Valamiféle belső hang azt súgja, hogy nagyon-nagyon hálásnak kell lennem azért, amiért megadja magát. Még akkor is, ha éppenséggel nem teljesen felhőtlenül vagy őszintén, de képes lennék napokig vitatkozni vele azon, hogy basszameg, az én gyerekem is, szóval ha én házat és családi autót akarok, mert szerintem az kell, akkor.... kell. Cserébe majd ő választhat óvodát. Vagy nem tudom. Jesszusom, óvoda! - Mondom, bökj rá a térképre... Próbálok némi életet lehelni magamba és amolyan... Humorként, viccelődve felajánlani ezt a fajta választási lehetőséget, de negyedannyira sem vagyok formában, mint az eddigi legrosszabb napjaimon. - De az a lényeg, hogy terhes is maradj! - szalad ki a számon, aztán helyesbítek, Jézus, de gyökér vagyok - Mármint, nyilván nem örökre, de... Hogy ne legyél ezidő alatt nagybeteg és meglegyen mindened. Mindenetek... Felsóhajtok, mert ugyan nem volt eddig túl sok időm hozzászokni a többesszám használatához, most mégis úgy tűnik, mintha soha nem lennék képes megszokni, pedig minden jel arra mutat, hogy kénytelen leszek. Ahogy hallgatom, hogy pontosan hogy képzelné, mit is szeretne valójában, ha módunkban állna mindent egy csettintésre megvalósítani, az idegességemet valamiféle csendes beletörődöttség és lemondás váltja fel. Nem azt mondom, hogy szomorú leszek, de vannak élethelyzetek, amikkel nem sokat lehet kezdeni és kénytelenek vagyunk elereszteni a vágyainkat. Nekem ez megy. Neki nem, Darren sem úgy tűnt, hiszen elég csupán abból kiindulni, hogy én képes lettem volna úgy eltűnni, mintha soha nem léteztem volna. Ő ragaszkodott. Ők ragaszkodnak. És ezzel életben tartják ezt bennem is. - Csak annyira lenne önzőség a maradásod, mint az, hogy én menni akartam. - húzom erőtlen mosolyra a számat, mert a kapcsolatunk jelen minőségében teljesen felesleges volna elmismásolni a tényeket - De értsd meg, hogy ez nem az én világom. Sem az, ami itt van Fairbanks-ben, többé már nem. És ha... ha itt maradok, soha nem lehetsz az első, a gyerek sem lehet első a számomra, aztán rövid úton valószínűleg halott lennék. - ebben a pillanatban úgy tűnhet, hogy ez cseppet sem izgat, holott most vált csak igazán fontossá, elemi kérdéssé az életbenmaradás - Anchorage talán használható. Vakargatom meg az államat, bár eddig nem sokat láttam belőle, csak motelt meg sztriptízbárt. De képben vagyok az ottani anti-falkahelyzettel, és hogy őszinte legyek: a legutolsó, amire szükségem van, az egy falka követelésrendszere. Hosszú csend, legalább is részemről. Ha kergetnének, biztosan úgy futnék, mint a nyúl, de az elmém, a gondolataim ólomsúlyú fáradtságtól húznak le valami nesztelen, kép nélküli semmibe, ahol semmi más sem létezik, csak az asztal sarka, amire éppen bambulnom sikerült. - Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha előremegyek és elintézek mindent. - vetek rá egy jelentőségteljes pillantást, az idiótakék szemek most azonban némi félelemtől csillognak fényesebben, mint általában szoktak. Mert mi lesz, ha... Mi lesz, ha nem sikerül? Ha kiderül, hogy abban a városban sokkal több van annál, mint ami a felszín kapargatásával eddig tudomásomra jutott? Tessék, egy órája sem tudom, hogy apa vagyok és máris mindenben csak a veszélyt látom, fantasztikus. Nem igazán szólalok meg, csak Roxan elé sétálok megint, és a gravitáció vonzásának megadva magam, egész egyszerűen leguggolok elé, aztán csupán kényelmi célzattal térdelek és ülök rá a sarkaimra, hogy a homlokomat finoman a nő hasához támaszthassam. Óvatosan, mintha nem tudnám, hogy pontosan "mi lehet odabent", úgy engedem el magam, beeresztve a világ impulzusait a saját testembe. Hangok, szagok, érintések, ízek garmadája csusszan be a nyitott szelepen. És ebben a hatalmas, végtelen tengerben a legközelebb az a magzat van, aki egy csapásra felborította az életünket. Vajon érzi ezt? Azokat az energiákat, amikkel szép lassan megtöltöm a helyiséget? A farkasomnak kellene a legjobban ágálnia a dolog ellen, hiszen neki aztán semmi köze sincs hozzá, nem ő tette, én voltam. Egyedül. És mégis, ő sokkal hamarabb óvó kegyeibe fogadja, mint az emberi lelkem dacos vihara, és egész egyszerűen... Megadom magam neki. - Veletek maradhatok ma éjszakára? Teszem fel halkan a kérdést és még a szememet sem nyitom ki közben, nem veszem el a fejem Roxan hasáról, köszöni szépen, neki most pont jó így.
Jön! Hála a jó égnek és a magasságos Szellemeknek! Amíg rá vártam, rituális kivégeztem az átkos hajvasalót: kivittem az udvarra, előkerítettem egy kalapácsot és szétpüföltem. Mert ez majd helyrehozza a hajam, igen. Még meg is rugdostam, biztos, ami biztos alapon, aztán puffogva bevonultam a házba és a böngészőből kitöröltem a korábbi keresésimet, írmagja se maradjon azoknak a tutorialoknak. Ezt követően még kétszer elsirattam fél oldalon a hajam, mert ez valami katasztrofálisan nézett ki. Mint akit megtéptek, megégettek, aztán még a grillbe is odadobtak, mert épp ahhoz volt kedvük. Egyetlen sovány vigaszom az volt, hogy mostanában úgyis divat volt a fél oldalt felnyírt haj, szóval kis szerencsével foghatom arra majd, hogy második lázadó korszakomba léptem és így élem ki a dolgot: kvázi direkt lesz olyan a hajam, amilyen. Dehogy lesz direkt, Istenem, hol vagy már Jax?
Amint hallottam a ház előtt a motorzúgást, már siettem is az ajtóhoz, de megtorpantam a nagy lendületben, mert rájöttem, hogy így azért még nem kéne kimennem. Ajtót is úgy nyitottam neki, hogy jó magam elbújtam annak holtterében inkább és csak akkor merészkedtem elő megsemmisülten, amikor már bentebb lépett. - Nevetni ér - sóhajtottam köszönés helyett, mert tökéletesen tisztában voltam vele, milyen szerencsétlenül és röhejesen festhettem. Az ember azt hinné, hogy egy mágusnak azért nyolcvanon túlra megjön az esze. Szerintem meg csak akkor kezd igazán elmenni. - Amúgy már bosszút álltam, hátul a kertben van a tettes teteme, bár rajta hiába gyakorolnád a Holtakból olvasást. Hervasztó, tudom, ám ami már nem volt az, az az ígéretesnek tűnő szatyor. Nyomban felderült az arcom. - Te vagy a legjobb barátom! - néztem rá nagyra nyílt kiskutya tekintettel és ha nem állított meg, akkor elmartam tőle a kincseket és ezzel a lendülettel beljebb invitálva a nappali dohányzóasztalára elkezdtem kipakolni. - Nullásgép? - néztem rá, miután teljesen üres lett a szatyor, szám megremegett, mint aki mindjárt elsírja magát. Rájátszottam, ő is tudta, a női hiszti jelentős részét elsöpörte a felbukkanása - meg a temérdek édesség. - Eper! - kaptam fel rögtön a mirelit gyümölcsöt, kisgyerekeket megszégyenítő lelkesedéssel. Még hideg volt, szerintem ki sem olvadt rendesen, de én már ki is vettem az első szemet, hogy azt lehelgetve pillantsak ismét a srácra. - Bocsi, kicsit szétszórt vagyok - vontam vállat. Aligha leptem meg vele, ráadásul eléggé lerítt. Hogy valamelyest rendezettebbnek tűnjek, letettem magam a kanapéra. - Ma te vagy a felnőtt - közöltem minden zavar vagy szégyenkezés nélkül én, a tollseprű-fejű. Magától biztos ki nem találta volna.
