Látja a fiatal nő zavarát, ám ez egyáltalán nem hatja meg, tudja jól az ilyen aranyos pofik hamar halnak, hacsak nem készíti fel őket az életre egy maga fajta. Vannak mentorok akik a könnyed, burokszerű képzést részesítik előnyben, és ez egy gyógyító és mágus esetében Chris szerint is lehet sikeres – véleménye szerint az esetek felében – azonban egy informátor, harcos, vagy egy tevékenyebb mágus esetében már esélytelen a hosszú és eredményes őrző lét, ha efféle selyempárnák közti tanoncéveket tudhat maga mögött, persze látni ellenpéldákat, csak nem éppen sűrűn… ~Az első erdőben megélt holdtöltekor rájönnek, vagy meghalnak.~ Tekintete a tömeg irányába fordul. -A munkája a következő lenne, én még készítek pár riportot, véletlenszerűen néhány itteni járókelővel. Ön pedig próbál minket észrevétlenül szemrevételezni, s rájönni, miről is beszélgettünk, milyen volt az alanyom jelleme. Egy magunkfajta „rejtélykutató” számára elengedhetetlen a riportalanyok messziről való felismerése, és részleges kiismerése. Ne tévesszen szem elől, de s próbáljon periférián mozogni… Igazi riporter játék… Teszi hozzá kicsit hangosabban, hogy a beszélgetést esetlegesen elcsípők számára se legyen túlontúl feltűnő a mondanivalója. Ez után pedig egy idősebb hölgy felé irányozza lépteit, akit rögvest leszólít a helyi újság nevében, a 70-es évei közepén járó asszonyság kicsit sántít, öltözéke elegáns, láthatóan ad magára, azonban mindezek ellenére erősen gesztikulál. Kezével egyszer-egyszer a szobrok felé mutogat, majd elmélkedően réved pár pillanatra a semmibe réved, ezt követően egy másik irányba mutat, s szinte ámuldozva beszél, láthatóan örül, hogy valakinek elmondhatja élményit, s tapasztalatait, s mikoris Chris elköszön tőle, még jó pár pillanatig figyeli a távolodó „újságírót” és mosolyogva tekint utána, majd pedig komótos léptekkel indul útjára, mely a közeli buszmegálló felé vezet… Az informátor egy kis kört tesz meg, nem megy egyből Alice-hoz, hagyja, hogy a tömeg mozgása szokványos legyen, sodorja, már amennyire ezt lehet eképpen definiálni, ám végül tanonca mellett köt ki. -Halljam mit gondol Miss Goodwining-ról?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Úgy tűnik ez a nap a meglepetések napja. A feladatot hallgatva továbbra sem értem meg, hogy ezzel pontosan mit is szeretne tőlem. Úgy érzem magam, mint aki a rossz vizsgára ment volna be. Ilyen ostobának rég éreztem már magam. nem hittem volna, hogy ilyen lesz ez az egész őrzős tanulásos dolog. Persze nem is gondoltam arra, hogy minden csupa vidámság lesz, de ez valahogy nekem mégis magas. Mindenesetre bízom Willben, hogy mindent elmondott rólam neki, még azt is, hogy milyen őrző is szeretnék lenni. De talán ez valami próbatétel, hogy felmérje mikre is vagyok képes. Bár ha magam sem tudom, akkor nehéz lesz kideríteni. -Rendben!-Mondom elég bizalmatlanul és alig hallhatóan, majd csak figyelem ahogy elsétál az első kiválasztottjához. Egy idős hölgy az. Igen csinosan van felöltözve, bár úgy tűnik a járás már nehézkesen megy neki. A gondolataimban azonnal bevillan az tipp, hogy talán már egyedül él, férjét már elveszítette ezért is van most itt egyedül. Úgy tűnik az elején a szobrokról beszélnek, de hogy utána miről, azt nem tudom...Talán a múltjáról mesél egy kicsit. Az idős hölgyek szeretnek elmerengeni a múltban, elmesélni vidám kis történeteket. De az is lehet, hogy ez tök nagy hülyeség és igazából a holnapi vacsoráról beszélnek. Mikor elköszön a nőtől követem őt a tekintetemmel. Úgy tűnik, hogy keres magának még egy "áldozatot", vagy mégsem? Oh nem...Éppen felém tart, csak tett egy kis kerülőt. Nagyon óvatos egy ember. Tényleg ennyire kellene félni a tömegtől? Mikor visszalép mellém nem válaszolok neki rögtön. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, és bátorságomat, majd csak ez után szólalok meg. -Úgy vélem egy kedves nő lehet, talán elvesztette a férjét, így már egyedül él. Gondolom tetszettek neki a szobrok és múltjáról is mesélhetett Önnek...Mondjuk amikor még gyerek volt...De lehet, hogy ez mind nagy ostobaság...-Mégis honnan kéne tudnom, hogy miről beszélgettek, vagy milyen a jelleme?
-Valóban, már egyedül él, erre utalt, hogy bár tisztesen fel volt öltözve mégis magányosan vonult az utcán, általában az idősek ilyenkor együtt mennek a legtöbb helyre, főleg, ha ennyire elegánsan felöltöznek, esetleg akkor lehet másként, ha párjuk beteg… Azonban a kor bölcsességet is takarhat, a másik oldal vénjei azonban sosem sántítanának, az idős kor ellenére is a mozgásuk a mutatott korukhoz képest fürge és energikus, ez már árulkodó lehet… Közlékeny volt, és segítőkész a város többi pontján elhelyezett szobrokról beszéltünk, és azok közül a kedvencéről, ne feledje Alice, most ezen témában való kérdezősködés a feladatom… azonban ráhibázott, mesélt régi időkről is pár sort. Amit még könnyedén leszűrhetett volna, hogy az anyagi helyzete átlagos nem hívott taxit, ám a tömegközlekedés megfelelt neki. Helyi lakos, vagy legalább is olyan, aki jól ismeri a várost, mivel sehol sem tétovázott sétálás közben, tisztában volt az irányokkal, helyismerete kielégítő volt. Ruha, járás, mimika, tekintet ezek sok mindenről árulkodhatnak, ha tudunk bennük olvasni, azonban ez idő. S bármilyen foglalkozást is űzzön köztünk, ezen képességre szüksége lesz. a hiszékenység rossz ismérv, ha magunkfajta „újságírókról” van szó… Következő próba, ha vége találkozunk tőlem balra, 9 óránál, a negyedik kandelábernél. Nem szól többet, helyette újra neki iramodik. A következő áldozata egy édesanya, aki éppen egy piros babakocsit tol. Az asszony szőrmét visel, fekete bőrkesztyűvel, magas sarkú csatos csizmával, Police napszemüveggel. Az asszony készséges, ám a beszélgetés folyamán végig lágyan mozgatja a gyermeke alkalmi fekhelyét, s láthatóan csendesebb hangvételben válaszol. Néhol zavartan tekint a jégszobrokra és meglepődik, amikor Chris különböző irányokba mutat és magyaráz. A beszélgetés végeztével a nő indul el elsőnek, s láthatóan sietős a dolga, avagy kínos volt számára a helyzet. Az informátor azonban kényelmesen tekint utána, s láthatóan még jó pár percig meg sem mozdul helyéről,aztán megindul a megbeszélt lámpaoszlop felé, s ha Alice is eképpen tett, vélhetőleg újra egymás mellé sodródnak. -Mire jutott?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy elkezdi kifejteni bővebben a dolgokat csak nagyokat pislogok. Igaz az már jó jel, hogy nem üvöltötte le a fejem amiért nem jöttem rá magamtól mindenre, pedig ezt is kinéztem volna belőle. Oké még nem ismerem őt, de bevallom őszintén félek tőle. Miközben hallgatom őt néha bólogatok egyet, hogy jelezzem mindent felfogtam. Bár úgy gondolom, ha előbb is elmondta volna nekem, hogy ilyenkor mire is érdemes odafigyelni talán bátrabban álltam volna a dolgokhoz. De tudom ő most az oktatóm és el kell fogadnom a stílusát. Végig csendben maradok, majd csak bólintok egyet a találka megbeszélésére. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, így inkább csak figyelek. Amint megpillantom a nőt egy undorodó fintor jelenik meg arcomon. Az első vélemény már meg is van róla. Semmi jót nem tudnék erről a nőről elmondani. Ő az a fajta akit inkább jó messziről kerülök, bár sajnos a munkám során nem egy szokta elhozni kis kedvencét. Mikor a nő elsétál én elindulok a találka helyünkre, majd megvárom Christiant és a kérdésére ismét végiggondolom a látottakat. -Elsősorban is egy állatgyilkos. Másodsorban meg egy igen előkelő és tehetős családból származhat, vagy a férje kereshet sok pénzt. A gyerek biztosan aranyos lehetett. És nem tudom, hogy miről beszélgethettek...Gondolom Őt is megkérdezte a szobrokról, de nem tűnt olyannak akit nagyon érdekelne ez a téma. Az is felmerült bennem, hogy esetleg nem értette önt, vagy valami személyeset is kérdezett tőle és gondolom Önnek nagyon megtetszhetett benne valami amiért olyan sokáig még figyelte őt.-Nem akarok szemtelen lenni, ez lenne az utolsó dolog, csak őszintén elmondom azt amit gondolok. Természetesen ezt mind határozatlanul, félelemmel, amit biztosan láthat rajtam. Nem szokásom túl jól elrejteni a félelmet és bizonytalanságot. Erre már José is felhívta a figyelmemet.
