Csak még erősebben fúrtam az arcomat a bundájába, még szorosabban markoltam a bundába, mikor halkan szólalt meg hangja a gondolataim között. Tudom, tudom, hogy itt van és elmondhatatlanul hálás vagyok ezért, ha nem lenne itt mellettem, ha egyedül kellene itt kuporognom.. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez a valóság és nem csupán egy álom… ~ Már én magam sem tudom… ~ Elvesznék, még jobban megtörnék és ami talán a legborzalmasabb és mégis a legegyszerűbb út; feladnám. Feladnám a küzdelmet, a keresést, a haloványan pislákoló reményeket, feladnék mindent, azért, mert egyszerűen elfáradtam. Képtelen vagyok tovább cipelni azt a rengeteg, súlyos terhet, képtelen vagyok még több csalódást elviselni, képtelen vagyok még több fájdalmat átélni… Az ember azt gondolná, hogyha eleget csalódott, hogyha elég fájdalmat érzett, egy idő után megszűnik az érzés, hozzászokik és többé nem érheti bántódás.. de ez egyáltalán nem így van. Csupán eltemetünk mindent és nem veszünk róla tudomást, de eljön az az alkalom, amikor minden a felszínre bukik, amikor már képtelenek vagyunk többet és többet viselni. Amikor már nem lehet minden problémát egyetlen mosoly mögé rejteni… ~ Igen.. ~ Kezdek megnyugodni, már nem reszketek annyira és úgy tűnik, egyelőre a könnyeim sem folynak tovább. Csendben szól az egyetlen kis szó, mely választ adhat Sangilak kérdésére és számomra is egyértelművé teszi, hogy őt is meglátogatta és egészen biztos, hogy a többiek sem maradtak ki belőle. Egészen addig nyugodtan fekszem a testvéremre dőlve, amíg nem kezd el mocorogni. Akkor én magam is felülök, teret engedve neki, hogy fel tudjon állni. Csak mikor eltávolodik, akkor érzem meg, hogy mennyire hideg is van… Szívesen bújnék ismét hozzá, hogy a belőle áradó melegség engem is átjárjon, mert valóban fázom. Tényleg mennünk kell. - Azt hiszem. A falnak támaszkodva igyekszem magam álló helyzetbe tornázni, kicsit nehézkesen, de végül csak sikerül. Az első pár lépés fájdalmas, hiszen minden vérem kifutott a lábamból, mintha ezernyi tű szúródna az amúgy is hideg bőrömbe. Felkapom a fejem, amikor meghallom a hangját.. Nem értem, hogy miért kér bocsánatot, hogy miért is kellene rá haragudnom. A magatartása, ahogyan hátrébb lép és lesunyja a fejét.. Ajkaim nyílnak kissé el és én sem tudok először mást csinálni, csak a fejemet rázom. - Nem, Sangilak, hagyd abba! Még a kezem is felemelem, hogy ne folytassa, nem kell bocsánatot kérnie, elég volt. Azonban érzem, hogy ez kevés lesz és amint észhez térek, egyből lépek elé, ha hátrál, akkor utána megyek, nem érdekel. Két kezem közé fogom a hatalmas fejét és úgy emelem, hogy a szemébe tudjak nézni. Addig bele sem kezdek a mondanivalómba, amíg nem vesszük fel a szemkontaktust. - Sangilak, térj észhez! Ami elmúlt, az elmúlt, nem okolhatod magad ilyen miatt. Az, hogy ostorozod magad, nem változtat semmin, nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét.. És ha vajon vissza tudnánk, másképp cselekednénk? Kötve hiszem.. Sangilak, egy család vagyunk és már akkor is az voltunk. Ha mi nem akartuk volna, nem tudtál volna minket rávenni, hogy megtegyük azt, amit meg kellett. Hangom határozott, az előbbi kétségbeesésem mintha eltűnt volna, az előbbi meggyötört önmagam most háttérbe húzódott, mert sokkal fontosabb problémára bukkantam, mint a saját nyomorom. Nem engedhetem, hogy a testvérem ilyen miatt ostorozza magát. - Kérlek… mutasd meg nekem, hogy erős vagy. Én tudom, hogy az vagy.. A tekintetemben is ott bujkál a kérés, tényleg szükségem van arra, hogy erős legyen. Szükségem van a testvéremre… és én is itt vagyok neki.
Figyelem, ahogy lassan, óvatosan feláll, és ott vagyok a közelében, hogy ha meginognak, összecsuklana, akkor elkaphassam, megkapaszkodhasson bennem. Szerencsére erre nincs szükség, mire finom büszkeség pislákol fel bennem óvatosan. Minden érzés, gondolat törékenynek tűnik, mintha egész lényemben inogtam volna meg az éjszaka során, s ez amennyire megrémített, annyira dühített is. Csakhogy más is megijesztett, ennek következtében pedig feltörtek belőlem a szavak, hogy aztán szégyenné váljanak bennem, mardossanak az emlékek, hogy rohanni akarjak előlük - megint. Hátráltam Yee elől, hogyne tettem volna! Egyedül az tudott megállásra késztetni, hogy láttam, milyen állapotban van ő is, nem akartam, hogy igyekezetében elessen. Pár horzsolás nekünk semmi. Ha viszont miattam szerzi őket, nekem sokkal rosszabbnak tűnek, mint bármely mélyen karomnyom. A keze közé fogta busa fejem, és tudtam, hogy nem kerülhetem el a pillantását, nem is akartam. Önző módon kapaszkodtam belé, csavartam magamra azt a puha és ésszerű vigaszt, amit nyújtott, elvettem tőle, hogy egy időre nekem jobb legyen. Erős... Nincs meg az erőm, Eeyee. Hogyan lehetnék így az? Hogy, amikor meg kellett élnem a Teremtőket sújtható legnagyobb szégyent? És a fiaim... az egyiket halálba kergette a farkas, amit tőlem kapott, a másikat gyűlöltem, mert életben maradt. Nagyot sóhajtottam és lesütöttem a szemem. Lecsillapodtam, bár lényegesen jobban nem lettem, de most rajtam volt a sor. ~ Sajnálom ~ mondtam még halkan a kifakadásomra, a múltra és minden hibámra értve. Soha senkitől nem kértem még ilyen őszintén bocsánatot, a "bocsáss meg" mindössze udvarias szófordulat szokott lenni, ebben az egy szóban ezúttal azonban őszinte megbánás rejlett. ~ Vigyelek a hátamon? Rám feküdhetsz, úgy talán nem fázol majd. ~ Nem tűnt nehéznek, de még ha könnyebb lenne átugrani, mint megkerülni, akkor is felajánlottam volna. Akár a hátamra mászott, akár mellettem tépdel, de elindultunk, s most sokkal jobban figyeltem a környezetre, mint amikor odadülöngéltem. Számított minden nesz, mert nem vagyok egyedül, és nem hagyhatom, hogy aki velem van, még több sérülést szerezzen. Éber lettem, megmaradt erőmet mozgósítottam, majd később kipihenem, most viszont csak az számít, hogy Yee-vel biztos helyre érjünk, minden baj nélkül. ~ Hozzátok menjünk? ~ Azt nem tettem hozzá egyelőre, hogy ha Kilaun is ott lesz, akkor részemről ott megszakad a közös este.
Tudom, hogy szavaim nem túl megnyugtatóak és vajmi keveset érnek, hiszen ez nem olyan probléma, amit egyetlen rövidebb monológgal és ésszerű szavakkal meg lehet oldani. Sokkal mélyebben gyökerezik ez az egész és valószínűleg Sangilak is tisztában van vele, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Legyek akármilyen rossz passzban most, lesz még holnap és azután is, most kaptam vissza a testvéremet, ezentúl nem fogom többé elengedni, lesz még bőven időnk arra, hogy beszéljünk, hogy változtassunk a dolgokon. A sóhaja, a szemlesütése még nagyobb szomorúságot éleszt bennem.. nem szeretném így látni, megtörten és elesetten.. Mindannyian ilyenek vagyunk, én is, ő is, annyi minden történt, az események pedig kíméletlenül roppantottak össze bennünket, hogy aztán visszaköpjenek minket ebbe a világba, így, roncsokként. Egyetlen szó csupán, mégis sokkal nagyobb súlya van és sokkal többet ér, mint a cirádás, szépen megfogalmazott mondatok. Nem is tudom, mikor, de csak arra eszmélek fel, hogy megint sírok. Csupán pár könnycsepp, mi végigfolyik arcomon, mégsem foglalkozom velük. Sangilakra pillantok, egyik kezemet magam mellé eresztem, míg másik feljebb kúszik busa fején, esetlen mozdulat, mégis valamiféle simogatás szeretne lenni, hogy jelezzem, itt vagyok és nem mozdulok mellőle egy tapodtat sem. Ahogyan én számíthatok rá, úgy ő is számíthat rám. Mondhatnám neki, hogy nem kell miért bocsánatot kérnie, nem kell mit sajnálnia, de csak értelmetlen szavak volnának, semmit sem érnék el vele, talán csak még inkább elkeseríteném. Éppen ezért hajolok közelebb, hogy arcom érinthessem a pofájához, hozzábújok, mert szükségem van rá. - Én megbocsátok, Sangilak. Mindent.. Halkan csendülnek a szavaim, a fején pihenő ujjaim fúródnak a sűrű bundába és arcomat is még mélyebbre temetem. Pár pillanatig mozdulatlan maradok és kiélvezek minden másodpercet, bár bepótolni azt a rengeteg külön töltött időt ennyivel sem lehet. Fogalmam sincsen, hányat dobban vadul kalimpáló szívem, de egy idő után felemelem a fejem, de nem távolodok el tőle túlságosan, csak szeretnék ismét a szemébe nézni. Halovány mosoly kúszik ajkaimra, tekintetemben mérhetetlen szeretet csillan. - Az évek elröppennek, elmúlnak.. de az én szeretetem soha nem fog. Beburkolom a szavaimmal, az energiáimmal, óvón veszem körbe, mint a legféltettebb kincsemet, melegséget, szeretetet sugárzok neki ezzel is. Tudom, hogy tisztában van vele, de olykor a szavak mindennél fontosabbak és nagyon is szükségünk van rá, hogy ne csak érezzük, hanem halljuk is őket. A tettek és a szavak így állnak össze valami olyasmi dologgá, amit megmagyarázni sem tudnék, olyan valami lesz belőlük, mely eszméletlen erőt birtokol. - Nem kell.. csak.. csak had kapaszkodjak beléd. Egyik kezemmel kapaszkodtam belé, megpróbálva minél közelebb bújni hozzá, egyrészt mert nagyon fáztam, másrészt pedig érezni akartam a közelségét.. szükségem volt rá. Így haladtunk hát előre, én magam nem is foglalkoztam most semmivel, túlságosan nagy erőt vett már az is igénybe, hogy képes legyek egyik lábamat a másik elé rakni úgy, hogy ne bukjak orra. Rábíztam magam a testvéremre, vezessen ő. - Ha neked nem probléma.. Érezhette a szavaimból is, hogy nem szeretném, hogy csak miattam hozzon áldozatot. Nem tudom, hogy Kilaun merre jár, az is lehet, hogy hazament, de ha őt is baj érte, akkor szerintem az első, hogy Abigail-t keresi fel, de persze ez nem biztos. Ha nem szeretne odamenni, én nem ragaszkodom hozzá, jelen pillanatban nekem bárhol jó lenne nekem, hiszen itt van velem és most csak ez számít.
