolna. Azt olyan egyszerűen el tudnám ütni, arra vissza se fordítanám felé a tekintetem, nem rándulna görcsbe a gyomrom. Ha elmondom, tényleg nem lesz okom maradni, és mégis: mikor máskor mondhatnám el? Ennél közelebb egyszer nem kerültünk ehhez, pont ezért vagyok képtelen megszólalni. Nem akarok elmenni. De ezek után biztosan elzavar és nekem sem lesz kifogásom, ürügyem, és hiába tudom, hogy egy idő után úgyis megint menne minden a megszokott kerékvágásba, ám amíg addig eljutok... Olyan jó lenne utálni Őt. A Farkast. Mindent, ami Ő és ami vele kapcsolatos, mégis csak annyit tudok elérni, hogy ő gyűlöljön meg - megint. Szeretném, ha lenne köztünk egy fal, nem azért, mert félek tőle, attól, hogy megint megtép, hanem mert nem akarom végignézni újfent, ahogy a felismerés, a megértés árnyékot vet a tekintetére. A kormányon pihenő kezére pillantottam, majd lehunytam pár másodpercre a szemem és visszavezettem tekintetem az övére. - Teresa történt. - Nehezebbé vált a légzésem már ettől a két szótól is, amiket egyből vissza akartam szívni, de nem lehetett. - Winnipegben is jártam, öt évvel ezelőtt. - Te jó Isten, hogyan mondjam el ezt? Hogyan lehet az ilyesmit elmondani? - Undorító hely, gusztustalan falkával, bár neked nem kell bemutatnom. Találkoztam Teresával - nem bírtam kimondani, hogy "a lányunkkal" -, és én... megpróbáltalak elérni, megtudni, hol vagy, vagy bármit, de senki semmit nem árult el, akár tudták, akár nem. Maradtam egy darabig de nem csatlakoztam, olyan falkának én nem leszek a tagja, amelyik képes ezt tenni valakivel, képes ennyire... megalázni, semmibe venni... - Meg-megremegett a hangom, egyelőre a fojtott indulattól, ám ahogy lassan közeledtem a végéhez, úgy csapott át mindez valamiféle megbánt kétségbeesésbe. - El akartam hozni onnan. Megszöktetni. - Nagyot nyeltem. - Én... tényleg azt hittem, hogy sikerül. Hátráltattam őt, Aiden - égett a szemem, zavaróan sokat kellett pislognom, a hangomban pedig soha nem lett volna semmiféle határozottság -, gyorsabb volt nálam, olyan könnyen le tudott volna hagyni, mégis bevárt inkább és én nem küldtem el, nem mondtam, hogy hagyjon a fenébe, csak rohanjon, ahogy bír... - Egy csepp, két csepp, három... - Ha nem áll meg, lehet, hogy én kapom a golyót a fejembe és nem ő. Tudom, hogy nem voltam jó anya, mert nem a családot néztem, hanem a magam kíváncsiságát, de soha semmi rosszat nem akartam Teresának. Mégis az én hibámból halt meg, az én semmi farkasmivoltom miatt és mert képtelen voltam pár szóval elhessegetni, hogy szaladjon, ha már egyszer megvan hozzá a képessége is.
