-Ó, nocsak! Csak nem fél valaki attól, hogy új dolgokat próbáljon ki? Ilyen fiatalon? Pedig jó dolog az, és most nem feltétlen a ruhákra gondolok. –feleltem a szavaira, ahol burkoltan már megint azzal jött, hogy milyen öreg. Most erre mit lehet mondani? Mindenki annyi, amennyinek érzi magát… Ahogy magamat ismerem, majd 150 körül elkezdek ezen problémázni, vagy ha egy fél seregre való unoka rohangál körülöttem. Vagy ha nem, akkor mentorált… A méltósággal kapcsolatos megjegyzésre csak elmosolyodtam, aztán belekortyoltam a kávémba. Tudom én, hogy hogyan is van ez a méltósági dolog, még ha nem is kimondottan a rózsaszín kérdését tekintve. Mindenesetre, eleget éltem ahhoz európaiként, sőt mi több, britként Indiában, hogy nekem is legyen már hasonló sztorim a tarsolyomban. Néha csodálkozok is, hogy egyszer se akarták ránk gyújtani a házat az alatt a több mint 30 év alatt. -Mi az, hogy London nem rossz hely? –kérdeztem vissza tettetett felháborodással- Ott születtem, csak jó hely lehet! –folytattam nevetve, és ha már az időjárással gúnyolódik, akkor én is folytatom a megkezdett sort: -…és amit a britek nyárnak, azt az indiaiak égi áldásnak, meg amit az alaszkaiak nyárnak neveznek, azt Indiában télnek hívják… Amúgy tudtad, hogy nekik is van egy özönvizes történetük? Majdnem ugyanaz, mint a Noé bárkája eset, csak indiai karakterekkel, istenekkel, környezettel… Nem kicsit döbbentem meg, amikor annak idején olvastam. Amúgy köszönöm! Bár ha nem lennék, biztos lenne más akivel tudnál kávézni, a többiek is nagyon segítőkésznek tűnnek ennyi ismeretség után. Az öregedéssel kapcsolatos problémájára csak bólogatok. Bár én nem érzem annyira tehernek, hogy lassabban öregszek, mint az átlagemberek, de tény, hogy ezt az állandó költözgetést betudhatjuk annak. Igaz, eddig az se sok gondot okozott, lehet, majd 100 év múlva másképp nyilatkozok a témáról. Sőt, biztosan. -Így belegondolva, ha nem így alakult volna annak idején, akkor is kb. ilyen időközönként vált volna aktuálissá egy költözés a számomra. –jegyeztem meg, felidézve magamban az okokat, amiért annak idején lakhelyet váltottam – munkahely, elszakadás a szülői háztól, házasság, utána vissza Londonba… -Na, ez nagyszerű! Ha esetleg jobb idő lesz, elolvad a hó, melegebb lesz az idő, esetleg kirándulhatunk egyet, ha van kedved. Úgy is körbe akartam nézni, meg begyűjteni pár gyógynövényt, kezdenek megkopni a készleteim lassacskán. –nyúltam a kávé mellé kapott csokis kekszért, majd csendben majszolni kezdtem, amíg Stevent hallgattam. Egy pár pillanatig komolyan, szótlanul fürkésztem az arcát, s csak miután elfogyott a keksz, és leöblítettem némi tejeskávéval, folytattam: -Steve… Az ilyet nem szokás elhagyni, legalábbis nem valami nyomós ok nélkül. –kezdtem bele- Nem tudom, hallottál-e Mata Amritánandamajiról… Egy világszerte ismert indiai spirituális tanító, az „Ölelő Szent”-ként is szokták emlegetni. Neki van egy szép, és szerintem nagyon tanulságos mondása – Az élet olyan, mint egy kert. A levelek elszáradnak, és a virágok elhervadnak természetes módon. Csak ha ezeket eltávolítjuk, gyönyörködhetünk ismét új virágaink és leveleink szépségében. Ugyanígy el kell távolítanunk tudatunkból a rossz tapasztalatokat, a múlt árnyait. Élni annyi, mint emlékezni a felejtésre. Bocsásd meg, amit meg kell bocsátani. Felejtsd el, amit el kell felejteni. Öleld át az életet megújult erővel. Az élet minden pillanatát olyan friss tekintettel kellene fogadnunk, mint egy nemrégen nyílt virág. –idéztem fel szép lassan a sorozat, igaz, kissé talán lassacskán, hisz még fejben fordítanom is kellett, hogy Steve is értsen belőle valamit. Gondolkoztam, hogy esetleg még pár bíztató szót szóljak-e, de azt hiszem, az idézet így is önmagáért beszél, így csak kortyolgattam tovább a kávémat. Hacsak Steve nem szólal meg addig, akkor pár perccel később újra átveszem a szót, egy újabb témaváltással. -Mondd csak, Steve, te mennyire vagy otthon az ilyen önvédelmi, harcművészeti, meg ilyen dolgok terén? –kezdek bele óvatosan, majd mielőtt bármit félreértene, már magyarázom is tovább, hogy képben legyen- Csak mert van egy tanítványom… Meg nagyon új köztünk, viszont ahogy múltkor beszélgettünk, felmerült, hogy szeretne valami hasonlót tanulni, hogy nagyobb biztonságban érezze magát. Mivel én annak idején se nagyon tanultam ilyeneket, megígértem neki, hogy körbekérdezem a többieket. Szóval esetleg, ha van egy kis szabadidőd, tudnál neki segíteni egy kicsit? Vagy nem tudod, hogy kit lenne érdemes megkeresnem egy ilyen kéréssel?
– Furcsa, ha arra mondjuk, hogy fiatal, aki gyakorlatilag látta a vietnámi háborút – mondom, de nem vigyorgok úgy istenigazából. Hiába, emberi mércével idősnek számítok, de nem akarom megvívni ezt a vitát és életerős ötvenessel. Mi ketten nem ugyanabban az iramban öregszünk, mint mások, amivel semmi baj nincsen. Sőt, én inkább örülök neki. Lássuk be, ha rendesen hatvan lennék, akkor aligha bírnám nevelni Asht. Ráadásul azt is fontos megjegyezni, hogy ha ez a találkozás két ráncos ember között történik, kevésbé figyelnék most oda, lehet. – Hé, én csak egyszer jártam ott, de egészen érdekes volt. Egyébként fel sem tűnt az az édes angol akcentusod, amit általában érezni szoktam – mondom, és a végére én is átváltok nagyon mű, nagyon megjátszott londoni tájszólásra, amivel ki lehet engem kergetni a világból. Bár leginkább azok miatt a fura képű MI6-es ügynökök miatt, akivel egyszer találkoztam Kievben, aztán Katerinka felkoncolta. Fura emberek voltak. Mármint mindketten. De Kat vajon miért tűnt el ennyire hirtelen? Remek, vissza is tértünk a kiinduló kérdésünkhöz. Hallgatom, amit mond az özönvízről, és csak felvonom a szemöldököm. Igen, ez egészen ésszerű. – Eddig nem tudtam, de ha belegondolsz, van benne logika. Elvégre Noé bárkájának története a Közel-Keletről ered, márpedig az nincs olyan messze Indiától, hogy az utazók ne juthassanak el oda. Mindenesetre a többi kultúrával kapcsolatban nem tudom, mi a helyzet, de minden bizonnyal valami közös eredet, egyfajta közös ős lehet a háttérben. Nem az én tisztem eldönteni – mondtam, és megvontam a vállam. Nem igazán szerettem filozófiai vitákba keveredni, és nem azért, mert rendszeresen veszítettem bennük. Arra, hogy a költözés már éppen időleges volt számára, csak bólintok. Meg tudom érteni. Nekem is el kellett már tűnnöm Bostonból, de egyáltalán nem akartam megtenni. Ott volt Ash, és valami, amit családnak nevezhettem, ha már soha nem lehetett sajátom. Hiába, az a lány lelkiekben ugyanannyira az én lányom is volt, mint a szüleié, és csak remélem, hogy megfelelhetek az elvárásainak, és befejezhetem a nevelését, mindezen nehéz körülmények ellenére is, amikor hátráltatnak bennünket. – Már amikor nem kell mást viselni, csak egy réteg kabátot? – kérdezem vigyorogva. Ekkor hallgatom végig az idézetét, és picit szélesebbé is válik az arcomon a mosoly. – Egyébként te nagyon sokat tudsz ezekről az indiaiakról. Én magam soha nem kalandoztam annyira keletre, sem tanulmányaim, sem életem során, de mondják, hogy szép hely. Meddig éltél ott? A következő kérdésére öntudatlanul is büszkén kihúzom magam. Megiszom a maradék kávémat, aztán kezdek csak bele a beszédbe. – Nos, a CIA kiképzése eléggé sok területre kiterjedt. Így aztán értek a fegyverekhez, mind közelharci, mind távolsági téren, és néhány harcművészetben is jártas vagyok – mondom. – És természetesen tudom tanítani a mentorálltadat. Nekem lenne megtiszteltetés. Csak majd beszéljünk meg egy időpontot. Asht is edzem, és hogy őszinte legyek, nem mernék mellé betenni egy fiatal őrzőt. Az ereje és a képzettsége miatt sem. Miközben beszélek, jelzem a pincérnek, hogy fizetni szeretnénk. Persze, ha ellenvetése lenne, akkor még bőven lehet belőle rendelés is. rajta áll.