-Ha pontosan akarja tudni kikezdtem vele… Egy álca akkor lehet tökéletes, ha az utolsó pillanatban is fenntartjuk, itt bukik el a legtöbb átváltozó. Az adott pillanatban könnyű jól játszani, de amikor meg van a szükséges információ, elvégzett feladat, akkor nem lehet eldobni az álarcot, csakis ott engedheti meg magának ezt a luxust ahol más nem látja, s erről nem árt meggyőződni. Az újságíró sosem lehet elég óvatos, ki tudja, mit lel egy-egy sztori felkutatása közben… Oldalra pillant és felméri a tömeget, láthatóan keresi a következő célpontot, ám mielőtt tovább indulna, befejezi az értékelést. -Gazdag, a mimikája jól elárulta, hogy nem az eszével kereste a vagyonát – azt inkább a férje csinálhatta, vagy az apja -, vélhetően valamilyen közéletibb személyiség neje, mivel miután felvilágosítottam arról, hogy ez az egész egy rendszeres fesztivál miatt van, és a város több pontján is vannak kiállítási helyek, rögtön indulni akart, ekkor tereltem személyesebb vizekre a beszélgetést, ám ez teljesen kétségbe ejtette, s a „menekülést” választotta. Ne feledje el, az újságot és a szerep fontosságát… Figyeljen. Ezen szavakkal hagyja ott a lányt, majd egy ifjú húszon pár éves férfi felé veszi lépteit. Barátságosan közelít az egyénhez, próbál jópofa, fiatalos gondolkodású középkorú férfinek tűnni. A srác kétség kívül valamiféle helyi snowboardos legény, nagykanállal eszi az életet és a csajokat, s a fesztivál élményeiről szívesen társalog Chris-el, még láthatóan ajánlásokat is tesz, a helyi forralt boros standok irányába, melyet az informátor készséggel el is fogad … Ekkor azonban Alice arra lehet figyelmes, hogy a két férfi felé néz, a fiatalabbik láthatóan végig mustrálja, s egy kaján vigyor jelenik meg arcán. Pár szó hangzik még el csupán, aztán Jackson McGuire el is indul az ifjú hölgyemény felé, pár évvel múlhatott csupán húsz… „-Csá kislány! Jackson vagyok, hallom bejön neked a séróm. Ha van kedved lóghatnánk valamikor együtt. Én nagyon bírnám.”…
Chris azonban nem várja meg az események folyását magára hagyja tanítványát a nem éppen intelligens, sőt kimondott an alpári stílussal megáldott fiatalemberrel, ez is csak egy újabb helyzetgyakorlat, az egyszerűbb fajtából. Most még nem egy farkasokkal teli szórakozóhelyen kell megfelelően megválogatnia a szavait. Aki életében először kerül egy ilyen helyzetbe, általában nem tudja kontrolálni elméjét, és múltbéli tapasztalatai alapján megformálni kijelentéseit, mimikáját, testi jelzéseit, s ez sok esetben vezet végzetes eseményekhez. A farkasok kiszagolják a félelmet, a domináns egyedeket pedig akarva akaratlanul elkezdi hajtani az ösztön, könnyen prédává válhat a rendfenntartó szerepet játszó képzetlen őrző, s egy ilyen helyzetben ritkán „happy and” a történet vége, ezt egy Chrisshez hasonló „újságíró” jól tudja… Léptei ez után az egyetem felé vezetnek, két órakor találkozója van, bár az érintett még nem tudhat érkezéséről… Ő már csak ilyen, s kicsi az esély, hogy meg fog változni.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ismét csak csendben hallgatom végig a férfi monológját. Ezek szerint ismét sikerült valami hasonlóra rájönnöm. Ennek roppantul örülök, bár továbbra sem értem, hogy ez miben is segít nekem. Miért kell nekem megfigyelni az embereket? Én nem titkos ügynöknek jelentkeztem, bár lehet, hogy ezt takarja az őrző szó. Ahogy az előbb is most is csak elmegy az újabb kiszemeltjéhez. Most valami fiatal fiút választott. Elég fura a stílusa a kölyöknek, bár a mai fiataloknál ez már nem is meglepő. Egyre furcsábban öltöznek és viselkednek. Mikor engem kezdenek el nézni elkerekednek szemeim és érzem ahogy szívem egyre gyorsabban kezd el kalapálni. Vajon mit mondhatott rólam és miről beszélgethetnek? Most meg elindul felém az a srác ő meg elmegy? Mégis ezzel mit akar elérni? Miért küldte ide hozzám ezt a kölyköt? A szívem már kétszer olyan hevesen ver a mellkasomban. Mégis mi a franc folyik itt? Ahogy a srác megszólal megjelenik a rémület a tekintetemben. Miért mondott ilyet neki? Nekem nem is jön be és különben sem ezért vagyok itt -Ne haragudj, de azt hiszem itt tévedés történt! Nem én vagyok a neked megfelelő lány!-Gyorsan elhadarom ezeket a szavakat, majd el is indulok az egyik irányba. Nem figyelek arra, hogy merre is megyek, de most ez nem is izgat engem. Milliónyi kérdés száguldozik össze-vissza a fejemben, de választ nem kapok rájuk. Talán majd legközelebb többet mond a szándékairól, terveiről, bár nem egy olyan fickónak tűnt, mint aki beavatna engem az ötleteiről.
~Furcsa... az emberek mindig így viselkedtek? Bosszantó, hogy mindent beleng a szaguk, mindenhol ott a kölykeik nyála és folyamatosan a visításuk zeng a fülemben. Néha helyre lehetne tenni Őket... Egy pillanatra megtorpanok és ránézek az órámra. Egy kissé furcsa arckifejezéssel megvonom a vállaimat. Egy kicsit aggaszt... nem szokása késni. Alig láthatóan megmozdulnak az orrcimpáim. Nem még semmi... nincs a közelben. Felnézek a nem is olyan messze található jégből faragott kisebb szobrok egyikére. Nézem néhány másodpercig, majd tudatosul bennem, hogy még mindig nem tudom eléggé értékelni a művészetet. Főleg, ha az csupán a gyönyörködtetésről szól és semmi tudományos vonatkozása nincs. Nem mint ha szükségem volna rá, de kissé összébb húzom magamon az elhasznált, foltokkal tarkított műbőr kabátot. Gondolataim hamar szárnyra kapnak és úgy verdesnek vissza a szobámban hagyott munkámhoz mint valami kokain túladagolásban vonagló papagáj. Egy pillanatig még az is megfordul a fejemben, hogy előkapok egy jegyzettömböt a mellkasomon keresztbe vetett táskából és elkezdek körmölni, de elhessegetem magamtól az ötletet. Már hónapok óta szinte megállás nélkül csak dolgozom. Paul megérdemli, hogy a mai nap csak vele foglalkozzam. Már hetek óta alig veszem fel neki a telefont és még az üzeneteire is elég lagymatagul reagálok. Végül is a legjobb barátom, vagy mi a fene. ~Te jó /logikailag és tudományosan megcáfolt/ Isten... mi lett veled O'connor? Még ha eddig nem is nagyon tartottam magam a szociálisan elfogadható normákhoz, most már a tudat alattim is arra sarkall, hogy a többségi társadalom által elvárt módon viselkedjem az olyanokkal szemben, akik közel állnak hozzám. Ez igazán érdekes... majd utána kell néznem ennek a jelenségnek. Minden bizonnyal fajspecifikus. Kimondottan mogorván vonom össze a szemöldökömet, amikor valami gyermekjáték suhan el az arcom mellett. Miért nem zárják be Őket éjszakára? Siess, Paul, mert a végén még meggondolom magam.