Csak csendben tűrtem a szavait, állkapcsom szorítottam csupán össze, hogy minden kikívánkozó visszavágást visszanyeljek még azelőtt, mielőtt elhagynák a számat és megbánnám őket. Nem kellenek ide. Nem kell a felesleges marakodás, a veszekedés, már bőven kijutott belőle nekünk, ami azt illeti. Ezt az utat választotta, meghozta a döntést, így alakultak a dolgok, hiába hajtogatom a saját igazam, akkor sem lesz már más, akkor sem lehet visszacsinálni. Csalódott nevetés bukik belőlem felszínre, amikor meghallottam az elfordulása előtti szavakat. Rövid, mégis tartalmas reakció volt. Jobb lenne, ha dühös lennék? Ha kiakadnék és kiabálnék veled? Vagy egyszerűen csak fogadjam el, hogy így döntöttél és képes volnál ismét lelépni? Melyik lenne a megfelelő megoldás? Melyiket volnál képes elfogadni? Egyáltalán képes volnál elfogadni bármelyiket is? Vagy mindenki ugyanúgy belekötnél? Nem is érdekel…
A homlokom ráncolom az első két szó hallatán. Teresa történt. Az előbb feléledő mocorgás egyre intenzívebbé válik, de nem kérdezek, nem megyek a történet elébe, bármennyire is rossz előérzetem van. Mondja csak ő, kivárom. Elfordítom a tekintetem róla és inkább a szélvédőn bámulok ki, amikor elkezdi ecsetelni, milyen undorító is az ottani falka. Egyetértek vele, nem kell részletezni, mert csak keserűbb lesz az érzés, ami a mellkasomat markolássza. Nem tudtam megvédeni a tulajdon lányomat. Otthagytam azoknak a korcsoknak, nem kell róluk beszámolót tartani, a fenébe is már! Hirtelen kapom vissza rá a tekintetem, felé fordítva a fejemet. „Azt hittem, hogy sikerül.” Ne mondd, kérlek, ne mondd ki. Nem lehet, kérlek, csak nehogy úgy fejezd be a történetet..! Elfordítom a tekintetem és ismét muszáj vagyok összeszorítani az állkapcsomat, olyan erősen préselem össze a fogaimat, hogy félő, menten kitörnek a helyükből. Lehunyom a szemem, ahogyan kimondja az utolsó szavakat, ezúttal már két kézzel markolom a kormányt, de azt is olyan intenzivitással, hogy a bütykeim is kifehérednek. Energiáim átcsapnak a pajzsom fölött, a Farkas éledezik, Dakota, te csalogattad elő, remélem tudod, ez mit jelent… Teresa az én lányom volt, de egyben a Farkas Kölyke is, nem csak engem fosztottál meg valamitől. - Szállj ki - töröm meg végül a csendet, csak ekkor nyitva ki a szemeimet, de továbbra sem nézek rá. Halkan csendülnek a szavak, visszafojtott düh rezeg mögöttük. - Most! - üvöltök rá teljes erőmből, oldalra fordítva ezúttal a fejemet. Szemeimben megjelenik a karmazsin örvény és csak ekkor veszem észre, hogy tenyerembe immár a Farkas karmai vájnak, ahogyan a kormányt szorítom. Nagyon remélem, hogy kikászálódik a kocsiból, olyan gyorsan, amennyire csak tud, de.. nem lehet elég gyors. Elkéstél. Felpattan a kocsiajtó, ezúttal az enyém és pillanatok alatt termek ott mellette, akár kiszállt, akár nem, akkor is ráfogok a nyakára, nem jelenthet gondot. Erővel hajítom el, az utat szegélyező erdő felé, nem leplezett célom egyenesen valamelyik fának hajítanom, de amennyi indulat és düh uralkodik bennem, lehet nem megy olyan pontosan a célzás. Nem hagyom túl sokáig szenvedni, máris ott vagyok mellette, hogy ismét a nyakára fogjak és úgy rántsak fel a földről, karmaim a bőrébe mélyednek, de nem kívánok felületi sérülésnél többet okozni neki. Nekivágom az egyik fának, ezúttal már nem eresztve el, sőt, szabad kezemmel a sérült vállára fogok, érezze csak a fájdalmat. - Hogy volt merszed?! - tomboltam, energiáim tajtékzottak körülöttem. Elkaptam azt a satnya valamit benne, erővel szegeztem a földre, rázúdítva mind a háromszázharminc évemet. Érezd csak, hogy te is hibás vagy. Érezd csak, hogyha nem léteznél, akkor nem tartanánk itt, akkor a feleségem