Csak egy halk és kifejező, voltaképpen még nem is állatias morgás tör elő belőlem, ahogy érzem azokat az ügyes kezeket, ujjakat ott, ahol általában csak az engedélyemmel tartózkodhat más. A fejem kissé felé fordítom, látom, hogy felém néz, ki tudja,talán egész végig engem bámult. Sebaj. Így legalább azt is láthatja, hogy miként kúszik egy már-már szinte elégedett és győzelemittas vigyor a képemre, megtörve ezt az igazán "meghitt" közelséget. Hogy fáj-e? Hogy képes-e nekem ez a nő fájdalmat okozni? Azóta nem érzek ilyesmit, amióta apám elégszert vert véresre ahhoz, hogy kiölje belőlem. Egy hétig vakon járni, mert annyira be van dagadva az arcod, hogy nem látsz ki tőle? Na az fáj. Ez legfeljebb viszket. - Örvendek, Gabrielle. Köszöntöm halkan, bár az a bizonyos örvendés nem igazán jön át. Az viszont igen, hogy a köszöntéssel egy időben a jobb karom elereszti a kocsi oldalát, hogy megedzett és durva ujjaimat a kézfejére fektessem, megszorítsam még ennél is erőteljesebb fogságra ítélve saját magam. Persze talán kapni akar az alkalmon és kihasználva a rést a ketrecen, kitérni oldalra, de ezt azzal igyekszem megakadályozni, hogy a mellkasommal préselem őt bele abba a bántóan piros kocsioldalba. - Azért... Önbizalomból magában sincs hiány. De ez miért zavarna meg bármit is? Az ötletéhez csak két test kell, azt' annyi... Nem akarom megkérni a kezét. Igazából nem hiszem, hogy ilyeneken spekulálna, ahogyan azt sem hittem, hogy ő az a naplóba neveket firkálós típus. Egész egyszerűen nő és már megint túlbonyolít mindent. Hibáztatom? Nem. Nem tehet róla, hogy ennek született. A kérdés már csak az, hogyha már eleve hátránnyal indul az életben, akkor kész-e bármit feláldozni azért, hogy ne vesszen el az éterben mindössze egyetlen szemvillanás alatt. Mindazonáltal rendkívüli mód doppingol, hogy ebből a Gabrielle-ből simán kinézem, hogy kész velem felvenni a harcot, még akkor is, ha ez lesz élete utolsó csatája. ÉS most, ahogy itt állunk és konkrétan a tökeimet szorongatja, nemhogy sértésnek veszem, hanem még ahogy rászorítok a kezére, egészen apró ám mégis (számára talán) borzasztóan idegőrlő, lassú mozgásra kényszerítem, melynek hatása... természetesen nem marad el. Remélem, hogy ellenkezik... Vagy ha még nem, akkor fog. Persze, ha túlságosan sok lesz a strapa, az már nekem is kín. Nem vagyok én holmi dicső lovag, hogy halálig küzdjek az áhított nő kegyeiért. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem húz fel az a botor gondolat, hogy azt hiszi, van esélye. Ha van is, hát inkább nyúzzanak meg élve, minthogy ezt valaha elismerjem. Persze megkísérlem áthelyezni a búrám a nyaka mellől valahova szembe, hogy normális testtartással nyomhassam a homlokom az övének. Már nem vigyorgok. A mosoly legfeljebb az emlékét hagyta ott a szám sarkában. De nem akarom lesmárolni. Én nem smárolok, mert még a végén azt hiszik, hogy szerelmes vagyok. De azt nem mondta senki, hogy nem passzírozhatom oda a homlokom az övéhez, hogy a másik kezemmel titokban meg ne próbálnám valamilyen ügyes módszerrel kivetkőztetni a kabátjából. - Szeretem, ha fáj, szóval egész nyugodtan szoríthat még rajtam egy kicsit. Szinte büntetendő, hogy beszéd közben egész biztosan felmelegíti a leheletem ebben a retkes, alaszkai fagyban. Bár úgy érzem, hogy kettőnk közül most ő van bilincsbe verve, azt persze senki sem mondta, hogy ez a helyzet nem változhat.
Egy pillanatra bent reked a lélegzetem, amikor a keze az enyémre kulcsolódik és ezzel csak jobban rászorít a saját tökeire. Meglep, erre határozottan nem számítottam és sikerül elérnie azt a férfinek, hogy immár ki akarjak oldalazni előle. Nem vagyok az a "bocsánat, nem így gondoltam, felejtsük el" típusú lány, egyelőre ijedtnek se nevezném magam, de nyilván nem azért markoltam oda, ahova, hogy örömet szerezzek neki. Ám a próbálkozásom már gondolat szintjén elbukik, amikor lapockáim kellemetlen lendülettel ütköznek neki a kocsim oldalának. Még szinte így kabáton keresztül is érzem, hogy mennyire hideg a fém. Én tényleg kiherélem, ha megpróbál felpakolni arra a kibaszott motorháztetőre ebben a hidegben. - Ez igazán megnyugtató. Viszont... úgy érzem hideg van. - És végszóra mosoly jelenik meg a szám szegletén, persze már kapkodom a levegőt, hiszen mégis csak oda vagyok nyomva annak a kibaszott kocsinak. Egyébként elég könnyen rájöhet mire is gondolok, amikor fehér páraköddel rálehelem az információt, miért is érzem szükségét a hideg megemlítésének. Ugyanis rászorítok a farkára újfent. Lehet, hogy most erőfölényben van, de nem találkoztam még olyan férfivel, aki értékelte volna, ha a szerszámát kicsinek titulálják. Nagyon nyelek, két hangos lélegzetvétel között, amikor elkezdi... hát most mit mondjak... elkezdi általam kiverni magának. Ha nem ilyen hülyén állnánk, hogy a kezem is ott van lent, beletérdelnék a férfiasságába, mielőtt még itt túlságosan magabiztos lenne, de jelenleg eléggé fizikai képtelenségnek érzem, főleg ha így nekem nyomódik. Szinte még a szívverését, a mellkasa emelkedését is süllyedését is tökéletesen érzem. Valaki kanos, nekem meg a hideg fut végig a hátamon, amikor a forró homlokát a sajátomon érzem, napszemövegem leesik a földre, ami fel volt tolva a hajamra. Azt is érzem, hogy szabad keze a kabátomat próbálja lehúzni rólam. - Mert egy beteg állat vagy. - Egyszerűen elhagyom a magázódást. Szerintem túl vagyok már azon, de ezt inkább csak a szituáció hozza, sem mint a meggondolás. Vállaimon már nincs kabát, de ki még nem bújtam belőle. Helyette szabad kezemmel sután felsimítok a mellkasán, egészen a nyakáig, ahol aztán rövidre nyírt körmeimmel, de ráfogok a gigájára. Nem számítok én már semmilyen visszahátrálásra ettől, talán nem is akarom, hogy ilyen könnyen feladja, de azért megszorongatom az ádámcsutkáját, miközben felszegem kissé az állam, ajkam majdnem az övéhez ér, de jelenleg inkább leköpném, sem mint megcsókolnám, szóval nem kell félnie. - És kibaszott hideg van, szóval vagy van annyi eszed, hogy a kocsiban folytassuk, vagy lehet hogy megdugsz, de hogy kiheréllek utána, az is biztos. - Szinte csak suttogom. Ha nagyon szólni akarna, akkor lazítok a nyakába maró kezemen. Mondanám, hogy borzasztó megalázó, hogy egy ilyen vadbarom most megpróbál megerőszakolni az út szélén... de attól tartok, az nem erőszak, ha a másik hagyja magát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy olyan típus vagyok, aki féltve őrzi az erkölcsét. Nem egy kanos katonán könnyítettem a seregben, persze teljes titokban, azt hiszem az én erkölcseimnek egy útszéli numera már nem oszt, nem szoroz. Nem hiszem, hogy egy kicsivel is normálisabb lennék ennél a férfinél, akinek a bagószagú leheletét érzem szinte már intim közelségből, hiszen magamnak nem hazudhatok. Beindít a gondolat, hogy valaki meg akar erőszakolni és én is pontosan tudom, hogy minden más csak körítés, amit mondok, vagy teszek. Később még úgyis lesz időm elszámolni ezzel, de úgyis arra fogok jutni, amire mindig. Törvénytisztelő, tisztességes ember vagyok, aki mások biztonságáról gondoskodik, jó abban, amit csinál... és nincs ellenemre egy kis pásztoróra az út szélén valami idegennel, aki szinte biztosan nem normális és hízelgőnek érzem az ágyékomnak feszülő nadrágját.