Az elmúlt napokat hol Lilyvel, hol meg a pult mögött töltöttem, és próbáltam beleásni magam a hétköznapok forgatagába. Nem is figyeltem a naptárat, és pont ez volt a cél. A mai napon még az órára sem voltam hajlandó rápillantani. Ki sem mozdultam a lakásból, csak összehaverkodtam egy üveg whiskyvel és próbáltam túléli ezt a keserű emlékű napot. Ugyanis ma egy éve lépett aknára Jefferson közlegény, ezzel gyakorlatilag tönkrevágva mind azt a napot, mind az elmúlt évet. A mai napot a csendes emlékezésre és a kivárásra szántam. Hátha nem történik semmiféle katasztrófa. Aztán Ash felhívott, hogy lenne-e kedvem találkozni vele, én meg egyből rábólintottam. Végül is, miért ne? Mondhattam volna, hogy dolgom van, hagyjon békén, azt is, hogy csak ma ne, de nem vitt rá a szívem. Régen láttam már a szerencsétlent, márpedig hiányoztak a megszokott kiruccanásaink. magamnak sem szívesen vallom be, de aggódtam a srác miatt. Sokat változott az elmúlt időszakban, és nem igazán tudom eldönteni, hogy előnyére vagy hátrányára. Aztán itt van ez a kiesés is… Érti a fene. Biztos nő van a dologban. Fölpakoltam hát a túlélő-szettet, magyarul whiskyt, vodkát meg pálinkát – fószer, aki hozza esküdözött, hogy házi, meg hogy 60 fokos, de itt annyi még nyáron sincs, szóval nem tudom, mit higgyek ¬– és a kabátom belső zsebeibe csúsztattam egy-egy flaskával. Aztán nekiindultam a hideg, alaszkai városkának, jól összehúzva magam, és majdnem lépésenként leküzdve a késztetést, hogy jól meghúzzam az egyiket, hogy átmelegedjek kissé. A Főtér felé vette az irányt, ugyanis ott beszéltük meg a találkozót Ash-vel. Mikor megláttam egy kicsit jobb kedvre derültem. Nem is nézett ki annyira vészesen. Normális napokon mögé osontam volna, megkocogtatom az egyik vállát aztán a másik oldalról meg integetek neki, de ez nem éppen normális nap. Így csak megközelítettem hátulról, aztán elé léptem, fülig húzódó vigyorral ránéztem – talán észreveheti, hogy műmosoly ez, pedig tényleg örülök, hogy látom –, és nyújtom a kezem felé. – Jó téged újra látni, barátom! – köszönök. – Mi történt veled? nem hallottam rólad egy ideje.
Már messziről éreztem, hogy felém közeledik. Ha nem éreztem volna már olyan sokszor, akkor valószínűleg fel sem tűnt volna a szaga. De így, hogy tudom mire kell figyelni hamar kiszúrtam a változást. Csak remélni tudom, hogy nem megint azzal a kimondottan bosszantó üdvözlési rituáléval fog köszönteni, ami az elmúlt néhány alkalommal a szokásává vált. Ilyenkor még a szociális nyomás is rám kényszeríti, hogy visszavágjak valami hasonlóan "vicces" dologgal. Mit mondjak... nem igazán vagyok az effélékben ügyes. De ahogy elnézem, ma mázlim van. Csupán egy hirtelen mozdulattal belép elém és kezet nyújt nekem. Félmosollyal fogadom a gesztust. Hazudnék, ha azt mondanám nem örültem jobban hetek óta semminek, mint hogy láthatom Őt. -Téged is. Tudod jól... munka. Az egyetem még egy kurzust a nyakamba varrt ebben a szemeszterben. Plusz van néhány érdekes kutatási téma is, amibe sikerült becsatlakoznom. Ha nem lennék megáldva a farkasom által nyújtott természetfeletti képességekkel, akkor minden bizonnyal elsiklanék a műmosolya felett. Így viszont már csak a kisugárzásából érzem, hogy nincs valami jó hangulatban. Kissé félre döntöm a fejemet. -Aggaszt valami. Társadalmilag elvárt, hogy megkérdezzem mi bánt. Mesélj! Mondom neki egy kicsit komolyabban a szokásosnál. Megindulok, hogy egy kis bódé felé, ott talán egy kicsit nyugodtabban tudunk majd beszélgetni.
– Na de ennyi? – kérdezem, mikor azt válaszolja, hogy a munka miatt volt elérhetetlen az elmúlt időszakban. Valamiért nehezen hiszem el, de az ő dolga, ha nem akarja megosztani velem. Kényszeríteni biztos nem fogom, legfeljebb leitatni ha mutat rá némi hajlandóságot. Akkor az emberek úgyis nyitottabbak. Mondjuk lehet, nem ő a legjobb társaság a lerészegedésre ezen az évfordulón, de hátha nem kérdezget túl sok mindent. Egyszerűen elmondom, mi történt, kiadok mindent, ami bennem van. Jó esetben nem a piával együtt. – Remélem jó kis kutatások azok. Újságcikk kinéz belőlük? A következő mondatán szomorkásan felnevetek. Nem tudom hol áldotta meg ekkora szociális érzékkel a Jóisten, de akkor már nem kellett volna ennyire fukarkodnia vele. Mindenesetre ez most kifejezetten felvidít, és azt veszem észre, hogy éppen nem vágyódok őrülten valamelyik flaska után. Megyek vele a bódéhoz, és közben azon gondolkodok, miként magyarázzam el neki mindezt. Aztán végül az egyenes verzió mellett döntök. Minek cifrázni? – Emlékszel, amikor meséltem a seregről? – kérdezem. – Ma van az egyéves évfordulója annak, hogy miért is léptem ki. A rajom egyik tagja meghalt, és elég érzékenyen érintett. Nem is igazán tudom szavakba önteni, hogy miért is. Hogyan magyarázhatnám el neki, aki az egyetemen dolgozik, hogy milyen érzés egy tizenéves kölyök vérét kaparni magadról? Nekem kellett volna megmentenem, elvégre én voltam a nyamvadt őrmestere. Ehelyett a halálába vezettem Jeffersont, és talán mind ott vesztünk volna aznap. Soha nem hevertem ki, és valószínűleg nem is fogom. Szinte már könyörögve nézek rá: váltson témát, vagy kérdezze meg, van-e nálam pia, mert különben még kiteregetem itt neki a lelkem. És akkor még nem is ittunk.
Az elmúlt napokban alig aludtam tíz órát. És akkor egy teljes hétről beszélünk. A legújabb regényem nem haladt, az őrzői feladataim pedig szerencsére nem voltak túlságosan nagy számban, így azokat nem tudtam elhanyagolni. Viszont a helyzet már így is kezdett kritikusra fordulni, ezért úgy határoztam, külsős segítségért folyamodok. Két okból is: egyrészt kellett valaki, akivel őszintén beszélhettem róla. Mivel Kat az utóbbi napokban kámfort játszott, ezért valaki máshoz kellett mennem. Másrészt szükségem van valamiféle tanácsra is, ha másban nem, hát biológiai dolgokban. Régen tanultam én már a vérfarkasok biológiáját, és elmúlt az idő, amikor még mindent fejben tudtam tartani. Így aztán felhívtam Abigailt, és imádkoztam magamban, hogy a hírneve felérjen hozzá. A legtöbb őrző kedvesnek, rendesnek, és segítőkésznek írta le, én pedig reméltem, hogy tényleg az, mert már kezdtem kifogyni a lehetőségekből. Az utóbbi napokban már kezdett felemészteni az aggodalom, az önvád, és a kialvatlanság. Merthogy még mindig magamat hibáztattam a lány sorsáért. nem lett volna szabad ennyire megkedvelnem, és ennyire közel kerülnöm hozzá. Ha követem a szabályokat, akkor most is boldogan élhetné az életét, a családja ott lenne mellette, és nem kellene egy szőrös kis bestiával kellene osztoznia a testén. Igen, talán nem a legjobb ötlet lenne, ha most vennék neki egy kutyát engesztelésképpen… Viszont Abbie-vel a Főtéren beszéltünk meg találkozót, így muszáj volt emberek közé mennem. Magamba öntöttem legalább egy liter kávét, felvettem egy jobb öltönyt, és elhatároztam, hogy borotválkozni viszont nem most fogok. Kezdtem megszeretni a borostámat, bár tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell majd szabadulnom tőle, vagy Ash ki fog csinálni. Így aztán felkerekedtem, és kigyalogoltam a főtérre, és megálltam a szökőkút mellett. Figyeltem az embereket, ahogy jöttek-mentek, tették a napi dolgaikat, és azon tűnődtem, hogy vajon ugyanígy tennének-e, ha tudnának arról, mi is zajlik ebben a városban valójában. Vajon ugyanúgy a hitelük lenne a legnagyobb bajuk, ha tudnák, hogy két vérfarkas-falka készül egymásnak feszülni a közeljövőben? Vagy felkapnák a gyerekeiket, és rohannának, ahogy csak tudnak? Remek, megint elkalandoztam…