-Igaz, ha így nézzük, akkor igazad van. De ha nem hátra, hanem előre tekintesz? –kérdeztem vissza, mert őrző szemmel nézve azért még életünk harmada körül, ha jártunk, ellentétben az átlagos emberekkel. -Hmm, az előbb még pár alkalomról volt szó, most már csak egyszer? –csóváltam meg a fejem mosolyogva, ám amikor az akcentussal jön, csak kérdőn nézek rá. Milyen édes akcentus? Azt hiszem, elveszítettem a fonalat… Bár, amikor meghallom, milyen hangsúllyal próbálja utánozni, hiába próbálom visszafojtani a nevetésem, némi kuncogás így is lesz belőle. Igaz, még mindig jobb, mint ha mindenki ránk figyelne, hogy mi van. Mindenesetre megköszörülöm a torkom, majd én is átváltok hasonló stílusra. -Nos, Mr. McLoyd, azt kell mondjam, amennyiben ennyire szeretné, ilyen hangnemben is folytathatjuk a társalgást. Bár meg kell, mondjam, ahhoz inkább egy ötórai tea és némi sütemény illene, mintsem kávé. –újabb torokköszörülés, majd a nyelvvizsgázók-rémálma „British English” hanglejtésről átváltok erőteljes hindi akcentusra, továbbra is angol nyelven- Vagy mondanám, hogy tea helyett mangó lassi, bár eddig még egy boltban sem találkoztam itt Alaszkában mangóval… De az is lehet, hogy csak rossz helyen kerestem! –fejezem be vigyorogva, aztán vissza is váltok a normál, hétköznapi, „akcentusmentes” beszédre. -Amúgy visszatérve az előbbi témára… ugye te sem gondoltad komolyan a pónit? Mégis, mihez kezdenék én vele? Mondanám, hogy akkor már inkább egy nyuszi, bár egyelőre elég az a kölyökkutyám is, ami van. Néha az is sok… A megjegyzésére csak halványan biccentek egyet, egyetértve vele. -Nos, azt én sem tudom, lehet, hogy más nemzetnél is akadnak hasonló történetek, bár azokat nem igazán ismerem. Mindenesetre azt hiszem, igazad van, vallási dolgokba jobb nem belebonyolódni ilyen szinten. Az egy réteg kabátra csak lelkes bólogatásba kezdek, majd mellé még jön egy „Igeeen, pontosan így gondoltam én is!”. Ám amikor a következő kérdését meghallom, ciki vagy nem, de el kell gondolkoznom rajta egy kicsit, legalábbis amíg gyorsan utána számolok, mielőtt kissé elérzékenyülve belekezdenék. -37 évet, annyi idő után meg illik tudni egyet, s mást. Bár szerintem mindegy, hogy hol lakik egy ember, rövid időn belül úgy is megismeri az adott kultúrát, ha akarja, ha nem. Hacsak nem ül napi 24 órában otthon, a négy fal között… Egyébként én szerettem ott élni, sokan a csodák országának is hívják. Rengeteg szép hely van arra, viszont amellett nagyon elszegényedett és visszamaradott részek is, bár erről napestig is tudnék mesélni, szóval most inkább bele se kezdek. –merengek el az emlékeken, bár ha az otthon lévő több tucat fotóalbumra gondolok, azokat se kevés idő lenne végignézni- Mást nem, ha érdekel, akkor majd máskor. Ahogy észreveszem Steve reakcióját a kérdésem-kérésem hallatán, csak kényelmesen hátradőlök a székemen, most ő a soros a mesélésben. Aztán ahogy meghallom, hogy mennyi mindenhez ért, nem kicsit kerekednek el a szemeim. Csak lélegzetvisszafojtva hallgatom, ahogy sorolja a dolgokat. Na igen, ez tipikusan az a világ, amivel még csak köszönőviszonyban sem voltam soha életemben… -Ez… szép, azt kell mondjam. Nem is tudtam, hogy a CIA-nál dolgoztál. –biccentek elismerően, amikor pedig egyből az edzésről kezd ötletelni, csak hálásan elmosolyodok- Rendben, ahogy jónak látod. Ilyen téren te vagy a mester, szóval rád bízom, hogy mit hogyan… de… mondd csak, ilyen képzettség után hogyhogy ezt a „szakot” választottad a harcos helyett? –kérdeztem vissza, lehalkítva a hangom, majd amikor észrevettem, hogy int a pincérnek, gyorsan megittam én is a maradék kávémat. Gondolom, neki is van más dolga, nem csak itt ülni egész nap, a fecsegésemet hallgatva, így aztán eszem ágában sincs feltartani. Amennyiben tényleg betartja az ígéretét, és eljön besegíteni a szobafestésnél, akkor úgy is lesz idő csevegésre, nem is kevés. No meg se ártana még hazaugranom, mielőtt a rendelő felé veszem az irányt.
A múlttal kapcsolatos megjegyzésén nem bírom megállni, hogy ne nevessek föl. Imádom, amikor az emberek ezzel jönnek. – Abigail, én a múltból élek – mondom csöndesen. – Szó szerint. Kémregényeket írok, meg alapvetően is: az író a múlt embere. Semmik sem vagyunk anélkül amiből az „erőnket” merítjük. Egyeseknek ez egy elfojtott, gyermekkori trauma, másoknak a bosszúvágy az első visszautasítások miatt, magánéleti vagy professzionális téren… Az a lényeg, hogy az író nem az az ember, aki könnyedén túllép a múltján. De nem is szabad neki. Az igazán jól tudják, hogyan változtassák a veszteségüket előnnyé. Továbbá notórius hazudozók is vagyunk, semmi sem igaz abból, amit leírunk. De azt hiszem, ez a szépsége. És azt a pár alkalmat főleg átszállások közötti éjszakákra értettem. Tartósan csak rövid ideig voltam ott. Mondom, és próbálom kimagyarázni magam abból, amibe sikerült belekeverednem. Viszont amikor előveszi az akcentusát, egyből fölfelé lököm a karjaimat, és mindkettőt az általam nem túl jól ismert pozitúrába helyezem. Asht tudta csak kikényszeríteni belőlem egyszer, de hogy én mennyire büszke voltam rá aznap… Először sikerült megvernie. Így visszatekintve, lehet nem kellett volna ilyen keményen bánnom szegénykémmel. Megérdemelt volna egy normális gyerekkort. – Megadom magam, csak könyörögve kérlek, ne folytasd tovább! Amúgy is gyilkos dolog ez az akcentus, de ha valaha is meg akarnál kínozni, nyugodtan bevetheted újra – mondom, és leteszem a kezem. Hallgatom, amit a Bárkás történet hozzáfűzéseként mond, de magát a témát már nem kommentálom. Viszont a következő megjegyzésén el kell mosolyodnom. – Ne aggódj, nem gondoltam komolyan a pónit. De lehet, a nyulat felírom. Lehet, egyszer még kérnem kell tőled egy szívességet, és növelné az esélyeimet, ha egy édes kis nyúllal állítanék oda. És ki tudja, lehet tudok segíteni azzal a kutyával. Elfüttyentem magam, amikor arról beszél, mennyi ideig élt Indiában. Az nem rövid… Viszont érzem a szavaiból is, hogy szerette azt a helyet, ezért megtartom magamnak az ostoba megjegyzéseimet, és indiaiakról szóló vicceimet. És szerintem Ash ebben a pillanatban büszke lenne rám, amiért sikerült visszafojtanom magamba a marhaságokat. – Mindenképpen szívesen meghallgatnám egyszer. Szeretek más kultúrákról tanulni. Bármelyiket fel tudom használni a regényeimhez – mosolyodok el, és hallgatom, amit ezután mondd. Elhúzom a számat, mielőtt belekezdenék a válaszba. – Nem szokásom reklámozni, Abbie. Szerintem megérted, miért. Az emberek komoly előítéletekkel viseltetnek irányunkban. A hivatásomat pedig én magam választottam, de segített, hogy kicsit túl sok harcosunk volt már akkoriban. A mentorom pedig egy öreg mágus volt. Soha jobb embert… Kérsz még valamit? Időközben odajön a pincér, és ha nem kért semmit Abs, én leszámolom neki a fizetendő összeget, meg egy zsíros borravalót is. Mindezt nem mutogatom a nőnek. Nem hiszem, hogy különösebben foglalkoztatná a pénz, és én sem vagyok már tinédzser, hogy első kávé után lukra játsszak.