Ó ja. Néha (mindig) egészen elfeledkezem arról, hogy ami nekem természetes, az másoknak minden bizonnyal abszolút idegen. Jelenleg is ebbe a "hibába" estem, hiszen farkasként engem aztán baszottul nem hat meg ez a szélsőséges időjárás, és én azt mondom: inkább fagyjon le a tököm kétszer, mintsem akár a legkisebb jelét is adjam annak, hogy valami nem patent és esetleg fázom. És még azt is letagadnám háromszor, hogy valahol jól esett a párás, mégis forró leheletet érezni az arcbőrömön. - Ilyenért Alaszkában igazán nem rinyálnék... A mondatom vége kissé elhaló, reszelős nyögéssé torzul, ahogy Gabrielle újfent megszorít odalent. A szemhéjaim megrezzennek, érzem, hogy az állkapcsom egy kicsivel jobban megfeszül és ezzel párhuzamosan figyelmeztetőleg megszorítom a nő csuklóját. Szívesen megkérdezném, hogy tisztában van-e azzal, hogy egy pillanat alatt szilánkosra zúzhatnám a kezét, amivel egy elég értékes fegyverétől fosztanám meg, ha esetleg meggondolná magát, de nem teszem. Nem csak lent, de fent is megindul az az ismerős lüktetés, ami azt jelenti, hogy valamire rágerjedtem. Legyen az harci kedv, legyen az nő, de ott van. Lassan kúszik bele a tagjaimba, és már észre sem veszem, hogy sikerült levernem a napszemüvegét. Ki a frászt érdekel? Nagy cucc, majd szerez másikat, ha szét találnánk taposni. - Egen... Meg egy kicsit több is... Ennyi pont elég lesz a magamról való fecsegésből. Nem vagyok az a fajta, aki elveszíti a józan ezét a szuka-szagtól. Közben sikerült egy réteget lecsomagolnom róla, a vicc pedig még mindig az, hogy egy csöppnyi félelmet sem érzek a részéről. Bolond, bolond nőszemély... Csak a szemem forgatásával követem le a szabad kezét, ahogyan szinte játékosan babrál a mellkasom tájékán, hogy elérje a nyakamat. Halkan és valamelyest fojtottan röhögök fel a szorítására. Farkas vagyok, de attól még megfojthatna, de szeretek a tűzzel játszani. Eszem ágában sincs megcsókolni, de mégis az egész fejem és nyakam szinte beletolom a fogásába és azt se bánom, ha annyira szorít, hogy elkezdjen vörösödni a fejem. Ritka szusszanásokkal próbálok levegőhöz jutni, de csak akkor, amikor szükséges. De még így is ott ül a vigyor a képemen, mintha nem is lehetne ennél jobb dolgom ebben a helyzetben. Persze a probléma az, hogy akár gondolatban is tudnám zaklatni a mondandómmal, de az túlságosan gyenge húzás lenne tőlem. - Tetszetős.... kis... nyakkendő... Szűröm ki a fogaim között, utalva arra a sok szerencsétlen nyomorékra, akik felaggatják magukat, miközben kiverik. Állítólag fokozza az élvezeteket, ha az ember nyakát kissé megszorongatják, franc se tudja, talán erre majd első kézből jöhetek rá, ha ilyen ütemben haladunk. A javaslatára félrenézek, rá a kocsira. Aztán vissza a nőre. Megint a kocsira. És újra vissza Garbielle-re. Az eddig a kezét mozgató karomat hirtelen csúsztatom a dereka köré, a testemhez szegezve az övét, és mintha csak egy guminő lenne, úgy emelem fel a talajtól és lépek ki vele oldalra, hogy kinyithassam a hátsó ajtót, már amennyiben nyitva van és nem szorul arra, hogy esetleg kitépjem a helyéről. Hasonló vehemenciával ez engem béklyóba kötő kezeitől is hajlandó vagyok némi extra fájdalom és vér fejében megszabadulni, hogy a háta mögé kerülhessek és végre teljesen leránthassam róla a kabátot, ami valahol az út célén landol, hála a kitűnő dobásnak, amivel elhajítottam. Ez a sok kibaszott ruha... Ezek a macerák előbb töltik meg vörös köddel az agyamat, mint a nő sértőnek szánt megszólalásai vagy éppen fenyegetései. Úgyhogy nem állok le szórakozni semmivel, hátulról átnyúlok a dereka körül és egy mozdulattal gondoltam feltépni a nadrágja gombját. - Hercegnő... Lökök egyet rajta, mintegy motiváció gyanánt, hogy akkor most irány a kibaszott Jeep belseje, ha már ennyire oda meg vissza van egy kis hidegtől. Ha elkezd bemászni, persze újra végigmustrálom azt a bizonyos sokat izmozott feneket, és rohadtul elégedett vagyok magammal. Ha felém akarna fordulni, egyszerűen csak ciccegek egy sort, hogy ugyan legyen oly jó és maradjon hason, különben kényszeríteni fogom. Fellépek utána, ha sikerül elhelyezkedjen. Először csak macskaként nyújtózva fekszem el rajta. Az ágyékomat a fenekének feszítem és farkaséhes sóhajjal párásítom be a fülét, ami apró, elhaló nevetésbe torkollik. Miközben felegyenesedem, csak úgy végighúzom a kezem a gerincén, mintha portékaként árult lovat tapogatnék végig, és miután sikerült kioldanom a nadrágom, és egy rántással lejjebb húznom az övét, a jobb lábammal az ülés alá támaszkodom, a ballal pedig magán az ülésen térdelek. A nyálam sikeresen összegyűjtöttem már a számban, szóval csak egy kicsit kell meghajolnom, hogy Gabrielle lába közé köphessek, és ismerkedőnek koránt sem nevezhető kézmozdulatokkal eloszlassam a hüvelye körül. És bár gyorsan túl akarok lenni rajta, az még igazán érdekel, mégis milyen reakciót vált ki belőle a hirtelen jött, idegen érintés olyan helyeken, ahol úriember nem nyúlkál engedély nélkül. Végül pedig a kezei után kutatok, és ha tudom, hátrafogom mindkettőt, satuba fogva a csuklóit, s talán húzva is kissé a válla izmait. Mondtam, hogy kurvára nem romantikázni akarok, vagy nem? Mert akkor mondom. Gyorsan és erőteljesen hatolok belé, továbbra sem foglalkozva egyikünk fájdalomküszöbével sem. Elégedetten hördülök fel és valami azt súgja, hogy ez nem lesz túl hosszú menet és még az is előfordulhat, hogy valaki ma parlagon marad. De hogy az nem én leszek, arra akár mérget is vehetnék.
Vagy nem vette a lapot, hogy beszóltam és a hideget a pénisze méretével próbáltam összehozni, vagy vette a lapot és ennyivel lekezelte. Mindenesetre engem lep meg a legjobban, hogy a válasza egy leheletnyi mosolyt csal az arcomra, azt hiszem valahol legbelül, pont erre a fajta "lovagra" volt szükségem. Tahó, paraszt, egyszerű, mint a faék, viszont nekem jelenleg csak a férfiasságára van szükségem. Nem vagyok nimfomán, csak életem során épp elég jó szexben volt részem, hogy én azért hiányoljam. Az önkielégítés ráadásul sosem volt opció nálam. Ha észreveszi, ha nem, kezem azért már önállóan is elkezdi dörzsölgetni, masszírozni a farkát, igazán már neki sem kell ebben közreműködni. Érzem a csuklómon a szorítást, fáj is rendesen, de nem én leszek, aki ezt egy nyikkanással is jelzi, csak dacosan nézek bele a közeli, eszelős szempárba. Ha el is töri, nekem még mindig itt van fegyverem az övembe dugva, minden további nélkül lelőném, ha úgy adódik. Nem félek, sőt. Minél inkább akarna megfélemlíteni, csak annál jobban élvezem. Ha az ember éveket tölt olyan helyen, ahol bármelyik pillanatban taposóaknára léphet, vagy lelőhetik, megtanul számolni a halállal. Nem fogom teljesen át a nyakát kezemmel, nyilván át sem érném. Sokkal kellemetlenebb, ahogy az ujjaimat mélyesztem az ádámcsutkája, a gigája köré. Ha nem lennének gondosan levágva a körmeim, talán még ki is tudnám vájni. Szinte játékos könnyedséggel játszok el a gondolattal, amikor fuldokolva megszólal. - Állítólag sokkal jobb úgy elélvezni, hogy közben fuldokolsz. De nehogy még elmenj. - Az utolsó kijelentésemmel sikerül is realizálnom, hogy ha tényleg azt akarom, hogy ebből legyen valami, akkor ideje visszavennem. Azzal egyikünk se megy sokra, ha a gatyájába piszkít. Lazítok a nyakát érő szorításon, míg már csak amolyan figyelmeztetésképp van csak ott, tompa körmeimmel néha végigszántva ott a bőrt. Figyelem, ahogy döntésre jut, így amikor már a derekamon érzem a kezét, segítek is neki némileg, combjaimmal fogom satuba a csípőjét, engem ugyanis csak akkor visznek, ha én is akarom. A kocsi ajtaja egyébként simán kinyílik, merne is mást tenni, hiszen új a járgány. A kabát lekerülése így viszont már olyasmi, ami ellen már semmi kifogásom. - Bazd meg. A kedvenc farmerem. - Nagyjából ez a véleményem, de még csak nem is a jelzőre, hiszen épp lefelé nézek a farmeremre. Komolyan feltépte a rohadék, a legjobb nadrágom. Vihetem varratni. Amikor betaszít, még jár is neki egy bemutatás, csak úgy a miheztartás végett. Akkor se fordulnék a hátamra, ha azt akarná, most már dolgozzon meg azért, amit akar. De úgy fest, nem kívánja őfelsége, hogy a hátamra forduljak. Így se rossz. Az pedig fel sem tűnik, hogy a fegyverem közvetlenül a kocsi mellett hever, nyilván leesett az is. Amikor végignyújtózik rajtam, belesimulok a teste vonalába, ha egyik kezemmel elcsípem az ő egyik tenyerét, akkor azt azért odacsúsztatom a mellemre így ruhán keresztül. Az pont tenyérnyi, talán kicsinek tűnhet, hisz nem feltűnő, nem hatalmas csöcsök. Halk nevetésére csak aprón megcsóválom úgy alatta a fejem. - Mekkora egy faszkalap vagy. - Azt hiszem elmosolyodtam megint, de ez tényleg hihetetlen. Van pofája idelihegni a fülembe és még röhögni is. Egyébként jobb kezemmel meg a pasi oldalát simítanám végig, de a kezem beleakad valamibe... a dzsekije zsebébe. Szóval ha a jobb oldali zsebben van valami... mondjuk tárca, iratok, akkor az bizony mire felegyenesedik, már nem lesznek ott. Ügyesen begyömöszölöm az ülés két része közé. Ha nincs ott semmi, akkor ez nyilván tárgytalan. A gerincemen végigfutó kéz érintésébe belehomorítok, jóleső melegség fut végig a lábujjaimtól és a fejem búbjától, végig testem minden porcikáján, meg sem áll van a vaginámig. Várakozón tolom ki a faromat, amikor rendesen elhelyezkedik mögöttem... erre beleköp. Alkarjaimon támasztom meg a homlokom lemondóan. - Nem smirglik közé dugod, kamerák sincsenek, szóval nem egy pornófilmben vagyunk. Csak csináld. - Hangomon is hallható, hogy némileg elhalóbb már, bár nem kevésbé határozott. Épp eléggé felbirizgált már, hogy ne kelljen tovább húzni az előjátékot. Viszont ha csak nem gondolja meg magát, akkor talán pont az utolsó szótagot harapom el, amikor behatol. A hátsó ülés bőrkárpitjában kapaszkodok meg, kezdetben csak erőteljes sóhajokkal, majd apró nyögésekkel követve az ütemet. Egyébként egész halk vagyok, még a csúcson is meglepően... mivel ez csak egyikünknek a csúcs és az nem én vagyok. Mivel pedig nem folytatja, így értetlenül nézek hátra rá a saját vállam fölött. Ezt nem gondolhatja komolyan...
