*Arra, hogy mire veszik fel a nők ezeket az izéket, nem reagálok semmit. Azt hiszem nem most fogom megvitatni vele, hogy ezek a cuccok nem csak kényelmetlenek de hátrány is, azt hiszem ezt már egyszer lezongoráztuk nagy vonalakban, mikor közöltem, hogy nekem nincs ilyen ruhám. De majd talán máskor áttérünk a gyakorlati részére is a dolognak. Mármint a gyakorlati rész átbeszélésére vagy mi. Csendesen ültem a köszönés és invitálás után és Darren mellett foglaltam helyett, hova máshova is ültem volna, mint az egyik Apám mellé? Lévén, hogy a másik... najó... ácsi... nem megyek vele semmire, szóval hanyagoljuk ezt a részét, legalább addig míg itt vagyok. Otthon ráérek folytatni. A nagy gondolatmenetem a csengő szakítja félbe, aminek örültem. Talán jobban mint bármi másnak az elmúlt napokban, sőt... hetekben. Gyanús volt, hogy a másik virág Jamesnél maradt, de ha engem kérdez valaki én azt mondta volna, hogy azt Darrennek hozta. De mikor én kapom, kissé összeráncolom a szemöldököm. Nem kaptam még virágot senkitől, ha már itt tartunk és nem is tudom, hogy mit szokás ilyenkor mondani.* - Lila... Köszönöm. - Vigyorodtam el, hisz az volt a kedvenc színem. De a megállapítására csak megingattam a fejem. - Az. De kényelmetlen, pláne ilyen cipővel. De hát mivel nem jött a randi sms, így bizony csak most tudtam felvenni. * Persze jótékonyan hallgattam arról, hogy segítséggel. Az azért valahol egyértelmű lehetett, hogy bizonyára meggyűlt a bajom vele. S közben lázasan igyekeztem nem nagyon elpirulni a megjegyzése miatt, ami vajmi kevés sikerrel járt. De, legalább nem bánkódhattam azért, mert nem sminkeltem. James megoldja az arcpírt. Hangom persze nem tükrözi azt a jó kedvet melyet kellene, ami mindig ott van ha épp Jamesszel beszélek. De majd lesz jobb... idővel. Remélem. S ha már itt tartunk, továbbra sincs benne szinte semmi. Apu köszöntésére csak a fejem ingatom meg, javíthatatlan, de hát ilyennek szerettem még akkor is ha néha nem épp látszik és jelenleg meg van a magunk baja. * - Ha az utóbbi eset áll fent... szóljatok, hogy csukjam be a szemem. * Apu sosem hagyta, hogy igyak. Najó... egyszer, de azóta meg csak egyszer ittam és tényleg, köszönöm de a második sem volt kellemesebb mint az első. Szóval köszi James, hogy gondoltál rám is. De csak leültem az asztalhoz Roxan szavai után, vissza Apu mellé, ahogy korábban is. Nah de James szavai... a borda, vacsora, meg az övé... ez a három szó visszhangzott a fejemben és arcom falfehér lett, ahogy testtartásom is merev, lélegezni is elfelejtettem. Csak most először kaptam fel a tekintetem és néztem egyenesen James szemébe. Először bárkiébe is azóta, hogy hazatértem. De csak pár pillanat volt, miközben épp kezem ökölbe szorult az asztal alatt, ahol eddig is volt, mind a kettő. Ha James is rám nézett, akkor nem tudom... csak üresség volt benne ami bűnbánattal volt tele. Zöldes íriszeim mélyek és kietlenek. De aztán elkaptam és csak a tányért néztem magam előtt, miközben igyekeztem a pajzsom vissza erősíteni, mely megingott és hagyta kiszivárogni farkasom jegességét.* - Felköltöztem hozzátok... * Hát ennyi volt a részemről, amit nem tudtam, hogy tud-e a másik. Nem találkoztam vele már... hmm... két és fél hete talán. Valamikor az elrablásom előtt találkoztunk utoljára. Bár ezzel nincs egyedül, hisz a szobámban kuksolok, mióta haza mentem az erdőből. Hangom halk, szinte alig hallható... agyban a pajzsommal voltam elfoglalva és azzal, hogy kiűzzem a pincés képeket még az előtt, hogy a mosdóba kéne rohannom kiadni azt, amit még meg sem ettem. *
James lépten-nyomon smárol valakivel, szóval nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, egyébként is lehetett a sietség számlájára írni, hogy arc helyett szájat talált... Egy szó, mint száz: nem az én dolgom, hogy ez most mi volt. Ha Jimbo ráhajtott és halad vele, oké, ha játszik, az is, ha kémkedik, az meg elvárt, mindenesetre mindketten felnőttek - vagy legalábbis hozzám hasonlóan néha próbálják ezt eljátszani -, elintézik egymás között és csókolom. Amíg az én ölelésem elfogadja, felőlem meg is nősülhet. - Nagyon kis csini vagy, nyugi, de szerintem nem sikerült egyformára kiszedned a szemöldököd - húzódtam el és néztem meg alaposabban az említett részt, mintha tényleg azt lesném, mennyire végzett alapos munkát, aztán csak vigyorogtam. - Ez igaz - bólintottam a pia-tilalomra -, de lehetett volna akkor már gyümölcslé, vagy akármi. Hirdeted itt nagyban, hogy kiskorú is van velünk. - Menten pedofilok gyülekezetének érzem magunkat, Ash meg az áldozati bárány. - Dehogy locsolom! - Át is vettem tőle és Roxan indítványozására az asztalhoz ültem, illetve vissza oda, ahonnan korábban felpattantam. Ashleynek kihúztam a széket, mikor leült - nem, nem valami béna "béküljünk ki, hozzuk rendbe a dolgokat, mert így szar" kísérlet, szimpla udvariasság. Ha már képes volt ilyen ruhában és cipőben megjelenni, a minimum, hogy én is hozom az udvarias formám. Az öregnek egy szava se lehetne. - Továbbfejlesztettem a konyhaművészetemet rántottáról tükörtojásra - jelentettem be nagy komolyan, ha már James kérdezte, aztán nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak Ashley hírén. Nyilván túlszárnyalt, de nem versengtem, csak csendben örültem. - Igyál akkor - nyújtom felé a kölyökpezsgőt - de vigyázz, ne túl gyorsan, még a fejedbe száll. Roxan! - "sikítottam" én is a mágus után. - Gyere már, mert tényleg éhen halok... James kiszárad, Ash-t feszélyezgeti a ruha én éhen pusztulok... szép kis társaság vagyunk.
//Bocsánat, hogy ennyit késtem és ilyen nyomi lett! ö.ö//
Míg pakolászok, azért figyelmem a kis vendégseregen - éljenek az egybe nyíló terek - és nevetve fordulok hátra kissé a kölyökpezsgővel kapcsolatos ítélet hallatán. - Ha locsolkodni akartok, akkor azt kint! Nem akarok teljesen új szőnyeget venni, mint négy-öt éve. - Régi szép idők... - Inkább adjátok olyannak, aki értékeli is. - Merthogy én italt nem akarok a tegnapi este után látni legalább két napig még, az tuti. James szavaira kissé felszökik a szemöldököm, ahogy rá tekintek komoly képpel. Szerinte ez vicces? Seriously? - Utálom, hogy ezt kell mondanom Howard, de túl értékes a többieknek a húsod, mint hogy főzőcskézésre pazaroljam. - Apró, ironikus mosolyom villan. Azt meg megtartom magamnak, hogy eredetileg a nővéremék jöttek volna. Vendégek előtt ilyet mégsem illik emlegetni, na. Inkább vissza is fordulok a kajához - már csak tálalok. Leengedem kissé a vállaimat a srácok sürgető szavaira, majd felnyalábolom a húsos és a párolt zöldséges tálat - nyilván egyikőjük sem gourmet séf, hogy levágja a hivatalos megnevezését az ételnek. Nem is olyan lényeges a történet szempontjából a dolog. Valahogy a bort is sikerül a kezeim közé kapni a nyitóval - azokat most James felé tartom, hogy legyen már oly kedves, vegye el és szolgálja ki magát. Nagyfiú már. - Parancsoljatok! - Apró mosollyal helyezem az ételt az asztalra, s nekem még van egy köröm, de közben nem maradok ki a rövid tőmondatos "Mi van veletek?"-ből sem. - Csak a szokásos... - Jó társaság vagyunk, komolyan mondom.
Végre én is helyet foglalok, s ha eddig nem láttak volna hozzá a vacsorához, most mindenkit erre biztatok. - Tényleg csinos vagy ebben a ruhában Ashley. - Ejtem el az udvarias megjegyzést. Jól áll neki valóban, de az is tény, hogy az ilyesmiket tudni kell viselni és feleannyira sem kényelmes, mint azt a férfiak hiszik. - Gondolom, még kicsit fura, hogy most már a hegyen élsz. - Vagy nem, fene tudja. Én is remekül eltalálom a "jó" témákat, de a legszebb az egészben, hogy rohadtmód nem érdekel, amíg nekem nem kényelmetlen a dolog. A poharamra finoman ráhelyezem a tenyeremet, mikor James töltene a borból, jelezve, hogy én bizony kihagynám. Van itt más üdítő is, gondolva Ashleyre meg a másnapos gyomromra.
- Ha-ha, milyen figyelmes. Bokszolom vállba Darrent a szemöldökös megjegyzésére és megcsóválom a fejem. Persze mosolygok, mert poén, ettől függetlenül egész nyugodtan bekaphatja. Roxan értékes-hús mondandójára szélesen elvigyorodom. Ezt felfoghatjuk akár valamiféle győzelemnek is, nem? Végül is, társaság előtt ismerte be, hogy igenis értékes vagyok- Vagyis a húsom. Ami én vagyok, ugyebár. Hirtelen tolakodik a látóterembe egy üveg bor és a bornyitó. Hát persze, ki más is lehetne alkalmasabb a feladatra, hogy leitassa a bandát, mint én? - Tükörtojás, mi? Komolyan mondom, lassan kezdem miattatok szarul érezni magam, hogy hím létemre szeretek főzni... Ja, és tudok is! Pukk! A parafa kint van, én pedig mindenkinek töltök, aki betöltötte már a 18-at. Azért kissé habozok, mielőtt Ashley pohara felé veszem az irányt. Most akkor... mi van? Felsóhajtok. A kölyökpezsi Roxan előtt landol, én pedig egy kósza vállvonással és egy huncut kacsintással töltök végül Ashley-nek is a borból. Ha nem kéri, majd én megiszom. Vagy Darren. Szerintem nem kell félteni senkit. Idő közben megérkezett a vacsora, igazából pont annyira jól néz ki, mint amennyire jó volt eddig is az illata, szóval nem csalódom.
Amikor Roxan felhozza az Ahley-a-hegyen-él dolgot, szinte észrevehetetlenül pillantok fel Darrenre. Kérdem én, hogy vajh' honnan tudja, aztán persze csakhamar leesik, hogy Steven is Őrző, csak úgy, mint Roxan. Ettől függetlenül nem feltétlenül tartom jó ötletnek ezt a témát, mármint hogy így, bele a közepébe. - Persze, hogy fura neki. Még nekem is az volt így, a huszonegyedik század hajnalán, egy hegyen... Játszom el a témát, esetleg mentőövet dobva vele Ashley-nek, az asztal alatt pedig finom jelzéssel Roxan combjára csúsztatom a felé eső kezem.
