Mindketten dühösek vagyunk éppúgy egymásra, ahogyan magunkra, ennek pedig szavakkal is nyomatékot adok. Már nem akarom hergelni, csak kiadni, ami bennem van még vele kapcsolatban, ennek a helyzetnek a vonzataként. Nem újdonság, hogy nehezen viseli, nem újdonság, hogy teszek rá. Egy pillanat csak, ahogy összerezzenek, mert hirtelen előttem terem és erre már nem számítottam, nem akartam. Elvesztem az eszméletem. Sok volt, túl sok, a sebekből és belőle is, így szinte örülök, amikor jótékony tudatlanság ölel körbe, nem kell semmit sem észlelnem a világból, halványan bízhatok abban, hogy egyszerűen elment. Otthagyott.
Nem tudom, mennyi idő telik el, míg magamhoz térek, ennyi és ilyen sebbel esélyesen órák, hogy legalább annyira helyre jöjjek, hogy érezzem a vállamat ezer felé tépő fájdalmat. Egyáltalán nem ismerős a környezetem illata, túl tiszta, túl rendezett, se penész, se kesernyés cigarettafüst. Az egyetlen ismerős kapaszkodóm az Ő illata volt, a derengő energiák, amik a közelemben voltak, mégsem közvetlenül, az illat pedig mindent elöntött. Mi a francot műveltél, Aiden? Kinyitottam a szemem és elszorult a torkom, csak ezért nem mondtam ki, ami egyből eszembe jutott. Te aztán tényleg csak a félmegoldásokat ismered most már. Nehézkesen ültem fel, ziháltam, ahogy újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam, főleg a vállamon. Nagyon nem kéne megnéznem, mert akkor csak még rosszabb lesz, de kénytelen voltam, mert ha valóban annyira tönkre tette, amennyire az érzés sugallta, akkor sürgősen kerítenem kell valakit, aki helyre tudja legózni, mielőtt tökéletesen rosszul forrnak össze a csontjaim és megint törni kell mindent. Akkor nyögtem fel végleg megadón, amikor megláttam az elsősegély dobozt. Szerettem volna a kanapé háttámlájába vágni a fejem, de így is épp eléggé fájt mindenem - Életem - kezdtem rekedt-fáradt fennhangon -, mondd, mégis mi a szart kezdjek ezzel a dobozzal? Láttad te a vállam, mondd! - Némi ingerültség szökött belém, mert az egy dolog, hogy a harapások-karmolások nem okoznak nagy problémát, legalábbis a vállam mellett egyenesen semmiségnek tűntek. - Mondtam, vagy segíts rendesen, vagy sehogy, de ez a felezésed az agyamra megy... - A végére szinte már csak magamnak dünnyögtem. Kimerültem, aludni akartam és elefántokat is kábulatba taszító fájdalomcsillapítóra vágytam. - Légy szíves, Aiden...
Éreztem, amikor magához tért, hallottam a zihálását, majd a nyögését, de egészen addig nem bukkantam fel, amíg meg nem hallottam a hangját. Már alapból nem sokat ígért, egy hatalmas sóhajt követően indultam csak meg a nappali felé. Tökéletes, a kezdeti jeleket látva, hallva, úgy tűnik nem sokat ért az erdőbéli kis kalandunk, vagy csak piszok jól titkolja. - Drágám - vettem fel hasonló hangszínt és stílust, mint amit ő produkált, csak én nem voltam sem rekedt, sem fáradt -, ha valami nem tetszik, nézd csak, ott van az ajtó. Egészen nyugodtan kisétálhatsz rajta és elmehetsz - fordultam oldalra derékból, hogy a mögöttem lévő bejárati ajtóra mutassak. - Egészen elképesztő, hogy minden szart elvársz tőlem, ráadásul bármit csinálok, semmi sem jó. Mondd csak, ismered egyáltalán azt a szavacskát, hogy „kérlek”? Vagy esetleg a „köszönöm”? Mert ha nem, ajánlom, hogy szokj rá, olykor kifejezetten hasznos tud lenni - felhúztam a maszkom, amikor beléptünk a lakásba és realizálódott bennem, hogy egyben marad. Az viszont, hogy egyből követelőzik és pampog, csak azt az érzésemet erősítette, hogy lehet jobb lett volna, ha a motelba viszem, vagy kidobom valamelyik árokba. A pofám leszakad, komolyan… - Te jó ég! Mit hallottam? Jól hallottam? Lehet csak képzelődöm, megismételnéd még egyszer? - vágtam teljesen csodálkozó arcot, amikor meghallottam azt a bizonyost a nevem előtt. Így már egészen más, nem véletlen, hogy elkezdtem közelebb lépdelni hozzá, hogy kicsit lehajolva vehessem szemügyre a sérült vállat. Nem értem hozzá, mintha szimplán nem volna gusztusom hozzá, bár arcomon és energiáimon semmi ilyesmi nem mutatkozott. Ismét képes voltam továbblépni, úgy tenni, mintha odakint semmi sem történt volna. Újabb seb, újabb fájdalmas pont, de elfedtem, eltakartam, hogy csak a zord felszín maradjon. - Sajnálom, de nem vagyok orvos - egyenesedtem fel - Nem tudom helyrerakni a vállad, legfeljebb hívhatok valakit, aki igen - nem lehetett számára újdonság, ebben az esetben tényleg nem tudtam neki segíteni. Legfeljebb annyival, hogy hívok egy olyan valakit, aki ért az ilyesmihez. A döntést rá hagytam, vagy elmegy és boldogul maga, vagy elfogadja a segítségemet, ezúttal befogva a száját és nem szólva bele abba, hogyan és mit csinálok. Bár kétlem, hogy erre hosszabb távon képes lenne, de egy próbát megér, nem igaz? Ha úgy dönt, inkább egyedül oldaná meg a problémáját, hát egy pillanatig sem marasztaltam, ha viszont elfogadta a segítségem, úgy azonnal tárcsáztam, hogy egy megfelelő embert, azaz farkast hívjak, méghozzá olyan gyors kiérkezéssel, amennyire lehet. Pár napja volt csak itt, átutazóban volt a városban, én mégis régebbről ismertem. Tartozott nekem eggyel, tessék, drágám, látod? Képes volnék rád áldozni egy ilyen értékes lehetőséget…
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Az a baj, ha ez ugyan az, hogy képes vagyok roppant gyakorlatias lenni, főleg amikor a tulajdon életemről van szó. Vagy egészségi állapotomról, éppen ezért is tudtam olyan könnyen félretenni az erdőben történteket, meg mert megláttam azt az átkozott dobozt. És rájöttem, hogy ugyanott tartunk továbbra is. Ahogy megjelent, egyből egymásnak estünk, újfent, de csak verbálisan, bár én nem igazán támadó szándékkal szóltam, és az eddigiekhez képest kifejezetten békés volt ez a szóváltás. - Legalább húsz tisztes sebem van, a vállam tropa, mindenem fáj, ne várd el, hogy türelmes kis tündérbogár legyek. Én provokáltam ki, tudom - emeltem fel viszonylag ép karom, mielőtt közbeszólhatott volna, és nem érdekelt, hogyan, merre mozdult el a pléd. Inkább kértem, ténylegesen is, hogy aztán bezsebeljem azt az irritáló mű-csodálkozást. Amúgy édes volt. - Kabbe - mormoltam az orrom alatt, valós él nélkül, utána pedig csöndben maradtam, ahogy közelebb lépett és elkezdte a vállamat vizsgálgatni. Értékeltem, hogy nem tapogatta, lehet, hogy megint elájultam volna, ha hozzáér, ráadásul úgy, hogy nem tudja, mit kezdjen vele pontosan. Míg ő a vállamat méregette én a profilját, és ha lehetett volna még szó köztünk ilyenről, akkor mondanám, hogy zavarba ejtő közelségből. De már minden ilyesmin túl voltunk így csak néztem és hagytam, hogy energiáim a megtépázottság után kellemes, nyugodt hullámokban lengjenek körül. - Hálás lennék - mondtam az orvosra -, bár nem tudom, hogyan... - ismertem be kissé kelletlenül és csak azt tudtam, hogy ez alkalommal nem úgy akarnék köszönetet mondani, mint legutóbb. - Ha kérdezném, hit kérnél cserébe, azt mondanád, hogy hagyjam el a várost és a környéket, igaz? Örülnék, ha nem ez lenne a válasz, de nincsenek tévképzeteim, főleg a mai után, ami kapcsán még mindig ott feszengett bennem valami. Most, hogy kaphattam segítséget és remélhetőleg jön a felmentősereg is, már ráértem, tudtam foglalkozni az erdei dolgokkal. - Könnyebb egy kicsit? - néztem a szemébe, ha nem fordította el a fejét. Kijárt, mindketten tudtuk, és ezt akartam, hogy legalább némi elégtétele legyen ebben, ahogy nekem jutott egy kevés megkönnyebbülés.