Yee megbocsát? Megbocsát nekem mindent? Egy részem némileg rosszallóan kinevetné, hogy ilyen könnyen megteszi ezt, hogy ennyire könyörületes, másik részem azonban foggal-körömmel kapaszkodik ebbe. És csodálja őt. Fejemet a kezébe fordítottam, pár másodpercnyi vigaszt facsarva még ki a pillanatból. Halkan nyüszítek egy kicsit, ahogy fejét a bundámba fúrja, a közelsége, a megbocsátása gyógyító balzsamként hat. Mintha a tizenkét kőből egy legördült volna a mellkasomról, ez pedig már-már gyermeki bizakodással töltött el. Hagytam, hogy amíg újból a szemembe nem nézett, én legyek a kisebb, a kistestvér, elbújtam még egyszer, utoljára ebbe a kellemes, puha gondolatba, hogy aztán levetkőzve némileg megnyugodva fogadjam a valóságot. A szavaira nem tudok felelni, de a tekintetem minden elárul. Arcon nyalom, lompos farkam némiképp erőtlen örömmel leng jobbra-balra. Olyan ez, mint amikor elszívom valaki életerejét, ám ezúttal Yee szavaiból nyerem mindezt. ~ Többé nem hagylak magadra, Yee. Ígérem. Nem leszel többé magányos és megvédelek mindentől. ~ Nem csak üres szavak voltak, komolyan gondoltam őket. Mindez pedig elhatározássá érlelte bennem a gondolatot, hogy felkeresem Biisát is. Bólintottam a kapaszkodásra, s habár így lassabban haladtunk, ez egyáltalán nem zavart. Habár én támogattam őt, mégis a közelsége rajtam is sokat segített, az arra való koncentrálás, hogy minél egyenletesebb és akadálymentesebb úton vezessem elűzött minden egyéb sanyargató gondolatot a fejemből. ~ Dehogy! Miért is lett volna probléma? Az én házam jóval messzebb volt innen, s ez egyúttal felvetette bennem a kérdést, hogy miért is lakunk mi ketten külön? Ezt viszont nem álltam le megvitatni vele, később úgyis lesz időn nem csak erről, de reményeim szerint minden elmaradtról is beszélgetni. Egyelőre csupán akkor szólaltam meg, ha útbaigazítást kértem tőle, a háza közelében már erre se volt szükségem, mivel éreztem az épület felől az illatát... ami keveredett egy másik szaggal. ~ Kilaun? ~ pillantottam kis nővéremre, hangomba azonban sem él, sem számonkérés nem vegyült, bár azt képtelen voltam eldönteni, hogy kimerültségem és megtépázott testem-büszkeségem miatt, vagy mert egyébként se színezném ilyesmivel ezt az egy kérdést. Arra a lehetőségre, hogy az Álmodó is a házban van, vagy ne adják a szellemek, de együtt lakik Yee-vel, ember alakban biztosan megfeszült volna az arcom, így viszont csupán egy leheletnyit felborzolódott a hátamon a szőr. Tisztában voltam vele, hogy Yee-hez mindig is közel állt, ám amennyire volt szoros az ő kapcsolatuk, annyira laza és már-már gyűlölködő a miénk. Ezen az estén azonban se kedvem, se erőm nem volt torzsalkodni, így miután a szőrborzolással kifejeztem némi nem-tetszést, tovább ballagtam és folytattam Yee támogatását. ~ Mindjárt ott vagyunk ~ mondtam bár ezzel ő is biztos tisztában volt. A megjegyzést inkább biztatásnak szántam, s egyfelől mintha magamat is fel akartam volna készíteni arra, hogy ha Kilaun a házban tartózkodik, akkor viselkedjek. Energiáim felcsaptak és kutakodva rohantak előre a másik hímet - khe, hím! - keresve, egyszersmind figyelmeztetve, hogy Yee nincs egyedül, se jól.
Egy újabb nap telt el iszonyat gyorsan. Még csak most volt, hogy fél kómásan behurcoltam magam a rendelőbe és a Nap már ismét nyugovóra tért, de én még mindig itt vagyok a rendelőben. Nem tudom mi ütött belém, de egyre több időt töltök el itt. Egyre kevesebbet alszom és egyre kevesebbet foglalkozom az állataimmal, amiért iszonyatosan nagy bűntudatom van, de mégis úgy érzem, hogy jobb itt bent, mint odahaza. Itt legalább csak a munkára figyelek és nem járkálnak el a gondolataim olyan dolgokon, amiktől az életkedvem is elmegy. Éjfél után sikerül mindent befejeznem és elpakolnom úgy, hogy hazaindulhassak. Ahogy kilépek a rendelő ajtajából egy busz halad el előttem. Kell egy kis idő mire felfogom, hogy nekem pontosan az a busz kellene ahhoz, hogy szépen hazaérjek, de végül csak rá veszem magam, hogy futásnak eredjek. Bár teljesen le vagyok merülve, de semmi kedvem még sétálni egyet, így minden megmaradt energiámat összeszedve kezdek el rohanni, de mind hiába. A sofőr úgy döntött, hogy ma megszívat engem és nem vár meg... -Remek! Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen te lány!?-Nézem ahogy a busz eltávolodik, végül összekapom magam és elindulok hazafelé. Szinte az összes utca kihalt. Néhol akad egy-két ember, főleg részeg ember, akik próbálnak a másikba karolva talpon maradni és valahogy hazajutni, de rajtuk kívül mindenki már rég otthon van és legjobb esetben az ágyában fekszik és álmodik, biztosan valami szépet.