Naperville baromira messze van Alaszkától. És hogy ez miért jut eszembe pont most? Azért bassza meg, mert ott voltam utoljára szuka közelében, azért. Jó, nyilván nem fogom teleélvezni a gatyám pusztán egy kis kézimunkától vagy egy kis fojtogatódsitól, de attól még érzem, hogy eléggé csőre vagyok töltve, úgy meg még kiverni se lehet rendesen, hogy két majom direktbe rám nyitja az ajtót, amikor a remek kis farkasérzékeikkel kiszagolják, hogy helyzet van. Jah, hogy rohadnának meg. - Szarok rá. Lihegem a nő fülébe, ahogy leoltott a gatyája miatt. És tényleg szarok rá. Nehogy ez legyen a legnagyobb problémája. Engem nem érdekel, akkor meg nem is számít. Nekem minden nadrágom szakadt és így is van értelme az életemnek. Asszem. És már az sem hat meg, hogy már nem is veszi a fáradtságot, hogy szavakba öntse az irántam érzett vonzalmát. Tökéletesen megelégszem a karcsú kis középső ujjával. Ha hangulatromboló akarnék lenni, szóvá tenném, hogy azt majd esetleg ő, de inkább kussolok és teszem a dolgom. Jó, ha az ember életében van egy lista, ami szerint el tudja dönteni, hogy a frappáns beugatások vagy a dugás előbbre való. Élvezi a kis kurva, ahogy rátelepszem, érzem. Talán ez kis is hallatszik a sóhajomba, nevetésembe, amivel megajándékozom. Hagyom, hogy vezesse a kezemet, mert én már csak ilyen kalandor típus vagyok. Nem mondom, hogy elismerően, de ahhoz hasonlatosan morranok fel, ahogy kitapinthatom a mellét. Tény és való, hogy nem óriási, de egyébként mindenki bekaphatja, aki a fullasztó csöcsökre bukik. Eredendően nem szeretem a mű dolgokat, azokat meg pláne nem, amik még sok helyet is foglalnak. Gabrielle egész hozzá(m)állása sokkalta izgatóbb és nőiesebb, mint a tepsicsöcsök, ezt nekem higgye el mindenki. - Elmondok egy titkot... - reagálok halkan a bókjára, miszerint faszkalap vagyok - Én mindig azt csinálok, amit akarok. Fejezem be, ahogy felegyenesedek. Azt nem teszem hozzá, azért, mert Dux vagyok és az apám vezérnek képzett. Nem kell tudnia... De valahol örülnék, ha tudná... Miért nem vagy te egy mezei halandó?! Egyáltalán nem tűnt fel egyébként, hogy a kabátom zsebében matatott. Legfeljebb a kedvenc gyújtómtól és egy doboz cigitől szabadíthatott meg, tekintettel arra, hogy új papírjaim (még) nincsenek, a régieket pedig még Naperville-ben elégettem a krematóriumban. Meg amúgy se vagyok olyan rohadt nagy törvénytisztelő állampolgár, hogy zokon vegyem, ha egy igazoltatás alkalmával éppenséggel ki kell beleznem a rendőrurat ahelyett, hogy átadnám az igazolványokat. - Mit mondtam az előbb...? Morranok rá hirtelen és erőteljesen, amikor rajtam és a módszereimen gúnyolódik. Persze tetszik, hogy akarja, és nem érzem benne, hogy azért sürgetne, mert minél előbb túl akar esni rajta. De megadom neki, amit akar. Nem 'tom milyen mérethez van hozzászokva, de engem az ilyen dolgok egyáltalán nem tudnak izgatni. Sejtéseim szerint jó középkategóriás lehetek, sosem voltam komplexusos, de az is lehet, hogy ez az én "hibám", amiért nem nyafogok minden nap a farkam mérete miatt. De abban biztos vagyok, hogy azért megérzi a durva iram hatásait, azzal nem is számolva, hogy cseppet sem akarom visszafogni a farkasom erejét. Ahogy sóhajt és halkan nyög, csak egyre tovább húz és bizony úgy három-négy percnyi intenzív lökéshullám után borostyánban izzó szemekkel és elégedett hörgéssel élvezem tele a nőt. Hát, az tuti, hogy szép kis csomagot kapott... - Miva'? Lihegek és kéjsóváran, jólesően nyalom meg a szám szegletét. Ja, hogy nem élvezett el? Bocsánat. Megforgatom a szemeimet. Megtehetném, hogy inkább felállok és itt hagyom, de... Egye meg a ragya, olyan ügyes kislány volt... Kiszállok belőle, amennyire lehet, elhátrálok tőle az ülésen és úgy döntök, hogy boldoggá teszem Gabrielle-t. Egész egyszerűen benyúlok a lába közé, a hüvelykujjammal a hüvelyébe (máris értelmet nyert az elnevezés!), a mutató, középső és gyűrűs ujjaimmal pedig az alhasához, hogy a csiklóját érjék. A másik, szabad kezemmel pedig benyúlok a felsője alá, erőteljesen markolva rá a dereka húsára. Majd a hangeffektekből esetleg fogom tudni, hogy merre és miképpen éri meg dolgoznom rajta ahhoz, hogy a lehető leghamarabb érjek el áttörő eredményt.
Van az a pont, amikor feleslegessé válik az, hogy visszaszóljak. Nem csak azért mert éppen szex közben ne lenne valami frappáns válaszom ezekre a megalomániás megnyilvánulásokra, de ha valami olyasmit csinál, ami tetszik, akkor miért is akarnám lelombozni. Eleve kevesen próbálnak uralkodni rajtam, így ez a fenyítés mondhatni már-már izgató. Nem is igazán tudom, meddig mehetne el ezzel, hogy az még tetsszen, ez még nekem is ismeretlen terep, de végül is nem rossz új tapasztalat önismereti szempontból. - Korán elmentél, az van. - Válaszolom még kicsit zihálva, különösebben egyébként nem szemrehányó a hangom, csak tényként közlöm. Viszont arra nem számítok, hogy a lábam közé fog nyúlni és mondhatni kézbe veszi a dolgokat. Persze az iméntről ismerős nyögések hamar újra felszakadnak mellkasomból. Ha nem teljesen retardált, akkor pedig tökéletesen hallhatja, hogy mikor is hagyhatja abba.
Ahelyett, hogy hosszasan heverésznék és élvezném a pillanatot, néhány lélegzetvételt követően, kicsit tán még remegő lábakkal, de elkezdem rendbe szedni magam. Épp csak annyira, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit most dugtak meg az út szélén, bármennyire is igaz rám ez a léírás jelenleg. Visszahúzom a bugyit meg a farmert, az nem érdekel, hogy ő addig mit csinál. - Remélem nem vonsz le messzemenő következtetéseket ebből. Ha kevered a szart a városban, akkor nem így fog végződni a következő találkozásunk. - Jegyzem meg olyan egyszerűen, csevegő hangnemben, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, vagy mintha nem történt volna semmi az elmúlt néhány percben. Miért is kéne nagy ügyként kezelnem? Csak mert nő vagyok? Ugyan már. Az eddigi rövidke kapcsolataim során is én voltam, aki nem várta meg a másik mellett fekve a hajnalt. Túl vagyok én már romantikán, szerelmen, hajnalig beszélgetésen és minden ilyesmin, amiket azzal a bizonyos személlyel borzasztóan élveztem, de senki mással nem tudnám újra. Most már csak az az elemi ösztön maradt, amit a legtöbb nő túlságosan prűd bevallani, hogy létezik. Ha csak nem kerül az utamba, akkor simán kimászok végre a hátsóülésről. Azért egy kicsit még megcibálom a farmerem cipzárját, hogy legalább az megtartsa, ha már a gomb nem. Először a fegyveremet veszem fel - ha nem előzött be a férfi -, aztán szépen a kabátomért sétálok, amiről először leporolom a havat,l mielőtt visszavenném. Elég sanyarú az a valóság, ahol szex után vissza kell térni a kerékcseréhez, de hát ez van. Ha csak nem tesz, vagy mond valamit, amivel meggátolna, akkor bizony én minden további nélkül folytatom azt, amit érkezésekor csináltam, és járóképessé teszem a jeep-emet.
Köszönöm szépen a ténymegállapítást, erre én is rájöttem. Csak azt nem gondoltam komolyan, hogy ez bármit számít. Az útszéli numerákba szerintem nincs helye reklamációnak, még akkor se, ha nem távoztál el a pénztártól. Végül is, mindketten megkaptuk, amit akartunk.
Meg kell hagyni, hogy remekül összehangoltuk a dologhoz való hozzáállásunkat. Én se akarok elterülni, mondjuk nem is lenne hova. A kezemet egyszerűen belekenem a nadrágomba, háttal kimászom a kocsiból, majd mint aki csak leállt pisálni az út szélén, olyan egyszerűséggel rendezem el a ruházatomat. Azért egy jó tíz kilóval könnyebbnek érzem magam. Nem is igazán foglalkoztat, hogy Gabrielle mit és hogyan csinál. A kocsinak döntöm a hátam és végig tapizom a kabátom, a cigimet keresve, közben pedig marhára elégedett vagyok magammal. A nő megjegyzésére csak a fejemet fordítom felé. - Nem vagyok annyira seggfej, mint amilyennek látszom. De ha te akarnál beleköpni az én levesembe, a dolog fordítva is áll. Egészen megtisztelő lenne, ha mindezek után letéphetném a helyes kis fejecskéjét a csinos nyakáról. De ezt most nem érzem indokoltnak, de jó tudni, hogy legalább a szerelmünk kétoldalú. Az mondjuk bosszant, hogy ennyire idiótának vagy szentimentálisnak tart, hogy ennyire nyíltan fekteti le a szabályokat, de legalább elmondhatja, hogy megbeszéltük. Ha neki jó, nekem mindegy. Tovább keresem a cigimet, és ha Gabrielle neki akar állni a kocsi rendbetételének, hát én biztosan nem fogom megakadályozni benne. Ha esetleg rossz helyen állnék, akkor gálánsan arrébb lépek kettővel. És rájövök, hogy már nem is érdekel, hogy mennyire kerekedik a hátsója, ahogy újra leguggol és nekifeszül a munkának. És hol a retekben van a bagóm? Benézek a kocsiba, hátha kiesett a hátsó ülésre, de nem látom sehol. Idegesen és türelmetlenül morranok fel. A kefélés utáni slukkomat akarom! - Nem nyeltél be véletlen egy doboz cigit két nyögés között? Fordulok felé követelőzve. Nem fogom feltúrni a kocsit, őt se fogom megmotozni. Amúgy is a vendégem volt egy szálra, szal' ha mást nem, akkor most jött el az ideje, hogy törlessze a tartozását. - Szívok egyet, aztán itt se vagyok. Közlöm vele az információt, hátha ez motiválja majd egy kicsit arra, hogy vagy visszaadja, vagy előkerítse vagy a sajátjából adjon egy szálat. Közben azért lecsekkolom Zorát és Natasát is, ők legalább megvannak, pazar.
Határozottan meg vagyok most elégedve a másikkal, keresve sem találhattam volna megfelelőbb személyt arra, hogy rendbe tegyen lelkileg. Ágyő frusztráltság. Persze ezt eszem ágában sincs a tudtára adni, nehogy még itt a végén elbízza magát. Egyébként sem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége, még mindenképp számot kell vetnem magammal ezzel kapcsolatban. Egyelőre viszont elég, hogy megvan a fegyverem és a kabátom és ezek a helyükre kerülhetnek. Előbbi a nadrágomba, utóbbi pedig rám, miután némileg leporoltam róla havat. A válasza különösebben nem lep meg. Kap is egy apró mosolyt, ami inkább szarkasztikus, sem mint őszinte és amint elfordítom róla a tekintetem el is tűnik az arcomról. - Ó, Rómeó... - Jegyzem meg halkan, de még számára is jól hallhatóan. Nagyjából ezzel tudom csupán leírni azt, ami a véleményem a reakcióról. Nyilván nem fog felkerülni életem legromantikusabb élményei közé, de végül is én kezdtem a dolgok tisztázását, szóval egy szavam sem lehet. Egyébként mindennemű női báj nélkül, ez elég lelombozóan hangozhat... mintha Júlia a seggét vakarászta volna az erkélyen állva. Nekiállok hát tovább csavarozni, most már lassan indulásra kész lesz a kocsi. Épp ideje, mert kezd ez lenni életem leghosszabb kerékcseréje, de ha beiktatok ilyen kis afférokat, akkor mondjuk nem csoda. Miközben épp azt latolgatom, hogy vajon mennyire is hajazott valami zsé kategóriás pornófilmnek ez az egész előbbi kis kitérő, érkezik is a kérdés, ami némileg kizökkent a gondolkozásból. A vállam fölött nézek rá kissé összeráncolt homlokkal. - De... csak úgy lecsusszant, döbbenet. Kíváncsi vagyok, mit is kompenzálhatsz azzal, hogy egy tahó vagy... - Állapítom meg végül, miközben a csillagcsavarhúzó a betonon landol és én megindulok a Jeep hátulja felé ismét. Elfelejtettem visszaadni a lenyúlt cigijét, nem mintha nekem nem lenne, de közbejött egy orgazmus, előfordul az ilyesmi. Mindenesetre teljes nyugalommal lépek a kocsihoz és nyitom a hátsó ajtót. Nem igazán áll szándékomban kommentárt fűzni hozzá, hogy mit is csinálok, vagy mi lesz a cigijével. Azt is hallom, hogy ha rágyújtott, elmegy, és mivel nincs kifogásom, kár is lenne bármit is mondani rá. Félig eltűnök hát a hátsóülésen, ujjaimat bedugom az ülés és a támla közti résbe és végighúzom ott a kezem. Hamar rá is akadok arra, amit élelmes hörcsögként odarejtettem nehezebb időkre. Egy doboz cigi, egy öngyújtó, ez mind. - Furcsa, hogy nem hordasz magadnál iratokat. - Jegyzem meg, immár kikászálódás közben, de nem nyújtom azonnal felé a kincset. Előtte még kiveszek egy szálat és az ő becses öngyújtójával rágyújtok. Most, hogy levámoltam, minden további nélkül nyújtom felé a dolgokat. Nem akarom a menőt játszani, de az én cigim továbbra is a kesztyűtartóban van. Így jóval praktikusabb. Egyébként pedig nem izgat, ha leesik neki, hogy nyilván kutakodtam a zsebében. Nem tudom mit várt egy megbízhatatlan útszéli numerától... ez a legkevesebb. Apropó legkevesebb... a törött napszemüvegem továbbra is ott hever a betonon.