gyorsabb lehetett volna és megmenthette volna a lányunkat. - Hogy volt képed ezek után a szemembe nézni? Hogy voltál képes szemrebbenés nélkül a segítségemet kérni? Hogy voltál képes olyan nyugodtan ülni velem szemben az asztalnál? - ezúttal már összeszorított fogaim mögül sziszegem a kérdéseket, továbbra sem eresztve sem a nyakát, sem a sérült vállát, utóbbi esetében pedig a szorításom is egyre erősödik. Teljes testsúlyommal előredőlve passzírozom még bele a fatörzsbe, mielőtt még hátrébb lépnék tőle, oldalt emelve fel kissé a kezeimet. Arra sem vagy méltó, hogy kárt tegyek benned. Dühtől eltorzult vonásaim csitulnak kissé, de nem adok teret a fájdalomnak. Előtted nem. Tudtam, hogy Teresát akkor elveszítettem, amikor elüldöztek onnan, de az, hogy a feleségemnek köze volt a halálában, százszorta rosszabb mindennél. Legalább vége a szenvedésének. Vége, hahh! Az én lányom képtelen lett volna otthagyni az anyját, azt a nőt, aki meg sem érdemelné, hogy az anyja lehessen. És emiatt kellett meghalnia. - Undorodom tőled - szinte köpöm a szavakat, ahogy folytatom a hátrafelé való lépéseket. Aztán hátat fordítottam neki és egészen az autómig meg sem álltam. Mielőtt azonban beszálltam volna, még visszanéztem rá. - Tegyél meg egy szívességet és tűnj el az életemből, úgyis olyan jól értesz hozzá - megvetés volt a szavaimban, elég volt a szemeimbe néznie, hogy lássa, tényleg undorodom tőle. - De ezúttal lehetőleg jól csináld és soha ne gyere vissza.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 114
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Össze akarok menni olyan kicsire, amennyire csak lehetséges, sőt, annál is kisebbre. Amint elfordítja a fejét, megtörlöm az arcom, a dühe szabályosan belém mar. Képtelen vagyok rá nézni, de amint szól, mozdulok, olyan készségesen, ahogy még soha korábban ilyen jellegű felszólításra. Összerezzenek, amikor rám üvölt, és tudom, hogy hiába csipkedem magam, úgyis gyorsabb nálam. Nem lep meg, hogy mire kiszállok, már ott áll, és épp csak nyikkanok, amikor nyakamra markol. Elhajít és a legközelebbi fába csapódok, nem volt benne semmi finomkodás, tüdőmből kiszakad a levegő az ütközéstől, a vállamba éles fájdalom nyilall. A földre roskadok eltorzult arccal, pár korábbi seb felszakadt, de az érdekelt most a legkevésbé, mert megint jött, megint a torkomra mart karmos mancsával és emelt fel kíméletlenül, hogy hörögve kaptam levegő után, hogy egy pillanattal később mindet kiköhögjem a fatörzzsel való újbóli találkának hála. Időm se volt szinte felfogni ezt a gyors egymás utánbant, csak a légzési reflex maradt, amivel fuldoklóként kapkodtam az éltető oxigén után. Aztán a légzés marad a legkisebb gondom, ahogy ráfog sérült vállamra. Felsikítok, a szemem káprázik belé, ösztönösen próbálnék szabadulni, ép karom karmait valamelyik alkarjába vájni, hogy eresszen, ám karmok helyett körmök vannak csak. Lenyom, elnyom, fizikailag és energiáival is, tényleg fuldoklok és most először rettenek meg a Farkastól, aki mindezt előidézi. Szűkölve-üvöltve keresem a menekülési lehetőséget, már-már pánikolva, s hiába hallom, hogy beszél, alig értem, amit mond, mert a belém csapó félelem sokkal erősebb és nagyobb, semmint hogy a szavaival foglalkozzak. Veszett módon szeretnék szabadulni, miközben fénylő pontok táncolnak szemem előtt, mindet a fájdalom szülte. Hirtelen ereszt el, a lábaim képtelenek megtartani a súlyomat, úgy csuklok össze mint egy rongybaba. Nem tudom, hova kapjak hirtelen, a torkomhoz vagy a vállamhoz. Egész testemben reszketeg, de most nem a hideg ráz, fogaim össze-összekoccannak és nem merek felnézni rá. Érzem a megvetését, az undorát, anélkül is, hogy mondaná. Tekintetem