*A szék kihúzására, csak összevontam a szemöldököm. Hát na, két edzés között még Steve sem nyelette le velem az etika könyvet és akár honnan is nézem, ez nem épp megszokott hiába ismerem már egy ideje. Bár, nem is igazán voltunk társaságban együtt. Pláne nem nyilvános vacsorán, ami nem a nappalinkban történt valami film alatt. A pezsgős részt már hagytam, nekem igazából mindegy volt de mindazonáltal figyelmes. S ez azért nem elhanyagolható tényező, amiért James már meg is kapta a mosolyát.* - Azért az a tükörtojás hagy némi kivetnivalót maga után... szóval reggelire ismét gyakorolhatod. Ismétlés a tudás atyja... * Vontam meg a vállaim és azt hiszem, hogy mondanom sem kellett volna azt, hogy reggelit én is kérek és, hogy mit. Az utóbbi hónapokban már untam a rántottát, no meg a tasakos leveseket. De mindig kapok reggelit, még akkor is mikor nem kell. Szóval csak az illatokkal foglalkoztam, meg James mozdulataival ahogy a bort bontotta fel. Én még sosem próbáltam, de azt hiszem, hogy addig jó... tuti, hogy az üveg egyben marad. Miután Apu kiszolgálta magát magam sem tettem másképp, ámbár farkashoz mérten keveset szedtem. Aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ne tudnék enni. Ahhoz már inkább, hogy nem tudtam mennyire fogadja be a gyomrom és nem akartam pazarolni. Kaptam bort? Ha tudtam volna, most ezen biztos elnevetem magam, de csak egy köszönöm jelleggel biccentettem Jamesnek. A bókra felpillantottam egy halovány, kicsit sem élettel teli mosollyal.* - Köszönöm. * Udvariasságra, udvariasság a válasz ezt még én is tudom. S nem is akartam azzal jönni, hogy kösz, de nem az vagy ilyesmi. Elfogadtam aztán kuss, egyek és abból nincs baj. Hittem, én kis naiv... De az igazság az volt, hogy a villámért nyúltam mikor meghallottam Roxan kérdését és a mozdulatom egy pillanatra megakadt. De nem a kérdés miatt, hanem azért, hogy mégis honnan a pokolból tudja. De aztán leesett, hogy fél perce mondtam, no meg Steven őrző. Így már nem volt semmi oka a fennakadásomnak így befejeztem a mozdulatot és James szavaira egy hálás pillantást vetettem rá, de azért válaszoltam.* - A tényeken nem változtat, hogy minek nevezem. Élek, feljárok "látogatóba"... semmiben nem változott. Előtte sem voltam kevesebbet ott, mint most az utóbbi időben meg egyébként is csak ott voltam szinte. Semmi furcsa nincs benne, ennek már hónapokkal ezelőtt megkellet volna történnie. Így helyénvaló, normális és egész. Semmi sajnálni, bánni vagy furcsállni valóm nincs. De igaza van Jamesnek. Manapság már a hegyen élek inkább utal valamiféle deformálódottságra, mintsem arra amit valóban takar. Az emberek meghalnak a város, a tömeg és a rohanás nélkül. * Nem kezdtem el ecsetelni, hogy az, hogy eddig nem lettem rákényszerítve csakis Darrennek köszönhető. Ez evidensnek kellett, hogy legyen egy Őrzőnek; Egy kölyöknek a Teremtője mellett a helye. Igazából gőzöm sem volt, hogy miért forszírozza a témát. Azt még én sem feltételeztem, hogy Steve így próbálja kideríteni, hogy mi van velem. Csak tegnap történt... még javában duzzogva, utálva a világot, alkoholban fetreng és elmerül az önsajnálatában. Akár csak Katnál. De felfog állni. Akkor is felállt, ez sem lesz másképp. Féltettem? Naná... de most Darrenre pillantottam és leengedtem a pajzsom.* - Nem sok, ha nem nyelsz le keresztbe akkor azt meginnám. Mára már úgy sincs semmi... ~ Ne... megbirkózom vele. Ő az első, de nem az utolsó. ~ ... S ittasan nem hiszem, hogy éjszakai túrát terveznél. * Hangom csevegő, míg a mentálisban van némi kérlelés is. Nem akartam, hogy Steve fülébe jusson bármi és baromságot csináljon. Higgye csak azt, hogy semmi bajom nincs és elvagyok. El is voltam, a magam módján.* - Mivel foglalkozol Roxan és ha nem titok, akkor melyik kasztba tartozol? Ti, hogy haladtok James? * Kérdezek én ha kell, s közben a húst kezdtem el felszeletelni... kezdtem volna, ha nem ugrott volna be a történtek minden mozdulatomnál. A késem letettem és inkább maradtak a köretnél. Jó az. Nem kell nekem hús. Hmm... vegetáriánus farkas létezik?*
Ritka pillanat az elmúlt napokban, hogy itthon vagyok és nem alszok. Abigail kivételesen elengedett előbb, mondván, neki is dolga van, nincs ma bent olyan sokáig az egyetemen. Azt hiszem, örülnöm kellene ennek, elvégre végre akad egy kis időm, amit magamra fordíthatnék, de az igazság az, hogy... nem akarok magamra maradni. - Az ember saját gondolatai jobban sértenek bármely büntetésnél, vádlóbbak bármely szónál és ezek a mocsok jószágok általában akkor kúsznak elő elménk rejtett zugából, mikor magunk vagyunk, akár ébren érnek el, akár álmunkban találnak meg. A kocsit a feljárón hagyva kapom vállamra a papírmunkával megrakott táskát és kerülök beljebb a házban az oldalsó ajtón át. Alig csukom be az ajtót, máris hallom a kopogást az elülső ajtó felől. Mi a...? Felcsillanó reményem, hogy talán Dimitris, esetleg maga Douglas talált ki valami elintézni valót még a kora estére számomra. Nem mutatom feléjük ugyan, de imádni tudnám kivételesen érte mindkettőt! Gyorsan dobom le a konyhapultra táskámat és lépdelek az ajtó felé. A borostyános árnyalatú üvegen átsejlik látogatóm alakja. Nem kis darab, az tuti. Ajtót nyitok és... kezem a kilincsen marad, görcsösen markolva azt az ajtó takarásában. - Heló Darren. - Tekintek a másikra, tekintetem (még?) érdeklődő és kíváncsi, ugyanakkor mindenkire számítottam, csak a közöttünk félig nyitva levő ajtó készítőjére nem, így beinvitálni elfelejtem hirtelen, s hacsak nem hívja fel rá a figyelmemet, nem is fog megtörténni még. Amennyiben viszont igen, úgy beljebb tessékelem és becsukom az ajtót utána.
Három napba telt, mire visszakeveredtem Fairbanksbe. Semmit nem csináltam ezalatt, szinte szó szerint. Megleltem a szirtet és ott maradtam, órákon át csak ültem, néztem és gondolni se akartam arra, hogy vissza kell jönnöm, visszazökkennem a hétköznapokba, a falka és a város életébe, a saját életembe. Mintha... gyászolnék. Talán tényleg azt tettem. A barátom elment. Teljesen mindegy, hogy Anchorage, vagy Fairbanks, nincs itt... Néha hanyatt feküdtem, bámultam az eget, a mobiltelefonját forgattam az ujjaim között, mintha arra számítanék, hogy a következő pillanatban felhívna rajta, elvégre, ha fejből nem is tudja a számom, vagy nincs meg neki máshol, akkor is a sajátját tudja. Fel tud hívni. Fel fog, biztos vagyok benne. Csak talál valami nyugis benzinkutat kávézóval, leül pihenni a nagy úton, két korty között az arra járó csajokat bámulja, aztán beugrik neki, hogy szóljon és eldicsekedje, mennyivel jobb nők vannak arra, mint itt. Még akkor is, ha nem így van. Csak azért, hogy kicsit húzza az agyam. Arról már kezdtem letenni, hogy visszajön - záros időn belül -, ám ezzel párhuzamosabban egyre jobban bíztam abban, hogy felhív. Rejtett számon, telefonfülkéből... akárhonnan... akárhogy... Nem hívott. Olyan néma volt abban a három napban és utána is a készülék, mint a sír. A várakozást a totális reményvesztés követte, ami hamar csapott át sértett dühbe, hogy a végén fel-alá mászkálva üvöltöttem a kezemben hordozgatott telefonnal. - Akkor ne hívj bazdmeg! Nekem így is jó, kurvázz csak, hülye hisztis picsa! Remélem... - elcsuklott a hangom - remélem... jól vagy te barom... - Benne van a kezemben a lendület, hogy elhajítsam a francba, hadd törjön ezer darabra, de nem megy. Képtelen vagyok megtenni. Lemondó mozdulattal, feladón teszem zsebre és megtörlöm az arcom. Ha tudnád, Jimbo, mennyire utállak most! Jobb is, hogy nem vagy a közelben. Frászt, dehogy jó! Azt hittem, ez a pár nap egyedüllét segíteni fog, de azon túl, hogy legalább senki szeme elé nem kerültem, semmi hasznát nem láttam. Talán otthon jobb lesz.
Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem, amint elhaladtam kocsival az O'Connors előtt. Bassza meg! Tupilekre és nekem Roxannel is beszélnem kell... Tök jó, ő lesz az első, akinek elmondhatom, mi a helyzet, az élet csupa öröm, móka és kacagás. Kár, hogy mellette annyira fáj, hogy üvöltenék. Leparkoltam az őrző háza előtt miközben minden porcikám tiltakozott. Ez azonban nem csak neki szólt - én, aki imád társaságban forogni, sok farkas és ember között érzi igazán jól magát, én... menekülnék még annak a gondolatától is, hogy valakivel beszélnem kell. Főleg erről. Már pedig fognak még kérdezni, az biztos. Próbáltam magam összekapni az alatt a pár méter alatt, amíg a bejárathoz értem, de ahogy megálltam, a vállam megereszkedett, a fejemet leszegtem és először nem is kopogtam, csak végighúztam az ujjam a fán. Este volt, minden csendes, ebbe pedig tökéletesen belefeledkeztem és nem tudom, hány percig álltam így. Nem maradtak gondolataim. A felszínre kívánkozókra pedig nem volt szükségem, így is épp elég nyomorultul éreztem magam. Végül csak sikerült kopogtatnom. nem kellett sokat várnom, hogy Roxan ajtót nyisson. Legalább egy vérszegény és messziről hazudó mosolyt akartam kicsikarni az arcvonásaimból, de egyszerűen nem ment. A mosoly halvány árnyéka se jelent meg. - Szia - nyögtem ki végül. Amilyen szívesen elkezdtem volna okolni, hibáztatni és kiabálni vele, olyan szívesen öleltem volna meg és kértem volna bocsánatot, amiért nem tudtam visszahozni Jamest és igazából azt se tudom, merre lehet. - Bemehetek? - kérdeztem ugyanolyan színtelen hangon. - Rövid leszek. Belépve eszembe jutott a négyes ebéd. Kíváncsi vagyok, van-e olyan része a városnak, amiről nem fog beugrani az a majom. Legalább ha unatkozom, lesz mivel lefoglalni magam. Kár, hogy ennek egyáltalán nem tudtam örülni. Úgy álltam, mint aki abszolút nem találja a helyét, és igazság szerint ez nem csak látszatra volt így. Sürgősen változtatnom kell ezen - ebben ott volt a szépséghiba, hogy könnyebb volt mondani, mint megtenni.