Ahogy meghallom a nevetését, meg azt, hogy utána milyen hangnemben kezd el mesélni, egyből tudom, megint sikerült elragadtatnom magam és átmenni „túlbuzgó üzemmódba”. Vissza is állítom magam „takarékra”, így aztán szótlanul végighallgatom, amit mond. -Ezt így még végig se gondoltam… Ne haragudj, kérlek! A jövőben igyekszem majd hanyagolni ezt a témát… -mondom csendesen, a londoni magyarázatra pedig csak biccentek egyet, így már stimm. Igaz azt, hogy semmi sem igaz abból, amit az írók papírra vetnek, egy kissé furcsállom. Valahogy mindig azt hittem, hogy a leírt történetekben itt-ott az író élete, életének eseményei is visszaköszönnek valamilyen formában. Bár, ha úgy nézzük, hogy más karakter éli meg ugyanazokat a dolgokat, nem önéletrajzot írnak, akkor végül is mondhatjuk, hogy nem igaz… Hm… Talán majd egyszer rákérdezek, ha addig nem felejtem el. De azt hiszem, nem kéne olyan dolgokon okoskodnom, amihez nem értek… Na, amikor a kezei a magasban kötnek ki, első reakcióként csak meglepetten pislogok, de aztán már tényleg nem bírom megállni nevetés nélkül, gondoljon a többi vendég, amit akar. Intek is Stevennek, hogy nyugodtan leengedheti a kezeit. -Rendben, rendben! Bár hacsak nem adsz rá valami nagyon nyomós okot, nem kell ilyesmitől tartanod. –nyugtattam meg. Viszont ahogy meghallottam a következő megjegyzését, csak sóhajtottam egyet. -Egész biztosan, bár tényleg nagy szívesség lehet az, ha ilyen „ádáz” módszerekhez kell folyamodni hozzá. Viszont akkor azt se felejtsd el odaírni mellé, hogy ha ezt bejátszod, akkor te fogsz rá vigyázni, gondját viselni, amíg én a rendelőben vagyok. –teszem hozzá komolyan, majd kissé meglepve folytatom- A kutyával? Hogyan? Csak nem dolgoztál idomárként is? Bár, belegondolva… logikus, valószínűleg egyszerűbb féken tartani egy kutyát akkor, ha nem csak pár súlycsoport van köztetek, hanem valamivel több… Lehet, hogy inkább valami „padlócirkáló” kutyával kellett volna kezdenem? Esetleg macskával? Na mindegy, majd legközelebb. -Rendben, örömmel! Viszont cserébe akkor te is mesélhetsz, hogy merre jártál korábban. Ha már említetted, hogy milyen sok helyen megfordultál… Az én életemből kimaradt a sok utazás, sajnos. –egyezek bele, majd meghallgatom, amit a „munkájáról” mesél. -Nem, köszönöm. –rázom meg a fejem a kérdésére, aztán megvárom, hogy letudja a pincért, ha már felajánlotta korábban. Utána aztán a kabátomért indulok, hogy először is a sok járulékos „karácsonyfadíszt” magamra aggassam a túlélés érdekében – sapka, sál, kesztyű, végül a kabátomat is… Említettem már, hogy „imádom” a telet? Néhányszor biztosan, de még biztos fogom egy párszor mondani. Igen, tudom, időjárás, a „klasszikus örökzöld” téma minden brit számára… -Szóval… -fordultam Steve felé, mielőtt elbúcsúztunk volna- Először is köszönöm a meghívást, és a mentoráltam nevében is, hogy időt szakítasz rá. Alice Danielle Lavantnak hívják, nem tudom, hogy ismerős-e a neve, de ha nem, akkor majd átküldöm az elérhetőségeit, és a részleteket ti is meg tudjátok beszélni. Akkor… 2 nap múlva várlak szeretettel a szobafestéshez! Hmm… van még valami, ami kimaradt? Ó, igen! Van még bármi, amiben segíteni tudok Ashley-vel kapcsolatban? Bármi kérdés, vagy dolog, aminek szeretnéd, ha utánanéznék? Farkasok? Ha esetleg valami eszedbe jutna még idő közben, vagy közbejönne, akkor szólj nyugodtan, valamelyik telefonszámon mindig elérhető vagyok. Amennyiben még felmerül bármi kérdés, akkor arra válaszolok, ellenkező esetben azonban búcsút intek, majd egy „Viszlát Steve, minden jót!” követően a buszmegálló felé veszem az irányt.
/Ha nincs több kérdés, akkor részemről ide ennyi, majd folytatjuk a festésnél... köszi a játékot ^^/
– Nem mintha tudnék haragudni, Abs. De nem kell hanyagolnod a témát, szívesen beszélek róla. Szerencsémre, a múltamnak nincs olyan része, amivel ne békéltem volna meg rettenetesen régen – mondom, és közben arra gondolok, hogy ez hazugság-e, vagy szimplán füllentés. Mert igaz, hogy életem jelentős részével kapcsolatban minden teljesen tiszta, a lelkiismeretemtől elkezdve, de ott van a tény, hogy Katerinkát még mindig nem tudom egyszerűen kiverni a fejemből. nem tudom, szeretem-e, vagy gyűlölöm. Furcsa. Pedig ez általában egyszerű szokott lenni. Szeretjük Kennedyt, utáljuk Castrót. Azok a jó régi évek… Elmosolyodok, amikor elfogadja a feltétel nélküli megadásomat. Nem tudom, mit gondoljak, én még kínoztam volna magam egy kicsit, csak hogy a győzelem édes íze még teljesebb legyen, mégis örülök, amiért ő nem tette. Ismételtem csak bebizonyította, hogy igaz, amit mondanak róla, tényleg kedves és rendes nő. Ami visszavezet az eredeti kérdéshez… Merjek-e próbálkozni? Hmm, ha nem lenne ennyire leterhelve, megkérdezném Asht, mit csináljak. Mindig érdekes meglátásai vannak… – Hmm, azt hiszem, azt a szívességet meghagyom későbbre. De szerencsére rá tudok állítani embereket az ügynökségtől, hogy felhajtsák a legaranyosabb élő nyulat. Csak meg kell kérdeznem tőlük, hogy Ingyom Bingyom tálib-e – mondom, és elmosolyodok, amikor belegondolok, milyen hajszát csinálna némelyik túlbuzgó öltönyös. Szegény nyúlnak nem lennék a helyében, amikor behozzák kihallgatásra. Vajon mivel próbálnák megtörni, répa-elvonással? Hmm, abba kéne hagynom ezeket a marhaságokat. – Nem vagyok kutyakiképző, csak gondoltam felajánlom a segítségem. Hátha tudok valahogy… – Nem hiszem, hogy Kijev és Kuba annyira érdekesek lennének – mondtam csendesen. Ez volt a két főbb bevetésem, és csak az ukrán fővárosban állomásoztam hosszabb ideig. Mit meg nem tettem volna egy indiai melóért… Gyorsan rendeztem az anyagiakat, és mint említettem, zsíros borravalót hagytam a pincérnek is. Csak ezután segítettem föl Abbie-re a kabátját, és indultam el a kijárat felé, ahol kiengedtem őt magam előtt. Csak merje valaki azt mondani, hogy a régi típusú lovagiasság halott… Odakint megvárom, amíg beszél, aztán biccentek. – Rendben, mindenképpen beszélni fogok a tanítványoddal. Valamikor a hónap folyamán igyekszem sort keríteni rá. A kérdéseim pedig… Nos, egyelőre kifutottam belőlük, de majd később fölteszem őket, rendben? Összeírok egy kis listát, amiket tudni szeretnék. És köszönöm még egyszer, hogy eljöttél! – mondom, aztán búcsút intek neki. Nézek utána, amíg az alakja el nem tűnik a tömegben, aztán szorosabbra húzom a kabátomat, és elindulok arra, ahol parkoltam az autómat.
*Fel nem adtam volna, hogy találjak egy értelmes és nekem való üzletet ebben a városban. Pedig már elfogadhattam volna, hogy maximum akkor lesz itt használható is, ha nyitok egyet. Ámbár az eddigi ismeretségeim alapján sajnálattal vettem észre, hogy bizony abban a pillanatban, ahogy megszárad a tinta az engedélyeken már keresztet is vethetnék a csődre. Kifinomult izlés… itt??? Na ne röhögtessem már saját magam. Bár tény, hogy néha szórakoztató vagyok. De hát ez nem is lehetne másképp, hisz Rólam van szó… hát ki másról? Magas sarkú csizmám a főtéren kopogatott, ahogy könnyed lépteimmel haladtam keresztűl rajta. Különösebben semmi nem fogott meg, de leginkább senki érdemlegest nem láttam. Csupa hétköznapi ember, legalábbis látszatra, hisz a pajzsom már megint – mint mindig – a fejem tetejéig elrejtett a maga kis burokjában. Embernek és farkasnak sem voltam több mint egy nő, ahogy nekem sem ők. Egészen addig, míg észre nem vettem valakit… aki akár még érdekes is lehetett volna. De csak volna, hisz, ahogy megengedtem a pajzsom egy kicsit már éreztem is, hogy egy egyszerű ember. Már nem volt érdekes, nem bírná ki azt, amit ki kéne bírnia egy 16-7 éves fiúnak, hisz ránézésre ott járt. S jelenleg még éhes sem voltam, hogy csak ezért haza vigyem. Meg különben is… nem piszkolom én be a kezem takarítással. Otthon mindig megoldották helyettem. Itt még nem sikerült feltöltenem, a megbízható alkalmazottaim létszámát és még csak Kevin sem intézkedhet, hisz még mindig nem ért ide. Csak tudnám, hogy miért késlekedik ennyit. Sötét farmer volt rajtam és egy fekete hosszú kabát, alatta pedig egy mélyen dekoltált, testhez álló felső. Mely egy kissé kihívó ugyan, de hát… ha egyszer jól nézek ki, most mit titkoljam? Viszont annyira el voltam foglalva az öndicsérettel és a kissé sem érdekes környezetemmel, hogy neki mentem valaminek. Pontosabban valakinek, ami jelenleg még csak egy tárgy titulust sem töltött be.* - Mért nem figyelsz… * Morrantam rá, miközben tekintetem végig vezettem a srácon. Fiatalos arc, mely valahonnan ismerős volt. Ám lemertem volna fogadni, hogy ezzel a farkassal még nem találkoztam. Pár pillanatig csak néztem aztán viszont elért hozzám a felismerés és máris egy halvány mosoly bujkált ajkaim szegletében, miközben oldalra billentettem a fejem.* - Damien Baris… mily meglepő itt látni újra, ám még meglepőbb élve… ezt Tőlem is megkaphattad volna… idővel… ha nem szöksz meg. * Jég kék tekintetem továbbra is érdektelenül mérte fel a másikat, miközben hangom lágyan duruzsolt, ahogy beszéltem. Ám utolsó szavaimban volt némi él is. S természetesen „ez” alatt a farkas létre gondoltam. Szép hasznot hozott a kölyök a házhoz, megtartottam volna, amint Jamie felnő annyira, hogy legyen időm mással is foglalkozni. Ámbár George szájából is többször hallottam, hogy „jó” – alias hasznos – farkas lenne. * - Talán elárulhatnád, hogy miért tetted. * Kérésnek hangzik, de közel sem az, ezt tudhatja a kölyök. Ugyanis nem szoktam kérni, ami jár az jár. Ha nem, hát elveszem vagy elérem, hogy más is úgy vélje, hogy jár nekem. A magyarázat mindenképp. De csendesen figyeltem a farkasa minden rezdülését, a srác érzelmeit és minden vonását. Nem látszott rajtam túlzott érdeklődés, mert nem érdekelt. De attól még figyeltem… *