ide-oda kapkodom menekülési útvonal után kutatva kétségbeesetten, azt kívánva, bár eltűnne. Bár ne nyomna a puszta jelenléte. Csak egy pillanatra feszültem meg, ugyanennyi ideig tartott a lelket tépő kín is, ami kis időre elfeledtetett velem minden testi kínt. Ujjaim a hideg földbe vájtak, amilyen sebesen tudtam, alakot váltottam és szó nélkül, vissza se nézve rohantam el a közeléből. Minden holmim ott maradt, az összes suta reményemmel együtt, de nem tettem értük semmit. Szánalmasan lassú voltam, a vállam még inkább visszavetett, de nem álltam meg, nem, amíg éreztem energiáit, csak rohantam, remélve, hogy irányba, délnek futok. Semmi sem maradt, ami egy kicsit is ide kötne. Legalább egy kicsit megkönnyebbültnek kéne magam érezni: elmondtam, tudja. Mégis olyan, mintha még mindig a torkomat szorongatná karmos kezével és azt szorítaná egyre erősebben, hogy ha meg nem is öl, de minimum eszméletem vegye. Fogalmam sincs, hova, hogyan tovább. A céltalanság pedig életemben először teljesen megrémiszt.
Teresa meghalt. A lányom meghalt. A lányunk volt. És életemben talán először, de megfordul a fejemben, hogy hatalmasat hibáztam azzal, hogy feleségül vettem Dakotát, hogy megszületett a lányunk. Hogy jobb lett volna neki nélkülünk, mert én is hibás voltam abban, ami történt. Hiszen nem tudtam megvédeni. Nem tudtam vigyázni rá és megóvni őt a zord világtól. Dakota meg… Mondhatnám, hogy csak menteni akarta és talán könnyebben képes is lettem volna túllépni ezen az egészen, ha nem húzza ennyi ideig, ha egyből elmondja, amikor találkoztunk. Ehelyett..? Ehelyett képes volt a segítségemet kérni, ugyanúgy húzni az agyam, úgy nézni a szemembe, mintha semmi sem történt volna! És ez az, amit igazán árulásnak tekintek, ami még inkább ránehezedik a mellkasomra. A lányom hiányának puszta ténye is éppen elég borzalmas, hiszen most már végleges, most már a legnaivabb reményeimben sem fordulhat elő az a lehetőség, hogy egyszer még visszakaphatom, hogy egyszer képes leszek visszaszerezni őt. Mert a feleségem nem volt elég gyors, nem volt elég erős, a lányom pedig túlságosan szerette annak ellenére is, hogy lelépett az életünkből és nem csak engem, de Teresát is magára hagyta. És ez okozta a vesztét. Most nem érdekel, hogy sikít, most nem foglalkozom a fájdalmával, minél többet akarok neki okozni, fájjon kívül és belül is, érezze a tettének súlyát, kísértse minden egyes nap a karmazsin szempár, érezze éjjel és nappal a bőrén a tomboló energiáim zsizsegését. Emlékezz, Dakota, azt akarom, hogy örökké emlékezz erre a pillanatra. Igya bele minden porcikádba magát az érzés. Félj csak, jól teszed. Félj tőlem, félj a Farkastól, már réges-rég ezt kellett volna tenned, felpiszkáltad az igazi énjét és igazán szerencsés vagy, hogy ennyivel megúsztad a dolgot. Járhattál volna sokkal rosszabbul is, ugye tudod? Amikor érzem, hogy alakot váltana, annyi ideig még visszatartom, hogy elmondhassam az utolsó szavaimat. Emlékezz ezekre is és ezúttal csináld jól, mert következő alkalommal már lehet nem elégszem meg ennyivel. Ezt pedig nem árt, ha az eszedbe vésed. Tedd meg helyettem is, mert akármennyire is gyűlöllek jelen pillanatban, nem szeretnék olyat tenni veled, amit mindketten megbánnánk a későbbiekben. Ezúttal jól csinálod majd, ugye? Mondandóm utolsó szavának elhangzása után eresztem el, visszahúzva az energiáimat egyetlen pillanatra, éppen csak annyira, hogy lehetősége legyen alakot váltani. Rohanni kezd, energiáimmal pedig addig kísérem, amíg van rá lehetőségem, mintha csak ott vágtáznék mellette, árnyként követve minden mozdulatát. Ne feledd soha ezt a pillanatot. Rettegj tőlem és menekülj előlem. Mert ez vagyok én.