a kezdőképedet úgy is lehetetlen lenne überelni, szóval tőlem inkább hangulatzenét kapsz <3
::Let your hair down::
Sietek én, ahogy tudok, már csak azért is, hogy ne olvadjon el itt a mirelit eper út közben, a végén még eláztatná itt a többi finomságot is... A háthoz érve aztán már pattantam is le a motorról, és siettem a bejárati ajtóhoz, hogy meghallgassam, milyen csengő van - a szokásos snassz csingiling, vagy esetleg Für Elise, vagy valami egyéb csodálatos muzsikát zeng el az a kis masina, ám sajna már nem jutottam el addig, hogy megnyomjam, mert időközben kinyílt az ajtó. - Beth? -kérdeztem óvatosan, ahogy besasoltam a résen, és igen, határozottan ő volt az, csak tudnám, mire fel bujkál így, mindenesetre, ahogy nyílt az ajtó, nem voltam rest beslisszolni rajta, hogy aztán teljes pompájában csodálhassam meg. Az ölelésre emelt karjaim valahol a levegőben fagytak meg félúton, ahogy megláttam, és miután sikerült feldolgoznom a látványt, úgy kellett a nyelvemre harapnom, hogy ne röhögjek fel hangosan... ami nagyjából addig tartott ki, amíg engedélyt nem kaptam a nevetésre, akkor ugyanos olyan igazi, "együtt érző" barát módjára tört ki belőlem a nevetés... - Édes istenem, veled meg mi történt? -kérdeztem még mindig a könnyeimet törölgetve, majd egy pillantást is vetettem a lakás túlfele felé, amerre a kert lehetett, bár tekintve, hogy most járok itt először, lehet, hogy tévedek az irányt tekintve. - Ejha... És nem vártál meg vele?! Pedig úúúgy megnéztem volna! Ó, a fenébe is, én hülye! Hát a Visszajátszás az egyik mesterszavam, majd pótolom később! -csaptam a homlokomra még mindig nevetve. - Na gyere, remélem tudod, hogy azért még szeretlek. Így is.-öleltem meg végül, aztán pedig hagytam had ugorjon fejest a szöszi a meglepis-hátizsákba... Mondjuk lehet nagyobb lenne a meglepi, ha valami háziállatot is talált volna benne, de majd máskor talán... - Enyém a megtiszteltetés! Másoknak is szoktad hangoztatni? -vigyorogtam rá továbbra is, miközben lehuppantam a kanapéra és néztem, hogyan rámolja ki lelkes kisgyerekként a hátizsákot. Egészen addig, amíg a nullásgépre nem terelődött a szó, ott ugyanis kínomban a tarkómat kezdtem vakargatni... - Hááát, tudod, az úgy volt... -kezdtem bele én is némi rájátszással - Hogy elfelejtettem. A közértben meg csak ollót árultak... - veszem fel, majd lóbálom meg az ujjam hegyén az említett tárgyat - ... és mivel nem mondtad pontosan, hogy miért kéne, vagy mihez, gondoltam, ez is jobb mint a semmi. Amúgy sincs nullásgépem, a fodrászoknak is meg kell élni valamiből. -vontam vállat, még a kezeim is széttártam mellé, én megtettem minden tőlem telhetőt. Amikor azonban meglátom az eper láttán felcsillanó tekintetét, csak tovább vigyorgok, még arra is csak lazán legyintek, hogy szétszót - na neeeee, tényleg? Ellenben amikor kijelenti, hogy én ma én vagyok a felnőtt, azon nyomban az arcomra fagy a mosoly. - Ne mááár. -grimaszolok, kifejezve az érzéseimet - Nem szeretek az lenni. Olyan fárasztó tud lenni. -húztam a számat, de aztán felkaptam egy csokit a halomból, majd kibontva elkezdtem én is nyammogni, ne már csak ő etesse itt a boldogság-hormonokat, amikor rám is bőven ráfért. - Na jó, üsse fene. De előbb mesélj, hogy mi történt? Azt nem kérdezem, hogy főzni próbáltál-e, mert attól azért jobb vagy... szóval belekacsintottál a kandallóba, vagy... elraboltak az ufók és ezt tették veled, vagy... basszus, szellőztettél már egyáltalán? Tiszta égett szag van... -jelentettem ki, ráharapva a csokimra, majd már pattantam is, hogy ablakot nyissak. Ha már én voltam a felnőtt. - Amúgy meg minek a nullásgép? Miután múltkor megkopasztottál, szolidaritásból te is nyiratkozol? -kérdeztem vissza, miközben tovább nyammogtam a csokimat - Ha mást nem, majd levágom neked. Olló úgy is van... vagy ha az nem elég jó, azt ne mondd, hogy a női fürdőszoba rejtette kínzóeszközeid között nem akad egy borotva, vagy valami hasonló... -csóváltam a fejem. Szép menet lesz, látom előre...
A nevetésre az én szám is görbülni kezdett és marhára nem lefelé. Mit szépítsük, fordított helyzetben én is ugyanilyen hahotával reagálnék, de értékeltem, hogy legalább addig tudta tartani magát, amíg engedélyt adtam. - Megéri amúgy szerintem - már visszajátszani a dolgot. Nem egy rock sztáros gitártörés volt a nagykoncert kellős közepén, de legalább akkora eufória járt át. - Hülye youtubeos tutorialok! - panaszkodtam, mint egy szalagavatós csitri a bál előestéjén. - Olyan kis könnyűnek tűnik az egész, érted? Ennyi fokra állítod, idecsavarod, oda húzod, így fésülöd és voila. Mégsem néznek ki úgy, mint én. Vagy én úgy, mint ők - "sírtam" tovább, miközben bezsebeltem a most kifejezetten jól megérdemelt és életmentő ölelést. Eloroztam a hátizsákot és gyermeki lelkesedéssel szemléltem a hozományt, kérdésére pedig csak megráztam a fejem immár vigyorogva. Hizlalná a májad, mi? Úgyis tudtam, hogy nem komoly a kérdés, így rámoltam tovább, egészen addig, amíg ki nem ürült a zsák és nem volt benne a nullás. Hallgatom a magyarázatát és szívem szerint nyüszítve hisztiznék, amiért nincs nullásgép, csak ujjon lóbált olló. Hajba kaptam magammal, hát ilyenkor legyen minden úgy, ahogy én szeretném! - Illlllyen közel állok a toporzékoláshoz - közelítettem egymásoz leheletnyire mutató- és hüvelykujjam. Csak hogy tudja. - Szeretnéd látni? Ha azt mondta, hogy igen, akkor komplex hisztit vágtam le, tényleg olyat, amit a tizenéves csitrik szoktak, mert most erre volt szükségem, ő meg úgyis tudja, hogy nem neki szól a dolog és amennyit hisztizett már nekem, ennyi viszonzás igazán járt. Nekem legalább nem bukkant fel exem és gyerekem. Amennyiben nem volt kíváncsi erre a műsorra, úgy mindkettőnket megkíméltem tőle és egy sóhajjal nyugtáztam, hogy ekkora kis hajjal fodrászhoz jár. - Akkor mindketten gyerekek leszünk ma, mit szólsz? - néztem rá mosolyogva, miután kifújtam magam és próbáltam legyűrni ezt a fellobbant csajos hiúságot. Csokit kezdtem majszolni, miközben elkezdtem feltekerni a szőnyeget egy ponton, hogy csak a parketta legyen ott. Kérdésére megálltam, hogy először csak majszolva forduljak felé. Tényleg segít az édesség! - Amúgy tényleg nem tudom, mi ütött belém - vontam vállat én, Borzaska. - Ki akartam próbálni valami újat, de ennyire drasztikus eredményt azért nem akartam - húztam el a szám. - Egyébként ha már főzés: ebédre sült csirkét csináltam, ha kérsz, van még belőle, csak meg kell melegíteni. És túl hideg van kint - motyogtam a végére a szellőztetést tekintve. Oké, hogy már fent vagyok egy ideje, de azalatt csak hűlt és hűlt az idő - tudom, tiszta döbbenet tekintve, hogy a tél küszöbén toporgunk -, én pedig fagyoskodó fajta voltam. Inkább büdös meleg, mint friss hideg. - Jah - horkantam fel - annyira megtetszett a sündisznó fejed, hogy elirigyeltem, de csak félig. - Fogtam egy széket és a felgöngyölt szőnyeg helyére tettem, majd a háttámlára támaszkodva fordultam Jax felé. - Nos... gondolom nem tegnap vágtál utoljára hajat, ha egyáltalán vágtál valaha bárkinek is, úgyhogy nem tudom, mit remélek, csak ezt a bozótot tüntesd el, kérlek! Tettem le magam a székre és felőlem csirkét is majszolgathatott közben, az én sérómnak lassan teljesen mindegy volt. Bár van villa is a házban és mivel nem szeretem a combot ezért csirkemell kockák vannak... - Meg basszus, mi van a válladdal? - kaptam észbe hirtelen, egy pillanat alatt váltva hisztis csitriből kotkodácsoló tyúkanyóba.