Tetszik, hogy nem kezd el sipákolni, hanem veszi a lapot. Vagy üti a labdát. Vagyis hát, inkább elkapja, aztán egy elegáns és pontos mozdulattal vissza is dobja. Ezen fel kell prüszkölnöm. Nők... Mit jönnek ezek mindig elő ezzel a kompenzálós szarral? Nem lehet valaki csak és kizárólag azért bunkó, pöcs, öntelt, satöbbi, mert olyan és kész? 'Szér kell itt mindent meg- és túlmagyarázni... - Remek házi feladat. Gondolkozz rajta egy kicsit, és ha legközelebb találkozunk, megdumáljuk, mire jutottál. Mondjuk le merném fogadni, hogy már most csípőből nagyjából ezer különféle okot képes lenne felsorolni - kezdve a korai orgazmussal -, hogy mi lehet a hiányosságom, amit a bunkóságommal akarok elkendőzni. De az legalább pozitívum, hogy érdekes módon pontos elképzelései vannak a cigim hollétéről. Aprón húzom fel a bal szemöldököm, de mit mondhatnék... Nem lep meg, hogy adott esetben kihasználta a helyzetet és tolvajszarka Bond-lányt játszva próbált egészen más módon is a közelembe férkőzni. Talán én is megtettem volna, ha egy kicsit is érdekelne, hogy ki ő. Ha más ember lennék és ha ő is más ember lenne, talán azt mondanám, hogy annyira elvette az eszemet, hogy míg én teljesen rágerjedtem, addig ő profi infó-szerző kurva módjára viselkedett. Csak egyetlen fejmozdulattal követem Gabrielle mozgását, ahogy bemászik a kocsiba. Nem tartok tőle, hogy esetleg egy rakétavetőt ránt elő az ülés alól és ledugja a torkomon hálája jeléül. Az állati ösztönök csendben figyelnek, az emberi felemet viszont pont nem érdekli a dolog, neki csak egy rohadt szál cigi kell. Kikászálódik, a megszólalása pedig se ijedtséget, se könnyeket nem vált ki belőlem. Megvonom a vállam, és sürgető mozdulattal nyújtom felé a jobb kezemet. - Nincs rá szükségem. Te is csak azért vettél észre, mert én azt akartam. Gondolod, hogy majd piruettezve vetem magam a zsaruk elé? - költői kérdés - Amúgy sem vagyok túl fotogén. Az igazság az, hogy gyakorlatilag még nem jutottunk el odáig, hogy leszervezzük az új személyazonosságunk hivatalossá tételét. Pedig kénytelenek leszünk, ha be akarjuk indítani a vállalkozást, de addig se fogok a naperville-i Thomas Burton papírjaival grasszálni. Azokat már rég tűzre dobtam. Nem kell semmi nyom, amit felgöngyölve bárki is közelebb juthatna a pozsareváci rémek eredetéhez. - Hát ez gyönyörű... - húzom el a számat, miközben Gabrielle a legnagyobb természetességgel lejmol le bagóval kérdés nélkül - Tudtad, hogy ezzel már mondhatni kurvának minősülsz? Engem ez nem feltétlen érdekel. Csak mondom. Átveszem a bagót, és úgy gyújtok rá, mintha ezer éve nem jutottam volna nikotinhoz. Közben pedig azon jár az agyam, hogy lehet, inkább pár zöldhasúval kellett volna készülnöm a cigi helyett, mert vagyok annyira lusta dög, hogy ne akarjam külön túráztatni magam azzal, hogy elmegyek venni. Áh, majd elzavarom valamelyik kispöcst. A bagóink kellemesen sercegve égnek és válnak szürke hamuvá. A csikket újfent messze hajítom a hóba, az utolsó adag füstöt pedig Gabrielle felé eresztem szabadjára. Heh, ilyenkor mindig eszembe jut az idő, amikor csak Sárkánynak hívtak... - Najóvan'... - a kabátzsebembe vágom a kezeimet, megindulok az út széle felé, majd egy ugrással az árokban landolok - Ha véletlenül újra összefutnánk, azt fogom hinni, hogy kutakodtál utánam, pedig megbeszéltük, hogy nem veszlek feleségül. Búcsú gyanánt újabb szélhámos vigyort húzok az arcomra, majd kissé megcsóválom a fejem. Biccentek, és eltűnök a susnyás mögött, persze hallani még lehet a lépteimet. Nem megyek még haza. Francnak se kell, hogy esetleg kövessen vagy valami. Minden esetre abban biztos vagyok, hogy ez egy jó nap volt, és hogy a tesók imádni fogják a sztori minden mocskos részletét. Na meg persze abban is, hogy egy időre megjegyzem magamnak ezt a Gabrielle-t.
//Nagyon-nagyon köszönöm a játékot! *-* Ha esetleg van időd/kedved, szívesen olvasnék még rá egy utolsót, de ha nem, akkor tedd meg, hogy kérsz zárást //
Egy lesajnáló, szkeptikus mosolyra futja a kijelentés hallatán, amit azért igyekszek felé megejteni, hogy biztosan lássa, mi a véleményem róla. A pofátlanság magas iskolája, amire lehet pont én biztattam fel a könnyelműségemmel. Mindenesetre ami történt, megtörtént, változtatni nem tudok rajta, de a lovat sem fogom adni alá. Lesheti a kislányos rajongást, még a férjemmel szemben sem volt meg, amikor pedig tényleg kislány voltam és szerettem is. - Összekeversz a pszichiátereddel. - Vetem csak oda egyszerűen, nem akarok én egy újabb szócsatát generálni, csak még tovább marasztalnám. Nagyjából pont annyi reakciót váltok ki belőle azzal, hogy lerántom a leplet a kis magánakciómról, mint amennyire számítok. Nem tudtam meg semmit, így nem érdekli, a helyében valószínűleg engem is ugyanennyire izgatna. Akkor válaszolok már, amikor épp kiszedem a dobozból magamnak azt a szál cigit. - Azért majd szólok az embereinknek a rendőrségen, hogy tartsák nyitva a szemüket. - Csak félvállról említem, a végén tekintek fel rá, amikor a kezébe nyomom a dobozt meg az öngyújtót és már az én cigim végén is izzik a parázs. Mélyet szívok belőle, de nem rá fújom, hanem felfelé, a flörtölésen azt hiszem már túl vagyunk. Közben persze hallom a megjegyzését, de a szemem sem rebben. Mintha nem lennék pontosan tisztában vele, hogy mit tettem, bizonyára fog is miatta fájni a fejem, még ha nem is vagyok az a típus, aki azon zsörtölődne, amit már megtett. Úgysincs vele mit kezdeni. Szóval csak kissé felvonom a szemöldökeimet. - Kérdezd meg, hogy érdekel-e. - Szűröm ki a fogaim között könnyeden a szavakat, majd rögtön követi is egy újabb adag füst. Tényleg nem izgat, hogy mit gondol, szerencsére nem az ő véleménye fog engem meghatározni. Ha kurvának néz, hát egészségére, legfeljebb majd rádöbben, hogy rosszal kezdett, amikor újból igénybe akarja venni a szolgálataimat. Vagy nem, ezzel azért még nekem is el kell számolnom, hogy miért is mentem most bele. Tekintetemmel követem a szálló csikk útját, majd ismét rá fordítom a tekintetem. Épp itt volt az ideje, hogy távozzon egyébként. Ahogy visszaszól, azért az kiérdemli a fejem fölé tartott középső ujjam, csak hogy érezze a törődést és biztosan jól lássa, hogy most bemutattam neki. Azzal fordulok én is sarkon, hogy végre rendbe szedjem a járgányt és tovább mehessek. Így is túl sokáig időztem itt a semmi közepén.
Lassan egy éve farkasként próbálok boldogulni. Fene sem gondolta volna, hogy ez lesz. Én őszintén szólva elkönyveltem már, hogy meghalok azon a novemberi napon. De Jeztől kaptam egy második lehetőséget, szóval... Jezebell. Teremtőm, hiányzol. Pontosan majdnem egy éve vette, vissza a bulizásból, a versengésből, mert nem akartam senkit sem bántani - haha, mintha így nem sikerült volna Masako-t is farkassá tennem - de mostanra eléggé megbarátkozottnak érzem a helyzetet a farkaskölyökkel bennem, hogy elmerészkedjek embertársasággal is szórakozni. Na meg itt van Bells is velem, biztosítékként! Épp csak magasított sarkú, hosszú szárú csizmát viselek csőfarmerrel és egy ejtett vállú felsővel. Az alkohol éppen csak annyira dolgozik bennem, hogy ne fázzak a közeledő hideg időszak küszöbének éjszakáján. Hajam kiengedve, természetes hullámokban omlik alá - tincseim alig győzik követni ütemes lépteimet, ahogy igyekszem keresztülvágni a tömegen két pohár vodkanarancsot egyensúlyozva. Valaki utánam szól, én pedig megperdülök ennek a valakinek a szavára... minek következtében egy széles vállnak, mellkasnak ütközöm és csak "farkas-reflexeimnek" köszönhetem, hogy nem borítom magamra mind a két pohár tartalmát. - Bocs... - fordulnék meg, hogy kit is sikerült telibe kapnom, ám pillantásom még nem is találkozik a másikéval, mikor megérzem: a másik falkából való. - Wainwright. - Szalad ki a felismerő kis megszólítás egy bájmosoly villanásának közepette. - Rég láttalak. - Ennyivel le is tudnám a dübörgő zene, a csikorgó fékek és éjszakai illegális bulik egyik "fejével" szemben a nagy összeborulós viszont-látósdit, elvégre fene tudja, hogyan is áll a falkámhoz.