Hallom a hangját, mely színtelen, érzelmektől nemhogy mentes, de egyenesen üresen kongó. És látom az arcát, melyhez képest még a keresztre feszített Megváltó képe a templom oldalsó oltárán is idültnek hat. Valami nem oké... valami nagyon nem oké! - Darren! - Nyelek nagyot, hangom szinte kér, hogy ne húzza az időt - főleg, mert ő maga is közölte, rövid lesz. Én magam sietősen állok félre és engedem be a házba, olyan intenzitással csukva be az ajtót, mintha nemcsak a hűvösebb tavaszi szeleket, de egy egész hordányi grizzlymedvét akarnék kitoloncolni a lakásból ezzel a mozdulattal. Akármennyire haragszom James-re és dühös vagyok a történtekért - nem csak miatta, a saját önzőségem és fafejűségem végett is - most mégis hajlamos vagyok Darrent látva, hallva a legrosszabbra gondolni. Mi történhetett vele? Megtalálta? Egészen biztosan megtalálta... de nem esett baja, ugye? Ugye jól van?! Életben van...? - Rossz előérzettel a gyomrom tájékán engedem el a kilincset és fordulok Darren felé, nehézkes mozdulattal intve, hogy menjünk kicsit beljebb a nappaliban, közben pedig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Jamesnek komoly baja eshetett. Aggódom, igen. Bár igyekszem nem mutatni, deh a másik farkas... esélytelen, hogy titkoljam. Én tényleg, én... komolyan gondoltam, amikor azt mondtam neki, hogy ha valaki bántani meri, velem gyűlik meg a baja! - Felelősnek érzem magamat a hímért, még akkor is, ha felbontotta az alkunkat. Nem csupán őrzői kötelességből, ez attól másabb. Több. - Mi történt? - Kérdezek rá, hátha ezzel is előrébb lendítem a dolgot, tudom én, hogy rossz hír hozójának lenni nem kellemes dolog, de essünk túl rajta Darren, kérlek, ne taszíts rémesebbnél rémesebb gondolataim közé még jobban!
Mi történt?Nem olvastad? Annyira... méltatlannak éreztem két szóban elmondani az egészet, holott megígértem, hogy rövid leszek, de ez a kérdés megakasztott. Mégsem tudnám ragozni, tudom, hogy nem menne, ha pedig mégis sikerülne, akkor ömlenének belőlem a szavak, mint egy megáradt folyó vize. Ne hibáztassam. Ezt kérte, pedig milyen jól esne most, édes Tupilek! Akkor rohadék, megköti a kezem, mert pontosan tudja, hogy ilyen helyzetben milyen tudnék lenni, hogy mennyire szeretnék teret engedni a farkasomnak és mardosó bűntudatba taszítani őt. Könnyű lenne. Tényleg csak az tart vissza, hogy kifejezetten megkért rá, hogy ne tegyem. Egy rossz szót nem mondok, ingerült mozdulatom sincs - nem maradt hozzá erőm -, viszont a tekintetem mindennél beszédesebb azt hiszem, ezt pedig legfeljebb akkor tudnám elrejteni, ha lehunynám. Kinyitottam a szám, aztán becsuktam, majd még kétszer eljátszottam ezt, végül csípőre tettem a kezem, lehajtottam a fejem és megráztam. Azért azt nem gondoltam volna, hogy két szót is ilyen kurva nehéz kimondani. De nem megy! Ha kimondom valóság lesz... Így is az... Nagy levegő és mondjuk el egyben, úgy könnyebb é hamarabb túl leszek rajta. - Jólvan és aztkérte hogyamitkérttőled aztteddmeg egyébkéntlelépett. Nem. Nem! NEM! Én ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni a jó életbe! Úgy néztem körbe a nappaliban, mintha arra vártam volna, hogy... nem, nem arra, hogy valamelyik sötét zugból előugrik James, erről a parkban letettem. Tényleg! Ugye? Összetörhető holmit kerestem, valamit... valamit muszáj. A rohadt életbe, hogy megtiltotta a vádolást, kiprovokálnék egy varászdobálós veszekedést és máris mennyivel jobb lenne, nem? Nem... Kissé megzavarodottan kapkodtam ide-oda a pillantásom. Se koncentrálni, se fókuszálni nem akartam, csak egy kicsit szétcsúszni. Tehessem meg ezt pár napra, és utána rendben leszek, ígérem! Tettetni viszont nem akartam, hogy már most minden oké. Eleget színleltem életemben, ebben ne kelljen. - Ha véget ért a büntetésed - kezdtem lassan, megfontoltan és nagyon kellett ügyelnem, hogy ne bicsakoljon meg a hangom, hogy egyenletes hangszínnel beszéljek és érthetően - megkeresed. Nekem nem jött vissza - böktem a mellkasomra -, most rajtad a sor! Hozza vissza. Valahogy hozza vissza! Az ideggyenge Ikkuma, kurva jó!
Van Darren tekintetében valami. - Valami megmagyarázhatatlanul vádló. Mintha önmagam ellen irányuló gondolataim tükörképe lenne ez a végtelenül barna szempár. Tudja... De mit tud? Mennyit tud? A tekintete mint hegyes tőr, szegeződik nekem és oda van írva a válasz: Mindent. Tisztában van vele, hogy én voltam az, aki az utolsó lökést megadta a másik hímnek. Hogy két csikós próbált egy csárdában megférni, de a papírformát hozta a történet. Talán még azt is tudja, hogy azok voltak az utolsó szavaim hozzá: Menjen el. Azt mondja, James jól van. Jól van! Az... jó, az szuper. Tényleg megkönnyebbülök egy fél másodpercig, míg Darren nem folytatja a mondókáját. - Hogy mi?! - Kerekedik el a tekintetem, s még kezemet is arcom, szám elé kapom. Vérnyomásom megugrik, szívem a torkomban dobol, én pedig megrettenten hátrálok két bizonytalan lépést. Idegenkedek a puszta gondolattól is, hogy más előtt istenesen kiakadjak, de ez nem jelenti azt, hogy nem állok közel hozzá. - Nem. - Közlöm nagyot nyelve, igyekezve határozottan, mégis leginkább egy szülői akarattal dacoló kislány ereje az, amivel ellenállok verbálisan a másik által kimondott szavaknak. Még fejemet is megingatom, fekete tincseim alig győzik követni az indulatos mozdulatot. - Nem, én ezt... nem tehetem. - Rebegem magam elé, tekintetemben pedig ott remegnek a kimondatlan szavak, ahogy riadtan pillantok fel Darrenre.
Howard, te idióta! Komolyan elhitted a fenyegető, gyerekesen hozzád vágott szavakról, hogy igazak? Hogy képes lennék rá? Nem tudom büntetésnek szántad-e ezt vagy gyógyírnek, de igazán tudhatnád! Te... orvos létedre igazán... hogy űrrel nem lehet azt az űrt pótolni, amit hagysz magad után és amit fel se fogtam még, hiába közölte Northlake, hogy elmentél. Mégis mi a fenét gondoltál? Hogy játszol velem még így utoljára, kihasználva, ahogyan én tettem veled? Hogy küzdesz, kapaszkodsz és az agyamra mégy napról napra négy teljes éven át, míg meg nem bontod az érzéseim köré vont kőfalat, csak azért, hogy utána eldobd az egészet, mintha mi sem történt volna? Megérdemelném... talán tényleg megérdemelném, hogy írmagja se maradjon az emlékeim közt egynek se veled kapcsolatban. Játszottál, ugye? Megkaptad, amit akartál és most egyszerűbb semmissé tenni... Olajra lépni, abban mindig is mocskosul jó voltál. De ezt a játékot ketten játsszák, saját bőrödön tapasztaltad, szóval a válaszom: NEM. Nem vagyok hajlandó megválni az emlékedtől, James Lee Howard. A részem vagy, akár tetszik neked, akár nem. Formáltál, alakítottál úgy, hogy észre sem vetted talán. Emlékszem hányszor, de hányszor hallottam tőled, hogy próbáljam már meg egy kicsit lazábban venni az életet! Megmutattad, hogy lehet valaki törékeny nő, megőrizve a tekintélyét, ki nem mondott büszkeségét. Hogy a mogyoróvajas kenyér baconnel is ehető, habár szerintem továbbra is roppant mód bizarr összeállítás... - Volt idő, voltak pillanatok amikor elhittem, hogy mindketten nyerhetünk. Vagy legalább kiegyezhetünk egy döntetlenben. De látod, végül nekem lett igazam: nem jó a munkát keverni a magánélettel, mert a vékony határmezsgyén kullogva egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem látod a határt jelző vonalat a kettő között. Én sem láttam már. Sajnálom James. - Az ilyen kéréseket pedig tartogasd a végrendeletedbe.
- Hová? - Jut el a tudatomig immáron ténylegesen realizálódva a tény: James lelécelt. A kérdés olyan színtelen egyszerűséggel csendül fel, mintha az időjárásról kérdezném a másikat és nem érezném felőle a fojtott feszültséget. Vádol. Lelépett. - Ez hangzik a fejemben Darren hangján újra és újra. Elment és én nem mehetek utána. Pedig kellene, sőt... utána akarok menni! Hacsak pár szóra, egyetlen pillantásra is, de futnék, hogy elérjem. Nem lehetnek azok az utolsó szavaim hozzá, hogy menjen el! S lám, Northlake mintha olvasna a gondolataimban, noha szavai nem enyhítenek terhemen, csak forgatják hátamban a képzeletbeli kést. - Úgy mondod, mintha kényszeríteni kellene rá. - Szusszanok, s mivel megremeg a hangom, elfordulva tőle a konyhapult felé lépek, a táskám kipakolásának menedékébe feledkezve. Ordítanék legszívesebben a mellkasomat feszítő keserű fájdalomtól! Mit gondol, én nem ezt akarom? Szerinte nem mennék utána most és azonnal, ha megtehetném?! - Ha Howard tényleg felvette a nyúlcipőt, akkor nincs nyomkövető, aki előkeríti. Lehet, hogy felelőtlen, de ha valamit igazán a fejébe vesz, azt tökéletesen viszi véghez. - Vagy legalábbis kitartó makacssággal. Hangom halk, néhol nyelem is a szavak közepette a torkomban képződött gombócot. - Különben is hova gondolsz... ha _Érted_ nem tette meg, esélytelen, hogy majd holmi nő szavai visszacsalják! - Fakadok ki, s van valami elhaló, fájdalomittas "nyüszítés" a mondat második felében. - Azt mondtam neki utoljára, hogy menjen el...! - Sírós a hangom, noha igyekszem tartani még a falakat magam körül, adva a látszatra, ha már érzéseimet úgysem rejthetem el a farkas elől.