Ahogy kinéztem az ablakon és megláttam, hogy már megint esik a hó, egyből lesápadtam. Legszívesebben a kandalló előtt üldögélnék egész nap, és könyvet olvasnék, forró teát iszogatva, de erre sajnos per pillanat nem igazán volt lehetőségem. Az egyik őrző társammal volt találkám, így aztán magamra vettem annyi réteg ruhát amennyire még fel tudom venni a kabátomat, az elmaradhatatlan sapka-sál-kesztyű kombó (a túlélés érdekében bármit!), aztán útnak is kerekedtem. Igaz, csak gyalog, annyira nincs messze. Legalább addig is átmelegszek egy kicsit a mozgástól, meg jobban megismerem a város. Nem utolsó sorban pedig van időm kicsit jobban átgondolni a dolgokat… Steven, Steven McLoyd… A név ismerősen csengett, amikor ideérkeztem, emlékszem, hogy találkoztam vele egy bemutatkozás erejére, ráadásul ő is mentor, viszont azóta nem találkoztunk, így finoman szólva paráztam ezerrel, hogy majd megismerjem. Ennyi új arc és név ilyen rövid idő alatt, ráadásul sosem volt valami jó arcmemóriám. A másik dolog pedig, ami miatt a kíváncsiság furdalt, az az, hogy mi is lehet a találka pontos oka? Mert a „személyes” meg a „fontos” kategóriába megszámlálhatatlanul sok minden tartózhat, még úgy is, ha a kettő átfedését nézzük. Személyes? Hmm… csak nem a családjával történt valami? Vagy vele? Bár fura, hogy pont velem akarja megbeszélni, és nem valami közelebbi hozzátartozójával, vagy barátjával. Vagy lehet, hogy pont azért én jutottam eszébe, mert valami orvosi ügyről van szó? Ami fontos… Szentséges ég, csak nem valami súlyos betegsége van?! Nagyon remélem, hogy nem, de akkor meg mégis, miért pont rám esett a választása? Lehet, hogy mégse a főtéren kellett volna találkozni, hanem inkább a rendelőben?! Mondjuk ha annyira nagy a gáz, akkor lehet az se sokat változtatna, mást nem ha tényleg, akkor elrángatom odáig… Ahogy közeledtem a főtér felé, egy kicsit megijedtem, amikor megláttam, mennyien is vannak. Jesszus, ez a hely mindig ilyen zsúfolt?! Hogy fogom én így megtalálni a kollégát? Lehet, hoznom kellett volna egy nagy táblát Mr. McLoyd felirattal, mint ahogy az amerikai filmekben csinálják a repülőtéren, amikor várnak valakit, azt biztos kiszúrná. Na mindegy, nincs transzparens, de ügyes leszek és anélkül is megoldom. Meg is indultam, majd elvegyültem a tömegben, ahogy keresni kezdtem. Mennyivel is könnyebb lenne, ha nem lenne mindenki 1-2 fejjel magasabb, mint én. Igaz, már elmúlt pár perccel a megbeszélt időpont, de hát azt hiszem, meg is találtam a keresett férfit. Igaz, még egy-két percig csak szótlanul álltam egy helyben, figyelve a reakcióit, aztán végül összekaptam magam, pár pillanattal később már el is indultam felé. Igen, ez tuti ő lesz, bár ahogy megláttam a kissé nyúzott arcát, egyből elfogott az aggodalom. -Steven? Sziaaa! –integettem neki, ahogy odaértem elé, s azzal a lendülettel sikerült is megcsúsznom egy darab jégen, majd nekiesnem. Egy ilyen kezdés után csak reménykedtem benne, hogy elkap és nem lököm fel őt is, vagy ha mégis, akkor legalább nem kötünk ki mindketten a medencében. Nem is tudom, melyik lenne a „jobb”, nagyot esni a betonra, mert nincs benne víz, vagy kicsit esni a jégre, mert teljesen befagyott. Esetleg kicsit fagyott be, aztán mínusz tudomisénmennyiben merülni egyet a vízben…
Nem álldogáltam ott túl sokáig, de minden egyes perccel idegesebb lettem. Mi van, ha el sem jön? Mi van, ha csak sikerült beégetnem magam előtte, meg majd közvetetten a többi őrző előtt is? Na jó, most meg úgy gondolkodok, mint egy egyszerű tinédzser. pedig már régen kinőttem abból a korszakomból. Mikor is? Hát, jó ötven-negyvenöt éve. Anyám borogass, öreg vagyok… Az ilyesmit inkább meghagyom Ashnek, de ő meg épp elég problémával küszködik, és amúgy sem nagyon hiányzott az ilyesfajta érzelmesség soha. Ennek azt hiszem, örülnöm kellene. Legalább a fiúk miatt nem kell aggódnom. Viszont azzal a Sam nevű sráccal tényleg beszélnem kellene, mielőtt újra kihozza Ashből azt, amit a múltkor. Vagy hagyjam Darrenre a dolgot, hisz farkas-ügyekben úgyis ő a tapasztaltabb. Inkább folytatom az emberek megfigyelését, amíg nem jön Abbie, és próbálok elszórakozni ezzel. Tényleg egészen érdekes látni őket, ahogy teljesen tudatlanul szaladgálnak mindenfelé. Vajon mi vonzotta őket ebbe a városba? Itt születtek, vagy ők is csak idekerültek, mint én, vagy Ash? Vagy mint majdnem az összes bajtársam, és a farkasok fele is… Fairbanksnek még sosem nézett ki akkora népességrobbanás, mint most. Csak ne csináljon a két falka szellemvárost ebből a helyből. Bár, azt csak mi és az ő önmérsékletük tudja majd megakadályozni. Ekkor hallom meg, hogy valaki a nevemet kiáltja. Oldalra kaptam a fejem, és alig egy másodperc alatt meglelem a szőke, kedves arcú nőt, aki úgy néz ki, mintha a sarkkörre készülnénk túrázni. Elmosolyodtam, de csak magamban ismertem el, hogy ez eléggé beleillik a róla alkotott képbe. legalábbis az alapján, amit hallottam. Visszaintegetek, hogy jelezzem, engem keres, és várom, hogy odaérjen, és én is üdvözölhessem. Azzal viszont nem számoltam, hogy a letarolást választja ismerkedési taktikának. Egy meglepett sóhaj szakad fel belőlem, miközben nekem ütközik, és kapásból átfogom a derekát, hogy megtartsam. Vészesen kibillenek az egyensúlyomból, ezért a sarkamon egyensúlyozva pördülök kicsit, és huppanok vissza a földre. Innen nézek rá, és próbálok nem azzal foglalkozni, hogy egyrészt egészen csinos nő, másrészt meg úgy nézhettünk ki, mint régi szerelmesek, akik éppen találkoznak. Elengedem a derekát, és még mindig mosolygok. Na, ha Ash ezt látta volna… Egy életen át hallgatnám. – Üdv, Abigail – mondom. Az a pár ember, aki végignézte a kis műsorszámunkat, már vissza is tért a saját dolgához. Pár öreg néni azért még nagy erőkkel bámult, mintha abban reménykednének, hogy lesz valamiféle folytatás. A vicces az, hogy kinézetre a legfiatalabb közülük fiatalabb mint én. – Köszönöm, hogy eljöttél. Sokat jelent, hogy számíthatok valakire közülünk ebben a helyzetben.
Ahogy Steven elkap, szinte reflexből belé kapaszkodok, s csak akkor engedem el, amikor már megint biztosan állunk a földön. Akkor aztán egyből hátrébb is lépek, igaz, most már a földre szegezett tekintettel, mielőtt megint találnék valami jégfoltot. Csak aztán néztem körül, és vörösödtem el egy kissé, ahogy rájövök, hogy közönségünk is akadt, zavaromban egyből a sálam végén lévő bojtokat kezdem piszkálni. Végülis… még mindig jobb, mint ha estünk volna, nem? Akkor kb. 10-szer ennyi ember figyelne ide, meg szakadna a röhögéstől. -Nos, akkor szia megint, ezúttal esés nélkül. Amúgy ne haragudj, nem szándékos volt… hogy én mennyire nem szeretem az ilyen telet… jut eszembe, ugye nem ütöttelek meg? –kérdeztem aggódva, ahogy tovább gyurmáztam a bojtokat, de ahogy meghallottam a szavait, egyből elmosolyodtam. -Ugyan, csak természetes, ezért vagyok itt. Nem nyaralni jöttem… mondjuk tény, hogy nem is jönnék ilyen helyre nyaralni, na de mindegy is. Azért remélem, hogy jól vagy és nincs semmi nagy gáz, bár ha nem lenne, akkor most nem lennénk itt, igaz? –mértem végig aggódó tekintettel, persze azért dolgozott a kíváncsiság is ezerrel. Körbenéztem, nincs-e valami „kihaltabb” rész a téren, vagy mást nem valami kávézó, hogy ne itt a tömeg közepén kezdjük el megvitatni az élet nagy gondjait. Intettem is a férfinak, hogy kövessen, majd elindultam a tér széle felé, hátha onnan jobban látni a terepet. -Csak hogy ne 10 fő legyen az egy négyzetméterre jutó emberek száma. –magyaráztam gyorsan, amikor megálltunk, majd felé fordultam, várva a magyarázatot, hogy mi volt a találka fő oka. -Steven, ugye nem… ~…vagy halálos beteg? –fejeztem be magamban a mondatot, lehet, hogy így első találkozásnál mégse kéne ilyennel indítanom, így inkább csak vettem egy nagy levegőt, aztán az aggódó arckifejezés helyett megpróbáltam valami mosolyfélét varázsolni az arcomra. Elvégre orvos lennék, vagy micsoda, ne legyek már ilyen puhány. -Mindegy, ne is foglalkozz vele, inkább átadom a szót, már így is sokat beszéltem.