So what's the story today? Is it a broken nail? Or is it just your lack of sleep again? An ugly spot on your face? Or is it just a bad-hair-day ?
Jó, tudom, nem szép dolog másokat kinevetni, de minden vicces ami nem velünk történik, ugyebár... és amikor a költöztetés után ő szabadult rá a kobakomra, kiélni nemlétező fodrász-tehetségét, akkor ő sem fogta vissza magát hahota terén. - Ne aggódj, mindenképp meglesem. Majd később, ha már elmúlt a vészhelyzet... Amúgy nem tudom, ismered-e a viccet... aminek az a csattanója, hogy "...és hány éves is vagy te, királyfi? És még hiszel a mesékben? " -csóváltam a fejem a youtube-os videók hallatán - Egyébként meg nem mondták még neked, hogy nem kell mindent elhinni amit a tv-ben meg a neten látsz? -na tessék, ha már azt akarta, hogy én legyek a felnőtt, hát kapta is a finom kis feddést is, hogy hitelesebb legyen az alakítás, még az ujjammal is tettem egy amolyan "na megállj csak!" féle lóbálást. Hagytad, had élje ki magát a hátizsákom kirámolásában, amikor azonban szóba került a toporzékolás, egy pillanatra döbbenten fagytam le... hogy aztán gyermeki lelkesedéssel kapjak az alkalmon. - Igen!!! Csináld csak, hadd könnyebbüljön meg a lelked tőle, hidd el, segít. -bólogattam serényen, azzal felé nyúltam, hogy finoman összenyomjam a két ujját, még egy leheletnyi hely se legyen köztük - Kezdheted! Egyébként lesz ilyen földhöz-verem-magam féle ovis szintű toporzékolós hiszti is benne? Csak mert akkor... -nyúltam a zsebembe, hogy előbányásszam a telefonomat - Azt megörökítem az utókornak is. - vagy ha nem bírunk Mayával, majd vele ijesztgetem, meg amúgy is, az információ hatalom! Egy ilyennel meg egyenesen király lennék! Szó mi szó, ha nyomta a hisztit, akkor igyekeztem minél többet megörökíteni belőle, kivéve, ha nem fenyített be valami olyannal, hogy tönkre teszi, vagy tudomisén... Mert akkor valami olyan fejet vágva csúsztattam vissza a zsebembe, mint egy kisgyerek, akitől most vették el a kedvenc játékát. - Szuper. De gyerek kezébe meg nem való olló... -pörgettem még mindig az ujjamon az említett nyírószerkezetet, mint ha csak Mayára szóltam volna rá, közben pedig kíváncsian nézem, hogy mit rendezkedik a szobában. Ja, hogy esetleg segítenem is illene... Fel is kelek, de aztán meg rájövök, hogy fél kézzel amúgy se veszi nagy hasznomat, szóval csak lézengek körülötte. - Ha már annyira kipróbálnál valamit, miért nem... tudja a fene, origamiztál? Vagy jóga, vagy valami új recept, vagy akármi... -hihetetlen, hogy kor szerint a nagyanyám is lehetne, de amilyen viselkedést levág néha... az alapján meg kishúgnak is simán beillene. - Óóó... előbb fodrászkodjunk, majd utána megkóstolom. Mondanám, hogy csak két kezem van, de most abból is csak az egyiknek veszem hasznát, a másik csak dísznek van. -vontam vállat, na meg az se hiányzott, hogy véletlenül lekajáljam itt a haját-fejét, amíg mentem a menthetetlen... - Akkor mondjuk öltözz fel? -mértem végig az öltözékét, mert oké, hogy lakásban van, de basszus, mégiscsak itt állunk a tél küszöbén, Alaszkában ráadásul! Nem is értem, mit várt... - Békén lehet hagyni a sündisznó fejemet...-simítottam végig rajta, szerencsére a költöztetés óta már nőtt annyit, hogy ne legyen olyan nagyon sünis - ...mert amúgy meg akartam növeszteni egy kissé télire, esetleg szakáll mellé, aztán szépen keresztül húztad a számításaimat. Halaszthatom el jövőre. -feleltem tettetett sértettséggel, mondjuk képzem, mennyire állna jól mindkettő, tuti, minden női ismerősöm azzal szekálna, hogy mikor nyiratkozok már végre. - Nem, és nem is tegnap előtt. Szerintem úgy... 20 éve valahogy, amikor véletlenül belenyírtam a húgom hajába. -próbálom felidézni az emléket, de már csak annyi rémlik belőle, hogy anya irtó pipa volt utána, meg kaptam olyan fejmosást, hogy ihaj... Persze én is aztán a legkecsegtetőbb felvezetéssel indítok, de parancsára már fogtam is az ollót, hogy nekiálljak az alkotásnak. Aztán mire szóba került a vállam, leesett az is, hogy fél kézzel ez se fog menni, mint annyi minden más, szóval nekiálltam kihámozni magam abból a vacakból. Úgy se fogom megerőltetni, nem lesz belőle baj... - A rövid verzió, hogy gyakoroltam és elestem, kiugrott a helyéről. -kezdtem bele - A bővebb, meg az, hogy mivel most nem játszok csapatban, magam próbálok edzeni, visszarázódni, folyamatosan tesztelgetve a határaimat, hogy mennyit bírok. Múltkor az ugrásokat próbálgattam, milyen messzire, meg milyen magas akadályt bírok átugrani különböző sebességeknél, más-más helyzeteknél, aztán az egyik akadály túl magasnak bizonyult, beakadt a korim aztán elzakóztam, a vállam meg kifordult. Volt már korábban is, onnantól meg nem kell sok neki, hogy újra megtörténjen a baj. A doki szerint 2-3 hét. - eresztettem kicsit bővebb lére a sztorizást. Ez van, nálam ilyen a munkahelyi baleset... Közben meg ment a nyissz-nyissz, hullottak azok a defektes tincsek egymás után, serényen!