Nem tudom, mit kért tőle James, kíváncsiságom csak tompán sajgó érzést hagy maga után, és ez is csupán annak szól, hogy szeretnék még egy keveset tudni róla, még némi pluszt. Roxan reakcióiból ítélve nem azt kérte, hogy menjen utána. Igazából... mindegy. Éreztem minden felőle, belőle áradó, benne nyugtalanul hullámzó érzelmet, pontosan olyan volt, mint napokkal ezelőtt én. Vagy akár ebben a percben is. Azt hiszem, meg kellett volna vigasztalnom. Szebben előadnom, ami történt, hogy ne fájjon neki annyira, ez lett volna a helyes. Mégis... Elégtételt jelentett így látni, s ezért leköptem volna magam, de akkor se tagadhattam. Egy alattomos kis hang a fejemben elégedetten duruzsolta, hogy megérdemli, mert ő nem látta elmenni, ő nem várt kint a hidegben, a másodkézből értesülő kényelmes szerepét kapta. Gyűlöltem, irigyeltem, együtt éreztem és haragudtam rá. Mintha lejátszaná azt nekem, ahogy én reagáltam, ez pedig... nem jó. - Fogalmam sincs. - És ez még nem is a legrosszabb. Hanem a dzsekim zsebében lapuló telefon, ami sokkal nehezebbnek tűnik, mint amekkora súlya valójában van. Pofátlanul és szívfájdítón hirdeti, hogy esélyem sincs elérni őt, bármennyire is szeretném. Tekintetemmel követtem, ahogy a konyhapulthoz lépett és a táskáját elkezdte módszeresen kipakolni. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy hagyja most azt az átkozott holmit, majd pakol később! - Nem kell emlékeztetned rá, hogy milyen - vágtam közbe valahol a mondata vége előtt pár szóval. - Ennyire már ismerem. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy Roxant ne állíthatnám lehetetlen feladat elé, nemde? Ahogy elhárítja magától, hogy ő próbálja visszacsalni, az egy pillanat alatt lobbant haragra. Ez nem az a düh, ami a farkasom rideségéből, hűvös, arrogáns közönyéből táplálkozik. Semmi köze nem volt a bestiámhoz. - Hova gondolok? Basszus, Rox, négy évig kajtatott utánad, képes volt így kibukni attól, ahogy vele viselkedtél, szerinted mégis rajtam kívül ki az még, aki hatni tudna rá? William ugye? - Felemeltem a hangom, mert ez az élből, eleve holtan temetünk egy lehetőséget dolog felhúzott. - Ha nem vetted észre, hogy azért több voltál neki "holmi nő"-nél, akkor szánalmas megfigyelő vagy! Egy kis rés, egy apró indok kellett csak, hogy a bennem felgyűlt feszültséget kiadjam valahol, kitöltsem rajta. Azt akartam, hogy ő is kiabáljon, hogy nekem még több okom legyen erre. És erre van képe... Az utolsó szavaival belém fojtott minden szót, minden hangot, a szemem égett, s legszívesebben szálkáira törtem volna a hozzám legközelebb eső széket. Még az se ment, hogy odaszúrjam neki: megtette. Csak reszketegen kifújtam a levegőt, aztán ráfogtam az egyik szék háttámlájára, de nem tettem kárt benne, csupán támaszkodtam. Ez volt most a legnagyobb és legbiztosabb támaszom: egy szék. Szorosan lehunytam a szemem, nem néztem Roxanre, a könnyei a saját ügye, bár ha sírt, annak úgyis éreztem az illatát. Bennem azt hiszem, már nem maradt egy csepp se, csak a torkom szorult el. - Nem haragszik... - mondtam halk, fojtott hangon. - És megkért, hogy... ne nehezteljek rád. Mert nem a te hibád. Nem te tehetsz róla. A számon át vettem levegőt, amit reszketegen fújtam ki. Kiegyenesedni viszont továbbra se tudtam. - Sajnálom Rox... nem tudtam hazahozni... - Nagyot nyeltem. Képtelen voltam ránézni, a kudarcaink és a megbánásunk keveredett, ettől az estétől kezdve pedig olyanok leszünk a másik számára, mint valami emlékeztető. Te küldted el. Te nem tudtad visszahozni. Te szeretted. Te elüldözted. Te megbántottad. Te a lelkébe gázoltál. Te nem becsülted. Te kikészítetted. Te nem voltál mellette, amikor szüksége lett volna rád. Te eltaszítottad, amikor amúgy is gyenge volt. Kimondatlan vádak egymás felé, amiket a keserűség szül, s amikről tudom, hogy tiszta fejjel eszembe nem jutnának. Legfeljebb a magamra vonatkoztatható részek.
Darren szavai egy-egy újabb sebet jelentettek, s legszívesebben megfordultam volna, üvöltve, hogy miért engedte el? Miért engedte el anélkül, hogy legalább egy jelet, elejtett félmondatot vagy ígéretet nem szedett ki belőle azzal kapcsolatban, merre tart? A lehetetlent kéri tőlem, épp csak ultimátumot nem ad mellé - szerencséjére - és mindezt felettébb bicskanyitogató módon, noha sejtem, inkább a bennem kavargó, fojtott érzelem-áradat miatt érzem a szavait ilyennek. Valójában nem annak szánja őket, gondolom. - Pontosan tisztában vagyok vele, Darren! - Megemelkedett hangjára hasonlóval válaszoltam, hirtelen fordulva szemközt vele. Tekintetem fájdalommal telítve szórt szikrákat. Nekem ő csak ne magyarázza, mi volt közöttünk James-szel meg mi nem! - Pontosan tudom. Ahogy azt is, hogy nem lett volna szabad többnek lennem. Nem lett volna... - Rázom kissé meg lemondóan a fejemet és fordulok vissza megadóan széttárt karokkal a táskám felé. Most komolyan, mit vár tőlem Darren? Ha James valamit a fejébe vesz...
- Hát persze, hogy nem haragszik... - Szusszantam lemondóan törölve ki ruhám ujjával szemeim sarkából az előbuggyanó könnyeket. Miért is haragudna, ha csak azt tette, amit mondtam neki! Elment. Annak mindig könnyű... könnyebb, ha kibírja anélkül, hogy hátranézzen. De mi maradunk és igazat adnék Darrennek, ha szóvá tenné gondolatait. Mi itt maradtunk és örökre élő figyelmeztetésként állunk majd egymás előtt. Ha meg-megremegnek is vállaim omladozó "várfalaim" jeleként, Northlake vallomására mozdulatlanná dermedek. Csak állok ott leforrázottan, mint akit rajtakaptak. Mintha nem lett volna nyilvánvaló az O'Connorsban, hogy nem puszta felebaráti jóságból közöltem a címet, hanem mert ÉN is úgy akarom, hogy James hazakerüljön. Hozzánk, hozzám. Mintha ide tartozna, holott semmi jogunk megszabni másnak, hol érezze magát otthon, hol van a hely, ahol úgy érzi: ide tartozom. Lehet, James sosem érezte az otthonának a helyet, csak a szerződés tartotta itt... Nem tudom. Csak azt tudom, hogy vegyes érzelmek kavarognak bennem, mint valami vihar, mely arra vár, mikor engedik le a láncokat és tombolhatja ki magát, de úgy istenesen. Törne, zúzna, tornádóként söpörne végig lelkem rejtett zugain, talán még arra is vetemedve, hogy fizikai fájdalomként öltsön végül formát. Haragszom. Nem akarom elfogadni. Nem akarom elhinni se, hogy ez megtörténhet! Hogy Jamesnek tényleg nem jelentett semmit az itt eltöltött idő, a falka, Abigail, én... Hogy csak úgy minden szó nélkül lelép, én meg érjem be egy másodkézből jövő üzenettel: nem haragszik. Úgy ismer, mint aki ezt elfogadja? Komolyan postagalambnak nézi a legjobb haverját? Legalább annyi legyen benne, hogy személyesen közli velem a dolgot! - Franc esne beléd, James...! - Morgom a fogaim közt, ahogy idegesen kutatok a telefonom után a táskámban és még mielőtt Darren megállíthatna, gyorshívóról tárcsázom az emlegetett számát, majd csípőre tett kézzel várom, fülemhez emelve a készüléket, hogy kicsengjen és méltóztasson Howard felvenni a telefonját. És ekkor meghallom a csengőhangot közvetlenül magam mögül. Karom erőtlenül engedem le, még kinyomni is elfelejtem, úgy fordulok szemközt újfent Darrennel. Tekintetem egyszerre tetszett üresnek és végtelenül elveszettnek, amilyen tompa fénnyel utoljára talán az elhívásom előtt tündökölt. Nem, eddig nem hittem el, most azonban a valóság mázsás súlyával zuhant rám: ez tényleg megtörténik. James tényleg elment és még lényének emlékét se hagyná maga után számomra utolsó kérésében.
Csodás, ha így haladunk, lassan üvölthetünk is egymással. Egy kicsit se bántam volna. Az az üvöltés, amit arról a szikláról vetettem a semmibe édes kevés volt a jelek szerint. Az elkeseredés és a tehetetlenség felett érzett harag újabb hulláma kívánkozott ki belőlem, amit ráadásul a nőre akartam zúdítani, mert... mert rajta kívül nem volt más reményem. Mégis a dühöm megbicsaklik, akárcsak a hangom, hogy összetört bocsánatkéréssé szelídüljön. Hiába igyekezett elrejteni a könnyeit, kiszagoltam. Mart, kínzott, elgyötört. Annyival egyszerűbb lett volna, ha őt végső soron hidegen hagyja James távozása, akkor a fejére olvashattam volna kegyetlen érzéketlenségét, így azonban mintha bele akarnék rúgni a már földön fekvőbe, miközben én is épp csak talpon voltam. Vigasztalnom kéne, amikor én is vigaszra szorulok, egymásnak viszont ezt nem fogjuk megadni, abban biztos vagyok. Inkább az üvöltözést. Az kevésbé felnőttes, kevésbé érett, kevésbé nagylelkű és sokkal őszintébb. Kábán, gondolatban szinte másutt járva nézek rá, amikor elkezd a táskájában, szitkok közepette kotorászni, s nekem későn esik le, hogy mire készül. - Ne, Rox! James telefonja megszólal a zsebemben. Minden levegő kiszorult a tüdőmből, leforrázottan állok az őrző előtt, a köztünk feszülő némaságba pedig sértő pimaszsággal trappolt bele újra meg újra a csengőhang ismétlődő szólama. Éreztem, hogy sápadt vagyok, hogy arcom megfeszült, hogy mondani akartam valamit, mégis inkább összeszorítottam a fogam és hallgattam. Teljes kétségbeesést olvastam le az arcáról, szeme tompán, üresen fénylett, s a teljes megadást tükrözte a mozdulat, amivel leeresztette a karját. A valóság újra meg újra arcon csapta, ahogy kicsengett a telefon, én pedig képtelen voltam kivenni a dzsekim zsebéből, hogy elhallgattassam. Azzal mintha bűnrészességet írtam volna alá, mintha cinkos lennék valamiben, amit szívem szerint letagadnék, visszacsinálnék... - Kapcsold ki... - mondtam halk, síri hangon, miközben magam elé meredtem, majd lehunytam a szemem és hagytam, hogy két könnycsepp az arcomon legördülve a padlóra hulljon. Ezek voltak az utolsók. Több nem lesz. Akár megtette, amit kértem, akár nem, pár öles lépést követően ott termettem előtte és minden magyarázkodás, előzetes figyelmeztetés nélkül megöleltem. Nem tudom, hogy azért, mert neki akartam némi támaszt nyújtani, mert nem voltam képes tovább nézni, ahogy a mindig erős és céltudatos nő lassan, a szemem láttára összeomlik; vagy mert nekem volt szükségem erre. Haragudtam rá, miközben tudtam, min megy ő is keresztül, az együttérzésemet azonban vád keserítette meg, méregként szennyezte be segítő szándékom és minden kedves, baráti érzést, ami az elmúlt évek során kialakult köztünk. Nem vigasztaltam üres szavakkal, nem bizonygattam, hogy James úgyis vissza fog jönni, fog még minket keresni, még összefutunk vele úgyis. Se őt, se magamat nem akartam talán hamis reménnyel kecsegtetni. Úgy sejtettem, egyébként is ez az ölelés lesz hosszú időre az utolsó baráti gesztusom felé, méltatlannak éreztem volna mindenféle sallangokkal tönkretenni.