- Nem tündérbogár viselkedést akarok, hanem némi tiszteletet. Vagy egész egyszerűen csak egy szaros köszit - soroltam a szerintem nem túl teljesíthetetlen vágyaimat. Nem voltam nagyravágyó, véleményem szerint legalábbis tuti nem, persze lehet ezt ő már teljesen máshogyan érzékelte, annyira nem is volt lényeges most. A mormolására röviden nevettem fel, mégis jóízűen és nem azért, mert elégedettséget éreztem a pillanatnyi győzelem kapcsán. Egész egyszerűen csak.. jól esett. És vicces volt a helyzet, a reakciója. Könnyed volt a nevetésem, mintha semmi probléma nem lenne, mintha egy átlagos kis hajhúzgáláson estünk volna át, amit mindig a nevetés követett, majd ugyanolyan gondtalan folytattuk a mindennapokat, ahogyan mindig is. Ismét a múltban jártam egy egész röpke pillanatig. A vállát vettem szemügyre, de én ehhez tényleg nem értek, ilyen esetekben magam is segítséget szoktam hívni. Aztán már a telefonomat nyomkorásztam, a mozdulatban egyedül az elhangzó szavak akasztottak meg. Ujjam a levegőben állt meg, először csak a tekintetem siklott a képernyőről rá, majd az egész fejemet felemeltem egy sóhajtás kíséretében. - Talán. Nem tudom - megint ez őrjítő bizonytalanság, basszus! - Nagylány vagy már, hogy megmondjam, mit tegyél és nem mellesleg, mennyit érne a szavam? - csendesen szállt a kérdésem, semmi gúny, vagy piszkálódás nem volt benne ezúttal, csak a színtiszta őszinteség. A motelbéli tanácsomat sem fogadta meg, mit változtatna a tényen az, hogy cserébe kérem, mert orvost hívtam neki? Számítana neki egyáltalán? Fogalmam sincsen, talán nem is akarom tudni. - Annak kellene lennie és azt hittem az lesz, de.. - akadok meg egy pillanatra, kapaszkodót keresve a tekintetében - ..de nem az - fejeztem be a mondatot, majd fogtam magam, ismét felemeltem a telefont, hogy ismét nyomkodva egyet-kettőt a fülemhez emeljem. Röviden és gyorsan intéztem a telefont, nem kellett sokáig ecsetelni a hímnek, hogy miről is van szó. Azt mondta, húsz perc és ideér. Mondtam legyen gyorsabb. Zsebre vágtam a telefont és visszasétáltam az asztalhoz, hogy leguggoljak a doboz mellé. - Feküdj le - nem volt kérés a szavaimban, de az utasítástól is messze álltam. Felpattintottam a doboz fedelét, hogy gézt és fertőtlenítőszert vegyek elő. Ha nem tartott vissza, vagy kezdett ellenkezésbe, akkor hamarosan már a sebesüléseit tisztogattam, teljes csendbe burkolózva.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Hallgattam, konokul és némileg duzzogó dacossággal. Gyerekes voltam, tudtam nagyon jól, ám semmi kedvem nem volt érett nőként viselkedni jelenleg. Majd kicsit később. Ennek volt betudható a "kabbe" is, s annyira nem számítottam a reakciójára, hogy szinte meglepettem néztem rá nevetését hallva. Semmi nem volt benne, se gúny, se iróni, csak színtiszta könnyedség, olyan, amilyet már nagyon rég hallhattam tőle utoljára. Ez volt az a nevetés, ami egyből mosolyt csalt az én arcomra is, helyzettől függetlenül - jókedvűt, pajkosat. Szemétség, ha azt szeretném, hogy ne tudjon szabadulni, ne tudja elengedni a múltat és vele engem? - Nem tudom - vallottam be őszintén csendes szavaira és lesütöttem pár másodpercre a szemem. - Aiden, én... lehet, hogy hülyeség meg nem kéne, de... szeretném, ha érne. Sokat. Csak tudom, milyen vagyok - túl nyakas és önfejű - húztam el halványan a szám. - Szeretnék egy kicsit a közeledben lenni. Önzés, igaz? A legrosszabb fajta ráadásul, mert egy hónapja pont én léptem le egyetlen szó nélkül, most meg kijelentem, hogy amúgy erre vágyok. Úgy, hogy közben tisztán emlékszem, miképp reagált rám, akár a motelben, akár az erdőben, hogy mennyire kavarog és keveredik benne minden, ami velem kapcsolatos. Szemétség, igaz? Fáj, amit mondd, nem kevésbé, mint neki, érzem, ahogy mázsást sújt pakol vele a mellkasomra, s értelmetlenné tesz minden sebet. Mégsem tudok rá haragudni. Csendben várok, amíg a telefont intézi, tőlem szokatlanul húzom meg magam, mint aki fél, hogy még több kellemetlenséget okoz, holott inkább magamat rejtegetném most egy kicsit. És közben szeretnék megint mindent az arcába tolni. Odabújni hozzá, bocsánatot kérni, szeretni. Őt és a Farkast. Pillanatnyi ellenkezés vagy engedetlenség nélkül dőlök el, a torkom épp csak egy kicsit, de jól érezhetően elszorul, amikor nekilát sebeim ellátásának, ám nem azért, mert csíp vagy fáj. Fizikailag legalábbis. Az arcát figyelem, vonásait, amiket olyan jól ismerek, amiket számtalanszor érintettem már ajkaimmal vagy kezemmel. A száját, ami annyi mindent mondott, ígért, súgott és üvöltött... Ilyenkor éreztem, mennyire hiányzik az életemből, hogy miatta képes lennék nyugton maradni, felhagyni a szüntelen kóborlással. És mégsem tudtam mindezt kimondani. Csak hallgattam, halvány sóvárgással néztem Őt és a legnagyobb békességben tűrtem, ahogy ellátta azokat a sérüléseimet, amikhez nem kellett orvos.
- Túl nyakas és önfejű - ismételtem meg a szavait halkan, mintegy beleegyezésemet és egyetértésemet kifejezve ezáltal. Az volt, igen, az volt. - Nézd, ez rajtad múlik. Mert mondhatok én bármit, ha magadban nem vagy képes mindezt elrendezni - ha szeretné, hogy érjen valamit a szavam, hát tegyen érte. Nem kérem arra, hogy változzon meg, soha nem is tennék ilyesmi, ahogyan ő sem lenne képes rá. Egyikünk sem. Én sem fogom tudni levetni a maszkjaimat, vagy kitörölni a felé tanúsított bizonytalanságomat. Mert bármennyire szerettem volna, képtelen voltam ismét megbízni benne. Arra pedig már reagálni sem tudtam volna mit, hogy szeretne kicsit a közelemben lenni. Miért, Dakota? Hogy aztán egyik reggel ismét arra ébredjek, hogy eltűnt az autóm? Hogy eltűntél te is? Túl mélyen martad belém a fájdalmat, ugyanakkor vágyom az ilyen kijelentésekre, vágyom, hogy a közelemben szeress lenni. Önzőség? Látod, ebben nagyon is hasonlítunk. Őszinte vagyok vele, mindig az voltam, ismert, tudott olvasni az arckifejezéseimből, a tekintetemből, tagadni sem igazán tudtam volna a valóságot. Nem éreztem jobban magam mindattól, ami az erdőben történt. Talán valamicskét, talán egy egészen aprót, de számba sem voltam képes venni ezt. Inkább a telefonomért nyúltam és hívtam az orvost, jöjjön minél előbb. Azonban míg vártunk sem tétlenkedtem, a sebeit kezdtem tisztítani és egészen meglepődtem, milyen könnyen adta meg magát a szavaimnak és dőlt el a kanapén. Furcsa módon ösztönből jött a gyengédség, nem akartam neki fájdalmat okozni, már amennyire egy ilyen helyzetben lehetséges volt az ilyesmi. Inkább arra figyeltem, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzak neki, ha már én voltam az, aki ilyen állapotba juttatta. Megérdemelte, járt neki, de nem érzek semmiféle elégedettséget ezzel kapcsolatban. Nem szóltam semmit, csak csendben és elmélyülten dolgoztam, kitisztítva a sebeket, ha valamelyiket pedig varrni kellett, hát azt is megtettem. Volt elég tapasztalatom, nem csak saját magamat, de a tulajdon lányomat is nem egyszer foldoztam össze. A lányunkat. Elég a szemébe néznem, hogy Teresa jusson az eszembe, ugyanolyan szeme volt, mint Dakotának, barnás színű, ám ha úgy esett rá a fény, máris nem annak tűnt. Enyhén fogtam az állára és oldalra fordítottam a fejét, hogy az ott lévő sérüléseket is szemügyre vehessem. Addig nem eresztettem az állát se, amíg nem végeztem a fertőtlenítéssel és a rászáradt vér letörlésével, aztán fordítottam vissza magam felé az arcát. Ismét az a tekintet… Néhány pillanat volt csupán, míg a szemeibe néztem, de ismét képes volt minden felbugyogni; a múlt, a boldogság. Kopp, kopp, kopp. Magamban adtam hálát Timnek, amiért pont a legjobb pillanatban kopogtatott. És éppen ugyanennyire gyűlöltem, amiért képes volt a legrosszabb pillanatban megérkezni. Hüvelykujjam alig észrevehető simításával engedtem el az állát - én szinte észre sem vettem, talán neki sem tűnik fel -, hogy az asztalra dobva a holmikat növeljem a már így is szép mennyiségű elhasznált, véres-fertőtlenítős gézkupac méretét. - Gyere, intézzük el minél gyorsabban - köszöntöttem kézfogással az érkező hímet. Nem sokkal volt idősebb egyébként, mint Dakota, de nem ez volt a lényeg. Teljesen jellegtelen arcberendezés, mulya, bizonytalan energiák. Pedig nem is voltam olyan félelmetes sem most, sem akkor… Nem beszélt, nem kérdezett, nem is volt rá szükség. Mellkasom előtt keresztbe font karokkal álltam meg néhány lépésnyire tőlük és enyhén összehúzott szemekkel figyeltem a párost. Ha a kelleténél több fájdalmat okozol a feleségemnek… Nem értettem az ilyesmihez, így fogalmam sem volt, mi történik pontosan, de az biztos, hogy nem lehetett kellemes a nősténynek. Helyére illeszteni az eltört csontdarabokat, ráadásul a vállban, amit annyira rögzíteni sem lehetett… Nem figyeltem az időt, nem is az számított, de végül felkerült a vállrögzítő, jelen pillanatban többet amúgy sem lehet tenni. Ha összeforr, majd kiderül, mennyire sikerült normálisan, most csak az a fontos, hogy pihentesse. Tim az apróbb, sérülésekre vonatkozó kérdéseken kívül egy szót sem szólt a feleségemhez, a dolga végeztével összepakolta a cuccát és úgy mondta el az instrukciókat, hol rám, hol pedig a nőstényre nézve közben. Rengeteg sok pihenés, ez a legfontosabb, kímélni kell a kart és akkor hamar rendbe jön. - Igen, ne aggódj, ezennel elintézettnek vehetjük a dolgot - válaszoltam a fel nem tett, szemeiből mégis kiolvasható kérdésre, amikor már a bejárati ajtónál álltunk. Becsuktam mögötte az ajtót, azután lépdeltem csak vissza a nőstényhez. - Most pedig pihenj. Egy alapos alvás után megbeszéljük, hogyan tovább - az asztalhoz léptem, hogy összegyűjthessem az elhasznált gézdarabokat. Nem fogom betakargatni és jó éjt puszit sem kap, ahogyan ellenkezést sem fogadtam el. Hallottad, mit mondtam? Nem azt mondtam, hogy utána elmész, elküldelek… Kell egy kis idő, hogy átgondoljam, mi legyen a következő lépés úgy, hogy nem hallom a hangod, hogy nem látom azokat a barna szemeket.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Tudom, hogy igaza van, hogy rajtam áll. Mégis, ha arra gondolok, hogy változzak, megfeleljek, olyan, mintha alá akarnám rendelni magam, hiába csak puszta megalkuvásról, belátásról lenne szó. Úgy akarom a magaménak, ahogy nekem jól esik, amíg nekem jól esik, önző, irányító módon, nem nézve, hogy ezzel milyen sebeket ejtek vagy tépek fel rajta. Ma így érzek, ma maradnék érte, miatta, de meddig tart ez? Mikor múlik a fellobbant érzés - egy hét, kettő, pár hónap... Aztán megint fognám magam és tovább állnék, bizonygatva mindkettőnknek, hogy eddig is jól megvoltunk egymás nélkül, eztán is így lesz. Legfeljebb az első pár nap nehéz, aztán visszazökkenünk úgyis. Mégis ahogy figyelem, ahogy érzem, milyen óvatosan bánik velem, szinte elhiszem, hogy nem mennék tovább, mert jó mellette. Mindig jó volt, bármennyire is legyen az másképp az ő részéről. Néha rándul csak meg az arcom, amikor jobban csíp a fertőtlenítő, vagy véletlenül mélyebbre megy a tű a kelleténél, hangot viszont nem adok, nem zavarom, vagy vonom el figyelmét. Egy-egy ránc olykor elmélyül két szeme között a nagy koncentrálásban, ilyenkor kifejezetten szigorú az arca, pedig tudom, milyen könnyed és szórakozott is tud lenni. Lassan felveszem az ő légzésének ritmusát, akaratlanul erre figyelek, ebbe kapaszkodok, hogy minél kevesebbet fogjak fel a fájdalomból, minél többet őrizhessek a nyugalomból. A szemembe néz és tudom, hogy megint máshol jár, évtizedekkel korábban, amikor még egyikünk sem hitte, hogy lehet ekkora feszítő kín a másik puszta jelenléte. Engedem, hogy oldalra fordítsa a fejem, egy pillanatra belém villan, hogy ma valószínűleg képes lennék mindent megengedni neki, szubbá válni erre a huszonnégy órára, majd továbblépni, mintha mi sem történt volna. Ő nem ilyen és ez jó. Megint megmutatnám, megint engedném, hogy lássa, miközben újfent a szemembe néz. Csak egy kicsit kéne közelebb hajolnia, s én szinte szuggerálom, egy pillanattal később viszont elégedetlenül mordulva bámulom ismét a plafont, mert kopogtattak, Ő meg megy, hogy ajtót nyisson. Elkezdhetnék azon töprengeni, milyen rosszul tettem, hogy hagytam mindezt, hogy el kéne mennem, amilyen hamar csak lehet, sőt, az érkező dokit egy fuvarra is meg kéne kérni vállam ellátása mellett. Ehhez képest csak felülök megint, hogy könnyebben tudja ellátni a sérülésemet a szaki. Intézzük el minél hamarabb... Nem tudom másra fogni sürgetést, minthogy valóban mielőbb az otthonán kívül akar látni, s ha valamit, akkor ezt el tudom fogadni. A vállam körüli ténykedést már nem tudom olyan hősiesen viselni, mint a többi sebem ápolását. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a doki vonásaiban nem szándékoztam gyönyörködni, ma nem voltam olyan hangulatban, hogy ez az arcberendezés megtessen, így minden idegszálammal arra tudtam koncentrálni, hogy mit művel velem. Fantasztikus volt. Repetát azért nem kérnék. Egyébként is fújtam szerencsétlen hímre, mert olyan pocsékul - vagy épp jól, nézőpont kérdése - időzített, így amikor erősebben rám fogott, mert nem tehetett mást, kellett a fizikai erő is és a szilánkok eltávolítása se volt gyerekjáték, akkor bizony vicsorogva mordultam rá. Szerencsére volt annyira járatos ilyen esetekben, hogy ne szarja össze magát - akkor biztosan nem hagytam volna, hogy folytassa a munkát -, és annak tudja be elégedetlenségemet, ami. Pihenés és kímélés... Remek, én pont az voltam, aki minderre képes. Minden esetre úgy kimerített az egész, hogy minden tiltakozási szándékom ellenére sem nyikkantam meg, mert a fejem le-lebukott, ahogy majd' elaludtam már ülve is. - Hát én most nem vitatkozom - vackoltam vissza magam sérült vállamat kímélő, oldalas fekvésbe. - Köszönöm, Aiden - motyogtam egy pillanat alatt elsodródva a félálom határához. Nem Noah-t mondtam, s ez minden kábaságom ellenére sem volt tévesztés. Bármennyire is kívánjam esetleg, hogy ez másképp legyen, de ő már nem Noah, én pedig rég nem vagyok Elsa. Túl sok minden történt azóta, amiben viszont biztos voltam, hogy Ő a Farkas, én pedig a felesége. Bármennyire is szívta meg velem... Ez azért mosolyt csalt az arcomra.