Nos, ha az Anchorage-ba való hat órás útra nem is engednének el anyáék ynugodt szívvel – nekem pedig nem lenne pofám szó nélkül átautózni – így köztes kompromisszumként csak annyiban maradtunk, hogy kirándulok egy kicsit Fairbanks közelében. Ha már megígértem a nővéremnek, hogy festek valami szépet neki az új házába, szerettem volna valami igazán szépet alkotni, olyat, amire én is büszke vagyok! Így hát fogtam a festékeimet, az egyeteket, tollakat, ceruzákat, rajztömböt, táblát, mappát, és a többi szokásos motyómat, majd miután mindent bepakoltam a csomagtartóba, elindultam ki a városból, hogy valami szép természeti képet keressek megörökítés céljából. Lehetőleg olyat, ahová nem túl bonyolult eljutni, és nem is túl nagy a forgalom, ám tekintve, hogy mennyire nem volt még mindig helyismeretem, városon kívül legalábbis, így jobb híján a főúton indultam el. Ha majd látok valami becsatlakozó utat, ami nem járhatatlan az időjárás végett, majd rákanyarodok, de eddig csak bőszen keresgélve, nem túl gyorsan hajtva nézelődtem. És amikor azt hittem, hogy végre közeledek álmaim színtere felé, az autó döccent egyet – áthajtottam valamin, de hogy min, azt magam sem láttam, előtött vad, vagy csak egy darab jég, netalántán sikerült lekátyúznom az autót, mindenesetre én így is összerezzentem tőle. Láthatóan azonban megúsztam ennyivel – még úgy 10 km erejéig, mert akkor egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy füst szállingózik a motozháztetőből, aminek egy része az utastérbe is beszivárgott, ahhoz pedig bőven elég híradót láttam, hogy tudjam, milyen veszélyes is az ilyesmi, így hát azon nyomban leparkoltam az út szélén, hogy szakértő módjára a kocsim elejéhez tipegjek, és felnyossam a motorháztetőt, hogy aztán... Nos, miután a képembe dőlő sűrű füstfelhőt sikerrel elhessegettem, és normálisan bírtam ismét lélegezni, csak az alkatrészek felé hajolva nézelődtem, nézelődtem, nézelődtem... mint aki ért is hozzá. Persze halvány lila elképzelésem sem volt, hogy mi-hogy-merre-mennyi, azt tudtam, hogy az ablakmosó folyadékot hol kell feltölteni, vagy az olajszintet ellenőrizni, és nagyjából itt ki is merült a szakértelmem. - Ó, putain... - engemtem el egy elnyújtott, szívből jövő káromkodást, mert kénytelen leszek segítség után nézni, de amilyen kihaltnak tűnik ez az út, tudja a bús fene, mikor jön erre megint valaki. Lehet azóta hússzor éhen halok vagy megfagyok. Jobb ötletem nem lévén, így hát hagytam a morotháztetőt ahogy volt, és visszahuppantam az ülésre, hogy előtúrjam a telefonomat a táskámból, felhívva apáékat, hogy ilyenkor ugyan mi a teendő? Csak mert a kresz-oktatáson nem említettek ilyesmit, amikor azonban a hívás gombra nyomtam, csak pár pittyenésre futotta a készüléktől. - Jah, hogy térerő sincs... Hát ez király. Ez az én formám. - sóhajtottam letörten, miközben valami következő, lehetséges forgatókönyvön törtem a fejem.