//Nem bunkóságból raktam fordítva a képeket... csak így jobban jött ki összerakva. //
Annak ellenére, hogy _csak_ összecsörömpölnek a selyembe csomagolt fél évszázados kristálypoharak a dobozban, melyben szállítom őket, azért egy ötsoros ékes vietnami nyelvezetű káromkodás halmazt összedobok, melyhez még a hanghordozásom is elég jellegzetesen keleties lesz, mintha éveket töltöttem volna le azon a félre eső helyen. Valószínűleg, ha nem lennék farkas, akkor elejtettem volna a kezemben tartott kincses ládikámat, ám így a nagy közönségnek be kellett érnie annyival, hogy nagyon fura fogásban sikerült pár másodpercig megtartanom, mielőtt újra a másik kezemmel is elkaptam volna. Eltekinthettünk volna a nagyközönségtől is, ha nem szólalok meg olyan idegen nyelven, ami abszolút nem jellemző ezen a vidéken. Pár sétáló másodpercek erejére felénk kapta kíváncsi tekintetét, aztán folyt tovább unalmas kis hétköznapjuk a maga rendszeres szürkeségében, hiszen vérontásra nem került sor. Ha pedig nincs vér, akkor nincs is semmi izgalom. - Hogy én miért nem...? - vágnék vissza immáron ugyan azon a nyelven, melyen megszólított, de akárcsak ő, én is elakadok a sorok között. Csak a stílusok változtak és a divat követett divatot, ám vonások ugyanazok. ~ Szóval farkas ~ vontam le a következtetéseket villámgyorsan, méghozzá nem lehetett valami fiatal darab, ha már akkor meg lett volna a lehetősége, hogy „megajándékozzon” a farkasléttel. Sajnos nem mondhattam el magamról, hogy ugyan olyan érdektelen pillantást tudtam volna vetni rá, mint ahogy ő mért végig engem. Gleccser kék íriszeimben régi emlékek fénye csillant fel, és nem mondhattam volna el magamról, hogy nem örültem annak, hogy látom. Miért ne örültem volna? Örültem minden egyes apró darabnak, mely a helyére került hiányos emlékezetemben, így neki is. - Charlotte Svanson? - kérdezek rá a meglepettségemet egyáltalán nem titkolva. Hiszen miért is titkolnám, ami teljesen egyértelmű. Nem tudhattam róla... bár, ha később belegondolok... már értem miért volt olyan erős. Ösztönösen megmozgatom az állkapcsomat, mintha arra lennék kíváncsi, hogy megint a helyén van-e, vagy még mindig nincs a helyén az után az állas után, amit első lényegi találkozásunkkor kaptam tőle. Azért a feddő él egy nem is oly halvány, elégedett mosolyt csal az arcomra. - Fontos lehettem, ha még mindig ezen rágódsz – uralkodik el arcomon az a jellegzetes fellengzős vigyor, ami már gyermekként is sajátom volt. Talán akkor is éppen így mosolyogtam, mielőtt megütött volna. Hónom alá veszem az eddig két kézzel cipelt dobozt, majd megigazítom bőrkabátom gallérját, majd az eddig az ujjamon lógó kocsikulcsot farmernadrágom zsebébe csúsztatom. Úgy látszik, hogy még egy ideig nem fogok beszállni a terepjáróba. - Oh, hát... ez egy igen egyszerű – bár sose kellett azon elgondolkodnom utólag, hogy mit fogok neki mondani erre a kérdésre, ha újra találkozunk, mégis könnyedén jön magától: talán az igazság-talán nem, ezt magam se tudom – magadtól is rájöhettél volna – hangzanak gondolataim, ~ de persze az is lehet, hogy tudod is a választ, csak szükséged van arra, hogy a saját füleddel halld ~ tűnődök magamban, mielőtt folytatnám. - Már mondtam korábban is, hogy nem szeretek második lenni – itt jön egy jól begyakorolt vállvonás, mintha csak le akarnám magamról rázni a dolgot. - Keresnem kellett valakit, akinél én vagyok az első... és nem – egy pillanatra elakadok, ahogy megpróbálom előhalászni a nevet az emlékezetemből – Jamie? Továbbra se zavar, hogy mennyire érdektelennek tűnik az arca, hiszen ha valaki, hát én nagyon jól megtanultam, hogy az, ami az emberek belsejében van, gyakran nem tükrözi a valóságot. Elég jó mesterem volt ahhoz, hogy ne csak a szememnek higgyek. - Azért nincs harag? - kérdem, majd egy fricskát, már csak az illem kedvéért is hozzá teszek: - Ha jól gondolom, nem sokan mondhatják el magukról, hogy meglógtak előled. - Jó kedvem van, annak ellenére, hogy majdnem összetörte a valószínűleg nála is jóval idősebb kristálypoharakat, melyeknek éppen a leszállításával foglalatoskodom -mondhatni unalmamban, mert egyébként nem végeznék ilyen cseprő ügyeket. - Amúgy meg van még a srác? - utalok vissza az imént emlegetett alakra, akivel önmagában nincsen semmi bajom, sőt, így talán még érdekesebb is. - Egy kávét? - ritkán ajánlok fel ilyet -pláne régi ismerősöknek, és pláne farkasoknak. Fejemmel a közeli amerikai típusú coffee to go felé intek, mert éppen azt fedeztem fel szemem sarkából, vagy talán azért, mert szeretek másokat olyan helyzetekbe keverni, ami számukra nem éppen ideális. Például le merném fogadni, hogy Charlotte Svanson inkább valami elegánsabb helyet választana, ami megfelel saját maga elképzelésében megjelenő társadalmi pozíciójának.
/ Nincs gáz. Bár elég érdekes helyen van a képen a neved. xD /
*Nem, egyáltalán nem érdekel, hogy mi csörömpöl, törik össze vagy mi nem. Engem az érdekelt, hogy nekem jött. Az is csak addig, míg meg nem láttam az illető arcát. Oké, ez nem mentség arra, hogy vak a másik. De mégis van fontosabb kérdésem, ha úgy tetszik motivációm, ami miatt szemet hunyok felette. Látom az arcán a felismerést, ami azért nem meglepő. Hát most na; Felejthetetlen vagyok. - Újabban Sharon. * S jobb ha ezt az eszébe vési és nem nekem kell. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy azt a nevet használjam, amin megszülettem. Semmi kedvem magyarázkodni, ha valaki véletlen meghallja. Másrészt meg… ez a nevem és kész. Nincs ezen mit magyarázni, valószínűleg már Ő sem a Damian nevet használja. A mosolyára azonban összeszaladtak a tekinteteim rosszallóan. Nem, valahogy kicsit sem tetszett. S tudhatta a másik, hogyha kell itt megnevelem. A közönség maximum jót röhög, hogy egy nő üt meg egy férfit. Nem az én becsületem sérül… ah miről beszélek, ilyenje nincs is a másiknak. De büszkesége talán már megint akad. * - Csak érdekel… a fontos meg egy eléggé, hmm… tág fogalom. * Igen fontos volt, mert hát lássuk be, rajta keresztül szép pénzhez jutott George. Nekem meg az Ő boldogsága volt fontos, hogy megfeleljek neki. Szóval közvetve ugyan, de nekem is fontos volt. De nem fontosabb a saját kölykömnél. A büszkeségemnél. Ajkaimra egy halvány mosoly húzódott, mely már kedvesnek is mondható. Tőlem legalábbis mindenesetre az. De egy lépést tettem felé s kék tekintettem ezúttal sötétebb kékben villant, a farkasom tekintete volt az, mely szembe nézet a másikkal pár pillanatra. Naná, tudatosan hívtam elő. Figyelmeztetés. Szíve joga, hogy meddig provokál. A válaszára azonban akaratlanul is elnevettem magam. Na ne már! Egy újabb féltékenység? Tudtam, hogy jó vagyok, dehogy ennyire. Ez kész. Azonban kellemes hangom betöltötte pár pillanatra a teret, majd fejem ingatva válaszoltam.* - Jamie a kölyköm… Aki még egy éves sem volt. * S azt hiszem ez mindenre magyarázat. Már ha van egy kis esze, akkor felméri a helyzetet, hogy az Ő tanításával foglalkoztam. Persze ez kiterjedt szexuálisan is. De hát most mondják azt, hogy rossz teremtő vagyok. A kölyköm minden fajta igényét kielégítem, és minden területen tanítom. Az, hogy számomra valóban Ő volt az első és Damien csak egy kötelesség csak én tudom meg, Jamie. No meg George. S ha a sziklaszilárdan álló pajzsomból kiveszi a másik az érzelmeim, esküszöm én jelentkezek hozzá tanulásra. Érdekes volna, ha egy olyan kölyök áttörné a pajzsom, aki még akkor is ember volt, mikor én már 150 körül jártam. A vonásaim meg azt árulnak el, amit én akarok. Volt időm megtanulni. Röpke kétszáz évem.