Az egész estét átdurmoltam, olyan mélyen aludtam, hogy ha járkált is éjjel, a legnagyobb motoszkálásra sem ébredtem fel, legfeljebb a felejthető félálomig jutottam, hogy utána ismét a jótékony sötétségbe zuhanjak. Fogalmam sincs, mikor aludtam utoljára ilyen mélyen. Megszoktam, hogy idegen helyen, idegen környezetben ér minden álom, szinte estéről-estére változva, így nem jelentett gondot a kiadós alvás akár egy rozzant ágyon, akár egy kényelmesebb kanapén. Az alvás az alvás. Az orrom hegyéig betakarózva ért a reggel, lustán, hunyorogva nyitottam ki a szemem és sokkal frissebbnek éreztem magam. Fél kézzel nyomtam ki magam, mint ahogy magamhoz tértem, úgy fogtam fel egyből sérült vállam lüktetését. Nagyot ásítottam, majd fázósan borzongtam meg kicsit, amihez nem voltam hozzászokva. Végignéztem magamon és ekkor ugrott be, hogy ja, amúgy pucéran aludtam, a pléd meg felülés közben a derekamig lecsúszott. - Picsába - dünnyögtem, rájőve, hogy egyetlen göncöm sincs, máskülönben nem izgatott meztelenségem. Magamra kanyarítottam a plédet és törökülésbe rendeztem magam, úgy néztem ki, mint egyetlen kupac ruha, aminek a tetején egy borzas, barna fej volt. Még nem igazán tértem magamhoz, csak felébredtem. - Aiiiiideeeeeeeen - mondtam elnyújtva, álmos hangon, és még arra sem voltam képes venni a fáradságot, hogy körbeforgolódjak, vagy energiáimmal utána nyúljak, hogy egyáltalán itt van-e. Ha csak nem az orrom előtt állt, szerintem fel se fogtam, hogyha a közelemben volt. - Úgy érzem magam, mintha több heti másnaposságot gyűjtött be egyetlen este alatt - motyogtam szinte csak magamnak.
Your eyes, they shine so bright I want to save their light I can't escape this now Unless you show me how
”Köszönöm, Aiden.” Egy cseppet sem lepődtem meg azon, hogy Aiden-nek hívott, talán nagyobb megütközés lett volna, ha Noah-nak nevez. Tisztában voltam azzal, hogy a múlt elmúlt, nem tudjuk visszahozni, nem lehet ugyanolyan, soha nem lesz már ugyanolyan. Mert megváltoztunk. Ő is, én is. Bennem túl mélyen van a tüske és ha ki is lehetne húzni onnan, a seb akkor is ott marad, hogy tompa sajgásként minden egyes nap figyelmeztessen arra, milyen érzés volt a fájdalom, milyen érzés volt elveszíteni valaki olyat, akit szerettem. Milyen érzés volt összetörni. Nem kívánhatom a múltat, nem élhetek abban, hiszen nem lehetséges. Nem is akarok. A jelen van, az a jelen, amibe betoppant a feleségem és amiben fogalmam sincsen, hogyan kellene hozzá viszonyulnom. Még csak azt sem tudom, mit fog hozni a holnap.. A vonásait figyelem, látom és hallom, ahogyan a légzése egyenletessé válik, elaludt. Most olyan nyugodt, mintha minden tényleg rendben lenne. Mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ott szunyókál a kanapémon. - Szívesen, Dakota.
Normális esetben szerettem sokáig aludni, csakhogy ez most közel sem volt normális eset. Egész éjszaka éreztem a feleségem energiáit, ott zizegtek a levegőben, kapargatták a bőröm, a farkasom felszínét és ez éppen elég volt arra, hogy csak ébren forgolódjak az ágyban. Szerettem volna azt mondani, hogy emiatt van. Hogy pusztán bizalmatlan voltam vele szemben és nem akartam elaludni mellette. De ott volt az aggodalom, hogy hiába rakta rendbe a doki vállát, hiába kezeltem le a sebeit és hiába vérfarkas, akkor is aggódtam érte. Még sötét volt odakint, nagyjából öt-hat óra körül járhatott, amikor megelégeltem a helyzetet és ledobtam magamról a takarómat. Nem ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt, csörögtem és még a szekrényajtót is bevágtam; nem ébredt fel rá. Úgy véltem, még egy ideig úgyis bőven aludni fog, úgyhogy fogtam magam és elmentem futni. Kellett a friss levegő, a mozgással egyetemben, visszafelé pedig a pékséget is útba ejtettem, hogy szerezzek valami reggelit. A gondoskodó férj, nem igaz..? A házba érve ledobtam az egyszerű croissant-t tartalmazó papírzacskót a konyhában, majd a fürdő felé vettem az irányt. Már végeztem ugyan a zuhannyal, amikor meghallottam az elnyújtott nevet, de még mindig a fürdőben ácsorogtam, úgyhogy felkaptam egy nadrágot, a hajam csak gyorsan átdörgöltem és úgy indultam kifelé. - Jó reggelt - halvány mosoly suhant át a képemen, amikor megláttam. Tényleg úgy nézett ki, mint egy ruhakupac egy borzalmas, kócos barna fejjel a tetején - Hogy van a vállad? - érdeklődtem kedvesen, a motyogását hallva pedig kissé szélesebbre húzódott a mosoly. Nem kinevetni akartam, inkább csak olyan.. aranyos volt az egész szituáció. - Kávét? Fájdalomcsillapítót? Reggelit? - kérdeztem enyhén oldalra billentett fejjel, miközben már a fotelben lévő ruhák közül túrtam elő egy használhatónak vélt pólót és azt húztam fel.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Orrom finoman mozgott, ahogy a reggeli illata megcsapott. Szent ég, ez friss! De még mindig alig láttam ki a fejemből, így első körben újabb ásítással viszonoztam a köszönést. - Neked is - mondtam még mindig kótyagosan, miközben túl jól és kényelmesen ültem ahhoz, hogy bármi egyebet is képes legyek, agy akarjak tenni. Az energiáit fogtam fel inkább, semmint a látványát a Farkas itt volt, ami arra sarkallt, hogy nyugodtan hátradőljek és lejjebb csússzak kicsit. Ez tettem volna, csakhogy amint a vállam hozzáért a háttámlához, felkiáltottam. Nem azért, mert még mindig annyira érzékeny lett volna, segített ebben valamennyit az ellátás és a pihenés, egyszerűen megfeledkeztem róla egy pillanatra. - Szakadj le - zsörtölődtem tulajdon testrészemmel. - Szakadjon le - válaszoltam a kérdésre is, ahogy rá néztem és bár el nem nevettem magam, de szám széles mosolyra húzódott. - Türelmetlen beteg vagyok - vontam vállat. Nem mintha a visszanövesztés kevesebb időt lett volna igénybe, vagy kevésbé fájna, ám ezúttal tényleg nem vettem volna zokon és inkább képletesen értettem, semmint szó szerint. - Reggeli, kávé fájdalomcsillapító - mondtam némi tűnődés után a sorrendet, először fenn sem akadva azon, hogy ennyire előzékeny és figyelmes. Sürgetést sem éreztem felőle, s ahogy szép lassan mindebbe belegondoltam, szemem kissé összehúzva billentettem oldalra fejem, úgy fürkésztem vonásait, vagy fixíroztam hátát, ha esetleg tüsténkedni kezdett. Ja, hogy pólót vett fel, mert eddig nem volt rajta! Kár. Mármint hogy felöltözött. Na, sebaj... - A fájdalomcsillapító után megyek - mondtam csendesen, de határozottan. - Lesz mit rendbe szedni utánam - pillantottam le a kanapéra, ami ugyan nem lett csatakos a véremtől, de a pléd jó sokat kapott, és azért a kárpiton is látszott itt-ott, hogy gebasz volt. Ez volt a legkevesebb, mert ahogy ránéztem, tudtam, hogy messze nem a kanapé meg a pléd a legproblémásabb terep rendezés szempontjából. Tényleg mindig mindent felforgatok, ezt pedig már annyira megszoktam, annyira az életem része lett, hogy csak ritkán tűnt fel, s olyankor sem éreztem már rosszul magam miatta. Nagyot sóhajtottam, pár másodpercre lesütöttem a szemem, majd a tekintetét kerestem újból. Pillantásomban nem volt pimaszság, nem gyúlt benne csalfa fény, teljesen komoly voltam. Én soha senkinek nem tartoztam. A másik fél lehet úgy vette, de én nem - eddig a pillanatig és most is megfogadtam, hogy több ilyen nem lesz. Mert amint úgy érzem, tartozok, a törlesztésnek fogok élni. - Azt mondtad este, hogy egy kiadós alvás után megbeszéljük, hogyan tovább. Nos, te nem úgy nézel ki, mint aki olyan sokat aludt az éjjel - húztam halvány mosolyra a szám, jelezve, hogy sajnálatos módon engem ilyen téren még mindig nem tud átverni -, de nem akarom az egész reggelit úgy végigülni, hogy ez itt feszeng bennem. - Mintha életem vallomására készülnék, komolyan... - Mondd, hogy mivel tartozom és megteszem.