– Áh, ugyan, ne izgulj, kaptam én már ennél nagyobbakat is – mosolyogtam rá biztatóan. És közben gondolkodok azon, hogy most mégis mihez kezdjek? Mert eddig nagyon biztos voltam abban, hogy el fogok mondani neki mindent, beavatok egy majdnem vadidegent a kis életem nagy dolgaiba, most viszont… Most már nem vagyok biztos a dolgomban. Merjem rábízni ezeket a titkokat és gondokat egy majdhogynem vadidegen nőre? Bár, az is igaz, hogy ha nem bízok meg az emberekben, akkor megette a fene az egészet. Ashnek ott vagyok én, meg a falka, de nekem is támaszkodnom kell valakire, aki kívülállóként átlátja ezt az egészet. Követem a tömegből kifelé, és közben elismertem az igazát e téren. Viszont, amikor már egyhelyben állunk felsóhajtok, és a tekintetem egy pillanatra fájdalommal telve villan meg. – Nem, nekem semmi bajom. A kialvatlanságon felül – mondom. És tudom, most jön a neheze. Ezért a szemébe nézek, miközben beszélek. – Nem magam miatt szerettem volna találkozni veled. Aggódok a lányomért… Nem a gyermekem vér szerint, de minden más szempontból a lányomnak tekintem. nemrég rettenetes traumán ment át, nem tudom, mennyit tudsz róla. Röviden összefoglalva elvesztette a szüleit, és megharapta egy farkas. Azóta másmilyen, mint volt. És tudom, hogy a gyász miatt, meg minden, de akkor is féltem. Tudom, hogy te gyógyító vagy, és többet tudsz a farkasokról, mind fizikálisan, talán még pszichésen is, mint én. Ezért szeretném a tanácsod kérni. És a segítséged. Na, ha nem futott el tőlem, akkor az már remek. Tudom, mennyire furcsán hangzik mindaz, amit elmondtam, főként azért, mert az őrzők előtt sem fedtem fel a családomban történt tragédiát. Majd el kell beszélgetnem erről a helyzetről a Protektorral, tudom, de valamiért szeretném addig húzni, amíg csak lehet. nem hiszem, hogy kellemes beszélgetés lesz. Elvégre el kell magyaráznom, hogy bizonyos fokon együtt kell működnöm Northlake bandájával, márpedig ez még nekem sincs nagyon az ínyemre. nem éppen ellenséges az a farkas, de nem tudok úgy bízni benne, ahogy szeretnék. Vagy ahogy jó lenne, már Ash miatt is. Félek, hogy a végén őt akarják majd felhasználni, hogy információt szerezzenek tőlünk. Persze ez ostobaság, de tényleg félek tőle. – Ne aggódj, messze nem beszélsz annyit, mint a legtöbb ember, akit ismerek – mosolyogtam rá bátorítóan, bár nem tudom, mennyire tűnt annak, tekintve, hogy az egyhetes borosta kezdett visszaütni. – De mit mondasz? Megpróbálsz segíteni nekem?
-Akkor rendben, hallgatlak! –biccentettem neki, majd vártam. És vártam, és vártam, és már azt hittem, hogy meggondolta magát, vagy olyan szótlan alkat, hogy nekem kell majd mindent kiszednem belőle, de akkor egyszer csak folytatta. Kialvatlanság? Hát… végülis, az se jó dolog. De gondolom, nem ez az a nagyon fontos probléma, amiről beszélni akart, így aztán csak szótlanul állom a tekintetét, míg folytatja. Ahogy megtudom, mi a találkozó valódi oka, láthatja is rajtam a meglepettséget. Na igen, ez sem egy tipikus, hétköznapi eset, az annyi szent. Egyből el is kezdtek pörögni a kis fogaskerekek a fejemben, hogy mit lehetne kezdeni ilyenkor, vagy milyen hasonló esetről tudok, így egy darabig meg sem szólalok, csak a gondolataimban kissé elkalandozva bólintok neki. -Még szép, hogy segítek, ez nem kérdéses. Őrzőként azt hiszem, ez a minimum, nem? –mosolyodtam el, aztán komolyabbra fordítva a szót, tovább folytattam- Először is sajnálom, ami történt vele. Ezek külön-külön is elég megterhelő dolgok, egy felnőttnek is, hát még egy gyereknek! Jut eszembe, mennyi idős is a lány? Nem rémlik, hogy azt említetted volna… Egyébként nem, nem hallottam a történtekről… talán kellett volna?-kérdeztem vissza. -Ami azt illeti, már van pár éve, amikor utoljára közvetlenül farkasokkal kellett foglalkoznom, de akkor megpróbálok kicsit utánajárni a témának. Ahhoz viszont nem ártana egy kicsit jobban ismernem a körülményeket… Oké, sejtem, hogy nem lehet kellemes beszélni róla, viszont nem vagyok telepata, így sokat könnyítene a dolgokon, ha részletesebben elmesélnéd akár te, akár ő. Azt lehet tudni, hogy ki harapta meg? Mikor történt? Átváltozott-e már azóta? A farkasok tudnak róla? Vagy ha igen, akkor befogadták maguk közé, segítenek neki? Ha igen, akkor esetleg az ő gyógyítójuk valamelyikével sem ártana felvenni a kapcsolatot, de ha inkább nem, akkor azt csak bízd rám. Elhallgattam egy pillanatra, hogy kicsit átgondoljam, mi fontosat akartam még mondani, majd egy kis szünet után már folytattam is. -Ha gondolod, akkor akár eljöhettek a rendelőmbe is, jó pár alap vizsgálatot én is meg tudok csinálni, hogy lássuk, fizikailag rendben van-e. Esetleg ha gondolod, akkor én is beszélhetek vele, hátha az segít neki. Jut eszembe, hogy is hívják? Nem tudom, hogy visel gyászt, a „könyvek” szerint 2 éven belül teljesen elmúlik a hatása, bár ez erősen egyénfüggő dolog… De visszatérve a jelenhez, azt hiszem, most az lenne a legfontosabb, hogy türelmes legyél vele, meg érezze, hogy számíthat rád, ha valami baj van. Meg ha lehet, amíg megtanulja kezelni a benne lakozó farkast, ne nagyon menjen emberek közé, esetleg legyen valaki mellette, aki kordában tudja tartani. Az érzelmek elég könnyen kizökkenthetik ilyenkor… -szedtem össze minden fontosat, ami most így hirtelen kapásból eszembe jutott. -Persze… ha van valami konkrét kérdésed, vagy valami, amire kíváncsi vagy ennek kapcsán, akkor arra is megpróbálok válaszolni, vagy ha nem vagyok biztos benne, akkor utánajárni. És visszatérve a kialvatlanságodra… akármennyire is feszült lehet számodra is a helyzet, azért próbálj meg pihenni. Az alvás hanyagolása sosem vezetett jóhoz, most pedig azt hiszem, szükséged lesz minden energiádra, „átvészelni” ezt a kezdeti időszakot a lányoddal. Ha nem vagy allergiás a tejcukorra, akkor ajánlom a meleg, mézes tejet. –tettem hozzá mosolyogva.