Még mindig kibaszottul nagy a csend. Lehet, hogy nem is kell lelépnünk innen sehova, mert a Tacskó és a gardedámja van annyira beszari, hogy lassan inkább ők költöznek el a picsába. Nem baj, jobban is teszik, több hely marad nekünk. Ki számolja már, hogy hányadik sörön vagyok túl, de most valamiért egy cseppet sem érzem a hatását. A fejem pontosan ugyan olyan tiszta, mintha egy kortyot sem ittam volna - talán némileg nehéz, de ezt betudom annak, hogy Miloska rugdalózásától lószart sem aludtam. Egy ház falának döntöm a hátamat, miközben bagózok. A sok hülye majomkodása nem érdekel, be vannak ezek állva, mint a gerely, mindegyik azt hiszi, hogy olyan rohadtul jó erőben van. Pár perce le akartak húzni egy ötössel, nem tudom, lehet, hogy betört az ipse feje, amikor nekivágtam egy szemeteskonténernek. Szakadjon le, minek néz engem, szeretetszolgálatnak, mindjárt összedobok egy fazék húslevest, és elosztogatom a sok nyomoréknak, mi? Meg a lófaszt. A vastag cigifüstön sietős léptek zaja vág utat, oldalra fordítom a fejem. Egy busz meg egy szaladó kislány. Ilyenkor? Hát ez komolyan nem normális. Szélesen elvigyorodom, és kissé ráharapok a szűrőre. Érzem rajta azt az orrfacsaró energiát, amitől tüsszentenem kell: komolyan nem hiszem el, hogy állandóan ezek az Őrző-védő hippik esnek a lábam elé, ráadásul nők. Az az útszéli csaj király volt, kár, hogy nem ő jött most erre, a bevásárlóközpontosnak még mindig jövök egy látogatással, de ez... Egészen friss hús. És milyen udvariatlan lennék, ha nem kóstolnám meg a vacsorát, ha már egyszer ilyen szépen megerítettek...? Eldobom az égő csikket, és elindulok a lány után. Szépen, hangtalanul közelítem meg, és csak akkor kezdek el hallhatóan lépkedni, amikor nagyjából három méterre csökkent tőlünk a távolság. Sötét van, baljóslatú hangok szelik át a házakat, és én csak némán lépdelek a lány mögött, megtartva ezt a távolságot - ha lassít, lassítok, ha belehúz, követem. Szeretném elröhögni magam, de úgy semmi értelme nem lenne a játéknak, nem igaz?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A sétálással igazából nem lenne semmi bajom, ha Csoki is velem lenne. Már alig van energiám, de tudom, ha hazaérek még őt is el kell vinnem kicsit megmozgatni. Egész nap csak a házban van szegényem, lehet, hogy nincs egyedül és van kivel játszadoznia, de mégis vadászkutya fajta, így kell neki a mozgás. Oké sokan azt mondják rá, hogy iszonyatosan lustának néz ki, amin nem is csodálkozom, mert mikor ránézek legyek akármennyire is friss azonnal elálmosodom, de ilyennek imádom. A kényelmes tempójú séta közben milliónyi gondolat fut át az agyamon. Egy percre sem tudom leállítani őt, hogy pihenjen, hogy csak élvezze a csendet, nyugalmat, ami természetesen nem jó, de jelenleg nem tehetek túl sok mindent ellene. El kellene mennem akár csak egy hosszú hétvégére pihenni. A legjobban Kanadába vágyom vissza a szüleimhez a farmra, de nem érzem úgy, hogy ez lenne a megfelelő pillanat erre. Miközben teljesen elmerülök a gondolataimban csöppet sem veszem azt észre, hogy bárki is sétálna mögöttem. Teljesen kizárom a külvilágot és csak megyek a megszokott úton, mindaddig, míg egy hangos dudálás vissza nem ránt. Már léptem volna le a járdáról, mikor épp egy kocsi haladt át az úton. Ha ő nincs észnél akkor nagy valószínűséggel most a földön fetrengenék vagy holtan, vagy csak ájultan. Mindenesetre ez elég intő jel volt arra, hogy jobban oda kéne figyelnem. Pár perccel később hallom végül meg, hogy valaki sétál mögöttem. Ösztönösen pillantok hátra és bár nem látom az arcát, de annyit sikerül kideríteni, hogy egy férfi az. Egyelőre nem is törődöm vele túlságosan, csak mikor már hosszabb ideje folyamatosan mögöttem halad. Bár nem szeretek azonnal negatív következtetéseket levonni, de mennyi annak az esélye, hogy ilyen kései órában pont olyan emberrel futok össze aki ugyanarra lakik mint én?...Elég csekély ugye? Így hát fogom magam és direkt elkezdek olyan kis utcákat választani, amivel igaz kissé meghosszabbítom a hazamenetelt, de legalább kiderül a számomra, hogy jók e a megérzéseim. Mikor már a harmadik kis utcába fordulok be és ő továbbra is a nyomomban jár kezem szép lassan a táskámba süllyesztem és markomba veszem a gázsprayt, majd hirtelen megállok és megfordulok. -Elnézést, de akar tőlem valamit?-A hangom nem durva, vagy haragos. Teljesen nyugodt vagyok, de bevallom kezdek kissé félni és zavarban lenni ettől az egésztől.
Megmondom őszintén, hogy eleinte kurvára unalmas, hogy észre sem vesz a csaj, és már majdnem le is mondok róla. Főleg azért, mert kis híja volt, hogy elcsapja egy kocsi, hullákkal meg nem tudok mit kezdeni, nem vagyok kajás sem, szóval kevésen múlik, hogy feladjam a dolgot és lelépjek inkább a retekbe. Nem sokkal később viszont már hátrapillant, a Sátán ült rá a számra, annyira ördögi a vigyor, amit produkálok, bár gyanítom semmit nem lát belőle, de nem is neki szánom. Ennyire nem vagyok udvarias, csak a saját kényelmemmel foglalkozom. Kacsázni kezd, ennél idiótább ötlete nem is lehetett volna. Ha fél, ha attól tart, hogy egy csúnya bácsi le fogja teperni az éjszaka közepén, akkor jobban tenné, ha a kis utcák helyett valami forgalmasabb, nyílt terepre irányítana, ahol talán még nyitva van egy éjjel-nappali vagy egy étterem, esetleg egy benzinkút... Tessék, nem engem kell hibáztatni, ha az áldozat még menekülni sem képes normálisan. A keze a táskájában landol, aztán megáll és szembe fordul velem. Ez most komoly? Tényleg leállunk megbeszélni, hogy én vagyok a rosszfiú ő pedig az ártatlan, de harcias áldozat? Na ne röhögtess... - Elsőnek nem lenne rossz, ha kivennéd a kis kacsódat a puttonyodból, cicavirág. Nem szeretnék rosszat feltételezni rólad. Csevegek vele mély és érces hangon, nem állok meg, de lelassítom a lépteimet és kissé oldalvást kitérve előle folytatom felé a sétámat, hogy ne szemtől-szembe álljunk meg egymással. Most, hogy közelebb értem, már megszemlélhetem alaposabban, nincs túl nagy melle, de ez cseppet sem érdekel. Fertőtlenítő és kórház szaga van, állatok bűzét viseli a ruháján. Gusztustalan. - Nem vagyok az a csacsogó típus, szóval ugorjuk át a filmes kliséket, fogd be a szád és engedd, hogy megtörténjen. Teszek javaslatot, és a farkasokra jellemző gyorsasággal termek mellette: ha még mindig a táskájában van a keze, úgy ráfogok a felkarjára, és durva szorítással próbálom elérni, hogy eleressze a szütyőjét és bármi egyebet, amit a tenyerében tart odabent.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az ember gyakran belemegy abba a hibába, hogy mindig azt hiszi, vagy túlságosan is reménykedik, hogy vele nem történhet meg mind az a sok rossz, amit akár a tévében hallhat, vagy az újságban olvashat. Számos alkalommal hallottam már életem során, hogy megöltek, elraboltak, megvertek valakit. Mindig meg is sajnálom azokat a személyeket és örülök is annak, hogy nem velem történt, de utána már a legtöbben nem gondolnak bele, hogy egyszer velük is megtörténhet. Természetesen nem lehet úgy leállni az életet, hogy folyamatosan féljünk, hogy ne merjük kitenni a lábunkat a lakásból, hiszen az nem élet. Ha szeretnénk sok kellemes pillanatot átélni, világot látni, akkor sajnos vállalni kell azt a kockázatot is, hogy egyszer talán pont te leszel az az ember, akit megtalál egy idióta...Csak mire rájössz erre már túl késő. Összeráncolt homlokkal figyelem az idegen férfit, aki közeledik felém. A kérését nem teljesítem, sőt még szorosabban fogom kezemben azt a sprayt. Egy rossz mozdulat és azonnal a szemébe fújok vele. A szívem akaratlanul is kezd egyre hevesebben verni. A hangja, a mozgása, a kisugárzása, mind egyre fokozzák az ijedtségemet, de megpróbálok ebből semmit sem kimutatni felé. Már éppen újra megszólalnék és hátat fordítva neki tovább állnék, mikor egy gyors mozdulattal lép oda hozzám. Ekkor jövök rá, hogy bizony nem egy sima emberről van szó, amit a szorításának az ereje és az energiái csak megerősítenek bennem. -Kérem engedjen el!-Próbálom kirángatni a karom a szorításából, bár sejtem, hogy ezzel sok mindent nem érek el, viszont a fájdalomnak köszönhetően végül csak elengedem a sprayt és kiveszem a kezem a táskámból.