* - Nem voltál üldözve Damien. Azonban aki megpróbálta nem élte túl… még te is végezheted így. * Naná… hisz nem lett hallhatatlan, csak egy farkas. Hozzám képest egy kölyök farkas. * - De talán a bátorságod megér egy szemhunyást… * Nyíltak meg kissé az ajkaim. Persze akkoriban, ha úgy volt, vigyáztam rá. Mert ember volt. Most azonban sokkal többet tudna adni, mint akkor. A vér nem válik vízzé… Arra lettem teremtve, hogy a testem használjam. Hát ennyi idő után élveztem használni. Az vesse rám az első követ, aki nem. De ha már csinálom, akkor nagyban. * - A kölyköm? Mért ne volna? Elvégre farkas és van, akibe nem kell bele verni a szabályokat, hanem tudja, hogy hol a helye. * Szegtem fel egy picit az állam. Ám ez inkább volt kihívás Damiennek. Érdekelt, hogy mennyit változott és milyen. Pláne, mert egy teremtő képes meghatározni egy Farkas életét. S egyszerre utaltam vissza arra, hogy bizony Ő szeretett dacolni velem. De hát megesik az ilyen, ezért tartotta fent a kíváncsiságom. A mutatott üzletre elhúztam a szám és a másik irányba böktem az állammal. * - Inkább ott… * Bezony, kissé sem olcsó hely, azonban pontosan az én ízlésemnek, származásomnak megfelelő. Hisz nem csak az évek tettek ilyenné. Nemesi vérből születtem és ez sem maradt el az évek folyamán. Könnyed léptekkel indultam el abba az irányba és kissé oldalra pillantva néztem végig Damianon… mintha megférfiasodott volna. * - És mégis merre leltél Herceg kisasszonyt, akinek Te voltál az egyetlen és Harapott be? * Kérdeztem mintha csak azt kérdezném, hogy mégis mit reggelizet. Érdektelenül. *
- Szóval Sharon – ismétlem meg a nevét, mint egy jelezve, hogy megjegyeztem. Nekem aztán édes mindegy, hogy jelenleg ki mivel illeti magát. Az első dolog, amit megtanultam farkaslétem alatt, hogy a szagok sokkal fontosabbak. Mélyet szippantok a miket körüllengő levegőből, megpróbálom kiszűrni a parfüm illatát, hogy megjegyezzem azt a másik jellegzeteset. ~ A fontos az tényleg egy elég tág fogalom ~ szögezem le magamban, mielőtt belekezdenék mondókámba. A vér nem válik vízzé, és az emberek se változnak, hiába tűnik néha úgy. Még mindig szeretem hergelni... szeretek másokat hergelni. Valahogy jó érzéssel tölt el annak gondolata, hogy... minek is? - Szóval a kölyköd volt... minden világos – vigyorodok el. - Szüksége volt a mama szoknyájára – és képes vagyok mind ezt azok után mondani, hogy az előbb megvillantotta előttem farkasát. Azt hiszem, újra fiatalnak érzem magamat. Legalábbis, ami a válaszokat illeti, biztos így látszódhat a másiknak. Persze az is lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem, hiszen mellettem senki se volt az első időkben, hogy elmagyarázza, mi ez az egész. - Kedves ajánlat, de egyelőre nem szándékozok meghalni – próbálom nem fel venni azt, hogy nyíltan fenyeget, mert nem találom kellően nyomatékosnak benne a hangsúlyt. Az ilyen vén rókák, főleg a Charlotte Svanson félék, kétszer meggondolják azt, hogy kit pusztítanak el, és kit nem. Én még mindig hasznos vagyok, és valószínűleg ez a pofátlanságomból sejlik is. Akkor se féltem a halált, mikor ember voltam, igaz más okból, és most se igazán félem, hiszen nincs rá okom. Elég nehéz elintézni a magamfajtát –mint azt a mellékelt ábra mutatja, éppen nem rég éltem túl egy agyonverést. És meg is kapom a szemhunyást, amitől aztán továbbra se lohad a jó kedvem. - A világért se versengenék a tökéletes Jamie-vel – emelem fel az egyik kezemet, megadóan, mivel a másikban a dobozt tartom. Közben persze nem így gondolom, és az arcomon is látszik, hogy viccesnek ítélem azt, hogy Jamie-t tartja a tökéletesnek. Mondhatnám, nem foglalkoztat a dolog, csak szórakoztat, vagy csak azért foglalkoztat, mert már szórakoztat, hogy egyszer mennyire lelkesen estem bele valakibe... aki persze kihasznált. - Na, nem mintha, én ne tudtam volna, hogy hol a helyem – ó igen, az örök versengő. Vigyorgok, mint a vadalma, mert biztos vagyok benne, hogy vagyok annyira szórakoztató, mint amilyennek képzelem magamat. Hiába, az egoizmusomat sose lehetett megtörni. - Te se változtál – vigyorodok el a válaszra, és tartom vele a lépést a másik épület irányába. Cseppet se zavar, ha egy puccos helyre kell beülnöm. Ott is könnyedén elszórakoztatom magamat, és másokat is. Nem beszélve arról, hogy a régi faasztalokat izgalmasabb ripityára törni, mint ezeket a modern műanyag szarokat. A honom alatt tartott dobozt, persze a világért se tenném le. - Milyen kedves tőled, hogy rákérdezel – árnyalatnyit változik a hangszínem, ahogy elkezdek igazodni a megváltozott szituációhoz. Még a galléromon is igazítok egyet, hogy csinosabban léphessek be az épületbe. - Pallasz Athéné lett az asszonyom – villantom meg a görög tudásomat, és csak azért nem Árészt említem meg, mert idiótán hangzott volna férfi néven utalni a háborúra, esetemben. - Bevonultam. Végig harcoltam a háborút Vietnamban – nem úgy beszélek, mintha zavarna, hogy emberek is meghallhatnak minket, persze nem is annyira hangosan, hogy feltétlenül értsék, miről van szó. Az emberi elme amúgy is mindent racionalizál magának, ami érthetetlen... amelyik elme meg nem elég tiszta ahhoz, hogy így tegyen... nos, még úgyse ettem ma... - Tessék csak – nyitom ki az ajtót előtte, fél kézzel, elvégre nem egy késdobálóba megyünk be, hogy mögém kellene utasítanom. Bár lehet, hogy ott is előre engedtem volna, hiszen a bőre elég jól bírja a lyuggatást. - Egy ablak közeli asztalt, félre eső helyen – utasítom a pincért, egyúttal hagyom, hogy az ábrázatom elkomorodjon, ne látszódjék olyan szórakozottnak, mint odakint. Ezek az emberek nem szeretik, ha holmi viccesfiúk ugráltatják őket. Ezzel szemben, ha komornak és félelmetesnek látszol, akkor kétszer is meggondolják, hogy beleköpjenek-e a kávédba. - Természetesen, erre kövessenek – méri fel azonnal a helyzetet a személyzet eme díszes darabja, a maga fiatalos húszas megjelenésében, az ezüst mandzsettagombos elegáns valójában. Szeretjük az ilyen helyeket, ugyebár? Ahol az elegancia fényjegye az ezüsttálca és az ezüstkanál. Még szerencse, hogy a poharak porcelánból készültek. - Kiváló választás – engedek meg egy mosolyt Sharon felé, miközben végig pillantok az egyik alkalmazotton, aki a feje felett az éppen imént említett tárgyak egyikén egyensúlyozza a többit. Amikor az asztalhoz érkezünk, megengedem az srácnak, hogy helyettem húzza ki a széket a hölgy mögött, majd amikor hozzám lép, akkor fejemmel az üvegen keresztül a kocsim irányába bökök. - Látja ott azt a terepjárót? - kérdezem, figyelve azt, ahogy leköveti tekintetével a pillantásom. - Igen, uram – bólint, azzal a merev, karót nyelt tartással, amivel az ilyen puccos helyeken dolgozókat felruházta az atyaúristen. - Remek. Akkor legyen szíves, vigye ki ezt a csomagot, és tegye a hátuljába – nyújtom felé. Egy kicsit ugyan megdöbben, de elég hamar rendezi az ábrázatát. A csomag súlyától aztán még jobban megdöbben, mert nem egészen arra számított, mint amilyen könnyedséggel én kezeltem szállítmányomat. - Itt a kulcs – teszem a tetejére, és már foglalok is helyet. Közben szerencsére a közjátékra felfigyel a pultnál álldogáló munkatársa is, mintha sas szemei lennének, azonnal siet, hogy a rendelkezésünkre állhasson. - Kérnek itallapot? - lép oda hozzánk, karjára fektetve az előbb említett könyvecske, mögötte sorakoznak a süteményes és borlapok is. - Nekem nem lesz rá szükségem – válaszolom, majd Sharonra pillantok várakozóan, és amit eldöntötte, hogy mit szeretne, leadom a pincérnek rendelésemet: egy krémes ír kávét kérek, nem likőrrel, hanem whiskey-vel. - Hol is hagytuk abba? - kérdezem, amint elment a pincér, közben nyomon követtem tekintetemmel, hogy miként bánt jószágommal az a szerencsétlen, akit kiküldtem a csomaggal. Nyilvánvalóan nincs hozzászokva ahhoz, hogy ilyeneket csináljon, de a jó borravalóért ezek mindenre képesek. Mekkora pofátlanság lenne, ha végén nem tennék eleget eme kötelességemnek. A gondolat megmosolyogtat, de mivel szeretnék még ide visszajönni egyszer-kétszer, ezért inkább nem teszek semmit.