Ma lazán otthon hagytam mindent, a gépeket, a fiamat, a lakásomat és úgy döntöttem a farkasommal ma együttes erővel vadászunk. Csak ő és én. Ki kell engedni, mert elgémberedik a ketrecében. Mich kocsijába pattanva indultam el a Fairbanks és Anchorage közötti főútra, ami összekötő út is egyben, de jó pár km után lekanyarodtam egy földútra és azon haladtam tovább. A szokásos helyre viszem a kicsikét, ahol senkinek sem lesz útban, sőt, még csak szem előtt se nagyon. A türelmemet kezdi felszaggatni a várakozás izgalma, de szerencsémre nem ma kezdtem már, így egyelőre jól kordában tartom a bőröm alatt lappangó igazi fivéremet. A csomagtartóban mindig van váltásgönc, amiatt nem aggódom, az alakváltás a kocsi előtt el is kezdődött. Az izmok és a csontok, ízületek lassan változnak. Hallani a ropogást a fülemben. Azt, ahogy a csontok nyúlnak, törnek és átalakulnak. Hatalmasak lesznek és erősek, sokkal ruganyosabbak és strapabíróbbak. Szürkés aranyló szemem villan. Átalakulás után útnak is indulok, mancsaim alatt ropog a hó, füleim ide oda ingáznak, tekintetem élesen figyeli a környezetet. Hallod ezt pajti? Hiányzott már ez a csend, nem igaz? A türelmemet kezdi felszaggatni a várakozás izgalma, de szerencsémre nem ma kezdtem már, így egyelőre jól kordában tartom a bőröm alatt lappangó igazi fivéremet.Az erdő mélyébe vetem magam, nem számít min kell átgázolnom. Madarak, kisebb állatcsapatok rezzennek szét, menekülnek amerre a lábuk viszik őket. Jól tudják az energiákból, itt valaki ma meghal, hogy a másik életben maradhasson általa. Hirtelen kicsap elém egy megtermett vaddisznó és elvesztem az irányítást, de alig egy másodperc kell, hogy az agyam eljuttassa a bestiának a parancsot és újabb sebességre kapcsoljak. Vicsorítva iramodok az állat nyomába, nagyon közel vagyok hozzá, mégis az utolsó pillanatban kicsapja magát oldalra és irányt változtat. Nekem sem kell több, ez nem jött be, nem ráz le vele, csupán nyer magának még pár másodpercet. Morogva fröcsög a pofám a nyáltól, acélos szemeimben villámok cikáznak, a szívem hevesen kalapál. Adrenalin. Sosem féltem a harcok során sérüléseket kapni. A vérfarkasok gyorsan gyógyulnak és én eléggé sokat bírok... Hatalmas területen keresztül üldözöm átrobogva a főúton visszaüldözöm az erdőbe és rávetem magam végre. De alá kerülök, ahogyan ficánkol, nem hagyja magát. Fogaim a húsába marnak, a hasánál, feltépem a bőrt, miközben mellső mancsaimmal taszítok rajta egyet, hogy kikerüljek alóla, de közben a fogaimmal nem engedem el. Újra és újra a hasfalába marok igyekezvén minél nagyobb sérülést okozni neki. De az agyarai elérik az oldalamat, felsértik, ami miatt el is eresztem és újra elszalad, utána vetem magam… amint ráléptem az úttestre lábaim már nem visznek olyan lendülettel, mint eddig… nem éreztem meg a kocsinak és gazdájának jelenlétét… csak figyelem ahogyan a lány morgolódik a kocsija meg a mobilja miatt. A vaddisznó pedig üvöltve rohan el a lerobbant kocsi előtt, majdnem elvitte a járművet is. Szépen neki rontott… én meg csak ott állok bambán a kis csajt figyelve… mögötte, beljebb az erdőben van az én kocsim is. Vissza kellene alakulnom és segíteni neki, mert van cuccom hozzá… de ahhoz át kellene mennem békésen.