Hallom Darren hangját, de épp kellően megkésve érkezik az intő szó ahhoz, hogy ne tegyek balga mód eleget a benne megfogalmazott kérésnek. Már tárcsáztam, ahogy felé fordulok, a telefon ki is cseng. Arra azonban nem számítok, hogy nem annál a férfinél fog felhangozni az oly ismerős csengőhang, akinél azt várnám, hanem a velem szemközt álló farkas zsebében. Mi a...? Erőtlenül hullik alá mobilomat tartó kezem, s megsemmisülten meredek Darrenre. Nem kell előszednie a telefont, nem kell még csak mozdulnia sem hozzá, hogy lelkemben a felismerés fájdalmas súlya - James tényleg itt hagyott és nem kér belőlem soha többé ebben az életben - mellett rügyet bontson a köztünk feszülő ürességből a vád. Minek kellett azt az elcseszett telefont elhoznia?! S ha James bízta rá, miért nem volt egy kicsit találékonyabb és... csempészte vissza hozzá valahogyan? Miért nem tudta megmondani annak a kék szemű idiótának, hogy márpedig ide tartozik... közénk! És hogy jöjjön haza vele, a fenébe is! - Baszódj meg. - Préseltem ki a sírósan indulatos szavakat magamból. Torkom csontszáraznak tetszett, mellkasom feszült, mintha szívem bordáim börtönrácsain át kiszakadva szökne el a világba tőlem... A nem épp jól nevelt válasz mellé a készüléket kinyomom és a farkas mellkasának hajítom. Az fájdalmasan tompa puffanással célt is ér, aztán a földet találja meg végső nyughelyéül, hacsak Darren más sorsot nem szán neki. A farkas felém lép, én pedig hirtelen nem értem, mit akarhat. Ösztönösen a legrosszabb eshetőséget súgja agyam rejtett zuga, így védekezően feszülnek meg izmaim, mint valami ugrásra kész párducéi vadászat idején és hátrálnék tőle... ha nem lenne ezúttal ő a gyorsabb. Karjaival körbezár egyfajta védelmező, elrejtő gesztussal. Fogalmam sincs, valóban ennek szánja-e vagy másnak, de valahogy nincs szívem mindazt rá zúdítani, ami bennem reked hirtelen jövő gesztusának köszönhetően. Nem tudnék ártani neki ebben a pillanatban még szóval sem. Így nem. Mocsok vagy Darren te is, akárcsak a haverod...
Ahogy ő hallgat, úgy én sem szólok hozzá. Felocsúdva a gesztus okozta meglepettségből engedek feszült testtartásomon és karjaimat derekán fonom körbe megadóan. Arcomat vállába, nyakába fúrom pengevékonnyá préselt ajkakkal. Nem sírok, nem sírok, nem sírok... A francokat nem! Ha csak egy fél percig is tovább hallgatok, ziher, hogy eltörik a mécses, éppen ezért én leszek az, aki megtöri a közöttünk lustán elhevert csendet. - Naiv vagy és idealista, ha azt hiszed, majd én leszek az, aki visszaimádkozza ide. - Aprót nyelek, még jó, hogy nem látja a szemeim sarkában megülő könnycseppeket. - Elcsesztem, igen. Helyre kellett volna hoznom, amíg lehetőségem volt rá, igen. De ez semmin nem változtatott volna. Én se rohannék sehova egy olyan ember kedvéért, aki visszaélt a helyzetemmel. - Szavaim hűvös szilánkokként, halkan suttogva érik el Darren nyakát, miközben lazítok az ölelésemen. - Egy barát viszont... teljesen más lap. - Nem tudtam rá haragudni eléggé, hogy nyíltan a képébe vágjam: "Te is sáros vagy, bazdmeg! Ugyan úgy elszúrtad, ugyan úgy részes vagy benne, hogy James nem érzett késztetést a maradásra." - De éreztettem.
A pillantásának súlya lett, ahogy kimondatlan vádak egész hada cikázott végig benne, s mindegyiket belém döfte. A két szó, amit hozzám vágott egyáltalán nem lep meg, elfordítottam a fejem és a falat kezdtem fixírozni inkább, mialatt a zsebemben tovább lármázott James telefonja. Hozzám vágja a mobilját és csak a farkaslétemnek köszönhetem, hogy el tudom kapni, miután a mellkasomba vágódott. Nem hagyom, hogy leessen, összetörjön, használhatatlanná váljon. - Ne légy hülye, ha összetöröd, azzal tényleg elvágsz mindent - mondtam halkan és letettem az asztalra a készüléket.
Megölelem. Nem azért, hogy bármit is jóvá tegyek, vagy ezzel nyerjek bocsánatot, esetleg akadályozzak meg további, felém irányuló támadásokat. Egyszerű kis vigasz. Emellett önzés is, mert nekem kifejezetten szükségem volt erre, s gyanítom, nem feltétlenül tőle, csak ő volt itt, ő érezte magát hasonlóképpen szarul, mint én. Azt hiszem, ezt hívják sorsközösségnek. James lelép, és mintha magával vinne valamiféle fényt is, elorozva tőlünk a melegét, a ragyogását, mindent. Tagjai ellazultak, megadta magát és kicsit elbújt, elrejtette az arcát, erőtlenül viszonozta az ölelést. Szavaira halvány, szomorú mosolyra húztam a számat. - Igen, az vagyok. Ciki háromszáz évesen, tudom. - További kismonológjára megráztam a fejem. - Fene a büszke, hiú fejeteket, mert így most aztán jobb mindenkinek... - Van az a pont, ahol már sok, és tényleg nem lehet megbékélni a másikkal, tényleg bele lehet taposni olyas valakibe, aki fontos nekünk, hogy ő inkább elmegy, mi meg hagyjuk? Talán neki jó így. Megy délre, mint egy költöző madár, s olyan jó lenne, ha tényleg ilyen elvet követne, nyáron pedig hazajönne! Nem mondok semmit, csak elengedem, ahogy érzem, hogy lazul az ölelése. Egy fokkal összeszedettebbnek érzem magam, de még így se sok választ el attól, hogy visszacsússzak oda, ahol pár napja voltam. Jobban leszünk. Mind a hárman. Naiv vagyok és idealista, megvetek minden vallást, ami istenekre, istenképekre épül, de ebben hiszek. Nem volt több mondanivalóm, elfogytak a szavak. Még egyszer a szemébe néztem, még egyszer úgy álltunk egymással szemben, mint két tátongó, vérző nyílt seb, aztán egyszerűen sarkon fordultam és magára hagytam az üres házban. Kicsit úgy mentem haza, mint aki a világát nem tudja. Fáradt voltam, elcsigázott, az elmúlt pár nap érzelmi súlya pedig több tonnát nyomott, ami alatt úgy éreztem, menten összeroskadok. A lakásba lépve vettem csak ki James mobilját a dzsekim zsebéből. Egy meddő pillanatig azt vártam, azt reméltem, hogy megszólal megint, ismeretlen számot jelez, felveszem és beleszól ez a világ marhája. Erre viszont hiába is vártam volna. Bementem a hálóba, a szekrények előtt leguggoltam és kihúztam egy kicsi, alsó fiókot. Fotók, megsárgult levelek, egy tompán csillanó aranylánc, egy üvegszilánk, egy zsebóra... csupa régi, megkopott, megsárgult holmi. Emlékek. A telefon a vaskos fényképköteg tetejére került, miután leellenőriztem, hogy nem merült-e le, és elég hangosra lett állítva. Tényleg nem sok esélyt láttam rá, de azt a minimálisat, azt az elenyészőt meg akartam hagyni magamnak. Később talán már nem lesz rá szükségem, most viszont még kellett ez a szalmaszál, hogy csünghessek rajta egy keveset.
//Köszönöm szépen a játékot! Nyüüü volt... ö.ö <333 //
Step one, you say we need to talk He walks you say sit down it's just a talk He smiles politely back at you You stare politely right on through
Hát eljött a Nagy Nap... Úr Isten az égben, milyen klisés így indítani egy történetet... Na mindegy, a lényegen ez nem változtat: elérkezett az idő, hogy egy újabb kontinens lássa meg James Lee "A Hóhér" Howard létének csodáit. Ám előtte... Na jó, már akkor tudtam, hogy visszaugrom Fairbanks-be, amikor Roxannel elbúcsúztunk egymástól. Plusz, ha már erre járok, vetek egy pillantást a többi kis pajtásomra. Gondolkoztam, nagyon sokat töprengtem azon, hogy ez mennyire jó ötlet, de akkor szinte megváltásként szállt alá a tűző Nap fellegei alól a válasz: szarni bele! De most komolyan, az a James, aki miatt én egyáltalán újra útnak indultam a nagy világba, nem foglalkozik olyan dolgokkal, mint az ötletek potenciális bukási esélye. Az a James azt csinálja, amihez éppen kedve szottyan. Legfeljebb majd Darren seggbe fog rúgni, Masa meg rám csapja az ajtót, de majd szokás szerint elhitetem magammal, hogy én ugyan jót akartam, ők pedig képtelenek arra, hogy felfogják ezt az igen egyszerű tényt. Tessék, már néhány hónap eltáv is mennyit lendített a hozzáállásomon! Persze még mindig érzem odabent vakarózni azt az idegesítő kis valamit, amit hiánynak és szeretetnek hívnak manapság, de amint lehet, megpróbálok nem tudomást venni a dologról és kész.