Az ijedtsége és a lappangó félelme bódítóbban úszik az orromba, mint a szeszgőz. Nem nyújt a szokottnál több élvezetet, nem érdekel a mágiája sem, ő is csak egy darab rongy a koszos polcon végigterülve úgy, mint akárki más. Darab, darab. Komolyan úgy érzem magam, mint egy kibaszott nőgyógyász ezzel a rutinnal. Megszorítom a kezét, érzem az izmai és a csontjai hullámzó mozgását a bőre alatt, amikor széttárja az ujjait és elengedi azt a valamit, amit eddig még fogott. Nem engedem el, de a mozdulatára rásegítve rántom ki a kezét, hogy lássam üres. Jól van, nagyon király. - Mit gondolsz, hány akciófilmben segített ez a szánalmas vinnyogás? - teszem fel a kérdést a kérő szavakra, magamhoz rántom a kezét, fel az arcomhoz, az orromhoz... Szorítom, egészen addig, amíg meg nem hallom a csontok finom ropogását. Beleszagolok a bőrébe, vékony nyálcsepp csordul végig a szám sarkán, ahogy apró harapással kóstolok bele még vér nélkül az alkarja húsába, borostyánbarna farkasszemeimet pedig gyilkosan fúrom az ő kékjeibe. - Ez még nem elég. Meg kell dolgozni egy kicsit. Állapítom meg tárgyilagosan, mintha csak egy darab áru volna a lány, aztán eleresztem a karját, és karmokat növesztek a jobb kezemre, amivel egy gyors mozdulattal végigszántok a lány mellkasán, feltépve az anyagot, leszaggatva róla minden ruhaneműt. - Na, leveszed a nacit vagy azon is segítsünk? Köpöm elé a szavakat - szó szerint, mivel felturházva a szesztől összeállt nyálat, valóban a lábai elé csulázok. Bedugult légutakkal baromi idegesítő lesz majd lihegni, szörcsög meg minden, tiszta gáz.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Bár tudom, hogy az ő fajtájánál egy ember nem igen tudja elrejteni érzelmeit, de én mégis próbálom nem kimutatni a bennem egyre jobban fokozódó félelmet. Erősnek kell tudnom maradnom, nem eshetek össze, mint valami elhagyatott bábú. Küzdenem kell amíg csak tehetem…Csak kérdéses mennyit érek el vele?...Elmondhatom, hogy én mindent megpróbáltam. Sajnos én nem vagyok olyan nő, mint például Gina, akiből teljesen kinézném, hogy úgy kiosztaná ezt a pasast, hogy nyüszítve futna hazáig. Bennem nincs ennyi bátorság, de ez nem is jelenti azt, hogy tálcán kínálom fel magam. Ha csak egy kicsit is tudom őt bántani, ha csak egy pillanatra tudom csak kizökkenteni az is siker. Nem túl nagy igaz, de elmondhatom, hogy én mindent megpróbáltam. A kérdésére nem válaszolok csak figyelem őt, ahogy kezem az arcához emeli. Egy kisebb hang szökik ki a torkomból az erős szorításának köszönhetően. A fájdalom leírhatatlan, de megállítom a kitörni vágyó ordításomat, viszont a könnyeket nem tudom megállítani. Egész testem megremeg a félelemtől ahogy fogaival bőrömhöz ér. Másra számítottam, de a hatás így sem marad el. Ami ez után történik az elmémnek túl gyors. Talán a félelemtől, vagy a sokktól, de egy kis fáziskéséssel jut el a tudatomig a mellkasomba hasító fájdalom, amit körmei okoztak nekem. A pulóverem, felsőm szétszakítva, amit még ép kezemmel próbálok valamennyire összefogni. Ösztönösen kezdek el hátrálni tőle. Bár tudom nagyon is, hogy ezzel aztán nem jutok semmire mégis megteszem, ahogy egy kiszemelt zsákmány is megtenné. A könnyeim egyre sűrűbben potyognak ki szemeimből, de egy hang se jön ki a torkomon. Nem hezitálhatok tovább. Mély lélegzeteket veszek, majd behunyom a szemem és koncentrálni kezdek. Igaz nem rég tanultam meg ezt a varázslatot és lehet, hogy semmit sem érek el vele, de MEG KELL PRÓBÁLNOM. A sípszó varázslattal próbálom leállítani, kizökkenteni őt. Ha sikerülne futásnak erednék, csöppet sem foglalkozva azzal, hogy ő sokkal, de sokkal gyorsabb nálam.
Az egy dolog, hogy bőg. Azt leszarom, legalább csendben csinálja, úgyis csak akkor idegesítene vele, ha nekiállna bömbölni, de szerencsére jók vagyunk. Engedelmesnek még nem mondanám, de maradjunk annyiban, hogy nevelhető. Ahogy a vére szaga bekúszik az orrcimpáim alá, elégedetten vigyorodok el. Nem, nem hajt a vágy, hogy lenyaljam, meg semmi ilyen homoerotikus vámpírszarság. Egész egyszerűen tudom, hogy fáj neki, és ez az,ami doppingol, ez az, ami borostyánba fordítja a tekintetem. Felsóhajtok. Nem akarja megadni magát. A nehezebb utat választja, de láttunk már ilyet. Milyen kár, hogy még mindig fogalma sincs róla, hogy mennyire nem ér semmit. Ő persze biztos azt hiszi, hogy ettől hős lesz, hogy kapaszkodott a fűszálakba, a csillámpónik fingja után áhítozva, de háromszáz év után rájössz, hogy nincs szép halál. Nincs dicső halál, ebben nincs és nem is lehet semmi szent vagy magasztos. Csak megtörténik, és utána a kutyát nem fogják érdekelni az érzései és a meggyőződései. Ugyan olyan húsmassza lesz, mint bárki más. Látom, hogy koncentrál, érdekel, hogy ebből mégis mit akar majd kihozni, amikor valami tompán hasít bele a hallójáratomba. Mintha füttyentés lett volna, a karom szőrszálai az égnek merednek. Telibe kúrt mágia... - Minek nézel engem? Egy kibaszott németjuhásznak? Teszem fel a kérdést, a következő pillanatban pedig lendül a kezem, a jobb karom öklével ütöm arcon a nőt. Cseppet sem tisztességes. Nőket verni, nem igaz? Minden nő ribanc. Ez is. Az ütés minden bizonnyal a földre teríti, mert nem kíméltem, tán az állkapcsa is eltörött vagy elrepedt. De követem, és az ütést leadó kezemmel nyúlok a köldöke alá, hogy négy ujjamat becsúsztatva a nadrág alá egyszerűen felemeljem, megrángassam, és ne a gatyába rázzam, hanem kifele belőle úgy, hogy az anyag recsegve adja meg magát a súlynak. Ha ez sikerül, úgy minden bizonnyal szánalmasan fog koppanni a betonon, ha nem - akkor is, mert eleresztem, és úgy csomagolom ki a szövetből, mintha egy ötéves gyerek esne neki a karácsonyi Transformers babájának. És pont akkora az érdeklődésem is, ha végre alsóneműben feszül. - Király a combod, mondd, sportolsz valamit? Gusztálom végig, miközben megnyalom a szám szélét, aztán négykézlábra vetem magam, hogy farkasszemet nézhessek vele.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Meglepődöm e azon, hogy nem sikerült? Nos őszintén szólva nem nagyon. Belül valahol mélyen tisztában voltam és vagyok is azzal, hogy nem vagyok még olyan erős őrzőként sem, hogy egy idősebb farkassal szemben bármi esélyem legyen. A szavaira továbbra sem reagálok szavakkal, csak tettekkel. Már nem próbálom elrejteni a félelmem. Semmi haszna nincs neki, így inkább csak arra próbálok koncentrálni, hogy minél tovább tartsam őt távol magamtól. De mielőtt bármit is tennék ő lép. A karja lendül és máris a földön fekszem, miközben vér folyik ki a számból. A sírásom nem marad abba, a fájdalmaim viszont egyre nagyobbak, de még nem hagyott el minden erőm. Ahogy felemel rúg-kapálni kezdek abban a reményben, hogy talán elérem őt, de ez nem történik meg. A nadrágom hamarabb adja fel a harcot, így újra a földön landolok, de most a fejemet is sikerült elég komolyan beütnöm. A landolás után a „koccanásnak” köszönhetően kissé szédülni is kezdek. Az ellenkezésem abba marad, a mozdulataim lelassulnak és nagyokat pislogok. Már azt sem tudom, hogy mim fáj jobban. A kezem, mellkasom, állkapcsom vagy éppen a fejem. A férfi hangját hallom, de igen messzinek tűnik. -Hagyjon!-Felpislogok rá és alig halhatóan próbálom kinyögni ezt az egy szót. Végül mikor felém hajol kezeimet a mellkasára helyezem és bár gyengén, de elkezdem őt eltolni magamtól. Erőtlen próbálkozás, de többre már nem futja. Lábaimat mind e közben próbálom összeszorítani és bármivel is próbálkozna ismét rugdosni kezdem őt.