Térerő ide vagy oda, azért csak próbálkozok, mint valami fogyatékos hülyegyerek, nyújtogatom a kezem minden irányba az autón belül, hátha megjelenik az a hőn áhított pixelcsíkocska a kijelzőn, de akkor meghallom a vaddisznó visítását, amire már ijedten vágom magam vigyázzba az ülésen, döbbenten pislogva utána, miután az belevetette magát a rengetegbe... Még egy darabig nyújtogattam is a nyakam utána, mire visszaereszkedtem kényelemben az ülésre, majd folytattam volna tovább a telefonom nyomkodását, amikor az út mellett állva észrevettem még egy négylábút, s miután egy pillanatig farkassemet néztünk egymással – és az én agyamig is eljutott, hogy ez bizony egy igazi farkas – azzal a lendülettel csaptam be a kocsiajtót egy apró sikkantás kíséretében. A felnyitott motorháztetőről már ügyet se vetettem, de amíg ez a dög itt lórfál, én bizony ki nem megyek a kocsiból. Aztán eszembe jutott valamivel később, hogy lehet, a vaddisznótól jobban kellett volna tartanom, mint egy árva farkastól, hisz lám, még a röfivel se bírt el, de aztán megláttam a vért a pofáján, meg amiket a menekülő vad csepegtetett el maga után, ahogy átvágtatott az úton, és megint egyszeriben elhűltem. - Ó, te jó ég, te jó ég... menj innen, menj innen! Ott van neked a vaddisznó, hidd el, az finomabb falat mint én... - mantráztam szép csendben magamnak, miközben ellenőriztem, fel vannak-e húzva az ablakok, majd miután biztosra vettem őket, nekiláttam, hogy valami fegyver félét keressek, ha mégis rám támadna. Festékek, vászon, ecsetek, vonalzó... autós térkép! GPS... Hogy a fene esne bele! Bezzeg mennyit rágtam korábban anyuék fülét, hogy hadd tanuljak meg én is lőni, mint anya, jól jöhet az még, mert ki tudja, mikor támadnak ránk megint, de belementek? Naná, hogy nem! Csak legyek végre nagykorú, első dolgom lesz megszerezni a fegyvertartási engedélyt... Addig is viszont csak zabszem-effekttől szenvedve kapkodom a tekintetemet a farkas, meg valami védekezésként használható tárgy után kutatva az autó különböző részei között, ha pedig ne’adj isten közelebb jönne hozzám, csak némi hess-hess noszogatással meg integetéssel próbálom a tudtára adni, hogy menjen innen. Mert én innen ki nem zárok, az szent biztos, ha meg úgy dönt, hogy ő jön be... hát az nagyon szívás lesz.
Farkasszemet nézek a fiatal hölggyel, aki az uzsonnám is lehetne, de ilyenekre nem vetemedek, ugyan már. Van bőven kaja az erdőben. Becsapja az ajtót, a fülemet csapom le a zajra, majd felé hegyezem egyből, hogy halljam a hangját…. a szemem forgatom, ez súlyos, még csak meg sem mozdultam, de pánikol a kicsike. Állatkerti farkast láttál már bogaram? Ha nem hisztizel és nem adsz okot, úgy se bántalak még én se. Honnan is tudhatnád, nem igaz? Nem érzem rajta a falka szagát. De mást se ha azt vesszük, szóval csak úgy lézengsz tiniként a világban? Na, mindjárt megnézlek ám közelebbről. Nagyon kutakodsz úgyis. Elnézek jobbra, majd balra és lassan megindulok, felszegett fejjel, kíváncsian fürkészve az autót. Pár centire megállok a járműtől és megszagolom a kerekét, majd az ajtót is, aztán az ablak felé pillantok. Ásítok is hozzá, lássa…türelem rózsát terem. Elhaladok a jármű mellett, előtte és bevetem magam az erdőbe a kocsim felé véve az irányt. Tudom mi a gondja annak a dögnek. Na majd jobban belenézek abba a csodagépbe. Az autómat elérem, megkerülöm és alakot váltok. Kinyújtóztatom a karjaimat és megnézem a mellkasomat…remek…szépen elintézted. Még jó hogy van a kocsiban nedves, vagy vizes törölköző. Fel is kapom és a vért letörlöm magamról mindenhonnan, csak hogy ne legyek maszatos. Aztán a ruhákat kutatom fel a kocsi hátsó üléséről. Fekete farmernadrág, barna katonai póló és kapucnis vékony pulcsi és egy vékony farmerkabát. Kösz Mich… legalább valami mást is dobhattál volna bele… edzőcipő. Mondjuk nincs gondom a hideggel, de azért nah. Lepillantok a felsőmre… szép…látszik egy kis vér. Na sebaj, a kabát eltakarja. Bezárom a kocsit és visszaindulok az ösvényen kényelmes tempóban, de aztán kocogni kezdek…sport. Na igen, nem mintha a vaddisznó üldözése csak sétagalopp lett volna. Kiérek a főútra és meglepetten figyelem a bajban lévő kocsit, oda is kocogok a vezetői ablakhoz és bekopogok. Várok addig, míg le nem húzza az ablakot. - Helló. Mi a probléma? - nézek rá aggódó tekintettel, majd felegyenesedek. - Tudnék esetleg segíteni valamiben, vagy hívtál szakembert?