A homlokom ráncoltam, amikor felkiáltott és szinte már mozdultam volna, mert hirtelenjében nem tudtam, mi is történt pontosan, de időben leállítottam magam. „Csak” a válla. A zsörtölődésre a mosoly lett szélesebb, a neked adott válaszát hallva pedig halkan és röviden nevettem fel, mégis könnyedség ült benne. - Tudod, hogy csak kérned kell - pimaszkodtam, ám ez nem a motel parkolójában lejátszott hajhúzogatás volt, ez egyszerű csipkelődés volt, mindenféle gonosz, vagy bántó hátsó szándék nélkül. Mondjuk lehet kicsit meg kellett volna erőltetnem magam, ha tényleg megkér, hogy szakítsam le a karját, szóval lehet botor ajánlkozás volt, de visszaszívni, vagy szabadkozni már nem fogok. - Akkor gyere - biccentettem a fejemmel a konyha felé, ám nagyon is tisztában voltam vele, hogy a pokróc alatt meztelen, azt pedig nem akartam, hogy kukacosat játsszon itt nekem, úgyhogy neki is kerítettem egy pólót, ami kellőképpen nagy volt rá, hogy lelógjon, de egy boxert is dobtam utána a kanapéra, ha úgy érezné kényelmesnek. Hogy miként applikálja fel magára, az már az ő dolga volt, én a magam részéről már indultam is volna kifelé, amikor megakasztott a mondanivalójával. Csak bólintottam, nem tudtam volna mit hozzáfűzni. Jelen pillanatban amúgy is az volt a legkisebb problémám, hogy a kanapé esetleg véres lett, vagy ki kell dobjam a pokrócot. Nem számított. Nem azt kellett elsősorban rendbe tennem, hanem saját magamat. Éreztem, hogy van még benne valami, hallottam a sóhajt, ami nagyobb nem is lehetett volna, lesütötte a szemét, én pedig türelmesen várakoztam, ugyanúgy egy helyben állva. Nem siettettem, előbb-utóbb úgyis ki fogja bökni, amit szeretne, hát legalább ennyi teret, időt adok még neki. - Nem számít - legyintettem arra, hogy nem aludtam túl sokat. Eszméletlen volt egyébként, hogy még mindig képes volt észrevenni, de az előbb megfogadtam, hogy nem merülök el többet a múltban, így inkább a vonásait fürkésztem. Szóval innen fúj a szél.. - Nézd, nem azért csináltam, mert azt akartam, hogy tartozz nekem, vagy, hogy úgy érezd, tartozol nekem - sóhajtottam fel magam is és kicsit közelebb sétáltam hozzá és leguggoltam elé, nagyjából el lépésnyire, hogy valamennyire egy szintbe kerüljünk, bár így én lettem az alacsonyabb. - Nem tudom, mennyire bízhatok benned, ahogyan azt sem, érne-e bármit is szavam, de én csak.. - akadtam meg egy pillanatra, nagyot nyeltem, a tekintetem pedig a kanapé aljára siklott - Én csak azt szeretném, hogy ne verj át többet. Talán nagy kérés, de nem szeretnék többet csalódni benned - pillantottam fel rá ismét, tekintetemben teljes őszinteség csillogott. Ismét azok a barna szemek… Felálltam, hogy a konyhába induljak, nem szóltam neki, hogy kövessen, nyilván hallotta, hogy a kávégéppel, aztán meg a tányérokkal matatok. Ha jött utánam, akkor tányér került elé, az asztal közepén pedig ott volt a zacskó, benne a friss reggelivel, pár perc múlva pedig a kávé is kész lett. - Ugyanúgy iszod? - hiába annyi év, az ilyen apróságok valahogy mindig megmaradnak… Ha igennel válaszolt, akkor úgy készítettem el neki és tettem le elé, majd miután a fájdalomcsillapítót is előtúrtam én magam is leültem az asztalhoz. - Jó étvágyat! - szedtem magamnak is egyet a croissant-ból, hogy falatozni kezdjek. Rettentő furcsa volt, hogy így ültünk egymással szemben és egészen nyugodtan falatozgattunk. Ismét egy cseppnyi múlt, ezúttal mégis teljesen más volt.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Ez a kis oda-vissza játék olyan légkört adott, amilyen azt hiszem, a nemrég együtt töltött félév alatt egyszer sem sikerült elérnünk. Egyszerre volt régi és új, bennem pedig sanda gyanú támadt, amivel egyelőre nem hogy megbékélni, de szembe nézni sem akartam, így elástam jó mélyre. Mennék, mégsem teszem, előtte előadom, ami bennem mocorog és továbbra is értékelem, hogy végighallgat, nem szól közbe. - Én sem azért mondtam - szögeztem le gyorsan, majd fészkelődtem egy sort, de érdemben nem változtattam sem helyet, sem testhelyzetet, csak... valamit kezdenem kellett magammal. Követtem a tekintetemmel, ahogy leguggolt elém és reflexből dőltem kicsit előrébb. Fáj így látni, fáj, hogy úgy érzi átvertem, amikor én egyszer nem úgy gondoltam, nem azért tettem, amit, mégsem magyarázkodok vagy tiltakozok, mert ahhoz olyasmit is fel kéne tépnem, amit nem akarok. Az megint a múltba vezetne, talán szét is dúlna mindent, azt a keveset, ami ebben itt van és önző módon ezt még nem akartam. Utálok magyarázkodni egyébként is. Hallgatok és némán bólintok, értem, mit szeretne, tudom, mit nem vagyok képes megadni. Ahogy elindult a konyha felé, én úgy álltam fel, fordítottam neki hátat, hogy magamra vegyem a pólót és az alsót. Az előbbi is takart mindent, de egyfelől ki nem hagytam volna, hogy még egy ruhadarabját magamra szedjem, már csak pimasz illat-hátrahagyásból is, másfelől így kényelmesebb volt, akkor is, ha egyébként már számtalanszor láthatott. A vállam és a húzódó sebek miatt lassabb, óvatosabb volt minden mozdulat, de amikor végre elkészültem, már mentem is utána a konyhába. - Igen - feleltem, magamban mosolyogva, majd megköszöntem és leültem vele szemben, hogy jó étvágyat kívánva én is nekilássak. Finoman remegett a kezem, amit szerencsére foghattam az állapotomra. A szépséghiba mindössze annyi volt, hogy nem a sérült kezemmel nyúltam a bögre után, hogy igyak egy kortyot. Finom volt, meleg, tényleg úgy ízesítve, ahogy szerettem. Mindenhol ott volt, mindenhol éreztem, bebújt a bőröm alá és egyáltalán nem zavart, mert otthonos volt. Otthon... Letettem a bögrét kicsit sietve és majdnem ugyanilyen tempósan is keltem fel. - Bocs, kell egy kis friss levegő - mosolyogtam rá siettemben erőltetetten, holott legszívesebben elsírtam volna magam. Elindultam vissza a nappaliba, hogy kimenjek, bár egyáltalán nem ismertem a házat, csak a doki útvonalát próbáltam visszaidézni. Kitaláltam volna, mégis visszafordultam. Nem fogok úgy menekülni, ahogy Ő. Megálltam a szék mögött, amit elhagytam, és ha még mindig ült, akkor is állva maradtam. Nem bírtam ülni. - Nekem semmit sem jelentett Miguel. - Nem mondtam akkor semmit, mert képtelen voltam elhinni, hogy azon kívül, hogy megkérem, engedjen haza, bármit is kellett volna bizonygatnom, annyira egyértelmű volt nekem. - Tudom... tudom, hogy eső után köpönyeg, de ez... - mutatok az asztalra, a reggelire, mindenre. - Most hiányzik.
Egyszerre volt idegen és ismerős is a helyzet, amennyire csábított, pontosan annyira taszított. Túl szép volt, túl különleges, hogy igaz lehessen, ám próbáltam úgy tekinteni rá, mint egyszeri alkalomra. Most gyenge, sérült, most talán lehet. Nem lesz ismétlés, mert nem tudom, akarok-e. Képes lennék-e. Itt ültem a pillanatban, a tulajdon feleségemmel szemben, feszélyezett, mégis szerettem volna elmerülni benne. Kihasználni, mert nem lesz több ilyen eset. Nem lehet több ilyen. Csak bólintottam a szavait hallva, amikor felállt, ennyi volt hát. Megszakadt, megtört a pillanat, valahogy mégis hálás voltam, hogy legalább ennyi jutott, akkor is, ha befurakodott a bőröm alá a hamissága. Csalafinta módon tekeredett a nyakam körém és igazándiból hálás is voltam Dakotának, hogy felállt még azelőtt, hogy véglegessé vált volna, mielőtt visszavonhatatlanul fészkelte volna be magát a tagjaimba, porcikáimba, mindenembe. Két könyökömmel támaszkodtam meg az asztalon, hogy egy sóhajtást követően temessem a tenyereimbe arcomat. Csak akkor pillantottam fel, amikor visszajött, szavait hallva pedig felálltam, kicsit nagyobb lendülettel talán, mint szerettem volna. Pillanatok alatt fordult át bennem minden, undorodtam az asztal, a reggelitől, a kávétól, ki akartam lépni belőle, oldalra mozdultam, hogy a konyhapult elé lépve támaszkodjak meg azon mindkét kezemmel. Hirtelen mintha minden levegőt kiszippantottak volna a helyiségből. - Mit kezdjek ezzel, Dakota? - nem néztem rá és egy hosszabb pillanatra még a szemeimet is lehunytam. - Ez számomra nem jelent változást, nem változtat a történteken, nem változtat azon, hogy átvertél, hogy megcsaltál, hogy kijátszottad a bizalmamat - eleresztettem a konyhapultot és felé fordultam. Az arcát akartam látni, a reakcióit, a szemeit… - Ezt pedig nem tudom eltörölni, vagy szemet hunyni felette csak azért, mert azt mondod, hiányzik. Nekem is hiányzik, talán el sem tudod képzelni, mennyire - csóváltam meg a fejem egy halvány mosollyal az arcaimon. Keserű volt a görbület, az elmúlt boldogság hiánya sütött belőle. - Mit vársz tőlem? - pillantottam ismét rá, a mosolyom azonban már sehol sem volt. Tudni akartam, mit vár tőlem, mit vár ettől az egésztől. Hallani akartam, az ő szájából.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A reakciói már önmagukban is beszédesek és hiába mondanám, hogy sajnálom, nem akartam... Hazugság lenne. Mert ha nem is szánt szándékkal, minden tettemmel és megjegyzésemmel, de igenis fel akartam kavarni Őt, felforgatni az életét, pontosan úgy, ahogy ő az enyémet. Akkor régen, és fél éve is. Még ha az ő részéről tökéletesen akaratlan is volt az egész. Követem a tekintetemmel, ahogy feláll és a pulthoz lép, én pedig nem moccanok a szék mögül, abba kapaszkodva, mintha ugyan bármilyen menedéket is tudna nyújtani. Ezzel még én is gond nélkül elbánnék és törném ripityára. Hallgatom és nincs semmi meglepő szavaiban. Tényleg másképp látunk nagyon sok mindent, ráadásul alapjaiban azt hiszem. A tányéromra meredtem, amíg beszélt, csak az utolsó kérdésnél kaptam fel rá a tekintetem. Egyáltalán nem fog örülni a válasznak, nagyon jól tudom, de ő kérdezett, én pedig még mindig nem szoktam rá a hazudozásra. Úgyse menne vele szemben, simán kiszagolná. - Azt, hogy elfogadj olyannak, amilyen vagyok. Hogy ha összefutunk akár egy-két napra, akár hónapokra, az ne erről a dermesztő feszültségről és aknajárásról szóljon. - Ez még a szolid része volt. - És ha szó nélkül lelépek, azt ne érezd árulásnak. Tudjunk úgy ki-be lépni egymás életébe, hogy annak ne ez legyen az eredménye, hagyhassalak el úgy, hogy bármikor visszatérhetek. - Az a "baj", hogy a fordítottja nem igazán volt kérdés és ezt a motelben elég szépen a tudtára hoztam. A személyes szabadságom kellett úgy, hogy az adott pillanatban mégis hozzá vagyok kötve. Eszelős kettősségnek hangozhat, de én teljesen jól balanszírozok közöttük. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy neki ez az egész nem ilyen egyszerű, és tökéletesen másképp van mindezzel, főleg a múlt miatt, amit amit semmivel sem lehet elmosni, eltörölni. - Ezt akarom. - És ez az, ami tulajdonképpen lehetetlen. - Sajnálom. Ellöktem magam a széktől és elindultam ismét kifelé, de rájöttem, hogy nem hagyhatom itt csak így és nem azért, mert még bármit is mondtam volna, hanem mert pólóban és boxerben megfagyok, ráadásul azt se tudtam, hol vagyunk pontosan és milyen irányban van a hotel. Megálltam a nappaliban, ha egyáltalán hagyott addig jutni, és ha igen, akkor kénytelen voltam mégis szóval tartani még. - Hívnál nekem egy taxit? Azt hiszem, jobb, ha most megyek. - Elláttak, valamivel jobban voltam, bár messze nem tökéletesen, ám mindezek után még én is pofátlanságnak tartottam továbbra is a terhére lenni. Pontosabban: nem akartam megvárni, amíg kitesz, inkább magamtól megyek.