Ahogy a levegőben rúgkapálni kezd, megrázom egy kicsit, mint foxi a lábtörlőt, közben pedig elégedetlenül morgom az orrom alatt, hogy nyughasson már végre. Hamarosan reccsen az anyag, kissé eltűnődöm, hogy nem tett-e ezzel a rúgkapálással még nagyobb szívességet nekem, mint amennyit magán segített. Hiszen ahogy mozgott, úgy az anyag is könnyebben engedett. Ahogy földet ért, összedörzsölöm a két tenyeremet, ahogy fölé helyezkedem, aztán leguggolok és a varrás mentén tépem le róla a nadrág maradékát, hogy nehogy útban legyen. Megint nyöszörög, ahogy fölé támaszkodom és tapizza a csöcsömet. - Hohó cicavirág, ne olyan hevesen... - röhögök bele az arcába, ahogy a mellkasomhoz ér a tenyere, a rugdosódása viszont - valljuk be- borzasztóan idegesít. És ha herén térdel? Na akkor mi van...? Türelmetlenül morran fel bennem a farkas, ahogy ellököm magam tőle és bestiális zsörtölődéssel csúszok vissza a lábához. Megragadom a meztelen bőrét mindkét kezemmel. - Ezt komolyan nem hiszem el bassza meg, hogy mi az Istenért nem tudsz nyugton maradni, he? Én megmondtam, kurvára szóltam előre, hogy így csak neked lesz rosszabb... - a szorításom végén tíz karom formájában ölt testet a közelgő veszély - Nők! Egyszer akarsz jót nekik. De kibaszottul utálom ezt a körülményeskedést. - hörgök fel sóhajtva, ahogy a bőr, az izmok és a szövet alá mélyednek a karmaim - Nem hogy egyszerű lenne. Túl nagy kérés lenne mi? Hülye picsa. - Kissé felnyögök, ahogy rászorítok a sípcsontjára a térde alatt és a bokájánál - Most nézd meg, a múlt héten mostam... - közlöm vele, ahogyan lefelé nyomom a térdét, a bokáját pedig az ég felé hajlítom kilencven fokos szögben - És kurvára utálom ájultakkal és hullákkal csinálni. Kösz szépen, bazmeg. Reccs. Velőtrázóan törik a csont, ahogy megadja magát a farkasom erejének, valahol a lábszárközép táján fityeg, csak a bőr és az izmok tartják össze, de letépem, lerántom, mint egy szemölcsöt, és amíg a sokk nem éri el az agyát, az arcába tolom a leszakított végtagot. - Ha valaha még egyszer rugdosol, megy a másik is... - fenyegetem meg, aztán nézegetem még egy darabig a lábat - Hm, ez jó lesz későbbre. Jelentem ki, aztán hanyagul a lány feje mellé dobom a saját lábát, hogy aztán megkönnyebbülhessek kissé benne - mert valljuk be, kicsit feszült vagyok. Nem lesz hosszú, gyanítom, hogy nagyjából fél perc sem kell, a farkasom pattanásig feszült már így, hogy vérben és húscafatokban tocsogva tárul elém a kiscsaj minden nőiessége. De nem akarom, hogy meghaljon... Most nem, baromira kényelmetlen, az élő hús egyébként is sokkal forróbb... A szakadt anyagokból eszkábálok egy szorítókötést a térde fölé - és erősen tudok csomózni -, a maradékkal pedig a csonkot kötözöm be. Így mindjárt más. Nos... hol is tartottunk?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A röhögésének köszönhetően az alkoholtól bűzös lehelete az orromba mászik, ami talán más körülmények között iszonyatosan zavarna is, felforgatná a gyomrom, de most csak egy kis köhögéssel reagálok rá. Amint ismét megérint ismét összerezzenek. Minden izmom megfeszül. Nem tudom, hogy mit tervez, még sejtésem sincsen, de azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy nem virágokkal, csokival vagy édes csókokkal akar elhalmozni. Próbálom is elhúzni a lábam, elmászni a közeléből, de túl szorosan fog ahhoz, hogy mozdulni tudjak. A körmök láttán már rájövök, hogy mi is lehet a terve (vagy legalább is az egyik fele), de mindaddig míg a húsomba nem mélyeszti őket nem teszek semmit. Viszont abban a pillanatban amikor megteszi hangosan ordítok fel, pedig még nem is tudom, hogy ennél rosszabb is vár rám. A könnyeim megállás nélkül potyognak a szemeimből. A fájdalom egyre elviselhetetlenebbé válik és ismét próbálom magam kiszabadítani a szorításából, de mind hiába. Túl gyenge vagyok én ahhoz. A szorítása csak még erősebbé válik, majd egyre feljebb emeli a lábam, míg végül a csont meg nem adja magát. Soha életemben nem üvöltöttem úgy igazán, de most az egész Földet felriasztottam vele. Az eddigi fájdalmak a mostanihoz képest csak picik, hangya méretűek. Az ordításom hirtelen ér véget, amikor is minden elsötétül körülöttem és a békés mélységbe zuhanok. Ám ez nem tart sokáig, csak pár másodperces békével ajándékoz meg az élet. Mikor észhez térek nyöszörögni kezdek, szemeimet lassan nyitom ki. Ekkor pillantom meg a kezében fogott lábat, amiből csöpög a vér, amiből kiáll egy törött csont. Hallom őt, de olyan távolinak tűnik a hangja, mintha több kilométerre lenne tőlem. Az éberségem sem tart sokáig. Ismét a sötétségbe zuhanok, most hosszabb időre. Semmit sem érzek a kötözésből, úgy fekszem a földön, mint egy halott test. Azt szokták mondani, hogy ilyenkor az embernek lepörög az élete, de ez nincs így. Én csak a félelmet és a fájdalmat éreztem. Nem gondoltam semmire, senkire. Ebben a sötétségben meg csak élvezem a békét, a nyugalmat, ahonnan ismét kirángat az iszonyatos fájdalom. Ismét nyílnak a szemeim. A karjaimat erőtlenül emelem fel, mintha csak meg akarnám őt ütni. De mozdulatom inkább valamiféle légy hessegetésre hasonlít, mintsem egy komolyabb ütésre. Minden erő kiszállt belőlem.
Az üvöltése baromira idegesít, de szerencsére a sokktól egészen hamar abbahagyja. Még ő üvölt? Van pofája üvölteni, amikor engem basz szét az ideg miatta? A kurva életbe már... Miután elláttam, igazából már nem nagyon érdekel, hogy mennyire van magánál, miképp nyöszörög. Csak olaj a tűzre, túl sok a vér, túl sok volt a stressz és a farkasommal együtt a férfiállat is a jussát követeli. Ahogy gondoltam, csak néhány pillanat szinte az egész, de az elsőtől az utolsóig kiélvezem. Sajnálom, hogy nem hallja a zihálásom, elszomorít, hogy nem látja az elégedett borostyán izzást a pupilláim körül. És hogy lemarad arról a pillanatról, amikor a csúcsra jutok, és mintha egy pillanatra elgyengülnék, egy villanásnyi időre sebezhetővé válhatok a világ számára. - Ahhhh baszki. - rázom meg a fejem egy érces sóhajjal, amikor végül kiszállok belőle - Ez már kellett. - feltolom magam, és nyújtózom egyet, aztán elrendezem magamon a ruhámat - Dohányzol? Nem? Helyes. - kutakodok a cigim után, amikor megtalálom, rögtön rá is gyújtok - Mondjuk az a kerékcserés barátnőd tudta, mi a dörgés, de lefogadom, hogy te még szűz voltál. Vagy kevésbé bejáratott. - úgyse hall belőle egy kurva szót sem sejtéseim szerint, de valahogy megoldotta a nyelvemet a kielégülés, és úgyis ráérek, amíg bagózom - Greenpeace. Huh. Miközben bagózom, elgondolkozom. Nem áll túlságosan jól a szénánk. Meg amúgy is lelépünk nemsokára, szóval lehet érzékeny a búcsúnk vagy éppen hatásos is. De mivel most nem tudok belőle kiszedni semmit a belein kívül, így arra az elhatározásra jutok, hogy hazaviszem. Felnevelem, meg ilyesmik. Meg a lófaszt, csak használom még egy kicsit, ne érezze magát olyan értéktelennek, hogy csak a szexre kellett, amikor majd magához tér.
***
Miközben felrántom a földről és a bal vállamra fektetem, azon filozofálok, hogy legalább nem nehéz. A táskáját felakasztom a vállamra, biztos marha jól festek egy retiküllel, de azt hiszem, hogy ez most pont nem foglalkoztat. Indulnék is kifelé a sikátorból, azonban úgy négy-öt lépés után eszembe jut, hogy valamit elfelejtettem. - Bazmeg. Morgom csak úgy, amikor leesik, hogy otthagytam a lábát. Kelletlenül sétálok vissza és hajolok le érte. Míg a bal kezemmel a seggét fogom, hogy ne csússzon le, addig a jobbal felkapom a lábát, majd újra felegyenesedem. Az arcomhoz emelem a végtagot, a vadállatok érdeklődésével szaglászom meg, aztán beleharapok a vádli hús- és izomkötegébe, és amíg megrágom a falatot, nyugiban elindulok kifelé a sikátorból - ezúttal már hiánytalan menetfelszereléssel.
***
- Nem látod, hogy vészhelyzet van? Pöcsfej. Ugatom le a bordó Toyota vélt tulajdonosát, aki már éppen beszállni készült a kocsijába, amikor kiszúrtam. Pompás, úgyis kell egy verda, én innen biztos nem mászok vissza a sajátomig. Majd holnap betaxizom érte. Meglóbálom a pasas arca előtt a lábat a jobb kezemben, kissé oldalasan a háta mögé lépek és az alkarom fonákját a tarkójához illesztve lendülök meg, hogy előrelökjem a fejét, istenesen lefejeltetve vele a saját kocsija tetejét. Szerintem csak elájult. A nő testét elfektetem a hátsó ülésen, bedobom a táskáját is, majd rázárom az ajtót. Az ájult pasas kezéből kiveszem a kulcsot, beülök a vezetőülésre, a kezemben tartott lábat - amit menet közben tervezek benassolni - az anyósülésre dobom. Hogy indítás után az a bucka a járdaszegély vagy a fickó feje volt-e, nem tudom, de valamin kétség kívül sikerült áthajtanom. - Büdös japó szakadék. Elégedetlenkedek a kocsi márkája kapcsán, aztán elindulok hazafelé. A városból kiérve rádiót kapcsolok.