Valószínűleg túl sok a szabad időm, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy születésnapi meghívókat gyártottam az elmúlt napokban. ÉN! A nagy és komoly, és belevaló mágus...! Igaz, nem sokat, de Gina már így is megvádolt az épelméjűségem megfogyatkozásával valamelyik nap, mire én csak szórakozott kis vigyorral a képemen nyújtottam át neki is egyet a tenyérlenyomatos papírokból. Nem akartam nagy felhajtást, de valami apróságot azért mégis, s alapjáraton nem utaznék ennyiért Fairbanksbe, tekintettel az édesapjára, de... ő úgy fest, hozza a régi formáját és kihagyja a lánya születésnapját, szóval már csak dacból is felhívtam Savannah-t, volna-e kedve segíteni kicsit. Ahogy hallottam, Darrenen amúgy is szűk a póráz, az meg mégsem járja, hogy a "fogadott" keresztapja a gyereknek se legyen ott! Szóval szervezés... továbbítottam pár meghívót Savának, melyből egy az övé természetesen, s megkértem, passzoljon le belőlük Abigailnek, Darrennek és Naominak is egyet-egyet. Nem akartam nagy felhajtást, csak egy kisebb összeülős, beszélgetős, érezzük jól magunkat-os valamit, ekképpen a partikellékek terén sem estem túlzásba, a menüt - így a tortát is - pedig teljes egészében a másik mágusra bíztam, hisz remek szakács hírében állt, s mégse hat órát utaztassam a cuccokat másodmagammal, nem igaz? Szépen lassan el is érkezett a nagy nap...
Az a hat órás út éppen elég volt hozzá, hogy elengedjem minden keserédes érzésemet az egész kapcsán, s azokra fókuszáljak, akik jelen lesznek. Gina vezetett, mögöttünk a kis hölgy békésen hortyogott a gyerekülésben, ahogy ismerős utakon kanyarogtunk a városon belül hajdanvolt házamhoz, mely most a másik mágus rezidenciájául szolgált. A kocsi lassít, majd meg is áll, Savannah már vár bennünket, mert felhívtam a városhatárt elérve, hogy tudja, hamarosan érkezünk. - Hozod a táskát, ha megkérlek? - Tudom, hogy kérnem se kellene, mégis lelkesnek tetsző mosolyt küldök Gina felé, majd kiszállok a kocsiból, hogy kihámozzam a biztonsági kapcsok és övek tengeréből kislányomat, ki álmosakat pislogva igyekszik némán felmérni környezetét karjaim közül, vállamról. Alig hajolok ki a kocsiból kezemben a kislánnyal, vidám hang hallatszik mögülünk, én pedig hasonlóval válaszolok, miután becsuktam a kocsi ajtaját. - Heló Sava! Van egy rossz, meg egy jó hírem... otthon sikerült hagyni a gyertyákat, amit kértél, de vettünk idefele másikat, csak valami borzalmas árnyalatú pink az egész. - Nevettem kissé kényszeredetten fel, miközben befelé haladtunk hármacskán-négyecskén, hogy az előkészületek utolsó simításait is letudjuk, mielőtt megérkeznének a vendégeink.
A nőtöbblet ellenére - vagy éppen azért - remek hangulatban telt el az egész babazsúrosdi. Jó volt végre kicsit kiszakadni a megszokottból, hallgatni mások sztorijait, meg egyáltalán találkozni velük. Persze, miután igazán felébredt és megbarátkozott a közeggel, Jenna Rhea messze ellopta a rivaldafényt mindenki elől. Dumája az már most van rendesen, - ilyen szülőkkel mondjuk csodálkozik ezen bárki is? - még ha csak szavakat ismételgetve is karattyol egyelőre. Mondjuk az okozott némi könnykicsordulós nevetést, hogy minden megjelent hímnemű csak "apa"-ként volt aposztrofálva. A torta amilyen gyönyörű (és finom) volt, Rhea annak rendje és módja szerint tenyerelt a közepébe, ám a nap végére csak sikerült közös erővel lefárasztanunk; mindenki annyit húzta-vonta a kis egyévest, hogy nyolc óra magasságában az ölemben összekuporodva zuhant álomba. Mintha végszó lenne, úgy kezdtek elszállingózni a többiek is lassan, én pedig mindenkinek megköszöntem, hogy eljött, s valóban szívből örültem nekik, jó érzés volt kicsit kizökkenni a megszokottból általuk, velük, ha csak pár órácskára is...
Kellemes meglepetésként ért, amikor egyik délután a csengő hangjára ajtót nyitva Savannah-val találtam szembe magam, hát még amikor megtudtam, hogy milyen meghívóval érkezett! Biztosítottam is róla, hogy hacsak nem jön közbe valami eget rengető dolog – mondjuk betegszik le a kisasszony, mert a többieket azért mégse fertőzzük be csak azért, nehogy kimaradjunk a buliból – akkor mindenképp ott leszünk a nagy napon. És mentünk is! Igaz, hiába indultunk el Aidával már jóval korábban, egy ilyen hosszú sétához még mindig túl hidegnek találtam egy időt, a buszok meg... nos, a téli tömegközlekedés még mindig egy élmény. Ha késtünk is, szerencsére csak néhány percet. A szerencsés nyertest, aki ajtót nyitott nekünk Roxan egykori házához érkezve, egyből megtiszeltem azzal a feladattal, hogy megkértem, segítsen egy kicsit a pakolászással, előbb Aidát szabadítottam meg pár réteg ruhától, ne 120 legyen rajta idebent, aztán ha a hordozót leügyeskedtük a babakocsiról, akkor én is nekiláttam, hogy a benti hőmérséklethez igazítsam az öltözékemet, mielőtt a többieket, no meg a kis szülinapos nagylányt is köszöntöttük volna. Jó volt kicsit újra az őrző társaim körében tölteni néhány órát, hisz az elmúlt pár hónapban, ha be is mentem az egyetemre, többnyire csak egy-kettőjükkel sikerült összefutnom, arról nem is beszélve, hogy volt, aki Anchorage-ban élt már egy ideje. Aida pedig... amilyen beszédesnek bizonyult Rhea, ő olyan kis csendesnek, igaz, amikor meglátta, hogy más baba is van rajta kívül, csöpp kis kezeit nyújtogatva felé, pár hangos sikkantással adott hangot örömének, és a későbbiekben is kíváncsian leskelődött a kis kortársa irányába attól függően, hogy épp a hordozójában pihent, vagy valaki karjaiban. Amikor eljött a torta és az ajándékozás ideje, mi is odaadtuk az ifjú ünnepeltnek a sajátját, ami a praktikusság jegyében egy mesefigurás törölközőt rejtett, hogy pedig valami játék is legyen mellé – mert melyik gyerek szereti, ha ünnepek alkalmával csak ruhákat meg használati tárgyakat kap, játékot egyet sem? – egy saját készítésű, horgolt kis mackó is helyett kapott a dobozban. Igaz, az anyuka születésnapja még kicsit odébb lesz, de ha már úgy is olyan ritkán találkozunk, egy kis aprósággal neki is készültem a babazsúrra. A torta után, ahogy látom, hogy Rhea kezd fáradni, és Aidám is egyre gyakrabban ásítozik az ölemben, akármennyire is szívesen maradnék még, úgy érzem, lassan ideje, és illene mennünk. Előtte azonban még megkérdezem a többieket a biztonság kedvéért, maradjak-e segíteni valamit, ha pedig nem döntenek így, akkor mi is búcsúzunk a többiektől, hogy hazafelé vegyük az irányt.