Jól sikerült verseny, amit buli kell, hogy megspékeljen, aztán ismét egy kisebb gyorsulás, majd újabb buli, tehát miután kissé felöntöttünk a garatra, ideje, hogy kiszellőztessem a fejemet. Még haza is kellene érni épségben, elkerülve a zsernyákokat, és Edet, aki hiába tudta, hogy nem vagyok hang, csak elérte, hogy ráborítsak egy adag sört. Nézzük a jó oldalát, ha szakadni kezd az eső, akkor nem lesz feltűnő, de ezt hiába mondtam neki, nem értékelte túlzottan, pedig igazam volt, vagy igazam volt? Na ugye? Vigyorogva mászok kifelé, azaz nem tudom merre, és csak a sörömet cipelem a kezemben, de megállok, mert valaki olyan szinten közeledik, hogy csak na. Dudáljak? Minek? Belém csapódik, de hála az Északi Pantheon isteneinek a piák a poharakban maradnak. -Rá se ránts. Szeva, Berger. Régen jártál már kint. Az italok épségben, ez számít. A franc se neheztel egy kölyökre, mit tehet az arról, hogy mi folyik a két falka között? Pont hogy semmit, persze ez nem azt jelenti, hogy akkor kebelbarátok vagyunk, de na. Lehet ezt normálisan is művelni, nem csak állatok djára, itt meg amúgy is tömeg van.
- Mert sosem hívtatok! - Szélesedik ki bájosan szemtelen mosolyom, mikor realizálom, hogy Ryan volt a szerencsétlen (?) illető, akit majdnem letaroltam. Hangom könnyedén, szinte játszanti kacérsággal csendül. Mintha csak annyin múlott volna a dolog... Egy hívás és jövök. Na persze. A piákat illetően a kezeimben tartott poharakra tekintek, majd apró biccentéssel visszapillantok a farkasfiú - férfi - barna szemeibe. - Hja. - Megemelem az egyik vodkanarit és finoman koccintom a poharat az övének gyerekes mosollyal képemen. - A viszontlátásra! - Rá kellene kérdeznem, látta e Drake-et, mégsem teszem. A pasik nem szeretik azt hallani, ha egy másik társukról érdeklődsz, ez örök szabály. Máris elvesztik minden érdeklődésüket az ember lánya iránt, legyen az bármilyen csekély is. Nem mintha szándékom lenne bármiféle érdeklődéssel is kezdeni valamit is ma este, vagy úgy egyáltalán... Aztán ki tudja. Hosszú az éjszaka. - Na és... mi van veled mostanában? - firtatom bedobva egy semleges kérdést, de nem állom meg hogy némi kacér iróniát ne csempésszek mellé. Kell az évődés, a másik húzása. - És ne gyere azzal, hogy még mindig kocsik és női hátsók bámulásából élsz, mert azt se veszem már be, hogy huszonhét vagy! - Kortyolok nevetve a vodkába, finoman dőlve egy mellettünk parkoló éjfekete verdának. Talán épp Ryané ez is, fogalmam sincs.
-Hé már, mintha nem követnéd, mikor van verseny, ne már, ezt nem veszem be. Tudom, hogy figyeli őket, ha nem is jött ki, akkor is tudta, mikor van. Felhívni... ááá, ez nem úgy működik, aki benne van a dologban, azt nem kell csörgetni, hogy told már ki a segged, jön magától is. Dana meg eltűnt, tehát akkor oka volt, én meg nem állok neki kérdezősködni és előadni a marha aggodalmas pofát. Minek? Nincs semmi baja, teljesen épnek tűnik... testileg. A viszontlátás pedig ünneplést igényel, vagyis jöjjön aminek jönnie kell, a beszéd, amit a nőstény meg is tesz. Pont jó, rövid, velős, nem ömlengős. -Arra. Remélem, most már nem szívódsz fel, indul a szezon. Koccintás ezerrel, a piára figyelünk, azt nem öntjük ki most sem, és jöhet a kortyolás. Na de tényleg, Dana hova lett? Egy ideig jött, nagyon is rendszeresen, aztán egyszer csak kámforosdit játszott, és úgy tűnt el, hogy öröm volt nézni. Most viszont előkerült, lehet, hosszabb bújócskát játszott, csak mivel nem szólt róla, senki nem kereste, így előbújt. A fene tudja, hogy megy ez a nőstényeknél. -Pedig ebből. Tudod milyen női hátsók rohangálnak? Na és a benzingőz, a kerozin, ááá, azzal nem ér fel semmi más, tehát ez minden időmet lefoglalja, úgy szó szerint. Figyelni kell folyamatosan, hol erre, hol arra. Na ja, már nem, már huszonnyolc, öregszem. Az szar? Mivel foglalom le magam, apuskám, hát ott van Ed nyűgje... azaz nyűgjei, meg a falka, meg az egyéb, és a versenyek. Igaz, hogy Nat nyakába szakadt az egész egy ideig, de ha egyszer valami prioritást élvez, akkor ez van. Bátyus sem morgott miatta... annyira. -No de mesélj, te hova a fészkesbe tűntél ennyire?
- Oké, ott a pont! - Tárom szét a karjaimat megadóan, édes mosoly keretében. Kisebb kihagyásokkal, de tényleg követtem a dolgot. Még úgy is, hogy tudtam, nem jövök ki rá. Mióta beharaptak, nem voltam hasonló eseményen, sőt... buliba is csak az Upperbe jártam, mert ott akadtak a falkámból is. Már ha nevezhetem falkámnak azt a társaságot egyáltalán. Ehh... de jó, hogy nincs itt Dante és nem hallja a gondolataimat. - Rohadtul nem tőlem függ sajnos, de én is remélem, hogy minél többször ki tudok jönni. - Mást nem kiszökök, a fenébe is! Mi bajom lenne? Ryan szemmel láthatóan nem fog a torkomnak esni és erősen kétlem, hogy bármelyik másik Northlake-Wainwright ennek az ellenkezőjét tenné. Dante túlparázta az egész lelépősdit. Még hogy nem hagynak életben... cöh! Itt élek hellyel-közzel huszonhárom éve. A helyi falka nem egy tagját ismerem - igaz, eddig nem tudtam róluk, hogy mifélék - mégis miért akarnának nekem ártani? Ráadásul egy-egy ilyen illegális versenyen még jó is a jelenlétem, ha a zsaruk betoppannának. Apu nem szívesen látna még mindig rossz színben, a zsaruk meg nem szeretnének apunál hátrányba kerülni... ördögi kör ez, melynek a madzagjai az én kezemben vannak mióta visszajöttem a városba. A koccintás közben a hím tekintetét keresem - ahogy azt kell - majd belekortyolok a vodkanariba ugye. - Tudom, bár az én figyelmemet valahogy más ragadja meg inkább. - Nevetek fejcsóválva a költői kérdésére, oldalt sandítva rá áthatóan kék pillantásommal, mely a legurított pia mennyiségétől már kissé játékosan, kacéran csillog. Nem vagyok részeg, csak enyhén spicces. Épp annyira, hogy a gátlások kissé oldva legyenek és el tudjam viselni a tömeget, a többieket és saját magamat is persze. - Dehogy szar! Az idősebb pasik vonzóbbak, ez tudományosan bizonyított. Majd ha betöltöd a negyvenet, szólj... - Cukkolom és fene se tudja, hogy mennyire gondolom ezt komolyan. Talán nagyon is. Elvégre Johnny Depp is az ötvenet töltötte, aztán hogy néz már ki! Nem rugdosnám ki az ágyamból, ami azt illeti... Egy estére talán Ryant se, na. - Én kérdeztem előbb, hé! - fordulok felé, szemközt vele immáron, mintegy ezzel is jelezve, hogy feltűnt: nem válaszolt arra, hogy mi is van vele/velük mostanában, hanem elmismásolta a dolgot. Ennek ellenére én nem maradok adósa, igaz, sok újat nem árulok el: - Kettőt tippelhetsz, Wainwright! - Mutatok végig magamon. Nem, nem plasztikai műtétem volt - nincs szükségem ilyesmire - hanem a farkasságomra utalok. Tényleg nem láttam, mióta beléptem ebbe a khöm, "csodálatos" kis világunk mögötti világba. - Nem igazán engedtek ki a hotelből, most is dadussal vagyok. - Szegény Bells nem érdemli meg, hogy fintorogva beszéljek róla, ha már hajlandó volt eljönni velem, engedve a kérésemnek, de egyszerűen derogál az egész helyzet számomra.
-Na ugye, mondom én. Akit egyszer megcsap a benzingőz, az a szerelmese lesz, és nincs olyan helyzet, hogy ne tudja, mikor milyen rendezvény van, ezt én is tudom. Ugyan ittam, na de még csak pár korty sört, tehát bőven belefér az estébe, éjszakába a dolog, és nem is óhajtok többet vedelni most, hiszen még előttünk a verseny. Jó formában van a verda, a többi rajtam múlik, de ma nyerni akarok. Dana szavaira nevetni kezdek, ő, aki eddig ahhoz volt szokva, mehet kedvére, hát most nem. -Na ez az, nem ártana, de... azt hiszem érthető, hogy most így hirtelen nem vágtázhatsz kedvedre mindenfelé. Van itt néhány balhés egyed, akik nem nézik, hogy ki vagy, hanem ha úgy vélik, akkor... Elhúzom a kezem a torkom előtt, ez a rideg valóság, nincs mit szépíteni rajta. Néhány kóbor megy ezerrel, és bár mostanában kevesebb balhé volt, ez nem azt jelenti, hogy esetleg nem indulnak meg, ha úgy tartja kedvük, főleg ha idegenként keverednek a városba. -Na, és mi az? Csak nem a férfi hátsók és mellkasok látványa? Megforduljak? Bár hátul nincs szemem, innen viszont jó a be... kilátás. Hím vagyok bassza meg, előttem meg egy nőstény áll, még jó, hogy rákérdezek a dologra, de szívesen megmutatom a hátsómat is, nincs azzal semmi gond. Izmos és kerek, a nőstények kedvelik az ilyesmit, ezt tudom. Vigyorogva szemlélem a dekoltázsát, nem túl pofátlanul, de nem is leplezetlenül. Végül elhúzom a számat, hát ennyit arról, hogy bejönnék Bergernek. -Az nem most lesz, de akkor ezt vegyem kikosarazásnak, mi? Elmaszkírozni nem fogom magam, hogy vénebbnek tűnjek, akkor kivárok. Hiába akarnék gyorsabban öregedni, egyszerűen nem megy, bár van köztünk röpke 260 év, de ha ez nem elég, akkor legközelebb kiráncigálom Victort, hátha ő már elég öreg lesz neki. A fene se tudja. -Tudom. Megvagyunk, versenyzünk, élünk, röviden ennyi. Azt látom Berger, komoly változás, de azt hiszem, erre te is rájöttél. Használd ki a lehetőséget, sok rejlik benne. Érzem a farkas szagát, csóri csaj, hát most már tudja, milyen ez az életforma, és ha jó a társasága, akkor élvezni lehet az egészet. Persze ha nem, akkor kínszenvedés. Abban sem vagyok biztos, hogy jó csapatban játszik, bár Ed tervei... végül is már olyan mindegy. -Nem csodálom, az eleje nem éppen leányálom, vegyük úgy, hogy védtelen és gyenge vagy, szó szerint. Semmire nem mész a neveddel sem, ha olyasvalaki állít eléd, aki... nem éppen haverkodni akar, de csinos a dadus, meg kell hagyni. Kurva nagy okosságot osztok meg vele, akkorát, hogy csak na. Még jó, hogy a kocsim biztosan álla a kerekein és nem gurul odébb, mert ezt a legkölykebb kölyök is tudja, baromira nem megy semmire farkasként, amíg törpe. Dadusa van, nem meglepő, kell egy tapasztaltabb melléjük, aki ott van, ha beüt a kraft, nem vitás.