***
- Felejtsétek el, én szereztem! Szóval az enyém, ti ketten meg leszophattok. Vetem oda a farkasommal nagy egyetértésben, amikor hazaértemkor az öcséim túl nagy érdeklődéssel fogadják az új barátnőmet. - Ja és van kint egy kocsi, azt tüntessétek el. Cserébe egy hétig tietek a tv reggelikor és megkapjátok a csokis Cornflakes-emet. Kiabálok le az emeletről, már a szobám ajtajában állva, aztán becsapom magam mögött az ajtót. A lányt az ágyamba fektetem, én meg bontok egy sört és rágyújtok, mert már egy ideje elég csúnyán pang a tüdőm. És persze a későbbiekben nem felejtem el jó alaposan átböngészni a táskáját, és mindent, ami benne van. Gázspray, hm? Szóval ezt fogdostad annyira...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Abból már semmit sem érzek, hogy mit művel velem miután bekötözi a lábam. Csak erőtlenül fekszem a földön. Még a karomat sem bírom megemelni, nemhogy tovább tiltakozni a dolog ellen. Arcomat elfordítva bambulok bele a sötétségbe miközben távolról hallom élvezettel teli zihálását. Nem teszek semmit, csak fekszem és hagyom, hogy megtörténjen. Összetörtem, legyőzött és minden erőmet ellopta. Az egész testem sajog a fájdalomtól, a fejem búbjától kezdve a nagy lábujjamig. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi és hol, egyszerűen egybeolvad a fájdalom és vágyom a sötétségre, mert tudom, hogy ott a nyugalom vár rám. Érzem is, hogy nem kell sokáig áhítoznom a sötétség után. Bár a lábamat bekötözte, de ettől még a testem egyre csak gyengül. Már most próbálja helyrehozni a károkat, de nem vérfarkas vér csörgedezik az ereimbe, így ami nekik percek alatt gyógyulnak be nálunk embereknél napikig eltarthat, vagy akár örök életig. Bár az őrzőknek is megvan a maguk varázslatai, de most nincsenek itt, hogy segíthessenek rajtam és én sem tudok magamon. Nem fogom fel, hogy mit is mond nekem. Már nem jutnak el szavai az agyamhoz. Hallani hallom őt, de inkább csak hangfoszlányok, semmi több. Könnyedén felemel engem a földről, hogy aztán mint egy zsákot a vállára hajítson. Nem ellenkezem, csak lógok rajta. Még azon sem kezdek el aggódni, hogy esetlegesen lecsúszok a válláról és a fejemre esek. A szemeimet behunyom és nem akarom többé kinyitni őket. Elfáradtam. Pihenni szeretnék, de a fájdalom még nem hagyja.
Nem fogom fel, hogy miután elindul visszafordul valamiért és lehajol. Már nem foglalkozom a dologgal, csak hagyom, hogy történjen ami. Hallom ahogy ismét beszélni kezd, de továbbra sem tudom, hogy mit. Még azt sem veszem észre, hogy egy másik férfi is itt van mellettünk, bár igaz nem sokáig marad eszméleténél. A szemeim továbbra is becsukva hagyom, amikor bedob a kocsiba. Egy hang sem jön ki a torkomon a huppanás pillanatában, pedig a fájdalom egy pillanatra iszonyat erősen ismét végighatol a testemen. A kocsiban sikerül valamilyen szinten ismét belemerülni a sötétségbe, a békességbe. A fájdalmat mintha egy csapással eltűntették volna. Boldog vagyok, amiért nem érzek semmit, csak a nyugalmat. Nem is akarok innen elmenni. Jó itt nekem, ahol senkise bánthat. Azt a részét már fel sem fogom, meg sem érzem mikor ismét a vállára dob és végül az ágyában kötök ki. Már teljesen elvonultam a messzi békességbe és ott is maradok, amíg csak lehet.
//A táskában egyébként igen sok mindent találhat a gázsprayen kívül. Először talán arra számíthat, hogy mindenféle női piperét fog találni, de az igazság az, hogy ez nem egy olyan női táska. Az alap dolgok, mint a telefon, egy némi pénzzel teli pénztárca, meg egy igen súlyos kulcscsomó megtalálhatóak, de mind e mellett a mindig magával cipelt fényképezőgép is helyet kapott benne. Ha esetleg a drága farkasunk bekapcsolja a gépet észre veheti, hogy bizony a memóriakártyája telis tele van képekkel. Az utolsó képek a Nemzeti Park védelme alá bevont farkasokról készült, de páron még Alice is rajta van, sőt valaki galád módon még egy videót is készített az őrző tanoncról, ahogy a farkasokkal valami csodálatos módon barátkozik. Látni lehet rajta, hogy nagyon is jól ért az állatokhoz, de ezen kívül valami más is rejtőzik ott benne. Mind e mellett tájképek, városi életpillanatok és egyéb állatokról készült képek vannak még elmentve a gépen. Ezen kívül már csak egy kis elemózsiát, egy üveg vizet és a zsúfolásig teleírt naptárját találhatja meg. A holnapi napra egy több órás műtét van feljegyezve nála.//
Now playing on iPod: 010: Love The Way You Hate Me - Like A Storm
Az előző részek tartalmából...
Úgy látszik, hogy az északi élet ellenségemmé tüntette ki a napfényt, a nappalt, s a láthatóságot magát. De a sötétségbe annál több elégtételt töltött, csillagokkal rajzolta tele a sötét eget, Holdat hányt a közepére jutalmamul. Mert jutalmat érdemlek, ehhez nem férhet kétség. Két hónap. Kettő teljes hónap rabszolgasors szabad lábon, láncok és bilincsek nélkül, nem feszült ostor hátam bőrének, és ha őszint akarok lenni, kiváltképp érdekessé és élvezetessé vált Dominic társasága. Csupán a vasárnapok hoztak fényt a szürkeségbe, a bánya mélyére és a mérgek asztalára, mert akkor misézhettem, sőt, a gyóntatási rend szerint jöhetett hozzám a sok elkószált lélek, de sok értelme nem volt egyiknek sem. A sebeim nem tették lehetővé, hogy teljes képet mutassak Gazdámnak mindabból, amit csinálok, amihez értek és amiben jó vagyok. Igazán sajnálhatja. Talán még a részese is lehetett volna, ha úgy parancsolja, de így csupán a szavaimmal kényeztethettem minden csütörtökön és vasárnap. Ő pedig cserébe eme kedves cirógatásért, nem volt rest hagyni, hogy vért öklendezzek, habzó szájjal kaparjam a padlószőnyegbe az A-betűket, és még azt is kéknek lássam önkéntelen bódulatomban, mi fakó, színtelen és sohasem volt élő. Ma reggel Dominic arcomba csapta a szabadulást jelképező hófehér zsebkendőt, s megvallom, hitetlenséggel fogadtam, hiszen ahogy magam, úgy ő sem volt rest a megtévesztés édességével cirógatni másokat, ezáltal engem is. S bár már elhagytam a hotelt, egyedül a magam uraként, mégis úgy érzem magam, mintha valaki a sarkamban loholna és mohón nyaldosná a lábam nyomát. De a sötét egyébként is a barátom. Jótékonyan fedi arcomat a nyilvánosság előtt, s csak az látja valómat, akinek én magam felfedem. Hamar kiderült azonban, hogy kiket rejt az idegességem forrása. Rég éreztem már ekkora megnyugvást, mint most, amikor lealacsonyodom a földre, a hotel térségében a folyópartra ülve, akár egy gyerek, ahogy Shadow és Light fékezhetetlen boldogságának áldozatul esve hagyom, hogy a viszontlátás örömét kifejezve ledöntsenek a lábamról. De dolgom akad, a városba nem viszem be őket magammal, tudják és értik: élek és már nem hagyom el többé őket, de mennem kell. Hív a szabadság. Az a szabadság, amit a rabságommal nyertem el. Alison mellett ébreszt már a hajnal, és ezért ez a két hónapnyi szolgasors cseppet sem volt nagy áldozat. Megtaláltam, és már egy felsőbb kötelék láncol hozzá. A falka. Ettől pedig elemi elégedettséggel telik meg molyrágta lelkem maradéka.
És érhet-e nagyobb szerencse egy hozzám hasonló kígyót, mint az, hogy szabadulásom első éjszakáján pontosan az áldozatom karjai közé lök az élet? Ha rajtam kívül létezik Isten, egész biztosan a tenyerén hordoz. Jobbra fordítom a fejem, ahogy megtorpanok: melyik vagy? A vak vagy a néma? Olyan hasonló és mégis más. Ám a beszélgetés zavaros foszlányaiból egyértelművé válik, Angie. Jaj Angie, bocsáss meg, amiért ennyire megvárattalak. Mélyet szippantok a hűs esti frissességből, hangtalanul illan a levegő orrcimpáim közé, beeresztve a hercegnő ismerősen kedves illatát, a férfiét és az anyagét, ami nagyjából annyira tiszta, mint az én lelkiismeretem. Ha volna. Teszek egy lépést hátra, a sarokfal takarásába, nekivetem a hátamat és csendben létezem. Hagyom, hogy végigmenjen az üzlet, és mivel Angie hátát láttam csupán, így bízom benne, hogy erre fog majd megindulni az otthona felé. Ha így van, hát úgy zárkózom el a pajzsom mögött, hogy még a létezésemet is elfelejthesse a világ, hiszen játszani óhajtok. Vele. Hogy együtt vagy egyedül, az tőle függ. Hagyom, hadd menjen, ha megy. Csak biztos távolságot tartva lököm el magam a faltól és kezdem el követni. Ha megáll, úgy megtorpanok én magam is. Ha cseppet sem vesz észre abból, amit lépteim halk zaja áraszt felé, úgy kénytelen leszek kissé felzárkózni, de az energiáimat egyelőre megtartom magamnak. Félj. Vagy kiabálj. De még ne tudd, kivel állsz szemben.