Nagyon megörültem, mikor megkaptam Roxan meghívóját, és ezerrel el is kezdtem készülődni, meg persze megbeszéltem Jacksonnal a dolgot, hogy jön-e avagy sem, Mayának már nem volt választása, de ő egyébként is szeret bárhol lenni, csak jártathassa a kis száját, szóval eleve úgy készültünk, hogy családilag átruccanunk Roxan volt házába, amiben most Savannah lakik, szóval Protektorátuson belül maradt a dolog. Míg Jackson nem került képbe, én is gondolkodtam rajta, hogy kibérlem Mayának meg magamnak, aztán végül lett saját. Az ajándékvásárlással elment jó pár órám, nőt bababoltba engedni szerintem vétek, a még meg sem kapott fizetésünket is képesek lennénk otthagyni, legalábbis én mindenképpen. Vicces volt egyébként, mert közben kiderült, hogy nagyjából csak olyan Őrzők lesznek ott, akiktől tanultam, és ha Jackson nem jött volna, még kisebbnek érezném magam közöttük, mint mágus tanoncka. Darrent meg nem ismertem, bár hallani már hallottam róla, elég népszerű személyiség a városban. Azt nem hagytam, hogy Maya felvegye a rettenet leggingsét, amolyan kompromisszumos megoldásként vettem magunknak egy anya-lánya szettet, amiben olyanok lehettünk mint egy nagyra nőtt tojás, meg egy kisebb tojás, és bíztam benne, hogy nem fogja vércikinek gondolni. Szerencsére nem gondolta, és még a kellemesen egyszínű, és elegánsabbnak mondható darabbal sem volt semmi baja, de szerintem jól is mutatott a vörös hajunkkal, illetve a fekete csizmákkal, és kabátokkal. Utóbbi kettőtől úgyis megszabadultunk, amint beértünk a házba, cipőben mégse mászkáljunk odabenn. Ami az ajándékokat illeti, igyekeztem nem túlzásba esni, és olyat is választani, ami szerintem hasznos, persze ki tudja, Roxan mennyire találja majd praktikusnak. Éppen ezért stílusosan a szülinaphoz igazodva az egyik választásom egy gusztusos pakolgatós játékra esett, a másik a szerintem praktikumot képviselő éjjeli fény kategória kissé egyedibb változatban, legalábbis a sötétbe csillagképeket rajzoló csillagok és Hold a teknősből szerintem az. S azért lila, mert az csajosabb, mint a standard zöld. Remélhetőleg nem lőttem nagyon mellé, de ha igen, vélhetőleg annak jelét sem fogom látni barátnőmön, mentoromon, a leányzón meg pláne nem. Azt nem úsztuk meg, hogy ne hozzunk egy halom sütit, mondván a Nagyi küldi. Szegényekre szerintem rá fog rohadni a sok édesség, de hát saját felmenőmet csak nem sértem meg azzal, hogy nem hozom el, amit küld... Rheához már volt szerencsém párszor, mikor Anchorageban tanultam, hiszen akkor Roxanhoz mentem, és sokszor ott is aludhattam, vagy ha épp Primmel találkoztam, akkor is beugrottam legalább köszönni, szóval legalább engem nem kellett megszoknia a törpének, viszont Mayát és Jacksont biztosan, de idővel hozzászokott. Azon viszont valóban jót kuncogtam, hogy Jacksont is leapázta több ízben, de az említettnek már volt alkalma megszokni a megszólítást. Abi babáját is büngyürgettem egy kicsit, ha szabad volt, fura, mostanában mintha állandóan kis lurkók vennének körül, napi szinten kapom Nevaehről is a képeket, mindig mutogatom is Mayának, Jacksont nem szoktam sokkolni vele, tudom hogy áll a gyerek kérdéshez, kicsit csodálkozom is, hogy simán belement ebbe a kis babazsúrba, de örültem neki. Közben azért azon is igyekeztem, hogy Maya ne érezze elhanyagoltnak magát, ha épp nem társalgott senkivel, bár igazából nem féltettem, ő is tudott hangulatot teremteni. Mikor aztán az ünnepelt kisasszony megadta magát, mi is úgy döntöttünk, hogy ideje menni, hagy aludjon csendben a kislány. Egyébként is munkanap van holnap, szóval hamarosan Mayának is ágyban a helye, hogy reggel fel tudjon kelni.
Érthető módon, abban a pillanatban, ahogy könyékig visszanőtt a karom, már mentem is tetováltatni - nem emberrel, nyilvánvaló. Az első viszont, ami megakasztott a nagy lendületben, az a pofonegyszerű kérdés volt, hogy mit szeretnék a csonkra. A második akadály az volt, hogy két óra elteltével se tudtam megmondani, így a projekt felfüggesztett lett. Most már, hogy visszanőtt, csak a finom mozgással voltak problémák kézfej terén, megint időszerűnek éreztem a beavatkozást, csakhogy továbbra se akadt elképzelésem. Azt pedig nem mondom, hogy lepjen meg, mert magamból kiindulva, ennek minimum egy darab pénisz lenne az eredménye, ha nem több, a többi obszcénságról már nem is beszélve! Úgyhogy átmenetileg folytattam a Csupasz Kar Darren hadműveletet, miközben kényszeresen megnőtt a rajongásom a hosszúujjú felsők iránt. Egy ilyen rajongás-tárgya shopping közben csípett el a mágus a meghívóval, ami láttán széles vigyor ömlött szét a képemen. Meg egy futó, lelkiismeret-furdalás szülte fintor, mert a kishölgy születése óta bizony nem toltam le a képem látogatóba... Kihagytam az emlékvasutat arra vonatkozóan, hogy mi minden történt azóta, hogy Jenna Rhea megszületett, inkább szembenéztem a legfrissebb dilemmámmal: mit vigyek ajándékba? Mostanában csődtömeg voltam kreativitás terén. Bezzeg Payne-t egyből fel tudtam hívni, hogy "KÉPZELDHOVAMEGYÜNK!!!!!"
Szívesen elbeszélgetnék Jamesszel arról, hogy mégis mennyire normális, ha valaki amatőröket megszégyenítő módon képes izgulni egy kisbaba születésnapi ünnepsége miatt. Mintha valamiféle alkalmassági vizsga lenne, vagy tudja tököm. Oké, igazából attól féltem, hogy meglátom a csöppséget és lealázom a világ összes férfiszopránját - de talán a nőieket is - nagy lelkesedésemben. Szerencsétlen kislány meg életre szóló halláskárosodást szenved a többi jelenlévővel egyetemben. Boldog születésnapot, itt egy kis siketség, ilyet mástól aligha kapsz! Egyébként... mennyire kellene magam puccba vágni? Van babazsúrra bevett dress-code, azon túl, hogy értelemszerűen nem nudi-parádé lesz. Készülődés közben lassan elsőbálozó tinivé avanzsáltam és szanaszét szórtam a ruháimat a lakásban, amerre jártam, amiket Payne kénytelen volt legalább egy kupacba összeszedni, ha nem akart köztük "úszni". Végül az ő segítségével szedtem össze magam, szétszórt gyerekből felnőtt - viszonylag komoly, némileg érett - férfivá. Ez még sose volt ekkora feladat, a végére érve pedig leghőbb vágyam lett elmenni ledőlni, kiheverni a fáradalmakat, helyette kocsiba ültem Payne-nel együtt és Roxan egykori házához vezettem. Út közben végig azon pörögtem - hol magamban, hol hangosan -, hogy basszus, ha felvehetem a gyereket, csak le ne ejtsem, mert engem ott helyben megnyúznak, felszeletelnek, aztán még egyszer kinyírnak, végül rituálisan feláldoznak - újfent - a kislány egészsége érdekében.
Megérkezve már Aprajafalva pár lakója is megérkezett, az őrzők energiái besűrűsödve borzolták farkasom bundáját, aki éber óvatossággal figyelt, hogy aztán pár másodperccel később kényelmesen heveredjen el. Mindkettőnk örömmel burkolózott be ebbe az érzésbe. Egészen kakukktojásnak éreztem magam, tekintve, hogy csak az edző-bával mi ketten voltunk hímneműek a hölgykoszorúban. Szerettem volna ennek hangot adni buta-vicces megjegyzés keretei közt, de megéreztem a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető babaillatot, megláttam először Abigail, majd Roxan kislányát és a humorral együtt a beszédkészségem is elszállt. Abban se vagyok biztos, hogy tisztességesen köszöntem mindenkinek, ami viszont mindenképp elhagyta a szám, miután magamhoz tértem: - Megfoghatom? - fordultam Roxan felé, már csak azért is, mert Jenna volt az ünnepelt és mert nagyjából a születése hírétől kezdve szerettem volna ezt megtenni.