– Nem tudom, hogy mindenki ilyen megértő lenne-e – mondom csöndesen. Nem igazán bízok az emberekben, és már az is komoly lépés, hogy neki elmondtam, mi a helyzet. Mégiscsak be kellett avatnom valakit, máskülönben szépen, lassan megőrülnék, attól félek. Másképp nem bírnám ezt a helyzetet kezelni. – Tudd, hogy hálás vagyok. És hogy jövök neked eggyel. A következő monológjait csöndesen hallgatom végig, hagyom, hogy kifejtse a dolgokat. Mindeközben feszülten figyelek, hátha megmondja, hogy mit tegyek, de egyelőre neki is több információra lesz szüksége. Hát igen, ezt sejtettem. Én magam sem vártam, hogy egyből megoldódjon minden gondom. Mégis, valahogy szép lett volna, ha hirtelen eltűnnek ezek a terhek. Vagy esetleg valahogy visszaforgathatjuk az időt, és megmenthetjük Ash szüleit… Hihetetlen, hogy egy hatvanéves ember néha ennyire gyermeki módon tud hinni valamiben. – Northlake harapta be, Darren Northlake a hegyiek közül – mondom. Aztán még az eddigieknél is halkabbra fogom a hangom, így már tényleg úgy nézhetünk ki, mint két kollaboráns. – És alig pár napja. Már nem csak az első átváltozásán van túl, hidd el, ha más lenne a helyzet már megtettem volna a szükséges lépéseket. És tudom, hogy nekik is vannak gyógyítóik, de nem akarom, hogy teljesen közéjük szocializálódjon. Egészen eddig úgy nevelgettem, hogy egy napon őrző lesz belőle, és szeretném, ha valamiféle kapcsolata felénk is maradna. – Akkor szerintem elviszem majd hozzád. Ashleynek hívják, és a problémás része az, hogy nem nagyon látni rajta. Inkább lelkiekben gyászol – mondom. Ez a mi családunkban egyfajta szokás. Én sem jártam feketében, miután Katet halottnak hittem, de sosem felejtem el azokat a napokat. Úgy éreztem magam, mintha sosem szabadulnék ki a legmélyebb veremből, ahová még a nap fénye sem hatol le. Megházasodtam, de nem segített, és az asszony meghalt pár éven belül. Szerettem? Fene tudja már… A nevére alig emlékszem, pedig nem volt olyan régen. Ashley viszont… Ő segített túltennem magam azon a poklon. Ezért fáj, hogy én most nagyrészt tehetetlenül szemlélem, ami vele történik. – Semmiképp nem engedem például iskolába sem ebben az évben. Magántanulóként van a körzetben bejegyezve, szerencsémre. És soha nem hagyom magára, ezt tudja ő is. A következő szavaira bólintok. Igaza van, pihennem kellene. De a jelenlegi helyzetben ez túl nagy kérés, főleg úgy, hogy nincs senki, aki engem ágyba parancsolna. Kinőttem már abból a korból, szerencsére. Sokszor fél éjszakán át ülök a laptop fölött, és bámulom az üres Wordöt, és próbálom megérteni, miért nem megy ez nekem. – Mindenképpen ki fogom próbálni. Már csak a munkám miatt is ki kellene pihennem magam, mert a végén még a kiadó a nyakamra ülteti az egyik Zsarnokát. Nem tudom, hogyan hívják őket, de sosem kedveltem őket… – Aztán észbe kapok, és abbahagyom a hülyeségeket. – Sajnálom, néha elragad a hév... És tényleg köszönöm, hogy eljöttél. Tudom, mással is elüthetted volna a napod, minthogy az én dolgaimat hallgasd, de tényleg sokat segítettél. Ha valamire szükséged van, csak szólj, és lehetőségeimhez mérten megadom. Márpedig meg tudnám adni, ez biztos. gazdag vagyok, vagy mi a fene. Felszerelhetek neki egy új rendelőt, fizethetem a rákos betegeinek a kezelését, vagy bármit, és még csak bele sem szakadnék anyagilag. Márpedig jól esne tenni valami ilyesmit, csak hogy megháláljam ezt.
A válaszát hallva egy pillanatra elgondolkozok, hogy ez most vajon az itteni őrző-közösségre vonatkozott, vagy a városi lakosokra, ismerősökre. Az első kapcsán túl sokat nem tudnék nyilatkozni, ugyanis a legtöbb emberrel csak egy bemutatkozás erejére találkoztam, ám a többiek egész rendesnek tűntek. Ami a helyieket illeti… hát, az is jó kérdés, elég segítőkésznek tűntek, bár hogy mennyire megértőek, az megint más tészta. A szomszédjaim egész jól elviselik a zenéket amiket hallgatok, szóval fogjuk rá. -Ugyan már… -legyintek a szavaira- Nehogy már úgy érezd, hogy ennyiért az adósom lennél… Örülök, hogy segíthetek. Na igen, ez annyira „nyugatias” gondolkodásmód… Bár már jó ideje én is „nyugaton” lakok, a mai napig se sikerült egészen hozzászoknom ehhez az egészhez. Miért érzik úgy az emberek, hogy ha valakitől segítséget kapnak, azt mindenáron „vissza kell fizetniük”, hogy kvittek legyenek? Olyan szokatlan lenne az, hogy valaki csak úgy, önzetlenül segít? -Hmm… nem igazán ismerős a neve, de akkor majd utánanézek ennek is, a személyes akták között biztos megtalálom. Jut eszembe, Williamnek már említetted a dolgot? Csak ha kérdezné, hogy miért akarok búvárkodni az aktákban… -felelem a név hallatán. Aztán gondolok egyet, és előkapok egy kis noteszt és tollat a táskámból, hogy le is jegyezzem a nevet. Meg a többi dolgot, aminek megígértem, hogy utánajárok. Nem mint ha nem bíznék a memóriámban, de ha sok mindent kell észben tartani, előfordult már, hogy 1-2 dologról megfeledkeztem. És ha megint elfelejtenék valamit, azok után, hogy megígértem, az elég cikin jönne ki. -Hm, akkor ez valóban „különleges” helyzet… Sajnálom, hogy így alakult, így már értem, hogy mennyire nehéz lehet neki, azt hiszem, én is kiakadtam volna, ha erre készültem volna évek óta, aztán az utolsó pillanatban valaki beharapott volna... A kettő azért egészen más világ… De ne aggódj, csak idő kérdése, és biztosan megbarátkozik vele. Legalábbis az ő érdekében minél előbb, annál jobb lenne, de előbb utóbb mindenki beletörődik. Az csak neki lenne jobb, ha nem „harcolna” ellene, hanem megbarátkozna a ténnyel. Aztán szépen lassan majd megszereti, biztos vagyok benne. A farkas léttel is rengeteg előny és plusz jár, amikről mi, őrzők, vagy az átlagos emberek még csak nem is álmodhatunk… Mindennek megvan az előnye, hátránya, biztos vagyok benne, hogy hamarosan ő is képes lesz az előnyöket is felfedezni és értékelni. Ami pedig a szocializálódást illeti, szerintem azzal nem lesz nagy gond. Vagyis úgy értem, hogy szerintem nem okoz gondot ez a két irányba való kapcsolattartás, pláne, hogy ő a lányod. Amúgy meg, nekem is van egy farkas mentoráltam, úgyhogy… Miközben magyaráztam, többször is lopva körbepillantottam, hogy nem-e néz vagy hallgat minket valaki, de tisztának tűnt a terep. Bár ettől függetlenül kicsit halkítottam a hangomon, és közelebb léptem, hogy Steven jobban hallhasson. -Rendben, csak nyugodtan. Az, hogy inkább lelkiekben gyászol, szerintem nem probléma, mindenki másképp dolgozza fel, reagálja le az ilyeneket. Lehet, hogy ez most kellemetlen kérdés lesz, de mikor veszítette el a szüleit? Volt már temetés? Tudom, elég felfoghatatlan eleinte elfogadni a tényt, hogy valaki már nincs köztünk, de a temetés bármennyire is szomorú esemény, azért lelkileg sokat számít és segít nekünk. Vagy akár az, ha később meglátogatja a sírt, segít feldolgozni az eseményeket… -halt el a hangom. És sajnos tapasztalatból beszéltem. Az elmúlt évek során több olyan, hozzám közel álló személyt veszítettem el, ami engem is komolyan megviselt. Igaz, nem pont a szüleimet, de azért egy férj elvesztése is elég fájdalmas „élmény”, azt hiszem, hát még a távolabbi rokonok, felmenők, kollégák… A magántanulós ötletre csak határozottan bólintottam, ügyes, hogy már gondoltak rá. -Rendben. Esetleg ha nem használ, csak szólj, van még jó pár „praktika” álmatlanság ellen, mint a levendulaillat vagy a dió, esetleg több testmozgás, stb… Bár gondolom a te esetedben a stressz a bűnös, annak okait meg nem igazán lehet hamar megszűntetni. Mindegy, ha nem múlna, akkor mindenképp szólj, mást nem, akkor írok neked valami altatót, vagy nyugtatót. Amúgy, ha már így szóba hoztad, mivel foglalkozol? –kérdeztem vissza, mert hát kiadója több mindennek is lehet. -Ó, ez sokkal érdekesebb! A hétre még festés a program, egy szoba hátra van. Viszont már hetek óta ezekkel pepecselek és egy csöppet kezdem unni, szóval ne aggódj, én örültem ennek a „váratlan” hívásodnak. És már mondtam, emiatt nem kell aggódnod. –paskoltam meg bátorítóan a karját.