//Ha van konkrét helyszín ötleted, ahova átléphetünk, akkor szólj és átmásolom a reag végét.//
- Egy kölyök, akinek szüksége volt útmutatásra és tanulni vágyott. Nem úgy mint, Te... de lássuk be, nem is változtál. * Billentettem oldalra a fejecském, s lássuk csak. Tényleg nem sokat változott a másik. Egy kicsit megemberesedett de nem nagyon. A szavai ugyan olyan pimaszak mint voltak. Valahogy nehéz volt elhinnem, hogy ez a kölyök semmiből nem tanul. De nevelni majd később ha nem én, hát más mutatja meg, hogy hol a helye.* - De bizonyára, nem kell bemutatnom, hogy milyen az, ha valakinek szüksége van valakire. * Csillantak meg a szemeim sokat sejtetően. Egy időben nekem is szükségem volt a kikapcsolódásra, ahogy neki is rám miután hozzánk került. De azóta farkas lett, első időszaka bizonyára nem volt rózsás és túlzottan önálló. Különben már nem élne. Ebben biztos vagyok, még ha az arcom egészen érdeklődő is. A tekintetem jeges, nem tehetek róla, mindig ilyen. Ezt Ő is tudja... ritka ha bármi érzelem kerül belé ha én nem akarom.* - Tudod, ha meggondolod magad... rám számíthatsz. * A mosolyom mögött ott lapult az állat, mégha csak lustán is húzta meg magát. De sosem készül, csak le csap. Pláne nem kér engedélyt és kérdezget terveket. Ölni nem nagy dolog, az már igen, hogy úgy csináld, hogy ne bukj le. Viszont Jamiet illető szavaira, még én is látom, hogy csak szórakozik. Át leszel a távot lassú két lépéssel. Felemelt kezét a derekamra fonom, és ajkaim az övét találják meg. Egy ellenmondást nem tűrő, heves csókkal fogva be azt. Elég már a beszédből... kezd untatni, ettől többre képes. Ó de még mennyire. A csók végeztével, finoman marok bele alsó ajkaiba és lépek vissza, mintha mi sem történt volna. Nem változtam, valóban nem. DE inkább arra figyeltem, hogy a tetteim mit váltanak ki a másikból. Viszont ahogy az étteremhez érünk nem kicsit lep meg, hogy milyen határozott lett. De élje csak ki a gyermeki énjét, hogy parancsolgathat. Engem aztán nem zavar. Az asztalnál csak egy néma sóhajjal fogadom, hogy pattogtatja az embereket és én a részemről egy martinit kértem. * - Látom, azért mégis tanultál valamit... és élvezed. *Talán elismerés, talán nem, de az ajkaim megnyalom mert hát ki van száradva, ez nem egy felhívás vagy célzás, még ha annak is látszik.* - Ott, hogy merre jár a Te... Athénéd. * Tértem vissza arra a pontra ami engem érdekelt. A háború nem... azok mindig vannak. Hol kisebb, hol nagyobb... de akadnak és lesznek is. Tekintetem fürkészőn meredt a másikra, még ha nem is ez látszódott. De a pajzsomon kívül hagytam lebegni az érdeklődésem, nem akartam elrejteni.*
//Kicsit rövid lett amiért bocsánat. De így kissé meglepet pörgetni. //
Ahhoz képest, hogy Fairbanks mennyire egy eldugott helyen van, módfelett sok a látnivaló erre felé. Mondjuk nem értem, miért vagyok ennyire meglepődve ezen, elvégre ilyen szintű ,,tömörítéssel" már Kínában is volt dolgom. Valószínűleg a skóciai tartózkodás lehet az oka, elvégre abban az álmos kis falucskában két egymásra morgó falkán kívül nem sok nevezetesség volt. Ezzel szemben most visszatértem a nagyvárosi életbe... ami hozzászokást és ismeretszerzéseket követelt magának. Így hát nem meglepő, hogy immáron a sokadik helyszínen jártam, amikor megtorpantam Fairbanks főterén. A folyó felé néző korlátnak vetve hátamat, szusszanva kicsit. Reggel óta jártam Fairbainks utcáit, szóval mondhatjuk, hogy lassan megvan a napi egészségügyi sétám. Elővettem térképemet, melyet még reggel vettem az egyik boltban és megnéztem. Tettem néhány x-et rá, jelezve, hogy oké, arra jártam. Most felkerült a főtérre is. Igyekeztem memorizálni a dolgokat, mi merre található, de valószínűleg egy-két kör még várat magára. Bár természetesen a halvány sejtésem azért már volt a városról. Egyelőre nagynak és kiismerhetetlennek tűnt, de tudtam, hogy amint megvolt az utolsó csücsök is, már összeáll az egész és átlátható lesz. Ez mindig így működik, akárhol vagyok. Tekintetem néhány olyan X-re úszott, ami körül még karika is volt. Ezek azok a területek, amelyeket nem szabad háborgatni, mert valamelyik falkához tartozik. Nem mentem a közelébe nagyon, csak megkerestem azt a pontot, ahol van rálátásom, nyugtáztam, hol van és mentem tovább. Védekezhetnék azzal, hogy csak arra jártam véletlenül, de az nem mindig kifogás. A dolgok nem ismerete nem menti fel az embert a következmények alól. Szóval maradt a biztonságos szemle. Összehajtogattam a térképemet és kabátom egyik zsebébe süllyesztettem. Áldom az eszem, hogy rajtam volt. Amilyen jó idő volt akkor, amikor megérkeztem a városba, most annyira ment lejjebb a hőmérséklet. Hiába, Alaszkában vagyok, nem valahol Ausztráliában. Ennek fényében viszont akadtak jópáran idekint. Hiába, a lakosok már hozzászoktak a klímához. Hátrakönyököltem a korlátra, miközben tekintetem a szürke égre terelődött. Úgy döntöttem, hogy itt maradok egy kicsit, mielőtt tovább mennék, ismerkedés a térséggel címszó alatt...
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Mondanám azt, hogy céltalan bolyongtam. De lássuk be, nem az a fajta vagyok mint aki csak úgy mászkál mindenfelé. Jobb szerettem a csendes otthonom fent a hegyekben és várost is ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam mit merre találok. De így... csak egyszerűen mentem, ámbár lépteim lelassítottam a zsivaj ellenére, hisz nekem már ez annak számított. Nem találtam a helyem a városban, csak egyetlen dolog lebegett a szemem előtt mégpedig az, hogy megtaláljam Vanessa gyilkosát. A kölyköm gyilkosát, de a nyomára még nem bukkantam annak ellenére, hogy mint mindig, most is védet a vérvonalam és a pajzsom együtt és nem voltam rest egyszer, kétszer... párszor a Hotelbe is bemenni, egy-egy ebédre, vacsorára vagy épp reggelire. Ámbár sosem generáltam balhét, az nem én volnék. Hosszú, finom ujjaim között egy műanyag poharat szorongattam melyből a fahéj illata áradt. Forralt bor. Ebben az időben elkél, ámbár még nem volt hideg. Pusztán jól esett a kezemnek a meleg érintése, legalább egy valami amit tudtam értékelni érzelmileg is. Na ott fagyosabb volt a helyzet mint ebben a városban tél közepén. Tekintetem kiszúrt egy egyedül árválkodó embert és az egyik közeli bódéhoz sétálva vettem még egyet, amivel oda sétáltam hozzá.* - Jól fog esni... még akkor is, ha nem iszol. * Nem tudtam róla semmit, de átnyújtottam neki a poharat, hogy bizony hozzá szóltam minden köszönés mellőzésem ellenére is. Mondjuk úgy, hogy meg volt a napi jó cselekedetem, amit most beosztok egy egész hétre. Nem vagyok szeretet szolgálat de csak a vak nem vette volna észre, hogy a férfi új itt. De csak a korlátra könyököltem, ám véletlen sem fordítva neki hátat, inkább féloldalasan. Vonásaim semmit mondóak, ahogy barna íriszeimben sem vetekszik épp túl sok minden. Szinte semmi.* - Keresel valamit vagy vársz valakit? Át utazó vagy letelepszel? * Kérdéseimben leheletnyi érdeklődés hallható csak. Pusztán azért érdekelt a dolog, hogy mégis miben segíthetek a másiknak. Hajm... megkapom tündér kereszt anyu ruháját? Pillantásom a másikra sandított ahogy bele ittam a saját poharamba. S akkor is kénytelen volt elvenni a sajátját ha nem akarta. Lévén, hogy nyújtottam és ha megsért, hát képes vagyok a nyakába borítani. Minden nyugalmam ellenére. S azt sem azért tenném, mert épp feldühített hanem pusztán azért mert nem fogok két poharat fogni mint valami kikosarazott idióta. Már csak a virág hiányzik a kezemből... hát hogyne. *
A folyó felől lágy szél érkezett, mely belekapott a hajamba. Én csak lehunytam a szememet és élveztem a borzolgató hatást. Valahogy egy régi emléket idézett fel bennem. Egy emléket egy jobb korból - na már megint szóismétlés -, amikor is finom ujjak túrtak a koronámba. Az ujjakhoz tartozott aztán egy kéz... egy kecses kar... egy tesztős test... egy aranyos arc... már-már megmosolyogtatott a gondolat, mely nálam nagy szó. De aztán csak kinyitottam a szememet és szembesültem vele, hogy újra itt vagyok a rideg valóságban. Az emlék visszahúzódott a tudatomba, de ott állt, lesben, hátha lesz még alkalma letámadni. De nem hagyhattam. Bár csak felmérésen voltam, azért nem árt, ha nem lankad a figyelmem. Az ragadott ki végül a merengésből, hogy felfigyeltem valamire. Egy nő tartott az irányomba, kezében két pohárral. Először azt gondoltam, csak véletlen egybeesés, hogy erre jön, elvégre álltak páran a téren és ki kellett őket kerülnie... de aztán tudatosult bennem, hogy engem néz. Nem csak futólag... inkább céltudatosan. A sejtésem végül beigazolódott, amikor megállt előttem és... nekem nyújtotta az egyik poharat?! Egy darabig csak pislogtam rá, de aztán mozdult a kezem. - Köszönöm - bólintottam, amikor átvettem tőle, igyekezve minden megilletődöttséget elűzni a szavaimbó... szavamból. Ezt követően a nő megtámaszkodott mellettem a korláton, miközben én az orromhoz emeltem a poharat. Az illata - na meg a tapintása - alapján forralt bor volt, némi fahéjjal fűszerezve. Valóban nem voltam egy nagy ivó, de ezt a fajta itókát megtanultam becsülni a fagyos Skóciában. - Új lakos vagyok - felelem. - Nemrég érkeztem csak és igyekszem megbarátkozni a várossal. Nem tudom, mit vár a másik ettől a beszélgetéstől, de ha már idejött és ajándékot is hozott, akkor igyekszek nem kukán állni mellette. Mondjuk az tőlem lesz aztán a nem mindennapi mutatvány, de majd talán az alkohol segít kicsit, szóval beleittam a pohárba. - No és te? Találkozó vagy csak séta?