Mindegyik gyerekem - mind vér szerinti, mind vérvonalbeli - életének elejéből kimaradtam. A fattyaiméból (nincsenek tévképzeteim, biztosan akad még Noah-n kívül is) azért, mert a létezésükről sem tudok, a beharapottjaim pedig megint más lapra tartoznak. Abban a percben pedig, ahogy a karomban tarthattam a kislányt, megéreztem ezeknek a pillanatoknak a hiányát. Nem a kapcsolataim minőségében, mélységében, hanem magamban. Egyszerre csodáló, kíváncsi és csodálkozó arccal tartottam Rhea-t. A kezem óriásinak tűnt, szinte elveszett benne, mialatt attól féltem, hogy ha egy kicsit is megszorítom, összetörik. Elbűvölt és megbabonázott, képtelen voltam bármit is szólni, csak tartottam, a szemébe néztem, miközben bárgyú mosolyra húztam a szám. Szóval te vagy az, aki azokban a kiságyakban hajtotta álomra a fejét. Ingert éreztem, hogy kifaggassam Roxant: ugye mindig jól aludt bennük, ugye nem nyöszörgött tiltakozásképp, hogy ő ezt nem akarja, neki ez nem kell. Eddig számított, mert James és Roxan lánya, most elkezdett önmaga miatt is fontossá válni. Kicsi volt, puha, csupa ártatlanság és érdeklődés, mit sem sejtett még a világról, ami körülötte van. - Mit gondolsz, el tudlak úgy rabolni, hogy anyukád ne vegye észre? - emeltem feljebb, majd arcomat hasába fúrva belefújtam csiklandósan, amitől kacagni kezdett. - Nem, szerintem sem - sóhajtottam lemondóan, majd röviden nevettem és visszaadtam Roxannak, bár arckifejezésemről lerítt, hogy csak ideiglenesen mondok le a társaságáról és hagyom, hogy mások is a csodájára járjanak... mázli, hogy Abi is lebabázott! - Még kisebb, mint Rhea! - Ha akartam volna se tüntethettem volna el az arcrepesztő vigyoromat.
Az ottlétem tulajdonképpen annyiból állt, hogy babáról babára jártam és lepacsiztam a vörös kisasszonnyal is - amíg Naomi esetleg Payne-nel beszélt és az apa se kapta fel a sörétest, hogy elhajtson. Nem volt kicsi, főleg a két apróság mellett, de imádtam az élelmes kölyköket és ő határozottan olyannak tűnt. Túl jól elvoltam gyerektársaságban is. Annyira jól, hogy nagyjából a távozás pillanatáig tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy ajándékot is hoztam. Tökéletes haszontalanság volt: egy tenyérnyi, faragott álomfogó. Úgy látszik, tudat alatt mániám lett, hogy a jó alvását támogassam.
A kocsi kerekei csikordulnak, ahogy beparkolok az utcában található kevéske hely egyikére. Nem mondanám, hogy megismerem a kocsikat. Sejtem, kik lesznek itt, de meglepetések is akadhatnak. Nem siettem el a dolgot, a kezdés után 3 órával érkezem, hátha már kevesebben vannak és hamarabb vége lesz. Tényleg nem az én közegem a rózsaszín babavarázs. Roxan ezt pöccre eltalálta az sms-ben. Mindenesetre azért örültem, hogy hívott. Az sms-re nem válaszoltam, függőben hagytam mindent, de azért eljöttem, hogy ő is örüljön. Mindig tele vagyok feladattal, civilben is, szállodásként is, Kangunartként pedig főleg. Örök alibi, ha ki akarom húzni magam valamiből. Az ajtót kicsapva elegáns barna félcipőm koppan a betonon. Visszanyúlok a kis apróságért, amit hoztam. Anyukának is, meg a kicsinek is. Körülnézek és a szagok alapján felfedezek pár ismerős arcot. Aha, kezdem sejteni, kire célzott, hogy lejárkál hozzá Anchorage-ba. Részemről titok marad. Mintha nem is tudnám. Az ajándékcsomaggal kezemben, fejtetőig húzott, hermetikusan zárt pajzzsal indulok az ajtó felé. Megigazítom a kigombolt inggallért és a zakót, szokásos hanyag eleganciám velejáróit. Fütyörészésem közben azért meghallom a csajbuli hangjait. 1 órácskát itt leszek, annyit kibírok. Talán még kellemes meglepetés is lehet belőle. Meg kapcsolatépítés. Amikor a szervező anyuka ajtót nyit, hivatalos mosollyal üdvözlöm, puszi-puszi. - Helló-helló! Most tudtam jönni. Ugye nem késtem le semmiről? Látom, a ház oldalát még nem rúgtátok ki... Legutóbb kicsit hülyén jöttek ki a dolgok és most akkor se mondok erről semmit, ha harapófogóval és hangzó mesekönyvvel fenyeget. Ünnep van, vidámság és amennyivel hozzá tudok járulni, annyival emelem az est színvonalát. Csökkenteni nem akarom. Odabent letiprom magamról a cipőket és rögtön az előszobában átadom a két kis csomagot. Figyelem, hogy mennyire fog örülni "barátnőm". - Ezt az anyukának... Adom át az egyszerű csomagolópapírba burkolt szépségápolási cuccost. Remélem, tetszeni fog neki a holt-tengeri fürdősó és a fárasztó időszakában hoz egy kis megnyugvást. Nem volt egyszerű kiválasztani, tippet kellett kérnem! Ahogy a gyereknek való ajándékhoz is. - És ezt az est fénypontjának! Szintén egyszerű, de babás, kutyás-virágos papírba helyeztem a textil képeskönyvet. Ha egyszer eljutnak az állatkertbe, már fel lesz készülve.
Az est további részében pedig főleg a megjelentekkel foglalkozom, de csakis azután, hogy kicsit én is bolondítottam a gyereket. - Apa? Hűha... Oké, hogy nem csak én kaptam meg a címet, de azért fura ezt hallani. A kölyöktéma jut eszembe, az üzenet a túlvilágról és Eska látogatása. Mindkettő. Nem mutatom, milyen világvége hangulatom van azóta is. Inkább ujjaimmal játszom a gyereknek, elefántot mutatok, még tülkölök is hozzá, aztán kínosan nevetek egyet körbenézve. Mint aki bohóc lett, pedig nem akart... Ennyi azért kellett. - Hát nem egy szófukar kislány! Volt kitől örökölnie... Roxan is meg tudja mondani, a kicsi meg... Be nem áll a szája! Látom, hogy a csajok közben meg akarják kaparintani és szerintem mindenkinek jobb, ha ők foglalkoznak vele. Én inkább körbeüdvözlöm a megjelenteket. Abigail, a tündéri gyógyító. Maeve bizalmasa. Próbálok vele is kedélyesen társalogni és mivel ő is hozott babát a vendégségbe, a kis Aida arcát is megszorongatom. Aki fontos Eska kölykének, az nekem is fontossá vált. Carter és népes családja meglepett egy kicsit. A kis göndör gyerek hihetetlen, energiabomba. Vagy energiavámpír, ahogy vesszük. Anyukát nem igazán ismertem eddig, de most igyekszem vele is váltani pár szót. A jéghokis Őrzőt egy véletlen folytán ismertem meg, Revenorral együtt és azóta voltunk már sörözni is. Úgyhogy itt is koccintunk, bár én nem iszom, elvégre vezetek. Csak üdítőzöm. A múltkori Maeve-féle esetet kicsit túljátszotta, de azt végülis megbeszéltük. Szóval nincs harag, megbocsátás sincs, csak emlékek, a történtek számontartása. De nem érzékeltetem. A szőke házigazda már nem ismeretlen, mindig felénk legyeskedik, de túl sokat még nem beszéltünk, úgyhogy ezt be akarom pótolni. Szeretném őt is megismerni, meg ezt a fagyasztott csirke hangulatát árasztó ázsiait is. Ahogy mi, vérfarkasok, az Őrzők is a legkülönfélébbek és a hosszú életnek bizony akadnak mellékhatásai. Hát beleszeretni nem fogok, az tuti, az arca inkább érdekes, mint vonzó, de ha lehet vele kettőnél több értelmes mondatot váltani - egyáltalán nem bazsalygással, mert nála azt nem érzem célravezetőnek - , akkor vele is sikerül társalogni kicsit. Darrent ezer éve ismerem, volt Alfám is, most tért vissza nemrégiben és egyesek szerint nem önmaga. Vagy egy ideig nem volt az. Vele is dumálok kicsit, mindenféléről és tuti nem falkaügyekről, mert azokat nem itt tárgyaljuk ki. Amikor Rhea a bealvással hivatalosan is fellövi a zárótüzet és véget ér az est, akkor mindenkitől elköszönök és elsőként távozom. Nem az én világom ez, de azt hiszem, kihoztam belőle, amit lehetett és igyekeztem másoknak is örömet szerezni, hogy jó szájízzel gondoljanak a látogatásomra. Főleg Roxan, akit mindig is kedveltem és ez nem változott. Most pedig gázt adok, felbőg a motor, én pedig közben rágyújtok, mert rég vágytam már annyira egy cigire, a bőrömet maró füstjére, a torkomat, tüdőmet kapargászó hatására, mint most.