Csendben hallgattam a szavait, minden érzést a pajzsom mögé száműztem, vonásaimról is letöröltem őket. Ne lásd, mennyire felkavartad az életem, hogy milyen hatással vannak rám a szavaid. Tudom jól, hogy mindezek ellenére nagyon is tisztában van vele, hiszen tudnia kell ezeket. Ismer. Tisztában van azzal, hogy mi lapul az évek során magamra rántott felszín, burok alatt. Derekam a konyhapultnak támasztottam, két kezemmel továbbra is azon támaszkodtam, fejem pedig lehajtottam. Így meredtem bele a pillanatba, a csendbe, a gondolataimba. - Miért kérsz tőlem olyat, amiről tudod, hogy nem vagyok képes megadni neked? - szólaltam meg néhány szívdobbanással később, felemelve a fejem. A tekintetét kerestem, látni szerettem volna és azt akartam, ha ő is tisztába kerül azzal, miféle falakba ütköztek a szavai. - Miért akarsz egyáltalán belépni az életembe, ha előbb-utóbb úgyis kilépnél onnan? Miért akarsz visszatérni, ha egyszer elhagysz? - nem engedtem a tekintetét, inkább ellöktem magam a pulttól és közelebb léptem hozzá, úgy, hogyha akartam volna, könnyedén megfoghattam volna az állát is akár. - Nekem ez nem megy, Dakota. Ha egyszer visszaengedlek az életembe, nem akarnálak többet elereszteni, képtelen lennék rá. De mint tudjuk, máshogyan működünk, képes volnál megtenni, én pedig soha többet nem akarom azt az érzést, amit a múltban okoztál - mind a ketten mást akarunk, annyira mást, hogy képtelenség volna összeegyeztetni mindezt. Nem férnek meg a vágyaink egymás mellett és én nem fogok lejjebb adni belőlük. Nem fogom még egyszer ugyanazt átélni, amit akkor és ha ehhez az kell, hogy nemet mondjak és elküldjem, ha emiatt soha többet nem láthatom, soha többet nem kapaszkodhatok meg a tekintetében, akkor legyen, hiszen nem látok más utat. Nem mozdulok akkor sem, amikor kimegy a konyhából, akkor indulok csak utána, amikor a szavait hallom. Minden szóbeli reakció nélkül veszem elő a telefonomat és tárcsázok, hogy eleget téve a kérésének hívjak egy taxit. Jobb lesz ez így. - Tíz perc - közöltem még vele, majd ismét eltűntem, hogy pár perccel később újabb ruhaadaggal térjek vissza. Egyszerű melegítőnadrág és felső, nagyok lesznek rá, de csak ennyivel szolgálhatok, ebben mégis kényelmesebb lesz hazamenni, mint a boxer-ing párosban. - Tartsd meg - nyújtom át neki, nem kérem vissza, nem kell semmi olyan, ami az illatát hordozza. Ezután a konyhában takarítottam el a reggeli után, nem akartam többet beszélni vele. Tudja az álláspontomat, innentől nincsen mit kitárgyalnunk. Csak akkor mentem vissza hozzá, amikor hallottam, hogy megérkezett a fuvarja. - Itt a taxid - mondtam még a felhangzó dudaszó előtt. Bármennyire is vágyakozott belsőm egyetlen picinyke darabja azután, hogy maradjon még, tudtam, hogy mennie kell. Nem lenne túl szerencsés, ha maradna, tudom, mit akar, ahogyan ő is tisztában van az én álláspontommal, így pedig tényleg jobb, ha inkább megy, mielőtt bármelyikünk olyat mondana, aminek következményeit utólag egészen biztosan megbánnám majd. - Vigyáz magadra - köszönök mindössze ennyivel tőle, amikor kinyitom a bejárati ajtót előtte. Hiába az érzelemmentes vonások, a jól záró pajzs, elég a szemeimbe néznie, hogy tudja, ezek nem holmi illem szülte szavak voltak.
// Ha csak nem írsz valami olyat, akkor köszönöm szépen ezt is!!! *_____* Imádtam!!! <333 //
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Te kérdeztél - vontam vállat. Őszinte voltam, akkor is, ha tudtam, hogy nem lesz képes ezzel mit kezdeni, mert tényleg ennyire különbözünk. A következő kérdéseknél már inkább hallgattam, kicsit úgy éreztem magam, mint régen, lány koromban: vagy hallgattam, vagy megsértettem valami flancos előkelőséget a szavaimmal. Őt mondjuk valószínűleg nem sértettem volna, de úgysem jutottunk volna semerre, nekem pedig megint magamat kellett volna magyarázni. Inkább nem. Képtelen lenne elereszteni... én se tudtam őt, csak a mikéntek mások, a szándék valahol ugyanaz. Szusszanok egyet. Elküldhet, elengedhet, de ha mindez az elmúlt évtizedek alatt sem változott, akkor vagy még több idő kell és úgy, hogy egyáltalán nem látjuk egymást, vagy egyszerűen reménytelen a helyzet. Nekem mindegy. Tényleg. Inkább megkérem, hogy hívjon taxit, aminek eleget is tesz, hallva pedig, mennyit kell még várni, leülök az összemaszatolt kanapéra. Gondolatok nélkül, kifejezéstelen arccal vártam, így fogadtam a ruhákat is, amiket egy köszönet keretei közt vettem magamra. Biccentettem megtartásukra. Nem volt semmi melegebb cuccom, jól fognak jönni, abba pedig nem voltam hajlandó belegondolni, hogy azért, nem kéri őket vissza, mert én egyszer viselem. Pont akkor érkezett meg a taxim, maikor teljesen elkészültem és habár a mozgásom még messze elmaradt attól, amilyen korábban volt, a lehetőségeimhez mérten szedtem a lábam. Mellette viszont megtorpantam az ajtóban, hogy egy hirtelen elhatározást követően lábujjhegyre álljak és arcon csókoljam. Röpke érintés volt, még csak el se kalandoztam szája sarka felé, ilyen szándék ebben nem lapult. - Te is - nézek még egyszer, utoljára a szemébe, ami semmit sem képes előlem elrejteni évek óta. Csendes, gyors búcsú, ki nem mondott ígérettel: még ha maradok is, igyekezni fogok, hogy elkerüljelek, hogy legközelebb, amikor felkereslek, készen álljak. Készen arra, hogy elmondjak mindent, amiről nem tudsz, de az apja voltán jogod van hozzá.
A motelhez érve átöltöztem saját ruháimba, a kapottakat pedig összehajtogatva tettem külön a többitől. Fogalmam sincs, hogy mégis megpróbálom-e majd visszaadni, elégetem, vagy mi lesz velük. Majd eldöntöm egyszer...