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
* Minden lépésemmel közelebb kerültem az archoz, ahhoz mely épp... hát mindenhol volt, csak nem a főtéren az fix. Arca, vonásai inkább hajazott egy álmodozáshoz mintsem ahhoz, hogy épp imádkozik. Léptemben hosszú fehér szoknyám surrogott a fekete, magassarkú csizmámnak. Kopogása pedig ütemesen verte közeledtem hangját, mintha csak egy ajtón kopogtatnék, engedélyért a belépésre. Vörös, hosszított felsőm kilógott a kabátom alól, ám alakom ki is emelte. Vonásaim bár közönyösek, nem törődöm jellegűek... bár én jobban szeretem az "üres" kifejezést használni magamra. Láttam a döbbenetét, de azért tartottam még egy pár pillanatig míg nem nyúlt érte. A köszönetére csak megvontam a vállaim, jelezvén, hogy; Nincs mit, öt ezer. Na jó nem... tényleg nem volt mit. S komolyan a tündér kereszt anyu jelmezre hajtottam az idei farsangra. Figyeltem a férfi válaszára, még ha csak röpke pillanatra is emeltem rá íriszeim. A fülemmel semmi baj nem volt, még vénségem ellenére sem.* - Csukott szemmel? - Vontam fel a szemöldököm - Érdekes taktika a... barátkozásra. Bár, ha ki tudod zárni ezzel a hangokat is... akkor hasznos. * Kerestem egy alternatívát, ám az már nem barátkozás hanem elvonulás a tömeg közepén. Ez sem rossz csak épp lehetetlen. A kérdésére keserűen húztam el a szám.* - Egy félre sikerült találkozó... pontosabban; össze sem jött. De az élet már csak ilyen... * Vontam meg könnyedén a vállaim. Nos igen, félre sok minden sikerülhet, én is így születtem. De volt valami ami sosem siklik ki...* - Különben meg... Onnan fentről sokkal szebb... * Mutattam a síparadicsom felé a lengő hintákra melyek felvisznek a hegyre és körbe. A farkaslak távolabb volt és a síparadicsom nyílt terület. * - Bár ott sem ér semmit a dolog, ha csukott szemmel kémlelik.
Hát tény, hogy nem voltam egy jó ideig magamnál, de mire már ott állt előttem a hölgy, már a jelenben voltam. Ugyanakkor leplezetlen pimaszkodása újfent egy emléket idézett bennem. A különbség ezúttal csak az volt, hogy nem hagytam magamat elkavarodni. Már az előzőt sem lett volna szabad hagynom. Odahaza, megfelelő körülmények között nincs ellenemre a dolog... de idekint, főleg úgy, hogy még tudom, dolgom van... nem, majd máskorra hagyom a dolgot. Az már csak tetézte az okaimat, hogy új elfoglaltság is akadt, melyben erősen illett részt venni. - Nem nehéz elérni - sóhajtottam. - Csak hagyni kell, hogy elsodorjon egy gondolat, egy idea és kész. Olyankor még a lehető leghangosabb hang se ér el minket. A becsukott szem már csak segít. Megfordultam, megtámaszkodva a korláton, így már egy felé néztünk. Üres tekintettel néztem Chane folyó felé, de ez most nem a pillanat megélése miatt volt. Az én tekintetem alapvetően ilyen, csak az életnek alapvető szikrái vannak benne... de amúgy üres, csillogás nélkül. A nem sikerült találkozóra nem reagálok. Nem úgy néz ki, mint akit lesújtott a dolog, a vállvonása pedig már csak erősíti, hogy nincs jövője a témának. Amikor a távolba int, követem tekintettemmel. Na igen, adok a véleményére azzal kapcsolatban, milyen lehet onnan a kilátás. - Eredetileg egy közel ahhoz hasonló tájon szálltam volna meg - mondom. Nem is hiába volt az a választás, bár inkább valószínűleg csak a messzesége miatt a zsivajtól. Kár, hogy nem jött össze. A megjegyzésére felvonom a szemöldökömet és úgy nézek rá. Na most ezt én minden egyes alkalommal meg fogom kapni vagy mi? Bár nem érzek kötözködést a hangjából, max csipkelődést. - Néha még becsukott szemmel is többet lehet felfogni a világból, mint ha nyitottal járnánk.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
- Létezik még olyan emberek aki ideákat kerget? * Vontam fel halványan a szemöldököm és egy hitetlenkedő pillantást vetettem a másikra. Valahogy nem tudtam elhinni, hogy ilyesmi még van. Persze azért nem megvetendő valaki mert tud hinni, remélni és álmokat kergetni. Kár, hogy idővel ezek az ideák mind elvesznek. Először csak leadunk belőle, aztán meg szűnik létezni és csak az emléke marad, hogy milyen naivak is voltunk. A Boldogság pont ide tartozik.* - Nem lehetett? Hogyhogy nem? Meg mi az, hogy nem? * Nekem mondaná bárki, hogy nem tehetek meg valamit amit akarok. Amit tényleg szeretnék, azt el is érem. Vagy így, vagy úgy de elérem. Nem értettem azt, hogy miért is kell vagy hogyan lehet bármit is feladni.* - Az elme képlékeny a sötétség meg a fantázia világa, az emlékeké. Ezek azok a dolgok amik a csukott szemre jönnek. A gondolatok megszűnnek, az elme megmutatják, hogy mire vágyunk. Még akkor is, ha nem akarjuk elismerni. * Ingattam meg a fejem halványan de inkább ittam.* - Egész este itt óhajtasz álldogálni?
- Nem pont ideakergetésnek nevezném - kortyolok bele a forralt borba. - Inkább elmélyedésnek. Fiatalkorom óta hajlamos vagyok elgondolkodni a dolgokon, akármiről legyen szó - felpillantok a szürke égre. - Bár ez a fajta életstílus nem nagyon terjedt el egy olyan rohanó világban, mint a Nyugat. Amikor azt mondtam, hogy bármiről, azt tényleg úgy kellett venni. Lehetett az egy emlék, egy idea, egy izmus, bármi. Ha egyszer a gondolat elkapja az embert, onnantól nincs menekvés akkor, ha el akarunk merengeni. Darabjaira szedjük, ha kell, de jobb egészben végigtekinteni rajta. Egy teljesen úgy problémamegoldási rendszert eredményez mindez. - Egyszerű, kiadták a kinézett szállást, mielőtt megérkeztem volna. Érthető, hisz csak érdeklődő voltam, nem biztos vevő. Az üzletpolitika már csak ilyen, kifejezetten az ingatlan biznisz. Az nyer, aki először lép. A főbérlőnek meg igazából mindegy, ha látja, hogy normális a lakó... legalább is addig, míg fizeti a bérleti díjat rendszeresen és nem hívják ki minden héten a rendőrséget. No, de a jelek szerint újdonsült beszélgetőpartnerem se vetette meg az elmélyedést. - Igen, ez pontosan így van - húzom le újra a tekintetem a folyóra. - Befolyásolhatjuk a testünket, az izmainkat, a szívműködésünket, de egy valami mindig van, ami kicsúszik az irányításunk alól, ez pedig az elménk. Akármennyire is kontrolláljunk, egy-két kósza gondolat mindig ki fog csúszni a markunkból... a sors iróniája, hogy könnyen ezek a kószák lesznek aztán a nagy ötletek. A kérdése rángat vissza megint a földre. Hiába, én már csak ilyen voltam... ha néha elkap a beszélhetnék, akkor jött belőlem rendesen az anyag. - Nem, csak pihenni álltam meg, még van pár hely, ahova el kell mennem - s talán a beszélgetés során először nézek rá a mellettem levőre. - Velem tartasz? A kósza gondolatok, nemde?