Nem mint ha annyira lázba hozott volna a babazsúr gondolata, de Maya úgy is folyton azért rágja a fülünket, hogy sosem mutatkozunk együtt így hárman, így ha másért nem, már csak ezért is rábólintottam, hogy velük tartok. Kezdésnek ez is tökéletes lesz, túl nagy tömeg se lesz, és csupa ismerős arcok – legalábbis gondolom – arról nem is beszélve, hogy a lányok milyen szinten belelkesedtek az egész szülinapozós-babázós témától. Ha már nekik ilyen sokat jelent, megyek én is, pláne, hogy jobb híján úgy is csak itthon ölne az unalom. Aztán legrosszabb esetben max. majd eldumálgatok Savannah-val, amíg ők babáznak, és tekintve, hogy délután kezdődik, csak nem fog éjszakába nyúló programmá nyúlni, nem igaz? Az ajándékvásárlást is teljes mértékben rájuk bíztam, igaz, miközben Naomi épp a játékokat csomagolta, azért csak úgy mellékesen megemlítettem neki, hogy valamikor mi is süthetnénk hasonló fánkot, egész rég ettem már, meg amúgy is szeretem őket – persze majd ha akkor, ha a nagyijától kapott ezerféle süti elfogyott, mert azért csak ne menjenek kárba azok sem! Amíg a lányok készülődtek, én kirámoltam a cuccokat a kocsiba, legalább annyival is előrébb legyünk, ha már úgy sem csináltam nagy lelki kérdést az öltözködésből, maradtam a sima farmer-póló-pulcsi kombónál. Lehet, hogy szülinapozásra megyünk, de mégiscsak 1 éves az ünnepelt, úgyhogy az öltöny-nyakkendőt kissé túlzásnak éreztem volna, azon túl, hogy mennyire nem rajongok érte, amúgy meg a saját szerencsémet ismerve... ha rá is vetemedtem volna ilyesmire, tuti, hogy az első félórában merő véletlenségből pont engem büfizne le a kiscsaj... - Milyen csinosak vagytok. - dícsérem meg őket, mielőtt még felsegíteném a kabátokat, igaz, túl messzire nem megyünk, de azért ilyen öltözékhez mégiscsak hűvös még kissé az idő, utána azonban, ha nincs más, már indulunk is. Az utat jól ismerem, így aztán hamar oda is érünk, hogy ismét kezdetét vegye a cipekedés. Beérve a házba aztán sorban köszöntöm az előttünk érkezőket, amikor pedig meghallom, hogy a kis szülinaposunk apának szólít, első meglepettségemben nagyjából a homlokom közepéig kúszik a szemöldököm. - Ártatlan vagyok, esküszöm! - emelem fel a kezem védekezőleg, hogy aztán Maya felé forduljak apai jótanáccsal - Látod, kislányom? Akár tanulhatnál is tőle. – pesze nem abban, hogy mostantól ő is szólítson minden jött-ment idegent apának, de tekintve, hogy már fél éve itt lakik velünk, és még mindig nem ritka, hogy bácsinak hív... pedig már akkor is igyekeztem leszoktatni erről, amikor még csak mint a tanára, ismert, elég, ha a suliban hív így, azon kívül egyáltalán nem ragaszkodok hozzá – nem vagyok én olyan öreg! Nem tagadom, kapásból nagyot nőtt a szememben a kis ünnepeltünk, amint kiderült, hogy már beszélni is tud, igaz, amikor később rájöttem, hogy sajnos nem egy nyelvet beszélünk, egyből alább hagyott kissé a lelkesedésem. De csak egy kicsit. Ha olyan szinten nem is nyünyörgettem agyon az apróságot, ahogy a kedves keresztapja, azért én is megdöbbentem rajta, hogy milyen jól elvoltam a kis lurkóval, nem egyszer lehuppanva mellé a földre, játékosan barátkozva, ismerkedve. Mint valami kisgyerek, aki életében először lát havat, bár annyira talán nem is állt messze a valóságtól a dolog, lévén, ilyen fiatal lurkóhoz sem igazán volt még szerencsém korábban. Hiába, az újdonság varázsa! Arra végképp nem számítottam, hogy Mr. Chestertonnal is összefutok itt és most, pár szó erejéig, no meg egy pohár gyümölcslével való koccintásig azért mellé is odavetődtem, hogy megérdeklődjem, valamikor nem tudnánk-e összefutni a közeljövőben némi fontos megbeszélni való kapcsán, de aztán részemről hagytam is elsikkadni az egész, munkával kapcsolatos témát. - Tiszta haláli a kiscsaj. Én elterelem Roxan figyelmét, te addig elrabolod, mit szólsz hozzá? - suttogtam Naomi felé hajolva a kérdésem, amikor senki sem figyelt ránk különösebben. Persze teljesen komolytalannak szántam a szavakat, eszemben sincs gyereket rabolni, bár az tagadhatatlan, hogy aranyos a pöttöm. Legalábbis amíg így elvan, aztán képzelem, ha mégis egyszer nekünk kéne vigyázni rá, nem hogy hosszú távon, szerintem egy napig se boldogulnék vele, az első sírós hangnál már passzolnám is vissza a kedves anyukájának. Tessék, a tiéd, csinálj vele valamit! Egész rácsodálkoztam, hogy milyen gyorsan elröppent az a pár óra, és még csak halálra sem untam magam, ám mielőtt még indultunk volna, még Savannah mellé azért odaléptem néhány szóra, biztosítva, hogy a héten beugrok majd valamikor hozzá a sütis tálcákért, [/strike]meg sütire, ebédre-vacsira[/strike]. Aztán már tényleg csak a búcsúzkodás volt hátra, mielőtt mi is visszavonulót fújtunk volna, mert az egy, hogy másnap munkanap van, de nekünk még egy meccs is befigyel így a szezon végén!