Ahogy felnevet, a mosoly egy pillanatra leolvad képemről, helyét átadva némi fennkölt, finom dacnak. Nem szép dolog más nyomorán örömködni! - Rohadtul nem vicces! - Öklömmel finoman a vállába koccolok figyelmeztetően csupán, a piára vigyázva, hogy a pohárban maradjon. Persze, a végére már visszatér a vigyor is a képemre. Nem ijeszt meg a burkolt utalása sem, mely szerint bizony, ha valakinek nem tetszik a képem vagy a stílusom, akkor bizony itt hagyhatom a fogamat. Láttam elég zűrös alakot a Hotel környékén már, és nem is burokban nevelnek az ottaniak. Próbálnak nevelni. - Foroghatsz felőlem, de az is megteszi, ha lekapod a felsődet! Legalább lesz mivel indítani a következő futamot, már, ha a tesód odaenged kicsit. - Merthogy, ha - HA - levenné a felsőjét, lenne képem elcsaklizni azt. Nem is kérdés. A belátást illetően felvonom szemöldökömet kissé. Nem mondja kend! Valahol azért jól esik a tudat, hogy egy nem is akármilyen férfi, egy hím figyelme rám szegeződik. Nem ő az egyetlen ugyan ma és hozzá is vagyok szokva a tekintetekhez. Mégis mindig újra és újra önbizalmat ad ez a tény számomra. - Ne temesd magadat ilyen gyorsan... - Jegyzem meg finoman oldalt biccentett buksival, sejtelmesen, kalandra hívón a kikosarazást illetően. Ennyit és nem többet. Azt gondolja hozzá ő, hogy aztán... ki tudja. - Igen? Én egyelőre csak a hátrányait látom, de ha egy biztosan tapasztalt, régi motoros mondja... akkor én elhiszem neki! - emelem fel a kezeimet megadóan - egyikben vigyázva a piára persze - és ajkaim mosolyra húzódnak, miközben a másikat fürkészem. A szavaira felnevetek és inkább az italba kortyolok. De marha bölcs itt valaki. Azért az utolsó megjegyzését nem tudom figyelmen kívül hagyni, el is pillantok Bells felé. Még megvan, egyben van... Nagyon helyes! Ez az én terepem volt, ami neki átok, számomra viszont hatalmas előny. - Igen, tényleg csinos. Mikor lesz a következő futamod? - A kocsinak dőlök finoman, onnét tekintek fel a hímre a céllal feltett kérdés közepette.
-De az, anyuskám. Ilyenkor jön rá az ember lánya vagy fia arra, hogy mekkora kiváltság az, amikor önálló, és ez nem jár alanyi jogon, hanem ki kell érdemelni, el kell érni. Bezony ám, kurva jó dolgunk van nekünk, amíg azt hisszük, miénk a világ, aztán döbbenünk, ez nem egészen így működik. Oké, nem vigyorgok annyira, csak kicsit, persze azért hiányoltam Berger buksiját, mert megszokott látvány errefelé. Kár, hogy nem versenyzik. -Elég a forgás, nem fogok elszédülni, ígérem, de a felsőm marad. Versenyre jöttem, nem sztriptízre, de fogd a zászlót, és ha tesó kérdezi, mondd meg neki, én küldtelek. Ennek örömére megmutatom a hátsóm, annyira nem szar, na. Edzek én rá rendesen, tudom,hogy a nőstények mindig megnézik, adok rá én is. A pólóm viszont marad, kell, hiszen azon van a rajtszámom, de hogy minek? Azt sem tudom, ez kinek volt az őrült ötlete. -Ne? Pedig elég nyilvánvaló volt a kijelentésed, de akkor csak lassan ások, és néha kinézek a gödörből, hátha... Mivel egyértelmű volt, Bergernek fiatal vagyok, mégis miben reménykednék? Húzzuk egymást, van ez így, szokásom ez nekem is. Majd pont rám vágyik, hát hogyne, és főleg most, amikor verseny van, kivéve, ha esetleg egy riválist akar előnyhöz juttatni azzal, hogy lekéssem a futamomat, vagy infót kihúzni belőlem. Sosem lehet tudni. -Éld túl, utána imádni fogod. Nem viccelek, a képemre van írva, én élvezem, akkor Danánál miért is lenne másképp? Az eleje nem könnyű, magam is tudom, Victor ha nem szedett szét nap mint nap, hát akkor egyszer sem, de megérte. -Az. Van még időm. Mit tervezel? A kísérője tényleg szemrevaló, na de nem annyira, hogy komolyabban foglalkozzak vele, csak annyira, amennyire kell, elvégre az ellenséghez tartozik. Vigyorgok, ha esetleg valami az eszébe jutott, hát belefér az, ma túl sokan gyűltek össze ahhoz, hogy lepörgessünk mindent. Céllal kérdez, tudom én, elég csak ránéznem, de majd kiböki, mit talált ki.
Fanyar, kötekedő fintort küldök felé. Rohadtul igaza van sajnos, de nem én leszek az, aki ezt beismeri neki. Legalábbis nem ma! A jövő meg ki tudja, mit hoz... a hosszútávú terveim nem terjednek ki Mr. Wainwrightra is. Durcás képemre csak az csal mosolyt, mikor megfordul. Felnevetek őszintén, bájosan a magam vadóc módján és lehúzom a maradék italt. - Aztán vigyázz, nehogy valaki beleharapjon, ha sokat mutogatod. - Fejcsóválok lemondóan. Javíthatatlan ez a pasi, na de komoly baj is lenne a világgal azt hiszem, ha száznyolcvan fokos fordulatot vett volna ő is, meg a viselkedése is, mióta nem láttam. - Ez csak egy vicc volt Ryan! - Kerekedik el a tekintetem kissé, ahogy el-elvigyorodva fürkészem arcát. Most komolyan benyalta? Ne már. Nevetve lapogatom meg a vállát. - Komolyan kinéznéd belőlem, hogy negyvenen túli vén fószerokkal...? - Most szakad le a képzeletbeli glória a fejem felől, de olyan hitelesek még az ellenérzéseim is a dologgal szemben, mintha a múltam csak egy film lett volna, amit kényszerítettek, hogy végignézzek és nem éltem volna át az egész "bostoni kirándulást". Amiről Ryan - sem más - nem tud, az nem fáj nekik, de főleg nem nekem, nem igaz? - Akadjunk le a témáról és máris imádom! - Szusszantam, mikor megint előkerültek annak a hátrányai, hogy farkasszemmel csak egy kölyök vagyok. Nézzük a jó oldalát: nem tudok olyan könnyen becsípni, nem leszek ennyi italtól másnapos holnap, ha le kell másznom Dante elé edzés címen. Azt, hogy mit keres rajtam a másik falka egyik tagjának szaga... ráérek kifogást kitalálni később is, bár véleményem szerint néha egyszerűbb a színtiszta igazat mondanom. Főleg, mert nem megszöktem: Bells is itt van velem. Kérdésére nem felelek azonnal. Kék tekintetem az ő csokoládészín szemeit keresi, s szusszanva ereszkednek meg kissé vállaim, mikor meglelik őket. - Túl jól ismersz már, úgy fest. - Tényleg van célom, igaz, csak a következő pillanatig tart ki: nem tervezek ma este előre, csak a pillanatnak élek. Hiszen az egész illegális versenyzés erről szól. A megfelelő pillanatról - teljesedjen az ki zenében, kocsikban, jó nők/férfiak bámulásában... sebességben. - Azt akarom, hogy vigyél magaddal.
Nem kell ide vaker, tudom, hogy tudja, igazam van, csak Berger előbb harapná le a kis nyelvét, minthogy kimondja. Bánom is én? Inkább szemlélje a formás hátsóm, amit mutatok neki, az is jobb, mint semmi. -Nem kaja, nem harapdálunk, csak ha félreérthetetlen a helyzet. Máskülönben tabu. Beleharapni az én seggembe? Egyetlen úton és módon lehetséges, másként nem. A bunyókat nem számolom bele, az egészen más történet, de na. Ülni is szeretnék néha, ha lehet. Vicc volt, vicc volt, honnan kéne ezt tudnom? Oké, hogy vigyorgok, de akkor is. -Anyukááám, láttam én már itt 90 éves fószert 20 éves csibével, akkor már hogy a fenébe ne venném komolyan, hogy a 40-esekre buksz? Felőlem aztán kedvelheted a múmiákat is, semmi közöm hozzá, maximum meglep, hogy mit szerettek a csoffadt bőrön? Milyen az ízlése, az az ő dolga, de ahogy elképzelem, hogy egy öreg mamit fogdosok és csak húzom a bőrt, és húzom, de akkor sem lesz feszes sehol... hát egyből elhagy a libidóm. Még a végén impotens leszek, na ne már, még működik a cerka rendesen. -Zavar, mi? Hát jó, ha téged zavar, engem nem, de hidd el, nem is lógtam rajta. Láttál te engem kilengeni itt valamerre? Mi vagyok én? Bakelit lemezjátszó, hogy elakadjak, felakadjak? Dehogy, még zászló sem voltam, egyszer ki kell próbálni, na de látom Bergeren, hogy tényleg érzékenyen érinti a téma. Ó, anyukám, te még nem is láttál mindent, ez csak a kezdet. -Á, dehogy, alig pár éve, vagyis csak sejtelmem van arról, ki vagy valójában. Felületes ismeretség ez, de hol érdekel? Parti arc a kiscsaj, és ez az, ami számít, más nem. Viszont ha így megjegyezte a dolgot, tudom, hogy valamit akar, de csak kiböki. -Komolyan? Oké, Berger, te mondtad. Körbenézek, majd hirtelen felkapom a nőstényt, fogom, bevágom a kocsiba, majd bepattanok én is, és ezerrel elhajtok a helyszínről. Ha lekésem a versenyt, akkor lekésem, zseniális ötletem támadt, amit megosztok Danával is útközben. Kívülről nézve amúgy is úgy festett, mintha egyenesen elraboltam volna, de akkor meg már miért ne vicceljük meg bátyust, ha már amúgy is láttam, valamiért lekoccolt. Gyorsan küldök neki egy üzenetet, hogy várom a megjelölt helyen, fontos mutatni valóm van a számára.