A szavaira csak mosolygok. Igaza van, talán nem tartozok neki semmivel. Mégis, valamiért szeretném meghálálni, hogy az első hívásra egy vadidegen ember segítségére sietett. Nem sokan mások tették volna meg ebben a világban, tudom én ezt jól. A legtöbben azt mondanák, eljönnek, de valójában sosem bukkannának fel. Állhatnék itt fél nap, aztán hazamennék, és csak dühös lennék még mindennek a tetejébe. Abbie eljött, és segített, amennyire az tőle tellett. – Nem – felelem. – Nem igazán mertem még megemlíteni. Ash esete túlságosan is közel visz engem az őslakosokhoz, és félek, hogy mit fog erre mondani a Protektor. Kedvelem, és tisztelem, de nem tudom, mit tennék, ha azt kérné, mondjak le a lányról. Akár csak ideiglenesen is. Nem hiszem, hogy ilyet tenne, de ha mégis… Elharapom a mondatot, mert nem tudom befejezni. Egész egyszerűen képtelen vagyok rá. Mégis mi a fenét tennék? Nem nagyon titkolhatok előlük semmit, hiszen informátoraikkal tele van az őslakos falka, szóval már amúgy is tudnak mindenről. és amúgy sem tartottam igazán titokban, egyszerűen csak nem meséltem róla nekik. Abbie az első, aki ismeri a történetet. – Tudom, hogy nem lesz neki probléma. Csak tartok attól, hogy Northlake családja talál módot, hogy elidegenítse tőlem. Tudom, nem tűnik valószínűnek, de egyszerűen nem tudok megbízni bennük. Szóval… Lehet, jobb lenne, ha először nem orvosként tűnnél fel az életében, tudod? Egy baráttal lehet, többre menne, és legalább látna egy női példát a mi oldalunkról is. – Apró sóhajt hallattam a mondat végén, már-már lemondóan. Aztán apró, halovány vigyor kúszik ajkaimra. – Ráadásul valószínűleg meg is ölne mindkettőnket, ha kiderülne, hogy orvoshoz akarom küldeni. Bólintok, amikor a gyászról beszél. Tudom, hogy természetes folyamat, ahogy azt is, hogy el kell múlnia előbb-utóbb, de mégiscsak félek, hogy évszázadokig hurcolja majd a terhet magával. Én megvédem, amíg képes vagyok rá, amíg az erőm engedi, de alig pár röpke évtized, és már nem leszek itt többé. Találnom kell valakit, aki vigyáz majd rá, ha én már képtelennek bizonyulok, mert nem akarom, hogy baj érje. Épp eleget szenvedett az utóbbi napokban. – Alig egy hete történt. És igen, már megtörtént a temetés – bólintottam. Nem volt nagy szertartás, és könnyű sem, az egyszer biztos. Még én is megkönnyeztem az elmúlásukat. Ismét csak bólintok, amikor az álmatlanság ellenszereiről beszél, és gondolatban feljegyzem őket. Valószínűleg nekem magamnak nem használnak majd igazán, de hátha később tudok velük kezdeni valamit. A kérdésére viszont elönt egy kis büszkeség, ahogy mindig, ha a munkámról kérdeznek. Szeretem csinálni, és több kritikus szerint is jó vagyok benne. – Író vagyok. Főleg kémregényeket tettem le eddig az asztalra, de lassan váltanom kell a stílusomon, meg a műfajon is, ha nem akarom, hogy túlságosan feltűnő legyen – mondom. Amikor elmondja, mennyi dolga van, elmosolyodok. – Mit szólnál, ha segítenék a festésben? Ash sokat van a hegyiekkel, és talán elterelné a gondolataimat, ha segíthetnék…
-Steve, ugyan, ne butáskodj! Bár nem tudom, mióta vagy itt, meg biztos jobban ismered a Protektort, de nem hinném, hogy ilyet kérne tőled. Ha logikusan végiggondolod, több okból is… Először is, te vagy a lány családja, aki felelős érte. Másodszor, ha a másik oldalról nézed a dolgot, a farkasoknál is megvan mindenkinek a saját élete, nem tudom, mit szólna bármelyikük hozzá, ha egyik napról a másikra „rájuk sóznának”, már bocsi a kifejezésért, egy ismeretlen lakótársat. Szóval lehet, hogy nem lesz egy könnyű beszélgetés, de szerintem akkor is szerencsésebb minél előbb közölni az ilyet, mint titkolózni. Jobb, ha tőled és esetleg Ashley-től hallja első kézből a dolgokat, mint ha 15 másik helyről hallja vissza, ki tudja milyen elferdített verziókban. Jó, tudom, mondani mindig könnyebb, mint cselekedni, meg ha én lennék ilyen helyzetben, valószínűleg még jobban túlaggódnék mindent, de na… Ha már így alakult, legalább megpróbálok egy kis lelket önteni bele. Úgy tűnik, akármennyire is állítja, hogy Ashley miatt kell csak aggódni, azért a szavaiból úgy veszem ki, hogy őt se kicsit viselte meg ez az egész. Csak álmatlanság? Aham, persze. A Northlake családdal kapcsolatos megjegyzésére csak megcsóválom a fejem. Ugyan, ők is csak egy nagy család, egy kisebb közösség, de ennyire csak nem szörnyűek… -Rendben. –sóhajtottam az ötletére. Miért is nem lep meg, hogy ne orvosként mutatkozzak be? Ja igen, megvan… Néha hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy milyen sokan utálnak minket vagy félnek tőlünk. –Részemről rendben, te úgy is jobban ismered, na meg legalább nem kell a három mázsás orvosi táskámat magammal cipelnem. A következő megjegyzését viszont nem bírom megállni nevetés nélkül. -Na neee… Nehogy már egy farkaskölyök lenyomjon kettőnket, az azért egy kicsit ciki lenne részünkről, nem gondolod? –zártam egy szemforgatással. Ha meg valami irtó nagy véletlen folytán mégis sikerülne neki… hát, a következő 7 életemben majd visszajárok kísérteni! -Értem. –bólintok, legalább akkor ez letudva. Aztán lassacskán úgy tűnik, sikerül túljutnunk a legnehezebb témákon, amikor pedig Steve a munkájáról kezd beszélni, kíváncsian hallgatom. -Mármint mi legyen feltűnő? –kérdezek vissza- A történetvezetés, vagy a karakterek, meg ilyesmik? Amúgy milyen műfajra terveztél váltani? Amikor pedig felajánlja, hogy segít a szobafestésben, nem kicsit döbbenek meg, szerintem még az arcomról is leolvasható. Hát igen, erre aztán nem igazán számítottam. -Mármint nem azért mondtam… -kezdek bele kissé zavartan, de aztán ahogy jobban átgondolom a dolgot… Végül is, valakitől úgy is kellett volna segítséget kérnem, mert a bútortologatással egyedül úgy sem boldogulnék. Akkor meg? -Na jó, miért is ne? De csak ha tényleg nincs fontosabb dolgod, nem akarom, hogy emiatt ne legyen időd valami elintézni valódra. Vagy csak nekem tűnt úgy, hogy elég elfoglalt vagy mostanság?