Nem is tudom, hogy vagyok képes mostanában túlélni a napokat. A héten legalább húsz vizsgálaton voltam, mert valami barom a kórházban kitalálta, hogy félrenéztek valamit, és lehet, hogy mégis segíthetne rajtam műtéttel egy specialista. Megint számtalan fölösleges órán keresztül kergettek az őrület határára, hogy aztán sűrű elnézések közepette közöljék, hogy tévedtek. A helyzet orvosilag reménytelen, ellenben leszek szíves végre elmenni egy pszichológushoz. Meg egy nagy paripafalloszt, azt… Nem megyek dilidokihoz, nem vagyok kattant, valószínűleg csak nem akarom látni a sok szart, ami körülvesz. Nem mintha így nem tapasztalnám nap, mint nap, de legalább látnom nem kell. Ennek örömére elküldtem Margaretet melegebb éghajlatra, és közöltem, hogy lehetőleg ne jöjjön holnap sem, mert inkább telezokogom a párnámat, meg minden, rendelek valami kaját, és mondjuk sajnálom magam egy egész napig. Mivel úgy hitte, komolyan beszélek, nem jött. Hála a magasságosnak, úgyhogy jobbára egész nap bugyiban flangáltam, és telefonálgattam, hogy végre fülön csípjek egy idióta dílert Jared fülese alapján. Esküszöm, ezek idiótábbak, mint a sok éves átlag, szerintem egy külön állatfajt képeznek, de mindegy is, mert megbeszéltük a randit pár utcával arrébb, addig röhögve eltalálok, nem probléma. Fogtam hát a kis botomat, és elindultam, ahogy elütötte a nyolcat az óra, ezeknek vajon sosem jutott eszébe, hogy az ilyen üzletekre egyébként is éjszaka lesnek? Mindegy, nem érdekel, csak az, hogy megkapjam a részem, és csókolom, sose láttuk egymás. Jah, én tényleg nem. Egyébként voltam olyan élelmes kis némber, hogy magamra aggattam egy rózsaszín parókát, meg egy vastag kapucnis pulcsit, még napszemüveg is díszelgett a fejemen, csak vagy vagyok, nem dilis. A pénz a zsebemben, összetekerve, leszámolva, több még véletlenül sincsen nálam. Ilyen csodás formámban vitatkozom ezzel a majommal egy sort, nem vagyok hülye, szaglásztam már eleget kokaint, biztos vagyok benne, hogy átcseszi a fejem, még akkor is tudnám, ha nem lenne valamelyest jobb a szaglásom. Ám mivel erőteljesen függő vagyok, és túl rég nem volt szerencsém hozzá, egy menj az anyádba, itt a kibaszott pénzed után rámarok a zacsira, majd mint aki jól végezte dolgát, kisétálok a sikátorból. Isteni szerencse, hogy nem megyek neki semminek a botom nélkül. Nem, igazából nem az, leszámoltam minden lépést, amit megtettem, volt időm már alkalmazkodni a helyzetemhez. Csak a szomszéd sikátorig kell elcsámborognom segítség nélkül, nem sok lépés, csak huszonhárom, normál tempóban. Nyolcnál esik le, hogy valami nem okés. A szert beletuszkolom a pulcsi alatti ruha mellrészébe, a melltartóm alá, aki oda nyúlkál, annak eltöröm a kezét, vagy legalábbis megpróbálom, szóval úgy ítélem meg, hogy biztonságban van. Ha a szerre utazik, úgyis bukta, ha meg rám, hát azt is, nem vagyok egy ijedős liba, rossz helyen kopogtat. Nem gyorsítok a lépteimen, nyugisan elmegyek a következő utcáig, amint a fal takarásának nyugalmában állok lerántom magamról a pulcsit, és azzal együtt a parókát, fekete tincseim fellélegezve simulnak bele az éjszakába. A kukában landol mindkettő, a kesztyűim csak azért nem, hogy ne nagyon hagyjak nyomot magam után. A botomra simul jobbom, és azzal a lendülettel már fordulok is ki a kis utcából, vélhetőleg egyenest vagy annak a karjaiba, aki követ, vagy lazán elhúzok mellette, lévén nem pont így számít rám az illető, hiszem én. Amennyiben a szer kell, biztos, hogy meg tudom téveszteni, ha más, nos, úgy kétséges a helyzet, de bármelyik is, én senkinek sem fogom megadni azt az örömet, hogy fülem, farkam behúzva összepisilem magam a félelemtől, és megpróbálok elfutni.
Nem fél. Ezt mondjuk sajnálom, nem hazudnak a National Geographic adásaiban: a vadat tényleg sokkal jobban feltüzeli, ha a prédája fél, és ez alól én sem vagyok kivétel. Ellenben azt is tudom, hogy észrevette, hogy valami nincs rendben, és ez mosolyt fakaszt az orrom alatt. Nem vagyok rest puha léptekkel követni, nem sietek, nem lenne értelme. Egyrészt, mert otthon mindig megtalálom. Másrészt ha nem látom, a szaga elvezet hozzá. Harmadrészt... van még kérdés? A léptei megszűnnek, ahogy elfordul, elvesztem a szemeim elől, de neszezést hallok. Talán vetkőzik? Helyes, ebben a parókában egyébként is förtelmesen festett, az ilyesfajta szélsőségek távol állnak a gusztusomtól, valljuk be őszintén. Újra mozdulni hallom, ám vele ellentétben én teljesen mozdulatlan maradok és hagyom, hogy újfent ne kelljen tennem semmit. Csak várni rá, várni a jutalmamra, olyan szépen elrendezi magának tőlem függetlenül is. Egek, hogy mennyire hiányzott... Csak némi pozicionálás, és már minden meg is történik. A mellkasomnak ütközik, és én abban a pillanatban levetem magamról a sárkány pikkelyeit, puha testű csúszómászóvá alacsonyodva le, de kétség kívül tűzben születtem, és ha akarom, hát őt is felgyújtom. Hagyom, hogy leessen neki a tantusz, nem ostoba, sőt, pontosan tudom, mennyire nem az, ezért nem is adok neki túlságosan sok időt az évődésre. - Tudom, tudom... szólhattam volna, hogy egy ideig házon kívül leszek, sajnálom. Kérek fennhangon elnézést a távollétemért, holott biztos vagyok abban, hogy ez számára talán örömforrás volt, esetleg megkönnyebbülés... Azóta sem láttam a templomban. Viszont most van alkalmam először mindenféle megjátszás nélkül találkozni vele, és ez a tény már önmagában is mosolyra fakaszt. Ha esetleg megpróbálna kikerülni, úgy vele együtt táncolok, hogy ne eresszem útjára. - Kokain? Tényleg? - húzom teljesen irreleváns kérdésekkel, ha éppen nincs jobb - Én a helyedben nem szívnám fel, szerintem rövid úton kicsinálna, annak meg nem túlzottan örülnék. Beleszippantok a levegőbe, hát persze, hova máshová rejtené el, mint a melltartójába... És mintha csak egy borítékot bontanék, olyan egyszerűséggel igyekszem a pólója alá nyúlni, hogy magamhoz vehessem a tasakot, bár kötve hiszem, hogy ezt egyszerűen véghez tudom vinni. Emberi mértékkel, legalább is. Ha már a követés nem működött, legalább a mostani helyzetből hozzuk ki a játék örömét, nem igaz?
Mindenre számítottam, de erre határozottan nem. Abban a szent másodpercben lépek is hátrébb, amikor rájövök, ki áll előttem. Ha nem takarná napszemüveg bosszúság színezte kékjeimet, tán ő is láthatná, hogy mennyire de nem örülök ennek a felettébb kellemetlen meglepetésnek. Sarkon fordulok, elvégre, a haza arra van, ezzel is jelezni vágyom felé, hogy köszönöm kitüntető figyelmedet, de nem kérek belőle. - Továbbra is lehetsz házon kívül, igazán nem nagy probléma. Indulnék meg, de megint beleütközöm, az, amilyen nagy levegőt veszek, készségesen elárulja, hogy mennyire felidegesít a puszta jelenléte. Most komolyan, Ethan, miért kell ez? Hagyjuk szépen békén egymást, nem mondom, hogy nem élveztem a műsort az előszobámban, de annyi éppen elég volt. - Kokain. Tényleg. Nem hagynál békén? Esküszöm, meghülyülök ettől az embertől, nekem is rohadt vastag bőr van a képemen, de azt hiszem, ő fényévekkel rám ver ebben a kérdéskörben. Gőzöm sincs róla, hogy mennyivel többet gyakorolhatta, mint én. - Szerintem meg jogom van eldönteni, hogy mivel csinálom ki magam. De ha gondolod, versenyezhetsz, hogy te, vagy a szer készít ki hamarabb. Amikor van pofája még a ruhám dekoltázsa körül ólálkodni, ami mellesleg nem kifejezetten szolíd darab, először rácsapok a kezért, és el is fordulok, most komolyan, álljon már meg a menet, de tényleg… - Mit akar tőlem, Ethan tiszteletes? Kérdezem végül, mintha csak emlékeztetni vágynám arra, mi is ő az emberek szemében, márpedig egy tiszteletes ilyet nem csinál. Tudom, hogy szórakozik, biztos vagyok benne, és ettől csak még mérgesebb leszek. Miért nem tud egyszerűen békén hagyni? Mit csináltam, amiért vissza-visszatér? Nem hiszek a véletlenekben, bár képes lennék rá. S hogy valójában miért haragszom? Volt az a meglehetősen kellemes kis közösködés otthon, aztán elrángattak egy templomba. Engem. Templomba. Ahol ő volt a pap. Az, aki pár nappal előtte kétségkívül készségesen elégítette ki velem épp aktuális vágyát. Aztán, ha ez nem lenne elég sokkoló, felszívódik két hónapra, ami még nem is zavarna, sőt, soha többé nem akartam a közelemben tudni, erre most felbukkan a semmiből, és még a kokómra is rátenné a mancsát. Pofám leszakad. - De amúgy... nem tök mindegy neked, hogy élek-e vagy halok? Bukik ki végül belőlem, mert az én életem nagyon rég nem érdekelt senkit, én olyan lány vagyok, aki nem számít igazából senkinek, mert nem is akarom, hogy számítsak, egyszerűen így szoktam meg...