Be kell vallanom, hogy rendkívül hűvös ez az Alaszka. De a rideg koraősz ismerősként ölel magához, pontosan úgy, ahogyan első ideérkezésemkor fogadott. Azt suttogta, hogy készüljek fel, mert itt aztán lesz kaland és érdekesség bőven. Meg kell vallanom, nem hazudott, bár reméleni merem, hogy ezúttal megteszi. A baj csak az, hogy ezt a suttogást emberi fül képtelen meghallani. Ezt ösztönnek hívják, olyan állatias beidegződésnek, ami egy csipetnyi mágiával szinte már kuruzslókat is megszégyenítő erővel váj húsba, lerántva a leplet olyan igazságokról is, amiket talán soha nem akarnánk megtudni. Ó, Fairbanks... Te mocskos kis ribanc. A kocsi, amit vezetek, bérelt autó. Mivel hamarosan tényleg elhagyom ezt a kontinenst, a régi Priust már hetekkel ezelőtt eladtam, fájt érte a szívem, de majd veszek magamnak másikat. Ez most egy egyszerű, fekete Range Rover, kellően alaszkai ahhoz, hogy ne keltsen túlságosan nagy feltűnést, hiszen itt minden második embernek terepjárója van. És ahogyan a kocsimmal nem kívánok feltűnést kelteni, úgy az energiáimmal sem. Eska áldásos köpenye elcsomagol, akár egy szaloncukrot, a világ rejtve marad előttem, de most nem is kívánom az ellenkezőjét.
Bevallom, kissé elfáradtam, de hajt a találkozás utáni vágy, és az a bizonyosságot rejtő tény, hogy úgyis el leszek kényeztetve az éjjel, lesz időm bőven kipihenni magamat. Ebben a szende tudatban parkolok le Roxan házának felhajtóján, és a csomagtartóból egy apró Adidas sporttáskát szedek elő. Valahol aludnom is kell, nem? Elegánsan tenyerelek rá a csengőre, egy kicsit fel akarom paprikázni a ricsajjal Roxant, egyrészt mert szeretem, ha puffog - másrészt pedig azért, mert túl nyálas lenne a nyakba borulás. Kell egy kis döcögés nem igaz? Az arcomon minden esetre kíméletlenül rajzolódik ki a csalafinta bizakodás minden apró és látványos jele, fehér fogsor, nagyra nyílt, kék szemek... És az alaszkai suttogás dacos bokán rúgása.
Nem kérdezek, igazából meg sem szólalok, csak átlépem a küszöböt, belépek abba a házba, ahol minden fal és berendezési tárgy kedves ismerősként fogad. Átfogom Roxan derekát, és emelném is, hogy megpörgessem, mielőtt még egyáltalán felfoghatná, hogy ki vagyok és pontosan mi is történik most, ezekben a pillanatokban. A játékos, felhőtlen öröm olyan múlandó, mint az ígéreteim, amiket teszek. Nehezen tudnám pontosan megfogalmazni, hogy milyen sorrendben érik ingerek a különféle érzékszerveimet. Azt megkockáztatom, hogy a hasfalamnak tűnik rendellenesnek a tartás, emlékszem rá, milyen az, amikor hasonlóképpen emelem fel, reptetve meg kissé. Az érzés szájféket csomóz a kontrollálatlan érzelmekre, nagy füsttel indítva el a bizonyos esetekkor kimondottan racionális agyam fogaskerekeit. Szinte egyszerre tágul orrlikam és pupillám, méginkább befogadva, nyelve magukba a szagokat és a látványt. Szagok, illatok, erőteljes minden, édes-savanyú nőiesség, erőteljes, markáns és egész egyszerűen más, megfesti azt a fűszeres édességet, ami a kreol bőr sajátja. A csend, ami hirtelen beállt, hallatni engedi az apró dobok ritmusát: szapora és erős, mégis, összetévesztethetetlenül apró és jelentéktelen egy, a szobában tartózkodó, nem kívánt harmadikhoz képest. De kellően karakteres ahhoz, hogy saját, idő közben torkomba felkúszó lüktetésem se legyen képes összeroppantani a finom neszt. És valahol, valamikor még a pajzsom is lekerült. És valahol, valamikor a fehér farkas komisz fültartással ágaskodik, hogy jobban lásson, hogy jobban halljon... Hogy eltáthassa óriási és veszedelmes agyarakkal díszített száját, és aztán... - Terhes vagy. Jelentem ki, miután sikerül szinte sokkos nyugalommal Roxan szemeibe néznem. Mintha nem tudná. Mintha tőlem hallaná először. Valahol riasztó lehet ez a tárgyilagosság, kívülről hallom saját magam, és teljesen úgy érzem, mintha a világ hirtelen ötszörösére tágult volna, és csak én maradtam volna apró ebben a rengetegben, és hogy akár üvölthetnék is, senki sem hallaná meg a hangomat.
Felhívtam, miután hazaértem és még a későbbiekben is párszor. Aztán, ahogy a dolgok szépen lassan visszasiklottak a szürke hétköznapok medrébe, a hívások megritkultak. Már egy ideje nem hallottam felőle, pedig akár ő is hívhatott volna! Tudta a számom, a címem, az e-mailemet... még a melltartóm méretét is, basszus. Kevés dolog marad meg nekem, amiről nem volt tudomása, mégsem keresett - ebből pedig arra következtettem, hogy lehet, már el is utazott. Minden szó nélkül. Miért büntet? Vagy magának tenné ezzel egyszerűbbé az egészet? Nem vagyunk a búcsúzás mesterei, erről papírt állíthatnának ki a nevünkre. El kellett volna neki mondanom, amíg megtehettem, a fenébe is! Kellett nekem arra várni, hogy majd személyesen, ha meglátogat, mielőtt kimenne. Gondolhattam volna, hogy szép, megnyugtató szavak ezek csupán, de nem fog beugrani az utazást megelőzően.
Csengőszó perregése riaszt fel békés semmittevésemből, s mivel nem nagyon akar a jelzőkészülék elhallgatni, így egyre csak bosszúsabb a képem, míg az ajtó felé lépdelek. Egyszerű melegítőalsót és egy elnyűttebb pólót viselek. Valamelyik nap el kellene menni megint újabb ruhákat venni, mert lassan már kihízom ezeket is, ha így folytatom... - Megyek már! - küldöm magam elé a verbális üzenetet vendégfogadónak, s az ajtó tejüvegén át próbálom meg kivenni, ki is lehet a látogatóm. Körvonalak alapján pasas, de nem a kigyúrtan két méteres fajtából. Bár az is lehet, hogy valami megtermettebb nő az illető. Annál nagyobb meglepetésem, mikor kinyitva az ajtót belép rajta James. Valami hasonló érzés fog el, mint amikor Mexikóban megpillantottam először. Jóleső és újszerű ez az egész. A "de jó, hogy látlak". Derekam ösztönösen simul tenyerébe, karjaimmal vállain simítok fel, hogy ujjaim tarkójánál találják meg rövidre nyírt tincseit. Nem az igazi, ahogy felkap, hisz finoman megnövekedett pocakomtól nehézkesen simulok hozzá és mégis valahol a helyén van az egész mozdulatsor. Helyén való lenne, ha nem érzékelném a hirtelen változás felőle. A valóság kegyetlen pallosként zuhan alá, s miként az ő tekintete, úgy enyém is elkerekedik, bár sokkal inkább riadtnak tetszőn. A beálló csend csak szaporázza szívverésemet, csokoládészín pillantásom a férfi minden egyes rezdülésének 200%-os figyelemmel adózik. Tudja. James, a szellemekre, mondj valamit! Tárgyilagossága enyhe zavart kelt az erőben, de hangja kizökkent a zsibbadt riadtságból. - Igen, az vagyok. Te pedig tényleg eljöttél. Már azt hittem... - Finom daccal hinti meg a felőle érzett látszat (?) közöny szavaimat, így próbálva némi érzelmet provokálni felőle.
Hallom, értem minden szavát. Igen, az vagyok. Pont, és én eljöttem, és tényleg ennyivel át is ugorhatjuk az egészet? Eldobom azt a kevés agyamat, ami a sok Martinitől még megmaradt. De maradjunk csak meg a hidegvérnél, amíg még van belőle. - Mit? Mit hittél? Kérdezem magamhoz képest túlságosan egyszerűen, széttárva kissé a kezeimet, a sporttáska pedig finoman puffan a parkettán. Én pedig kíváncsian várom, hogy mit hitt. Én azt hiszem, hogy ez a gyerek az enyém. Nem, nem hiszem: tudom. Pontosan annyira biztos vagyok ebben, mint abban, hogy a szél igenis suttog, méghozzá csúnya-csúnya dolgokat, és hogy mindig kurvára igaza van. Mert nem lehet mástól. Az ki van zárva. Pedig talán valahol megkönnyebbülnék, és sokkal jobban szeretnék egyszerűen kisétálni az ajtaján, és totálisan leinni magam azért, mert volt pofája félrelépni (mert amit szabad Jupiternek). Az nem járna felelősséggel. Azt elintézhetném mással. Máshogy. Máshol, messze innen. A tekintetem újra a hasára téved. Hallom. Képtelen vagyok kizárni a fejemből. Ha fiam lesz, átadom neki a szakmát. Az teljességgel kizárt. Újabb ígéret, amit kénytelen leszek megszegni. - Mocskos vagyok, elmegyek tusolni. Hajolok le a táskáért, függetlenül attól, hogy megosztotta-e velem, mit hitt valójában, aztán mintha itt sem lettem volna, eltűnök a fürdőben, nagyjából húsz percre.
Kezdjük elölről, jó? Éhes vagyok. Ki tudja, pontosan hány órát utaztam, azt hittem, hogy majd jó lesz, erre... Terhes. Tényleg terhes, ez a tény nem folyt le a lefolyón a reptéri izzadtsággal együtt. - Tizenhárom hét. - állok meg vele szemben karba tett kézzel, továbbra is teljes mértékben érzelemmentesen. Ha én itt most bármiféle érzelmet kiengedek magamból, akkor annak nem lesz jó vége - Mégis mi a fenét csináltál te az elmúlt tizenhárom hétben, Roxan? - nem emelem fel a hangomat, dolgozik, munkálkodik és ébredezik odabent valami, amit legszívesebben megfojtanék, de ez a valami arra sarkall, hogy a gyerekem anyját tisztelem és nem teszem ki felesleges idegességnek, főleg addig, amíg a baba világra nem jön. Milyen irreális gondolat ez, pont tőlem? - Mit csináltál volna, ha nem jövök ide? Ha mondjuk két év múlva beállítok, mégis mit mondtál volna? - billentem oldalra a fejemet érdeklődve - Őrzőként? Szövetségiként? Az én gyerekemmel? - rendben, ezt kimondva lepte el a szemem némi könny, de haladjunk, az ilyesmi most nem számít, de Istenem, hát hallom a szívverését! - Vagy odaadtad volna valaki másnak? - nem zavar, biztos hogy van még utódom szerte a világban, de azokról nem tudok, és ha ez most nem történt volna meg, ha nem lennék itt, ha nem akartam volna hazajönni, hozzá hazajönni, akkor ez sem számítana, de így - Ezt... ezt én nem értem. Emelem fel a kezeimet, az első alkalom, hogy megakadtam egy mondatban. Azt hiszem, hogy kezd leülepedni mindaz, ami eddig sokként a jótékony nemtörődömséget adta rám. Csak néhány csendben töltött pillanat, ne válaszol, könyörgöm, egyetlen kérdésemre se válaszolj, csak hagyj egy kicsit csendben, és... - Jézusom. Szalad ki végül a számból, és kénytelen vagyok ott helyben leülni a földre, érzem, nehéz a testem, hatalmasat koppanok a parkettán vagy a járólapon, és a hajamba túrva dermedek jéggé, meredek magam elé tökéletesen megsemmisülten. Düdübb,düdübb. Csak ebből áll a világom. Tényleg csak ennyiből fog állni a világom?