Most már több, mint hete annak a bizonyos incidensnek, amit magam idéztem elő. És most pusztán annyiból érdekes ez, hogy a majdnem-halálélményen felbuzdulva kitaláltam, mindent el akarok rendezni mielőtt még ténylegesen is kipurcannék. Jelen pillanatban mindenkit belefoglaltam, aki a családom részét képezi, az egyetlen személy, akiről semmit sem tudok nagyon hosszú ideje, az a lányom. Legutóbb Maryről nem sok szó esett Arthur és köztem és nem is hiszem, hogy tudna is bármit segíteni annak ügyében, hogy megleljem. Így nem konkrétan a húga miatt keresem fel, hanem sokkal inkább azért, hogy tudassam vele, kit kell keresnie, ha ténylegesen is meghalok. Gondoskodni akarok róla is, ahogyan Aiméeről és Bastienről is. Azt hiszem ez már csak így természetes. Ráadásul a legutóbbi találkozásunk óta mintha nem hetek, hanem hónapok teltek volna el. Bastienből farkas lett, aki szeretné is megismerni a bátyát – én kezdeményeztem, érthetően azért, mert én is ezt akarom -, Aimée kezét újra megkértem – na az is egy hosszú történet -, Willowról meg nem akaródzott beszámolnom neki, gondolván, hogy az apja szerelmi élete az utolsó, amire kíváncsi volna. Nem is terhelném vele egyébként. Viszont azt tudatni akarom vele, hogy min is vagyok túl, mert családtag és már nem gyerek. Bashnek nem mondhattam el, mert még fiatal és nem kell, hogy feleslegesen féljen, Arthur azonban ereje teljében lévő farkas, ráadásul nagyon is közel állunk egymáshoz. Vagy valamikor nagyon közel álltunk, de minket összekötő vér erejében jobban hiszek, mint bármi másban és valahogy a történtek és a farkasának elvesztése után is úgy hiszem, hogy mi ugyanolyan erősen vagyunk egy család vagy csak ebben szeretnék hinni. Felhívtam korábban – belehörögtem a telefonba, mert egy darabig hangom az nem volt sok –, hogy mikor ér rá az öregét fogadni és amikorra úgy időzítette, hogy van rám ideje, hát akkorra állítok be két üveg jóféle, hazai scotchal. Az ajtaján kopogok be, de hagyom, hogy energiáim megelőzzenek és hamarabb tudassák vele itt létem, mint ahogyan az ajtajához hozzáérnék. - Szia! – köszöntöm, amikor már ajtót nyit és azzal a lendülettel át is ölelem. Már van hangom, viszont a kötést már nem viselem a nyakamon és még néhány nap, mire a hegek teljesen eltűnnek. Nincs okom arra, hogy bármit is titkoljak előle, ráadásul napokkal ezelőtt elhagytam a kötést, mert idegesített. - Remélem szomjas vagy. – emelem meg a két üveget és ha hagyja, akkor belépek a lakásába. És nem tudom megmagyarázni miért vagy, hogyan, de egészen furcsa érzésem támad. Az a fajta, amikor egy szülő anélkül, hogy bármi látható bizonyítékát tapasztalná vagy találná, de tudja, hogy valami nem egészen kerek a gyereke körül. Hirtelen fordulok a fiam felé és egy darabig csak átható kék íriszeimmel figyelem, mielőtt megszólalnék. - Minden oké? – húzom összébb a szemhéjaimat, azt várva, hogy kapjak valami jelet, célzást megerősítést a megmagyarázhatatlan érzésemre, vagy éppen annak az ellenkezőjére. Persze, lehet, hogy tévedek, mostanában nem is lenne meglepő, amennyire szentimentális lettem az utóbbi időben…
A mai napom javarészt azzal telt, hogy eltakarítottam Dakota után. A pokróc a kukába került, túl véres volt ahhoz, hogy normálisan helyre lehessen hozni. A kanapé viszonylag épségben megúszta, itt-ott kellett kicsit megsikálnom, de elfogadható lett az eredmény, úgyhogy nem kellett kárpitoshoz vinnem. Amikor viszont mindennek a végére jutottam és elfogytak a teendőim, egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem csak a házamban, hanem saját magamban is rendet kellett raknom és hiába végeztem hamar az előbbivel, az utóbbi keményebb diónak bizonyult. Ismét sikerült felforgatnia a nyugodt kis életemet és akárhogyan próbáltam, egyszerűen ezt is képtelen voltam kitörölni. Ott visszhangzott bennem minden szava és bármennyire szerettem volna azt mondani, hogy oké, csináljuk így, nem voltam rá képes. Az nem én vagyok. Töprengéseim közepette csörrent a telefonom, én pedig egyből rábólintottam apám szándékára. Jöjjön nyugodtan, akár most rögtön, legalább nekem sem kell a feleségemen rágódni, vagy éppen végre akad valaki, akivel megbeszélhetném mindezt. A hangja igencsak érdekes volt a telefonban, első blikkre azt mondtam volna, hogy megfázott és azért olyan mackósan dörmögős, de nálunk ez nem lehetséges, szóval vagy csak szimplán most kelt fel, vagy valami egészen más van a dologban. Nem kérdezősködtem, ha ideér, úgyis ki fog derülni. Egyből indultam, hogy ajtót nyissak, amikor megéreztem az energiáit, mosollyal köszöntöttem és őszinte lelkesedéssel viszonoztam az ölelését. A nyakát meglátva ráncoltam a homlokom, ennek minden bizonnyal köze lehet a dörmögős hangjához is. - Feltételezem nem a borotva szaladt meg a kezedben - utaltam ezzel egyértelműen a sebére, de egyelőre nem kíváncsiskodtam, ennyiből is bizonyára érteni fogja, hogy érdekelne a dolog, mégis mi a fene történt vele. - Egy ilyen ital láttán persze, hogy az vagyok! - csibészes vigyor terült el a képemen, majd beljebb invitáltam és amíg ő megnézte magának a nappalimat, addig én elmentem whiskys poharakért. Azazhogy mentem volna, mert hirtelen fordult felém, kis híján bele is ütköztem, a pásztázó tekintetet látva kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, tudtam, hogy érzi, nem is kellett látnia az árulkodó jeleket. Vártam a kérdést, nem előztem meg a válasszal és amikor végre feltette, sóhajtva ereszkedtek meg kissé a vállaim. - Nem egészen. Úgy tűnik ez a város vonzza a rokonokat, mert a feleségem is befutott - válaszoltam a tarkóm megvakarva, arról pedig jobbnak éreztem nem szólni, hogy a Teremtőm is erre lébecol, még a végén olyasmi történne, amit nem szeretnék. A reakcióm, az arckifejezésem mind egyértelmű lehet számára, miszerint nem örvendek kifejezetten annak, hogy a kedves asszony errefelé mászkál. - Menjünk beljebb, én hozom a poharakat, aztán ha gondolod, elmesélek mindent és aztán te is elmondhatod, miért kerestél és mi történt a nyakaddal - vázoltam fel a programot, aztán már mentem is a poharakért, hogy azokkal visszatérve dobjam le magam mellé a kanapéra - feltételezve, hogy már ott ül ő is. - Szóval.. egyelőre nem tudom, örülnöm kellene-e neki, hogy a feleségem itt van, vagy inkább irtózni a gondolattól. Túl sokszor csalódtam már benne, hogy képes legyek tiszta lapot osztani neki, magunknak, ráadásul azt sem tudom, mit tartogat még számomra - kezdtem bele, miközben az immáron már remélhetőleg megtöltött pohárral a kezemben dőltem hátra a kanapén. - Te jössz - fordultam felé, ha nem volt kérdése, miközben számhoz emelve a poharat küldtem le az első kortyot a minőségi, jóízű italból.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Ahogy a borotvával kapcsolatban kérdez, valamelyest feljebb szaladnak a szemöldökeim a homlokomon, főleg, mert láthatóan borostás a képem, mint mindig. Persze, értem én az utalást, így csak egy keserű mosollyal rázom meg a fejem, valóban nem erről van szó. Viszont nem itt az ajtóban akarom ezt megtárgyalni vele, ráadásként pedig feltűnik, hogy valami vele sem teljesen oké. - Reméltem is. – a csibészes vigyorát viszonozom, de csak addig, míg ki nem bukik belőlem a kérdés vele kapcsolatban. Az apja vagyok, természetes, hogy nem tudom és nem is akarom tovább húzni a faggatását – jó persze, ha nem akarja elmondani, akkor nem fogom erőltetni –, egyszerűen tudni akarom, hogy mi van vele. A megereszkedő vállak sosem jelentenek jót. Felkészülök hát – hogy mire is azt magam sem tudom – a lehető legrosszabbra, már amennyire ez egy szusszanásnyi idő alatt lehetséges. - Oké… – nyögöm ki megdöbbenve. Egy újabb családtag felbukkanása. Igazat kell adjak neki, ez a város tényleg vonzza a rokonságot. - Gondolom és áll az alku. – bólintok és szépen megyek beljebb, megcélozva a kanapét. Amíg a fiam a poharakat hozza, én levetem a kabátom és kinyitom az egyik üveget, hogy amikor visszaér, már csak tölteni kelljen, amit meg is teszek. Csendesen és figyelmesen hallgatom, amit a feleségéről mesél, nem kérdezek bele, csak hagyom, hogy annyit osszon meg, amennyit jónak gondol. - Ennyire rossz a helyzet? Mit akar tőled? – mivel nem ismerem a teljes történetet – a felét sem – ezért nem is tudom, hogy mire is kellene azonnal rákérdeznem, de azt hiszem jó ötletnek tűnik valahol itt kezdeni. Ha sarokházat nem is, de zűrös nőügyeket sikerült örökölnie tőlem. Szép kis örökség… - Az egyik falkatársam… és barátom… vagy valami olyasmi volt/van/lesz… – még számomra sem egészen tiszta, hogy melyik terminust kellene vele kapcsolatban használnom. - … A lényeg, hogy kb. egy hete kis híján lefejezett. Nekimentem, mert ő és Aimée… tulajdonképpen nem tudom mit kéne hinnem, mit csináltak együtt vagy nem csináltak… és nem csak erről van szó. Hosszú és bonyolult és nem biztos, hogy hallani akarod. Amúgy ő néz ki rosszabbul. – húzom el a számat és nem a szépségére célzok ezzel, hanem az egészségügyi állapotára. Az pedig hazugság lenne, ha azt mondanám, nem azért tettem hozzá az egészhez, mert nem akarok a saját fiam előtt csődtömegnek tűnni. - Megint te jössz, szóval mi a helyzet a feleségeddel? – remélem, hogy megoszt vele kapcsolatban még ezt-azt, mert érdekel, hogy mi az egész közöttük, milyen nőstény a menyem és azt, hogy mennyire kell aggódjak. Hiába tudom, hogy a fiam épp ereje teljében lévő hím, akkor is a fiam és így mindig is aggódni fogok, ez a természetes azt hiszem. Egy húzóra leküldöm a whiskyt, mert most szükségem van rá. Újra töltök és ha közben Aiden pohara is kiürült, akkor neki is.