Ha valamit most sajnálok, az csupán az, hogy Angie nem látja az elégedett és szemtelen vonások együttesét, amik veszélyes fényt borítanak az arcnak nevezett vászonra a nyakam felett. A sértése úgy pereg le rólam, mint víz a viaszról, ahogy kitáncolna előlem, úgy már lépek is utána, négy-kézzel dobbanva elé, ahogy el kívánna fordulni. - Ez nagy kár, igazán kellemes a fürdőszobád. Sóhajtok fel hatalmas műgonddal, és élvezem, hogyan szúr apró tüskéket a lány ellenszenves haragja a bőröm alá. Ezer és ezer apró seb, amik mintha sosem léteztek volna: egy pillanat alatt hegednek be, helyet adva az újabb támadásoknak. - Abban nem lenne semmi szórakoztató. Felelem vállvonva a kérdésére, hiszen ez a két hónap bőven elég nyugalom lehetett számára, hiszen békén hagytam, azt pedig csak nem várhatja el tőlem senki, hogy bárki mást hozzászoktassak a nyugalomhoz magamon kívül. Ez nekem jár, én játszom, és azt csinálok, amit úri szeszélyem kíván. Édesen nevetek fel, drága Angie, igazán kár volna versenyre hívnod, hiszen mindketten tudjuk, hogy mint mindenben, valószínűleg ebben is én győzedelmeskednék. Energiáim kihívóan ölelik körbe a kettősünket, ám azt mégsem hagyhatom, hogy idejekorán távozz az élők sorából, nem igaz? Hiszen most lettem csak teljesen szabad, láncokon bár, de mégis önmagam ura, és még annyi dolgunk van... Elképzelésed sincs róla, mennyi. Borostyánba fordul a két fekete pont az arcomon, ahogy az ütése ér, magamba nyelem az indulatos morranást, hát micsoda modor ez? Némán, erővel ragadom meg a csuklóját, hogy elvehessem azt, ami jár, édes emlékeket idéz a puha ívben domborodó bőr érintése a kézfejemen, hiába gyors és határozott a mozdulat, amivel illetem. - Igazán nem kellene a szememre vetned, én mondtam, hogy nem örülnél, ha tudnád, mivel foglalatoskodom. Mondjon, amit akar. Mégis ki előtt mocskolna be? Úgy, ahogy a Néma képtelen volna vallani személyem ellen bármilyen fórumon, úgy ki adna hitelt egy vak kislánynak, aki azt állítaná, hogy megrontotta őt a helyi egyház vezető személyisége? És ha mégis megtörténne... Még mindig vannak titkok, amikek nem vagy tudatában, kedves hölgyem. A kérdése az csupán, ami néhány pillanatra megállásra késztet. Való igaz... Nem mindegy? Szeretném rávágni, hogy de, a maga tökéletességében az, valamiért mégsem tolul a nyelvemre a hirtelen megerősítés. Mit akarok? És miért akarom én egyáltalán? - Szerintem te nem akarod, hogy mindegy legyen. Adom tudtára a véleményemet halkan, némileg késlekedve, de igyekszem folytatni a gondolatot, mielőtt még túl sok időt lophatna el tőlem ahhoz, hogy gyerekes makacssággal kezdjen halva született ellenkezésbe. - Mitől borultál ki ennyire, Angie? - ejtem ki a nevét túlcsorduló gyengédséggel - Kettőnk közül nem én őrizgettem a másik emlékét, amit a szőnyeg csomói közt felejtett... - kacagok fel röviden, és egyik pillanatról a másikra fordul át a hangszínem kemény és követelőző válaszkeresésbe - Az a bajod, hogy visszavittem? Az, hogy hallottalak Radnótit szavalni az utcán és válaszoltam a kis... játékodra? Hogy találtál valakit, aki még nálad is nagyobb játékosa az életnek? Zavar, hogy többet vagyok a sarkadban, mint ahányszor erről tudomást szerzel? Avass be, minden részletre kíváncsi vagyok... Suttogom az utolsó mondatot egészen közelről az orcája mellett, továbbra is kitartóan útját állva, ha esetleg távozni próbálna.
Flegmán megrántom a vállam, őszintén, leszarom milyen a fürdőszobám, úgysem látom, hát nem teljesen mindegy? Csak szemtelenül az orrom alá dörgöli az egészet, nekem is lenne mit, de annyit nem ér ez az egész. Csak szeretném, ha lehetőleg az elkövetkezendő éveimben, mondjuk úgy addig, ameddig élek, ott lenne, ahol az elmúlt két hónapban volt. Vagy, igazából teljesen mindegy, hogy hol, stílusos lenne mondjuk a pokol legmélyén, csak ne a közelemben. - Roppant mód sajnálnám, ha nem lelnél benne semmi szórakoztatót. Természetesen hazugság színezi szavaimat, de aligha lehetne másmilyen az előző kérdésem fényében. Egyúttal arra is fény derül, hogy tulajdonképpen szórakozik velem. Csak tudnám, miért… mi oka van rá? Nem, igazából nem akarom tudni, csak szeretnék elmenni, mintha a belső vészjelző rendszerem figyelmeztetne, hogy kislány, ha jót akarsz magadnak, eddig, és ne tovább. Általában belerohanok a veszélybe, mert az őrülete édesget, hívogat, aztán magával sodor, de most nem érzem ezt. Csak az el innen megmásíthatatlan vágyát. - Nem vetek én a szemedre semmit, csak eressz! Sejtéseim szerint hiába beszélek, és erősebbnek is tűnik nálam. S van még valami, érzem, látom a borostyán lángolást körülötte lelki szemeim előtt. Más esetében azt mondanám, éledező harag, még mielőtt áthajlana az agresszív vörösbe, ám most… nem tudom, valami más. Valami, amit nem értek, de oly sok minden van vele kapcsolatban, amivel így vagyok. Túlságosan furcsa, mintha nem evilági lenne. - És most, hogy nem létező erkölcseimet megóvtad az újabb pusztító rohamtól, mehetek? Ráhagyom, vigye, nem érdekel, megoldom másképp, mindig megoldom. Próbálom kihúzni a csuklóm a szorításából, de ha túl nagy ellenállásba ütközöm, nem fogom erőltetni, nem óhajtok még ezzel is orvoshoz járni. Egészen hajmeresztő marhaság a részéről, hogy bárkinek is beköpném, nem vagyok ostoba, ezt már tudhatná, hovatovább azt is, hogy engem magamon kívül nem igazán érdekel senki sem. Mit számít ugyan, hogy ki minek tartja az új tiszteletest? Én tudom az igazságot, báránybőrbe bújt farkas, nem más, s ha azt is tudnám, mennyire tökéletesen illik rá a hasonlat, tán még inkább elvágynék a közeléből. - Szerintem meg túl nagy jelentőséget tulajdonítasz saját magadnak. Vágom a képébe gondolkodás nélkül, nem érdekel, mennyire kavarok a felszínen saját bizonyossága, hogy mennyire hiszi, hogy számít amit mond, hogy mennyire akar félelembe kergetni. Egy nagy frászt. Nem fogok tőled félni, Ethan, bármennyire is akarod ezt. Mekkora szerencse, hogy én Mira vagyok, hogy mindig is annak tartottam magam, hogy Angie csak az eltávolodásom jelképe a múltamtól, ám legbelül nem ő vagyok, így nem édesgeti egy pillanatra sem magát vissza a kegyeimbe a gyengédséget méregként köpő ajkaival. - Túlzás volna őrizgetésnek nevezni, de vissza akartam adni. Vallok színt, mert igen, úgy ítéltem, hozzá tartozik, s mivel énelőttem minden találkozásunk véletlennek tetszett, hát kézenfekvő volt magamnál hordani. Láthat bele akármit, attól még nem lesz ott. Nem hízelgek előtte kislányos vágyálmokkal, hisz olyanokra én már rég nem vagyok képes. Azok meghaltak Zsuzsannával és Péterrel. Pillanatnyi emlékük is elég ahhoz, hogy lelkem először felragyogjon, majd mélységes szomorúságba zuhanjon. - Kívánom, hogy egyszer tényleg találkozz valakivel, aki veled játszik, aki téged rángat dróton, aki ellen nem tudsz tenni. Mert mindenkinél van jobb, Ethan… Én nem szégyellem beismerni. S hogy mi bajom? Találd ki, te vagy a nagy lélekguru, ahogy látom. Nyomom meg az utolsó szót, mert nem, nem látom, hogyan is láthatnám. Itt a kulcs, Ethan, látod már? Elhintettél valamit, odadobtad elém a remény morzsáit, mit felcsipegettem, de hiába. Eltűntél, és vittél magaddal mindent. Egy könnyed fejfordítás oldalra, edd meg, amit főztél, Ethan, tudod jól, hogy ismerem egy gyenge pontodat, mégis tálcán kínálod. Vajon szándékosan becsülsz le, hogy lásd, mennyi mersz szorult belém, vagy csupán pillanatnyi helyzeted ragad annyira magaddal, hogy elfeledkezel róla? Tudom, hogy fel fogom idegesíteni, mégis mellőzök minden megfontolást, csak cselekszem, hogy ajkait érinthessem ajkaimmal oldalról, hogy érezze, milyen az, amikor valaki tudja, mi az, amivel árthat, és nem is rest használni. Játszadozz csak, de ne csodálkozz, ha válaszlépésbe kergetsz vele.
Kezdőlap