- Hogy továbbálltál végül minden szó nélkül. - Felelem súgva szinte a szavakat felé. Itt hagytál. - Mondanám, de csak gondolatban súgja hátulról egy kósza, halk kis hang. Olyan önzően hangozna különben is az egész. Mintha vele akarnék tartani bármerre is viszi az útja! Csak nézem, ahogy beljebb sétál, s lelkemben megkeseredik az imént még oly édesnek tetsző gondolat. Ez lenne a jövőm? Itthon tengetem az időmet, várva, hogy James hazakeveredjen az Isten se tudja, honnét és mennyi idő után és közölje, lefürdik? Vacsorát ne főzzek addig, de most komolyan?!
James a nappaliban ülve találhat rám, gondolataim és egy pohár almalé társaságában. Lépteire kapom fel fejemet, felé pillantva aprót nyelek. Hogy mit csináltam? Na szerinted mégis mit, doktor Watson? Ültem és malmoztam, meg élveztem a kezdő kismamák életét... Egy frászt! Nem válaszolok a kérdéseire, -nem is tudnék talán - pillantásom Róla a pohárra válaszol, melyet kezemben fogok. Ajkaim késhegynyire préselődnek, de megállom a szavakat, hagyom, hogy végigmondja, kiadja magából az iménti sokktól benne rekedt kérdéseket, gondolatokat. Egyedül a "Kié a gyerek?" kérdésnél villan tekintetem felé. - Ezt most vegyük úgy, hogy meg se kérdezted. - Nekem evidens, hogy kié a gyerek, nem láttam hát értelmét külön kitérni rá. Amit magyarázkodással kell alátámasztani, az különben is már régen rossz! Utolsó kérdése olaj a tűzre. Lehunyom szemhéjaimat, s magamban igyekszem tízig számolni minimum, noha érzelmeim változásából könnyedén leolvassa nyilván, hogy legszívesebben felképzelném. Ütném, kiabálnék vele, elküldeném innét, majd én magam lennék az, aki utána szalad, remélve, hogy még eléri, mielőtt túl messzire futna. - Mert ezek vagyunk mi. Se külön, se egymással igazán... - Jézust rohadtul nem érdekli ez az egész! - Horkanok fel és egy gyors korty után a poharat a dohányzóasztalra helyezem, majd felállok. - Fogalmam sincs, mit csináltam vagy mondtam volna James, de ez... ez nem olyan dolog, amit telefonon csak úgy odaszúr az ember! Sokáig abban sem voltam biztos, hogy megtartom. - Pillantok el róla, s ahelyett, hogy felé indulnék meg, az utcafrontra, a feljáróra néző ablak felé lépdelek ráérősen. - Minek zaklattalak volna fel a semmiért, nem igaz? Ugyanakkor... mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen én szeretném... én akarom ezt, akkor meg attól tartottam, megpróbálsz majd lebeszélni róla. Hogy úgy érzed, lekötlek ezzel. - Apró sóhaj keretében találja meg tekintetem a fekete kocsit, amivel James érkezett. - Eszem ágában sincs lekötni bármilyen téren is téged, ezt szeretném, ha tudnád. - Magamat se. Ugyanakkor megvesznék a tudattól, hogy másnál állapodik meg végül, akár csak hetekre, hónapokra. Ez milyen önző már. - Sosem említettem, de valahol mélyen mindig vágytam arra, hogy egyszer nekem is családom legyen, gyerekeim... - Ha eddig nem keveredett valami oknál fogva mellém/mögém, akkor most fordulok lassú mozdulattal arrafelé, ahol helyet foglalt a földön. - Semmi nem változott Santo Domingo óta, ami az érzéseimet illeti feléd, de lássuk be, mi nem vagyunk az a kertvárosi párocska, aki idiótán vigyorogva integet a reklámplakátokon! - Ciccenek, hangomban keserédes a nevetés. - Viszont mi van, ha ez az egyetlen lehetőségem ebben az életben? Ha többet sosem adatik meg, hogy esetleg anya lehessek? Nem fogok lemondani róla vagy másnak adni, James... - Csóválom meg a fejemet kissé, jelezve elhatározásom bizonyosságát. Nevezzen bolondnak, hagyjon itt, de a döntésem véglegesnek látszik.
"Fair point." Nem is szállok vitába azzal a következtetéssel, hogy kinézte volna belőlem, hogy valóban képes lennék csak úgy felszívódni. Hiszen, végső soron a legutóbb is ezt tettem, függetlenül attól, hogy Roxan a kávézó konyhájában elküldött-e vagy sem. Gyanítom, hogy nem sokat változtatott volna a problémakezelési-módszereimen. Egyszer talán majd megköszönöm neki, hogy minden probléma nélkül engedett el a fürdőszobába. Vannak dolgok, amik cseppet sem tűnnek logikusnak, mindazonáltal ahogy a nőknek van hatezerféle nyűgjük, úgy nekünk hímeknek is kijutott: stresszhelyzetben elég szarul tudunk reagálni, és tüskék helyett inkább falat növesztünk magunk köré, vágyunk magunk lenni, csak hogy véletlenül se lássa senki, hogy éppen az összeomlás szélén állunk. Magunk előtt sem nagyon engedjük meg az ilyesmit.
Nappali, egy kevés almalé és Roxan. A kérdéseim szinte megállás nélkül ömlesztenek lavinát rá és a házra, hangozzék bármilyen ridegen és távolságtartóan az összes. Ha nem törne rám a kényszer, hogy leüljek, ha nem fogna el valami hirtelen jött szédülés, talán lenne affinitásom visszahorkanni Jézus kapcsán, biztos valami olyasmit mondanék, hogy legalább az indokolatlan segélykiáltásomat ne forgassa már ki legyen szíves. Neki volt ideje már kissé hozzászokni ahhoz, hogy terhes, nekem meg még baromira nem. Ennyi az egész. Amikor azonban eljutunk arra a pontra, hogy elgondolkozott az abortuszon, fagyos, földöntúli-kék tekintettel meredek rá, mint utódját féltő ragadozó, és az egyetlen dolog, ami lenyugtat, az a saját meglepetésem a téma adott reakció tudatosulása láttán. - Én nem... Kezdeném, de nincs jó szó. Én nem mit? Én nem mondtam volna, hogy vetesse el? Vagy én nem feltételezném, hogy önszántából akar ezzel lekötni? Nem vagyok felkészülve az ilyen helyzetekre. És valahol megrettent, hogy Roxan képes ennyire határozott maradni, ennyire összeszedetten beszélni, erre én, aki mindig minden helyzetben mindent el tud adni, kurvára nem tudok se köpni, se nyelni. Ez borzasztó, és félelmetes. De én nem akarok gyereket. Masakóval is hogy befürödtem már! Meg egyébként is, pelenkacsere, meg ne menjél bulizni, és ne lépjél le legyél kedves, büfiztessél, most te kelj fel hozzá, Jézusom. Tudom, tudom, őt nem érdekli ez az egész. A kezembe temetem az arcom. - Dehát én nem tudok apa lenni! Fakad ki belőlem végül, francba az egész kertvárosi vigyorgással, esküszöm, az sokkal könnyebben menne, mint a felelősségvállalás egy olyan lény felé, aki egyedül még táplálkozni sem képes. Mindazonáltal szívbe maróan megindít a "vallomás", hogy mire vágyik a szíve mélyén, és hogy talán ez az utolsó lehetőség ebben az egész életben, hogy családja legyen. Már ha a család fogalmát kielégíti egy gyerek. Mert abban rohadtul igaza van, hogy hiába érzések, hiába Santo Domingo, ez már olyan határokat szabna mindkettőnknek, amibe egész egyszerűen beleőrülnénk. Vagy a gyerekre való tekintettel csupán csak besavanyodnánk. Sokáig vagyok csendben, még mindig a földön ülve és magam elé meredve, ez talán zavarja, talán van olyan megértő, hogy nem sürget, hiszen ez nem olyan, mint egy bulimeghívás, amire az ember csak úgy rávágja, hogy "bocs, nincs kedvem" vagy "persze, dobok ez zuhit és mehetünk". Amikor végül megtalálom a hangom, annak tónus szokatlanul bizonytalan, rekedt, meg-megakadó. - Örülök, hogy nem mondasz le róla. - ebben vagyok a legbiztosabb jelen állás szerint, gondoltam, hát ezzel kezdhetnék is, ha már a folytatás ingatag lábakon áll - És én szeretnék segíteni neked. Nektek. - pillantok fel rá egészen bizonytalanul - Hallom, ahogy él! - nevetek fel röviden, csodálattal és riadalommal vegyes hangon - Mit mondtak a "főnökségnél"? Kibuktak, mi? - érdeklődöm csapongva a gondolatok közt, próbálva némi együttérzést tanúsítani, holott valahol mélyen dörömböl valaki, hogy hahó, igazából én szeretnék együttérzést kapni valakitől, mert ez nem az én világom - Én... én... én... én lemondom az utat. - kelek fel és megpróbálom kirángatni a nadrágom zsebéből a telefonomat, bár őszintén szólva nem igazán emlékszem jelen pillanatban arra, hogy milyen nevet keressek a telefonkönyvben, ahogyan abba sem feltétlenül gondolok bele, hogy valószínűleg az időeltolódás miatt senkit sem fogok utolérni a New York-i központban - Kell egy normális ház, el kell mennem könyveket venni, ruhákat meg neked virágot, kell egy rendes kocsi és bútorok és... Szemmel láthatóan kezdek átesni a ló túlfelére, úgy vélem, hogy ez az a pont, ahol a fiatal tinilányok általában a kacsóikkal csapkodva járkálnak fel-alá a sírás határán, én mondjuk nem csapkodok, csak... járkálok fel-alá.
Kifakadására tekintetem határozott fényébe szelíd bizonytalanság költözik. Amíg csak elképzeled, amíg nem áll veled szemtől szemben a másik, addig minden könnyebb. Egyszerűbb, mert nem érzed a súlyát, nincs ott, hogy egyetlen mondattal keresztülhúzza jól felépített érveidet. Apa lesz. Anya leszek. - Oké, ez tényleg durva… Le kell, hogy üljek. Idáig nem igazán gondoltam bele a dologba, már ami Jamest illeti, most viszont mázsás súlyú a megmásíthatatlan igazság: Akár itt van, akár a világ másik felén, nem törölhetjük el a tényt, hogy valahol egy gyerek az ő génjeit is magában hordozza, vonásait rejti az aprócska arc. Hallgatok, holott üvölteni lenne kedvem, fejébe verni, hogy nincs rá szükségem. Nem így, nem apaként, nem a páromként. Önzőn és kegyetlenül hangzik, de ez az igazság. Amennyire jól esik az ölelése, csókjai, éppen annyira taszít a cukormázas kis család képe. Szeretjük egymást a magunk módján. Miért kellene ezen változtatnunk? Én sem tudok csak… anya lenni.