Igen, emlékszem arra a jóvátételi listára, valóban, egy vicc volt az egész. És arról tényleg nem tehet, hogy a többiek baromira kihasználták. De én most nem ilyesmikre gondoltam. Hanem olyan jellegű dolgokra, amivel akár saját magának, akár nekem bizonyította volna, hogy valóban Testőrnek méltó. Az sem zavar, hogy megint szájal, hogy megint káromkodik, mindenkivel előfordul, a gyűlő haragomat pedig csak felfelé ostorozza, és mivel pontosan tudom, hogy ki fog robbanni, inkább hagyom beteljesülni. - A falkából, a városból vagy a hotelből, édes mindegy Duncan, ha tényleg számítok neked, akkor egy centit sem kellene elmozdulnod! És ha megint Anne-re akarja kenni az egészet, hogy hát miatta, akkor esküszöm, hogy én leszek az, aki feltépi majd a kislány torkát, nem kell ahhoz megvárnia, hogy a "béna kis Testőrök" szarul végezzék a munkájukat. Gyönyörű napunk lesz, a karácsony szelleme ideszart az ablakunk alá.
-kocsi&főút-
Mi az, hogy nem az én kudarcom?! Ember... Kibe neveltem életet, amikor nyeletlen kis tacskó volt? Amikor valójában tacskó volt, és nem csak a gúnyneve volt az. Duncan, ne akard, hogy ágyelőt csináljak belőled, elhiszem, hogy kurva kényelmes vagy, de inkább... Ne,tudjátok mit? Hagyjuk, mielőtt összetöröm a kocsimat. - Lesz, lesz büszkeséged, emiatt ne aggódj egy percig se! Vágom hozzá indulatosan úgy, ahogy az összes eddigi kifakadásomat. Kiszállunk. Vagyis én kiszállok, Duncan pedig kirepül. Nem tehetek róla,rohadtul elégedett vagyok azzal, hogy úgy pattan fel, mintha mi sem történt volna. Tessék. Látom benne a régi fényét, és ehhez semmi másra nem volt szükség, minthogy egy kicsit alázzam. Ha ezt tudom, már sokkal előbb elkezdem. - Szar ügy, kis barátom. Senki se azt kapja, amit kér. Dörrenek rá erélyesen. Igazából tényleg nagyon tetszik ez a hatalmas energia, amit a benne rejlő érzelmek és indulatok táplálnak. Sokkal több ilyet szeretnék, sőt, ezt akarom látni, de lehetőség szerint mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. Szerencsére tényleg ütött az utolsó mondatom. Duncan teljesen elveszíti a kontrollt, de már én is farkasként várom az érkezését, de már a levegőben eltérítem. Egyetlen ütéssel, épp csak a mancsomat szántotta fel. Ahogy csak tudom, most bebizonyítom neki, hogy tényleg semmi, egy porszem, egy jelentéktelen kis nyikhaj. És még a gyűlölete sem segíthet rajtam túlnőni. ~ Nevetséges vagy, Corvin! ~ - vágom hozzá azután, hogy Norinát szedi elő. Ki ő nekem, hogy megmondja, kivel mit tehetek? És hogy ki méltó a véremre? Támad, megint. Most a vérvonalamat kihasználva térek ki előle, és megpróbálok a háta mögé farolni, hogy kissé a hátsó lábaimra emelkedve lecsaphassak a tarkójára, belepasszírozva a pofáját a jeges földbe. ~ Tényleg az fáj, hogy veled nem tettem meg? ~ - kérdezem csevegő hangon, továbbra is igyekezve hárítani az összes apró támadási kísérletét - ~ Én kérek elnézést, hogy hittem benned, hogy önerőből sokra viszed majd. ~ Most rajtam van az ugrás ideje, igyekszem valamiféleképp a karmaim közé szegezni őt, hogy két vállra tudjam fektetni, bármennyire is vergődik. ~ Takarodj befelé! ~ Hörrenek rá a Bestiával együtt, és ha kell, hát az energiáimmal kényszerítem vissza az emberi valójába, hogy így viselje el a fekete dög mázsás súlyát a testén. Nem kérdezek, nem mondok semmit, itt már nincs helye a szavaknak. Ellépek tőle, hogy az oldalába marhassak, és úgy cincálhassam meg a pofámban, mint egy gumikacsát, közben a dühöm és a haragom úgy pumpál bennem, hogy nem is nagyon kell ráfókuszálnom az egész procedúrára. Duncan teremtője tényleg nem volt egy nagy májer. A fekete Bestia úgy csavarja ki a nyakát, és nyeli el magában, mintha gumicukorból készült volna. Az erdő vadjai riadtan iszkolnak el a környékünkről, az a néhány madár, ami erre vert tanyát, úgy dönt, más szállás után néz. Nem csodálkozom rajtuk. Norinának még nem volt rá kimondottan panasza, de én sem szívesen lennék két ilyen vérmes dög közelében, mint én... és az új Duncan.
Meglepő lehet, de baromi finoman és óvatosan teszem le a földre és eresztem el, vigyázva, nehogy több kárt okozzak annál, mint amennyire eddig be voltam kötve. Leülök. Hirtelen és kissé kábult, ködös fejjel. ~ Igazad van... Már rég meg kellett volna tennem... ~ Megnyugodtam. Azt hiszem. A hangom is egészen réveteg, a vöröslő tekintetem pedig érdeklődően fürkészi Duncant és a reakcióit.
- Én... - befogtam. Nem tudtam mit mondani, mert igaza volt, ennek ellenére akkor is számít nekem, nem is keveset, csak egy sértődött pöcs vagyok, aki momentán duzzog, besokallt és az anyjába kíván majdnem mindenkit. Szerintem teljesen jó vagyok.
Hát most mi a szart mondhattam volna? De, majd rákenem, akinek azt köszönhetem, hogy egyáltalán még élek, majd biztos helyeselek, hogy ja, bazmeg, te cseszted el, a te hibád. Lesz büszkeségem? Király! Úgyis régen vert belém akármit is, mármint ami ilyen pedagógiás cucc, szóval állok elébe, bár kicsit furcsa ez a tanfolyamozás és erős a gyanúm, hogy egy kiadós verekedésről lesz szó, ami úgy fog kinézni, hogy ő üt, én kékülök. Nincsenek tévképzeteim azt illetően, hogy mennyivel erősebb nálam. Ezt pedig nem rest demonstrálni pár perccel később, tulajdonképpen esélyem sincs, olyan árnyék boxot nyomok le, mint annak a rendje! ~ Tudom! ~ Én is tudom, hogy nevetséges vagyok, basszus és féltékeny, igen, de nem számonkérő, azt csinál, amit akar, tényleg, én követem, csak hadd irigykedjek, legyek egy seggfej, mert másképp megzakkanok. Villámgyorsan eltűnt előlem és mögém került, mire reagáltam volna, már a földet csókoltam, veszettül morogtam, nem tetszett ez nekem, nagyon nem, szabadulni próbáltam, minden erőmet bevetettem - azt a hozzá mértem keveset, ami volt -, de hiába. ~ Nem. Az fáj, hogy ennyi év alatt se tudtam kiérdemelni. ~ A legnagyobb kudarcom, és erre csak akkor jöttem rá, amikor bejelentette, hogy átharapta Norinát. Két bukott apa után lemondtam arról, hogylétezik nekem olyan, nem mertem és nem is akartam remélni, nincs, nem lehet, beletörődtem, legalábbis váltig ebben hittem. Nincs ilyen álom, nincs mit elvenni, nincs minek fájni. Ezért volt olyan rossz látni, hogy másnak így az ölébe hullt... A következő szavai csak megcsavarják a belém vájt tőrt, nem nyikkanok rá. Mikor rendre utasít és visszaszuszakolja a farkasom, akkor se tanúsítok ellenállást, bármiben le merném fogadni, hogy megöl a korábbi szavai ellenére is. Nem hagyja, hogy elvegyenek tőle, hogy valamit elveszítsen? Maga vet véget neki, szerintem ez teljesen logikus. Akkor riadtam meg igazán és tényleg, amikor rájöttem, hogy mire készült valójában, egyenesen páni félelem lett úrrá rajtam. Hadakoztam, hadonásztam, minden erőmmel azon voltam, hogy visszaváltozzak. - Ne! - könyökkel pofán töröltem, már ha sikerült, és küszködtem tovább, hogy valahogy kijussak alóla, nem érdekelt, hány sebet szedtem még be ezzel. - Nem kell szánalomból! Hallod? Ne csináld! - üvöltöttem, mintha ezzel bármit is elérhettem volna, bár ha a fejébe vette, kétlem, hogy le tudtam volna pár szóval állítani. Éreztem, hogy elkapta a farkasom, s olyan könnyedén rántotta ki belőlem, mintha sose lett volna ott. Azt hittem, hogy ennyi lesz, hogy valahogy elvette, embert csinált belőle és kész, vége, fel is út, le is út, de még a kétségbeesés peremére se értem, amikor jött a másik bestia, mint egy sűrű, fekete örvény, és pillanatok alatt kitöltötte a másik helyét, befészkelte magát, megkapaszkodott, nem tágított, engem pedig az egész művelet, hogy ez megtörtént, ledermesztett. Én ezt nem értem... Mi ez? Ez most mi??? Miért? Miért most? Mi ez az egész, Castor? Mit tettél...? Nem értem, nem tudom felfogni, és... mi a francért sírok? Folynak a könnyeim, és csak azt érzem, hogy szét akarok szakadni a lelkem mélyéről. Fekszem a hátamon, bámulok meredten az égre, tágra nyílt, szinte riadt szemekkel, teljesen összezavarodva, a mellkasomon mintha több mázsás súly lenne, mintha ráült volna az a böszme nagy fekete farkas, amelyik ott ül mellettem. Félek. Fogalmam sincs, hány év óta először, de rettegek, és nem merek belegondolni, nem merem felfogni, ami történt. Minden porcikám érzi, az agyam viszont védekezőleg el akarja utasítani. Nem merek megmoccanni sem, mintha egyetlen rezdülésemtől legalább százak halnának meg, vagy eljönne a világ vége, annyira rettegek akárcsak pislogni is. Közben meg szinte reszketek. Mindaz, amit akartam... minden, amire vágytam, amit annyira szerettem volna, vagy legalább egy kis morzsáját... megkaptam? De miért? "~ Én kérek elnézést, hogy hittem benned, hogy önerőből sokra viszed majd." Most akkor ennyire elbuktam? Ennyire szánalmasan kevés lettem, vagy ez mi? MI EZ? Ez jó, vagy rossz, minek a jele ez, mit akar, mit vár, ez nem biccentés vagy hümmögés és nem pofon, mi az isten ez???? Rémesen lassan - nekem éveknek tűnik - oldalra fordítom kicsi a fejem, hogy ránézhessek. Kérdések és kétséges tömkelege tobzódik bennem, érzések, akinek vége-hossza sincs, nem tudom őket megfogni, nem őket megfogalmazni, nem tudok velük mit kezdeni. Mit mondjak? Mit tegye? Mit akar? Ugyanazokat pörgetem magamban újra és újra, és valami kegyetlenül belém mar, ahogy végül egy gondolat veszi a fáradtságot és megállapodik bennem. Majd' százöt év után megint van apám, végre olyan, akire felnézhetek, akit örömmel hívnék annak, büszke lennék... Castor... És én mivel nyitok? Bőgök. Hát ez kurvajó. Örülök, és rettenetesen félek, hogy ez csak egy újabb jelen annak, hogy mennyire elbuktam, hogy csak a szánalom vezette, vagy a megjegyzésem, hogy neki ez... én nem is kellek, csak azért tette, hogy befogjam végre: csont a kutyának. Annyira... én tényleg meg akarok neki felelni. Mondjuk azt hiszem kezdhetném azzal, hogy átváltozok. Ekkor fogom fel, hogy másabb az ő Bestiája, ez a fekete bundás szörnyeteg. Még idegen, tényleg olyan, mintha kölcsönbe kaptam volna, s ha visszamegyünk a hotelbe, vége, visszaveszi, hozzám pedig visszatér a régi farkasom. Úgy méricskélem magamban, mint egy ajándékba kapott porcelán étkészletet, amit határidőre vissza kell vinni a boltba. Indulatosabb, hevesebb és dacosabb, mint az előző... sokkal erőseb, te Jézus Mária, de mennyivel! Ahogy felülök, a sebeim húzódnak, kellemetlenkednek, a szám sarka pedig megrándul. Ho-hó, ez a dög tetszik! Életemben először megcsapott a hiúság szele átváltozás előtt: mi van, ha rusnya leszek, ha nem olyan, amilyennek Castor akar, vagy az mindegy? Vagy mi lenne ha nem paráznék most már tényleg minden kis szartól, hanem vedlenék? Veszek pár nagyobb lélegzetet, aztán mint a közepesen jó úszó a búvárkodás előtt, uccu neki! Eddig azt hittem, heves és kirobbanó átalakulást tudok produkálni, ha dühös vagyok, nos most megtudtam, hogy van azoknál sokkal hirtelenebb is. Az új farkasom könnyedén de erőteljesen, határozottan és büszkén tört elő, figyelmet követelőn, minden görcsösséget mellőzve. Másabb, mint az előző, mégis érzem, hogy az enyém, a sajátom, mert alapvetően olyan, mint én. Vagy én vagyok olyan, mint ő... nincs is ilyen, csak Én vagyok, vele együtt. Sűrű, éjsötét bunda, vérvörös szempár... nagyobb is, mint az előző, erősebbnek érzem... A mancsaimat, a hátam, a farkam, a hasam, meg minden porcikám bámultam, amit csak tudtam valamilyen kitekert pózban, közben mantráztam, hogy csak ne legyen minta, legyen kopp fekete, mint Casnak, ne hasaljak már el egyből a bundánál! Elég lesz akkor, amikor átszokok a vérvonalképességre. Ha lesz rá alkalmam. Vagy most átharapott és most öl meg? ~ Miért? ~ Ennyit tudtam kinyögni, de szerencsére ez a kérdés mindig elég velős és sok dolgot lefed ahhoz, hogy remélhetőleg választ is kapjak. Amitől egyébként féltem. Istenem, legalább annyi félelem és aggály gyúlt fel bennem, mint amennyit gyerekkorom minden napján éreztem.