- Hogy mit akar tőlem? - kérdezek vissza, miközben alsó ajkam kezdem harapdálni. Ez baromi bonyolult és valahogy úgy kellene elmondanom neki, hogy érthető legyen a szituáció és a helyzet, amibe keveredtem. Amibe a feleségem belekevert. - Egész pontosan engem szeretne úgy, hogy közben megőrzi a szabadságát. Azt hiszem ez egész helytálló összefoglalása a dolognak - szusszantottam egyet, mielőtt újabb kortyot tüntettem volna el a poharamból. Persze ez így közel sem a teljes igazság volt, de ez tényleg elég bonyolult és összetett dolog volt. Aztán kérdezek és ő kezd bele, mi is történt vele, az első szavakra a homlokomat ráncolom, már nem kezdődik jól, hogy a barátjának ténye elég kérdéses. Aztán ahogyan folytatja.. Hát apám, kábé a szám is eltátom menten. - Annak örvendek, hogy legalább te is megmutattad, milyen fából faragtak - bólintok határozottan, bár azért az, hogy kis híján letépték a fejét, elég horrorisztikus. Főleg úgy, hogy valami barátféle csinálta. - Egyébként.. milyen barátaid vannak neked, hogy letépnék a fejed? - kérdeztem, szám sarka enyhén rándult fölfelé. - Bocsi, tényleg, csak elég.. fura ez az egész. Meg maga a tény, hogy hajszálnyira voltál attól, hogy.. na, tudod - valahogy nem akar a számra jönni az az egyetlen szavacska, mert belegondolni sem szeretnék, hogy megtörténhetett volna. Nyilván ez az élet rendje, de most itt volt, alig pár hete futottunk össze és akkor tessék, egyből egy ilyen hírrel fogad. Igazán vigyázhatna jobban is magára, ezt azonban nem mondom ki, szerintem elég az arcomra néznie, hogy tudja, mi jár a fejemben. - Két üveg whiskynk is van, én ráérek, szóval.. - emeltem meg a vállaim kissé, hogy aztán leejtsem őket. Szeretném hallani azt a sztorit, legyen bármennyire is bonyolult. És ez az a pillanat, amikor rá kell jöjjek arra, hogy a szerencsés nőügyleteimet minden bizonnyal tőle örököltem. - Ez szintén elég bonyolult, de azt hiszem jobb, ha tudsz róla, mert simán lehet, hogy összeakadtok - hajtottam le én is egyszerre a maradék italt, hogy aztán újabb körre nyújtsam a poharam. Jobb, ha most tisztázok minden ilyesmit, mert ki tudja, Dakota mivel tömné tele az apám fejét, ha rá hárulna az igazság megosztása. - Szóval azt tudod, hogy boldogak voltunk és azt is, hogy aztán megcsalt. Én pedig elküldtem, nem akartam többé látni, mert igencsak szar érzés volt a tudat, hogy képes volt rá - ráncolom kissé a homlokom, erről így még senkinek se nagyon beszéltem és eléggé csak a felszínt kapargálták a szavaim, de nem akarok egész estés mesedélutánt tartani arról, mennyire taccsra vágtak akkor a történtek. - Én a lányommal vágtam neki a világnak, ő meg ki tudja, kivel és mit csinált, nem is érdekelt. Csak a hiányt hagyta maga után és azt hittem, soha többé nem is kell látnom, egészen addig, amíg egy napon fel nem hívott. Miatta mentem el a városból huzamosabb időre - pillantottam először rá azóta, hogy belekezdtem a történetbe. - A segítségemet kérte, én pedig megadtam neki, hogy utána, minő meglepő, de átverjen és ismét magamra hagyjon. Eztán jöttem vissza a városba, nagyjából egy hónapos úttal a hátam mögött, kellett némi feszültség levezetés. Alig voltam itt két-három napja, amikor ismét felbukkant. Elég szépen sikerült felkavarnia az állóvizet - öblítettem le a torkomat, miközben hátradőltem a kanapén. Ez így még mindig elég dióhéj volt, de ami már itt történt, az egyelőre még nekem is baromi új és amíg én nem tudok megbarátkozni vele és helyrerakni magamban a dolgokat, kétlem, hogy bárkinek is tudnék róla beszélni. - Röviden és tömören nagyjából ennyi, azt pedig már úgyis tudod, mit szeretne - bár az sem tartalmazza a teljes igazságot, de ez is olyan, amit egyelőre nekem is meg kell emésztenem. - Viszont ne aggódj miatta túlságosan, oké? Elég nagyfiú vagyok már, hogy sikerüljön megbirkózni a problémáimmal - feljebb rándult szám egyik sarka. Ismertem, tudtam, hogy nyilván aggódik miattam és akármennyire volt fontos számomra, ez akkor is az én „bizniszem” volt, nekem kell megoldani is.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Micsoda igények… – szúrom közbe a megjegyzésemet, és bár sejtem, hogy ez mit is takarhat pontosan, nem feltétlen értek vele egyet. Gondolom Arthur sem, különben most nem úgy festene ahogy. - Van kedved bővebben is kifejteni, vagy ne kíváncsiskodjak? – alig tudok még valamit az egész nejével való kapcsolatáról, de érdekel. Persze, hogy érdekel, elvégre a fiam, minden érdekel vele kapcsolatban. Viszont eszemben sincs az életébe gyalogolni úgy, ha nem akar még beengedni. Mindennek eljön a maga ideje és nekem van türelmem kivárni. Főleg, ha róla van szó. Amikor rajtam a sor, feleslegesnek tartom, hogy titkolózzak előtte, jobb, ha tudja, hogy mi történt. Eléggé felnőttnek ítélem ahhoz, hogy elviselje a tényeket és egyébként sem akarom megvezetni. - Mondjuk úgy, hogy elég intenzív a barátságunk, ha még annak nevezhetjük. Nem vagyok benne teljesen biztos. – húzom el a számat, mert valójában a háttérben annyi minden húzódik már a kezdetektől, hogy félek azt felsorolni ez az este kevés volna. De ezzel együtt nem fogok titkolózni, ha Arthurnak kérdései vannak. Válaszolok rájuk, főleg, ha érdekli ez az egész. - A haláltól. – jegyzem meg csendesen. - Láttam Leanát. – újabb csendes megjegyzés szalad ki ajkaim közül, majd a fiamra nézek. Ő is tisztában van azzal, hogy a Teremtő réges-régen meghalt már, pontosan a halála volt az oka annak, hogy elhagytuk Skóciát és annak, hogy hamarosan Beharaptam őt. Ez az egész halál közeli élmény elég bizarr volt, minden tekintetben. - Gondolom láttál már brazil szappanoperát. Készülj fel, mert most fogsz hallani egyet, csak ez a fairbanksi változat. – keserű mosolyba kanyarodnak ajkaim, mert amennyire megélem ezt az egészet, pont annyira látom benne a képtelen és kifacsart fricskát is. Kész dráma vagyunk min négyen. - Köze van a dolognak ahhoz a nőstényhez, akivel ide érkeztem, erre a földre. Több, mint száz éve találkoztam vele és aztán évtizedekig együtt voltunk. – ezt talán már meséltem is neki, azt mindenképpen, hogy valakivel együtt érkeztem a falkához, de tulajdonképpen már eleve a kontinensre is. - Szeret(t)em. – szándékosan hagyom eltűnni a múlt időt ebből az egy szóból, mert igazság szerint ez az érzés még mindig nem szűnt meg vagy tűnt el belőlem. Pedig mennyivel könnyebb lehetne most minden… - Egy nap kilépett az életemből, mert a farkasa nem volt képes elviselni. – vonom meg a vállam és hátradőlök a kanapén. A kezemben fogott poharat figyelem, ahogy elveszek az emlékeimben. - Csak épp az emberi fele nem ért egyet a bestiájával… Willow a neve, egyébként. – ha már róla mesélek, akkor nevezzem is nevén, nem?! - Darim… – a fiamra pillantok és talán kiszűri a tekintetemből, hogy ebben a történetben kit is takar ez a név. Én nem tudom meghatározni, hogy most mik is vagyunk egymás számára. - Időközben jött a falkához. Nekem a barátom és a riválisom lett egyszerre, az exembe meg úgy tűnik, hogy beleszeretett. A poén – nem, nem az – hogy a farkasaik egymást akarják, Willow engem, én meg… újra megkértem Aimée kezét ebben az egész kavarodásban úgy, hogy közben kétfelé tudnék szakadni. És ennek a tetejében egyik nap kaptam egy videó üzenetet, amin Darim és Aimée láthatóan jól érezték magukat és egymást is… hát konkrétan emiatt mentem neki végül a hímnek, a többit meg már tudod. – fordulok a fiam felé és közben érzem, hogy mennyire is szappanoperai ez az egész történet. Mintha kész csődtömegek lennénk. Megrázom a fejem, lehajtom az italom és átadom neki a szót. Remélem az ő élete nem annyira zavaros kavarodás, mint az enyém. Ahogy hallgatom, amit a saját nejével kapcsolatban mond, elhúzom a számat. Akaratlanul is eszembe jut az, amikor Aimée lépett le azzal a hímmel, akivel állítólag sosem voltak együtt. És hiába nem éreztem hazugság jeleit a szavaiban, valahogy akkor is az egész… nem akarok belegondolni… - Szereted? – fordulok felé a történetét hallgatva és után töltöm a poharát is közben. Számomra valahogy logikus ez a kérdés és talán felesleges is, mert ezekben az egész szerencsétlenül egymásra hajazó történeteinkben azt hiszem, hogy jobban hasonlít rám, mint kellene. Mi más oka lenne ugyanis arra, hogy újra és újra besétáljon ugyanabba a csapdába??! Meg tudom egyébként érteni őt… nagyon is. - És te mit szeretnél? – számomra ez a fontos az ő történetében, hogy ő mit akar. Ezt a nőt – mert akkor esélyes, hogy így kell elfogadja az egész pakkot – vagy valami mást, akkor viszont a múltat maga mögött kell(ene) hagynia. És vicc lenne, ha én adnék neki tanácsot ebben, mert pont annyira nem fogadtam meg én sem soha, amit a józan ész diktált, ahogyan ő sem. - Nem feltételezem, hogy nem birkózol meg vele. – nyúlok ki oldalra, hogy finoman a vállára szorítsak. Felnőtt férfi, aki megállja a helyét, tudom ezt jól. De a fiam. És a halálunk napjáig az is marad, így pedig természetes, hogy aggódok érte. Mindig is fogok… - Jöhet a következő kör? – emelem meg az üveget. Azt hiszem ez most bőségesen ránk fér.
- Nekem mondod? - nevettem fel keserűen a szavait hallva, még nekem sem sikerült elfogadnom mindezt és megbarátkozni vele. Szerintem nem is fogok vele még egy jó darabig biztosan nem. - Egyelőre magamban sem sikerült helyrerakni a dolgokat, de amint készen állok, lehet beavatlak majd, ne aggódj - legalábbis tervbe van véve. Alapjáraton rettentő furcsa, hogy most már itt van nekem, történjék bármi, mindent elmondhatok neki. Eddig mindig úgy éltem, hogy javarészt egyedül kellett megoldanom a problémáimat, éppen ezért megy most nehezen az, hogy egyik pillanatról a másikra legyek képes elfogadni, hogy most már nem kell mindennel egyedül megbirkóznom. Idővel talán sikerül majd, de szerintem ezt apa is meg fogja érteni. - Nem akarok elkeserítő lenni, de egy ilyen után? Nem ismerem túlzottan a falkátokat, de kétlem, hogy mindennapos lenne a barátok között az ilyen szintű hajtépés - nyilván nem tudok róluk túl sokat és a barátját sem ismerem, de meg akarta ölni, baszki! Ezek után tuti nem nevezném a barátomnak, függetlenül attól, milyen indokok mozgatták. Csak bólintok, amikor ő kimondja azt a bizonyos szót. Nekem sajnos nem megy ilyen könnyen, a gondolat is elég meredek, hogy egyetlen hajszálnyira volt a haláltól. A tekintetét keresem, amikor közli, hogy látta Leanát. Hát ez így még mobidabb, nem is tudok mit hozzáfűzni, ehhez nincsen. Nem tudom elképzelni, milyen érzés lehetett, soha nem álltam még ennyire közel a halálhoz. - Kifejezetten érdekesen hangzik - grimaszoltam, ezzel is utalva arra, hogy előre érzem, nem lesz túl kellemes a történet és minden bizonnyal az én tetszésemet sem fogja elnyerni. Sosem szerettem a szappanoperákat. Aztán elhallgattam, egy-egy hümmentésen kívül mással egyelőre nem reagáltam, majd a végén elmondom a véleményemet. Egészen addig így is volt, amíg el nem hangzott Willow neve. - Willow? Az a Willow, aki itt él? Nyxon? - kérdezek rá teljes ledöbbenéssel, mert abszolúte nem gondoltam volna. Szó se róla, Willow kifejezetten csinos nőstény, de kifejezetten vicces, amikor így futnak össze a szálak. Szám kis mosolyra szaladt, mert jelen pillanatban teljesen mókásnak véltem a dolgot. - Bocsánat, nem akartalak félbeszakítani, csak ismerem a nőstényt, összefutottunk már párszor az elmúlt években és nem gondoltam volna, hogy gyengéd érzéseket táplálsz iránti - magyarázom meg a mosolygós reakciót, nem akartam félbeszakítani és pláne nem szerettem volna, ha úgy érzi, nem érzem át a téma komolyságát. Úgyhogy ezután meg sem szólaltam, figyelmem ismét teljes mértékben az övé volt. - Te jó ég… - csóváltam meg a fejem, ezúttal pedig már leplezni sem tudtam volna a lappangó jókedvem. Ez igenis komikus volt, részemről legalábbis teljesen biztosan. - Ez tényleg teljesen olyan, mint egy szappanopera. Aimée legalább Darimba szerelmes? Csak mert akkor teljes lenne a kör - nem akartam én gonoszkodni, csak ez.. erre nem is nagyon találtam szavakat. - Aimée egyszer már megpattant, nem félsz attól, hogy