Ez néz... ez néz... ez engem néz!!! Egyre növekvő pánikkal nézek farkasszemet az út szélén ácsorgó farkassal, teljességgel megfeledkezve a régi szabályról, amit még anno kutyák kapcsán hallottam nem egyszer – sose nézz a szemébe! Most egészen lefagytam ahhoz, hogy eszembe jusson a régi jótanács, így csak magamban szuggerálom a bundást, hogy álljon tovább mielőbb, az a vadmalac biztosan finomabb meg kiadósabb vacsi lenne számára mint én... És bár minden perc egy örökkévalóságnak tűnik, amíg ott lófrál a kocsim körül, de végül imáim csak meghallgatásra találnak, én pedig megkönnyebbülve sóhajtok fel, ahogy eltűnik az erdő fái között. Nem is mozdulok semerre, csak a szemem lecsukva engedem el magam az ülésen, szusszanva egyet arra, hogy megmenekültem... És maradok is így egy darabig, ám mielőtt a szívem visszaálhatna a normális ütemre, más hozza rám a szívbajt. Ahogy meghallom a kopogást a mellettem lévő ablakon, azon nyomban összerezzenek, ám ahogy riadtan a hang forrása felé fordulok, realizálom, hogy nyoma sincs a korábbi ragadozónak – helyette egy viszonylag fiatal srác áll a helyén. Azért néhány pillanat még így is kell, amíg összekapom magam úgy-ahogy, aztán letekerem az ablakot. - A szívbajt hoztad rám. És szia... - felelem kapásból, majd szótlanul végig is mérem, aztán eszembe jut a farkas - Nem akarok vészmadárnak tűnni, de valami farkas ólálkodik a közelben, és még az is lehet, hogy visszajön... - nyújtogatom a nyakam az erdő felé, amerre eltűnt, amikor kapcsolok, hogy más autót nem látok errefelé... akkor mégis hogy a fenébe került ide a srác? - Leállt az autóm és... pontosabbat én se tudok mondani probléma kapcsán, nem igazán értek az autókhoz. - vallom be, bár ha vet egy pillantást a hátsó ülésen sorakozó rajzfelszereléseimre, szerintem mondanom se kellett volna, hogy másban jobb vagyok. - Sajnos nem tudtam, mert nincs térerő a közelben. - emeltem fel a készüléket, felmerült az is bennem, hogy sétálok egyet, hátha van a közelben olyan hely, ahol működne, de ezután a vaddisznós közjáték után még gyűjtöm a bátorságom hozzá. - Ha tudsz segíteni, azt megköszönnöm... amúgy Helenának hívnak, és... ne vedd tolakodásnak, de hogy kerültél ide? Se motor, se autó, se bicikli... - intek az út irányába, mert azt meg kétlem, hogy pont erre sétált volna, a várostól ilyen messze, úgy, hogy még csak egy hátizsák sincs nála. Meg az erdőben ilyen fenevadak grasszálnak!
Kezdőlap