Egy kissé meglepődtem, amikor Darren nagy lelkesen belekiabált a telefonba, hogy képzeljem csak el, hova megyünk. Oké, én elképzelem, de úgy is el tudom, ha nem kiabál. A helyszín és az ok hallatán azonban teljesen érthetővé vált, mire fel is a nagy öröm, én is hamar lázban égtem és máris térültem-fordultam, agyaltam, mit vihetnénk, mikor megyünk, jöjjön már el végre az a nap. Nem ismerem ugyan Roxant, azon kívül, hogy egyik karácsonykor meglepett némi kis aprósággal, de ezenkívül nem sok mindent tudok a nevéhez társítani. Darren ugyan mesélt ezt, azt, hiszen ő jobban ismeri az Őrzőt, mint én, így hamar eljutottam arra a pontra, hogy már nem csak azért vártam a napot, hogy a kislányt megismerhessem, hanem azért is, hogy Roxannal is találkozhassak végre személyesen. Egészen új oldaláról ismertem meg Darrent, amikor elérkezett a babazsúr napja. Komolyan, szerintem a legtöbb lányon túltett az iránti aggodalmával, hogy mégis mit vegyen fel a bulira. Aztán persze pakolhattam a ruháit, legalábbis egy kupacba dobáltam őket, majd ő elteszi, ha úgy tartja a kedve. Megelégelve a dolgot inkább segítettem neki kiválasztani a megfelelő darabokat, hogy tökéletes legyen a végeredmény. Egyszerűbb, gyorsabb is. Én Darren készülődési idejének tört része alatt összekaptam magam, szóval még arra is jutott idő, hogy tökéletesítsem a sütiket. Merthogy sütöttem is valamit, mégse üres kézzel menjünk a babazsúrra. Egyszerű kis gyümölcsös muffinokat dobtam össze, mindegyik tetejére odaírva cukormázzal, hogy Rhea és egy 1-es is került alá. Ezt pakoltam fel egy szép tálcára, aztán fogtam a becsomagolt ajándékot és indulhattunk is. Vagyis én útra készen voltam, aztán Darren is előkavarodott, hogy mehessünk végre.
Lelkesedésem akkor sem hagyott alább, amikor odaértünk, sőt! Az sem tántorított, hogy én voltam az egyedüli Kölyök, sem az, hogy Naomin kívül nem igazán ismertem a többieket. Őt kitörő örömmel fogadtam, de eztán minden figyelmem a kis ünnepelté és az édesanyjáé volt. Bemutatkoztam Roxannak és megköszöntem a meghívást, amikor átnyújtottam neki a tálca süteményt és egy rövid kis szóváltás erejéig is feltartottam, ha éppen volt rám egy kevéske ideje. Aztán robogtam is tovább, egyenesen Rhea felé, hogy beálljak a sorba és én is megfoghassam majd kicsit. Volt ugyan némi tapasztalatom a babákkal a stúdió miatt, de ott leginkább csak fényképezem őket, meg bohóckodom nekik, nem szoktam felvenni őket, nehogy az anyjuk leharapja a fejemet. Most viszont volt alkalmam kezembe venni a kis csöppséget, bár eleinte igencsak féltem, el ne ejtsem, de hamar sikerült túllendülni ezen aggodalmamon, úgyhogy bohóckodtam neki is bőven, a mosolyát meglátva pedig diadalmasan kiáltottam fel, hogy igen, bizony én csaltam elő a görbületet! Átadtam a kis ajándékomat is, én magam készítettem, zokniból készült, vigyorgó kis nyuszi plüss. Rákaptam a fülesekre az utóbbi időben, nem is kicsit, nem árt hát tovább terjeszteni a "kórt" és amondó voltam, minél hamarabb érdemesebb elkezdeni. Egyébként nem, szimplán csak irtó aranyosnak találtam az ötletet és mivel elfogadhatóra sikerült a végeredmény is, így bátran mertem ajándékként hozni a kis hölgynek. Naomit is megkörnyékeztem kicsit, meséljen, mi történt vele mostanában, hiszen régen találkoztunk. Aztán Mayának is bemutatkoztam, lepacsizva vele magam is, egészen meglepődve azon, milyen könnyedén sikerült megtalálni vele is a közös hangot. Imádni való kis lurkó! Nem különben a kis Aida, akit szintén elkuncsorogtam az anyukájától pár percre, amíg megfoghattam, még jobban vigyázva vele, hiszen sokkal kisebb volt! Neki is ugyanúgy bohóckodtam kicsit, ugyanakkora örömmel fogadva, ha esetleg mosollyal jutalmazta az igyekezetemet. Gyorsan elröppent az a pár órácska, fancsali képpel fogadtam, amikor indulóra járt már az idő, szívesen maradtam még volna egy kicsit, hiszen remek volt a társaság, rettentő édes a kis lurkó, de nem akartam tovább zavarni, felborítva a kisasszony napirendjét. Úgyhogy ha Darren is szedelődzködött, én is hasonlóan tettem, hogy aztán megköszönve a meghívást köszönjek el a házigazdától és gyönyörű kislányától.
Ha élt még a világ fintorhalmot, na akkor az mind semmi ahhoz képest, amit egész buli alattg képes vagyok produkálni. az ajándékokat tökéletesen hasztalannak ítélem, a babafogás mindenkinél rémes, az indokolatlanul csillogó, tócsányira nőtt szemek pedig pláne azok. Tudom én, hogy kinek van születésnapja, de ettől függetlenül én magam nem felejtem el, hogy ki az, akinek igazán járna az ünneplés. Ha kell valami, akkor Roxannek segítek, tökéletesen ignorálva és kizárva a tudatomból minden gügyögő-gagyogó felnőttet. Hihetetlen egyébként, hogy egyesek képesek lemenni babába, amint látnak egyet. Pláne kettőt. Talán gratulálnom kellene Abigailnek? Elég bizarrnak tartottam mindig ezt a gratulálok szokást. Hiszen ez olyen, mintha annak örvendene valaki és azt dicsérgetné, hogy milyen jól tudott szexelni valaki. Bár az is az élet része, tudom én. Egyébként az utunk remekül telt, magam is meglepődtem azon mennyire konszolidáltan is tudok vezetni, hogyha éppen nem két kerék van a seggem alatt. Persze lehetne mondani, hogy ennek rengeteg köze van ahhoz, hogy nem vagyok magabiztos, amikor kocsival gurulok, de az nagy tévedés lenne. Erre fogtam én is, ha Roxan esetleg megjegyezte a helyzetet, de az igazságot - tudom, hogy ő is tudja - nem kendőztem jobban. Rhea testi épésge fontos nekem, ahogy Roxané is az. Térülök-fordulok körülötte, amíg a babával próbálnak egyesek társalogni, addig én magam Roxant szórakoztatom, vagy éppen rosszízű, mogorva megjegyzéseket teszek bárkire, aki a szobában él és mozog. Csopa báj vagyok és kellem, no meg kedvesség. Az ajándékomat akkor adom csak át, ha már mindenki távozott. Rheának egy az előzőnél is bizarrabb plüss a jussa, anatómiából elégtelen annak, aki ezt a babát kitalálta, ám mégis ez a poén benne, azért vetettem rá szemet, mert olyan ksi selejtes, megvan a maga bája a félresikerült - egyik hosszabb, mint a másik - karjaival és a csoffadt cérnalábaival együtt. - Ezt meg azért, mert már egy éve bírod a köpködést és büfögést. Nyújtok át Roxannek is egy csomagot. Hogyha kibontja, akkor egy képkeretet találhat benne, melyet - igen, én olyat is tudok - klasszikus kínai írásjegyekkel - nem, nem a szokásos giccses, szeretet, béke és egyéb szarságok - díszítettem, szerencsekívánó szöveg az őseim nyelvén az, amit reá róttam. Kép is van benne, Rheával bolondozunk hármasban - bocs James, le vagy tojva - és egész vidám így a kompozíció. A kis kártyán pedig, ami mellette van, Roxan számára is érthető nyelven csak ennyi áll: Bármikor. Tudom, hogy érteni fogja mire is gondolok.
Kezdőlap