Ő töri meg a csendet, s mint mondtam – elég egyetlen árva mondat, hogy minden gondolatom kártyavárként omoljon össze. - Tényleg? – Szalad ki kissé talán elérzékenyült, halk hangon a kérdés belőlem, holott… gondolhatnám, hogy hallja a kicsi szívének verdesését, elvégre vérfarkas! Mégis olyan önkéntelenül és őszintén bukik ki belőlem a kérdés, miközben ellágyuló tekintettel pillantok feléje. - Eléggé… - Rajtam a sor, hogy halk, keresetlenül rövidke nevetéssel törjem meg a szoba békéjét. Sötét tincseimet füleim mögé simítom. – A napokban kell előállnom valami általuk is elfogadható ötlettel, különben áthelyeztetnek. Valószínűleg Santo Domingoba. – Az még szép baleset lesz, amikor a testvéreimmel közölni fogom a dolgot. Arra, hogy lemondja az utat, hirtelen mozdulok – relatíve hirtelen – és lépek felé, hogy a telefont megpróbáljam nyugodt szavak közepette kivenni a keze ügyéből. - Ne tedd, James! Ha eddig tudtak várni, akkor egy-két napot még biztosan kibírnak. Addig… nem tudom! De ne csinálj olyat, amit később lehet, hogy megbánhatsz, kérlek. – Tekintek fel rá, tekintetét keresi barna pillantásom. Ha kell, tenyeremmel finoman arcélére simítok, megemelve állát felém fordítom arcát a cél eléréséért. - Figyelj rám, te csak… Minek akarsz nekem virágot venni? – Ráncolom össze egy pillanatra homlokomat értetlenül, mikor eljut a tudatomig képtelenebbnél képtelenebb felsorolásának egyik momentuma. A kérdés költői, vállat is vonok kissé, hogy ott folytassam, ahol félbe szakítottam tulajdon mondatomat. - Ha valaki, akkor én tudom, hogy ez most mennyire rohadtul ijesztő neked. Én néha még a mai napig így vagyok vele! Nem ház kell, meg kocsi, meg ki tudja még mi, egyszerűen csak idő… Adj időt magadnak, James. – Biccentettem is aprót, megerősítően, s ha hagyta, csókot nyomtam ajkaira. Könnyed, biztató, támogató csókot.
Fogalmam sincs, hogy pontosan mire irányul a kérdése. Tényleg mi? Tényleg örülök-e, hogy nem mondott le róla? Vagy hogy szeretnék segíteni? Vagy hogy hallom, hogy él...? Utóbbit könnyedén kizárhatnám a fejemből, de gyenge vagyok, nem vagyok képes rá. Tagadhatnám, de attól még létezne, és inkább... Szentimentális gondolat ugyan, de mindig tudni fogom, hogy a megismerkedésünknek nem az volt az első pillanata, hogy a karomban tartottam. Hanem amikor először hallottam dobogni a szívét. - Tényleg. Az lesz a legbiztosabb, ha inkább megismétlem a szót, értse, amire akarja. Most nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan szarságokon akadjunk össze, mint hogy ki-mit-mire értett. Pedig a maga idegőrlő módján ezek mindig jó élmények. Nem tudom, hogy Roxant mennyire viselné meg, ha tényleg áthelyeznék a szülőföldjére. Én talán még meg is tudnék könnyebbülni. Nem tudom, ne kérdezze senki, hogy miért. Én egyébként is örökmozgó vagyok, szeretek utazni, sokat látni a világból. Persze nem biztos, hogy ebben hasonlítunk, meg hát gondolom, ez az elvről szól, arról, hogy kudarcként élné meg az áthelyezését. - Hát... akkor megyünk vissza. Pillantok fel valami zavart mosolyféleséggel, kijelentve, hogy akárhogy is lesz, én is megyek. És nem abból a heroikus apavagyok, megmentelek motivációból. Azért, mert menni akarok és kész. És különben is csíptem a családját, és ha már olyan kedvesek voltak velem, pofátlanság lenne egyedül odaereszteni Roxant. Mintha nem vállalnám a tetteim következményét. Úr Isten, mégis mikor volt ez nekem probléma? Zavar és felkavar már csupán ez a gondolat is, keveredve a többivel pedig egészen durva felületű elegyet alkotnak a torkomban, a gyomromban... Tényleg lemondom az utat. Nem akarok sehova sem menni, és mégis, úgy járkálok, mintha alig várnám, hogy Afrikában találjam magam. Gondolatok, sztereotípiák csapongnak, viaskodva a tanult ösztönösséggel. Annyi apát láttam már, nekem is volt apám, nagyjából tudom, hogy mi kell egy gyerekhez, de hogy én ezt megteremtsem... Talán túlzásba esek, nem tudom. A telefonomhoz úgy ragaszkodom, mintha az lenne az utolsó mentsváram és mégis hagyom kicsúszni a kezeim közül. - Ez már nem arról szól, hogy én mit akarok! Egek, azt sem tudom, mit akarok, de ez... ha elmegyek, az nem helyes. - közlöm vele továbbra is feldúltan, és tényleg próbálok arra koncentrálni, hogy mi lenne a valóban helyes, és mégis, olyan nehéz. Hogy is magyarázhatnám meg neki, hogy ha még lesz Afrika kétszáz év múlva, amikor már ő nem lesz és a gyerek sem, akkor is elutazhatok majd... - Mit tudom én! Mert illik? Csattanok fel tehetetlen nevetéssel, és elszorul a torkom, ha két másodpercnél tovább kell fenntartanom vele a szemkontaktust. - De kell... kezdenék bele a vitába, de helyette elnémít a csókja, és én szeretnék megint összeroskadni, de nem teszem. Nem tudom miért nem. Pedig könnyű lenne és kimondottan kényelmes. Homlokomat az övének támasztva próbálom kitapintani a csendes űrt a gondolataim közt. Érezhető, miként terítem magamra Eska mindent rejtő köpenyét elbújva, bezárkózva, megsemmisülve a világ szemében. Ha engem nem látnak, én sem látok - meg szokott nyugtatni ez a képesség, biztosan pszichés, de attól még valóban nyugtató hatással van rám és a farkasomra is. - De kell. Ház is, meg kocsi is. - kezdem el csendesen - Ha már megtörténhet az, hogy nekem gyerekem lesz, akkor egyértelműen mindent meg kell kapnia, amit csak adni tudok. - persze lehet, hogy a társaságomat kell majd nélkülözze cserébe a hiánytalannak tetsző életért, nem tudom - De én most nem maradhatok itt, Roxan. Napok kérdése és kiszúrnak a helyiek, én pedig elég csúnyán léptem le, ami azt illeti. Nem élhetünk itt, nem maradhatunk. Érted? Persze ott van Darren, és Jenny és a többi srác, akik valószínűleg szívesen látnának viszont, mindazonáltal sajnos a sorsom nem az ő hatáskörük. - Csak mondd meg, hol akarsz élni és elintézem. Európa? Hawaii? Kuba? - azt hiszem, hogy már jó, hogy nem kiabálok, ennek ellenére most már csendes őrültként csenghetnek a szavaim - Neked pihenned kell, bízd csak rám a többit.
- Jaames! - Emelem égnek tekintetemet, mikor oly egyszerűen közli, hogy visszamegyünk. Én imádtam az ott vele töltött időt, de tényleg! Viszont... a dolgok változtak. Nem az érzéseim irányába, egészen egyszerűen a körülmények. Már nem lenne ugyan az, mint akkor volt. Nem szeretném lerombolni az emlékképet - és igen, tartok a testvéreim reakciójától is, noha semmi logikus okom nincs rá, elvégre nem lincselték meg James-t sem. A nővérem őrző, a bátyám farkas. A születendő gyermekem egy kicsit mindkettő. Le merem fogadni, hogy Ingrid egyetlen csettintésre kreálna köré valami "összetartja a családunkat" dumát. Brr. Odalépek hozzá, elcsalom a telefont tőle, mielőtt meggondolatlanul cselekszik, s hallgatom. Hagyom, hogy kiadja mindazt, ami nyomja. Kétségeit, bizonytalanságát, a tényt, hogy hirtelen azt se tudja, mihez fogjon, merre kapaszkodjon meg... Egek! Én is így festhettem az első időszakban? Ötlet híján, ösztöntől vezérelve csókkal "kárhoztatom" szótlanságra, s lehunyom szemhéjaimat, mikor homlokát az enyéimnek dönti. Átölelem, szeretnék kicsit elveszni karjai között, mint nem egyszer már, mióta utat tört magasra emelt falaimon magának. Csak egy kicsit... szeretnék belefeledkezni a pillanatba, melyet még szavai sem kavarnak fel, oly csendesen hagyják el száját. - Oké. - Súgom vissza, szinte már megadóan a házra, a kocsira, a tényre, hogy ő ezt így szeretné csinálni, noha pontosan tudja, hogy nem szorulok segítségre e téren. Ha ő így szeretné, akkor így lesz... ennyit engedhetek, azt hiszem, s szavainak folyamán az is biztossá válik számomra, hogy mindez nem ebben a fagyos északi városban fog valóra válni. - Tudod... mindegyik roppant csábítóan hangzik. - Villan bizonytalan, erőtlen mosoly ajkaim szegletében. Ő nem maradhat, én pedig már több, mint tíz éve szolgálok itt. Talán most érett meg az idő a váltásra - noha nem tudom, melyik protektorátuson fogadnak fenntartások nélkül egy állapotos mágust? Esetleg ott, ahol hiány van a mágiát magasabb szinten űzőkből, fogalmam sincs. És az igazság az, hogy nem is szeretnék elmenni innét. Ide kötnek a barátok, a munkám... Kifejteném ezt számára is, de az utolsó szavak dacos kacajt csalnak ajkaimra, s kibontakozok öleléséből is. - Terhes vagyok James, nem nagybeteg! - Fakadok ki hitetlenkedő mosollyal. - Én csak... - Keresem a szavakat. Finoman széttárva kezeimet úgy festhetek, mint valami kikerekedett tengeri csillag. Megadó sóhajjal ülök le a kanapéra végül. - Bárhová szívesen mennék, amíg az nem a nővérem protektorátusa, ugyanakkor... a falkaegyesítés békésen zajlott le, azóta nem is történt semmiféle komolyabb atrocitás. Önzőség lenne azt mondani, hogy maradnék? Szeretném hinni... mit hinni! Bizonyítani akarom, hogy lehetséges az az irány, amikor nem az aggódás és a mindennapos félelem irányítja az életünket, hogy most éppen melyik szerettünkkel történik valami! - Dőlök a kanapé háttámlájának gunyoros kacajjal. Annyira naiv vagyok, édes jó Szellemek... Szánalom. Fejemet fogom, kissé elmerengve tekintve magam elé, ajkaim szegletében szórakozott mosollyal az elmémben egymást kergető gondolatok között. Nem is tudom, mit képzeltem. Hogy majd én... egyedül! Hát hogyne, mert eddig is mindent olyan remekül kezeltem, ha másokról volt szó... Magamra még csak-csak vigyázok, de ez a gyerek. Ez a törékeny kis lélek teljes egészében rám lesz - sőt, már most rám van - utalva. Ám most, hogy James itt van. Vele talán sikerülhet... Elvégre ha ő nem képes rá, akkor senki más sem! Persze, csak ha benne van. A világért nem használnám ki még egyszer, megtanultam a leckét. - Mi a helyzet Anchorage-zsal?
Kezdőlap
<333 //