– Tudom, hogy nem tenne ilyet – mondom. És igaz, így is van, pontosan tudom, hiszen a protektor is apa a tudomásom szerint, és nem is venné el tőlem Asht. Mégis, valahogy mindig a legrosszabb eshetőség jut az eszembe, és ha egyszer ott van, már nem hajnalodó távozni. Nem is akarok erre gondolni, mert megint előkerül, és inkább folytatom. – Beszélni fogok vele, ha másért nem is, hát azért, hogy túl legyünk a dolgon. Amikor felsóhajt az ötletre, egy kicsit elszégyellem magam. Tudom, hogy most valószínűleg csalódott, vagy dühös, esetleg mindkettő, és meg is van rá minden oka. Magamat is utálom, amiért nem egy teljesen elkészített tervvel jöttem ide, de nem maradt túl sok időm még azon is gondolkodni. Csak annyit tudok, hogy Ash nagyon utálna, ha a nyakára ültetnék valakit, és ezt most nem kockáztathatom meg. – Ó, hidd el, szájkaratéban verhetetlen – nevettem fel, és eszembe jutottak a régi szép idők. Ash makacs, akaratos, és mindig eléri, amit akar, nekem meg nincs szívem, hogy megtagadjak tőle dolgokat, főleg azután, ami történt vele. Egyébként is, tartok attól, hogy megszerezné magának is, így meg legalább befolyásolhatom, mihez jut hozzá, és mihez nem. – Egyébként nem kell aggódnod, annyira nem veszélyes. Csak lehetőleg ne említsd meg neki, hogy orvos vagy, mert felrobban. Na jó, igazából ennyire talán nem vészes a helyzet, de hát jobb félni, mint megijedni. és én magam is örülök, hogy a legnehezebb témákon túljutottunk. Valódi megkönnyebbülés beszélni róluk valakinek, de nem szoktam hozzá ahhoz, hogy megnyíljak, és a vonalaim mögé engedjem az embereket. Elveszi azt a kevés biztonságérzetet is, ami még megmaradt. Márpedig annak a hiánya foglalkozási ártalom, és nem is merem megbízni másokban. Na jó, Ashben igen, de ő csak nem ártana nekem szándékosan. Ahogy valószínűleg Abigail sem. – Vagy a tény, hogy az író ugyanazzal a stílussal dolgozik évek óta, és nem igazán idősödik. Horrorra fogok váltani, ha minden jól megy. Van pár egészen jó ötletem, csak nem igazán tudtam őket papírra vetni mostanáig – mondom. Aztán látom, mennyire meglepi a tény, hogy felajánlottam a segítségem. Igaz, hirtelen ötlet volt, de amúgy is bedobtam volna valamikor. Szeretek segíteni az embereknek, főleg a csinos hölgyeknek, és bár tudom, hogy a világ többé részéből már kiveszett az a kevés régimódi lovagiasság, ami még ott volt az én időmben, attól én még tartom magam ehhez. – Szerintem tudok erre időt szakítani. Ash amúgy is sok időt tölt a hegyieknél, edzéssel, és szocializálódással, és nélküle olyan üres a ház, hogy az már-már nyomasztó néha. Jót fog tenni, ha kimozdulhatok – vonom meg a vállam. – Szóval szívesen segítek, csak mondd meg, mikor menjek és hova. – Mit szólnál, ha meghívnálak egy kávéra? – kérdezem. Mivel egészen normalizálódott a beszélgetésünk témája, szerintem mehetünk már emberek közé. Ha meg mégis visszakanyarodnánk, akkor sem hiszem, hogy bárki komolyan venne bennünket.
-Látod? Nem is annyira vészes a helyzet. –mosolyogtam rá bátorítóan- Az lesz a legjobb. -Ó, jajj nekem. –kapom magam elé a kezem védekezően, de én is vele nevetek- Na az szép lesz. Mégis, mit mondjak neki, ha nem az igazat? Szia, Abigailnek hívnak és én vagyok a fairbanksi őrzők új kabalafigurája… Áhh, azt már nem. Legyen ahogy kérted, Steve. Ha ő nem kérdez rá, én se fogom említeni a dolgot, viszont ha mégis, akkor nem fogok hazudni neki. Azért nem utálhat valakit, csak mert orvos… Ez olyan, mint valakit azért utálni, mert farkas. Vagy őrző. Vagy újságíró. Vagy orosz. Vagy tudomisén… -vontam vállat. Meg ha tegyük fel, mégis hazudnék ezzel kapcsolatban. Vajon emiatt nem akadna ki még jobban, ha később kiderülne az igazság? Amúgy meg a beleegyezése nélkül úgy se csinálnék vele semmit, nem a középkorban élünk. De azért még mindig jobb, hogy Steve legalább előre szólt, mire számítsak. -Tényleg… -temetem az arcom a tenyerembe- Én is csak a legegyszerűbb megoldásra nem gondolok-csóváltam a fejem- Hmm, érdekesen hangzik! És úgy sem volt még író ismerősöm, tudtommal... Na, majd ha legközelebb a könyvesbolt vagy a könyvtár környékén járok, körbenézek. A rendelőben így is elég sok a szabadidőm, csak úgy fogynak a könyvek… Jut eszembe, a saját neved alatt adod ki őket, vagy valami álnevet használsz? Vagy tudod mit? Inkább téged kérdezlek, melyik könyvedet ajánlod? Nála jobban úgy sem ismeri senki a könyveit, nem igaz? Ahogy hallgatom, hogy Ash-nek milyen sok plusz elfoglaltsága akad mióta farkas lett, csak bólintok egyet – helyes, helyes. Legalább pozitívum, hogy kimozdul otthonról, és nem csak a szobában rágódik a történteken. -Ez esetben köszönöm a segítséget, és szeretettel várlak! –mosolyodtam el Steve szavaira, majd a táskámban kezdtem keresgélni. Nem tartott sokáig és meg is találtam, amit kerestem, egy névjegykártya és egy toll, s már írtam is rá a kártya hátoldalára az otthoni címemet és elérhetőségemet. -Ezen csak a rendelő elérhetőségei vannak rajta… Így ni, most már az otthoni is.-tettem hozzá magyarázatként, majd még egyszer leellenőriztem, mielőtt odaadtam volna a férfinak. -Hát… az, hogy mikor vagyok a rendelőben, az elég változó, a beosztástól függ és így fejből nem igazán tudom. De úgy rémlik, hogy a hétvégém az szabad. Te mikor érnél rá? Vagy Ashley mikor megy legközelebb edzeni? Vagy mást nem, a telefonszámom úgy is rajta van a kártyán, akár később is tudunk még időpontot egyeztetni, kinek mikor van kedve festegetni. -Ó, az nagyszerű lenne, köszönöm! Hacsak nem jeges kávéra gondoltál… Ahhoz most kissé hideg lenne. -sandítottam körbe, elvégre még mindig esett a hó- Hm… Ismersz valami jó kávézót a környéken, vagy keressünk egyet? Csak mert én még mindig nem igazán ismerem a környéket… Oké, tudom, valahol fura, mert már lassan két hónapja itt lakok, de… túl sokszor eddig nem kellett bejönnöm a belvárosba. –magyaráztam, s ha időközben Steven elindulna valahová, akkor én is követem- Amúgy neked nem volt fura megszokni az itteni időt? Vagy mennyi ideig tartott? Vagy esetleg idevalósi vagy? –faggattam tovább a kérdéseimmel, csak úgy, kíváncsiságból.
Igen, tényleg az lesz a legjobb. Minél előbb intézem el ezt a dolgot, annál kevesebb ideig fogja szúrni az oldalam. Ráadásul legalább az őrzők között nyugodtabban forgolódhatok majd, nem kell aggódnom mások miatt. És a fenébe, a Protektor csak megérti. Nehezen hiszem, hogy ne lett volna családja már az élete során. Következő szavait is ráhagynám, de az egyik magára vonja a figyelmem. – Kabalafigura? – vonom fel a szemöldökömet. – És rendben. Ez így megfelelő. Most már csak azért kell imádkoznom, hogy ne is kérdezzen rá. – Már régen nem a saját nevem alatt – csóválom meg a fejem, aztán előveszek egy apró papírdarabot, tollat a zsebemből, és lefirkantom az álnevet, majd átnyújtom neki. – Talán a Fedőneve: Vihart. Ash imádta, amikor olvasta, és egészen jó kritikákat kapott, szóval túlságosan vészes nem lehet. Átveszem tőle a kártyát, és megnézem a címet. Nem kis távolság otthonról, de meg tudom oldani. Ha már egyszer megígértem, akkor be is tartom. és egyébként is, ő bejött ide, hogy segítsen nekem, szóval a legkevesebb az, ha én is megerőltetem magam ennyire. A kis kártyát így aztán a mellzsebembe süllyesztettem, és hallgatom, amit mond. Szavaira apró mosoly kúszik az ajkaimra. Végig kellett gondolnom a következő pár napot ilyen tekintetben, hiszen az időérzékem már kezdett cserbenhagyni, de végül megtaláltam a választ, amit kerestem. – Két nap múlva. Szóval délután végig elérhető leszek – mondom. Hozzátenném, hogy Ashley nagy lány, és kibírná, ha elmennék akár akkor is, amikor otthon van, de ebben még magam sem vagyok teljesen biztos. Mindenesetre inkább nem próbálom ki még egy darabig. Egyébként is szeretek a közelében lenni. Amikor rábólint a kávéra, megint elmosolyodok. Remek, úgyis csak egyet ittam otthon, és hiányzik a megszokott, beöntésszerű adagom. Mert mondhatnak az emberek bármit arról, miből és hogyan készülnek a könyvek, de az biztos, hogy a legfontosabb alkotóelemük a kávé. Egy éjszakába nyúló munka után főként. Igaz, olyan nem igazán volt az elmúlt időszakban. Csak elindulok előre, és remélem, nem marad le mögülem. – Én sem vagyok itt régóta – mondom. – De nem volt annyira nehéz, talán azért, mert annyi helyre küldtek már a magam idejében. Szóval nekem volt némi előnyöm is.
Kezdőlap