megint képes lesz megtenni? - tettem fel a számomra logikus kérdést. Aimée-ért amúgy sem rajongtam túlzottan, de szerintem ezt apa is tudta, szerintem érthető, hogy nem is rajongtam túlzottan azért a gondolatért, hogy megkérte a kezét. Megint. Úristen, Aimée már megint a mostohaanyám lesz? Hát ez fantasztikus… - Egyébként valamilyen szinten Darimot is megértem, nyilván nem lehet túl kellemes, hogy a nő, akit szeret, beléd szerelmes, miközben neked ott van Aimée és láthatólag kétfelé is húz a szíved. Szar egy szituba keveredtél - húztam el végül a számat egy újabb korty előtt. Aztán mesélek kicsit a saját nyomoromról is, nehogy a végén azt érezze, csak az ő háza tájékán nincsenek rendben a dolgok. Egy család, le sem tudnánk tagadni, azt hiszem. - Régen mindennél jobban szerettem, most pedig.. magam sem vagyok teljesen tisztában azzal, miként is viseltetek felé, az viszont egészen biztos, hogy fontos számomra - szusszantam egyet a beismerés után. Tagadnom is kár lett volna, hogy közömbös vagyok a nőstény iránt, azt viszont erős lett volna kijelenteni, hogy még mindig szeretem. Sajnos ennél jóval bonyolultabb a dolog. - Nincsenek túl nagy igényeim, én csak azt szeretném, ha nem verne át többet. Ha nem kellene ismét csalódnom benne - fordítottam szemeimet a kezemben lévő pohár felé - Ha nem akarna minduntalan magamra hagyni - keserű mosollyal a képemen fordítottam felé az arcomat. Nagyjából ennyivel egészen pontosan összefoglaltam, mit is érezek és mit is szeretnék. Furcsa így kimondani őket, hiszen Dakotának nem kellett, ő tudja ezt szavak nélkül is. Éppen ezért nehéz megfelelően megfogalmaznom azt, ami bennem teljesen kiforrt és érthető. - Jöhet, persze! - küldtem le az utolsó kortyot, hogy aztán felé nyújtsam a poharamat. - Beharaptad már? - hirtelen ötlettől vezérelve bukott ki belőlem a kérdés. Valószínűleg igen, de már kicsúszott, nem tudom visszaszívni a szavakat.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Megemelkedik mindkét szemöldököm egy pillanatra, ahogy visszakérdez és elhúzom a számat, megint. Nem örülök annak, hogy ilyen helyzetben van a fiam, de be kell lássam, hogy minden jó szándékom és szeretetem ellenére sem tudom megvívni helyette az ő csatáit, főleg akkor nem, ha a szívéről van szó adott esetben. - Oké, megértem. És igyekszem nem aggódni. – mintha arra kérne, hogy tanuljak meg oxigén nélkül létezni. Lehet, hogy nem voltam jó ember, jó férj és apa mindig, de azért a fiam, akkor is a gyermekem, akit feltétel nélkül szeretek, mindig is így szerettem. És amíg élek, aggódni fogok érte, akkor is, ha nem feltétlen szeretném ezt az orra alá tolni. Ő is apa, ő is tudja, hogy milyen ez, azt hiszem így talán meg is érti. Faggatni pedig nem fogom, majd mesél, amikor itt lesz az ideje, kivárom. Azzal semmit sem érnék el, ha most azonnal válaszokat követelnék. A szeretet és a bizalom nem így működik. - Hát eddig nem is volt ilyen szintű. – húzom el a számat és értem, hogy mire is akar kilyukadni, azért a dolgok nem annyira egyszerűek, mint ahogyan én most röviden összefogalmaztam. Ha azok lennének, akkor most nem volna minden ennyire bonyolult és én is jobban átlátnám, hogy hányadán is állunk egymással. Akármennyire is szenvedek a saját életem szarságaitól, azt mindenképpen be kell ismernem, hogy ilyen szintű történet az életben nincs. A televízióban már annál inkább és ettől valahogy egészen groteszk megvilágításba kerül minden, amit átéltem és amit érzek. Willowhoz elérve döbbenettel és ezzel együtt kényelmetlen fojtogató rossz érzéssel nézek a fiamra, ahogy kiderül, ő is ismeri a nőstényt. Vele ellentétben nekem még csak az öröm legapróbb morzsái sem születnek meg bennem vagy a képemen. - Azt ne mondd, hogy… – nem fejezem be a kérdést, csak elhúzom a szám megint. Rendben, hogy a múlt, az múlt és senki nem tudhatott semmit, de attól még nem örülnék, ha a kapcsolatukat illetően olyasmit tudnék meg, amit nem biztos, hogy tudni szeretnék. Őszintén szólva a hideg is kiráz ettől. Viszont a legrosszabb eshetőségen túl azért van még ezer másik és most reménykedem abban, hogy inkább legyen az ezer másik. Míg Arthur kedve egyre jobb lett, az enyém indult zuhanórepülésbe és egyébként sem volt éppen mennyei magaslatokban. - Elvileg belém. – felelek minden humor nélkül Aiméet illetően, hogy kihez húz a szíve. Tudom, hogy így van és bár tiszta lappal indulunk, egyelőre erősen igyekszek megszabadulni a gondolattól, aminek a fiam hangot is ad. Elhagyott már egyszer. - Egyszer én is elhagytam. Újra találkoztam vele miután te és Mary elmentetek. – úgy tűnhet, hogy a feleségem védelmére mondom talán így is van, de így is van. - Egyébként pedig… nem tudom. Ember volt még, amikor elvettem, most már vérfarkas. – ami azért ismerjük be, változtat a dolgokon. És gőzöm sincs, hogy ezúttal sikerülni fog-e, én reménykedek benne. Szeretném, ha sikerülne, mert elválni nem vagyok hajlandó. Nem köpöm szembe a saját hitem és elveim. Isten amit egybekötött, ember szét ne válassza… - Jah. Így is fogalmazhatunk. – húzom le a következő adag whiskymet is. Én is tudom, hogy Darimnak is szar, Willownak is szar, Aiméenek is szar és nekem is szar. Mindenkinek szar. Egyöntetűen. Amikor ő mesél, rajtam a hallgatás és megértés sora. Minden figyelmem az övé és csendesen fülelek minden szavára. Oldalra nyúlok és a tarkója alatt érintem meg. Finoman szorítok rá itt, majd meglapogatom a hátát, együttérzésemet kifejezve. Azt hiszem a legtöbbet azzal tudok érte tenni, ha éreztetem, itt vagyok mellette. Mindig is itt leszek. - És neki mit jelentesz? – akár kérdezte, akár csak érezte, mindegy is. A lényeg, hogy ez a ragaszkodás oda-vissza megvan-e vagy sem. - Mert, ha csak számodra fontos ő és visszafelé nem működik a dolog, akkor… van, hogy az elengedés célravezetőbb. – mondom én, aki nem hajlandó elválni és a több, mint két és fél évszázaddal ezelőtt választott felesége mellett kötött ki újra. Valljuk meg, nem igazán volt jogom ezt kimondani, de ettől függetlenül nekem Arthur a fontosabb és az ő boldogsága. És ha a menyem nem teszi azzá, akkor… én csak nem akarom a szenvedését látni. Újra töltök az italból neki is és magamnak is és bele is kortyolok, amikor megkapom az újabb kérdést, téma váltás következik. - Igen, be. – bólintok és energiáim lassan a fiam köré kúsznak. Tudom, hogy nem örül az öccsének, de ezzel együtt szeretném, ha érezné, Bastien jelenléte miatt nem szeretem kevésbé őt. - És szeretne megismerni téged, ha benne vagy. Én is szeretném. – szusszanok végül. Tényleg örülnék neki, de ha nem akarja, erőltetni nem fogom. Nem is tehetem és egyébként is, felnőtt férfi, tudja jól, hogy mit akar. A felnevelését már elvégeztem és eszemben sincs kölyökként kezelni, mert nem az. - Egyébként átírattam a végrendeletem a napokban. Amikor ide jöttem, mármint Amerikába, az aranyláz alatt elég nagy vagyonra tettem szert. A halálom után azt akarom, hogy négyen örököljétek, te, Mary, Bastien és Aimée. Van egy falkatársam, nagyon jó barátom egyébként, Joana. Őt kell keresned, ha… ha már nem leszek. – ezt nem lehet kíméletesebben közölni és nem is volna értelme. Nem készülök halni, de egy hete sem készültem, szóval innentől kezdve hamvába holt dolog lenne máskorra időzíteni. Jó idő ehhez sosem fog eljönni.
- Nyugi, nem kell semmi rosszra gondolni! - suhan át az ijedelem az arcomon, mert valamiért van egy olyan érzésem, hogy a lehető legrosszabb verzióra sikerült gondolnia. - Bár elég nehéz lenne pontosan meghatározni a kapcsolatunkat - vakartam meg a tarkóm, egyetlen pillanatra megakadva a beszédben - Néha tök felnőttként tudunk viselkedni egymással, aztán máskor meg kiskamaszok módjára esünk a máiknak. Valami ilyesmi - oszlatom el a fekete fellegeket a feje fölül. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni! Atyaég, az lett volna a szép, bakker..! Bólintok azt illetően, hogy belé szerelmes, bár az igazat megvallva az az „elvileg” szócska nem tetszik ott előtte. Sokkal boldogabb lettem volna egy határozott válasszal. Az pedig, hogy egyszer ő is elhagyta… - Újra találkoztatok? Csak összefutottatok, vagy már akkor komolyabbak voltak a dolgok? Fülig szerelmes volt beléd, amikor otthagytad? - zúdítok rá egyszerre több kérdést is, nem foglalkozva azzal a ténnyel, hogy ő is otthagyta. Nem lesz újdonság neki, hogy Aimée nem a szívem csücske, éppen ezért nem meglepő, hogy nem a nőstény pártját fogom, hanem az apámét. Tudom jól, hogy amikor Aimée megpattant, az eléggé megviselte az apámat, a fordított felállásban történő elhagyás körülményeit pedig nem ismerem, ezért próbálok tájékozódni. - Te mit szeretnél, apa? - teszem fel a kérdést, mert számomra nem elhanyagolható tényező, hogy ebben az egész szerelmi négyszögben ő mégis hol áll, vagy éppen mit is szeretne. Mert az tiszta sor, hogy mindkét nőstény odáig van érte - mázlista! -, ahogyan az is, hogy Aimée-t választotta, de szeretném, ha tudná, hogy mellette állok ebben a kérdésben, döntsön bárhogyan is. - Azt kérdezd meg tőle - hárítottam nemes egyszerűséggel a választ, mert ez nagyon bonyolult volt, ezt nem lehetett elmagyarázni, ezt érezni kellett. Hogy érthesse, neki is ott kellett volna lennie a motelben, neki is hallania kellett volna a reggel elhangzó szavakat. Bonyolult, rettentő bonyolult a kettőnk kapcsolata. - Ez bonyolult, de azt biztosan nem mondanám, hogy visszafelé nem működik a dolog - zártam végül ennyivel le a témát, hogy aztán máris másfelé tereljem. Beharapta, oké, bólintok egyet és nem reagálok máshogyan. A körém fonódó energiái jólesnek és sokat is jelentenek, a bennem mocorogni kezdő Farkasnak már kevésbé, mert ő nem szorul rá senki pátyolgatására, ő köszi szépen, de nagyon jól érzi magát ott, ahol van. - Oké - bólintottam, bár sem a hangom, sem a mozdulat nem volt túl határozott. Kíváncsi vagyok a srácra, szó se róla, csak ismerem magamat és nem szeretnék sem apa, sem pedig a töpszli előtt jelenetet rendezni. - Húha, oké.. Bár ez most egy kicsit hirtelen, de.. oké - rázom meg gyorsan a fejem, próbálva kizökkenni a meglepődöttségemből. Egy a mázli, hogy a végrendelet puszta létezésének híre elterelte a figyelmemet arról, hogy Maryt is beleírta. Nem akarom azt most előhozni, húznám, halasztanám, pedig tudom, hogy később csak rosszabb lesz. - És köszönöm. Bár tudom, hogy szerinted nincs mit megköszönnöm, de szerintem meg igenis, úgyhogy.. na - inkább iszok, addig se beszélek hülyeségeket. - Mikor szeretnél bemutatni minket egymásnak a kisebbik fiaddal? - inkább beszéljünk erről, mint Mary-ről. Bármennyire is frusztrál egy kisebb testvér híre, akit ráadásul már beharapott, ez még mindig jobb, mint Mary. - És milyen? Hogy bírja a farkast? Meg ezt az egész új életet? - kérdezősködöm, lássa, tényleg próbálok megbarátkozni a helyzettel.
Kezdőlap
<333 //
*