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
- Nem feltétlen a rohanó világ az oka. Pusztán az, hogy felesleges. Hiába keresem az okát, hogy miért kék az ég vagy zöld a fű, a bolygó mért gömbölyű és mért nem szögletes, minek következtében lett olyan amilyen... ha egyszer ilyen. Természetes s azért mert rájövök, hogy miért látni sárgának a napot, attól nem lesz másnap vörös. * Vontam meg a vállaim. Fiatalság bolondság, ámbár én magam sem voltam azaz elmélkedő fajta. Legalábbis nem ilyen szinten. A magam kis világa persze más. De mégsem elmélkedek azon, hogy a farkasok hogyan keletkeztek. Persze a históriákat ismerem... Az, hogy valahol megértettem még nem jelenti azt, hogy egyet is értettem a dologgal. Azonban szavaim puszta tapasztalat alapján voltak. A pár pillanatnyi csendet kihasználtam arra, hogy felmérjem a környezetem mely folyton változik. Eddig is figyeltem, de nem árt. A pajzsom kicsit megengedtem, hogy le is tapogassam a környezetem, hogy van-e farkas a környéken. Azonban ez helyett csak mást vettem észre és ha nem kontroláltam volna a vonásaim a szemöldököm ráncba is szalad. Egy őrző. Aki új... hmm... A kérdésére csak megvontam a vállaim s közben vissza is burkoltam magam a pajzsom mögé, nem csak a vérvonalam mögé. - Semmi dolgom, ha útba ejtünk egy kajáldát is. A vacsi is elmaradt nem csak a randi... - vontam meg a vállaim - De ha már így állunk, akkor; Ayesha Hannah Johnston. Aye vagy Han, Hannah... amelyik kényelmesebb. * Mosolyodtam el barátságosan ahogy felé nyújtottam a kezem, hogy kezet fogjak vele. *
Csendben hallgattam a lány véleményét, reakcióját. Látszott rajta, hogy ő ezt most nem trendből, hanem inkább meggyőződésből, tapasztalatból mondja. Kicsit furcsa is, mint ha egy sokkal idősebb embert hallgatnék. - Ez is egy álláspont - mondom nyugodtan. Ennyi, nem több. Tiszteltben tartottam azt, hogy van egy véleménye, kialakult világképe. A mai világban, főleg itt a ,,fejlett" nyugaton, ez ma már nem számít átlagosnak. Sokan mások véleményét szajkózzák, amit éppen hallanak a tévében, rádióban, mert egyszerűen nem hajlandóak gondolkodni. Sok butítás, sok birka ember... nem ártana nekik is egy őrző ilyen szempontból. Na, de a lényeg, nem kezdtem el győzködni a lányt, hogy márpedig az én látásmódom az igaz. Sosem voltam ilyen, meg ez amúgy sem életbevágó topic volt. Van az ő véleménye, van az enyém, nem egyezik, ez van. Ennyi. Viszont beleegyezik abba, hogy velem tart... persze támaszt egy... nevezhetjük feltételnek? Nevezzük, mondjuk rám is rám fér. - Akkor vedd úgy, hogy ezennel meg vagy hívva - én ugyan nem mosolyogtam rá, de láthatott kivételesen egy barátságos szikrát felvillani a szememben. Na de sor kerül valamire aztán, ami általában a beszélgetések elején szokott lezajlani, ámbár mi már állunk itt egy ideje. Ahogy a protokoll megkívánja, a lány megtisztel a kéznyújtással és bemutatkozik. Természetesen elfogadom a felém nyújtott kezet, de én kiegészítem valamivel: fejhajtással. Nem, nem olyannal, amivel kézcsókot szoktak adni. Inkább szertartásos köszöntés, de görnyedés azért nincs, csak fejhajtás. - Adam Revenor. Részemről a szerencse, Hannah. Ayasha Hannah Johnston... ekkor még nem tudtam, hogy a fiatalnak tűnő lány valójában elég idősnek számít... és hogy ő az első vérfarkas Fairbanks-ben, akivel megismerkedtem. A bemutatkozás után elővettem a térképemet és körbemutattam egy adott részét. - Ezeken a pontokon már jártam - a térképen főleg a belvárosban láthat jeleket, illetve a külváros azon részén, mely a városközpont és White Mountaine között helyezkedik el... na meg azok a helyek vannak megjelelölve kicsit máshogy, ami farkasterület, bár ezt leszűrheti, elvégre benfentes. - A többi szűz terület. Ha ismersz ezeken valami jó helyet, akkor arra megyünk először. Ennyi a legkevesebb, ha már ráállt egy kis sétára a hidegben.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Idősebb? Mindjárt betöltöm a harmincat... külsőre legalábbis. Mi mondja azt, hogy egy harmincas nő nem lehet tapasztalt? Amúgy meg, ez csak logika kérdése amihez még érettségi sem kell. Szóval köszönöm, de nem vagyok öreg. Legalábbis nem láthat annak. De a kajálásba belemegy, ami nem rossz. Az emberek kaja közben sem tudnak csendben maradni, ámbár lássuk be, hogy; minden bizonnyal ez a férfi abba fog. Nem egy bőbeszédű fajta, ami nem feltétlen gond. Amúgy sincs célom vele.* - Megbeszéltük. Milyen kaját szeretsz vagy mit szeretnél enni? * Érdeklődtem és ennek megfelelően a lépteim el is indultak, de csak előre. Minden probléma és/vagy cél nélkül. Nem kell mindig cél, bár elkezdtem azon agyalni, hogy mit mutathatnék a másiknak. Ami talán még érdekli is. Persze azért a bemutatkozást megvártam és nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy fejet hajtott, ámbár kéne... a fiatalság körében nem divat.* - Mi volt ez a fejhajtás? Mintha csak a nagypapámat láttam volna. * Kérdeztem összevont szemöldökkel, de persze a nagypapánál már mosolyogtam. Nincs is nagypapám, de ezt Ő nem tudja. Tekintetemben valós döbbenet volt, ahogy a vonásaimon is értetlenkedés. Egy Őrző aki egyetlen mozdulattal elárulja magát, hát ez a nap vicce, hisz így már minimum 45+-os a pasi. Bár lehet, hogy csak fura az ipse. Aztán a frász tudja. Nem is igazán érdekelt a dolog. A térképre pillantásig megálltam és rámutattam az erdő szegletére.* - Valamelyik nap erre tévedtem, itt van egy szép vízesés, de nem tudom, hogy visszatalálnék-e oda. De a síparadicsom is csodás hely, rengeteg szórakozási lehetőséggel. Bár síelni azért nem állnék be, béna vagyok. De a kis bódé forró csokija és forralt bora isteni. Szóval vak vezet világtalant vagy próbálkozzunk meg a biztosabbal? * Pillantottam rá és választ vártam természetesen. Mert nem mindegy, hogy a buszhoz megyünk vagy épp... nos, minden esetben oda megyünk, ha csak nem akar órákig sétálni.*
Na a kérdésére elgondolkozok. Tényleg, milyen ételt is szeretek. Eddig csak ettem a dolgokat, ami elém került és nem igen gondolkoztam el rajta, hogy mi a kedvencem. Jó, mondjuk igazából olyan kaját is képes voltam megenni, amire mások nem mernék magukat csak úgy rávenni. -Igazából mindenevő vagyok, szóval bármi jöhet. No és te? Amikor megjegyzi, hogy kissé furcsának találja az előbbi manőveremet, én először csak összevont szemöldökkel nézek vissza rá. Nem igen értem, ezt mire mondta. Aztán szépen lassan feldereng. A helyzet az, hogy ez a gesztus olyannyira belém gyökerezett Kínában, hogy szinte reflexszerűen csináltam, még akkor is, ha nem tudtam róla. Néztek is rám rendesen ilyenkor, ha nyugati országokban csináltam. - Hm? - kérdeztem először vissza, majd. - Oh, hogy az. Nos, a helyzet az, hogy Kínában nevelkedtem és ezt a fajta bemutatkozást szoktam meg. Bár nem is tudtam, hogy errefele az öregek szoktak így köszönni... na majd nyitva tartom a szememet. Aztán amikor felveti, hogy hova is menjünk, elcsodálkozok. Elvégre azt mondta, hogy menjünk enni... bár oké, egy ilyen szórakozóhelyen biztos lehet találni elemózsiást. Bár... nem tudom miért, de elképzelem, ahogy Ayesha, saját leírása alapján elkezd síelni, de bénázik valamit és fejre áll. Hogy honnan jött a gondolat, azt nem tudom... de neeem, nem mosolyodok el. A felvetésének viszont helyet adok. Egy olyan zónán megy át, ahol még nem jártam és mivel ott érdekelt az egyik falka, de mégse felségterület, szóval lehet meg kéne nézni közelebbről is. Bár ez el fogja vinni a maradék időmet, de majd azt letudom holnap. - Menjünk biztosra, jó lesz a síparadicsom - bólintok. - Ilyen időben az általad említettek tényleg jobban esnek. Melyik busszal megyünk? Mert gondolom nem gyalog szeretnél. A tömegközlekedéssel még nem voltam nagyon képben, ezért a lányra kellett bíznom magam. Tekintetem aztán kicsit a távolba révedt, amerre a célhely volt. Na a fene se gondolta volna, hogy én ma azt meg fogom járni...
Kezdőlap
//
//