Amikor ellenkezik, valahol a gyomrom legmélyén helyet talál magának egy rosszindulatú megjegyzés, ami nem bukik ki belőlem végül, de ennek ellenére ott van, és nyomaszt. Harcol és küzd ellenem, amikor pontosan tudja, hogy se a könyörgése, sem pedig a jelentéktelen kapálózás nem ér semmit sem. És az az apró gondolat azt suttogja szüntelenül, hogy végre, most, így az élet és a halál küszöbén érzem Duncanben az életet. Fontolgathatnánk, hogy miért így és miért most. Ez az egész teljességgel el van cseszve, nincs mentség, nincs kifogás. Mégis mit kellett volna hinnem? Amikor még fiatalabb volt, semmi pénzért nem haraptam volna át, nem tettem volna a sajátommá. Chicagóban nem fért volna meg az oldalamon egy kölyök, akire nem csak hobbiból, hanem kötelességből is figyelnem kell. Nem tehettem meg. Toddot készültem megölni, utána pedig arra kellett összpontosítsak, hogy ne csússzon ki a kezem közül a falka, aminek az élére álltam. Szarvashiba lett volna fiatal farkast nevelgetni eközben. Azóta pedig magára lelt, mindent megtett azért, hogy büszkévé tegyen. Nem voltam az apja, de mégis, mindenki tudta, hogy az én művem, én alkottam. Úgy tűnt, hogy egyenesben vagyunk, erre két éve megbolondult. Talán meg kellett volna tennem, már az elején. De egy új városban, egy falkával a nyakamban, egy ellenséges falkával a nyakamban, zűrös nőügyekkel, őrült kölyökkel, a feladás, az ezüstgolyó csábítása mellett hol gondoltam én ilyesmire? Norinának nélkülem nem lett volna maradása, Duncanben pedig tudtam bízni annyira, hogy összeszedi magát. De nem sikerült. Minden egyes apró rezdülését érzem. Teljesen levetem a pajzsomat, ott ülök mellette teljesen csupaszon és védtelenül, azonosulva az ő döbbent tehetetlenségével. De higgadtan, legalább. Nem kell kiejtenie egyetlen kérdést sem a száján, érzem, valahogy tudom, mit akar mondani, mit akarna kérdezni, hogy mi hömpölyög a lelkében. Csak hagyom. Vannak dolgok, amire soha nem tudnék neki magyarázatot adni, olyat legalább is biztosan nem, ami megnyugtatná. És amit el is hinne. Szeretem érezni rajta és látni az arcán a felismerést, hogy mennyire mást kapott. Hogy mekkora fordulatot vett már az egész lénye egyetlen, tudatos harapástól. Az örökölt Bestia képes lesz neki megadni azt a támogatást, amibe kapaszkodhat. Az arroganciát, a maximalizmust, a hiúsággal vegyes büszkeséget, azt az életérzést, hogy vele senki nem kezdhet ki büntetlenül. És senkivel sem, aki hozzá tartozik. Akinek ő elkötelezi magát, azt még az ősök szellemei sem bánthatják. Hatalmas lehet és erős. Tiszteletet parancsolhat bárkinek. Ha akar, hát akár most rögtön odaállhat Bognár elé, és szembeköpheti, elküldheti a picsába, és nem aljas, sunyi beszólásokkal, hanem azzal, hogy tiszteletet parancsol. A lehetőség már ott van benne, érzem az új kölyök minden porcikáját, hiszen mintha a képmásom lenne, akit egyedül én ismerek, akinek én látom csak át az összes gondolatát. Csak én vagyok az, aki ettől a naptól kezdve pontosan megértheti őt. És talán Norina is ilyen lesz majd akkor, ha kicsit nagyobb lesz. Pezseg, forrong körülötte a levegő, amikor végre elhatározza magát, és megmutatja az új külsejét. Elégedett vagyok. Már nem látom elesettnek. Már egy harcra és életre kész hímnek látom, mert nem is lehetne másmilyen, aki tőlem kap szörnyeteget. Az persze nem zavar, hogy eltörött nála a mécses, szerintem jót is tesz neki, hogy kiadja magából. Velem is elő szokott fordulni, úgy ötvenévente egyszer. És amikor ott áll előttem ében feketén, makulátlanul, fényes és hibátlan bundával, feszes tartással, én is felkelek az ülő helyzetből. Szokás szerint körbe és körbe járkálok körülötte, megszemlélem, ellenőrzöm, és mivel a pajzsom egyáltalán nincs fent, érezheti az elégedettségemet. Az egyetlen, ami megzavar, az a feltámadt kétsége és félelme. Egek! Gondolja, hogy képes lennék egy mesterműkezdeményt elpusztítani? Ilyet nem fogunk játszani. Már a feltételezés is sértő. Aztán elhangzik a kérdése. A farkasom kissé felhúzza ezen az orrát, nem tetszik neki, hogy az újdonsült kölyke már a teremtése első perceiben kételkedik az ő akaratában. ~ Miért ne? ~ Búgom a fejébe bosszantóan nyugodt tónussal, aztán egészen szemben, közel állok meg előtte. Azért még így is testesebb vagyok nála valamivel, de még nekem is furcsa, hogy mekkorát nőtt az eddigi alakjához képest. ~ Az utóbbi időben olyan gyászhuszár voltál, hogy azt gondoltam, a fekete jobban passzolna az imidzsedhez. ~ Tesztelem, húzom az agyát. Kíváncsi vagyok, hogyan boldogul az új határaival ilyen téren, mert hát, mi nem igazán tűrjük el, ha valaki szórakozik velünk. De hogy komolyra fordítsam a szót... ~ Őszinte elhatározásból soha nem teremtettem, mindig akadt valami külső körülmény. Taránál a Teremtőm erőltette, Liunál és Norinál az életben maradásuk volt a tét, és mivel láttam bennük lehetőséget, hát... Megtettem. Azt hiszem, hogy féltem. ~ Vallom be neki őszintén, hiszen a kölyökvállalás abszolút távol áll tőlem. Tényleg megteszem, ami tőlem telik, de ha nem lenne külső segítségem a Mentorok képében, szerintem rohadt hamar el is buknék. ~ Téged már nem kell nevelni semmire. Megállsz a lábadon, ha akarsz, Duncan. Nem könnyű, de te pontosan tudod, milyen vagyok, nem kell hozzám szoknod, tudod, hogy mire számíthatsz velem kapcsolatban. És én... ~ Megállok kicsit. És megesküszöm magamnak, hogy ami ebben az erdős részben elhangzik, az itt is marad, és soha nem kerül be a hotel falai közé. ~ Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjalak meghalni anélkül, hogy egy utolsó kapaszkodót adtam volna. Az eszed a helyén van, túl tudsz élni, már az erőd és a vérmérsékleted is meglesz ahhoz, hogy visszatérj. Meg aztán, tudod... ~ - atyáskodóan odadörgölöm a pofám az övéhez - ~ Ha bevégeztem volna Velencében egy egyszerű kereskedő fiaként, boldog lettem volna, ha ilyen fiú születik a de Luca családba, mint amilyen te vagy, Duncan. És ezt már akkor így éreztem, amikor elkezdtem veled foglalkozni. Az viszont az én hibám, hogy mindig találtam fontosabb dolgot annál, minthogy ezt tudatosítsam benned. Ez viszont... Mindig emlékeztetni fog arra, hogy többet ne hanyagoljalak el. ~ Azt hiszem, hogy vége van a cenzúrázni való résznek. Persze ez még közel sem biztos, de már így is többet lelkiztem, mint amennyit szerettem volna, de egyszer ki kellett jönnie. Én sem lehetek örökké bezárkózva az ezüstkalitkámba. ~ Hogy tetszik? ~ Ahogyan Norinál is, úgy nála is pofátlankodom a kérdéssel, mert egyszerűen kell, muszáj, tudni akarom, hogy milyen. Mert eddig egészen más szemmel nézhetett rám, de most kapott egy szeletet belőlem, a lényemből, abból, ami azzá tesz, aki vagyok. És borzasztóan érdekel, hogy most mi jár a fejében...
Kezdőlap
//
